– Mielőtt a nagy keresztény ünnepre rátérnénk, néhány szót még a nemzeti ünnepről!

– Melyikről?

– Március 15-ről.

– Mert?

– Perintvalfi Rita egy bejegyzésében arról írt: egy püspök nem vette át a neki szánt állami kitüntetést…

– És biztos, hogy én vagyok az?

– Ön az?

– Számít ez?

– Majd kiderül. Nem akart egy sorban állni olyan államilag kitüntetett csillagjósokkal, mint Rákay Philip felesége, vagy miért nem vette át?

– Dehogy. Előre nem értesítik az embert arról, hogy egyébként kiket tüntetnek még ki. Fogalmam nem volt nekem sem.

– Hát akkor miért nem vette át?

– A válaszlevelemben azt írtam: választási kampány van és a parancsnoki kereszt átvétele tovább korbácsolná a kormányzat és az egyház összefonódásával kapcsolatos mérgező „vitatenger” most sem éppen csendes hullámait, ugyanakkor újra hangsúlyosan alantas támadás érné mind a magyarországi katolikus egyházat, mind az elismerést átadó kormányzatot.

– Mérgező vita? Alantas támadások? Legutóbbi körlevelük is rímelni látszott a kormány, az állampárti üzemmódban lévő Fidesz üzeneteire.

– Pedig nem ez volt vele a cél, s ha egy hónappal korábban jön ki, nem is folyt volna erről a vita.

– Akkor: a fideszes kampányeseményeken részt vevő, stadiont építő püspöktársa, Kiss-Rigó László nem maga a bizonyíték?  

– Nem, hiszen nem vagyunk egyformák. Az egyház egy hatalmas énekegyüttes, amelynek van egy magyarországi kórusa. Abban sok-sok hang van. Van, aki jobban énekel, van, aki kevésbé.

– A felmérésekből az látszik, hogy inkább kevésbé – legalábbis az emberek így látják.

– Nem vagyunk még a gödör alján, de tény: megszoktuk a zuhanást. Ez viszont egész Európára igaz. Az egyház persze nem fog összeomlani, hiszen ez nem a mi egyházunk, hanem Jézus Krisztus egyháza. Csak most éppen más kontinenseken van felszálló vagy virágzó ágban.

– Más európai országokban azonban úgy csökken a hívek száma, hogy nincs mellé iszonyatos állami támogatás közpénzből, meg folyamatos kereszténységre való hivatkozás.

– Értem a kritikát, de azt is érteni kell, hogy az egyház finanszírozása 1945 után nem volt biztosított, a legtöbb templom pedig akkor épült, amikor arról az építtető földesúr, kegyúr gondoskodott is, így a plébániák több mint 60 százalékáról. Kevés olyan templomunk van, amelyet a gyülekezet épített magának. Azzal, hogy a jövedelemtermelő vagyon és a finanszírozás kiesett az egyház mögül, mert az államosításkor elvették, az állam segítségére szorultunk, ami a rendszerváltozás után a részleges kártérítésben és különböző szabályzókban lett realizálva. Mondhatjuk csipkelődően: ha meg is szűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, nincs is már rá szükség. Elég egy pénzügyminiszter…

– Tehát mégiscsak államegyházról van szó. Legalábbis akkor van pénz, ha önök nem kritizálják a kormányt.

– A kritikának sok útja és módja van. Még ha az ember rokonszenvez a kormánnyal, az sem jelenti, hogy kritikátlan. Csak éppen a kritikát négyszemközt fogalmazza meg.

– Így tett ön is, amikor megáldotta a Miniszterelnökséget?

– A II. világháború előtt nagyjából azon a helyen állt a katolikus tábori püspökség. Félig viccesen mondtam vízkeresztkor is, hogy gyakorlatilag hazamentem. A kérdésre válaszolva: persze, az ember elmondja, amit helytelenít. Ez azonban nem tartozik a nyilvánosságra.

– Akkor előbb említett püspöktársa miért nyilvánosan kampányol a Fidesznek?

– Mondom, nem vagyunk egyformák. Én nem kampányolok.

– Misén sem?

– Nem vagyok abban a lelkipásztori helyzetben, hogy nap mint nap a liturgia által találkozzak emberekkel. Akkor ez jogos kérdés lehetne. Nagyszombaton este elvégzem a húsvéti vigília szertartást, húsvét vasárnap is mutatok be szentmisét, de nincs olyan állandó templomi közösség vagy gyülekezet, amelynek iránymutatásokat adhatnék politikailag. Ha lenne, akkor is legfeljebb azt mondanám: menjenek el választani és hallgassanak a lelkiismeretükre. De leginkább még ennyit sem. Katonaként nem is tehetném: a honvédség a magyar állam egyik szervezeti egysége, nem lehet elfogult erre vagy arra. Ilyen minőségemben tehát nem is szabad pártpolitizálnom. De ha nem lennék katona, ha plébános lennék valahol, szentmisén akkor sem tenném.

– Mert?

– Nagyon egyszerű. Szomorú és fájdalmas, hogy itt vagyunk húsvét előtt, és minden a választásról szól. A kereszténység legnagyobb ünnepének örömhíréről, Krisztus feltámadásáról meg senki nem beszél!

– Mi újat vagy fontosat lehetne mondani a húsvétról?

– Újat nyilván nem nagyon lehet, de nem is kell, hiszen az üzenet elég erős: Jézus él. Feltámadt a halálból. Azaz nagyon leegyszerűsítve: van életünk a fizikai halál után. Ez hitünk kulcsa, ami, ha nem igaz, fabatkát sem ér az egész – ahogy Pál apostol is mondja. Az ünnepkörnek azonban van fontos üzenete számunkra, papok számára is. Most volt virágvasárnap, ahol felidéztük, ahogy Jézus bevonul Jeruzsálembe a szamáron és tömeg élteti, tapsolja. A taps viszont neki szólt, nem a szamárnak – még ha utóbbi akár azt is hihette volna, hogy őt ünnepli a tömeg. Papok, püspökök: mi vagyunk a szamár. Az a dolgunk, hogy vigyük, hordozzuk Jézust. A taps neki szól, a dicsőség az övé, nem a mienk. Ezt sokan elfelejtettük az elmúlt években.

– Már hogy papok?

– Igen. Különösen a Covid tett nagyon rosszat a papságnak ebből a szempontból: mobiltelefonnal kezdtünk misét közvetíteni, pedig virtuálisan elég nehéz megvacsorázni. Közben sokan rászoktak a médiaszereplésre és úgy kezdték érezni, hogy ők maguk a fontosak, rájuk kell, hogy irányuljon a figyelem.

– A nemrég még kampánypap Bese Gergő jut hirtelen eszünkbe. Ön az ő lebukása után áldotta meg újra a Miniszterelnökséget. Egy homoszexuális orgiával bukott le. Ez önt hogy érintette?

– Rosszul. Az ember a saját gyengeségét, bűneit is nehezen viseli. A közösségébe tartozókét szinte ugyanolyan fájdalommal – a fiatalokhoz, gyerekekhez elfogadhatatlan módon közeledő egykori paptársakról napvilágot látott történetek is mélységesen elszomorítottak. De, ami a túlzott szereplési vágyat illeti, nem csak az említett atya juthat eszünkbe az elmúlt időszakból. Soha nem jó, ha a pap magát Jézus elé helyezi. Minden papnak van néhány rajongója, aki akkor is elalél, ha egyébként semmi különöset nem mondott a szentbeszédben. „Jaj, de szépen mondta, hogy Jeruzsálem, atyám!” Ezt tudni kell a helyén kezelni. Az is egyértelmű persze, hogy homoszexuális vágyakkal élve úgy tűnhet hívő közegben felnőtt fiataloknak, hogy a papság a megfelelő kiút.

– Merthogy legalább nem kérdezi meg senki, miért nincs felesége az illetőnek?

– Igen, de ez nem jó motiváció a papsághoz. 

– Önnek mi volt a motivációja, hogy rögtön két hierarchikus szervezetre is szüksége volt? Nem elég, hogy pap lett, még katona is!

– Dehogy vágytam én a katonaságba! Amikor a rendszerváltozás előtti néphadseregben nótafa voltam, és amikor a Gábor Áron rézágyúját kezdtem el, kiléptettek: „Berta elvtárs, húsz fekvőtámasz!” A párttal, a néppel egy az utunk-hoz nem igazán fűlött a fogam, úgyhogy nyomtam a fekvőket, aztán énekelni kellett a pártnótát. Semmilyen vonzalmam nem volt mindenesetre a katonaság irányába. 1994-ben Ladocsi Gáspár tábori püspök hívott el, hogy legyek a titkára, így kerültem ide. Neki egyébként nagyon sokat köszönhetek.

– Dandártábornoki rendfokozat, püspökség…

– Úgy vagyok ezzel, mint XXIII. János, aki beszámolt egy álmáról: megkérdezi a pápát, mit kellene tenni. Aztán felébredt és rájött, hogy ő a pápa.

Nem hiányzott nekem ez a püspökség. Nehezen vállaltam. Nagy felelősség.

– Furcsa is kívülállóként. A háború meg a krisztusi tanítás így első blikkre nem nagyon passzol össze.

– Másodikra sem. Egyáltalán nem passzol össze, viszont a katonák sem akarnak háborút. Akinek volt már éles fegyver a kezében és el is sütötte emberre, az tudja csak, milyen súlya van ennek. Vannak persze Rambók mindenhol, de a KFOR misszióban, Koszovóban tapasztaltam: azok a Rambók aztán este jönnek és öntik ki a lelküket. Az ilyesmit fel kell dolgozni, és nem lehet mindig jól feldolgozni.

– A katolikus tanítás egyértelmű: támadó háború nem lehet igazságos, csak védekező lehet az. Miért nem egyértelműsíti mégsem a magyar katolikus egyház, hogy Putyin az elítélendő fél erkölcsileg, nem a védekező, áldozat ukránok?  

– Ha a gyerekének ad valaki egy mérgezett almát, csak ráüt az illető kezére, persze. Ez a fajta agresszió tehát igazolható és helyes. Amikor védekezünk vagy védjük a nálunk gyengébbet egy támadással szemben, az igazságos. Még akkor is, ha egyébként Jézus még a saját védelmében sem engedte az erőszakot. „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” – olvassuk Máté evangéliumában. Viszont

rátámadni a gyengébbre: az biztosan nem lehet igazságos a katolikus tanítás szerint.

Szent Ágoston idejében még másképp volt ez, ő úgy gondolta, hogy „Isten igazi tisztelőinél azokat a háborúkat nem kell kifogásolni, melyeket nem ádázságból vagy kegyetlenkedésből viselnek, hanem a béke érdekében, a gonoszok megfékezésére és a jó segítségére”.

– Igen, de ma már mást tanítanak.

– Tény. Megszűntek azok az egykori helyzetek, pláne a mindenkori értelemben vett lovagiasság, nem beszélve az újkor modern fegyvereiről.

– Akkor miért is nehéz kimondaniuk, mondjuk körlevélben, hogy Putyin a felelős a háborúért, Ukrajna pedig áldozat? S hogy utóbbi mellé állni erkölcsi kötelesség?

– Mondtam már: nem vagyunk egyformák. Mindenki ismeri azt a véleményt, hogy provokálták Nyugatról Oroszországot, hogy az orosz kisebbséggel rosszul bántak Ukrajnában, de hogy valójában mi áll a háttérben…

– Akármi is áll, a saját tanításuk szerint a támadó háború nem lehet igazságos. „Oroszország háborúja valódi invázió, amely imperialista jellegű, célja, hogy Oroszország hatalmi okokból területeket hódítson meg” – mondta Leó pápa. Tehát katolikus szemmel a dolog világos.

– Igen, és tény, hogy Leó pápa azt is kimondta most, virágvasárnap: „Olyan Isten ő, aki elutasítja a háborút, akit senki sem használhat fel a háború igazolására, aki nem hallgatja meg a háborút indítók imádságát, hanem elutasítja azt, ahogy Izajás prófétánál olvashatjuk: Akármennyit imádkoztok is, nem hallgatok oda, mert a kezetek csupa vér”. A Teremtés könyvében benne van már minden lényeges erről. Az Istennel való kapcsolat a bűn miatt megszakad, és rögtön vita van. Már Ádám és Éva között is. Káin aztán megöli Ábelt… Minden háború a hatalomvágy, az önzés miatt tör ki, amelynek mélyén a Sátán munkája áll hitünk szerint, aki arra csábította az embert, hogy a kapcsolata megszakadjon vagy megváltozzon az Istennel.

– Az ex-KGB-s Kirill pártiárka, akit a magyar kormány leszedetett a szankciós listáról, simán megáldja a fegyvereket és régi KGB-s kollégája támadó háborúját élteti. Önök megáldanak még fegyvereket?

– Régen állam és egyház valóban összefonódott a közrend és a közjó érdekében, ami mai szemmel nézve persze furcsa, de megkockáztatom, bizonyos helyzetekben nem is volt megfelelő vagy jó.  Akkoriban volt, hogy megáldották a fegyvereket is a papok, püspökök. Persze valójában az embereket áldották meg. Ma egyáltalán nem áldunk meg semmilyen fegyvert. Megint csak Leó pápa szerint: az egész emberiség szégyene és kiáltás Istenhez a háborúk okozta halál és fájdalom. Elképesztő, hogy milyen okokból dúl a pusztítás nem csupán itt, a szomszédban, de a világ többi pontján is. Észszerű okokat nehéz találni – a Sátán ténykedéséből következő gőg, önzés, kapzsiság, az Istentől való elfordulás számomra tényleg a legjobb magyarázata ezeknek. Szégyellni kellene magunkat ezért.

– És azért nem kell szégyellnie magát a kormánynak, hogy ukrán fronton fejbelőtt magyar apukát mutató AI-videóval riogatja a magyar gyerekeket a kampányban?

– Nincs sorkatonaság, nincsenek meg a törvényi alapjai annak, hogy csak úgy elvigyék a magyar apákat bárhova. Ehhez a magyar parlament döntése kellene.

Jézus a föltámadása után többször is mondta: Ne féljetek! Úgy gondolom, hogy semmivel sem kellene senkinek sem félelmet kelteni és gerjeszteni, így sem Ukrajnával, sem a Hormuzi-szorossal kapcsolatban. De hadd gonoszkodjak egy kicsit!

– Parancsoljon!

– Akik ezt széltében-hosszában kifogásolták, azok gondolom ugyanilyen intenzitással ítélik el az agresszív, lövöldözős videójátékokat, amelyekkel gyerekek milliói játszanak. Lehet és kell is félteni a gyerekeket a félelemkeltéstől, de jó lenne, ha tényleg odafigyelnénk rájuk. Szerintem borzalmasan ártalmas, amit megengedünk, akár csak az okostelefon- vagy internethasználatban, aztán megy a nagy csodálkozás, amikor olyasmi történik, mint a Kamaszok című tavalyi, egyébként döbbenetesen erős Netflix-sorozatban. Hogy a gyerek megöl valakit és nem is érti, ez miért gond. Persze senkinek nincs tekintélye már, hogy gátat szabjon ezeknek a jelenségeknek.

– Önöknek sincs már, papoknak, püspököknek?

– Nincs.

– És tábori püspökként van valami különleges a húsvétban, ami a nem katona papok életéből hiányzik?

– Amikor titkár voltam Ladocsi Gáspár püspök úr mellett, még volt katonai fogház. Odamentünk húsvét előtt, nagycsütörtökön, megmosni a fogvatartottak lábát. De azt az intézményt már felszámolták, úgyhogy nem tudok már menni oda. Persze a katolikus börtönlelkészek szolgálata is hozzám tartozik. Most még nem, de jövőre tervezem, hogy legyen egy ilyen alkalom valamelyik börtönben. Sok más mellett viszont van egy sajátságos különbség a katona- és börtönlelkész, valamint a plébánián szolgáló pap között, de az nem csak húsvétkor van. Jézus dörömböl a templom ajtaján, de nem kívülről, hanem belülről. Ki szeretne menni. Ezt Ferenc pápa mondta. Esetünkben ez adott, hiszen míg a plébániatemplomban harangoznak és várják, hogy bemenjenek az emberek a templomba, mi odamegyünk, ahol az emberek vannak: a laktanyába, külszolgálatba, börtönökbe. A jövő egyfajta pasztorációját jelenítjük meg kicsiben, szerény keretek között.

– Ahogy a társadalomban, ott is kisebbségben vannak a hívők?

– Nyilván. Nem a Holdról jöttek ide a katonák sem.

– Önök meg térítenek?

– Amikor a külszolgálatban huzamos időn keresztül ott vagyunk „összezárva” több száz katonával úgy, hogy hétköznapi értelemben nem megyünk ki a táborból, vagy a börtönökben ott vagyunk a fogvatartottak mellett, az több mint remek lehetőség a pasztorációban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy „higgy, vagy megöllek”, vagyis hatalmi szóval. Lehet tanúságot tenni Istenről, Jézus Krisztusról úgy, hogy bár el sem hangzik a nevük, mégis minden róluk szól.

– Ha jövőre nem a Fidesz kormányoz, attól sem kell tartania, nyugodtan várhatja a választást, ugye?

– Milyen szempontból?

– Most az ellenzék nem baloldali, kicsit sem egyházellenes. Magyar Péter ráadásul katolikus is – a református Orbán Viktorral ellentétben. Önök mindenképp nyernek!

– Inkább úgy mondanám: mind püspökként, mind katonaként együtt kell működni a mindenkori kormányzattal. Én dolgoztam együtt Vadai Ágnessel is!

– Az milyen volt?

– Botor dolog lenne kibékíthetetlen ellentétekről és fagyos munkakapcsolatról beszélni, de nem mindig volt súrlódásmentes.

– Mert?

– Az első találkozáskor kicsit furcsa volt, hogy államtitkárként úgy kezdte: egyrészt nincs pénz semmire, másrészt meg ő ateista.

– Nem lehet az?

– Lehet, természetesen. Itt, ezen a püspökségen például nem is elvárás a nem katonalelkész munkatársaktól, hogy hívők legyenek. Mégis: politikában, diplomáciában a gesztusok is fontosak. Amikor államtitkár asszony eljött a Kis-Balaton melletti környezetvédelmi táborunkba, megkérdezte, hogy a mellettünk levő templomba be szoktunk-e menni? Természetesen igen, mondtam, s azóta is bemegyünk, mert illik megtanulni a templomban való viselkedést… is. De minden apró nézeteltérés ellenére együtt tudtunk működni. Bárki van is kormányon, ez a kötelességünk. Merthogy

amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus feltámadt, azzal arra is utalunk: az Isten országát nem úgy kell megvalósítani a Földön, hogy tökéletes világot próbálunk felépíteni valami ideológia jegyében. Az lehetetlen.

Amikor megpróbálják, abból mindig diktatúra lett és lesz. Jézusnak sem ideológiája volt, akárhogy is szeretnék olykor jobboldali, máskor baloldali, sőt harcos vagy pacifista ideológusként bemutatni. Nem ideológiája volt tehát, hanem egy nagy örömhíre: az, hogy az Isten szeret minket. Az Isten országa a Földön tehát leginkább egy ölelés – a kiengesztelődés békéje az emberek között. A mi dolgunk, hogy ezt az üzenetet és a feltámadás örömhírét eljuttassuk mindenkihez.

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Nagycsütörtök van, az utolsó vacsora napja: a Mester megmossa a tanítványok lábát. Pap vagyok, tanítvány vagyok: kész vagyok megmosni bárkinek a lábát? Kész vagyok arra, hogy a Mester megmossa a lábamat? Mert ez tulajdonképpen elég megalázó. Mégis, nagyon is: ismerem a Mester belső békéjét, az erőt és a tapintatot, ahogy a kezébe fogja a lábamat. De bennem nincs most ez a békesség. Nincs bennem békesség. Igaz, tulajdonképpen düh sincs bennem. Fájdalom igen, szorongás alkalmanként. Olyasfajta szorongás, ami leginkább a klímaszorongásra hasonlít. Szójátékkal élve: békeszorongásom van. Honnan is kezdjem.

Pap vagyok, sok emberrel találkozom, beszélgetünk, négyszemközt, lelki dolgokról, ezért a közbeszéd, a „nagy narratívák” gyakran személyes történeteken keresztül jutnak el hozzám. A nagymama például elmondja, hogy nagyon bánja, de rettenetesen haragszik azokra, akik miatt az orosz–ukrán fronton fog elvérezni egy szem unokája. Bánja is meg nem is – tényleg indulat lappang a szavai mögött. Még aznap a fiatal értelmiségi mondja el, hogy rettenetesen haragszik azokra, akik miatt a hazája ahhoz a birodalomhoz fog tartozni, melynek bendőjében népek tűnnek el. Mondom, alapvetően nincs bennem harag. Megvan a magam véleménye, amit persze ott és akkor nem dolgom kifejteni. Nem mindegy, hogy valakinek az ősi háborús tapasztalatai lettek felszakítva, és azért nem tud megbocsátani, vagy valaki egy hamis rendszert szeretne eltörölni. Nagyon nem mindegy, ki miért haragszik, de én végül és alapvetően a kiengesztelődést kell, hogy meghirdessem, az ölés helyett az ölelés teológiáját^[i], ami által egymás megváltásában részt vállalnak.

Szóval nincs bennem békesség. Számomra a legelgondolkodtatóbb, legnyugtalanítóbb, hogy még a gondolkodás nyugalmában is nyugtalankodom. És ez már nem a politikusok rosszindulatán múlik, nem a közbeszéd romlásán, még csak nem is a társadalmak azon legmélyebb szétesésén, ami által okvetlenül hiszterizálható, ami által szükségszerűen véleménybuborékokba sodródunk. Én meg belesodródom egy rossz közömbösségbe, próbálom magam „kivonni a forgalomból”, önvédelmi mechanizmus van ebben, a legmélyén zsigeri félelem. Ha jobban tudnám, hogy engem nem fog elnyelni ez a médiacunami, ha mélyebben hinném, hogy képes vagyok a krisztusi empátiára, bátran lépnék közelebb embertársaimhoz.

Az empátia egyik mozzanata, hogy beengedem a másik érzésvilágát a lelkembe, a másik, hogy nem hagyom magam elsodorni.

A krisztusi empátia közel mer menni a szenvedéshez, mert nagy belső erőből származik, és tud távolságot venni, mert ismeri az örökkévalóság távlatait. Hát ez nekem még nem megy. Néha egész egyszerűen szembesülök ezzel: szíven üt egy ember nyomorúsága, és én elfordítom arcomat. Ahogy Izaijás jövendölése szerint az emberek elfordítják arcukat az összetört Krisztustól. Így aztán nincs bennem békesség.

„Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: ezt szeretném meghirdetni  … minden jóakaratú embernek.”^[ii] Nincs bennem igazán harag, de ennek a haragmentességnek nincs köze a megbocsátáshoz. Valójában csak a saját lelki békémet akarom megőrizni a hamisság misztériumának közelségében. Pedig azt már régen megtanultam, hogy a szentek útja nem a nyugalom útja. Már rég megtanultam, hogy a megváltás misztériumához közeledve Jézus „halálosan szomorú”^[iii], „halálosan megrendül”^[iv], halálosan szorong. Merthogy a halál közelében a testünk-lelkünk először is szorong. Talán az az én bajom, hogy a szorongásból nem találom az utat a megrendültség felé. Nincs bennem békesség.

Nem csak bennem nincs békesség. Alapvetően békétlen közegnek élem meg ezt az országot. Voltak évek – ezt főleg a nagy lengyel pápának köszönhetem –, amikor azt éreztem: ennek az országnak égető szüksége van olyan keresztényekre, akik az evangéliumi reményből élnek. Voltak évek – ezt a felismerést leginkább Miroslav Volfnak köszönhetem –, amikor azt éreztem: ennek az országnak égető szüksége van olyan keresztényekre, akik a megbocsátás titkát élik. Nagy kavarodás van bennem, mi az, amit itt és most a keresztények, papok is, meg kell, hogy éljenek és tovább kell, hogy adjanak. Hogy mi a küldetésünk. Hosszú lenne most elbeszélni, miért, de szerintem talán

az a legfontosabb küldetésünk ma, hogy ismerjük a különbséget igaz és hamis életszentség között.

Ennek fontosságát pedig Hans Urs von Balthasartól tanultam meg^[v]. Azt a végső különbségtételt, mely leleplezi a keresztény tanítás szent szavainak hamis használatát. Hamis jámborság, hamis igazságosság, hamis béke, hamis megbocsátás, hamis igazságbeszéd, hamis prófétaság. Hamis bölcsesség, mely valójában ostobaság és gonoszság, mely pusztítja immunrendszeremet, elsodorja a belső gátakat, amiket azért emeltem, hogy ne bolonduljak meg. „Megőrizzük Magyarországot a biztonság és a nyugalom szigetének” – mondta a miniszterelnök március 15-én. Szerintem ’48-ban azon a napon Haynau volt az, aki a Birodalom biztonságát és nyugalmát akarta megvédeni mégis. Mindenesetre zsigerileg tiltakozom e jelszó ellen. Hamisnak, álszentnek élem meg. Valamiféle titkos isteni ígéretet kapott, hogy képesek eltörölni Isten népének ellenségeit? Eltelt a Lélek erejével, hogy az Ő szent nevében új Margit-szigetet építsen, ahol a szűzlány azért virraszt, hogy apja és bátyja kibéküljenek, és megszűnjön végre a polgárháború? Nem tudok hinni abban, hogy akárcsak egy morzsányit is hozzá tud járulni ahhoz, hogy a nyugalom szigete legyünk. Nem, ilyen háborús retorikával – hiába a békenarratíva – ez nem fog menni.

Ha valaki előre megfontolt gonosz indíttatásból, sunyi haszonlesésből, szervezetten és népellenes szándékkal toxikus légkör szít, az nem más, mint országos szintű verbális abúzus. És persze: semmilyen bíróság nem fogja számon kérni érte. Ne tévesszük meg magunkat: ahol ilyen mérgezés van, ott „mindenki szem a láncban … ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”.^[vi] És persze, ezt meg kellett, hogy tanuljam az abúzus erkölcsi vonatkozásaiból: ha tétlenül szemlélem, én vagyok az igazi felelőse annak, ami történik … „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”^[vii]. Különben személyesen és közéletileg is nagyon hiányzik nekem Babits kiegyensúlyozottsága.

Az utóbbi időkben azt tapasztalom, hogy sokak számára az imádság legfelszabadítóbb módja: leborulni Isten előtt. Az Ő nagysága előtt, Szent volta előtt, az Ő irgalma előtt. A béke fejedelme előtt. Az Ő jóságos uralma előtt. És igen: az Ő szent haragja előtt. Igazságos büntető bölcsessége előtt. De közben hogyan is lehetne hiteles, amit mondok, ha haraggal, ha nem irgalmasan beszélek a kétségbeesés és az ellenséges indulatok ellen? Ha haragosan beszélek a harag áradata ellen?

Különben nagyon is lehet hiteles. Szent haraggal beszélni – nem azt akarom mondani, hogy szent vagyok, nagyon nem – a hamis harag ellen. Ha nem ragadunk bele a kicsinyes moralizálásba, és hajlandóak vagyunk komolyan venni a Biblia tanúságtételét Istenről, akkor nem szabad onnan kiradírozni Isten haragjának témáját. Mert ott van, „legújszövetségibb” – mert keletkezését illetően valószínűleg a legkésőbbi – könyvben, az Apokalipszisben is. Sőt: ott csak igazán. Isten haragja alapvetően az igazságosság szolgálatában áll, sohasem önkényes, mindig Isten irgalmának vezérlete alatt marad. Különösen érdekes itt Jézus haragja. Egy verset emelnék ki: „szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk”.^[viii] Jézus haragja és szomorúsága az emberi szívek keménysége miatt. Az üzenet világos: haragjának belső mozgása az irgalom erejéből fakad. Hát én is haragszom, ide merem tenni a haragomat. S hogy mi okozza a haragomat?

A közeg, amiben mozgok, a keresztény értelmiség, politikailag régen volt ilyen megosztott.

A reformkorban a Habsburgok „miatt”. A török idején egymást hibáztatva a török átok különböző értelmezése miatt. A közeg, amiben mozgok, nagyon elnagyolt ez persze, egyszerűen osztható kétfelé: a nálam idősebbek a Fideszre hallgatnak, a fiatalabbak pedig a Fideszre nem hallgatnak. És tulajdonképpen nagyon egyértelműen három téma az, ami miatt pártunk és államunk kommunikációjára hallgatnak vagy nem hallgatnak: a közbeszéd lealjasulása, a békepróféciák és az egyházfinanszírozás. Mind a három engem is nagyon „foglalkoztat”, de ami ebben az órában kiveri nálam a biztosítékot, az a harmadik.

Mi, papok, a napokban kaptunk a Miniszterelnökségtől egy névre szóló kis választások előtti ajándékot. Sok smúzos maszlag és rengeteg felújított templomot ábrázoló kép van benne – melyek persze olyan állampárti pénzből lettek felújítva, ami már „elvesztette közpénzjellegét”. Valahogy véletlenül a választások előtt felidézik, hogy „egyesek ismét … nyíltan támadják az egyházakat és egyházi személyeket”. Mondjuk nekem jól jön ez az emlékeztető, mert konkrétan tényleg csak néhány pap esetére emlékszem, azok meg mind bűncselekményt követtek el, és volt politikai szála is a történetnek. Rájuk én is neheztelek. Ja és többnyire a sunyi és aljas állampárti sajtó is támadta őket.

Viszont van ebben a jutalomkönyvben egy fontos mondat. A felelős államtitkár írja – mondom, kifejezetten nekünk papoknak –, miszerint: „Ha terveik szerint az egyházi állami támogatások mintegy felére csökkennének, az ellehetetlenítené az egyházakat”. Nem szeretem ezt a „nagy pénz, nagy hitélet” logikát. A mi Urunk Jézus Krisztustól azt tanultam, hogy elég nekünk egy saru meg egy ruha. Igaz: nekem is van egy 22 éves Fiatom. És én is szeretnék „felelős” lenni, „Felelős, nagyformátumú személyiség”.

Egy bizonyos Clemens Augustinus Emmanuel Joseph Pius Anthonius Hubertus Marie Graf von Galen püspök jut eszembe, az újkori német egyháztörténet érdekes alakja, Felelős, nagyformátumú személyiség, igaz kicsit régimódi. Róma boldoggá avatta, mert hűségesen kitartott hite és egyháza mellett a német zsarnokság idején. Mert védelmezte a katolikus hitet „az új pogányság ellenében”. Mai magyar kontextusban  „a világ »spirituális szeme«” és egyéb keresztényellenes badarságok ellen. A nácik csak azért nem ölték meg, mert  Goebbels szerint nem érdemes idő előtt „mártírt csinálni belőle”, elég lesz az „Endlösung” után. Von Galen boldoggá avatása miatt azonban sokan megbotránkoztak, mert amikor a zsidókat üldözték, nem emelt szót, hanem csak akkor kelt ki a nácizmus ellen, amikor az egyházat támadták. Csúnyán mondom: inkább az egyház érdekeit tartotta szem előtt, nem pedig a küldetését. Ezt pedig Bolla István barátomtól tanultam, hogy

az Egyháznak nem érdekei vannak, hanem küldetése.

Von Galen püspök 1936. szeptember hatodikán szólalt fel először a náci zsarnokság ellen, Xantener Viktorstracht alkalmával. Xanteni Szent Viktor a harmadik század végén lett vértanú, mert nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a római isteneknek. Isten áldjon mindenkit, aki az ő nevét kapta a keresztségben. Szóval az Egyháznak küldetése van, nem pedig érdekei. A küldetését illetően pedig köszöni, jól van, nincs rajta mit megmenteni. Ami megmentésre szorul, az az Egyház társadalmi súlya, illetve a „politikai kereszténység”. Magyarul: feddhetetlen keresztény politikusokra van szükség, nem olyanokra, akik a véleménykutatók ajánlásai alapján szakítják ki az evangéliumból az épp aktuális mondatokat. Meg szerencsés egybeesésekre van szükség, nem elég még az sem, ha valaki Nagyságos Fejedelem, akit száműzetésében a keresztény királyok nem fogadtak be, hanem csak a muszlim császár. Apropó kereszténység megmentése: nekem erről leginkább a pánszlávizmus jut eszembe.

Persze: katolikus papként végül is Isten irgalmának követe kell, hogy legyek, és ezt talán azok is elvárják tőlem – vagy talán főleg azok –, akik a Katolikus Egyházat belülről nem ismerik. Benedek pápa szavain elmélkedve ezt így értettem meg: végül az irgalom legyőzi az igazságosságot. De ezzel épp teljesebbé teszi az igazságosságot: mert Isten irgalma végül is ingyenes kegyelem, mely igazabb emberré tesz. Az Isten irgalmának talán legfontosabb „iránya”: a bűnöst épp az ítélet által igazabbá tenni, benne az igaz embert helyreállítani. Mint egy jó szülő, akinek irgalmas igazságossága új helyzetet teremt, melyben gyermeke igazabb emberré válik. Így a harag mélyén éltető erőként jelenlévő anyai-apai irgalom radikálisan máshogy tesz igazságot, mint ahogy a gyerek várja. Ha ítél és büntet is: megnyitja az utat a gyermek előtt, hogy igazabb emberré váljon. És már lényegtelen, hogy ezt milyen pedagógiai eszközökkel teszi. Végül is, és alapvetően az irgalom embere kell, hogy legyek.

57 éves vagyok, kezdő öregember, kezdem értegetni, hogy mit is jelet: minden ember a testvérem. Nem démon, nem a Sátán reinkarnációja, hanem esendő ember. De a legnagyobb történelmi hazugság, ha vélt vagy valós érdemeikre hivatkozva mondogatom, hogy „mindenkinek igaza van”. Nincs mindenkinek igaza, és nem létezik olyan, hogy a két oldal „egyformán hazug”. Akkor is, ha Hitler rengeteg autópályát épített, mert jobban értette a modernitást, mint szentéletű Habsburg Károly. Mármint IV. Károly. Magyarország utolsó királya. Az Egyház szerint létezik igazságos háború, nem minden „különleges hadművelet” egyformán igazságtalan. „Az igazságos háború kifejezés nem a háborúk igazolását jelenti …Alapfeltétel, hogy jó lélekkel, jó szándékkal viseljék a háborút … (Csak akkor lehet a háború igazságos, ha) a dolog … amelyért a háborút vívják, jogos … Vagyis vagy bizonyos dolgok visszaszerzéséért, vagy a haza védelméért kell folynia a háborúnak.”^[ix]

A birodalomépítő területszerzés tisztán erkölcsi szempontból mindenképp rosszabb, mint a honvédő háború. És ez nem politikai kérdés. Viszont olyan egyszerű, mint a kétszerkettő.

Tanulgatom tehát, mit is jelent, hogy „minden ember a testvérem”. És hogy nem elég a hűvös távolságtartás, nem vonulhatok ki a társadalomból, hogy ha vannak közügyek, akkor a kritikus pillanatokban meg kell szólalni. Nem politikai üzenetet mondani, nem kommentálni, hanem felszólalni, és megszólítani minden embert, aki az igazságot őszintén keresi, aki még szereti ezt az országot. Vagy szereti az Egyházat. Szolidaritásomat kifejezni, bárhol áll is, bármilyen távol is vagyunk egymástól. Mert összeköt az is, ami elválaszt, bármilyen súlyosak is a bűnei. Persze ettől még a bűn marad bűn: az emberi természet és Isten szeretete elleni merénylet. Ottlikkal mondva: rút.

Tanulgatom: biztatni mindenkit, aki őszintén tenni akar ezért az országért, függetlenül attól, hogy kikkel és miért szimpatizál, függetlenül attól, hogy hol és milyen értékeket követve épít és küzdve küzd. Testvérként megköszönni neki, hogy bátor, elkötelezett. Mondom, attól függetlenül, hogy melyik „oldalon” áll. Nem egy „harmadik oldalon” állva, nem messziről figyelve az eseményeket, hanem papként, idősödő testvérként megtalálni a helyemet a térképen. Kimondani minden igazságkereső polgárnak: köszönöm az elkötelezettségeteket a magyarság mellett, köszönöm, hogy általatok büszke lehetek arra, hogy magyar vagyok. Magamat is biztatgatom, ez az üzenetem: legyen közös dolgunk, hogy a szeretet tapintatával és a hit erejével harcolunk, hogy esténként gondolatban megmossuk egymás lábát. Vagy legalább ma, az utolsó vacsora estéjén.

[i] Miroslav Volf, Exclusion and Embrace, Revised and Updated: A Theological Exploration of Identity, Otherness, and Reconciliation, Abingdon Press, 2019.

[ii] II. János Pál pápa, Üzenet a béke 35. világnapjára

[iii] Mk 14,34, Mt 26,38,

[iv] Jn 12,27

[v] Hans Urs von Balthasar: Der «Kleine Weg» Zum hundertsten Geburtstag der Therese von Lisieux am 2. Januar 1973, Konradsblatt. Wochenzeitung für das Erzbistum Freiburg 56/52 (Karlsruhe, 11.xii.1972) 973

[vi] Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.

[vii]  Babits Mihály: Jónás könyve

[viii] Mk 3,3

[ix] https://www.esztergomi-ersekseg.hu/hirek/hadviseles-es-haboru-katolikus-egyhaz-tanitasaban1

Nyitókép: Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi görögkatolikus főegyházmegye érsek metropolitája megcsókolja egy férfi lábát, miután megmosta azt a nagycsütörtöki szent liturgián a debreceni Istenszülő Oltalma Görögkatolikus Főszékesegyházban 2017. április 13-án (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A Szabó Bence százados vallomása által felkavart közéletben, nagy zajban mutatták be A szavazat ára című dokumentumfilmet, múlt hét végére azonban elérte a közönségét. Azóta futótűzként terjed és immár 1,7 milliós megtekintésnél jár. Ez az 52 perces alkotás soha nem látott nyíltsággal beszél a szavazatvásárlás módjairól és menetéről.

Pletykaszinten eddig is lehetett hallani olyasmiről, hogy mondjuk egy Tisza melletti településen a polgármester asszony azzal fenyegeti a szegény lakosságot, hogy nem kapnak közmunkát, ha nem a Fideszre szavaznak. A szavazat ára árnyalja ezt és megvilágítja a dolog mechanizmusát. Nem csak közmunkát: orvosi, sőt, akár gyógyszerellátást is használhatnak a kistelepüléseken élők zsarolására. Hogy hogyan tarthat markában egy egész települést a polgármester (akinek a férje mellesleg fideszes országgyűlési képviselő)? Úgy, hogy ő a körzeti orvos, az idősek otthonának orvosa, a nyugdíjas egyesület elnöke, hogy megyei közgyűlési tagként, egy 18 települést ellátó akciócsoport elnökeként, a környék nagy cégeinek üzemorvosaként a kezében összpontosul a szociális ellátás nagy része. A hatalommal pedig mindig vissza lehet élni.

Az alkotók országjárása alatt összeszedett, egymásra rímelő információkból kirajzolódik: az, hogy mára újra hárommillió szegény országa lettünk, százalékban mérhető hasznot is hozhat a Fidesz-KDNP jelöltjeinek az országgyűlési választásokon. A film azt mutatja meg, hogy a hatalom helyi képviselői a választások között is folyamatos fenyegetettségben tartják ezeket az egyik napról a másikra élő, kiszolgáltatott családokat.

Eddig leginkább úgy gondoltunk a szegregátumokban élőkre, mint olyan társadalmi csoportra, amelyre könnyű volt nem odafigyelnie a Fidesz–KDNP kormánynak a népjóléti intézkedések költségvetési tervezésekor. Mint akikről egyszerűen elfeledkeztek, mert nem érte meg gondolni rájuk. Sok szakember kongatta a vészharangot a kötelező iskolázottság korhatárának 16 évre való leszállítása miatt is, a legtöbben azonban abban sem láttak szándékosságot. Az is egyszerű nemtörődömségnek, vagy éppen munkaalapú szakmai megfontolásnak tűnhetett, hogy 2008 óta nem emelte a családi pótlék összegét a magyar állam. A szavazat ára című filmet nézve az ember azonban óhatatlanul konteós jeleket kezd felfedezni magán és azon töpreng: mi van, ha ez az egész nem is véletlenül alakult így?

Mi van, ha az e sorok írója által behatóbban ismert gyermekvédelem sem egyszerűen a lesajnáltság és központi hozzá nem értés miatt ilyen, amilyen? Hogy 80 százalékos túltöltöttséggel működnek intézmények. Hogy nincs lehetőségük a bekerülő testvéreknek együtt helyet kapni, sőt, arra sem, hogy a családjukhoz látogatható közelségben maradjanak. A rendszerből menekülnek az alulfizetett, adminisztrációs és túlórákkal terhelt, megalázó átvilágításnak kitett szociális munkások. Azelőtt kezdték bezárni a nagyobb intézeteket, hogy meglett volna a szükséges számú nevelőszülő. Azokból még mindig több ezer hiányzik a normális működéshez. Olyan rendszer ez, amelyben a traumatizált gyerekeket megnyugtatóan ellátni képes, szakképzett nevelők feladatát rengeteg esetben már csak képzetlen, iskolázatlan, vagy éppen dadaképzőt végzett gyerekfelügyelők látják el, akik eszköztelenek a bent kialakuló összetett és feszült helyzetek kezelésében. Vagy egyszerűen csak kevesen vannak túl sok gyerekre és túl sok műszakban kell helyt állniuk. Olyan rendszert látunk, amelyben a gyerek jó eséllyel tovább sérül. Vagy azért, mert nem jut rá idő, energia, pszichoterápiás óra, vagy azért, mert a gyermekvédelem képtelen megvédeni a rá leselkedő, aljas szándékkal közeledő felnőttektől.

Mindezek miatt aztán a rendszer újratermeli önmagát. A „halat vagy hálót” kérdése eldől: a gyermekvédelem enni éppen ad, de halászni nem tanít meg. Aki kikerül, jó eséllyel esélytelen lesz. És kiszolgáltatott.

Véletlen? – tehetnénk fel újra a túlfeszült lényeglátók és az összeesküvés-elméletek hívőinek kedvenc kérdését.

Szegénység és a polgárosodás hiánya

Tény: annak ellenére, hogy egyre kevesebb gyerek születik (az 1949-óta vezetett statisztikák alapján 2024-2025-ben volt a legalacsonyabb volt a születések száma Magyarországon), egyre többen kerülnek állami gondozásba. Most körülbelül 23 ezerre becsülik a számukat a szakemberek. Nem lehet kétségünk afelől, hogy mindez összefügg azzal, amit – a KSH téves szegénységi adataival szemben – sorra igazolnak a felmérések: az utóbbi évtizedben hazánkban soha nem látott mértékben nőtt a szegénység. Az Európai Bizottság mérése szerint

mára a lakosság egyharmada, hárommillió magyar él mélyszegénységben, 

az ELTE legfrissebb kutatása pedig azt állítja, a magyar társadalom alsó rétege 2021 és 2025 között példátlan mértékben, 31 százalékról 43 százalékra nőtt. A népességnek mindössze 5 százaléka polgárosodott. A gyengén polgárosodott 36 százalék és a nem polgárosodott 34 százalék együttesen a népesség több mint kétharmadát teszi ki. Ez Szabó Andrea szociológus szerint békeidőben merőben szokatlan társadalmi átrendeződés.

Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy gonosz mesterterv áll mindennek hátterében, amelynek jól kifundált lépései szerint a hatalomban lévők szándékosan tartják szegényen, képzetlenül és (nekik) kiszolgáltatottan a társadalom jelentős részét. Ez leginkább valamilyen népszerű összeesküvés-elmélethez hasonlítana (azok is mindig logikusak). Azt azonban állíthatjuk, hogy az állapotok éppen olyanok lettek, amilyenek egy autokráciának kellemes hátteret tudnak biztosítani. S ha nem is szándékos tervezés eredménye, amit látunk: ha az lenne, akkor is pont ilyen lenne a helyzet. Lesújtó. Haladjunk is tovább, nézzük meg ebből a szempontból az iskolázottságot!

Iskolázatlanság

A gyermekvédelmi szakemberek egyöntetű álláspontja szerint az, hogy a Fidesz–KDNP kormány 16 évre engedte le az iskolakötelezettség korhatárát, rengeteg fiatalt hajt a munkanélküliség és a bűnözés felé. Egy 16 éves kamaszt még családon belül is motiválni kell arra, hogy tanuljon, a gyermekvédelemben erre ma már nincsenek eszközök a nevelők kezében.

2023-ban a magyar nyolcadikosok szövegértése minden várakozást alulmúlt.

A diákok 22 százaléka funkcionális analfabéta,

azaz csak egyszerű információkat tud értelmezni. Ezzel a teljesítménnyel Magyarország az uniós rangsorban a 20. helyen áll. A fejlett államok közül hazánkban a legnagyobb a szakadék az iskolázottabb és iskolázatlanabb rétegek szövegértési képességei között.

A fiatalokat ma 1,8 millió forintos lakhatási támogatással bocsátják útjukra a gyermekvédelemből 18 éves korukban. A kérdésnek csak az egyik fele, hogy hol lehet olyan települést találni, ahol ennyiből lakást tudnak venni és munkalehetőséget is találnak. A másik az, mihez kezdenek 16 évesen félbehagyott tanulmányaikkal, érettségi és végzettség nélkül? Munkába nem veszik fel őket, mert hat általánossal alulképzettek, ráadásul 80 százalékuk roma származású, így egykettőre kiesnek a munka világából. Marad számukra a hajléktalanság és a bűnözés. Na meg a drogok. 

Drog

A film tanúsága szerint az sem véletlen, hogy miközben budapesti szórakozóhelyeken razziázik a rendőrség és a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét igyekszik drogügybe keverni a kormány, az állam szemet huny afelett, hogy mára egész családokat, sőt, településeket kerítettek hatalmukba az olcsó dizájner drogok. – Az egészségügyi ellátórendszer nem tud mit kezdeni azzal, hogy egészen fiatal gyerekek rendszeresen hozzájutnak olyan rendkívül olcsó szerekhez, amelyek súlyosan károsítják az idegrendszert. Bekerülnek, ellátják őket és két nap múlva újra behozza őket a mentő – mondta el korábban lapunknak Máttyus Anna gyermekpszichiáter. A probléma a középosztály és a felső néhány ezer számára szinte láthatatlan, de

a drogfüggőség a szegregátumokban és a gyermekvédelem berkeiben tombol.

A javítóintézetekbe kerülő fiatalok 70 százaléka a drogfüggőséggel összefüggő bűncselekményekért tölti büntetését.

A szavazat ára ezt a képet is kiegészíti egy puzzle darabbal. A kistelepülésen élők elmondása szerint a dílerek, akiket elfognak a rendőrök, pár nap múlva újra szabadlábon tevékenykedhetnek. Sőt, választásokkor a segítségükkel állítólag drogpakkokkal fizet a párt a szavazatokért. „Egy év alatt 12 dílerből tízet kiengedtek, a leghosszabb idő 25 nap volt, amíg fogva tartottak valakit közülük” – hangzik el a filmben. Erre vajon mi a magyarázat?

Közmunka, egészségügy, gyámügy

A szegénység, a képzetlenség, a függőségek által fogvatartott társadalmi csoportokat aztán nemhogy nem emeli fel a szociális ellátórendszer, de a film tanúsága szerint adott esetben még ellenük is fordul.

A párt szegénységgel visszaélő, tűzifa-támogatással zsaroló helyi hatalmasságai, a szavazatokat drog- és alkoholbeteg emberek függőségeit kihasználva megvásároló kistelepülési potentátok ténykedése egytől egyig vérlázító erkölcstelenség. Ám az, hogy a szegény sorban élők voksolási engedelmességét a gyámüggyel való fenyegetéssel kényszerítik ki, minden aljasság netovábbja. (A filmnek ezt a részét csak erős idegzetűeknek ajánljuk.)

A társadalom nem Fidesz-párti értelmiségi rétege már az elmúlt másfél évtizedben egyre szűkülő szellemi mozgástér szorítását is nehezen tolerálja. A név nélkül adott nyilatkozatok, az SZMSZ-be foglalt lájkolási tilalmak, a kontrollált, kiszámítható következményekkel járó véleménynyilvánítás szorításában élők viszont legalább még úgy érezhetik: a családba visszavonulva mindez elviselhető. A társadalom peremén élőknek azonban már ez a biztonság sem adatik meg. A világtól elszigetelt kistelepülések lakói ki vannak téve a gyámüggyel való fenyegetésnek, ami annyit tesz:

ha ajándékért nem adod a szavazatodat, ha a fenyegetésnek nem engedsz, elvesszük azt, ami az egyetlen kincsed: a gyerekedet.

A gyermekvédelmi törvény 7. §-a azt mondja: „A gyermek szüleitől vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani.”

Az, hogy a gyámügy ennek ellenére fegyverként használható a társadalom legszegényebb rétegeivel szemben, nem feltétlenül annak köszönhető, hogy minden esetben szolgalelkűen végrehajtja a felsőbb utasítást. Jóllehet, a kistérségekben szolgáló hatóságoknál nincs olyan fluktuáció, mint a fővárosban és lényegében kihalásos alapon lehet munkához jutni ezekben a hivatalokban (így a munkatársak is sokkal inkább foghatók), ott is sokan próbálják a gyerek érdekeit szem előtt tartva végezni a munkájukat. Vidéken azonban annyira nagy a baj, hogy amiért a nagyobb településeken már rég kiemelik a gyerekeket, annak ott a sokszorosáért is a családban hagyják őket. Egyrészt az ellátórendszer telítettsége, másrészt a problémák elképesztő tömege miatt. Mivel a szociális munka eszközeivel való segítséghez már rég nem adottak a körülmények, a szociális munkások alacsony száma és az ellátandók és problémáik beláthatatlan mennyisége miatt nincs lehetőségük heti rendszerességgel, intenzív családmegtartó munkát végezni. Vidéki gyámügyesek inkább „megveszik a vécéülőkét”, csak hogy ne kelljen kiemelni a gyerekeket a családból. A gyámüggyel való fenyegetésnek itt tehát valódi tétje van. Az életkörülmények sokszor valóban élhetetlenek. Ám a jelenlegi helyzetben a gyermekvédelem alternatívája mégis inkább fenyegető, mint megváltó erejű.

Amikor egy család feje fölül eltüzelik a tetőt, amikor ajtó helyett szőnyeg lóg az ajtófélfán, amikor egy otthonban se víz, se villany nincs, a családok egyszerűen megszűnnek jövőben gondolkodni.

„Nincs négy évünk” – mondta egy szociális munkás a minap, amikor a vidéki Magyarország leszakadó társadalmi rétegeinek gondjairól kérdeztem.

A szegénységben tartott csoportok életszínvonaláért felelős állam feladata a segítségnyújtás lenne, ehelyett a kormánypárt helyi potentátjai a film tanúsága szerint politikai választ adnak a nyomorra. Kihasználják azt a párt érdekében. Sokan vállat vonnak minderre, mondván, szavazatvásárlás mindig volt és mindig lesz. Pedig függetlenül attól, mi volt a Fidesz-kormány előtt, nincs mentség arra, ha egy magát kereszténynek és családbarátnak mondó rezsim emberei mindazt megteszik a saját népükkel, amit A szavazat árában látunk. Társadalmi csoportok nyomorával visszaélni, abból húzni politikai hasznot erkölcsi mélypont, amit relativizálni is erkölcstelen. Egyszerűen nem létezhet olyan politikai érdek, amelyre hivatkozva valaki egy párt nevében egy másik embert a gyereke elvételével fenyegethet. Legalább ebben jó lenne, ha egyet tudnánk érteni össznemzetileg. Meg esetleg abban, hogy a fent vázolt állapotok felszámolásához azonnal hozzá kell látni – és ebből a szempontból már mindegy, hogy ördögi mesterterv vagy társadalompolitikai dilettantizmus eredményeként alakultak-e ki.

Nyitókép (illusztráció): AFP/Isza Ferenc

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A keresztényekkel szemben létező sokféle előítélet közé tartozik az az elgondolás, amely szerint Jézus Krisztus követői hajlamosak túlzott érdeklődést tanúsítani az emberi nemiség és a szexualitás iránt. Azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban az egyházak még mindig előszeretettel hallatják a hangjukat a nyilvánosságban, valóban sokszor összefüggenek a fogamzásgátlással, a homoszexualitással, a házasságon kívüli nemi élettel, a cölibátussal, a társadalmi nemek elméleteivel és hasonló jelenségekkel, szerencsére azonban korántsem merülnek ki ezekben, legalábbis a nagy keresztény egyházak globális kommunikációjában biztosan nem. Emlékezetes tény, hogy a katolikus egyház katekizmusának (1992) összeállításáért felelős bizottság titkára, Christoph Schönborn bíboros nagy megelégedéssel nyugtázta: a mérvadó tanításgyűjtemény összeállítása során egy rossz hagyománnyal szakítva végre sikerült elérni, hogy a tízparancsolat elemei közül ne a nemiséggel foglalkozó hatodik legyen a leghangsúlyosabb, hiszen a többi sem kevésbé lényeges, bár hosszú időn keresztül egyáltalán nem így festett a katolikus erkölcstan.

Az Axioma Központ úgynevezett „keresztény kalauza” sajnálatos módon viszont nemcsak alátámasztja az e téren észlelhető előítéletek részleges jogosultságát, hanem még erősíti is az egyoldalúságot.

A rövid útmutató tizenegy szempont szerint értékel a választáson induló pártok közül négyet, és a tizenegy szempont közül hat a nemiséghez kapcsolódik: a mesterséges megtermékenyítésre, a nemek teremtett rendjére, a szexuális kisebbségek iskolai megismertetésére, a pornográf tartalmakra, a házasságra és az azonos nemű párok örökbefogadására vonatkozik. A hetedik szempont, az abortusz kérdése legalább részben a nemiséggel függ össze. Összesen négy kategória marad egyéb tartalmakra, amelyek a következők: az asszisztált öngyilkosság, az emberi méltóság, a vallásszabadság és a keresztény kultúra.

Úgy tűnik, nehezen állapítható meg, hogy milyen forrásokból és megfontolásokból fakad ez. Egyetlen nagy egyháztól sem ismert olyan társadalmi tárgyú dokumentum, amely akár csak megközelítőleg is megfeleltethető lenne ennek a szempontrendszernek. A katolikus egyházat illetően viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen 2004-ben megjelent Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című összeállítás, amely viszonylag részletesen, közel hatszáz pontban ismerteti a katolikus egyház álláspontját az alapvető társadalmi jelenségekkel és problémákkal kapcsolatban. Csupán néhány nagyobb témakör a dokumentumból: az emberi jogok, a közjó elve, a szubszidiaritás elve, a demokratikus részvételiség, a szolidaritás, a család és a házasság, a munka, különösen a szakszervezetek jelentősége és a sztrájkjog, a politikai közösség, különösen a demokratikus játékszabályok és az arányos tájékoztatás, a környezetvédelem és a béke.

Mivel magyarázható, hogy az úgynevezett „keresztény” kalauz szinte egyetlen fontos elemét sem veszi figyelembe a katolikus társadalmi tanításnak?

Mennyire fontos lenne megtudni keresztény szempontból, hogy miként vélekednek a pártok a szakszervezetekről és mennyiben támogatják a szakszervezetek működését; mennyire fontos lenne megtudni, mit gondolnak és mennyiben támogatják a szubszidiaritás kitüntetett formájának tekinthető önkormányzatiságot! Arról már nem is beszélve, hogy vajon a regnáló kormánypárt mennyit tesz meg a tárgyilagos tájékoztatásért, amely a katolikus tanítás szerint „a demokratikus részvétel legfontosabb eszközei közé tartozik”, s ezért társadalmi életnek ezen az érzékeny területén „valóságos pluralizmusról kell gondoskodni”, és „a kiadó és műsort sugárzó vállalatok koncentrációjának problémája különös figyelmet érdemel, mert ez az egész demokratikus rendszert képes veszélyeztetni, ha egyre szorosabb összefonódással jár együtt a kormányzati tevékenység, a pénzügyi hatalom és a tájékoztatás között” (191. pont).

Ugyanilyen beható figyelmet érdemelne az ökológiai válság katolikus kezelése, hiszen az egyházfők II. János Páltól XVI. Benedeken át Ferenc és Leó pápáig igen élesen felszólaltak az ökológiai katasztrófa ügyében. Ez a kérdéskör az egész kereszténység talán legjellegzetesebb tanítási dimenziójává vált az elmúlt évtizedekben, a protestáns közösségekben ugyanúgy, mint az ortodox egyházban.

Hasonlóan lényeges keresztény szempont lett az elmúlt évtizedekben a migráció megfelelő kezelése. A már idézett katolikus kompendium szerint „a bevándorlókat családjukkal együtt emberi személyként kell kezelni, segíteni és a társadalmi életbe integrálni” (298. pont), XIV. Leó pápa legutóbbi tanító írása szerint pedig az egyháznak a migránsok javára végzett tevékenysége továbbra is folytatódik, mert az egyház tudja, hogy „minden elutasított migránsban maga Krisztus kopog a közösség ajtaján” (Dilexit te 75). De ugyanilyen szellemben lehetne idézni a Lutheránus Világszövetség nyilatkozatait is, például 2023-ból.

Ha valaki azt találná mondani mindennek láttán, hogy az önkormányzatiság támogatása, az ökológiai válság komolyan vétele és a migránsok integrációja csupán a nyugati egyházak szívügye, annak érdemes elolvasnia az ortodox egyház társadalmi éthoszáról szóló dokumentumot, amely A világ életéért címmel 2020-ban jelent meg. A szöveg egyebek között elítéli a keresztény nacionalizmust, elmarasztalja az ökológiai károk enyhítéséért keveset tevő kormányokat, támogatja a társadalmi pluralizmust, s azt állítja, hogy az egyháznak feltétlen kötelessége a migránsok, a menekültek és a menedékkérők felkarolása. Ezzel párhuzamosan természetesen szól a házasságról és a szexualitás teremtett rendjéről is, de korántsem aránytalan terjedelemben.

A nagyobb protestáns egyházak és az anglikán közösség társadalmi nézetei nehezebben ragadhatók meg, mivel ezekben a közösségekben nagyobb mértékű a sokféleség az idevágó meggyőződésekben, egészen bizonyos azonban, hogy a politikai és társadalmi kérdéseket egyik közösség nem korlátozza a nemiséggel összefüggő jelenségekre.

Az Axióma Központ nehezen indokolható kritériumrendszerében ugyanakkor nem csupán ez a végzetes és sehová nem vezető egyoldalúság szembetűnő, de az is, hogy a „kalauz” milyen könnyedén mond ítéletet a felvetett kérdésekben. Vajon az emberi méltóság fontossága miért szorítkozna az etnikai megbélyegzésre, és vajon nem érdemelne-e elmarasztalást az a párt, amelynek egyik vezető képviselője állatnak (történetesen bogárnak) minősíti a vele egyet nem értőket? És vajon ki fogja megmondani, hogy mi tartozik a keresztény kultúra védelmének körébe? Mert vajon nem érdemelne-e elmarasztalást az a párt, amely a keresztény kultúrával nehezen összeegyeztethető korrupciós kultúrát véd?

A keresztényekkel kapcsolatban nemcsak az az előítélet általános, hogy túlzott érdeklődést tanúsítanak a nemiség iránt, de az is, hogy szívesen együttműködnek autoriter hatalmi berendezkedésekkel. Magyarországon sajnos valóban megfigyelhető volt ez a fajta készséges együttműködés mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszerrel. Azért kár „agytrösztöt” létrehozni, hogy újabb példával szolgáljon a szervilizmusra.

Nyitókép (illusztráció): MTI/Bruzák Noémi

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A miniszterelnök 2026. februári évértékelő beszédében volt egy szám: 14 956 milliárd. Orbán Viktor azt mondta, 2010 és 2025 között összesen 14 956 milliárd forintot vettek el különböző módszerekkel a bankoktól, az energiavállalatoktól és a kereskedelmi láncoktól, hogy – úgymond – bevonják őket a közteherviselésbe. 

Nekünk is van egy számunk, nagyságrendileg ráadásul ugyanennyi. A NER-akták ötven pontjában körülbelül 11 ezer milliárd forintnyi elterelt pénzről van szó. Ha ehhez hozzáadjuk még azt az összeget, amely az ötvenes listából kiszorult tételek mellett állhat, nyilvánvalóan ott járnánk a 14 956 milliárd környékén, amit a kormányfő állítólag odaadott a népnek. A NER-akták azt hivatott bizonyítani, hogy az odaadás célcsoportja egy csöppet szűkebbre sikerült. Nem állítjuk, hogy ez a 11 ezer milliárd mind el van lopva. Csak azt, hogy a pénz – kihelyezett tőke, állami hitel, támogatás, monopolhaszon, váromány és egyéb formákban – a NER elitjénél dolgozik. Hogy érzékeltethessük az érzékelhetetlent: ez a 11 ezer milliárd nagyjából 18 metróvonal ára, és hozzávetőlegesen 410-szer fel lehetett volna újítani belőle a Lánchidat.

Nyilván lehetne könyvet írni a jogállam leépülésének ötven állomásáról, vagy például az akkugyáras környezetkárosítás stációiról is. Meg annyi mindenről. Mi most mégis maradtunk a korrupciós tematikánál, a perverz elmértéktelenedés dokumentálásánál. Egyszerűen azért, mert ez a legjobban adatolható, legtényszerűbb történet. És a tényeknél, ugye, semmi sem radikálisabb. 

A hatodik Válasz Offline ide kattintva megrendelhető! Akár korábbi kiadványainkkal együtt, kedvezményes csomagokban is. 

Ahogy a webshopban láthatják, van tízdarabos, jócskán túlárazott Búcsúcédula-csomagunk is; ezt kifejezetten a NER-elit tagjainak ajánljuk!

A webshopunkban megrendelt példányokat, csomagokat a Deák Ferenc téri Insula kávézó és könyvesboltban vehetik át, illetve GLS-sel is kiszállítjuk. Természetesen a március 16-i könyvbemutatón, továbbá a Válasz Online március 30-i támogatói klubestjén is át lehet venni a megrendelt kiadványokat. Arra biztatjuk olvasóinkat, hogy közvetlenül tőlünk, a webshopunkból vásároljanak! A kiadvány ugyanakkor (korábbi lapszámainkhoz hasonlóan) elérhető a nagyobb könyvesboltokban és újságosoknál is.

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Szabó Bence: hős vagy balek?

Benyó Rita: Orbán Viktor azt mondta Szabó Bencéről, hogy nem hős, hanem balek, aki nem értette meg, hogy egy kémelhárítási ügy zajlik. Mit gondol erről?

Horváth Lóránt: Ez politikai kijelentés, nem jogi. Azt viszont határozottan tudom mondani, hogy Szabó Bence állításai mögött komoly és megalapozott bizonyítékok vannak. 

Benyó Rita: Tehát ön szerint nem elképzelhető az, hogy Szabó Bence valamit nagyon benézett?

Horváth Lóránt: Nem. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján egyértelműen kijelenthető, hogy ez nem kémelhárítási akció volt. Inkább arról van szó, hogy valakik megpróbálták beszervezni ezt a két fiatalembert, és hozzáférni a Tisza Párt adatbázisához.

A Gundalf-videó: bizonyíték vagy politikai akció?

Benyó Rita: A kormány feloldotta a titkosítást, majd a saját YouTube-csatornájára feltöltött egy vágott felvételt. Ez rendben van?

Horváth Lóránt: Egyáltalán nincs rendben. Formailag lehet rá jogalap, de ez akkor is teljesen atipikus. Nemzetbiztonsági ügyekben ilyesmi nem szokott előfordulni. Ez egyértelműen politikai megrendelésre történt, és abban szinte biztos vagyok, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársai kézzel-lábbal tiltakoztak ellene, mert ez egy nagyon kompromittáló felvétel a szolgálatokra nézve.

Benyó Rita: És mit mutat meg ez a felvétel?

Horváth Lóránt: Azt, hogy nem egy tiszta, ellenőrző jellegű információszerzés zajlott, hanem egy erősen rávezető, amatőr metódus. Egy ilyen beszélgetés normál esetben felvilágosításkérés: az ellenőrzött információkra kérdeznek rá. Ehhez képest itt az látszik, hogy egy már ismert ügyet más irányba akarnak terelni.

Benyó Rita: Magyarul?

Horváth Lóránt: Szerintem itt már narratívaépítés folyt. Ukrán kémnek akarták beállítani ezt a két srácot. Ez nyilván a politika szempontjából lett volna jó, mert beleilleszthető a kampányba, nagyon hangzatos, és félelmet is lehet vele kelteni.

„Ki őrzi az őrzőket?”

Benyó Rita: A rendszerváltás legnagyobb vívmánya volt, hogy a titkosszolgálat nem áll politikai párt vagy a kormány befolyása alatt. Az száz százalékosan kijelenthető ezek után, hogy ez újra megtörtént?

Horváth Lóránt: Ebben az egész sztoriban az a legszörnyűbb, hogy nagy valószínűséggel ez történt. Tehát az állami szerveket a politika olyan cselekményekre használta és olyan dolgokat művelt velük, amit egyébként nem tehetett volna meg. Az Alkotmányvédelmi Hivatalt és egyéb szerveket vetették be arra, hogy a politikai ellenfelüket semlegesítsék. Ez egy borzalmas dolog.

Benyó Rita: Ha az ember azt látja, hogy a titkosszolgálatok, a rendőrség és a politika ilyen módon összecsúszhatnak, akkor felmerül a kérdés: kihez fordulhat az állampolgár?

Horváth Lóránt: Jelenleg sehova. Ma Magyarországon a politika őrzi az őrzőket. Az Alkotmányvédelmi Hivatal olyan politikai irányítás alá került, amely eleve atipikus helyzetet teremtett. A szervezetek közötti természetes együttműködés megbomlott, a kommunikáció szétesett, és ebből olyan ügyek állnak elő, amelyekben az alsóbb szinteken sokszor maguk a végrehajtók sem feltétlenül látják át, mi történik valójában. És ebben a helyzetben az állampolgárnak nincs valódi kapaszkodója.

Az ukrán aranykonvoj ügyéről

Benyó Rita: Az aranykonvoj ügyében eltelt egy hónap. Történt ezalatt bármilyen érdemi jogi lépés, nyomozás vagy kapcsolatfelvétel?

Horváth Lóránt: Jogi lépés nagyon sok történt, érdemi hatósági reakció viszont alig. A hét ukrán állampolgár ügyében hivatali visszaélés és jogellenes fogvatartás miatt is tettünk feljelentést, de arról semmilyen értesítést nem kaptunk, hogy történt-e bármi. Még a telefonos megkereséseinkre sem válaszolnak.

Benyó Rita: Ez mennyire szokásos?

Horváth Lóránt: Egyáltalán nem szokásos. Inkább az látszik, mintha a hatóságok tudatosan ódzkodnának attól, hogy kommunikáljanak velünk, vagy bármilyen információt adjanak.

Benyó Rita: Jól értem, hogy nemcsak lassúságról van szó, hanem tényleges akadályozásról?

Horváth Lóránt: Igen. Az idegenrendészeti eljárásban a hét ember meghatalmazásával jártunk el, ehhez viszont külföldről konzuli felülhitelesített meghatalmazás kellett volna. A magyar konzulátuson nem kaptak időpontot. Nyolc napunk volt az iratok beszerzésére, de nemhogy nyolc nap alatt, harminc nap alatt sem sikerült a hitelesítés. Ez önmagában is azt mutatja, hogy akadályozzák ezt az eljárást.

Benyó Rita: Vagyis úgy történt jogsérelem, hogy közben az érintettek még a saját jogsegélyüket sem tudják rendesen elindítani?

Horváth Lóránt: Pontosan. Mi szerettük volna megismerni az idegenrendészeti eljárás iratait, hogy pontosan lássuk, mi történt. Ehelyett olyan akadályokat gördítettek elénk, amelyekkel gyakorlatilag ellehetetlenítették az iratmegismerést. Én ezt már nem egyszerű bürokráciának látom, hanem tudatosan akadályozzák az ügy megismerését.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Emlékeztessük magunkat, honnan indultunk. Legalább elvesz kicsit abból az elégedetlenségből, amit a Rákosrendező nemzetközi tervpályázat nyertes pályaművének nézegetése közben érezhetünk.

2025 elején még úgy tűnt, hogy Budapest egyik legértékesebb rozsdaövezeti fejlesztési területét a kormány egyben adja el egy emirátusi fejlesztőnek, Mohamed Alabbarnak, aki teljesen szabad kezet kapott volna, hogy azt építsen, amit akar: egyesek szerint luxusnegyedet azoknak a gazdag külföldieknek, akik a magyar kormány segítségével szereznek uniós állampolgárságot, Karácsony Gergely szerint inkább olyan lélektelen, toronyházas falansztert, amilyet a szerb fővárosban már felhúzott Belgrade Waterfront néven. A területre felhőkarcolók építését ígérték, bár az sem derült ki egyértelműen, hogy ezek milyen magasak lennének (a tippek 240 és 500 méter között szórtak) és milyen célt szolgáltak volna. A Hősök tere világörökségi rangú összképét viszont örökre tönkretette volna a Millenniumi emlékmű mögött felbukkanó tornyok látványa.

Aztán tavaly február elején bekövetkezett a váratlan fordulat: kiderült, hogy a főváros egyik cége, a Budapesti Közművek Zrt. elővásárlási joggal rendelkezik, amit a kormány előbb tagadott, majd elismert, és lehetővé tette, hogy a főváros megvegye a terület vasútüzem alól felszabadítható 85 hektáros részét. A kormány az arab befektetőnek megígért 320 milliárdos közlekedésfejlesztési beruházásokat is megígérte a fővárosnak, annál is inkább, mert ígérni nem kerül semmibe – ami viszont biztos, hogy az 50,9 milliárd forintos vételárat három részletben ki kell nyögnie a fővárosnak. Egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy ennek így kell lennie,

lehetne például közös cél, hogy korszerű, zöld és élhető városrészek valósuljanak meg a felhagyott vasúti területeken, amit az állam a területek ingyenes rendelkezésre bocsátásával segíthetne,

és akkor a főváros az elkölthető pénzét nem a vételár törlesztésére fordíthatná, hanem környezeti kármentesítésre, parkosításra, közlekedési fejlesztésekre, vagyis olyasmire, amire szükség van. Így zajlik ez Bécsben az ottani önkormányzat, az állam és az ÖBB vasúttársaság együttműködésével.

Nálunk azonban nem így zajlik, így a főváros kiperkálta az első vételárrészletet, 12,7 milliárd forintot tavaly ilyenkor, ami ahhoz kellett, hogy a terület tulajdonosává váljon; a további részletek kifizetését már az eredeti szerződés is az állami vállalások teljesítéséhez kötötte, így bármilyen színezetű kormány alakul, van némi alkudozási mozgástér.

Az tavaly biztos lett tehát, hogy Rákos-Dubaj nem lesz, és Mohamed Alabbart megvigasztalták azzal, hogy megvehette a Belügyminisztérium műemlék épületét a Széchenyi téren (50,8 milliárdért – úgy látszik az emirátusi üzletembernek mindenképpen pont ennyi elkölthető pénze volt Budapestre). Rákosrendező ügye lekerült a politikai napirendről, de elkezdődhetett a csendes háttérmunka, ami ahhoz szükséges, hogy az elhagyatott területen valóban új városrész épüljön. Létrejött a Rákosrendező projektiroda Dományi Bálint építészmérnök, Vitézy Dávid korábbi munkatársa vezetésével, megtörtént a terület felmérése és ősszel kiírták a nemzetközi tervpályázatot a beépítés kereteit rögzítő mesterterv elkészítésére. Ennek az eredményhirdetése történt meg tegnap.

A meghívásos pályázaton végül tizennégy építésziroda vett részt, zömében olyan társulások, amelyeket közepes méretű nyugati cégek alkottak a helyi viszonyokat jól ismerő magyar partnerekkel. A pályaműveket a projektiroda oldalán lehet tanulmányozni, vagy akár tablón is meg lehet őket nézni a margitszigeti Kristály Színtér bemutatótermében (április 1–2-án, illetve április 13–30. között). A nyertes is egy nemzetközi csapat lett, amelyből a magyar partnert sokan ismerhetik a 4-es metró nemzetközi díjakat elnyert, különleges szerkezetű állomásai miatt: ők a Sporaarchitects. A francia Coldefy viszont legfeljebb azoknak lehet ismerős, akik szenvedélyesen bújják a közepes méretű és izgalmasságú francia vidéki városfejlesztési projekteket. Igaz, Budapesten is terveztek már: a Kánai-tó melletti, épülőben lévő Lake11 lakópark beépítési koncepciója és egyik épülete fűződik a nevükhöz. A társulásban részt vett még egy német konzorcium, egy hamburgi tájépítész iroda meg egy Londonban működő szlovák építészpáros.

Érdemes rögzíteni, hogy a kiválasztási folyamat úgy zajlott, ahogy annak minden ilyen léptékű (vagy akár jóval kisebb) projekt esetén történnie kellene. A nemzetközi pályázat bíráló bizottságában részt vett Erő Zoltán budapesti főépítész, a két érintett kerület főépítésze, a főtájépítész, az országos főépítész, s számos jónevű szakértő is segítette a munkájukat. Bármit gondoljunk is a nyertes tervről,

a kiválasztási folyamat legitim: azok döntöttek róla, akiknek normális körülmények között dönteniük kell,

az állam ezúttal nem tudta olyan módon elvonni a jogokat, mint a város jövőjét meghatározó kiemelt projektek, például a zuglói új kormányzati negyed esetében. A legfontosabb szakmai elvárások, fenntarthatósági szempontok már a kiírásba beépültek, és a kiválasztott terv biztosan nagyságrendekkel jobb, mint amit Rákos-Dubajról rajzoltatott volna Alabbar úr. Minden kritikai szempont mellett – aminek ettől még van helye – ez jelentős politikai és urbanisztikai eredmény.

Budapesten nemzetközi urbanisztikai tervpályázat utoljára a Déli Városkapu (Diákváros) esetében volt 2018-ban; azt a pályázatot a norvég Snøhetta nyerte, aztán nem lett belőle az égadta világon semmi, mert a kormánynak a 2019-es önkormányzati választás után elment a kedve az ellenzékivé lett főváros fejlesztésétől. A területet előbb oda akarták adni a kínai Fudan Egyetemnek, majd máig nem egészen világos körülmények között az ötlet lekerült a napirendről (a Fudan Alapítvány 6 milliárd forint közpénzt kapott, a működésre több száz millió forintot elköltöttek, 2024 végén aztán visszatértek ahhoz, hogy Diákvárost építenének, de a kormányzati ciklus úgy ér véget, hogy a területen egy kapavágás sem történt).

A Déli Városkapu esete jó példa arra, hogy a nagyszabású városfejlesztési víziókat érdemes egészséges szkepszissel kezelni:

az ilyen tervek vagy megvalósulnak, vagy nem, rendkívül hosszú kifutásúak, és menet közben rengeteget változhatnak.

Ez igaz Rákosrendezőre is. A jelenlegi tervek szerint a pályázat nyertese 2028-ig dolgozhat a részletes mesterterv elkészítésén, a megvalósítás legfeljebb ezután indulhat el az első ütemmel. Ez az első ütem a Rákosrendező vasútállomás körüli nagyvárosias központot takarja, ezért szorosan összefügg a Szegedi úti villamos- és közúti felüljáró megépítésével; ennek gondolata még a Tarlós-érában fogalmazódott meg, és a terveit a rég megszűnt Budapest Fejlesztési Központ (BFK) készítette el 2021-ben. Ezt az állami szervet akkor Vitézy Dávid vezette vezérigazgatóként, aki időközben fővárosi erős ember lett a Podmaniczky Mozgalom színeiben, és most társelnökként vezette a Rákosrendezőről szóló tervpályázat bíráló bizottságát Karácsony Gergely főpolgármesterrel.

A változó szerepek ellenére fennálló személyi folyamatosság azt is jelenti, hogy a Szegedi úti felüljárót változatlan elemként emelték be a pályázati kiírásba, és természetesen a nyertes terven is szerepel. A menetrend tehát úgy nézne ki, hogy az állam vállalásként megépíti a felüljárót (ez a Városliget autómentesítéséhez is szükséges, bár a Liget Projekt mára gyakorlatilag tetszhalott állapotba került, úgyhogy ki tudja, érdekel-e ez még bárkit), utána kezdődhetne meg a mesterterv első ütemének megvalósítása. Nagyon optimista számítás szerint 2030 körül. Ebből nagyjából sejthető, hogy mikorra kerülne sor azt ötödik ütemet jelentő, Vasúttörténeti Park körüli területek beépítésére. A korábban általunk bemutatott bécsi példák is igazolják, hogy

még egy gazdag és jól szervezett városban is 10-20 éves megvalósulási idővel kell számolni egy ekkora városfejlesztési projektnél.

Budapest se nem gazdag, se nem jól szervezett, szóval bármi megtörténhet.

Igaz tehát, hogy szinte fontosabb, hogy milyen lesz a nulladik ütem, vagyis a terület átmeneti hasznosítása, amiről Bardóczi Sándor főtájépítész beszélt a 444-nek, hiszen ez történhet meg ténylegesen a következő egy-két évben, ráadásul számtalan példa van arra, hogy az ideiglenes hasznosítás végül felülírja a korábbi terveket, és teljesen más irányba vezeti egy városi hely fejlődését, mint amiről eredetileg szó volt. Hogy csak egy budapesti példát mondjunk: így jött létre a még mindig félkész Városháza park a Városháza hátsó udvarai helyén, amelyet korábban nem szántak zöldterületnek, de Demszky Gábor főpolgármester 2005-ben megnyitotta egy részét; az ide szánt új beépítés soha nem valósult meg, és ma már nem is javasol ilyesmit senki.

Mégsem mindegy, hogy milyen az a mesterterv, ami 2028-ra elkészül, és nem mindegy a mostani pályázati eredmény. Egyrészt: pár év múlva ennek mentén kezdődhet el a megvalósítás, másrészt a mostani pályázatnak az is célja volt, hogy markánsan eltérő víziót, jövőképet mutasson, mint azok a sebtében felhúzott lakótelepek, amelyeket a kormány a hozzá közel álló fejlesztőkkel építtet (mint például a XV. kerületi Szilas Liget vagy a lerombolt Közvágóhíd helyén magasodó City Pearl). Egy koherens alternatíva felmutatása igenis lényeges.

A kiírás eleve meghatározta a leglényegesebb paramétereket: (1) a területen 8000, preferáltan 10 ezer lakást kellett elhelyezni; (2) legalább 25 hektárt kellett zöldterületként megtartani; (3) napi 60 ezer átszálló utast kiszolgáló intermodális csomópontot kellett létrehozni Rákosrendező vasútállomásnál. Számos más eleve meghatározott tényező is volt: a terület kapcsán régóta megfogalmazott elvárás a vasúti pályánál a föld alá bujtatott Rákos-patak kiszabadítása, a már említett Szegedi úti átkötés, a Vasúttörténeti Park nagyvasúti kapcsolatát biztosító vágányok megtartása vagy éppen a Kisföldalatti meghosszabbítása mint fő kötöttpályás közlekedési elem. Mindezek benne vannak a nyertes pályaműben, nem is nyerhetett volna olyan alkotás, amely ezeket nem tartalmazza.

A zuglói önkormányzat már a pályázati kiírás elkészítése után, tavaly szeptemberben fogalmazta meg a saját elvárásait, többek között azt, hogy az épületek 50 százaléka ne lakóház legyen, hanem a kerületnek építményadót fizető irodaházak és egyéb vállakozást befogadó épületek. Egyelőre nem látszik, hogy ennek a képviselőtestületi határozatnak érdemi ráhatása lenne a tervezési folyamatra.

A területi lehatárolás magában rejtett egy jelentős ellentmondást: 244 hektáros volt a teljes tervezési terület, a fejlesztési akcióterület 148 hektár, de ebből a főváros tulajdonosként csak 85 hektárral rendelkezik. Nyilvánvalóan azért született ilyen kiírás, hogy a tervezők vegyék figyelembe a szélesebb városi kapcsolatrendszert, szőjjék össze a vasúti rozsdaövezetet a XIII. és a XIV. kerület szomszédos, lakott részeivel, gondolják át a közlekedési kapcsolatokat. Ugyanakkor a realitás az, hogy a főváros leginkább a saját területén tervezgethet, és egész biztosan nem fog történni semmi például a Szőnyi út és a Tengerszem utca családi házas lakóövezetével vagy a BVSC sportteleppel – a reális pályaművek ezt a tényt számításba vették.

A pályázat legfontosabb elemei nem az épületeket vagy a parkokat mutató hangulatképek, hiszen egy mesterterv nem ezekről szól, inkább csak az elképzelt városrész általános jellegét érzékeltetik. Igazán a helyszínrajzok számítanak, még ha azok első ránézésre kevésbé látványosak is. A nyertes pályaműről a programiroda egy makettet is készített (ezzel a tervezők is az eredményhirdetés helyszínen találkoztak), ami különösen jól érzékelteti a tervezett beépítést.

Egyértelműen látszik: a tizennégy pályázóból azt a nyolcat díjazták, amelyek a legértékesebbek voltak, és külön öröm, hogy a bizottság nem értékelte azokat a terveket, amelyek valamilyen öncélú formai gesztus vagy geg köré rendezték volna az új városrészt. Ilyen tervet adott be például a leghíresebb, sztárnak minősülő pályázó, a Bjarke Ingels Group (BIG) – és még csak megvételt sem nyert. A nyertes pályamű

a kiírásnak megfelelő, racionális munka, megvalósulása esetén hozná az átlagos bécsi szintet, mégis nehéz iránta lelkesedni.

Egy városfejlesztési mesterterv bemutatása meghaladja e cikk lehetőségeit, és ezúttal maga a kiírás is szokatlanul komplex volt: utcahálózatot, közlekedési rendszert, zöld és kék (vizes) infrastruktúrát, építészeti arculatot, tömböket, funkciókat, energiahatékonyságot, lakásméreteket kellett a tervezőknek végiggondolniuk. Néhány szempontot talán mégis érdemes felvillantani, amiben ez a terv kevesebbet ad annál, mint amit a folyamattól remélni lehetett.

A vártnál kevésbé zöldközpontú

A városvezetés kezdettől azt mondta, hogy a Rákosrendezőn kialakuló városrész szíve egy új városi nagypark lesz, ami a területen spontán módon kialakult erdősültség egy részét megőrzi, és az új negyedek jórészt e köré szerveződnek majd. Az előzetes felmérések nyomán az is látszott, hogy a legértékesebb növényzet a Vasúttörténeti Park melletti területrészen található.

A nyertes pályamű valóban itt helyezi el az egyik nagyobb zöldterületet a három közül, s Erdő parknak nevezi el, de ez időközben annyira összement, hogy már nem éri el a kritikus mértéket. A kiírásban elvárt zöldterület összességében vélhetően megvan (ezt ellenőrizni nincs módunk), de úgy szétmasszírozva az épületek között, hogy a nyertes mesterterven valódi nagypark már nem látszik, inkább csak kisebb városi zöldterületek láncolata. Az Erdő parkot ráadásul egy széles, beépített sáv választja el a Vasúttörténeti Parktól, így még beszűkítettebb hatást kelt. Ezt valószínűleg a bíráló bizottságban is szóvá tehették, mivel a zárójelentésben szerepel, hogy „a javaslatban szereplő park mérete nem éri el a 15 hektárt”. Az épületek ebbe parkba is betüremkednek a beépített sáv felől, ami erősen kétségessé teszi, hogy jelentős faállomány őrizhető meg.

De nemcsak a nagypark hiánya kiábrándító, hanem általában a zöldterületek elhelyezése is. A második nagyobb zöld egység a sínek túloldalára helyezett Vasút park. A kettőt a Völgy parknak nevezett zöld korridor köti össze a revitalizált Rákos-patak mentén. Ezen az ábrán különösen jól látható, mi a probléma ezzel az elhelyezéssel:

Látszik, hogy a három zöld blokk a megmaradó vasúti folyosó két oldalán helyezkedik el, illetve egy szakaszon alatta, mivel a patakot a szintben maradó vasút alatt bontják ki, és vezetik át. Ezek a területek peremhelyzetűek, marginálisak, a zöld itt nem önérték, csak a lakások minőségét és az eladhatóságot emelő tényező, azt a célt szolgálja, hogy a lakások közül minél több parkra nézzen. Hogy a nyertes pályamű mennyire nem zöldközpontú, azt legjobban a második helyezett alkotással való összehasonlítás mutatja meg; az a terv valóban nagy, átfogó, kiterjedt zöldterületeket tartalmaz, és azokat elhúzza a vasúttól. Ott valóban létezik a megígért nagypark és a Vasúttörténeti Parkkal szerves egységet alkot. Csak sajnálni lehet, hogy a bírálók végül nem azt választották, hiszen a telepítés a legfontosabb kérdés volt.

Zöld szempontból további csalódást okoz, hogy ez a mesterterv eloszlatja a reményt, hogy kialakítható egy valódi zöld korridor Rákosrendező és a Városliget között. Ahogy láttuk, még a tervezett zöldterületek is elég szaggatottak, de

a három parkrész együtt is csak egy elszigetelt foltot alkot a sűrű, városi beépítésben, a Városligettől teljesen elvágódik.

Ez törvényszerű következménye volt annak, hogy az új pályaudvar mindkét oldalára nagyvárosias beépítést képzelt el a kiíró. Ehhez képest legalább a Rákos-patak mentén létrejön egy rövidebb, keresztirányú zöld tengely, bár a terveken szereplő meanderes kialakítás és a patak nyomvonalának erőszakolt meghosszabbítása meglehetősen öncélú elem; valódi ökológiai rehabilitációra ilyen rövid, infrastruktúrával terhelt szakaszon nincs mód, a dolog leginkább azt a célt szolgálja, hogy a patak hosszabb szakaszon díszítse a városi parkot.

A bécsi példákat bemutató cikkben elmeséltük a Norbahnviertel városrész esetét, ahol a 2010-es évek elején rájöttek, milyen értéket jelent a területen megmaradt, illetve oda spontán módon visszatért természet, és 2014-ben átírták a húsz évvel korábbi, nagyobb beépítést előrevetítő mestertervet. Így jött létre az osztrák főváros egyik legizgalmasabb új parkja, a Freie Mitte. Még bízhatunk benne, hogy a lassú megvalósulás miatt Budapesten is ez történik, de maga a kiválasztott pályamű zöld szempontból a vártnál sokkal kevésbé nagyvonalú.

A vártnál jóval sűrűbb és magasabb beépítés

Rákos-Dubaj tervét a szélesebb nyilvánosságban a toronyházak tették népszerűtlenné. 200 méternél magasabb tornyokat szerencsére a mostani mestertervben nem találunk, de azért kissé meghökkentő, hogy milyen sűrű és magas házakból álló, nagyvárosias beépítést képzeltek el az új Rákosrendező pályaudvar két oldalára. Önmagában a szándék egy teljes értékű városi alközpont létrehozására a tömegközlekedéssel várhatóan legjobban ellátott helyen érthető, abban azonban egyáltalán nem vagyunk biztosak, hogy ezt 20-22 emeletes magasházakkal kell megoldani. Ezt a bizottságban mások is kétségbe vonhatták, mivel a zárójelentésbe bekerült egy ilyen mondat: „kétséges a 90 méteres toronyházak társadalmi elfogadottsága és városképi hatása, ezért ezek léptékének újragondolása javasolt.”

A szabályozás kétségtelenül megengedi ezt a méretet, és Bécsben is épültek az új negyedekben magasházak, többek között azon az alapon, hogy ezáltal több zöldterület maradhat. Ennek ellenére a 90 méter nagyon sok, és láttuk, hogy a terv egyáltalán nem bőkezű parkokban sem, így a kevés zöldterület kombinálása a magasházas központtal összességében kimondottan üzleties hatású. E két tényező miatt tűnik úgy, hogy Rákosrendező most elfogadott mesterterve valójában

nem nyújt érdemi, bátor alternatívát a városban jelenleg zajló, alapvetően a befektetők által diktált fejlesztésekhez képest.

Legfeljebb a szokásos metódusnak egy kicsit jobb példája.

Ha megmutatjuk a tervezett új pályaudvar két oldalának tömegeket és sűrűséget érzékeltető látványtervét, látható, hogy milyen messze van ez attól, hogy az üzleties fejlesztési szemlélet alternatívája legyen. És látható az is, hogy a szomszédos, döntően még 20. század eleji, városias angyalföldi beépítéshez – de akár az elmúlt húsz évben épített társasházakhoz – képest milyen durva léptékváltást jelent; hatásában nem nagyon tér el az új zuglói kormánynegyed és környezete feszült, diszharmonikus viszonyától:

Mivel az első ütem pont ennek a megépítése lenne, az új Rákosrendezőről a benyomást is ez a terület határozza majd meg.

Elégtelen kötöttpályás kapcsolatok

Az elmúlt évtizedekben kialakult a várostervezői konszenzus, hogy Rákosrendezőn három kötöttpályás közlekedési eszköz alkotja majd az új városrész tömegközlekedésének gerincét: (1) a városi-elővárosi forgalom fogadására alkalmassá tett, új pályaudvarral bővített vasútvonal; (2) a Nagy Lajos király útja és a Béke út villamosvonalai felé kapcsolatot teremtő Szegedi úti átkötés; (3) és a Kisföldalatti északi irányú meghosszabbítása.

Az első kettő létjogosultságát valóban senki nem vonhatja kétségbe, a harmadik dogmává merevedését illetően viszont lehetnek kétségeink. Egy 130 éves, korlátozott kapacitású, alapvetően belvárosi jellegű, műemlék viszonylatra ráterhelni egy komplett új városrész bejáró forgalmát eleve kétséges megoldásnak tűnik, ráadásul ez ugyanúgy a Nagykörúttal teremtene összeköttetést, mint a vele párhuzamos vasútvonal – alig egy megállóval arrébb.

A Kisföldalatti északi irányú meghosszabbításáról korábban olyan nyomvonalterv is született, ami inkább a Kassai térre vitte volna tovább a vonalat, néhány megállóval kiszolgálva Zuglónak ezt a tömegközlekedéssel rosszul ellátott, városias részét. Ez jóval kisebb, a Kisföldalatti léptékéhez jobban illő hosszabbításnak tűnik – de ahogy eldőlt, hogy Rákosrendezőn új városrész épül, a vonal átkanyarítása a pályaudvarhoz kötelező elemmé vált. A nyertes pályaműben ugyanez rögzül: három új megálló a pályaudvarnál, a Rákos-pataknál és a terület legtávolabbi pontján, a Sport deltának elnevezett résznél, ahol a vonal ismét a föld alá bukik, miután a pályaudvartól nyílt felszínen lett továbbvezetve a vasút mentén.

Ezen kívül semmilyen egyéb kötöttpályás kapcsolat nincs, csak egy autóbuszjárat a Vasúttörténeti Park bekötővágánya mentén. Valójában

a terv olyan léptékű városépítést vizionál a felszabaduló vasúti területen, ami a sínek mindkét oldalán indokolttá tenné egy új, nagy kapacitású villamosvonal végigvezetését;

ez ráadásul a Tatai úton vezetve az elmúlt években egyre jobban átépülő szomszédos angyalföldi városrészeket is kiszolgálná. Egy új villamoshálózat kiépítése esetén a Kisföldalatti meghosszabbítását sem kellene feltétlenül Rákosrendező kiszolgálásának alárendelni. Budapesten ilyen léptékű fejlesztéseket a város – az elmúlt két évtized negatív tapasztalatai miatt – nem nagyon mer álmodni, de pont egy ilyen pályázaton születhetett volna az új városrész léptékéhez illő megoldási javaslat.

A most induló tervezési szakaszban természetesen van még mód sok mindenen változtatni, hiszen azt az eredményhirdetésen is hangsúlyozták: alapvetően a tervezőt válaszották ki, és a további díjazott pályaművekben is bőven vannak olyan javaslatok, amelyeket a bírálók kiválónak tartanak. A végleges tervbe ezek is beépülhetnek.

Azt is érdemes lenne végiggondolni, hogyan lehetne az új városrész identitását erősiteni, többet megőrizni a lokális értekekből, a vasúti múlt emlékeiből (pl. a legendás gurítódomb), a történelmi sporttelepekből – ez a jelenlegi tervben kizárólag a Kapagyárnak nevezett egykori vasúti szerelőműhelyek megőrzésében érhető tetten. Remélhetőleg van tere tehát annak, hogy ez a korrekt, de nem túl inspiratív mesterterv valamivel jobb irányba fejlődjön tovább. Idő mindenesetre bőven van rá.

Aztán lehet, hogy úgyis minden egészen másként alakul.

Nyitókép: a nyertes pályamű látványterve az új állomás két oldalára szánt sűrű, magasházas beépítéssel (forrás: Coldefy et Associés Architectes Urbanistes // Cityförster | Brehm Hansen Niehüser Nolting Richter Seidel Sobota Partnerschaft mbB Architekten // Sporaarchitects Kft. // Treibhaus Landschaftsarchitektur Hamburg // Marko and Placemakers s.r.o.)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„A Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó MBH Bank hónapokig nyitva hagyott egy biztonsági rést, amelyen keresztül bűnözők emberek százait foszthatták ki ugyanazzal a módszerrel. A panaszokat sorozatosan elutasították, ügyfeleik csalárd, szándékos vagy gondatlan kötelezettségszegő magatartására hivatkozva. Az ügyben súlyos felelősség terheli a bankfelügyeleti feladatot ellátó Magyar Nemzeti Bankot is. Négy valós ügyféltörténeten keresztül mutatjuk be, hogyan hagyta magára az állam a banki ügyfeleket, akik számára most felcsillan a remény, hogy részben megtérítik a pénzüket” – így kezdődött a tavaly júniusban megjelent tényfeltáró riport. Cikkünk állításait novemberben jogerősen megvédtük a Fővárosi Ítélőtáblán, de a legtöbb fiókkal rendelkező magyar bank a Kúriára vitte az ügyet, és felülvizsgálati kérelmet nyújtott be lapunk ellen. 

A legfőbb bírói fórum helyben hagyta a jogerős ítéletet és lapunknak adott igazat.

A bank a helyreigazítási kérelmében a „biztonsági rés” kifejezés használatát támadta, a Válasz Online ugyanis azt kifogásolta, hogy a bank magára hagyta az ügyfeleit, miközben kiberbűnözők sorozatosan károsították meg őket. A Kúria szerint a „biztonsági rés” kifejezés „a köznapi értelmezésben azt az álláspontot tükrözi, hogy a bank a szerző, illetve a nyilatkozók szerint nem tett meg mindent a csalások megelőzése érdekében. (…) Nem állítja a cikk azt, és nem is kelt olyan hamis látszatot, hogy a csalásokat a felperes pénzintézet részéről követték volna el, vagy azt konkrétan elősegítették volna. A cikk nem lépte túl a véleménynyilvánítás közügyekben megengedett, átlagosnál tágabb határait, ezért helyreigazításnak valóban nincs helye” – fogalmazta meg az ítélet, elutasítva a felülvizsgálati kérelmet. 

A Válasz Online cikkorozatban tárta fel a MBH Bank viselkedését a kibertámadások során megkárosított ügyfeleivel szemben. A NER-akták – Az Orbán-korszak 50 legpiszkosabb ügylete című nyomtatott kiadványunkban az MBH Bankkal kapcsolatban azt is igazoljuk, hogy bár a pénzintézet 55 százaléka az adófizetőket illetné, a kormányzat mégis kivonult a vállalatirányításból. (A kiadvány itt érhető el.) 

A Válasz Online ezúton is köszöni mindazon banki károsultaknak, akik a tényfeltáró cikk elkészítéséhez segítséget nyújtottak. 

Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Róka László

Ezt a pert nem nyerhettük volna meg olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Még mindig nem térünk magunkhoz: ez talán a legegyértelműbb hazaárulás, mióta Kádár János orosz szuronyok segítségével foglalta el helytartói székét. Az orosz tartótisztek maradtak, az eszközök finomodtak, de – ne féljünk a nagy szavaktól – most ugyanúgy a magyar nemzet hosszútávú jövője a tét, mint 1956-1957-ben. A rossz hír az, hogy most nem mutogathatunk a csúnya kommunistákra: a magyar kormány saját elhatározásból navigálta magát az európai közmegvetést kiváltó muszkavezető szerepébe. A jó hír meg az, hogy még félreránthatjuk a kormányt az EU-n kívüli lét szakadékába vezető úton.

Fülsiketítő a médiazaj, mégis muszáj reflektorunkat az oknyomozó európai újságokból álló konzorcium által megszerzett és hitelesített orosz-magyar külügyminiszteri kommunikációra irányítani. A kedd reggel megjelent cikk Szergej Lavrov és Szijjártó Péter közötti beszélgetések leiratát, illetve egy hangfelvételt is nyilvánosságra hozott. Az írás szerint a magyar külügyminiszter az elmúlt években többször is a Kreml érdekeiben járt el az Európai Unió ülésein és tanácskozásain. Erőfeszítéseket tett például azért, hogy a szankcionált orosz személyek és szervezetek lekerüljenek az uniós szankciós listáról. A kapcsolat szorosságát jelzi, hogy 2024. augusztus 30-án alig egy órája szállt le Budapesten a magyar külügyminiszter Szentpétervárról érkező gépe, máris hívta őt Lavrov, hogy egy orosz oligarcha, Aliser Uszmanov nővére uniós szankciós listáról való levételét kérje. Pontosabb lenne az „utasít” ige használata, hiszen, Lavrov jól érzékelhetően megsuhogtatta a verbális kancsukát: „Nézze, Aliser kérésére hívom, és ő csak arra kért, hogy emlékeztessem Önt, hogy tett valamit a nővére ügyében” – mondta Lavrov. Mire a megalázóan készséges Szijjártó Péter máris sorolta, hogy fognak a szlovákokokkal közösen eljárni az ügyben – Uszmanov nővére pedig végül lekerült a szankciós listáról. Őszintén reméljük, hogy a derék orosz oligarchának nincsen aranyhörcsöge, mert a lihegően szolgálatkész magyar külügyminiszter őt is levetette volna a szankciós listáról.

Más alkalommal Szijjártó Péter az uniós külügyminiszterek tanácskozásán elhangzottakról számolt be az ő jó barátjának. A közismerten tengeri nagyhatalom Magyarorország tárcavezetője Pavel Szorokin orosz energiaügyi miniszterhelyettessel is szorosan egyeztetett a szankciókról. Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó külügyér jelentette, hogy mi mindent tesznek meg a hamis zászló alatt közlekedő orosz tankerflotta elleni szankciók megtorpedózásáért. Máskor pedig a külügyminiszter felajánlotta Szorokinnak, hogy eltávolítja a listáról az EU által büntetésre javasolt orosz bankokat. Szijjártó még arra is megkérte a miniszterhelyettest, hogy adjon neki érveket arra vonatkozóan, miért állna ez Magyarország érdekében. Szegények ugyanis meg kellene érvelnie a mind zabosabb uniós külügyminisztereknek az újabb érthetetlen lépést…

Helyben vagyunk: élőben követhetjük a rendszer utolsó ideológiai pillérének leomlását. Azt már régóta tudjuk, hogy a „polgári Magyarország” pusztán politikai termék volt, a minden társadalmi alrendszert maga alá gyűrő centralizált pártállam képtelen elviselni az autonóm polgárt és az autonóm intézményt. A népszavazással és folyamatos ideológiai öblögetéssel megtámogatott gyermekvédelemről a kegyelmi botrány és a Szőlő utca óta pontosan tudjuk, valójában hangyabokányit sem számít. Az elvben a határontúli magyarokért minden körülmények között kiálló kormánypolitika gondolkodás nélkül a busz alá löki a kisebbségi magyar közösségeket is, ha a szlovák vagy román nacionalistákkal való összebútorozásról van szó. És most a szemünk előtt lepleződik le a nagy orbáni függetlenségi háború végtelen hamissága. Szuverenitás Szijjártó-módra: az a magyar érdek, amit Szergej Lavrov mond neki.

Csakhogy ez a politika valódi magyar érdeket, hazánk uniós tagságát veszélyezteti.

Szijjártó Péter balalajkázásának nyilvánosságra hozatala nyilvánvalóan elképzelhetetlen lenne a legmagasabb európai döntéshozói körök jóváhagyása nélkül – valakiknek rá kellett bólintani a lehallgatott telefonbeszélgetések kiszivárogtatására. Az ezen való töprengés azonban elviszi a fókuszt: az őszödi beszéd hangfelvételének kikerülési körülményei is másodlagosak voltak a történelmi szónoklat tartalmához képest. Üvölthetünk elhagyatottságról, az áruló Nyugatról, de a magyar miniszterelnök és külügyminiszter kizárólag magának köszönheti, hogy az egész világ megismerte többkulacsos játékukat. Legalább egy évtizede zajlik plakátkampányokkal, Brüsszel-, német-, holland-, finn-, svédellenes stb. hisztériákkal, „bot a küllők között”-stratégiával, a magyar nemzeti érdekkel köszönőviszonyban sem lévő vétókkal a saját szövetségi rendszerünkkel szembeni erőpolitika. Csak hát valódi erő nélkül: hol van például a híres magyar modell uniós források nélkül? Gazdasági növekedésünk szabad szemmel észrevehetetlen, ennek nagyszerűségét pedig még egy Nagy Mártonhoz hasonló közgazdasági zseni sem tudja velünk elhitetni.

A most kiszivárogatott beszélgetésekben nem pusztán az orosz érdekek feltétlen szolgálata megrendítő, de az üzenet is. Európai partnereink egyértelműen jelezték: a jelenlegi magyar vezetés számukra már nem az uniós csapat tagja, az ellenséggel focizik, s ezért nemhogy az öltözőben, de a lelátón sem szívnak vele szívesen egy levegőt. Ettől persze a magyar polgárok még dönthetnek úgy április 12-én, hogy ismételten a biztosat választják, csakhát az jó eséllyel hazánk EU-életének végét jelenti, annak minden gazdasági-társadalmi következményével együtt. De facto persze tagok maradunk, azonban minden fontos tárgyalásról kizárnak minket, a felfüggesztett uniós forrásokra végképp keresztet vethetünk, diákjaink nem térhetnek vissza az Erasmus-programba, előbb-utóbb pedig valószínűleg még a megmaradt utolsó nagyobb uniós transzferek, a földalapú támogatások is veszélybe kerülnek. Jövő szeptemberben Szlovákiában is választások lesznek, s ha azon veszít a harcostárs Robert Fico, nincs akadálya a végsősoron a tagsági viszony felfüggesztésével járó hetes cikkely szerinti eljárás újraindításának Magyarország ellen. Az ehhez szükséges egyhangúság az egyértelmű orosz kiszolgálás miatt már aligha kérdés. Vajon ez a forgatókönyv a magyar nemzeti érdek szempontjából egy súlycsoport orosz oligarchák kimentésével? Akármit is rikoltozik Szijjártó Péter, rajta kívül magyar ember erre aligha válaszol igennel.

A mai oknyomozást publikáló Vsquare portál felhívja a figyelmet, hogy Szijjártó Péter előtt Kim Philby is megkapta Moszkvában a Barátság-érdemrendet. Az angol hírszerző, a híres Cambridge-i ötök tagja hosszú időn keresztül kémkedett a Szovjetuniónak, majd végső lebukása előtt, 1963-ban Moszkvába szökött. Kapott lakást, tiszteletet, még bélyeget is kiadtak arcmásával, de beszámolók szerint élete végéig a Times olvasásával kezdte a napot, követte a hazai kriketteredményeket és szovjet tartói még angol narancslekvárt is szereztek neki. Hiába a kényeztetés, 1988-ban bekövetkezett haláláig minden áldott nap szembe kellett nézni hazája és a Nyugat elárulásának lelkiismereti terhével. Adódik a kérdés a kései utódoknak: vajon megérte?

Azt természetesen még nem tudjuk, Szijjártó Péter útja hova vezet a jövőben.

Azt viszont igen, hogy egészséges erkölcsű és valóban szuverén országban ez az ember nemhogy 12, de egyetlen napig sem maradhatna ezek után külügyminiszter.

Nyitókép: Szijjártó Péter és Szergej Lavrov 2022. július 21-i moszkvai találkozója. Moszkva, 2022. július 21. Fotó: Az orosz külügyminisztérium sajtószolgálata.

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Egy évvel ezelőtt a Válasz Online egy időben két cikket jelentetett meg: Valami nagyon nem stimmel a KSH szegénységi adataival címmel tényfeltáró riportban számoltunk be Tátrai Annamária és Gábos András kutatásairól, a tudomány nyelvén megfogalmazott állításokat pedig a Kutatói aggodalmak az EU-SILC magyarországi jövedelemadataival kapcsolatban című szakcikkben közöltük. 

A két kutató akkor fontos dologra jött rá: a KSH évek óta olyan szegénységi adatokat közöl, amelyek felvetik a szakmai tévedés vagy a manipuláció lehetőségét. Németh Zsolt, a KSH egykori elnökhelyettese szerint nulla a valószínűsége annak, hogy a szegénységi küszöb fölött  éppen „egy hajszálnyival” olyan sokan gyűljenek össze, mint amit az adatok mutattak. Írásunk annak történetét mondta el, hogyan jött rá az ELTE adjunktusa és a TÁRKI vezető kutatója, hogy rengetegen átestek egy politikailag is érzékeny határponton, a szegénységi küszöbön, és éppen fölé érkeztek. Az erről szóló adatvizualizációkon több évben is „torony” nőtt ki a szegénységi küszöb mögött, akik e fölé estek a hazai statisztikákban – és persze a politikai közbeszédben – már nem számítottak szegénynek.

A kutatás az úgynevezett EU-SILC adatain alapul, amelynek lényege, hogy az összes uniós országban részletesen kikérdeznek több ezer, esetenként több tízezer embert a jövedelmi viszonyaikról, és évről évre az ő válaszaik alapján modellezik a társadalmi folyamatokat. A kutatók több problémát azonosítottak a 2014 és 2023 közötti adatokban, ezek közül cikkünkben kettőt ismertettünk:

– A már említett „toronyjelenséget” vagyis azt, hogy főként 2018-tól a jövedelmek eloszlása hirtelen jelentősen megváltozott, szokatlanul és megmagyarázhatatlanul nagy számban jelentek meg olyan esetek, amelyek éppen a szegénységi küszöb fölé kerültek.

–  2014-2021 között a nettó háztartási jövedelem magasabb volt, mint a bruttó érték a háztartások 4–29 százalékánál. Bár mindannyian arról álmodunk, hogy ne mi fizessünk a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak (NAV), hanem az adóhivatal nekünk, ez a vágya keveseknek teljesül. Kivéve a KSH adatfelvételeiben, mert azok mintha a vágyálmok alapján készültek volna. Bár a hazai adó- és járulékfizetési szabályok szerint ez tömegesen nem lehetséges, a KSH adatai mégis azt tükrözték, mintha a NAV sok esetben nem beszedte volna az adót, hanem hatalmas összegeket küldött volna ki az embereknek.

Első írásunk tehát a magyar szegénységi adatok szárnyalásának és zuhanásának történetét mesélte el. A mostani viszont azt, hogyan javították ki elképesztő tömegben és mértékben a korábbi számokat, és ez mit okozott az adatokban.  

Az előzményekhez tartozik, hogy egész cikksorozatban dolgoztuk fel a témát. KSH-botrány: a tudósok szerint gyenge lábakon áll a hivatal védekezése címmel foglaltuk össze a KSH reakcióját és a kutatók válaszát erre. A NAV mint segélyszervezet? Valami még annál is jobban bűzlik a KSH szegénységi adatai körül – című cikkünkben azt tártuk fel, hogy a NAV esetenként százezres összegekkel „támogatja” azokat, akik enélkül a szegénységi küszöb alá kerülnének. Az adatok alapján az adóhatóság különösen a nyugdíjasokkal nagyvonalú: 2020-ban a vizsgálatba bevont öregségi nyugdíjasok 52 százaléka élt olyan háztartásban, amely nem fizette, hanem kapta az adót.

Ekkora már ötfősre bővült a „kutatócsoport, Huszár Ákos (ELTETársadalomtudományi Kutatóközpont), Krekó Judit (Budapest Intézet, ELTE özgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) és Tomka Zsófia (TÁRKI) is csatlakozott a Tátrai-Gábos szerzőpároshoz. Ősszel a KSH nyilvánosságra hozta a javított adatokat, amelyről a Plusz 150 ezer szegény ember – korrigált a KSH című írásunkban számoltunk be, majd az Eurostat hivatalos adattábláinak megjelenésére a Hopp, megduplázódott a gyerekszegénység – újabb fordulat a KSH-ügyben című írásunkkal reagáltunk.) 

Hosszú hónapokig azonban nem tudtuk, valójában hogyan zajlott a korrekció. Csak a nagy folyamatokat láttuk, azt nem, mi történt a több ezer ember kikérdezése során felvett konkrét adatokkal. A kutatóknak ennek feltárásához minden egyes kikérdezett eredeti és korrigált értékeit is egybe kellett vetniük, lapunk a magyar sajtóban először számol be ennek részleteiről. Ugyanezt tesszük most Az EU-SILC magyarországi jövedelemadatainak 2025 évi revíziója: a módosítás előtti és utáni makroadatok összehasonlító elemzése címmel a ResearchGate-en között kutatásukkal.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a korrekció során

1. a KSH „lebontotta a tornyot”, vagyis az eredeti cikkben kifogásolt, a szegénységi küszöb fölötti kiugró adathalmozódást megszüntette;

2. a hivatal eltüntette azt a képtelen és tömeges jelenséget, hogy az emberek nettó jövedelme magasabb, mint a bruttójuk. A revízió előtt, 2020-ban például az összes eset 28 százaléka ilyen volt, a korrekció után ez a szám nullára csökkent. A 2014 és 2018 közötti időszakban azonban továbbra is megmaradt ez az állapot, mert ezt az idősávot nem érintette a korrekció. (2018-ban továbbra is az látszik, hogy a megkérdezettek 16 százaléka nem befizetett az adóhatóságnak, hanem a NAV utalt pénzt a számára.)

Fontos változások történtek tehát, mondhatnánk, hogy minden rendben, nincs itt semmi látnivaló. Megvalósult minden tudós és tényfeltáró újságíró álma, kijavították a hibákat, ha nem is a teljes időszakra, de legalább 2019-től kezdődően.

A kutatók azonban azt állítják, ez koránt sincs így. A disszonáns adatok csak részben javultak ki, és ennek is ára volt: új disszonanciák keletkeztek. 

Mindezt arra alapozzák, hogy a KSH közlésével szemben nem finomhangolás történt a 2019 és 2023 közötti számok körében, hanem a kutatásban részt vevő háztartások csaknem száz százalékának megváltozott a jövedelme. Ráadásul a korábban azonosított adatproblémák nagy része változatlan maradt, vagy még súlyosbodott is. 

1. Az alkalmazásban állók jövedelmével kapcsolatban sok a kérdőjel: például a több mint 8000 megkérdezett foglalkoztatott közül nagyjából ezernek (12 százaléknak) teljesen eltűnt a 2023-as keresete. Korábban átlagosan évi 3378 euró volt a munkakeresetük, a revíziót követően nulla. 

2. A korrekció után is változatlan maradt, hogy a magyar társadalom munkából származó, alkalmazotti jövedelme bizonyos években döbbenetesen alacsony. 2019-ben az alkalmazásban állók 23 százalékának bruttó éves munkajövedelme 10 eurócent és 300 euró között szórt, vagyis minden ötödik alkalmazásban álló személynek 8000 forint vagy az alatti havi keresete volt. 2018-ban a vizsgált személyek 43 százaléka 1 és 300 euró közötti éves bérrel rendelkezett. Ám csak ebben a három esztendőben, a 2018-2020 közötti időszakban, egyébként sem a 2018 előtti, sem a 2020 után nem volt jellemző az alacsony munkajövedelmek ilyen magas aránya az EU-SILC adataiban, 2018 előtt és 2020 után is három százalék körül alakult. Nincs arról tudásunk, hogy 2017 után tízszeresére növekedett az alkalmi munkát vállalók aránya, majd 2021-re újra lecsökkent volna a 2017-es szintre, pedig ez magyarázhatná az alacsony jövedelmek ilyen kiugró növekedését.

– Ha ezek az adatok a valóságot tükröznék, akkor ezekben az években a magyar munkavállalók egy jelentős része olyan kereseti viszonyok közé szorult volna, amely a rabszolgatartásra emlékeztet – érzékelteti a furcsaságokat Tátrai Annamária. 

A kutatók szerint ezek a számok nem tükrözik a valós helyzetet. A KSH azt közölte, hogy a megkérdezettek 70 százalékának esetében a NAV-tól kapott adatokkal javították az állományt. Arra pedig végképp nincs magyarázat, miért csak a 2018 és 2020 közötti időszakra jellemző a nagyon alacsony keresetűek ilyen magas aránya. Mi történt akkor?

Emellett új problémák is jelentkeztek: 

1. A családtámogatásokban részesülők aránya 2022-ben a korrekció hatására egyetlen évre drasztikusan visszaesett, amit nem magyaráz semmilyen külső körülmény. A revízió ezen a ponton a kutatók szerint „kifejezetten rontotta az adatok megbízhatóságát”. 

2. Az adatok számos esetben arra utalnak, mintha a revízió során ezeket a jövedelmeket egyszerűen felszorozták vagy arányosan csökkentették volna. Mindet ugyanannyival. Például a munkanélküli ellátások 2021-ben utólag mindenkinél 30,73 százalékkal nőttek. Miért? Nem tudható. Az alkalmazásban állók 37 százaléka is jól járt, ők 22 százalék „béremelést kaptak”. Legalábbis a statisztikai adatsorokban. 

A kutatók találtak 634 olyan idős embert is, akiknek a revízió során kilencszeresére nőtt a nyugdíja. Ha ezt a változtatás a nyugdíjfolyósítónál történt volna, a médiát ellepték volna a boldogságtól zokogó kisnyugdíjasok. A valóságban azonban csak az adatrubrikákba került más adat.  

A korrekciónak tehát ára volt, és egyes hibákat úgy javítottak, hogy közben újabbak keletkeztek. Politikailag fokozottan érzékeny adatokról van szó, és nem pusztán azért, mert egy kormány teljesítményét a közvélemény részben a szegénység alakulásán keresztül ítéli meg. Azért is fontosak a számok, mert a döntéshozók ezek alapján határozzák meg, mely társadalmi csoportokat kell kiemelten támogatniuk. Mint az eddigiekben láttuk, a szegénység mértékét, és az érintett gyerekek arányát alulbecsülték. 

– Nem az a legnagyobb baj, ha egy országban jelentős mértékű a szegénység, mert ha van akarat és megbízható adataink, akkor a társadalom változtatni tud ezen. Ha az adatok sem reálisak, akkor nem tudjuk, mi történik, és változtatni sem tudunk rajta. Magyarországon 2013 óta nincs megbízható adat a jövedelmi szegénységről, pedig uniós tagként kötelezettséget vállaltunk ezen adatok korrekt gyűjtésére – mondja Tátrai Annamária. 

– A jövedelmi adatok valószerűségébe vetett hit alapja, hogy a publikált adatok a válaszadóktól begyűjtött információkon alapulnak. Az egyszerű szorzószámok alkalmazása miatt azonban az a kérdés merül fel, hogy valóban minden esetben a begyűjtött adatok jelentik-e a publikált adatok elsődleges forrását – mondta Huszár Ákos.

– Elemzésünk során sok ellentmondásba ütköztünk az adatok, a KSH kommunikációja, és a korrekció módjáról elérhető írásos dokumentáció között, ezért tudunk sokszor csak találgatni, hogy pontosan mi történhetett. Emiatt tartjuk fontosnak azt is, hogy minél transzparensebb legyen az adatfeldolgozási folyamat – mondta Tomka Zsófia.

Tátrai Annamária hangsúlyozza, hogy  a KSH fontos nemzeti intézmény, megbízható statisztika nélkül nincs modern állam. Új tanulmányuk célja sem a szervezet hiteltelenítése, hanem az adatállomány rendbetétele. 

Akárcsak a Válasz Online cikksorozatának.

Nyitókép: a Központi Statisztikai Hivatal főbejárata Budapesten 2018. május 27-én (fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

„Orbán egy post-truth világba ment be”

Benyó Rita: Miért van az, hogy a Fidesz egyre lassabban és egyre rosszabbul reagál a kampány nagy ügyeire?

Zárug Péter Farkas: Azért, mert ma harmadvonalbeli kampánycsapat dolgozik Orbán körül. Olyan emberek irányítanak, akiknek nincs valódi kampányvezetői tapasztalatuk, pedig ehhez gyors és erős intellektuális reakciók kellenek. Orbánt ráadásul bevitték egy post-truth világba: egy olyan közegbe, ahol félig igaz, konstruált vagy éppen nem igaz állításokra kell folyamatosan reagálnia. Ebből jön a döcögés, a késlekedés és az, hogy most már ő maga lett a bukdácsolás arca.

„Kiderült, hogy mégis van politikai atombomba”

Benyó Rita: Sokáig közhely volt, hogy ebben a kampányban nincs politikai atombomba. Szabó százados interjúja után is ezt gondolod?

Zárug Péter Farkas: Nem. Ha azt nézzük, hogy marad-e még a kampányban olyan esemény, ami ekkora nézettséget, ekkora érzelmi bevonódást és ekkora társadalmi hullámot vált ki, akkor szerintem nem. Ebben az értelemben ez volt az atombomba. Azért ütött ekkorát, mert párthatárokon túl is érthetővé tett valamit: hogy az állam gépezete a hatalom megtartását szolgálta, és egy törvényes politikai ellenféllel szemben is bevethetővé vált. Szabó századosban pedig sokan egy olyan figurát láttak meg, aki nem hajlandó tovább vinni ezt a terhet. 

„Ha marad Orbán, Magyarország kiszorulhat az uniós döntésekből”

Benyó Rita: Van-e mozgósító ereje annak, hogy ez a választás már nemcsak Orbánról és Magyar Péterről, hanem Keletről és Nyugatról is szól?

Zárug Péter Farkas: Szerintem igen. A Tisza jól keretezte, hogy itt már civilizációs hovatartozásról is szó van. És ennek nagyon is lehet gyakorlati következménye. Ha marad Orbán Viktor, valós veszély, hogy az Európai Unió a hetes cikkely alapján felfüggeszti Magyarország szavazati jogát még az új költségvetési ciklus előtt. Ez pedig azt jelentené, hogy Magyarország a költségvetési tárgyalásoknál sem lenne ott. Vagyis nemcsak az uniós pénzek maradhatnak távol, hanem maga a politikai beleszólás is elveszhet.

„Vadkelet van a levélszavazatoknál – és a Fidesz egy vereség után is velünk maradhat”

Benyó Rita: Mennyire lehet döntő tényező a határon túli levélszavazás és az egész választási technika?

Zárug Péter Farkas: A magyar társadalom többsége szerintem nem ezzel foglalkozik, de ettől még nagyon súlyos, ami ezen a terepen látszik. A határon túli szavazatoknál most vadkelet uralkodik: piacon, kisboltban gyűjtik a leveleket, magánemberek kezelik az eredetileg titkos levélszavazatokat, miközben jogilag is szabályozatlan a helyzet. És még ha a Tisza nyerne is, abból nem következik automatikusan, hogy a Fidesz rendszere gyorsan eltűnik. Az intézmények, a beépült struktúrák és az állam működésébe szőtt maradványok egy vereség után is sokáig velünk maradhatnak. 

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„Mindent alá kell rendelni a közös győzelemnek. Én csak azt tudom mondani, mostantól kezdve mindenki tényleg tegyen meg mindent, amit tud, mert – ismernek engem, nem vagyok az az ember, aki fenyegetőzik meg durváskodik, de higgyék el, semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.”

Emlékszünk, Orbán Viktor ezekkel a mondatokkal rázta fel híveit a legutóbbi, 24. kötcsei polgári pikniken. Persze rendben van, ha egy politikus buzdítja, lelkesíti a közönséget, ám aki elégtelen kampánymunka esetére szigorú, személyre szóló megtorlást ígér, a normál erkölcs helyére a győzelmi „erkölcsöt” helyezi.

A Válasz szerkesztősége és közössége nyilvánvalóan nem fogadja el, hogy a modern politika csakis az Orbán-féle győzelmi „erkölcsre” épülhet.

Nem fogadjuk el, hogy a hatalomnak kötelező erkölcstelennek lennie – azaz bárkin átgázolva, mindenáron újra kell termelnie önmagát. Niccolò Machiavelli azért nem a Jóisten. Ahogy a kegyelmi ügyet kirobbantó Vidéki Prókátor fogalmazott lapunknak ez év elején: „Az erős vezető, amellett, hogy határozott jellem, intellektuálisan és morálisan erős. Például ellen tud állni az anyagi javak kísértésének.”

További gondunk is akad azonban a „minden fel lesz jegyezve”-szöveggel. A jövő idő használata indokolatlan. Ugyanis: minden fel van jegyezve. A NER-akták nem más, mint az anyagi kísértések NER-es kezelésének gyűjteménye. Kiadványunkban, vagyis az Orbán-korszak ötven legpiszkosabb ügylete között nincsenek kicsi ügyeskedések, amikor a döntéshozó érdemtelenül megbíz egy-egy baráti céget, bátorítja a túlárazást, kenőpénzezik, fű alatt tulajdonrészt szerez egy államnak beszállító kft.-ben. Nem azért nincsenek, mert ezek szóra sem érdemesek vagy netán elfogadhatók volnának. Hanem azért, mert egyszerűen nem fértek bele az első ötvenbe. Könyvünkben kizárólag nagyobb léptékű, intézményesített, országcsonkítással felérő, területi és vagyoni veszteségeket okozó, a következő kormányok mozgásterét alapjaiban szűkítő visszaéléseket sorolunk.

A miniszterelnök 2026. februári évértékelő beszédében volt egy szám: 14 956 milliárd. Orbán Viktor azt mondta, 2010 és 2025 között összesen 14 956 milliárd forintot vettek el különböző módszerekkel a bankoktól, az energiavállalatoktól és a kereskedelmi láncoktól, hogy – úgymond – bevonják őket a közteherviselésbe. Arra nem tért ki, hogy minderre azért kerülhetett sor, mert ezt a pénzt a nagy cégek előbb beszedték a magyar emberektől, hogy aztán a kormánynak adhassák. Utóbbi pedig – rettenetes hatékonysággal – újraosztotta. Nekünk is van egy számunk, nagyságrendileg ráadásul ugyanennyi.

A NER-aktákban körülbelül 11 ezer milliárd forintnyi elterelt pénzről van szó – ha ehhez hozzáadjuk még azt az összeget, amely az ötvenes listából kiszorult tételek mellett állhat, alighanem ott járnánk a 14 956 milliárd környékén.

De maradjunk csak a 11 ezer milliárdnál. Hogy érzékeltethessük az érzékelhetetlent: ez nagyjából 18 metróvonal ára (ha az M4-esre költött pénzek mai értékéből indulunk ki), és hozzávetőlegesen 410-szer fel lehetett volna újítani belőle a Lánchidat.

Hogy jött össze az itt feljegyzett 11 ezer milliárd forint? Ahogy a NER-aktákból kiderül, majd’ 2100 milliárd közforrás került különféle tőkealapokba; legalább 600 milliárdba fájnak az új kormánynegyedek; Tiborcz Istvánék luxusszállodáihoz bő 90 milliárdos állami kölcsön járt; NER-közeli turisztikai attrakciókra és országmárka-kommunikációra 250 milliárdos nagyságrendben költöttek az adófizetők; az Elios-ügyre, baráti naperőmű-felvásárlásokra, egyéb ingatlanügyletekre körülbelül 130 milliárd ment el. 

Az, hogy az MBH Bankban nincs 55 százalékos többsége az államnak – pedig annyi illetné –, körülbelül 400 milliárdos „elpárolgást” jelent; a Mátrai Erőművön, a Mészáros–Szíjj-körnél keletkeztetett extraprofiton, az autópálya-kezelés kiszervezésén és a felcsúti focin összesen vagy 1400 milliárdot bukhat a nép; az állami akaratból és forrásokból épült 4iG Nyrt. lassan 1000 milliárdos adósságállományt görget maga előtt.

Noha a jegybanki pénzeltűnést csak 270 milliárdosnak mondják, de ennek a két-háromszorosa, 650-700 milliárd ragadhatott fölös MNB-bizniszekben; a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok rendszere akár 2000 milliárdos kiszervezést is jelenthetett; a rezsicsökkentésből és a kaszinókoncessziókból hosszabb távon kinyerhető magánvagyon a 700 milliárdot karcolgathatja; a választások előtti erőltetett belvárosi palotaeladásokon, a monopolizált ügyvédi szolgáltatásokon, a dohányboltellátáson legalább 120 milliárdot kaszálhatnak a privát haszonélvezők.

Propagandagyárra és a békemenetelőkre legalább 1100 milliárdot szórt ki a hatalom; a letelepedési kötvényes államfinanszírozási modellen is sikerült buknunk 30 milliárdot; a Covid-időszakban a halál legnagyobb vámszedőin 150 milliárd folyt át; a takarítás és az őrzés-védelem „Mészárosai” 100 milliárdos szuperhasznot köszönhetnek a kormánynak; az erdélyi, határon túli klientúraépítés vadhajtásait szintén 100 milliárdos költségűre becsüljük; a legkirívóbb álegyházi és álcivil pénzosztásokhoz 30 milliárdot írtunk. No pláne: még a volt Rogán-feleségeknek is mi fizetjük a „gyerektartást”.

Ez tehát 11 ezer milliárd forint, amely az ötvenes lista folytatásával hamar elérné a 14 956 milliárdot. Ahogy írtuk, ez ugyanaz az összeg, amit Orbán Viktor – állítólag – elvett a bankoktól és több óriásvállalattól, hogy odaadja a népnek.

A NER-akták azt hivatott bizonyítani, hogy az odaadás célcsoportja egy csöppet szűkebbre sikerült.

Nem állítjuk, hogy ez a 11 ezer milliárd mind el van lopva. Csak azt, hogy a pénz – kihelyezett tőke, állami hitel, támogatás, monopolhaszon, váromány és egyéb formákban – a NER elitjénél dolgozik. És azt sem tudjuk nem észrevenni, hogy a leggyorsabban gyarapodó magyarok listáját Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Jászai Gellért és Matolcsy Ádám vezeti. Az első a miniszterelnök veje, a második és a harmadik az ország két legstrómangyanúsabb figurája, a negyedik a volt jegybankelnök fia. Így tört utat magának a „tehetség” a 2010–2026-os Magyarországon.

Nyilván lehetne könyvet írni a jogállam leépülésének ötven állomásáról, vagy például az akkugyáras környezetkárosítás stációiról is. Meg annyi mindenről. Mi most mégis maradtunk a korrupciós tematikánál, a perverz elmértéktelenedés dokumentálásánál. Egyszerűen azért, mert ez a legjobban adatolható, legtényszerűbb történet. És a tényeknél, ugye, semmi sem radikálisabb. 

Lábjegyzet: Lehetne a bookazine-unk címe például „Vádirat” is, de nem vagyunk ügyészek, nem a mi dolgunk a valóság kriminalizálása. Információ, értelmezés, keretbe rendezés, a háttértényezők felvillantása, aktába fűzés – ennyit tudtunk felelősséggel vállalni. Meg azt, hogy mindezt ki is nyomtatjuk. Hogy a végtelen internet mellett ebben a véges, polcról levehető formában is összefoglaljuk az Orbán-rendszert.

A NER-akták itt kapható.

Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök a Fidesz ünnepi rendezvényén a budapesti Kossuth téren 2025. október 23-án – a NER-akták borítófotójának eredetije (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az első részben Lajos bácsi P10-es Pannóniájától és Toroczkai László tárcsázós telefonjától jutottunk el a világgazdaság működéséig és a kedélyes clevelandi tűzoltók bombabiztos befektetési stratégiájáig, ami a hörcsög módjára gyűjtögető influenszereket és implantológusokat is meghódította.

Ennek során bemutattam, hogy a BlackRock és a hasonló intézményi vagyonkezelők tevékenységének lényege az emberek megtakarításainak összegyűjtése különféle alapokba, majd ezeknek a pénzeknek a befektetésekbe való közvetítése szerte a világon. Ügyfeleik tehát nem a gyíkemberek, hanem az emberek, akiknek a vagyonkezelők lehetővé teszik a pénzük befektetését az ügyfél által követni kívánt stratégia szerint, szerény kezelési költséggel.

Az írásom első részében bemutatott indexkövető alapok mellett sokan fektetnek be például környezettudatos stratégiát követő vagy éppen autóipari, esetleg hadiipari cégek részvényeit vásároló alapokba. Kinek-kinek ízlése szerint. Ha pedig az ügyfelek a háziállatok gondozását kiszolgáló „pet care” iparág részvényeibe akarnak befektetni, akkor csinálnak nekik ilyen alapot. És ha egyszer véget ér az orosz agresszió Ukrajnában, akkor – kellő befektetői érdeklődés esetén – azonnal indítani fogják az Ukrajna újjáépítését célzó alapokat. Mindent a kedves vevők – ez esetben: befektetni szándékozók – igényei szerint.

Az intézményi vagyonkezelők jóléti funkciója tehát a megtakarítások összegyűjtése és befektetésekbe való közvetítése. Így jutnak a javakat megtermelő – és egyben a jólétünk fedezetét jelentő jövedelmet is megteremtő vállalatok tőkéhez. A globális tőkepiacon a bolygó minden lakója eldöntheti, a pénzét miféle javak termelésébe szeretné fektetni. Energiahálózatok és városok fejlesztésének finanszírozása válik ezáltal lehetővé. Mindez a közjót szolgálja.

Akkor a BlackRock jótékonysági intézmény?

Nem éppen. A BlackRockra és a többi vagyonkezelőre is fennáll, amit az első részben a vállalatok kétszakaszos értékteremtéséről írtam: egyrészt az ügyfeleik (tehát az általuk kezelt befektetési alapokba befektetők, röviden: a náluk befektetők) részére teremtenek értéket, másrészt a tulajdonosaik – tehát a befektetőik, azaz a részvényeseik – részére. A BlackRocknál befektetni és a cég befektetőjének lenni nem ugyanaz tehát, de a konteószerkesztők céljainak éppen megfelel, hogy ezt a két kategóriát szépen össze lehet csúsztatni. Nem is hagyják ki a ziccert.

Na de akkor kik a BlackRock tulajdonosai? Mivel tőzsdén jegyzik magát a BlackRockot is (azonosítója: BLK), így bárki vehet a részvényeikből. Mint a legtöbb nagy cég esetében, a részvényeik mintegy 80%-át immár intézményi vagyonkezelők birtokolják, az ő ügyfeleik a közvetett tulajdonosok. Amitől pedig a konteósok totál begerjednek:

maga a BlackRock kezeli a saját részvényeinek a 6%-át, lévén azok a saját ügyfeleinek a BLK-részvényei.

A maradék 20%-on egyéni részvényesek osztoznak, közülük a legjelentősebb Larry Fink, a cég alapító elnök-vezérigazgatója. Hiába ő a legnagyobb egyéni tulajdonos, a részesedése így sem haladja meg az 1%-ot. A tulajdonosok között tehát nincs titkos nemzetközi szindikátus. Az a Macskafogóban volt.

A BlackRock befektetések szervezésével és a befektetési alapjai kezelésével szépen keres, így minden negyedévben osztalékot fizet a tulajdonosainak. Ennek összege húsz év alatt részvényenként tizenhét centről közel hat dollárra nőtt, a részvényárfolyam pedig az akkori 45-ről 1000 dollár környékére emelkedett.

A BlackRock nem jótékonysági intézmény, de nem is az ördög mindent járó malmocskája tehát: nem más, mint egy cég, amely az ügyfelei és tulajdonosai javára egyaránt jelentős értéket teremt.

Részvényt venni olyan, mint taxiba ülni

Ez a közvetett befektetési módi oda vezetett, hogy ma már a nagyvállalatok jelentős részében a tulajdoni részesedések akár 70-80%-át is intézményi vagyonkezelők birtokolják. Ez pedig egyben azt is jelenti: ezek a vagyonkezelők gyakorolják a részvényekkel járó szavazati jogokat a vagyonukat náluk gyarapító ügyfeleik nevében, ami jelentős társaságirányítási befolyást biztosít számukra.

De még mielőtt rátérnénk, miként is befolyásolja a BlackRock és a többi intézményi vagyonkezelő a világ nagyvállalatainak működését, bemutatom, miként irányítják a tőzsdei cégeket, és mennyit számít ebben a tulajdonosok eltérő motivációja.

Egy részvénytársaság irányításának legfelső szintje a tulajdonosok közgyűlése, amely a társaságirányítást végzi. Legfőbb feladata az igazgatótanács tagjainak megválasztása, akik aztán testületként dolgoznak azon, hogy a cég a mindenkori tulajdonosok érdekei szerint működjön – ezt nevezik vállalatkormányzásnak. Az igazgatótanács fő feladata a céget, mint szervezetet vezető vezérigazgató kinevezése, elszámoltatása, ösztönzése és – ha szükséges – lecserélése. Friss hír: a Walt Disneynél több mint száz jelölt közül választotta ki az igazgatóság a leköszönő Bob Iger utódját.

Míg a cég többi munkavállalója felelősségének határait munkakörük jelöli ki, a vezérigazgató a vállalat teljes működéséért felel, nem csak jogi, hanem politikai értelemben is: hibák vagy sikertelenség esetén neki kell vállalnia a felelősséget a tulajdonosok felé. Ezért csapkodhatja éppen ő a legnagyobb céges autó ajtaját.

A tulajdonosok közgyűlése az igazgatók kinevezésén túl döntéseket hoz az igazgatótanács által a közgyűlés elé terjesztett kérdésekben: például osztalékfizetésről, vagy egy másik cég felvásárlásáról határoznak. Ezek a döntések beleegyezést vagy elutasítást jelentenek: maguk a tulajdonosok jellemzően nem kezdeményeznek, és főleg nem dolgoznak ki stratégai szintű javaslatokat. Helyzetük némileg a taxi utasáéra hasonlít: nem próbálják meg az anyósülésről vezetni a céget, rábízzák azt az igazgatótanácsra meg a vezérigazgatóra, akik képben vannak a vállalat helyzetével és lehetőségeivel.

Ez a korlátozott hatáskör összhangban áll a befektetők, illetve a részvényeket tartó vagyonkezelők felelősségével. Amint az írásom első részében említettem: a tulajdonosok legrosszabb esetben elveszíthetik a cégbe befektetett minden tőkéjüket, ezen túl azonban nem felelnek a vállalat működéséért.

A tulajdonosoknak alkotmányos joguk hülyének lenni – kivéve az intézményi vagyonkezelőket

A vállalatok tulajdonosait motivációjuk szerint két csoportba lehet sorolni. A klasszikus tulajdonos tisztán befektetői motivációval viszonyul a céghez, más kötődése nincs hozzá. Közéjük tartoznak egyrészt a saját pénzüket gyarapítani igyekvő kisebb és nagyobb egyéni részvényesek, másrészt azok az intézményi vagyonkezelők, amelyek – a szintén tisztán befektetői motivációjú – ügyfeleik pénzét kezelik.

Egyes vállalatoknál vannak kevert – nem tisztán befektetői – motivációjú tulajdonosok is. Ezek is örülnek, ha jól fut a cég szekere, de ezen túl más szempontok is vezérlik őket. Állami tulajdon esetén a politikus és bürokrata döntéshozók sajátos megfontolásai játszanak szerepet. A jelentős tulajdoni hányaddal bíró cégalapítók, azok családtagjai és örökösei szintén irracionális döntéseket támogathatnak, amiben szerepet játszhat a céghez és egymáshoz fűződő érzelmi kapcsolatuk és annak változásai.

A vállalattal üzleti vagy munkavállalói viszonyban álló tulajdonosok érdekeltsége szintén többrétegű, ami ugyancsak az optimálistól eltérő irányba mozgathatja a döntéshozatalt. Az oligarchák és strómanok tulajdonában álló cégeket sem kristálytiszta üzleti logika szerint működtetik.

Az egyéni befektető, bár a hozamot keresi, mégsem mindig racionális, sőt. Mondjuk ehhez joga is van: a tulajdonosnak alkotmányos joga hülyének lenni, a saját érdekei ellen cselekedni, amint azt már 25 éve megtanulhattuk Simicska Lajostól.

Nem így az intézményi vagyonkezelők: nekik jogi és etikai kötelezettségük az általuk kezelt vagyon tulajdonosainak érdekében gondosan, szakszerűen és lojálisan eljárni. A saját fogait mindenkinek szíve joga elhanyagolni, de a fogorvos már nem járhat el ugyanilyen gondatlanul ugyanezekkel az elhanyagolt fogakkal kapcsolatban.

A BlackRock olyan, mint a fogorvos, csak a még megmaradt fogaink helyett a részvényeinket bízzuk rá. Ez a gondossági és lojalitási kötelezettség (fiduciary duty), aminek elhanyagolása a brókeres filmek archetipikus konfliktusforrása: a morális és pénzügyi felelősség összeütközése valamely rövid távú parciális érdekkel könnyen érthető és izgalmas cselekménymozgató erő.

Az intézményi vagyonkezelőnek azt kell feltételeznie az ügyfeleiről, hogy a szándékaik racionálisak: észszerű kockázatvállalás mellett szeretnék gyarapítani a pénzüket.

Ha a tulajdonosi többséget tiszta befektetői motivációjú egyéni tulajdonosok és mások részesedéseit kezelő intézményi vagyonkezelők alkotják, akkor a vállalatvezetés számára nem lesz kérdés, mit várnak el tőle: termeljen minél több jövedelmet a tulajdonosok számára. Ha azonban – a tiszta befektetési logikát esetenként sutba dobó – kevert motivációjú tulajdonosok részesedése jelentős, akkor azok sajátos szempontjai és érdekei kiszámíthatatlanná teszik a dinamikát a közgyűlési tanácsteremben, rapszodikusan változó elvárásaik pedig instabillá tehetik a társaságirányítást.

Mindez kihat a cégvezetésre is: az igazgatótanácsi helyeket a miniszter házastársa, az államtitkár vadászcimborája és a szakszervezeti guru félnótás unokaöccse foglalják el. Vezérigazgató pedig majd abból lesz, aki a legjobban tud a politikai játszmákban navigálni.

Az ilyen típusú cégvezető fő készsége nem az operatív irányítás és a stratégiai zsenialitás, hanem a helyezkedés és a manipulálás. A cég működésében pedig a hatékonytalanság és törvénytelenség véletlen kivételből akár napi gyakorlattá válhat. Ráadásul az ilyen vezér azt is tudja, ki az igazi főnök a tulajdonosok közül, és kik azok, akiknek szempontjai – bár a pénzük szintén bent van a cégben, de – hanyagolhatóak.

Persze bármely vállalatnál előfordulhat, hogy a cégvezetés dilettáns vagy tisztességtelen figurák kezébe kerül. Ugyanakkor a tiszta befektetői motivációjú egyéni tulajdonosok és intézményi megbízottjaik egy jogszerűen működő és észszerű kockázatot vállaló hatékony cég működésének gyümölcseit szeretnék learatni. Úgy vannak vele, mint az öreg Don a maffiafilmben: inkább keressünk 800 ezer dollárt szép csendesen, mint 1 milliót a hatósággal meg a sajtóval a hátunkban. Ezért – ha rajtuk múlik – gondoskodni fognak a jogszerű és hatékony működés helyreállításáról.

Ha ez valamiért – például a kevert motivációjú tulajdonosok sajátos szempontjai miatt – mégsem jön össze, akkor a részvényesek szerényebb és bizonytalanabb hozammal számolhatnak. Ilyen esetben a potenciális befektetők vagy teljesen elkerülik a céget, vagy csak alacsonyabb részvényárfolyam – ergo magasabb haszon – mellett, azaz diszkonttal hajlandók beszállni.

A „Korea-diszkont” például annyit tesz, egy dél-koreai cég – azonos hozamtermelés esetén – rosszabb árfolyamon forog a tőzsdén, mint egy hasonló amerikai társa. Ennek oka többek között az is, hogy a dél-koreai vállalatok, például a Samsung, bonyolult felépítésű, egymást keresztbe-kasul tulajdonló leánycégek kusza konglomerátumaként működnek. A Lee-család tagjai – a Samsung alapítójának leszármazottai – egy összetett kereszt-részesedési struktúrán keresztül gyakorlatilag kontrollálják a teljes cégcsoportot.

Ezt a Dél-Koreára jellemző struktúrát nevezik csebolnak, amiben a csoporton belüli cégeket zömmel családtagok és azok személyes bizalmasai vezetik, a csoportba tartozó vállalatok egymás részvényeit kölcsönösen birtokolják és a közgyűléseken a kontrolláló család elvárásai szerint szavaznak. Így a részvényesek érdekét felülírják a család szempontjai. Mindebbe az állam is belekeveredik: a cégnek kedvező állami döntések és az ezt támogató korrupciós gyakorlat oda vezetett, hogy 2017-ben a Lee-család vezetőjét és az ország elnökét is letöltendő börtönbüntetésre ítélte a koreai bíróság. Amikor pedig ez

a legkevésbé sem transzparens csebol a magyar patronális autokrácia védernyője alá vonulhatott, megszületett a minden értelemben penetráns gödi akkugyár.

A vállalatirányítási gyakorlatot más országokban is befolyásolja a politikai rendszer és a kultúra: a koreaiakhoz sokban hasonlító japán céghálózatok neve keirecu. Családi kontroll helyett Japánban gyakran a finanszírozó bankok és a vállalat üzleti partnerei képviselnek jelentős súlyt a cégek részvényesei között. Kínában pedig az állami tulajdon mellett még munkahelyi pártbizottságok és stratégiai iparpolitikai célok is bonyolítják a képletet. Dél-Amerikában is számos vállalatra jellemző az állami vagy családi kontroll.

Márpedig ha egy vállalat a tulajdonos tűzoltó és nyugdíjas polgárok – és az őket képviselő intézményi vagyonkezelők – helyett az államnak, a családnak, a pártnak, vagy a patrónusnak felel, abból ritkán lesz transzparens működés és hozamtermelés. Ez okozza a diszkontot, ami Magyarországra is jellemző: a befektetők kerülik hazánkat vagy csak jelentős extra hozamkilátás esetén kötnek itt le tőkét. A magyar befektetők is így járnak el: nyilván ők tudják a legjobban, hogy is mennek itt a dolgok.

hirdetés

Ki jár lakógyűlésre?

A tulajdonosok szándékaikat a közgyűlésen tudják döntésekre váltani. A kisebb részvényesek jellemzően távol maradnak és ha némelyikük meg is jelenik, érdemi hatást jellemzően nem gyakorol. Ha elégedetlenek, a lábukkal szavaznak, azaz eladják a papírjaikat másoknak és ezek a mások lépnek a helyükre.

A nagyobb pakettek birtokosai – egyéni és intézményi befektetők – szoktak megjelenni és szavazni. Többségükben a taxi utasának attitűdjével teszik ezt: bólintanak, ha jó az irány és a sebesség, a részletek ügyében pedig hagyják kibontakozni a cégvezetést. Az indokolatlan kerülő útvonalakat megvétózzák, rászólnak a sofőrre, hogy ne merészeljen rágyújtani az autóban és persze a fél szemüket a taxiórán tartják. A vállalatvezetés pedig az okos taxisofőr módjára konzultál a fontosabb részletekről, az útirányra jóváhagyást kér, a kilométerekkel és forintokkal pedig transzparensen elszámol. Egyes befektetők – az úgynevezett aktivisták – igyekeznek a saját elképzeléseik szerint befolyásolni egy-egy cég működését: önálló javaslatokat tesznek mondjuk osztalékfizetésre vagy az igazgatótanács leváltására.

Nézzük meg néhány közismert cég esetében, kik és milyen arányokban szavaztak a legutóbbi közgyűléseken!

Az Amazon 2025-ös közgyűlésén a részvényesek 68%-a képviseltette magát: az alapító-vezérigazgató Jeff Bezos 9%-a mellett a Big Three (BlackRock, StateStreet és Vanguard) által birtokolt pakettek összesen további 16%-ot tettek ki. Ez együtt még ugyan csak 25%, de a 68%-os részvételi arányt figyelembe véve ez már 37%-os szavazati súlyt jelentett nekik összesen. Ahhoz kevés, hogy másokra tekintet nélkül döntsenek, de ahhoz már elég, hogy ne lehessen őket figyelmen kívül hagyni.

A Coca-Cola legnagyobb tulajdonosa a Berkshire Hathaway, a maga 9%-ával, amelyet 60 éven át, éppen tavalyig vezetett a legendás befektető, Warren Buffett. A nagy hármas pedig együttesen a kólarészvények további 20%-át birtokolja. Ezt a Berkshire részesedésével összeadva már 29% adódik, ami a legutóbbi közgyűlésen – mivel a részvények 40%-a távol maradt – a szavazatok közel felét jelentette.

A McDonald’snak nincs jelentős egyéni befektetője, a papírok 66%-át birtokolják intézményi vagyonkezelők, ennek harmada a Big Three tagjainak kezében összpontosul. Az Alphabet (Google) alapítói máig jelentős tulajdonosok a cégükben, a papírok legalább fele azonban már ott is intézményi kézben van.

Elmondható, ma már

a legtöbb tőzsdei cég esetében az intézményi vagyonkezelőknél van a részvények többsége,

de részben passzivitásuk, részben számosságuk és koordinálatlanságuk miatt mégsem játszanak döntő szerepet a közgyűléseken. Ugyanakkor a nagy hármas és még néhány nagyobb vagyonkezelő azért jelentős befolyásoló erővel bír. Legalább akkorával, hogy ne lehessen őket figyelmen kívül hagyni. Nézzük, mire használják!

Ki adott mandátumot a BlackRocknak a világ formálására?

Mint Pilátus a krédóba, úgy kerülnek a közgyűlésre a mások vagyonát megbízásból kezelő és a nevükben tulajdonosi jogokat gyakorló intézményi vagyonkezelők: náluk vannak a szavazólapok, miközben csak az ügyfeleik által választott befektetési stratégia eredményeként birtokolják a részvényeket. Ráadásul az ügyfeleik zömmel olyanok, akik különben maguktól nem sok vizet zavarnának a közgyűléseken. De mivel intézményi vagyonkezelőre bízzák a részvényeiket, így azokkal mégiscsak szavazni fog valaki.

De hogyan is kellene szavazniuk a vagyonkezelőknek több száz milliónyi olyan ügyfelük részvényeivel, akik nem kívánnak a szavazással foglalkozni, csak eltenni a befektetés hasznát? Akár tartózkodhatnának is minden döntésnél, kifejezve ezzel ügyfeleik hozzáállását. Végül is nem kaptak tőlük mandátumot a világ formálására.

De persze a hallgatás sem lenne semleges, a nem szavazás is döntést jelent: aki tartózkodik, az végső soron az egyébként többségi álláspontot hagyja érvényre jutni. A nem szavazó is befolyásolja a döntést, csak a felelősséget nem vállalja. A szavazástól való következetes tartózkodás tehát felelőtlen lenne, a gyakorlatban többnyire a status quot erősítené: bebetonozná az elkényelmesedett menedzsmentet, gyengítené az igazgatótanács elszámoltathatóságát.

Ezért a nagy vagyonkezelők – a szavazásoktól való tartózkodás helyett – társaságirányítási irányelveket állítanak össze és hoznak nyilvánosságra, majd ezek figyelembevételével döntik el, miként szavazzanak egy-egy konkrét esetben.

A legfontosabb alapelv: bár a vagyonkezelők egyes ügyfelei bármikor megválhatnak a papírjaiktól, mások lépnek a helyükre, így végső soron maguk a vagyonkezelők kvázi örökre a tulajdonosok képviselői és az ebből eredő szavazati jogok gyakorlói maradnak. Következésképpen

mindig a mindenkori tulajdonosok hosszú távú érdekeit kell képviselniük, velük szemben áll fenn a gondossági és lojalitási kötelezettségük.

A mindenkori tulajdonosok hosszú távú érdeke pedig minél magasabb részvényesi hozam termelése a cég tőkéjének észszerű hasznosítása és racionális kockázatvállalás révén. A cégvezetők jövedelmét szabályozó kompenzációs rendszernek is a részvényesi hozam növelését kell ösztönöznie. A legnagyobb intézményi vagyonkezelők – elméletileg legalábbis – ezeket a szempontokat veszik figyelembe, amikor eldöntik, hogyan szavazzanak a pakettjükkel az igazgatóság aktuális javaslatairól.

Ez gondos és felelős hozzáállás, de nem világmegváltás. Egyrészt a részvényesek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó szavazási gyakorlat önmagában még nem eredményezi, hogy a cég jól is fog muzsikálni. Persze ez akkor sem lenne garantált, ha csupa kisbefektető maga próbálna okosan dönteni ugyanezekről a kérdésekről.

És bár az egyes intézményi vagyonkezelők ugyanazokat az irányelveket igyekeznek érvényesíteni Dél-Koreában és az USA-ban is, de ezeknek nem mindig képesek érvényt szerezni, például a már említett – akár jelentős súlyú és sajátos motivációjú – tulajdonostársak ellenében.

Ugyanakkor, mivel a nagyobb alapkezelők mindenkori stabil jelenlétük és szavazati súlyuk révén érdemben befolyásolják, mit lehet megszavaztatni a közgyűlésen, ezért az elvárásaik egyre inkább beépülnek a vállalatok gyakorlatába. Újabban már Dél-Koreában is, ott ráadásul ezt maga az állam kezdeményezi és ösztönzi. Végső soron egyre fontosabbá válik tehát, milyen elvárásokat támasztanak ezek a bizonyos irányelvek.

Ráadásul, mivel mindegyik nagy vagyonkezelőnek ugyanúgy a hosszú távú tulajdonosi érdekeket kell képviselnie, így az irányelveik is egymáshoz hasonló tartalmúak, és a felépítésük is jól összevethető. Továbbá szívesen konzultálnak is a vállalatok igazgatóival, így nem csoda, ha végül

többnyire olyan javaslatok kerülnek a közgyűlés elé, amelyekre a vagyonkezelők is szívesen rábólintanak.

Az aktivista befektetők javaslatait pedig többnyire – a többséggel együtt – leszavazzák, de akad kivétel. Például 2021-ben kezdeményezte az Engine No. 1 befektetőcég (a maga 0,02%-os súlyával) az ExxonMobil olajvállalat igazgatósági tagjai egy részének lecserélését olyanokra, akik tapasztalattal rendelkeznek az energiaátmenet terén, azért, hogy a vállalatvezetés kezdjen el komolyabban foglalkozni a klímaváltozás miatt fellépő üzleti kockázatokkal. Ami elég releváns felvetésnek hangzik, amikor tudjuk: az olaj zömének most már a föld alatt kell maradnia, ha nem akarunk ropogósra sülni a globális felmelegedés következtében. A javaslat többséget kapott, három igazgatót lecseréltek és ezt a BlackRock is támogatta a maga 6,9%-nyi szavazatával.

A fentiekből látható, az intézményi befektetők attitűdjét, közgyűlési szavazatát nem befolyásolja, milyen típusú befektető és befektetési alap révén kerültek a kezükbe a papírok. Ugyanúgy szavaznak egy-egy cég minden náluk lévő részvényével, függetlenül attól, hogy az adott cég egyes részvényeit melyik alapjuk keretében tartják. Miközben sok befektető úgy képzeli: ha mondjuk környezettudatos alapot választ, az befolyásolja az alapkezelő társaságirányítási gyakorlatát.

Ez alól persze kivételt képeznek azok a nagyobb – például biztosítók, nyugdíjpénztárak vagyonába tartozó – pakettek, amelyek tulajdonosai külön megbízást adnak arra, miként szavazzanak a papírjaikkal. Illetve az utóbbi években indított „voting choice” programok keretében az intézményi vagyonkezelők lehetővé teszik, hogy ügyfeleik megadják saját preferenciáikat, befolyásolva ezzel a szavazást. A BlackRock, a Vanguard és a StateStreet is kínál már ilyen lehetőséget, így az ügyfelek hangja közvetlenebbül jelenik majd meg a közgyűléseken.

De ki az a Zsolt bácsi?

Tehát a BlackRock és a hasonló intézményi vagyonkezelők a birtokukban lévő részvényekkel valóban jelentős befolyást képesek gyakorolni a legtöbb olyan világcégre, amitől a bolygó lakóinak jóléte függ. De ha ez tényleg ennyire tiszta, száraz és biztonságos érzés, miként a fentiekben levezettem, akkor maga a BlackRock miért nem tiltakozik a blackrockozás ellen?

Belátható: ha csak kiadnának egy sajtóközleményt „Nem törünk világuralomra” címmel, az pont annyira oszlatná el a gyanút, mint Semjén Zsolt legendás parlamenti felszólalása bizonyos Zsolt bácsi kilétét illetően. Egy alaposabb magyarázatot pedig nem könnyű annyira érdekessé és olvasmányossá tenni, hogy fel tudja venni a tempót az összeesküvés-elmélet világmagyarázó erejével.

Meg hát: bizonyítania végül is annak kellene, aki állít valamit. Jelesül a konteósoknak.

Valaminek a nem létezését vagy a meg nem történtét különben sem lehet igazolni.

Azt nem tudja a BlackRock bizonyítani, hogy a cég vezetője, Larry Fink nem hajolt össze egy füstös szobában a hét gazdag törpével, akik köztudomásúlag odafentről a szálakat mozgatják.

A huszadik század első harmadáig a legtöbb vállalatot maguk a tulajdonosok vezették: ők voltak a gyáriparosok, bankárok, kereskedők, iparmágnások, olajbárók, sajtócézárok és cukorkirályok. Ezt a „tulajdonosi kapitalizmust” a 19. század végétől kezdve fokozatosan felváltotta a „menedzseri kapitalizmus”, amelyben a tulajdonosi és a vezetői szerepek már elkülönültek. A nagyvállalatok tulajdona ezernyi kisebb-nagyobb egyéni befektető kezében szóródott szét, miközben professzionális menedzsment jelent meg. A szétszórt tulajdonosok képtelenek voltak kontrollálni a cégvezetőket: a magukat megszervezni nem tudó társasházi lakástulajdonosok és az érdekeiket semmibe vevő közös képviselő tipikus esete.

Ma pedig már egy újabb – 1980 körül kezdődött – korszak derekán járunk: a „vagyonkezelői kapitalizmusban” a menedzsment és a tulajdon elkülönülése fennmaradt, miközben megjelent a tulajdon intézményesített kezelése és képviselete.

A vállalatok tulajdonlása szélesedik, társadalmasodik, miközben az irányítás egyre inkább egy relatíve koncentrált birtokosi-kezelői kör részére delegált.

Mindez némileg hasonlít a képviseleti demokrácia logikájára: választott képviselők hoznak döntéseket a nevünkben.

Úgyhogy befektetőként és a közérdek iránt elkötelezett polgárként is jól tesszük, ha figyelemmel követjük az intézményi vagyonkezelők ténykedését, hiszen a hatalmuk már ma is elég nagy és egyre csak növekszik. A befektetési alapok előretörésével az emberiség egyre nagyobb része egyre jelentősebb mértékben tulajdonolja a globális javakat és jövedelmeket megtermelő vállalatokat. Ami örvendetes, már csak a vagyoni és tulajdoni viszonyok alakulása szempontjából is.

Ugyanakkor a közvetett tulajdonlás szükségessé teszi, hogy a nevünkben eljáró megbízottjaink – az intézményi vagyonkezelők – körmére nézzünk. Milyenek is azok az irányelvek, amiket lefektetnek? Összhangban állnak a vagyonkezelőkre irányadó gondossági és lojalitási kötelezettséggel? És valóban azoknak megfelelően szavaznak? Mennyiben sikerül az egyes vállalatokat az irányelveknek megfelelő működésre ösztönözniük?

Az biztosan az egész világ érdeke, hogy a vagyonkezelők okosan éljenek a rájuk testált döntési jogokkal a cégekben, amelyektől az életünk és jólétünk függ. Ráadásul a mi nevünkben szavaznak, hiszen a tulajdonosok mi vagyunk, még ha egyelőre nem is mindannyian.

***

Ez az írás kizárólag a tájékoztatás és szórakoztatás céljával készült, nem minősül befektetési tanácsadásnak.

Nyitókép: a BlackRock irodája San Franciscóban 2024. július 15-én (fotó: AFP/Getty Images/Justin Sullivan)

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az egyre baljósabb titkosszolgálati akciók és a külügyminiszter Szergej Lavrovval folytatott bizalmas csevegései mellett a választás előtti utolsó hetekben egy vécé tartja lázban a politizáló közvéleményt: a Magyar Nemzeti Bank elnöki dolgozószobájához kapcsolódó fürdőszoba. Hadházy Ákos független képviselő három napja tette közzé a fotósorozatot a helyiségről, amit újabbak követtek, magáról a dolgozószobáról, a szivarszobáról és az elnöki öltözőről, az elnöki könyvtárról, a tárgyalókról, a dolgozói bölcsődéről, az építkezésen dolgozó távol-keleti vendégmunkásokról, valamint büfékről és teakonyhákról.

A fotók felháborodást keltettek, bár végső soron középületben készültek, nem magánvillában, és Matolcsy György ezeket a tereket nem is vette használatba, a felújítás elhúzódása miatt ugyanis az épületbe csak az utódja, Varga Mihály jegybankelnök költözhetett be. Az arany vécé azonban erős szimbólum, maga a Fidesz tette azzá legutóbbi ukránellenes plakátkampányában. Pont a fotókról tudjuk, hogy az MNB elnöki toiletje legfeljebb átvitt értelemben arany, fehér színű, nem különösebben kirívó vécékagylóról van szó, azonban az MNB-székház számára valóban rendeltek 71 darab aranyszínű vécékefetartót 3,7 millió forintért, 71 darab aranyszínű vécépapírtartót 5,4 millió forintért, 45 darab aranyszínű intimhulladék-gyűjtőt 2,3 millió forintért és 6 darab aranyszínű szappanadagolót 3 millióért. Ezeket a tételeket annak köszönhetően ismerjük, hogy a 444 kiperelte a székház felújításának teljes dokumentációját, miután az MNB új vezetése sem volt hajlandó ezeket az adatokat nyilvánosságra hozni.

Az aranyszínű vécékefetartó szerényen bújik meg a fenti képsorozaton a kagyló mellett, luxusnak inkább a nagytáblás Bianco Lasa márványburkolat meg a fekete-fehér kő padlómozaik tűnik. De mindez inkább csak jelképe annak az általános pénzszórásnak, ami a székház felújítását jellemezte. Nem az a probléma, hogy a Magyar Nemzeti Bank székházába került egy magas minőségben kialakított elnöki fürdőszoba. A dizánjtárgyak meg a drága burkolatok milliós árait könnyebb felfogni, mint azt a 105 milliárdos végösszeget, amit a rekonstrukció felemésztett.

A Matolcsy-korszak zászlóshajó projektjével két valódi – az elnöki toileten túlmutató – probléma van. Az egyiket maga az Állami Számvevőszék (ÁSZ) fogalmazta meg tavalyi jelentésében. Röviden összefoglalva: a székházrekonstrukciót kiszervezték a bank alá tartozó MNB-Ingatlan Kft-nek, így a beruházás fölött nem gyakorolhatott kontrollt az MNB felügyelőbizottsága és igazgatósága, és a projektbe a bank megfelelő előzetes szakértői számítások nélkül vágott bele. Mint közismert, a generálkivitelező a jegybankelnök fiának barátja, Somlai Bálint által tulajdonolt Raw Development Kft. lett, és a munkában Somlai több más cégével is részt vett. A költségek pedig elszabadultak. Az ÁSZ ezt ezen a csinos kis grafikonon mutatta be (a jobb értetőség kedvéért egy másik adatvonalat eltávolítottunk):

A fenti vonaldiagramon bruttó összegek szerepelnek, ezek szerint a beruházás alig négy év alatt a duplájára drágult. A 2019-es indításnál még 55 milliárdra becsült, igazgatósági határozatban szereplő keretösszeg 2020-ban a generáltervezési és generálkivitelezési szerződés megkötésekor 69,2 milliárdra nőtt. Ez még nem lenne kirívó eset, az viszont már meghökkentő, hogy egy 2024 januári szerződésmódosítással a beruházási előirányzat a másfélszeresére nőtt, bruttó 104,9 milliárd forintra. Ennek az elfogadásáról az igazgatóság még 2023. november 17-én döntött. Mivel indokolták ezt a rendkívüli mértékű költségnövekedést? A Matolcsy vezette MNB akkori közleménye szerint „az általánosan magas inflációs környezet, az elérhető munkaerőpiaci kapacitás beszűkülése, valamint a drasztikusan megnövekedett nyersanyagárak miatt” az ehhez hasonló műemléki beruházások költsége jelentősen megnőtt, akár a duplájára is (a közleményben ezt a covid hatásával meg az orosz-ukrán háborúval magyarázzák).

Annak önmagában is van némi pikantériája, hogy a Nemzeti Bank az elszabaduló inflációra hivatkozik, hiszen ennek megfékezése lett volna az intézmény elsődleges feladata, de az ÁSZ-t nem győzte meg ez az érvelés. Megállapították, hogy a bank meg sem próbálta csökkenteni a beruházás során elszabaduló költségeket, noha ez „egy költség- és erőforrás takarékossági szempontokat érvényesítő gazdálkodással szemben minimum követelményként elvárható lett volna”, ráadásul a székház felújításának fajlagos átlagára jóval több volt és többet is drágult, mint a vele összevethető budavári pénzügyminisztériumi palota rekonstrukciója. Annak ellenére történt ez így, hogy a Magyar Nemzeti Bank székháza a felújítás előtti is jó műszaki állapotban volt, míg a Pénzügyminisztérium jelentős részét vissza kellett építeni, és belső tereit is jórészt jórészt a semmiből rekonstruálták.

Összefoglalva: a Magyar Nemzeti Bank székházának felújítása érthetetlenül drágára sikerült, a felelős gazdálkodás szempontjai nem érvényesültek, a munkát a jegybankelnök fiához köthető baráti cégek végezték, és a költségek az éveken át elhúzódó építkezés egy pontján radikálisan megugrottak.

Ezen okok miatt tett a jegybank új vezetése feljelentést tavaly októberben hűtlen és hanyag kezelés, csalás és hivatali visszaélés gyanúja miatt saját székháza felújításával kapcsolatban. Hogy ez hogy áll, arról nem tudni semmit, mindenesetre a friss hírek szerint Matolcsy Ádám jelenleg éppen az autógyűjteménye darabjait menti ki Dubajba, és apja is az emirátusban tölti inkább a hétköznapjait.

De miért lett ennyire drága a székház felújítása? A luxizás miatt?

A kiperelt iratokból látszik a beruházás egyes elemeinek belső megoszlása. A végösszeg nettó 81,5 milliárd (inkább ezt érdemes egyébként használni az elhíresült bruttó 105 milliárdos szám miatt, de a drágulási folyamatot a bruttó tételeken keresztül lehetett jobban megmutatni, mert a kiinduló szám is az volt), ebből a belsőépítészet 2,3 milliárdot tesz ki – lehet, hogy sok meg nem kellett volna ennyi márvány a vécéfalra, de azért látszik, hogy nem emiatt szállt el a költségvetés.

Talán a műemléki munkák miatt? A Magyar Nemzeti Bank székháza a 20. század elejének egyik legpompásabb hazai középülete, amely teli van iparművészeti értékekkel. Ebben a cikkben nem fogjuk részletesen bemutatni a rekonstrukciót, de annyit érdemes elmondani:

a megújult székház belső értékeit mintaszerűen, magas színvonalon állították helyre.

Erről a tavalyi év folyamán egy bejáráson is meggyőződhettünk, ahol a felújítást a projektből végül kiszálló eredeti tervezők (TIBA Építész Stúdió – Király Zoltán) helyett befejező műemlékes szakember, Mezős Tamás vezette körbe az újságírókat.

A reprezentatív termek és térsorok, mindenekelőtt a főlépcsőház, az előcsarnok, a tanácsterem és a folyosók eredeti stukkó- és kőszobrászati díszítése, faburkolatai, ajtói, parkettája, terazzo és cementlap padlóburkolata, csillárai, kandeláberei, Róth Miksa-féle ólomüveg-ablakai, kovácsoltvas korlátai példás gondossággal kapták vissza egykori szépségüket. Ehhez sok esetben szükség volt a sérült vagy hiányzó elemek újragyártására. A legjelentősebb ezek közül a főlépcsőház hatalmas méretű figurális ólomüveg-ablaka, amely a világháború után elpusztult, és régi fényképek alapján készítették el újra.

A másik példa erre a műemléki gondosságra a tanácsterem és a második emeleti reprezentatív teremsor többi helyisége. A kutatás során megtalálták a selyemtapétákról kiállított eredeti számlákat, és kiderült, hogy a milánói manufaktúra ma is létezik, és képes megfelelő technológiával újragyártani az anyagokat. Így kaphatta vissza zöld falszínét és hiteles megjelenését a tanácsterem (Lámfalussy-terem).

A selyemtapéta drága volt, mint ahogy sokba került a gazdagon díszített faajtók újragyártása is az irodákban, de műemléki restaurátori munkákra összesen 9,4 milliárd ment el. A kortárs belsőépítészeti elemeknél bőven lehetett volna spóroni, de az ország egyik legszebb dualizmus kori középülete a restaurátori munkát minden bizonnyal megérdemelte.

A székház rekonstrukciójának három igazán nagy tétele az építészet (13 mrd), a tartószerkezet (14 mrd) és a tető, illetve homlokzatzárás (9,3 mrd). Amitől a projekt ennyire elszállt, az ezekben rejtőzik, és nem a vécékefetartókban vagy a selyemtapétákban.

hirdetés

A székházfelújítás attól válik igazán szomorú történetté – és ez a második nagy probléma –, hogy a nagyarányú építészeti átalakítás valójában tönkretette az egyébként mívesen helyreállított épület legfőbb értékét: a karakteres városképi látványt. A székházprojekt nemcsak drága volt és pazarló, hanem kifejezetten ártott is az épületnek, és ez a károkozás gyakorlatilag jóvátehetetlen.

Ha Matolcsy György beéri egy gondos felújítással, akár büszke is lehetne az eredményre, ami nagyságrendekkel kevesebb pénzt emésztett volna fel. Ehelyett a székházat jó drágán tönkretették egy brutális emeletráépítéssel.

A palota 1902 és 1905 között épült Alpár Ignác tervei szerint az akkori jegybank, az Osztrák-Magyar Bank budapesti kirendeltsége számára. A Magyar Nemzeti Bank az intézmény 1924-es alapítása óta folyamatosan használja. A hazai történelmi középületek között már-már egyedülálló, hogy funkciója az építése óta változatlan, és a történelem nehéz szakaszait komolyabb sérülés nélkül vészelte át. Egy kicsit olyan, mint egy londoni vagy párizsi kormányzati palota: nem dőlt romba, nem építették nagyon át (eddig), folyamatosan karbantartották.

Ha megnézzük a közvetlenül az átadása után készült fényképet 1906-ból, ugyanazt a méltóságteljes, nagyvonalú épületet látjuk, mint ahogy 2020-ig kinézett.

Ez nem azt jelenti, hogy a székház felújítása teljesen indokolatlan volt, mert bő száz évvel az építése után megérdemelt volna egy nagyobb felfrissítést, sőt még építészeti beavatkozásra is lett volna tér. Nagyszabású átépítésre azonban nem lett volna szükség, és olyan helyhiány sem jelentkezett, ami ezt indokolttá tette volna, mégis ez történt.

Az épület egyetlen jelentősebb átalakítására 1948-ban került sor, ez azonban a külső megjelenést nem érintette. A belső udvart fedték le az első emelet magasságában egy tetővel, és ugyanekkor a harmadik emelet nyitott, oszlopos loggiáját is befalazták (ezen a szinten korábban főtisztviselői lakások voltak, de a jegybanknak szüksége volt új irodákra). Az udvar beépítése nem tett jót az épületnek, és egy átfogó felújítás során mindenképpen érdemes volt ezt megszüntetni – erre utaltunk azzal, hogy nagyobb kortárs építészeti beavatkozásra is kínálkozott lehetőség.

És hogy még mindig a pozitívumoknál maradjunk: ez nagyvonalúan és érdekesen megtörtént. Az utólagos beépítés kibontásával helyreállt az udvar eredeti térhatása, és kiszabadult a takarásból a trezorszárny kétemelet magas, kissé kiugró, kváderezett homlokzata. Ez a már-már amerikaiasan nyers, masszív építmény volt egykor a bank gyomra, ahol a fedezetként szolgáló rengeteg aranyat őrizték, markáns megformálása Alpár egyik legizgalmasabb építészeti gesztusa. Az udvart természetesen újra lefedték a főpárkány fölött egy könnyeden lebegő, szépen szerkesztett üvegtetővel, így nagyszabású átrium jött létre.

Ennek az átriumnak a közepén pavilonszerűen helyezkedik el az új előadóterem teljesen kortárs egysége, amelyet az udvari födém áttörésével részben a föld alá rejtettek, de az üvegezett oldalfalakon keresztül természetes fényt kap. A tetejére zöldített pihenőterasz került, amit üveghíd köt össze a történelmi főlépcsőházzal (pont a rekonstruált Róth Miksa-ablakon keresztül, amit ajtóvá alakítottak). A régi bankban természetesen nem volt nagyelőadó, mivel ezt korábban a funkció nem igényelte, ma azonban teljesen indokolt, hogy a nemzeti banknak legyen egy modern előadóterme.

Az egész sokszintes, összetett térsor a műemléki és a kortárs elemek izgalmas összjátékát nyújtja, kiváló példája a történelmi épületek bővítési lehetőségeinek. Emellett még a befalazott harmadik emeleti loggiát is újra megnyitották. Hogy milyen vonzó ez az udvari összkép, és mennyire más, mint a háború utáni szükségátalakítás volt, azt ezzel a képpárral érzékeltetjük:

Újra azt mondhatjuk, mint amit a restaurátori munkákról: ha sikerült volna itt megállni, ez egy példaértékű projekt lehetett volna, legalább építészeti szempontból (nepotizmus, korrupció és pazarlás tekintetében nyilván nem). Csakhogy Matolcsy Györgynek tetőtéri VIP-szint kellett, és ehhez az egész épületre rá kellett húzni egy plusz szintet.

Ez a plusz szint már az átriummá alakított udvar összképét is elég kedvezőtlenül befolyásolja – képzeljük el, mennyivel szebb lenne, ha a lefedés üveghártyája a loggiás harmadik emelet fölött feszülne az épületszárnyak közé. Ez azonban semmi ahhoz képest, ahogy a ráépítéssel megfejelt palota kívülről, az utcáról kinéz. És sajnos a Magyar Nemzeti Bank székházának mégiscsak a városképi megjelenése a legfontosabb értéke.

Hiába a szépen öntött terazzo a folyosón, vagy a kortárs udvari beépítések invenciózus térformálása. Ebből az ember nagy többsége semmit nem lát. Ami viszont az épület külsejével történt, az nagyon is látható.

Az eredmény minden szögből borzalmas: szemből, oldalról a szovjet hősi emlékmű felől, a Bankcenter irányából vagy a Hercegprímás utcából. A Nemzeti Bank palotájára a széles tér és a megnyíló utcai tengelyes látványok miatt szinte mindenhonnan jó rálátás kínálkozik. Ez eddig előny volt, de most hátránnyá lett – bárcsak ne látszana.

Ezt nagyon sokat nem kell magyarázni, akinek van minimális szépérzéke, nyilván látja. Az építészeti megformálás még a lehetőségekhez mérten is rendkívül esetlen, az üvegfalas, vaskos aranyszínű párkánnyal lezárt kortárs rátét nyomorúságos módon próbálja követni a történelmi épület tagolását, az oldalrizalitokat lezáró oromzatok fölött csücskösen megemelkedik, a középső timpanonnak megpróbálja leképezni a háromszögét; az oldalhomlokzatoknál enyhén hullámzik, a Bank utca felől, ahol az épületsarok levágását korábban az MNB jelképe, Róna József gyönyörű allegorikus szoborcsoportja emelte ki, egy kis gépházszerű toldalékkal ugrik fel. Nem érdemes azonban a formaképzéssel túl sokat foglalkozni, mivel

az épület adottságai miatt ezt a feladatot eleve nem lehetett jól megoldani.

Ennek az az oka, hogy a késői historizmusnak a változatos, nyugtalan, szaggatott épületkontúr az egyik meghatározó stílusjegye. Alpár bankpalotáján (inkább az 1906-os fotót érdemes nézni) ez jól megfigyelhető: az oldalrizalitokat vaskos kőglóbuszokkal és a főhomlokzaton kisebb timpanonokkal díszített oromzatok emelik ki, a Szabadság téri oldal középrészét két, kizárólag építészeti hangsúlyképzést szolgáló, áttört kőtorony, timpanon és szobrok teszik karakteressé; ahogy említettük, még a Bank utca felőli saroklevágás sem maradhatott „esemény” nélkül, oda került az allegorikus szoborcsoport. Ez az építészeti formanyelv nem bírja el, hogy egy ráhúzott szinttel kiegyenesítsék: a bővítésnek pont olyan hatása lesz, mintha leborotválták volna a tetejéről a hangsúlyképző elemeket, a változatos kontúr megszűnik, a ház lapos téglatestté alakul. Éppen úgy elveszti az eredeti jellegét, mintha megcsonkították volna.

Ez a legrondább emeletráépítés Budapesten, megkockáztatom, hogy a legrondább kortárs toldalék – mégpedig az eredeti palota kimagasló építészeti nívója miatt –, amit valaha láttam. Egyben a legfeleslegesebb is, hiszen az épület teli van alulhasznosított irodákkal, üres folyosókkal, a nap nagy részében kihasználatlan tárgyalókkal, a VIP-szint pedig közösségi tereket, fitnesztermet, éttermet, reprezentatív tárgyalót és tetőkertet jelent, vagyis semmi lényegeset, az alapműködéshez szükségeset. Az Állami Számvevőszék nem foglalkozik építészetkritikával, de még a jelentést író szakemberek is megállapítják, hogy a ráépítés kimondottan ellentétes volt azzal, hogy az MNB Ingatlanstratégiájában a székházra vonatkozó sikerkritériumként az eredeti állapot lehetőség szerinti helyreállítása szerepelt.

Kivételesen azt is pontosan tudjuk, hogy mindez miért történt. Bátonyi Péter, az Építési és Közlekedési Minisztériumtól 2024-ben kirúgott kormányfőtanácsos mondta el a Partizánnak, hogy amikor a tervező megkereste az örökségvédelmi hatóságot a ráépítés ötletével, természetesen nemet mondtak, hiszen ez szakmailag teljesen elfogadhatatlan volt. A tervezőtől tudták meg azt is, hogy a ráépítést Matolcsy György szorgalmazza, mivel úgy tervezi, hogy a Nemzeti Bank alapításának századik évfordulóján Budapesten fogja vendégül látni az európai jegybankok elnökeit, és a panorámaszintről szeretné megmutatni nekik a város látványát. Az egyeztetés után néhány héttel a tervező visszament a minisztériumba, és elmondta, hogy jártak a tervvel a miniszterelnöknél, akinek tetszik az elképzelés, és zöld utat adott neki. A hatóságtól már csak azt várták, hogy „varrják el a szükséges jogi szálakat”. Bátonyi ebben nem volt hajlandó részt venni, de természetesen lett, aki a papírmunkát elvégezte (akárcsak Hatvanpuszta műemlékeinek lebontásánál).

Magyarra fordítva: a Magyar Nemzeti Bank székházát

azért tették tönkre egy ráhúzott emelettel, mert Matolcsy György villogni akart a vendégek előtt a panorámával.

Egy kiemelt műemlék sorsáról személyesen a miniszterelnök döntött, a szakembereket pedig félretolták. Végül még Matolcsy öröme is elmaradt, mivel a felújítás megcsúszása miatt az évfordulós panoráma-mutatásra nem kerülhetett sor.

Ha mindez csak egy nagyszerű műemlék épületet rongált volna meg, az is éppen elég szomorú lenne, de sajnos többről van szó. A Magyar Nemzeti Bank átépítése a Szabadság tér egészének a harmóniáját megbontotta.

Az Újépület bontása után, 1899 és 1905 között, alig hat év alatt felépült Szabadság tér különleges városépítészeti alkotás. A téren a kései historizmus többféle építészeti stílusa megjelenik, de városképi kompozíció viszont rendkívül tudatosan megformált, és kivételesen harmonikus. Nem véletlenül tartották a korabeli Budapest legszebb terének. A lebontott laktanya helyén tágas, parkosított teret hoztak létre, amely íves záródásával egyfajta fekvő diadalív képzetét kelti. Hosszabb szárait két monumentális középület határolja: a Tőzsdepalota és a Magyar Nemzeti Bank székháza. Mindkettő Alpár Ignác alkotása, aki rendkívül hasonló formaképzéssel teremtette meg azt az érzetet, hogy a két nagyszabású palota egyenrangú. Pedig a látvány csalóka: a bank telke jóval kisebb, mint a Tőzsdepalotáé, de a két középtornyos-óriási jón oszlopos-rizalitos megformálás miatt ezt szinte észre sem vesszük. A bank oldalát egy három házból álló, szecessziós tömb tette teljessé, ezek ma az amerikai nagykövetséget alkotják. Tetődíszeik részben hiányoznak, de 2012-ben a 10-es számú épület rézkoronáját visszaállították. A korabeli fotó ebben az esetben is jól megmutatja, hogy a nyugtalan kontúr nemcsak az egyes épületek szintjén volt lényeges, hanem városképi léptékben is érvényesült:

A képen jobbra már a teret záró ívet megnyitó, neoromán Sváb-palota látszik. Ez az ív szintén komponáltan épült fel: a Sváb-palota saroktornyos, vele szemben az egyébként neobarokk Adria-palota szintén, míg középen a súlyos neoreneszánsz Deutsch- és a rokokó Dungyerszky-palota középrizalitos. A stílusos változatossága az alapvető formák szabályos ritmusával párosulva kivételesen érdekes és harmonikus városképet eredményezett. A teret a rövid Vécsey utcán keresztül megnyitották látványban az Országház felé, így a Szabadság tér tulajdonképpen egy térfüzért alkot a Kossuth Lajos térrel. Noha az elmúlt évtizedekben a városkép már elszenvedett károkat – főként az oda nem illő emlékművek alkotta, freak show-szerű szabadtéri szoborkiállítás meg az amerikai nagykövetség erőddé alakítása miatt –, legfőbb elemei szerencsésen átvészelték az elmúlt évszázadot.

2011-ben a Dungyszerky-palota tetőtérbeépítésénél kimondottan vigyáztak rá, hogy az összkép és a kontúr ne változzon, és az egyébként Tiborcz-tulajdonban lévő Adria-palota nemrég lezárult felújításánál is messzemenőkig figyelembe vették ezt a szempontot. Ebbe rondított bele Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank székházának otromba átrajzolásával. Ezzel Budapest európai rangú városképi együttese, a kései historizmus egyik világszinten is legtöbbre értékelt alkotása szenvedett súlyos kárt – rengeteg közpénz elégetése árán.

Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„Egy idióta meséje ez, hangzattal és dühvel teli, semmit sem jelent.”

William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)

A 19. század a nemzetállamok kora volt. A nemzetállamok vérben fogantak, az eljövendő béke és balansz reményében. Ezt követően a 20. század első fele az emberiség talán legpusztítóbb háborúit hozta – minden esetben az úgynevezett „nemzet”-ből eredően.

James Joyce Ulyssesében olvashatjuk:

„– Tudja maga egyáltalában, hogy mi az a nemzet? – mondja John Wyse.

– Tudom – mondja Bloom.

– Na mi az? – mondja John Wyse.

– Egy nemzet? – mondja Bloom. – Egy nemzet ugyanazok az emberek, akik ugyanazon a helyen laknak.

– Istenemre – mondja röhögve Ned. – Ha ez így van, én is nemzet vagyok, mivel ugyanazon a helyen lakok kerek öt esztendeje.

Erre persze kiröhögik mind, Bloom meg próbálja kivágni magát:

– Vagy ha mondjuk különböző helyeken élnek, akkor is.

– Ez volna az én esetem – mondja Joe.”

És egy oldallal később (vö. Szuverenitásvédelmi Hivatal):

„– És egy bizonyos fajhoz is tartozom – mondja Bloom –, és ezt a fajt gyűlölik és üldözik. Most is. Ebben a percben. Ebben a pillanatban.

A hétszázát, majd’ összeégette az ujját a szivarvégével.

– Kirabolják – aszongya. – Kifosztják. Sértegetik. Üldözik. Elveszik, ami jog szerint a miénk. Ebben a pillanatban – aszongya, oszt fölemeli az öklét – árverésen adnak el bennünket Marokkóban, mint a rabszolgákat vagy a barmokat.

– Csak nem az Új Jeruzsálemről beszél? – mondja a polgártárs.

– Az igazságtalanságról beszélek – mondja Bloom.

– Helyes – mondja John Wyse. – Hát akkor verekedje ki az igazát, ahogy férfihoz illik.”

A 20. század világégései után felvillant a remény – és megjelent a törekvés –, hogy az emberiség talán túlléphet a széttagozódáson, és elindulhat (megtartván kultúrát és identitást) az együttműködés útján. Ezt a folyamatot hívta a köznyelv globalizációnak. Szövetségek köttettek, és kialakult egy többé-kevésbé elviselhető és konstans világrend, amelynek homlokterében egyfajta – pőre gazdasági érdekből eredeztethető – lebutított etika állt.

hirdetés

A 21. század első negyedének végén újra a nemzetek mindenekfelettiségét harsogják a világ vezető hatalmai. Ennek megfelelően háborúk zajlanak a Föld számos pontján. Etikáról – még lebutítottról sem – senki nem beszél. És eleve:

a beszéd, a megszólalás lehetősége látszik eltűnőben lenni.

Egy nemzet lebombázhat egy iskolát (mint azt az amerikaiak tették Iránban, és letagadták). Egy nemzet bombázhat vízközműveket és sólepárlókat (mint azt az irániak tették, és nem tagadták le). Ember az emberrel ilyesmit nem csinál. A történelem – és láthatólag a súlyosabbik része – ismétli önmagát.

Esterházy Péter írja (2003-ban): „Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. (…) De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni.

De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának.

A szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt – fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubček tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. (…) Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat.”

Nota bene: a mai hatalom már egy ilyen csavarig sem képes eljutni az általa kiüresített nyelvben – addig jut, hogy Brüsszelnek nevezi Brüsszelt. (Hangsúlyozni azért még tud, de majd ez is elmúlik.)

Manapság mintha a „nemzeti” lenne a hajdanvolt „szocialistá”-nak megfeleltethető Czakó Gábor-i fosztóképző.

A nyelvünk – legalábbis a puszta vázon túl – megszűnőben van.

Mindenféle kormányzati tisztségviselők előszeretettel hangoztatják, hogy Magyarország már csak amiatt is demokrácia, mert mindenki szabadon elmondhatja, amit gondol.

És ez valóban így is van, gondolhatnánk.

Csakhogy olyan – kommunikációs és erkölcsi – környezetben, amelyben semminek nincs súlya vagy értelme, és amelyben lehetetlen a párbeszéd, hiszen a hangos egyetértésen kívül nem marad tér semminek, teljesen feleslegessé válik, mi több, ellehetetlenül a megszólalás.

„Elnézést” – mondják egy-egy terület szakértői –, „itt és itt problémákat látunk”.

„Nincs probléma” – válaszol a kormányzat. Téma lezárva.

Mindenkinek, minden területen, kivétel nélkül.

Gátlástalan tagadás, zéró felelősségvállalás, zéró párbeszéd.

Ilyen helyzetben nem lehet megszólalni.

És a nyelv – azaz a lelkünk – kizsigerelése, úgy tűnik, bármeddig folytatódhat. Így lehet kérdéses, hogy egy bombázás háborút jelent-e vagy békét. Hogy az úgynevezett szuverenitásunk hányféle vállalt függőséget takar. Hogy a múltunk és kulturális egységünk mennyit nyom a latba a Beneš-dekrétumokkal szemben. Hosszan lehetne még sorolni.

És ez az egymást kioltó kettősség, ez a kiüresedés mindenhol jelen van. A környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos szólamokban is – legyen elég csak az akkumulátorgyárakkal kapcsolatos kettős beszédet említeni. De ugyanúgy beszélhetnénk az Alföld vízmegtartási problémáiról, a Balaton vízszintjéről vagy a talajvízhelyzet országos állapotáról.

A nyelv az emlékezet legfontosabb közvetítő közege is, és mint ilyen sokféle állapotot konzervál, akár a borostyán az őskori bogarat.

Aki a nyelvet elveszíti, valamiképpen a múltját is megsemmisíti.

Az ókori rómaiak számára – a legenda szerint Romulustól eredően – a március volt az év első hónapja. Ezt mind a mai napig őrzi a nyelv: a szeptember szóban ott a ’sette’ (hét), az októberben az ’otto’ (nyolc), a novemberben a ’nove’ (kilenc) és a decemberben a ’dieci’ vagy ’dice’ (tíz) – merthogy a szeptember a márciustól számított hetedik hónap, és így tovább. A nyelv – minden nyelv – tele van ilyen időkapszulákkal.

Először van a cselekedet, és azután a nyelv. De amint a nyelv megjelent az emberiség életében, maga is cselekedetté vált. (Hogy csak a legismertebbet említsük: „Kezdetben vala az Ige”.) És nyelv nélkül széttartó volna a világ – a nyelv segít megszervezni és összehangolni a cselekedeteinket.

Épp emiatt – és immár sokadjára – nem engedhetjük kiüresíteni. Semmissé tenni a nyelvet felér a teljes Amazonas kiirtásával. Csak azáltal, hogy értelmünk van, és ezt az értelmet a szavaink által közvetíteni tudjuk,

vagyunk képesek a gyógyulásra és a gyógyításra, önmagunk és környezetünk megóvására, a valódi cselekvésre.

Persze, nincs új a nap alatt. Umberto Eco írta 1992-ben, a riói konferencia kapcsán: „A Föld megmentését célzó intézkedéseket éppen azok az irracionális magatartások hátráltatják, amelyek néhány elvarázsolt maximalista jó lelkiismeretét hájjal kenegetik ugyan, de az igazi célokat szem elől tévesztik.”

Közös felelősségünk, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célokat. Ehhez viszont – nem először és feltehetőleg nem is utoljára – vissza kell szereznünk a szavaink értelmét és súlyát. A nyelvünket. Addig csak dadogás van és látszat – utóbbiból pedig (bármennyire is szerették volna sokan) még sohasem kerekedett ki semmi lényeges.

Nyitókép: illusztráció

Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

*

Idézetek forrása:

• James Joyce: Ulysses. Ford.: Kappanyos András et al. Helikon Kiadó, Budapest, 2021., pp. 339-340.
• Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből (online elérhető)
• Umberto ECO: Gyufalevelek. Ford.: Barna Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001., pp. 279-280.

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek az adásból:

A hét sztorija az általatok kirobbantott magyar Watergate. Mikor kezdtetek dolgozni az ügyön?

Őszintén most meg nem tudom mondani, hogy pontosan mikor kezdtünk el dolgozni ezen az ügyön, de azért most már egy jó pár héttel, vagy talán inkább hónappal ezelőtt. Magát az interjút is, ami ma nyilvánosságra került, igazából még a sztori feldolgozása során vettük fel Szabó Bencével, az NNI, a Nemzeti Nyomozóiroda kiberbűnözés elleni főosztályának főnyomozójával. Most már csak volt nyomozó, úgy néz ki, majd erre is kitérünk. Ő belülről látta az egész történetet, amit mi tegnap bemutattunk egy részletes cikkben. Nagyon röviden arról szól, hogy volt egy titkos, nagyon gyanús művelet a Tisza Párt informatikai rendszereinek, meg úgy általában a pártnak a bedöntésére. És amikor ezt a műveletet próbálták lebuktatni a Tiszához kötődő informatikusok, akkor ezeknél az embereknél megjelent az az osztály, ahol Szabó Bence dolgozott. Ez egyébként a gyermekpornográfia bűncselekmények felderítésére hivatott osztály. Szóval megjelentek a két informatikusnál egy névtelen bejelentésre, és lefoglaltak minden eszközt, amit találtak. Az is kiderült, hogy már ez a házkutatás is az Alkotmányvédelmi Hivatalnak, tehát az egyik legfontosabb polgári titkosszolgálatnak a nyomására történt, majd aztán később, a rendőrségen rájöttek, hogy gyerekpornót nem találtak semmilyen eszközön, továbbá erre utaló nyomra sem bukkantak. A Tisza elleni műveletről viszont nagyon sok információt találtak a szervereken. Megint csak titkosszolgálati nyomásra ezt nem nyomozhatták ki. Február végén rögzítettük a videót Szabó Bence századossal, tehát akkor még dolgoztunk magán az anyagon, és az volt az elképzelés, meg a megállapodás Szabó Bencével, hogy a videót azért rögzítjük, hogy meglegyen az anyag ilyen formában is, de lehet, hogy soha nem fogjuk nyilvánosságra hozni.

hirdetés

Mi kellett ahhoz, hogy most, szerda délelőtt mégis nyilvánosságra hoztátok?

Annyi történt, hogy kedd este, viszonylag későn este érkezett egy üzenet egy közvetítőtől, akiről tudtuk, hogy kapcsolatban áll vele, hogy mehet, kikerülhet a felvétel. Ennek hátterében vélhetőleg az állt, hogy Szabó Bencénél időközben, a keddi cikkünk megjelenése után, házkutatást tartottak. A munkaállomásán és a lakásán is. Aztán éjjel kettőkor elvitték kihallgatni a Központi Nyomozó Főügyészségre, és ott hivatali visszaéléssel gyanúsították meg, és úgy tudjuk – az ügyvédjétől, Laczó Adrienntől –, hogy nem tett vallomást. Így végül is hajnali négykor ért neki véget a tegnapi, kicsit hosszúra nyúlt napja.

Mi támasztja alá azt a sejtést, hogy a Tisza Párt bedöntésére játszókban a magyar állam valamely szervét, titkosszolgálatát tisztelhetjük?

Kerestük, melyek azok az információk, azok a pontok, amik azt mutatják, hogy ez egy komolyan veendő szereplő, és sok mindent találtunk ezekben a dokumentumokban. Ott van az, hogy nagyon sok belső információt tud a pártról, például neveket, és nem Magyar Péterét meg Radnai Márkét, hanem olyanokét, akikről valószínűleg mi újságírók sem hallottunk, és nem jelentek meg a sajtóban. Tudja azt, hogy ki, mikor került oda, mikor ment el, miért ment el, miért küldték el esetleg, aztán megosztott a párt által használt belső informatikai rendszerekről is képeket. Az egyik legerősebb bizonyíték, hogy megjósolt dolgokat, amelyek aztán tényleg meg is történtek. A tavalyi, első adatszivárgás a Tiszánál ilyen volt például.  

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A bős–nagymarosi vízlépcső társadalmi vitája óta, vagyis közel negyven éve mély árkok választják el egymástól a vízmérnöki és a természetvédő világot. Ebben a négy évtizedben alig fordult elő, hogy a – legalábbis a sztereotípiák szerint – gátakban és műszaki megoldásokban gondolkodó és az ökológiai helyreállításokat sürgető szervezetek egy asztalhoz üljenek és közös munkát végezzenek egy cél érdekében.

Az ország sivatagosodása és a 2022-es aszály sokkja, úgy tűnik, betemeti a régi árkokat. A Válasz Online-on évek óta dokumentáljuk e világok párbeszédét, de most letettek az asztalra 12 egyetértési pontot is. A téziseket március 26-án egy sajtóbeszélgetésen a vízmérnököket tömörítő legrégibb civil szervezet, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, a talajtanos szakemberek összefogásáért alapított Magyar Talajtani Társaság elnöke, valamint két környezet- és vízvédő szervezet, a WWF Magyarország és a Vízválasztó Mozgalom vezetői képviselték.

A négyes fogat önmagában üzenet, hogy a baj orvoslására és az iránymutatásra kevés egyetlen szakterület.

A vízpótlás – ahogy a múlt heti terepi riportunkban bemutattuk – nem megy talajjavítás és élőhely-helyreállítás nélkül. Az Alföld sivatagosodásának lassításához egyszerre kell mérnöki tervezés és tájhasználatváltás.

A március 26-án nyilvánosságra hozott egyetértési pontok:

1. Létfeltételeink – a víz, a talaj és a levegő – a természet legfontosabb erőforrásai. Egy olyan érzékeny ökoszisztéma működésének eredményei, alkotóelemei, melynek az ember is része. Védelmük a társadalom fennmaradásának feltétele, mindannyiunk közös felelőssége.

2. Baj van. Helyzetünk napról napra romlik, és ezt a folyamatot a nem cselekvés tovább gyorsítja. A hidrológiai ciklus korábbi egyensúlya felborult. A táj önfenntartó működése sérült és nagyon erős szárazodási folyamat zajlik. A természetes élőhelyek visszaszorultak, a vizes élőhelyek eltűnése, állapotromlása drámai mértékű. A talajok pusztulnak, a természetes termőréteg eltűnik. Felszíni és felszín alatti vízkészletünk rohamosan csökken. Természetes folyóink, vízfolyásaink medrei mélyülnek. Településeink felforrósodnak.

3. Már évtizedek óta cselekvési kényszerben vagyunk. Minden előrelépés számít.

4. A megoldás elsősorban szemléleti kérdés és csak kisebb mértékben műszaki, gazdasági.

5. Az államnak, a közösségnek és az egyénnek egyaránt felelőssége és feladata van.

6. A jelenlegi gazdasági érdekek kialakításánál figyelembe kell venni a természet érdekeit, hogy a jövő gazdasági érdekei ne sérüljenek.

7. Létfeltételeink javítása érdekében

megkerülhetetlen a mezőgazdaság szerkezeti átalakítása és a területhasználatok megváltoztatása, igazítása a tájrészletek eredendő funkcióihoz.

8. Minden cselekedetünkkel a hidrológiai vízmérleg egyensúlyának irányába kell haladnunk. Olyan rendszert kell felépíteni, amely képes a pozitív vízmérleg elérését és hosszú távú fenntartását garantálni.

9. Számításaink szerint első lépésként 3 km3/év víz folyamatos pótlása szükséges az Alföldön.

10. A meglévő adatokhoz való térítésmentes, online, szerkeszthető formában való hozzáférés, a közérthető adatfeldolgozás elősegítené a közös gondolkodást, a helyi megoldások ösztönzését.

11. A víz, a talaj, a levegő, az élővilágunk és társadalmunk fennmaradásának, működésének alapfeltétele, mindannyiunk közös érdeke. Társadalmi egyetértés nélkül nem lehet érdemi eredményeket elérni.

12. Az állam vízgazdálkodási, természetvédelmi és erdőgazdálkodási feladatait és a mezőgazdaság szabályozását a fentiek szellemiségében újra kell definiálni, és meg kell teremteni a paradigmaváltás jogszabályi és finanszírozási feltételeit.

×××

Sipos Katalin biológus, a WWF Magyarország igazgatója elmondta, hogy a Tisza völgyében levő nagyjából 150 ezer hektárnyi mélyebben fekvő területre alapozva ártérbővítést és élőhely-kialakítást kell végrehajtani. Nagyobb vízhozamok esetén ide kell kivezetni a Tiszát, ami azt is jelenti, hogy ezeken a területeken klasszikus szántóföldi művelés nem végezhető.

A Magyar Talajtani Társaságot vezető Dobos Endre agrármérnök szerint a búzára, kukoricára, árpára és a többi gabonára alapozott mezőgazdaság legnagyobb baja, hogy „inputokra épül, nem pedig a talajra”. Utóbbi kifejezés azokat az erőforrásokat és ráfordításokat jelenti, amelyeket a termelés során felhasználnak: műtrágya, növényvédő szerek, gépek, öntözővíz. „Végzetesen lerontottuk, elhasználtuk a talajt, és most kémiával akarjuk életben tartani. Ez nem csak az agrárium gondja; ez pont olyan, mint amikor gyógyszerekkel kezelünk egy sport és egészséges életmód hiányában tönkremenő szervezetet” – fejtette ki. A megoldás kezdőlépése szerinte a termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó, valamint a legújabb műszaki, agro- és információs technológiai ismereteket alkalmazó precíziós gazdálkodás. „Magyarul: nem vetünk kukoricát a homokba.” (Dobos Endrével korábban hosszú podcastbeszélgetést készített Litkai Gergely a Zöld Válaszban.)

Váradi József vízépítő mérnök, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke azt mondta, hogy a Sipos Katalin által idézett 150 ezer hektár vizes élőhely érdekében tartósan középvízszintet kell tartani a Tiszán, az ehhez szükséges műszaki megoldásokkal, például a mederfenékre épített küszöbökkel. Az agráriumban a vizes művelési ág bevezetését javasolta, mely ösztönözné a gazdákat arra, hogy változtassanak a tájhasználaton. (Váradi József korábban a Válasz Online-nak adott nagyinterjút a témáról.)

A Vízválasztó Mozgalmat vezető Balogh Péter geográfus szerint azt a mélyfekvésű területen gazdálkodó földtulajdonost kell államilag támogatni, aki árasztást fogad be. „Aki viszont öntöz, az fizesse ki. Eleve azt a logikát kell végérvényesen elfelejteni, hogy ha aszály van, akkor öntözünk. Az aszály ellen nem nyáron, a kisvíz idején kell védekezni az amúgy is alacsony hozamok szivattyúzásával, hanem a télen vagy amikor víztöbblet van, annak a táji tárolásával” – tette hozzá. (Balogh Péternél tavaly télen jártunk riporton, itt olvasható.)

Mind a négyen hangsúlyozták a döntéshozatal felelősségét és fontosságát. „A szervező erő hiányzik, ami ezt a sok elképzelést összefogná. Ma Magyarországon nem csak víz-, de koherenciahiány is van” – mondta Sipos Katalin. „Nem a mezőgazdasági és vízügyi rendszer egyes elemeit kell kicserélgetni, hanem az egész rendszert kell megváltoztatni. Vízlevezetés helyett nagyléptékű vízmegtartásra kell átállnunk. Ez politikai támogatás nélkül nem lehetséges. De bizakodnunk kell, hiszen minden politikának végső soron az az érdeke, hogy sikeres legyen” – fejtette ki Dobos Endre.

Balogh Péter szerint a politika jelenleg azzal van elfoglalva, hogy „hogyan ne vagy észre az igazi bajokat”, ebben sűrűn „összekacsintva a társadalommal”. A Vízválasztó vezetője azzal zárta, hogy mivel „mindenkinek nagyot kell változni” a cél érdekében, ezért „senkinek sem illik megsértődni”.

Lapunk korábban oroszlánrészt vállalt az eltérő szakterületek hangjának felerősítésében és a közös pontok keresésében. A sivatagosodás elleni küzdelem stratégiáiról is szól lapsorozatunk, a Válasz Offline negyedik, ökológiai témájú száma. Megrendelhető itt >>>

Nyitókép: Balogh Péter, Dobos Endre, Sipos Katalin és Váradi József a március 26-i sajtóbeszélgetés előtt (fotó: Vörös Szabolcs)

Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Ahogy közeledik az áprilisi választás, egyre több fórumon hallani, hogy a végeredmény elsősorban a „bizonytalan választók” szavazatán fog múlni. Az ország és a nyilvánosság kettészakadt. A kormány ellenzői és támogatói közötti kommunikáció, valamint a két tábor közötti átjárás egyaránt minimálisra szűkült. Hatalmas a médiazaj, és nehéz eligazodni az ígéretek, értelmezések és félelemek útvesztőjében. Mint minden választáskor most is rengeteg egyéni, családi és társadalmi szempontot kell mérlegelni. Ebbe a mérlegelési folyamatba szeretnék beemelni egy olyan szempontot, amiről talán kevesebb szó esik a
nyilvánosságban.

A rendszerváltás utáni választások többségével ellentétben, a mostani választásnak nem csak az ország szempontjából van jelentősége. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy

az áprilisi eredményeknek globális tétjük van.

Ez pedig azt is jelenti, hogy a „bizonytalan választók” szavazatának is különös jelentősége lesz. A Fidesz-kormány kitartó törekvései mellett a nemzetközi politikai élet megannyi fordulata is kellett ahhoz, hogy a magyar választásoknak nemzetközi súlya legyen. De ha már így alakult, érdemes egy pillanatra tágabb kontextusból is tekinteni a tétekre.

Magyarország az elmúlt másfél évtizedben sajátos helyzetbe kormányozta magát. A belpolitikai térben előbb az erőviszonyok viszonylagos kiegyenlítettsége borult fel, majd fokozatosan a fékek és ellensúlyok rendszere is leépült. Ennek eredményeként jöhetett létre egy olyan kormányzati stratégia, ami az ország gazdasági, politikai és kulturális súlya által indokoltnál jóval nagyobb nemzetközi befolyás megszerzésére törekedett. A sorozatos kétharmados győzelmek következményeként a belpolitikai teret bizonyos értelemben „kinőtte” a kormány. A belső fékek jelentette önmérséklet hiányában, a nemzetközi ambíciója is hatalmasra növekedett.

A nemzetközi kapcsolatok „realista” elmélete szerint az országok közötti viszonyokat, minden diplomáciai és civilizációs vívmány ellenére, végső soron az érdekek és az erőviszonyok határozzák meg. Ez a Magyarországhoz hasonló helyzetű országok esetében azt jelenti, hogy a mozgásterük meglehetősen korlátozott. A kitágítására tett kísérletek túlnyomó többsége kudarcra van ítélve, a „fejlődési pálya” sikeres megváltoztatása rendhagyó kivételnek tekinthető.

Az elmúlt évtizedben ezek a kemény korlátok kerültek szembe a – belső fékek híján – hatalmasra nőtt kormányzati ambíciókkal. Ebből a feszültségből érthető meg, hogy a kormányfő miért hirdeti büszkén, stratégiai vívmányként, hogy „mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. Az ország gazdasági és politikai hátrányának ledolgozása kétségtelenül lassú és bizonytalan kimenetelű vállalkozás. A kormány éppen ezért azt a stratégiát választotta súlyának – lehetőségein túlmutató – növeléséhez, hogy

az ország új fejlődési pályára állítása helyett az EU-tagsággal összefüggő helyzeti előnyből próbál tőkét kovácsolni.

Ehhez persze szüksége volt az Európai Unió demokratikus berendezkedésére, amit kezdettől fogva a második világháború kollektív traumája határozott meg. Az európai országok gazdasági és politikai együttműködése – a gyakorlati haszon mellett – leginkább azt a célt hivatott szolgálni, hogy a kontinensen senki se legyen többé „érdekelt” egy fegyveres konfliktus kirobbantásában. Noha e közös cél a kollektív emlékezet kopásával a szélesebb nyilvánosság körében háttérbe szorult, jelentőségéből mit sem vesztett.

Napjainkig ez határozta meg az EU fejlődését abból a szempontból, hogy a gazdasági és politikai súlyától függetlenül minden tagállamot egyforma elismerés illet meg. Ebben az értelemben az EU egy olyan zárványnak tekinthető, ahol nem érvényesülnek korlátlanul a „reális” erőviszonyok és érdekek. Talán e törekvések leglátványosabb kifejeződése a döntő kérdésekben gyakorolható, minden tagállamot megillető „vétó” joga. Ez tette lehetővé a magyar kormány számára is, hogy a vétóval való fenyegetéssel sakkban tartsa az EU-t, és ily módon súlyánál nagyobb jelentőségre tegyen szert a nemzetközi politikában. Ilyen értelemben a Fidesz-kormány nem az ország gazdasági vagy politikai teljesítményével próbált érvényesülni, hanem sokkal inkább azon képessége révén, hogy a legfontosabb közös döntéseket szabotálja.

Ez a stratégia mindenekelőtt kifizetődőnek tűnt az EU-n belül, hiszen a kormány megkérhette az árát annak, hogy ne éljen a vétó lehetőségével. És kifizetődőnek tűnt az EU-n kívüli nemzetközi kapcsolatokban is.

Mindazok a globális szereplők, akiknek geopolitikai érdeke az EU meggyengítése és egységének megtörése, természetes szövetségesként tekinthettek arra a Magyarországra,

ami büszkén vallotta, hogy vétójával nem csupán képes, de kész is gyengíteni az EU-t.

Oroszország vagy – Trump újraválasztása óta – az Amerikai Egyesült Államok egyaránt ilyen szereplőnek tekinthető. Nem meglepő, hogy az EU gyengítésének stratégiai célját nyíltabban felvállaló vezetők nyitottak voltak Orbán Viktor közeledésére. Számukra ténylegesen értékes képességet kínált ugyanis fel: rajta keresztül „homokot szórhattak” az EU gépezetébe. Az ukrajnai háború kitörése, valamint Trump – a szövetségi rendszert felforgató – külpolitikája következtében ez a destruktív potenciál különösen fontossá vált.

A kormány legfontosabb külpolitikai szövetségesei az EU gyengítését elváró Putyin és Trump lettek, miközben legnagyobb ellenfele a demokratikus értékeket rajta egyre kétségbeesettebben számon kérő, ám a zsarolási kísérletekkel szemben sokáig tehetetlen Unió. Ez a játéktér ad hazánkon túlmutató jelentőséget az április voksolásnak. Egyebek mellett a magyar választáson dől el, hogy sikerül-e az EU-nak úrrá lennie a saját demokratikus alapelveit kikezdő politikai dinamikákon. Mint ahogy az is, hogy sikerül-e fenntartani az európai békét, valamint egy olyan gazdasági-politikai tömböt, ami ellensúlya lehet azoknak az autokratikus rendszereknek, amik egyre növekvő háborús veszélybe sodorják a világot.

A végletekig polarizált, propagandával elárasztott nyilvánosságban e tétek kevésbé látszódnak. A posztmodern populizmus által megfogalmazott kritikák fényében könnyű relativizálni a különböző szereplők morális megítélését. Nincs szó arról, hogy az EU vagy annak országai makulátlanok lennének korunk meghatározó társadalmi egyenlőtlenségei (vö. globális kizsákmányolás) és paradoxonjai (vö. klímaválság) tekintetében. Hosszasan lehetne sorolni az EU-val kapcsolatos kritikákat, nincs miért idealizálni egyetlen intézményrendszert sem. Egy döntő szempontból mégis fontos, hogy morális különbséget tegyünk az EU és a nemzetközi autokráciák között. Előbbi ugyanis rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, ami Putyin és Trump rendszereire nem mondható el.

Több mint fél évszádos története során mindeddig sikerrel előzte meg, hogy a kontinensen belül háború törjön ki. Márpedig ez önmagában is kivételes teljesítmény. A háborúra birodalmi érdekei érvényesítésének bevett eszközeként tekintő Putyin és Trump belátható módon távol áll ettől a szemlélettől. Különös iróniája a helyzetnek, hogy az immár évek óta békepártisággal kampányoló kormány,

épp a háborúkat kezdő autokraták szövetségeseként, és a háborút évtizedeken át sikerrel elkerülő EU-val szemben próbálja igazolni pozícióját.

A fentiek alapján belátható, az áprilisi választásokon jóval több múlhat azon, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter lesz az ország miniszterelnöke, vagy hogy hány forint lesz a benzin és a rezsi. De még annál is több, hogy sikerül-e a korrupció visszaszorítása, az oktatási, egészségügyi és szociális ágazatok helyzetének rendezése.

Idén tavasszal nem csak a saját jövőnkről döntünk. Olyan helyzetbe csöppentünk, hogy szavazatunk leadásakor az ország sorsán túlmutató tétek is kockán forognak. Emiatt különösen súlyos teher nehezedik minden „bizonytalan választó” vállára is. Talán érdemes az egyéni élethelyzetből fakadó szempontok mellett, a fentieket is átgondolva meghozni döntésünket.

Nyitókép: illusztráció

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Az újkori történelem első aranyvécé-felfedezését civileknek és újságíróknak köszönhetjük, akik 2014 februárjában, nem sokkal a bukása után behatoltak Viktor Janukovics ukrán államfő hírhedt luxusrezidenciájába, a Kijev melletti Mezsihirjába. A dácsa egy ortodox vallási központ helyén épült a szovjet korszakban, és magas rangú elvtársak zárt állami rezidenciájaként szolgált. Az maradt a független Ukrajna idején is, mígnem 2007 körül, Janukovics miniszterelnöksége idején egy bonyolult cégcserés manőverrel magánkézbe, a kormányfőhöz köthető offshore-vállalkozáshoz került. A luxusfejlesztések ekkor kezdődtek, és 2010–2013 között teljesedtek ki. (Ukrajna félprezidenciális rendszer, Viktor Janukovics 2006–2007 között a miniszterelnöki, 2010–2014-ben pedig az elnöki tisztséget viselte.) Feltehetően ezekben az években szerelték fel a híressé vált pompás szaniterekkel: arany (vagy aranyozott) lábakon álló vécével és bidével, klozetpapírtartóval és hasonlókkal.

Máig vitatott, hogy Janukovics saját, keleti mércével is kirívóan korrupt pénzszerző módszereivel, vagy egyszerűen kiszervezett állami vagyonból finanszírozta-e ezeket a javakat. Akárhogy is volt, az adófizetők mindenképpen oroszlánrészt vállaltak a finanszírozásban. A mesterséges tóval és mini állatkerttel övezett rezidencia 2014 után az ukrán ancien régime szimbóluma lett, valamint belépőjegy ellenében látogatható közpark, lényegében turisztikai látványosság.

A „rezsim” ebben az esetben az oroszpárti államot, annak romlottságát is jelenti: Janukovics hosszú éveken át a Moszkva-hű vonal legerősebb embere volt, akit a Majdan-forradalom buktatott meg, mert nem volt hajlandó aláírni Ukrajna EU-val tervezett társulási megállapodását. Oroszországba menekült, és jelenleg is valahol Moszkva környékén él. Az ukrán aranyvécé-botrányok újabb generációját jelentő Timur Mindics-skandalum – mint alább bemutatjuk – azért is ütött nagyot a nyilvánosságban, mert erre az oroszpárti, bizantinus harácsolásra emlékeztetett.

Ám még mielőtt elmerülnénk ebben, nézzünk meg a másik luxusszanitert, mely ugyan nem kötődik politikusokhoz, de érdekes. Maurizio Cattelan olasz kortárs művész 2016-ban 18 karátos aranyból készített 100 kilós ékszerbudit America címmel, melyet kiállítottak a New York-i Guggenheim Múzeum nyilvános mosdójában. A konceptuális művész „alkotása” teljesen működőképes vécé volt, a látogatók használhatták is. A provokatív ötleteiről ismert Cattelan – az ő műve a híres falra ragasztott banán is, melyet 6,2 millió dollárért vásárolt meg egy dúsgazdag kriptovállalkozó, hogy aztán elfogyassza – nem kért vagy kapott állami támogatást a 18 karátos vécéhez, az teljes egészében galériás–piaci alapú finanszírozásból készült. Ahogy a fotókon látszik, szó szerint véve ez az egyetlen igazi – a peremtől a csésze aljáig nemesfémmel bevont – aranyvécé a sorban. A „művet” később ellopták, máig nem került elő.

hirdetés

Elérkeztünk a Magyarországon legtöbbet idézett, újgenerációs ukrán aranyvécéhez. 2025. július végén robbant a botrány, hogy Timur Mindics Zelenszkij köréhez köthető ukrán üzletember lakásán felfedeztek egy luxusfürdőszobát. A „robbant” és a „felfedeztek” igéket ebben az esetben úgy kell érteni, hogy létezik egy Ukrán Nemzeti Korrupcióellenes Iroda (rövidítve NABU) nevű állami szervezet, amely részletes vizsgálatot folytatott a szintén állami Energoatom energetikai vállalat körül. Az átvilágítás során sokmillió dolláros visszaélési ügyre derült fény. Leegyszerűsítve a vád szerint az történt, hogy Timur Mindicsék rendszeresen kenőpénzeket szedtek az állami Energoatom szerződéseiből, majd az így szerzett összegeket (állami pénzeket) kimentették és tisztára mosták.

Háborús helyzet ide vagy oda, ez nagy felzúdulást okozott az ukrán közéletben. Magát az első aranyvécés fotót egy ellenzéki képviselő, Jaroszlav Zseleznyak publikálta, de nem ő készítette, a képek nyomozati vagy belső forrásból szivároghattak ki. Mindicsnek nem Janukovics elnökéhez hasonló (valójában állami) dácsája, „csak” egy kijevi magánbúvóhelye volt, amit sikerült felszerelni a luxusszaniterrel. A fényképek tanúsága szerint a csésze nagyobb része és a bidé is nemesfém-bevonatú.

A NABU által felderített korrupciós ügyben hét embert meggyanúsítottak, ötöt le is tartóztattak. Timur Mindicset nem sikerült elkapni, mert megszökött Ukrajnából, feltehetően Izraelben tartózkodik, vagy legalábbis ott volt a botrány kirobbanása után. A tágabb korrupcióellenes felderítés utolérte Szvitlana Grincsuk energetikai minisztert és Herman Haluscsenko igazságügyi minisztert is. Utóbbi nemcsak lemondott, hanem le is tartóztatták.

A Majdan után, a nyugati támogatás és EU-integráció feltételeként létrehozott Ukrán Nemzeti Korrupcióellenes Iroda tehát valódi szervezetnek tűnik, amely ténylegesen vizsgál magas szintű korrupciót, annak ellenére, hogy a nyugati sajtóban visszatérő téma a korlátozott függetlensége és a rá helyezett politikai nyomás.

Végül, de nem utolsó sorban következzen a legfrissebb aranyvécé-botrány – melyre, ahogy látni fogjuk, az aranyvécékefe-botrány lenne a megfelelőbb kifejezés. 2023 végén jelentek meg az első hírek arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank székházának 54–55 milliárdos felújítási keretét 80 milliárd fölé emelték Matolcsy Györgyék. Ez az összeg aztán meghaladta a 105 milliárdot is. 2025 októberében az immár Varga Mihály vezette MNB feljelentést tett a székházfelújításban felvetődött hűtlen kezelés, hanyag kezelés, csalás és hivatali visszaélés gyanúja miatt.

Pár napja megjelent a 444 cikke a százmilliárdos felújítás dokumentációjával, melyből kiderült, hogy csak az elnöki mosdó 30 millióba fájt. Maga a vécé persze nincs aranyból, a Hadházy Ákos által közzétett fotók szerint itt azért a vadkeleti esztétikánál jóval visszafogottabb megoldásokat láthatunk, de a vécékefe így is arany hatású. Ebből a kiperelt dokumentumok szerint 72 darabot vásároltak, egyenként 52 ezer forintért. Ha elsőre azt gondolnánk, nincs is hasonlóság az ukrán (magán) aranybudi és a magyar (jegybanki) luxusmosdó között, tévedünk. Timur Mindics és Matolcsy György ízlésének közös halmaza a vécékefe: az ugyanis Kijevben is nemesfém-hatású volt.

Természetesen senki sem tagadhatja a különbséget, miszerint az ukrán botrányok alapja mindkét esetben súlyos korrupciós ügy és pénzmosás, melyek titokban zajlottak, de lelepleződtek. Az MNB-felújításnál ezzel szemben „csupán” annyiról van szó, hogy a közbeszerzés nélkül kiválasztott generálkivitelező elképesztő összegekért teljesített ízléstelen és/vagy – a gyanú szerint – indokolhatatlan megrendelői igényeket. Miből? Ebben az esetben bár nem adóforintokról, mégis közpénzről beszélünk. A Magyar Nemzeti Bank közfeladatot ellátó intézmény, és a működése során felhasznált források (nyereség, vagyon) a magyar joggyakorlat szerint közpénz jellegűnek minősülnek. Emiatt a kiadásai – így a székház felújítása – a közpénzek átláthatóságára vonatkozó szabályok alá esnek.

Az MNB-felújítás generálkivitelezője a Matolcsy Ádám barátja, Somlai Bálint érdekeltségébe tartozó Raw Development volt. A brutálisan rongyrázó tatarozás ügyében több mint öt hónapja megtörtént a feljelentés, és (elvileg) tart a nyomozás. Az MNB-alapítványok tágan értelmezett ügyében több mint egy éve (elvileg) tart a nyomozás. Gyanúsítás, letartóztatás, vagyonzárolás mégsem történt. Ennyi idő alatt a kijevi NABU már felgöngyölítette a Timur Mindics-botrányt.

Jelen pillanatban tehát a tanulság szomorú: az ukrán aranybudik megbuktak. A magyar arany vécékefe (egyelőre) él és virul.

Többek között az MNB-alapítványok és a Matolcsy Ádám körüli piszkos ügyekről is szól az új Válasz Offline, a NER-akták. Megrendelhető közvetlenül tőlünk >>>

Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Mit művelt a magyar állam a 19 éves fiúval?

Benyó Rita: A Direkt36 cikke gyakorlatilag arról szól, hogy az állam biztonságát védeni hivatott szerv egy legálisan működő magyar párt megbuktatására, tönkretételére, adatainak ellopására egy fiatal, 19 éves fiút próbált meg használni. Egészen hátborzongató történet. Mi ez?

Stumpf András: Még ennél is durvább a sztori. Onnantól, hogy bekapcsolódott az ügybe az Alkotmányvédelmi Hivatal, akinek egészen más dolga lenne, válik ez az ügy a magyar Watergate botránnyá.

Magyari Péter: Ez a 19 éves fiatalember teljesen legálisan, a szabadidejében egy törvényes pártnak végzett önkéntes munkát. Ezt minden magyar hivatalnak üdvözölnie kellene. Ehhez képest ezt a srácot, nagyon úgy tűnik, hogy megkínozta a magyar állam. Megpróbálták beszervezni, aztán prostituáltakkal lekenyerezni, majd amikor rájöttek, hogy le akarja buktatni a beszervezőket, koncepciós eljárást indítottak ellene pedofil váddal. Ez a létező legdurvább eszköztár. Tulajdonképpen csak az életveszélyes fenyegetés hiányzott belőle. Ez már Belarusz. Tehát ha a magyar állam ilyet követel a saját állampolgáraival szemben, akiket egyébként védeni kellene neki és nem kínozni, akkor ez elviselhetetlen.

„Eddig is tudtuk, most kézzelfogható lett” – Szijjártó és az orosz szál

Benyó Rita: Szijjártó Péter vállrándítással azt mondja: igen, beszél Lavrovval, sokszor beszél Lavrovval, és ez a diplomácia természete. De mi a diplomáciailag normális, és mi az, ami nem?

Magyari Péter: Tényleg a diplomácia természete, hogy külügyminiszterek beszélgetnek egymással. De ami ezt az egészet durvává teszi, hogy Szijjártó Péter egy NATO- és EU-tagállam külügyminisztere, egy olyan szövetség tagjai vagyunk, amely Oroszországot deklaráltan ellenségként kezeli. Ehhez képest a magyar kormány Oroszországot tekinti a szövetségesének a saját hivatalos szövetségeseivel szemben.

Stumpf András: Szijjártó Péter régóta és büszkén vállalva viselkedik orosz ügynökként. Puszizkodik vele, átveszi az érdemrendet Lavrovtól, mindig a barátjaként hivatkozik rá. A NATO-ban ezért már régóta nem osztanak meg velünk érzékeny információkat. Amit eddig is lehetett tudni a nyilvános adatokból, az most leiratokkal és konkrétumokkal sokkal kézzelfoghatóbb lett. Szerintem csak a pozíciója védi Szijjártó Pétert, amúgy pedig semmi, tehát se az erkölcs, se a jó ízlés nincs mellette ebben az ügyben.

Mikor érthetővé válik az MNB-botrány – Arany budikefe, luxizás

Benyó Rita: A kémbotrányok és a titkosszolgálati ügyek sokaknak bonyolultak lehetnek, az MNB luxibotránya viszont azonnal érthető. Arany WC-kefe, triplájára nőtt költségek, elképesztő pénzszórás. Mi hat jobban a kampányra?

Stumpf András: Szerintem a „70 arany budikefe”. Ha ez kerül a feliratra, arra több kattintás jön, mint a bonyolult ügyekre.

Magyari Péter: Az ilyen átélhető, megmutatható, képpel illusztrálható történetek jobban működnek. Könnyebben ragadják meg azok figyelmét is, akik még nem döntötték el, elmennek-e szavazni.

Stumpf András: Mert veszélyben van Matolcsy aranybudija.

A kispártok dilemmája

Benyó Rita: Az elmúlt napokban egyre több egyéni jelölt lép vissza. Elindíthat ez lavinát? Vagy a választók fejében indul el inkább az a gondolat, hogy ha a jelölt nem hozza meg ezt a döntést, majd meghozzák helyette?

Stumpf András: Jósolni nem akarok, de lesz nagyjából tíz körzet, ahol ez tényleg dönthet. Ott simán előfordulhat, hogy néhány száz szavazat miatt marad a Fidesznél a mandátum — mert valaki külön indul, és több szavazatot visz el az ellenzéki oldaltól, mint amennyi a különbség lesz a fideszes és a tiszás jelölt között.

Benyó Rita: És közben ott van a pénz kérdése is.

Stumpf András: Igen, a DK-s kecskeméti jelölt visszalépésével a párt már így is elbukta a maximális kampánytámogatást. Ez viszont azt is jelenti, hogy innentől akár 24 jelöltet is visszaléptethetne úgy, hogy emiatt már nem veszítene több pénzt. Ha ezt nem teszi meg azokban a körzetekben, ahol ez tényleg számít, az nagyon világossá teszi, milyen szerepet vállal ebben a választásban a DK.

Magyari Péter: Itt valójában azt kell eldönteni, hogy normális demokráciában élünk-e, vagy egy olyan helyzetben, ahol rendszerváltás a tét. Mert ha az utóbbiban, akkor már nem az a kérdés, hogy minél több párt induljon, hanem az, hogy a kormánnyal szemben álló oldal a lehető leghatékonyabban tudja-e összegyűjteni a szavazatokat.

Stumpf András: És ezt szerintem nagyon sok ellenzéki szavazó már eldöntötte magában. Ezért van ekkora nyomás a DK-s, kutyapártos, független jelölteken. Mert ha valahol miattuk maradna a Fidesz, azt nagyon sokan nem bocsátanák meg nekik.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

2026 elején úgy tűnt, hogy Európa átvészelte az orosz agresszió miatt elszenvedett ársokkot. A földgáz és az áram ára is elképesztő magasságba emelkedett 2022-ben, de 2025 elejére már a háború előtti szintre mérséklődött, és az ára tovább csökkent egész évben. Az LNG, azaz a cseppfolyósított földgáz könnyen hozzáférhető termékké vált, egyre többen szálltak be a termelésébe, és sorra épültek a fogadására alkalmas terminálok szerte Európában. A szakértők idénre már jelentős túlkínálatot vártak a világpiacon, azaz további árcsökkenésre számított mindenki.  

A derűs várakozásokat azonban felülírta az iráni háború.

Az olaj és az LNG ára is jelentősen emelkedett, és utóbbi miatt az áram is drágult. A gazdasági nekirugaszkodásra számító európaiak megijedtek: a drágább energia miatt hiába várhatják a növekedést, újra recesszió fenyeget, megint kísért az infláció réme. A múlt csütörtöki EU-csúcson ezt a problémát kellett volna kezelniük a tagállamok vezetőinek, és vitatkoztak is róla sokat, bár erről kevés hír érkezett, mert az európai sajtó figyelmét elvitte a többség felháborodása Orbán Viktor viselkedésén. 

Sorra támadtak ugyanis a miniszterelnökök és elnökök Orbán Viktorra, amiért átverte őket, és felmondta a decemberi megállapodásukat az Ukrajnának szánt hitel jóváhagyásáról. A svéd miniszterelnök azt mondta az ülés után, hogy soha nem hallott még hasonlóan kemény szavakat senki ellen sem az Európai Tanácsban, és tapasztalatát sok másik diplomata is megerősítette. Állítólag egymás után húsz ország vezetője kritizálta éles szavakkal a magyar kormányfőt, és ez a történet lett az európai sajtóban a csúcstalálkozó fő sztorija.

Ám közben az energiaárak csökkentéséről szóló napirend is komoly, ha nem is ennyire indulatos vitát hozott. Normális esetben ez lett volna a találkozó legsürgetőbb témája, még akkor is, ha nagy eredményt nem értek el vele. Mégis érdemes e vitát részletesebben megismerni, mert az EU működésének alapvető problémájára mutat rá: arra, hogy mennyire nehéz egy csak félig-meddig összehangolt rendszerben hatékonyan reagálni válságokra. Ami ugyanis az egyik tagállamnak segítség lenne, az a másiknak problémát okoz. Ami első ránézésre helyi megoldásnak látszik, abból gyorsan regionális gond lehet. Ami rövid távon hatékony lenne, az aláássa több évtized építkezését. A vita éles, csak közel sem olyan hisztérikus, mint az Orbán Viktor körüli feszültség, és elég bonyolultak a megoldási lehetőségek ahhoz, hogy ne kerüljön a konfliktus a hírportálok címlapjára.

Keleten már százmilliók érzik a bajt

De mielőtt bemutatjuk az EU nagy vitáját az energia áráról, érdemes kitérni arra, hogy az iráni háború egyelőre nem Európának fáj a legjobban, hanem Ázsiának. A Hormuzi-szoroson kimenni képtelen olaj és LNG nagy része ugyanis arrafelé menne az érvényes szerződések szerint, és sok ázsiai országban máris olyan rendkívüli intézkedéseket kellett bevezetni, amelyek Európában egyelőre fel sem merültek. 

Srí Lankán például a szerda munkaszüneti nap lett, hogy az emberek kevesebb üzemanyagot használjanak munkába menet. Pakisztánban nincs elég áram az LNG-szállítmányok leállása miatt, ezért tanítási szünetet rendeltek el. A Fülöp-szigeteken az állami hivatalok csak heti négy napon működnek, Thaiföldön pedig az állami dolgozók többségének home office-t rendeltek el. Vietnámban szintén az otthoni munkát javasolta a kormány mindenkinek, akinek a szakmája ezt megengedi, és felszólították a lakosságot, hogy járjon kerékpárral. Bangladesben és Nepálban az utolsó olajtartalékokat élik fel, és az ottani kormányok annyira eladósodottak, hogy nem tudják, honnan szerezhetnének hitelt drágább szállítmányok megrendelésére. Indiában hiánycikk lett a főzéshez általánosan használt gázpalack. Ahol pedig van elég pénz kiváltani az elmaradt szállítmányokat, mint például Tajvanon vagy Japánban, ott az árak gyors emelkedése okoz majd problémákat, főként az ipari termelés költségeinek növekedése miatt.

Drágulás itt is van

Ezekhez képest Európában egyelőre nem volt szükség drasztikus intézkedésekre. Itt elsősorban nem konkrét szállítmányok elmaradása okozza a legnagyobb gondot – bár a dízel és a kerozin esetében ez belátható időn belül megtörténhet –, hanem a világpiaci árak emelkedése. Az általános áremelkedést a máshol jelentkező hiány okozza, illetve az a kereskedelmi pszichózis, hogy ennél is nagyobb bajok jöhetnek még. A piaci pesszimizmus igen fontos tényező, jól mutatja ezt a 2008. júliusi drasztikus áremelkedés: akkor tapasztalta a világ minden idők legmagasabb olajárát. Sem háború, sem más váratlan esemény nem kellett hozzá. Egyszerűen elterjedt a világban a vélekedés, hogy el fog fogyni az olaj, mert a kitermelés nem tart lépést a kereslet növekedésével. Aztán gyorsan kiderült, hogy ez nem igaz, és a júliusi 147 dolláros hordónkénti ár decemberre 40 alá esett.

Persze a mostani kockázat valódi, hiszen a közel-keleti olaj és földgáz kiesése a világpiacról nagyon is létező probléma. Különösen nagy baj lesz, ha a szállítás ellehetetlenülése mellett a kitermelési infrastruktúrát is lerombolják. Katar egy iráni rakétatámadás nyomán máris bejelentette, hogy az LNG-termelése 17 százaléka legalább három, de az is lehet, hogy öt évre kiesett, olyan súlyos kár érte a legnagyobb mezőjét. Az ilyen bejelentések nyomán azonnal emelkednek a világpiaci árak.    

Néhány európai ország is intézkedett, még ha nem is olyan durva lépésekre szánva magukat, mint az ázsiaiak: a magyar kormány például ársapkát vezetett be az üzemanyagra. Szlovéniában és Horvátországban jelentősen csökkentették az üzemanyagot terhelő adót. Szlovákiában a külföldiek csak a helyi árnál drágábban tankolhatnak. Az olasz kormány pedig azt tervezi, hogy az erőműveket mentesíti az EU-s szén-dioxid kvóta fizetése alól, csak ezt az Európai Bizottság még nem hagyta jóvá. És ezzel el is érkeztünk a nagy közös európai szabályozás legforróbb kérdéséhez, ami miatt egymásnak feszültek a tagállamok a múlt heti brüsszeli csúcson.

Kibocsátási kvóta nyomja fel a gáz árát Európában

Húsz éve már, hogy az EU-ban minden tonna szén-dioxid kibocsátása után bizonyos iparágaknak kvótát kell szerezniük. Ez az úgynevezett ETS-rendszer. A követelmény az áramtermelő erőművekre is vonatkozik, és a kvóta ára folyamatosan emelkedik, húsz éve még 10 cent volt, tíz éve 7 euró, most meg már 70. Ennek egyik oka, hogy az EU egyre kevesebb kvótát ad ingyen, és a pénzért megszerezhetők száma is korlátozott, és közben egyre több ágazatot köteleznek a vásárlására. Mivel a kvótákkal a tőzsdén kereskedni is lehet, ezért az ára attól is függ, hogy a pénzügyi befektetők éppen mennyit vásároltak fel az iparági szereplők elől. A kvóta egy tonna szén-dioxid kibocsátását fedező egysége (EUA a neve) hétfőn éppen 70 euró körül járt, de januárban volt már 90 is. A rendszer célja, hogy a kvóták fokozatos drágításával a megújulók (és az atomerőművek) felé terelje az energiatermelést Európában. 

Már az iráni háború előtt számos tagállam, többek között Németország is, a kvótarendszer enyhítését javasolta, hogy versenyképesebb legyenek az európai gyárak. Most, hogy a földgáz ára az iráni háború kitörése óta megduplázódott, egyes országok egyenesen azt követelik, hogy legalább az áramot gázból előállító erőművek mentesüljenek a kvóta költségei alól, mert így lenne a legegyszerűbb csökkenteni az árakat. Erről szólt a múlt heti EU-csúcs legnagyobb érdemi vitája.

hirdetés

Olaszország vezeti ezt a küzdelmet, de az elképzelést támogatja többek között Lengyelország és Magyarország is. Csakhogy más országok, például Hollandia vagy Spanyolország, hallani sem akarnak a kvótarendszer kivezetéséről. Szerintük a kivezetés azokat jutalmazná, akik nem tettek eleget azért, hogy leszakadjanak a fosszilis energiáról, és a mostani háború okozta válság éppen azt bizonyítja, hogy ezt a munkát mihamarabb el kell végezni.

Sokszor a gáz határozza meg az áram árát

A vitát bonyolítja, hogy sok tagállamban a gázerőművek ára határozza meg a megújulók által előállított áram árát is. Ez azért van így, mert az európai áramtőzsdéken mindig az adott időszakra megvásárolt legdrágább ár az irányadó. 

Ez a gyakorlatban egy fiktív példán keresztül így néz ki: Pirézia áramtőzsdéjén másnap délelőtt 9 órára mondjuk 3 MWh-t kínál eladásra a Piréz Vízerőmű Zrt, 10 euró / MWh áron. 6 MWh-t kínál a Hétágra Kft. naperőműve 12 euróért. Ez összesen 9 MWh, de közben 11 MWh-ra van kereslet. Úgyhogy szükség lesz a Piréziai Gáz Holding áramára is, akik a hiányzó 2 MWh-t örömmel szállítják a földgázzal működtetett erőművükből, de 25 euróért. Ekkor a kínált mennyiség és a kereslet végre találkozik, és a másnap 9 órai ár 25 euró lesz. Ennyiért adja a vizes, a napos és persze a gázos erőmű is, mert a szabály szerint az utolsóként belépő,

legdrágább eladó határozza meg az árat.

Az EU versenyképessége miatt aggódó, 2024-es úgynevezett Draghi-jelentés szerint ezt a rendszert fel kell számolni, mert mesterségesen drágítja az áram árát, és ezért is olcsóbb a termelés Amerikában és Ázsiában.

Ennek a rendszernek az volna az értelme, hogy támogassa a megújulókat. A logika szerint minél több fosszilis termelő van egy országban, annál nagyobb a megújulók haszna, és ezzel nagyobb kedvet kapnak a vállalkozók, hogy ott éppen fektessenek megújulókba, ahol a legkevesebb van belőlük. Hiszen addig lehet sokat keresni a megújulókkal, amíg minél több olyan időszak van, amikor a szennyező erőműveket is be kell kapcsolni. Másrészt a rendszer azt is garantálja, hogy a legolcsóbban termelő megújulók mindenképpen piachoz jussanak, hiszen ha van áramuk, akkor övék az elsőbbség.

A kvótarendszer kivezetése ellen érvelők ezért azt mondják, hogy ha megváltoznak a játékszabályok, akkor azzal átverik a megújuló erőművek beruházóit, akik e képletre alapozva vettek fel hitelt, illetve költötték a saját pénzüket. Ha azt tapasztalják, hogy az EU ide-oda módosítgat a rendszeren, akkor ezzel előre elveszik az újabb beruházók kedvét, és sosem szakad le Európa a szennyező erőművekről, illetve az EU-n kívüli szénhidrogén beszállítóktól, például az oroszoktól, a közel-keleti államoktól vagy éppen az USA-tól. A mostani háború is azt mutatja, hogy ez a kiszolgáltatottság a legfőbb veszély, úgyhogy az átállást megéri kifizetni, érvelnek a rendszer támogatói, például az új holland miniszterelnök. 

A rendszer kivezetése mellett érvelők viszont azt mondják, hogy nonszensz, hogy ott lenne az olcsó áram a megújulókból, de a sokszorosát kell kifizetni érte, csak azért, hogy az európai zöld álomról ne kelljen lemondania néhány vizionáriusnak, akiket idealizmusuk annyira vakká tett, hogy nem látják: az európai ipar belegebed a világmegváltó tervbe.

A rendszer teljes kivezetése a múlt heti csúcson nem merült fel, de az igen, hogy legalább a kvóták árától szabadítsák meg az árampiacot, és a gázerőművek mint ármeghatározó utolsó belépők ennyivel is olcsóbbak legyenek. Ezt képviselte Orbán Viktor is, amikor a csúcs napján a lengyel államfőnek külön megírta, hogy csatlakozik az erről szóló varsói javaslathoz, és maga is „alapvető átalakítást” sürget az ETS rendszerében. (Logikus lett volna a csúcson résztvevő lengyel miniszterelnöknek megírnia vagy elmondania ezt, de Donald Tuskkal rosszban van, és ezért helyette a köztársasági elnököt tájékoztatta inkább a magyar álláspontról, bár Karol Nawrocki nem volt ott a megbeszélésen.)

Mindenkire másképp hatna

Egy brüsszeli szakértői becslés szerint ha nem kellene karbonkvótát fizetniük a gázos erőműveknek, akkor nagyjából 11 százalékkal csökkenne az áram ára átlagosan az EU-ban. Csakhogy ez az átlag, a valóságban elég nagyok lennének a területi különbségek. A 70 százalékban atomerőművekre támaszkodó Franciaország például alig érezné meg a csökkenést, míg Olaszországban akár 25 százalékkal is lenyomná az áram nagykereskedelmi árát a kvóta kivezetése. A módszert tehát igazságtalannak érzik azok az országok, amelyeket a könnyítés kevésbé érintene. 

És van egy másik nagy kockázat is: az európai áramhálózat különböző mértékben, de össze van kötve. A sok gázt használó Belgiumból például a helyi termelés akár kétharmadát is elszipkázhatnák a szomszédos országok a jól kiépített nemzetközi vezetékeken keresztül, míg például Spanyolország hazai termelésének legfeljebb 6 százalékát tudná elvinni Franciaország, mert arrafelé kevés a határon átmenő vezeték. Így ha az egyes tagállamok saját hatáskörben kezdenék el például ársapkával vagy áfacsökkentéssel, esetleg a kvótaköltség állami kompenzálásával megfékezni az áram árának emelkedését, akkor abból elképesztő viták keletkeznének, hogy ki kinek a fogyasztását dotálja igazából. Emiatt csak teljesen elszigetelt vidékeken, mint amilyen például Írország, működhetne a nemzeti szintű beavatkozás. Míg az összeurópai piac regulázása azért nehézkes, mert nincs olyan megoldás, amiben a többség egyetértene. Ez a félig-meddig integrált európai piac alapproblémája, ami számos területen (bankrendszer, telekom hálózat, stb.) is jelentkezik.  

A mostani rendszer Magyarországnak fáj éppen a legjobban

A 2025-ös átlagárhoz képest a gáz ára az EU-ban 65 százalékkal emelkedett márciusra. Minél inkább szüksége van egy országnak a gázerőművekre, annál inkább megviseli az adott országot az iráni háború. 

A Reuters összesítése szerint

az iráni háború legnagyobb vesztese éppen a magyar árampiac:

a 2025-ös átlagárhoz képest hazánkban nőtt legjobban az áram nagykereskedelmi ára március közepére, mégpedig 19 százalékkal. A második legnagyobb emelkedést Lengyelország (16 százalék) szenvedte el, majd még 10 százalék feletti emelkedést tapasztalt Olaszország, Németország és Románia is. Ezek az országok csütörtökön mind azt sürgették, hogy legalább a kvótától szabadítsák meg a gázerőműveiket. Ezzel szemben iráni háború ide vagy oda, Spanyolországban és Portugáliában jelentősen csökkent az áram nagykereskedelmi ára márciusra, utóbbiban 22, előbbiben 19 százalékkal. A két ibériai országban a szélerőművek adják a legtöbb áramot, második legfontosabbak pedig vízerőművek, a gázt tudatosan építették le az utóbbi években. Ráadásul csak egymás felé mennek nagyobb vezetékek, így az export sem hajtja fel az árakat, mint az történik például Magyarország esetében.   

Itt látszik, hogy mennyire kiszolgáltatottá tette Magyarországot, hogy 2014 elején a kormány a Roszatommal kötött szerződést új atomerőmű építésére, és az oroszok 12 év után csak annyira jutottak, hogy idén elkezdték önteni a betont az alapozáshoz ott, ahol az eredeti terv szerint már működnie kellene az első új blokknak. Lehet, hogy egy megbízhatóbb és politikailag kevésbé kockázatos beruházó már előrébb jutott volna, és akkor kevésbé lenne kitéve a távoli háborúknak a magyarországi áram ára, és így a magyar gyárak versenyképessége. Így viszont három új gázerőművet is építtet éppen a kormány, hogy legyen elég áram a 2030-as években is, tovább növelve az ország kitettségét a gázimportnak és a kvótarendszer felárának. Az Európa-bajnok magyar áramár közvetve azt is bizonyítja, hogy az orosz gáz egyáltalán nem olcsó, hiszen a magyar áramtőzsde árait rendszerint meghatározó gázos erőművek felnyomják az árat, hiába van egyébként rendkívül sok napeleme is az országnak. Ha nem süt a nap, akkor a gáz ára számít.

Brüsszel: Legyenek megfontoltak!

De térjünk vissza a brüsszeli csúcsra! Nem sikerült megegyezni semmilyen konkrét intézkedésről sem az energiaárak mérséklésére.

Annyi történt, hogy a tagállamok felszólították az Európai Bizottságot, hogy lakjon jól a kecske, és maradjon meg a káposzta is.

Ezt így fogalmazták meg: „A Tanács felkéri a Bizottságot, hogy legkésőbb 2026 júliusáig nyújtsa be a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) felülvizsgálatát a szén-dioxid-ár volatilitásának csökkentése és az általa a villamosenergia-árakra – többek között a kapcsolódó ellátásilánc-költségekre – és a tevékenységek eltérítésére gyakorolt hatás enyhítése érdekében, megőrizve egyúttal azt az alapvető szerepet, amelyet az ETS az éghajlatvédelmi és energetikai átállásban játszik a szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó, a beruházásokat és az innovációt ösztönző piaci alapú árjelzés révén”. Vagyis az ETS legyen olcsóbb, de maradjon elég drága ahhoz, hogy az eredeti céljait teljesítse.

Brüsszeli forrásaink szerint ebből két intézkedés következik: a Bizottság javasolja majd, hogy több kvótát dobjanak piacra, és ezzel valamivel mérsékeljék az árát. Illetve Ursula von der Leyen már jelezte azt is, hogy egy készülő terv szerint sürgősen 30 milliárd eurót osztanak ki megújulók támogatására a kvótákból beszedett pénzből, és a keret lehívásakor előnyt élveznek azok a tagállamok, ahol még mindig magas a fosszilis energiahordozók aránya az áramtermelésben. Ismerve Orbán Viktor és az EU-s intézmények hétről hétre romló viszonyát, ebből a pénzből a jogállamisági problémák miatt aligha jut majd Magyarországnak, amennyiben a Fidesz nyeri a választást. Legalábbis könnyen felmerülhet az a probléma, amiről a katonai kiadásokra felvehető kedvezményes EU-s hitel esetében nemrégiben írtunk: elvben járna a pénz, de nem adják oda, mert nem bíznak abban, hogy a magyar kormány méltányosan osztja szét.

Az Európai Bizottság egyelőre tehát tervezget, próbálja a Tanácstól érkező és önmagának egy mondaton belül ellentmondó utasításnak megfelelően megtalálni az arany középutat. Ez azért nehéz terep, mert könnyen az lehet a vége, hogy elköltenek ugyan egy csomó pénzt, de közben az áram ára drága marad. Egyelőre csupán egy jótanácsra futotta az Európai Bizottságtól: pénteken az energetikai biztos körlevelet küldött a tagállamoknak, emlékeztetve őket arra, hogy megfontoltak legyenek a fűtési szezonban kiürült gáztárolók feltöltésével. Kezdjék el a feltöltéseket, de kivételesen nem baj, ha a szokásosnál lassabban teszik, hátha lejjebb mennek az árak, ha megnyílik a Hormuzi-szoros. Persze ez is hazárdjáték, mert ha szoros zárva marad, akkor a gáz ára csak tovább emelkedik majd. 

Egy fontos tabu viszont egyértelműen megmaradt az EU-csúcson: az orosz energiára vonatkozó szankciót nem enyhítik. Ezt egyedüliként Orbán Viktor javasolta, aki még március 9-én levélben szorgalmazta a Bizottság és a Tanács elnökénél, hogy az EU függessze fel az orosz szankciókat, hogy az iráni háború okozta áremelkedést a beszerzési források bővítésével enyhíteni lehessen. Erről azonban a szlovák kormányon kívül a többiek hallani sem akarnak. Sőt, éppen a csúcs előtt egy nappal lépett hatályba az orosz gáz kitiltásának első pontja, amely megszüntette a rövidtávú szerződések szerint vett orosz gáz behozatalát. A teljes, mindenféle szerződésre és szállítási módra vonatkozó tiltás 2027 novemberére jön el. Akkortól a magyar áram termelésében sem lehet szerepe az orosz földgáznak. 

Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök nyilatkozik az EU-tagországok állam-, illetve kormányfőinek csúcstalálkozóján Brüsszelben 2026. március 19-én (fotó: AFP/Nicolas Tucat)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Március 10-én egy iráni ballisztikus rakéta Jeruzsálem külvárosától 500 méterre csapódott be egy erdőbe. Emanuel Fabian, a Times of Israel haditudósítója rutinszerű élő blogbejegyzésben számolt be az esetről, és megosztotta a robbanásról készült videófelvételt. Aztán elkezdtek jönni az üzenetek.

Először e-mailben keresték meg: módosítsa a cikket, mert nem rakéta csapódott be, hanem egy elfogó lövedék törmeléke. Fabian visszautasította a „kérést” – hiszen az izraeli hadsereg maga erősítette meg a találatot. Másnap más feladótól érkezett azonos kérés. Majd a Twitter-értesítések kezdtek el gyűlni. A nyomásgyakorlók mindegyike a Polymarket nevű online fogadási platformhoz – hivatalosan: úgynevezett predikciós piachoz – kötődött.

A tét nem volt elhanyagolható: az adott fogadáson – „Lecsap-e Irán Izraelre március 10-én?” – azon a napon több mint 60 millió dollár forgott. A piac szabályzata szerint csak az el nem fogott rakéta számít csapásnak. Fabian tudósítása, miszerint a rakéta elérte a talajt, azt jelentette, hogy aki a „nem” opcióból vásárolt, elveszítette a pénzét.

A WhatsApp-üzenetek egyre fenyegetőbbé váltak. „Fogalmad sincs, mekkora kockázatnak tetted ki magad” – írta valaki. „900 ezer dollárt veszítünk miattad, és legalább ennyit fogunk költeni arra, hogy tönkretegyünk – vagy arra, hogy véget érjen az életed.” A családtagjait is fenyegették, és jelezték, hogy tudják a címét is. Fabian a Washington Postnak később elmondta: majdnem beadta a derekát, de félt, hogy ha meg is változtatja a cikket, előbb-utóbb hasonló helyzetbe kerül, így inkább feljelentést tett, és közzétette az üzeneteket.

A fenti eset csupán egyetlen epizód a Polymarket történetéből, amely 2024 novemberében, Donald Trump elnökválasztási győzelmének „megjósolásával” robbant be a köztudatba. Ám olyan fejezet, ami előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezett egy olyan világban, ahol háborúk kitörésére és alakulására ugyanúgy lehet fogadni, mint egy sporteseményre. Márpedig a Polymarket épp ezt adja a világnak. Ahogy az Atlantic amerikai magazin fogalmazott a Fabian-ügy nyomán: talán hiba volt kaszinóvá tenni a háborút.

A háború az örökzöld sport mellett az egyik legnépszerűbb téma a Polymarketen. Már a januári venezuelai amerikai intervenció is sok pénzt mozgatott meg, az iráni konfliktus pedig igazi aranybányának bizonyult: összesen 529 millió dollár forgott eddig az Iránnal kapcsolatos piacokon olyan kérdések körül, hogy pontosan mikor csapnak le az amerikaiak, milyen célpontokat találnak el, vagy hogy Irán lezárja-e a Hormuzi-szorost.

Amíg a közfelháborodás miatt az oldal be nem zárta ezt a piacot, egy ideig arra is lehetett téteket tenni, hogy lesz-e nukleáris eszkaláció, robban-e atombomba.

Az ukrajnai frontmozgásokat valós idejű harci térképekkel szinkronizálja a platform – ugyanazokkal, amelyeket az ukrán polgárok a saját túlélésük érdekében figyelnek. A Doneck megyei Rodinszke oroszok általi elfoglalása ugyanannyi pénzt mozgatott meg, mint a Warriors–Hawks NBA-meccs, és van, aki ebben semmilyen etikai kivetnivalót nem lát.

A „jól értesültek” csillogó új játéka

Persze a Polymarket nemcsak a háborút tette kaszinóvá. A politikát is. A Trump-győzelem azért volt mérföldkő a cég történetében, mert míg a közvélemény-kutatók az utolsó pillanatig fej-fej melletti küzdelmet, a szoros állás miatt megjósolhatatlan kimenetelt jeleztek, a Polymarket már 2024. október elejétől 60-70 százalékos esélyt adott Donald Trump győzelmének. És igaza lett: a republikánus jelölt fölényesen győzte le Kamala Harrist. 

Azóta hivatkozási alap a fősodratú médiában a Polymarket és a többi előrejelzési piac, mindenekelőtt a hivatalosan csak Amerikában elérhető Kalshi. Olyannyira, hogy jó néhány médium le is szerződött velük. A CNN megállapodott a Kalshival, hogy élőben integrálja az oddsokat a műsoraiba. A Wall Street Journal kiadója a Polymarkettel egyezett meg. A CNBC, a Yahoo Finance, a Sports Illustrated és a Time szintén hasonló partnerséget írt alá. Az idei Golden Globe-gálán Polymarket-oddsok kísérték végig az átadót.

De nem csak a médiában lett divat a predikciós piacokra hivatkozni. Előszeretettel dobták be őket a jól értesültnek látszani akaró politológusok, bloggerek is világszerte, mint valami nagyon menő, technokrata és szuperpontos indikátort. A „tech bro” közeg, amely nemrég még kriptovalutákban utazott és a blokklánc által demokratizált pénzpiacokról fantáziált, szintén ebben találta meg a következő menő újítást, ami sokkal jobb az olyan boomer dolgoknál, mint a korrupt fősodratú média és a közvélemény-kutató cégek. A predikciós piacokat ez a libertariánus közeg decentralizált igazsággyárnak kiáltotta ki, aki pedig támadja őket, az szerintük a disznófejű nagyurakat védi.

hirdetés

A Polymarket vezérigazgatója, a 27 éves Shayne Coplan decemberben a CNN-es Anderson Coopernek ugyanazzal az arrogáns techvállakozói attitűddel magasztalta termékét, amellyel Sam Altman vagy Elon Musk lódított arról, hogyan „oldja meg” a szegénységet és az összes többi földi problémát rövidesen a mesterséges intelligencia.

„Ez a legpontosabb dolog, ami jelenleg emberiség birtokában van, amíg valaki nem alkot meg egy szuper-kristálygömböt” – mondta.

Hasonló ékesszólásról tett tanúbizonyságot akkor is, amikor később arról kérdezték, hogy a cég tevékenysége nem felel meg az amerikai törvényeknek: „Jó, de milyen  törvényekről beszélünk? Talán mondjuk úgy, hogy nem volt kompatibilis a pillanatnyilag létező szabályozási mátrixszal.”

Ez a közeg is kitermelte a maga ikonjait, mint amilyenek egykor a bitcoin-lovagok voltak. A Polymarket „hőse” Domer: egy névtelen felhasználó, aki teljes munkaidőben a predikciós piacokból él, és tavaly közel 3 millió dollárt nyert. Magát nem szerencsejátékosnak, hanem befektetőnek tekinti. Korán, még 2 százalékos esélynél kezdett JD Vance-re fogadni mint leendő alelnökre, egyetlen újságcikkre alapozva, miszerint Trump azért választotta anno Mike Pence-t, mert egyszótagos nevet viselt. Ezen negyedmillió dollárt nyert, a tavalyi pápaválasztáson 100 ezret.

Áradnak a Tisza-oddsok

A jelenség nem állt meg Amerika határainál: minden választás népszerű tárgya a fogadásoknak a Polymarketen. A januári portugál elnökválasztás például 120 millió dollárt mozgatott meg, mire az ottani hatóságok az oldal blokkolására szólították fel az internet-szolgáltatókat. Jelenleg az amerikai politika mellett a magyar politika a legforróbb fogadási terep a Polymarketen.

Több mint 50 millió dollár forog a közelgő választással kapcsolatos piacokon, ebből a legtöbb, 34 millió a következő kormányfő személyére. Utóbbi versenyen Magyar Péter most esélyesebbnek tűnik, mint 2024 őszén Trump: cikkünk megjelenésekor az ő győzelmére 64 százalék az esély, míg Orbán Viktoréra 36.

De hogyan is működik mindez a gyakorlatban? A Polymarketen minden kontraktus pontosan egy dollárt ér, ha az esemény bekövetkezik – és nullát, ha nem. A felhasználók ezeket a kontraktusokat veszik és adják el egymásnak. Például az a kontraktus, hogy „Magyar Péter lesz a következő magyar miniszterelnök”, jelenleg 64 centet ér, ami az jelenti, hogy a piac összességében 64 százalékos esélyt ad Magyar Péter győzelmének – és aki most megveszi, az győzelem esetén 36 centnyit nyer. Aki ellenkező fogadást köt, az a „nem” kontraktust veszi 36 centért, és Orbán győzelme esetén zsebre teszi a 64 centes különbözetet.

Január végén még fej-fej mellett volt a két politikus közötti küzdelem (51–47), de aztán kinyílt az olló, majd márciusban stabilizálódott a 60 százalék fölötti Tisza-fölény a fogadók körében. Érdekes módon mindeközben Magyarországon elérhetetlenné vált az oldal: január 19-én a Szabályozott Tevékenységek Ellenőrzési Hatósága tiltott szerencsejáték szervezése miatt felfüggesztette az elérését. (VPN használatával természetesen azóta is elérhető.)

A tiltás önmagában nem egyedi jelenség: a már említett Portugália mellett Svájc, Franciaország, Belgium, Lengyelország, Szingapúr és több más ország is geoblokkolja az oldalt a szerencsejáték-szabályozás miatt. Nálunk talán inkább az időzítés furcsa, hiszen a kampányhajrában született meg a döntés, amikor elkezdett nyílni az olló.

Érdekes módon hirtelen a kormánypárti média hozzáállása is megváltozott. Korábban ők is ugyanúgy előszeretettel hivatkoztak az oldal jövendöléseire, mint a Trump-eset óta bárki más. Most aztán a kormányzati médiában futótűzként söpört végig a Mandinertől a Magyar Nemzetig a Tűzfalcsoport nevű orbánista „oknyomozó” blog „elemzése”, miszerint „a Magyar Péter vezetését jelző Polymarket megbízhatatlan és veszélyes”. Más kérdés, hogy – egy egyébként létező amerikai agytröszt érdemi anyagára hivatkozó – leleplező posztjukban predikciós helyett „prédikációs” piacokról értekeztek, ami egyébként tipikus AI-szöveggenerálási hibának tűnik.

A magyar kormányoldal hirtelen jött szkepticizmusa azért is érdekes, mert akárcsak a néhány hete szintén kipécézett Blackrock, a Polymarket is sok szálon kötődik Trump Elnök Úrhoz. Ő volt az, aki 2025 júliusában leállíttatta a cég ellen folyamatban lévő összes vizsgálatot, és a Polymarket visszatérhetett az amerikai piacra, ahonnan még a Biden-adminisztráció alatt, 2022-ben tiltotta ki a tőzsdefelügyelet. Donald Trump Jr. csatlakozott a tanácsadó testülethez, befektetési alapja pénzt tett a cégbe – miközben a Kalshi tanácsadója is ő, és a Trump-família saját előrejelzési platformot is tervez indítani Truth Predict névvel.

Fogadás vagy befektetés?

A helyzet iróniája, hogy az átlátszó politikai szándéktól eltekintve akár még igaz is lehet, hogy megbízhatatlan és veszélyes a Polymarket. Hogy miért, ahhoz meg kell néznünk, mik is valójában ezek a predikciós piacok – már ha a cikk elején felidézett háborús epizód erkölcsi abszurditása nem lenne elég intő jel.

Az előrejelzési piacok ötlete nem új: az iowai egyetem közgazdászai már 1988-ban kísérleteztek azzal, hogy választási eredményeket jósoljanak meg kis összegű fogadásokkal, kísérleti keretek között. A logika az volt, hogy ha elég sok ember tesz pénzt egy esemény kimenetelére, a kollektív fogadási odds pontosabb képet ad a valószínűségről, mint bármely egyéni szakértő vagy akár felmérés – hiszen itt az embereknek nemcsak a szájuk jár, hanem a pénzüket is kockára teszik. James Surowiecki szociálpszichológus ezt nevezte a „tömegek bölcsességének”.

Erre az elvre épül például a Le Point francia hetilaphoz kötődő Hypermind is, amely a 2017-es és a 2022-es francia elnökválasztáson egyaránt pontosabban jelezte előre az eredményt, mint az ország három vezető közvélemény-kutató intézete. A Hypermind azonban soha nem robbant be úgy a köztudatba, ahogy amerikai társai, mivel nonprofit alapon, kis közösségben, alacsony tétekkel működött.

A Polymarket és a Kalshi ezzel szemben tőkeerős befektetők – köztük Peter Thiel – pénzével, kriptovalutás infrastruktúrával és korlátlan tétekkel léptek piacra. Amíg a Hypermind néhány száz lelkes politológust vonzott, a Polymarket milliárdos fogadási volument generált. A tömegek bölcsessége és a tőzsdei logika találkozásából valami egészen más született, mint amit az alapítók 1988-ban Iowában elképzeltek, még ha az alapok ugyanazok maradtak is.

A két platform pont erre építette működésének jogi alapját. Mivel a felhasználók nem a házzal, hanem egymással fogadnak – ahogy például egy részvényt vesznek és adnak el –, a cégek nem szerencsejáték-szervezőnek, hanem tőzsdének tartják magukat, ahol derivatívákkal, származtatott ügyletekkel kereskednek. A hagyományos pénzpiacokon a befektetők egy mögöttes eszköz – részvény, kötvény, deviza vagy nyersanyag – jövőbeni értékére, vagyis közvetett módon valamilyen esemény be- vagy be nem következésére spekulálnak.

A predikciós piacok logikája szerint ők is ezt csinálják, hiszen minden eseménynek, amire „fogadnak”, lehet gazdasági hatása. Ezért hát rájuk a tőzsdei szabályok vonatkoznak, nem a szerencsejáték-törvények. Így lesz egy Jézus második eljövetelére, Elon Musk tweetjeinek számára vagy egy nukleáris csapásra vonatkozó fogadás is ugyanolyan „pénzügyi derivatíva”, mint egy határidős kukoricaügylet. Tarek Mansour, a Kalshi vezérigazgatója tavaly ki is mondta:

„Tudják, a kalshi arabul azt jelenti, hogy minden. A hosszú távú cél az, hogy mindent monetizáljunk, minden véleménykülönbségből kereskedhető eszközt csináljunk.”

A platformok vezetői és védelmezői önérzetesen kérik ki maguknak emiatt azt, hogy szerencsejátéknak tekintsék őket. A narratíva apró szépséghibája, hogy a legnagyobb összegeket azért továbbra is a sport mozgatja meg rajtuk, különösen a Kalshin. A másik pedig, hogy a két világ logikája sok tekintetben hasonló – elég annyit említeni, hogy alig volt olyan pénzügyi instrumentum (különösen a bonyolultabb derivatívákra igaz ez) a befektetések történetében, amelyet ne hasonlítottak volna a fogadáshoz, magukat a pénzpiacokat pedig a kaszinókhoz.

Bennfentes kereskedelem kódolva

További probléma, hogy a „decentralizált igazsággyár” korántsem olyan megbízható, mint állítják. Egy kutatás benézett a híres Trump-jóslat mögé, és közel több ezer piacot elemzett a 2024-es amerikai választási szezonból. Kiderült: a Polymarket piacainak egyharmada rosszabbul teljesített a pénzfeldobásnál, a maradék kétharmadnál pedig az árak kaotikusan mozogtak, függetlenül a kampány eseményeitől. A piacok nem a valóságot követték, hanem egymást. Ráadásul a különböző platformokon futó kontraktusok árfolyamai rendszeresen eltértek egymástól – miközben elméletben mindkettőnek ugyanazt az „igazságot” kellene tükröznie.

Ha ezek a platformok valóban a tömegek bölcsességét fejeznék ki hatékony információs piacként, ez nem történhetne meg.

Mélyebb probléma a bennfentes kereskedelem. Robin Hanson közgazdász, az előrejelzési piacok egyik elméleti atyja kimondta: ha a piacok célja a pontos árazás, akkor egyenesen kívánatos, hogy bennfentes információkkal rendelkezők is kereskedjenek – ez teheti ezeket a piacokat pontosabbá, mint a nyilvános források. Az insider trading tehát nem hiba bennük, hanem tervezett funkció. Aki a legtöbbet tudja, az nyer – aki csak a híreket olvassa, ráfizet. Egy blockchain-elemzés 1,7 millió Polymarket-számla vizsgálata alapján megállapította, hogy a felhasználók 70 százaléka veszített pénzt. A nyereség 70 százalékát mindössze 700 számla zsebelte be – átlagosan 3,5 millió dollárt fejenként.

Hogy a bennfentes kereskedelem nem csak elméleti veszély, azt a közelmúlt eseményei is jelzik.

Kevesebb mint 48 órával azelőtt, hogy az amerikai erők elfogták Nicolás Madurót, három frissen létrehozott Polymarket-számla 63 ezer dollárból közel 700 ezret csinált azzal a fogadással, hogy a venezuelai elnök január végéig elveszíti a hatalmát.

Az iráni csapást megelőző fogadási hullám még tömegesebb volt. A New York Times elemzése szerint február 27-én, pénteken – egy nappal az amerikai–izraeli művelet kezdete előtt – 150 számla tett legalább 1000 dolláros fogadást a másnapi csapásra, és legalább 16 nyert 100 ezer dollárnál többet. Chris Murphy demokrata szenátor szerint valószínű, hogy az iráni csapásról döntést hozók között is voltak, akiknek így anyagi érdekük fűződött a művelethez. Izraelben pedig több katonát tartóztattak le azzal a gyanúval még februárban, hogy minősített információkat használtak fel katonai műveletekre vonatkozó fogadásokhoz.

Ehhez képest egy hagyományos foci-bundabotrány kismiska…

Amerikában mindenesetre egyre többen követelnek erőteljes fellépést a predikciós piacok ellen – elsősorban baloldali törvényhozók. További veszély, hogy manipulálhatók: gazdag szereplők nagy összegű fogadásokkal elmozdíthatják az oddsokat, médiavisszhangot generálhatnak és befolyásolhatják a kampánydinamikát. Andrew Hall stanfordi politológus egy konkrét forgatókönyvet vázolt fel: mi történik, ha a 2028-as elnökválasztás előtt egy hónappal az egyik jelölt árfolyamai rejtélyes módon megugranak – esetleg külföldi szereplők fogadásai nyomán –, és a média ezt feljátszva önbeteljesítő jóslattá teszi az oddsok megváltozását?

A predikciós piacokra tehát érdemes figyelni, mert sokszor bejön, amit jósolnak. De terjedésük olyan helyzeteket teremthet, ahol az emberek anyagi érdekeltséget szereznek tragikus események bekövetkezésében. Ha minden – háború, merénylet, választás – fogadás tárgya lehet, elmosódik a határ a megfigyelés és az érdekelt részvétel között. Hogy végül demokratikus igazsággyárnak vagy perverz kaszinónak bizonyulnak-e, nyitott kérdés.

De a téteket mindenki megteheti.

Nyitókép: Válasz Online

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Lajos bácsi a rendszerváltás idején már 15 éve dolgozott a gépgyártó vállalatnál. A cég privatizációja során a dolgozók kedvezményes feltételekkel jegyezhettek fejenként egy darab százezer forintos üzletrészt a létrejövő magánvállalatban, így tulajdonossá váltak a munkahelyüket jelentő kft.-ben.

Ennek már több mint harminc éve. Ha Lajos bácsi ma végiggörget a cégkivonat „A tag(ok) adatai” rovatán, nosztalgikus, melengető érzések töltik el: ott van mindenki, régi kollégák, katonatársak, iskolai szerelmek, megannyi rokon, ismerős. Összesen 354-en. Köztük számos jóbarát, akikkel még a daliás hetvenes években egy-egy P10-es Pannónia vagy MZ Trophy nyergében rótták együtt az Alföld útjait. Mind a kft.-nél dolgoztak valaha. Némely üzletrésznél az egykori kolléga gyerekeinek a neve látható: sajnos nem mindenki él már.

Alig valaki dolgozik közülük még ma is a cégnél, a legtöbben már nyugdíjasok. A vállalat azonban továbbra is remekül muzsikál és évről évre csinos osztalékot fizet. Tavaly például egy-egy ilyen üzletrészre közel 600 ezer forintot. A felét még osztalékelőlegként év közben, a másik 300 ezret pedig az üzleti év zárását követően. Lajos bácsi és a többi egykori hegesztő így az átlagosnak tekinthető 250 ezer forintos nyugdíjuk mellé kaptak még – az adó levonása után – kéthavi nyugdíjnak megfelelő osztalékot. Ahogy a megelőző évben is, meg azelőtt is.

És ezt nem a nagyméltóságú miniszterelnök úr juttatta az emberektől beszedett járulékokból és adókból, hanem a cég küldte a falu végi üzemcsarnokból, abból a hozzáadott értékből, amit az év során megtermelt. A privatizáció során kedvezményes árfolyamon, halasztott fizetéssel, a jövőbeli osztalékokból törlesztve, szinte ajándékba kapták a dolgozók az üzletrészt. Annak idején talán kevesen is fizették volna ki érte a névértéket, százezer forintot. Ma viszont aligha adná el bármelyikük 4-5 milliónál kevesebbért a papírját.

Sajnos egyelőre még csak kevés magyar embernek van ilyen kézzelfogható élménye arról, mit jelent egy cég tulajdonosának lenni. Ha többnek lenne, talán kevesebben lennének fogékonyak a vállalatokkal kapcsolatos összeesküvés-elméletekre.

A befektetők tulajdonosi élménye

Legutóbb akkor jutott eszembe Lajos bácsi üzletrésze, amikor Laky Zoltán A BlackRock „világuralma” – a tőzsde félreértésére alapoz a népszerű összeesküvés-elmélet című cikkét olvastam a Válasz Online-on. Írása apropóját a vagyonkezelő cégek működésével kapcsolatban terjedő konteó adta, miszerint a BlackRock és legjelentősebb versenytársai uralják a világgazdaságot.

Ennek a mítosznak az az igazságmagja, hogy ezek az intézményi vagyonkezelők a világ legnagyobb tőzsdei vállalatainak tulajdonosi közgyűlésein szavazati jogot gyakorolnak az ügyfeleik – kisebb és nagyobb befektetők – által a kezelésükre bízott részvényekkel.

Na de kik ezek a kisebb és nagyobb befektetők? Hát nem a hét gazdag törpe, akik köztudomásúlag odafentről a szálakat mozgatják. De még csak nem is a gyíkemberek. Hanem az emberek. Pontosabban az emberek közül sok százmillió. A három legnagyobb és leggyakrabban emlegetett vagyonkezelő – BlackRock, StateStreet és Vanguard, tehát a „Big Three” – által kezelt összesen 30 000 milliárd (!) dollárnyi részvényvagyon alsó hangon

százmillió ember kisebb-nagyobb közösen tulajdonolt részvénycsomagjaiból tevődik össze.

A kezelt vagyon értékét tekintve eggyel alacsonyabb ligában játszó 10-15 kisebb versenytársuk – Fidelity, J.P. Morgan, Goldman Sachs, UBS, Amundi, BNY, T. Rowe Price, Franklin Templeton és társaik – együttesen további 25-30 000 milliárd dollárnyi részvényt kezelnek, ez másik legalább százmillió ember cégrészesedéseit jelenti.

A még kisebbek pedig összességében további százmilliók vagyonát kezelik. Az itthon közismert HOLD alapkezelő mostani értéken mintegy 3-4 milliárd dollárnyi vagyont kezel. Ez a BlackRock nagyságrendjének a 4-5 ezred része, de megint csak jóval több mint tízezer ember vagyona.

A vagyonkezelés tehát éppolyan iparág, mint mondjuk az üdítőitaloké: a világszerte jól ismert gigászok mellett kevésbé jelentős és csak helyben aktív játékosok együtt alkotják a piac kínálati oldalát. A keresleti oldalon pedig ma már sok százmillió ügyfél áll. Csak ezek az ügyfelek éppen nem üdítőt inni szeretnének, hanem berakni a megtakarításaikat olyan befektetési alapokba, amik aztán a pénzükből vállalatok tulajdoni részesedéseit vásárolják meg.

Sok százmillió ember egyfelől már civilizációs léptéket jelent, másfelől nézve a bolygó népességének talán még a 10 százalékát sem éri el. Ugyanakkor

a befektetési alapok ügyfeleinek száma az elmúlt néhány évtizedben egyre gyorsuló ütemben növekedett, és nincs arra utaló jel, hogy ez a trend változna.

Kétségtelen, ennek az embertömegnek a tulajdonosi élménye nem olyan testközeli, mint Lajos bácsié: tulajdonostársaikat nem ismerik, és a befektetés hozama sem a településhatáron belülről érkezik. Ugyanakkor a vagyon befektetési alapok révén történő gyarapítása – legalábbis a világ fejlettebb részein – mindenki számára könnyedén elérhető lehetőség.

Mint látni fogjuk, az alapok által birtokolt, összességében gigászi mennyiségű részvény mára már szabad szemmel is látható mértékű részesedést jelent a világ tőzsdei vállalatainak tulajdonosi szerkezetében. Így elmondható: ezeknek a cégeknek a tulajdona egyre több ember között oszlik meg, azaz a tulajdonosok egyre inkább mi vagyunk.

Írásom első része arról fog szólni, mi értelme van annak, hogy egyszerű emberek tőzsdei vállalatokban vásároljanak részesedést, és miért éppen olyan befektetési alapokon keresztül célszerű ezt megtenni, amiket a BlackRock és társai kínálnak. A második rész témája pedig az lesz, mihez is kezdenek az alapkezelők az ügyfeleik által a gondjaikra bízott irdatlan részvénytömeggel.

De mielőtt belevágnánk, nézzük meg, mivel is állunk szemben, azaz milyen erős a BlackRock-konteó pozíciója.

Toroczkai tárcsázós telefonja

A legtöbb ember homályos fogalmakkal bír csak a befektetési alapokkal és kezelőikkel kapcsolatban, amiket jórészt a brókeres filmek nem túl hízelgő kliséiből merít. Így nem csoda, hogy a pénzügyi világgal kapcsolatos konteók akadálytalanul terjednek és észrevétlenül töltik ki az űrt a fejekben.

Laky említi Toroczkai László három évvel ezelőtti „A világ urai” című videóját, amit kénytelen vagyok méltatni. A Mi Hazánk Mozgalom elnöke tökéletes privátbankár outfitben, az íróasztalon álló tárcsázós (!) bakelittelefon és a polcokon sorakozó – az időtlen bölcsességet szimbolizáló – antikvár kötetek társaságában, éppen a tökéletes 18 perces TEDTalk-hosszúságban fejti ki nézeteit.

Ez a videó – a maga nemében – professzionális alkotás: a pártelnök az összeesküvés-elméletet átfogó tárgyi ismeretekből és találó felvetésekből feszített vászonra festi fel, apró csúsztatások finom ecsetvonásaival. (A négyszázezer fölött járó megtekintés is jelzi, Toroczkai ezzel a videóval jóval több fogyasztót tud meggyőzni, mint a másik termékével, a Pipás Pista transzvesztita sorozatgyilkos nőről elnevezett batátacsipsszel.)

Ha nem is mindenki azonosul a pártelnök politikai programjával, ami a „globalista disznófejű nagyurak” világától való védelem ígéretével lép fel, a vagyonkezelők tevékenységével kapcsolatos levezetése sokakat meggyőzhet. Már csak azért is, mivel

más érthető és hiteles magyarázattal a legtöbben nem is igen találkoznak.

Ezt a meggyőző erőt volt szerencsém személyesen is megtapasztalni, amikor a Waldorf gimnáziumban a „Személyes pénzügyek és befektetés” fakultációmra járó diákjaimmal belenéztünk Toroczkai videójába. Bár érezték a tanítványaim a sunyiságot, és a zsidózás is kételyeket ébresztett bennük, de keményen megdolgoztam vele, mire sikerült megvilágítanom nekik, hogy a Mi Hazánk elnöke érvelésének mely pontjain vezeti be a nézőket a csalitosba.

Ráadásul maga a kormány is felül a BlackRock-vonatra: legutóbb egy kormányinfón fejtette ki Gulyás Gergely, hogy az amerikai vagyonkezelő politikai ellenfél lehet, és veszélyeztetheti az ország szuverenitását.

A miniszter habogását elemző – méltán népszerű – Testbeszéd YouTube-csatorna pedig egy olyan videót ajánl a nézőinek a BlackRock ügyében való további tájékozódáshoz, ami magát a konteót tálalja valóságként. Nyilván nem a rossz szándék, hanem a saját tájékozatlansága miatt tereli a nézőit a Testbeszéd még beljebb az erdőbe. Sőt – nekem legalábbis úgy tűnik –, még ennek az ajánlott videónak a készítőit sem sanda szándékok vezérelték, hanem őszinte meggyőződés az értesüléseik igazsága felől. Bőven elkél tehát a ködoszlatás a témában.

Hofi Géza és a „dzsidzsipi”

Egy-egy vállalat szerencsés esetben akár gigászi jövedelmet termelhet a tulajdonosainak, úgyhogy elméletileg nem ostobaság cégekben részesedéseket vásárolni. De annak vajon van-e bármi értelme és realitása, hogy egy fodrász, tanár vagy tűzoltó is így tegyen?

A kérdés megválaszolását kezdjük annak megvizsgálásával, miként működnek a vállalatok és milyen módon kapcsolódnak a tulajdonosaikhoz. Mekkora felelősséget jelent és egyáltalán morálisan helyénvaló dolog-e egy cég tulajdonosának lenni?

A vállalatok állítják élő és értékesítik a jólétünk alapját jelentő javak zömét. Az ebből befolyó bevételből a termelő felhasználás – tehát a más cégektől megvásárolt termékek és szolgáltatások – értékének levonása után fennmaradó rész a cég által létrehozott hozzáadott (többlet)érték.

Ennek a többletnek egy részét kapják meg a vállalat munkavállalói jövedelem formájában, egy vastag szeletet elvon az állam különféle adók és járulékok formájában, a fennmaradó rész használható fel az amortizáció, vagyis a tulajdonosok által befektetett tőke elhasználódott részének pótlására. Ami pedig ezek után megmarad, azzal a tulajdonosok szabadon rendelkezhetnek: továbbfejleszthetik belőle a céget, vagy kivehetik jövedelemként.

Először a munkavállalóknak járó fix fizetést merik ki a kondérból, aztán az állam leszedi az edényben maradt étel felső néhány – egyes országokban jó néhány – százalékát. Ami viszont ezek után a bográcsban marad, az mind a tulajdonosoké. Ha rengeteg marad, akkor mind a rengeteg.

A vállalat által megtermelt hozzáadott érték tehát a munkavállalók, az állam és a tulajdonosok között oszlik meg, és ez jelenti – közvetlenül vagy közvetve – minden jövedelem forrását:

a vállalatok termelik meg azt a teljes globális vásárlóerőt, ami hosszú távon a bolygó lakóinak rendelkezésére áll, hogy az ugyancsak a világ vállalatai által megtermelt javakat megvásárolják.

Azaz a cégek nemcsak a jólétünket biztosító javakat termelik meg, hanem ezzel együtt létrehozzák a munkavállalók és a tulajdonosok között elosztható, valamint az adóztató államok által újra elosztható, a jólétünk fedezetét jelentő jövedelmet is, amely lehetővé teszi e javak megvásárlását. Megtermelik a javakat és egyben megteremtik a fedezetet is rájuk.

Szóval vállalatok nélkül se kenyér, se pénz kenyérre. Se adóbevétel, se gyógyszer, se villamosenergia, se jól fizető munkahely. Sajnos Hofi Géza nem él már, így csak magunknak mondom: hát ez a misztikus „dzsidzsipi” (GDP).

A vállalatok hatékony működése tehát globális közérdek, úgyhogy jól tesszük, ha alaposabban megismerkedünk e sajátos szervezetek fiziológiájával, illetve az irányításukat végzők szerepével és működésével. Azután pedig a fél szemünket rajtuk tartjuk.

hirdetés

A világ elárasztása kólával

A pénzükből cégekben részesedéseket vásárlók szeretnének egy-egy szeletet eltenni a vállalatok által megtermelt hozzáadott értékből. Na de mekkora anyagi kockázatot és milyen morális felelősséget vállal, aki ilyen módon cégekben tulajdont szerez?

Ennek megválaszolásához azt kell megértenünk, pontosan kinek és milyen módon teremtenek értéket a vállalatok és ez hogyan viszonyul a közérdekhez.

Minden cég a működése során kétszakaszos értékteremtést végez. Először is a vevői számára kell értéket teremtenie, méghozzá akkorát, hogy a vevők boldogan fizessenek érte. Az így beszedett pénzből pedig okos és törvényes gazdálkodással igyekeznie kell a cégnek minél több értéket (azaz: hasznot, jövedelmet) termelnie a tulajdonosainak.

Bár fogyasztóként mindenki maga dönti el, számára mi az értékes, de persze nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet – amint azt Kovács Ákos már a rendszerváltás hajnalán találóan megfogalmazta. A dalszerző ezen gondolatával én is egyetértek: mondjuk senkinek sem javasolnám, hogy kólát igyon. És azt sem, hogy valaha betegye a lábát egy gyorsétterembe: egy tálca szemetet tesznek az ember elé, aminek az egyik fele egészségtelen élelmiszeripari hulladék, a másik fele meg papírhulladék. Ja, meg kóla.

Mivel azonban ezt a gyorséttermeknek és a kólának hódoló milliárdnyi ember teljesen másként gondolja, így a tulajdonosaik szemében a McDonald’s és a Coca-Cola csodálatos cégek: az én részvényportfóliómnak is az alapelemei közé tartozik ez a két pénztermelő masina.

És mindkét cég a legjobban teszi, ha rá se hederít, mit tartok a termékeikről, hanem arra koncentrálnak, miként tudnak értéket teremteni a fogyasztóik számára úgy, hogy abból okos és törvényes gazdálkodással jelentős hasznot termeljenek milliónyi befektetőjük számára. Köztük azoknak is, akik óva intenek mindenkit a termékeik fogyasztásától.

Az emberiség kólával való elárasztásáért a Coca-Cola munkavállalóin túl a tulajdonosai viselnek – közelebbről meg nem határozott mértékű – morális felelősséget. Jogi szempontból azonban a részvénytársaság is korlátolt felelősségű társaság, ami annyit tesz, a tulajdonosai legrosszabb esetben elveszíthetik a cégbe befektetett minden tőkéjüket, ezen túl azonban nem felelnek a vállalat működéséért.

Minden felelősség a cég vezetőit terheli, akik irányítják azt.

A részvényes olyan helyzetben van, mint a sofőr által vezetett luxusautó tulajdonosa: bár a gépkocsivezetője által okozott balesetért nem a jármű tulajdonosa felel, de az autójában esett anyagi kárt ő szenvedi el.

Tehát a tulajdonos – amennyiben csak tulajdonos és nem cégvezető is egyben – pusztán magát a tőkét biztosítja a céghez: bukhat vagy nyerhet vele, akár mindent elveszíthet, de a cég működéséért ezen túlmenően nem felel. Ez a felelősségi korlát csak bűncselekmény elkövetésére vagy a hitelezők megkárosítására vezető visszaélés esetén törhető át. Morális megfontolás persze késztethet arra, hogy munkavállalóként, illetve tulajdonosként távol tartsuk magunkat egy-egy cégtől.

Minthogy a vállalatok állítják elő a jólétünk zálogát jelentő javakat, így hatékony működésük feltétlen közérdek. Ugyanakkor maguk a vállalatok nem feltétlenül rendelkeznek kompetenciával, és egyáltalán nem rendelkeznek felhatalmazással annak megítéléséhez, mi felel meg a közérdeknek.

A közérdek megfogalmazása és érvényesítése mindig a társadalmi közösség és az annak képviseletében eljáró politikusok feladata lesz – ezt nem végzik el helyettünk a cégek.

Mindazonáltal a vállalatok nem érzéketlenek a társadalmi elvárásokkal kapcsolatban: jellemzően kifinomult receptorokkal figyelik a külvilágból érkező jelzéseket. És bár egyfelől a verseny, másfelől a társadalmi elvárások, a szabályozás és az annak érvényt szerző hatósági kényszer, valamint az anomáliákra rávilágító médiafigyelem zömmel kikényszerítik a fogyasztói, környezeti, emberi és munkavállalói jogok tiszteletben tartását, de akad ez alól bőven kivétel is.

Kellő szabályozás, hatósági szigor, verseny, médiafigyelem és társadalmi nyomás híján a cégek szolgáltatásai középszerűek lesznek, netán még egészségtelenek is, cserébe kegyetlenül megkopasztják az ügyfeleiket, a munkavállalóik pedig akár akkumulátorsavat is vizelhetnek, mint a Samsung gödi gyárában.

Más szervezeti entitásokhoz hasonlóan a vállalatok sem morális ágensek, semmiféle belső iránytűvel, világnézettel vagy erkölcsi integritással nem rendelkeznek. Legfeljebb a vezetőik, szerencsés esetben. Ezért közérdek, hogy a vállalatok működését észszerű szabályozás, magabiztos közigazgatás, erős verseny, szabad sajtó és tényekre alapozó közbeszéd tartsa keretek között.

Kedélyes clevelandi tűzoltók bombabiztos befektetése

De vajon ez a sok százmillió ember miért éppen úgy fekteti be a pénzét vállalatokba, hogy a részvényeket a BlackRock és társai gondjaira bízzák?

Kezdetben a tőzsdei cégek részvényesei kizárólag egyéni befektetők voltak, tehát az emberek maguk vásárolták meg a vállalatok részvényeit. Igyekeztek a tőzsdén jegyzett cégek közül a jól teljesítőket kiválasztani. Ez néha sikerült, de gyakran ráfáztak. Aztán mintegy száz évvel ezelőtt megjelentek a kollektív befektetési alapok, amelyek szétosztották a náluk befektető ügyfeleik pénzét akár több tucatnyi részvény között, így egy-egy cég csődje nem jelentett teljes vagyonvesztést.

Ez az innováció mindent megváltoztatott, de egyben újabb kérdéseket is felvetett. Az alapok kezelői különféle – esetenként obskúrus – módszerekkel válogatták össze a részvényeket. Ezért a tevékenységükért cserébe a befektetők tőkéjének legalább 2-3 százalékát minden évben elvonták. Adták-vették a papírokat, és bíztak benne, hogy az éves elszámoláskor majd csak szerencséjük lesz: ha egy-egy jó húzással sikerült felülteljesíteniük a piaci átlagot, akkor további vastag jutalékot vontak el a befektetők hozamából.

Ha az alap pénzt veszített, annak csak a befektetők látták kárát, ha nyert, osztozhattak az alapkezelőkkel. Tíz alapból csak egy teljesített jól és persze nem lehetett előre tudni, melyik lesz az. Ha pedig egy alap már túl sokat bukott, azt üstöllést bezárták, így nem kellett kivetítőn mutogatni a bankfiókban, hogy két év alatt a pénz 70 százalékát elveszítették.

Ez a világ kezdett megváltozni mintegy ötven éve, a passzív befektetési alapok megjelenésével. Ezek a fenti – aktívan kezelt, részvényeket válogató – alapoktól eltérően

valamely előre rögzített szabály, mechanizmus szerint vásárolják a papírokat.

A passzív alapok zöme indexkövető, azaz megveszik valamely tőzsdeindexben – mondjuk az 500 legnagyobb amerikai tőzsdén jegyzett vállalat részvényeinek piaci értékét követő S&P500-ban – szereplő cégek részvényeit. Így az alap által elért hozam a mindenkori 500 legnagyobb tőzsdei cég súlyozott átlagos teljesítményét fogja tükrözni.

De követhetnek más mechanizmust is, mondjuk egyenlő arányban vesznek az ötven legnagyobb olyan cég részvényéből, amelyek már legalább 25 éve minden évben fizetnek osztalékot, vagy éppen mindig a harminc legnagyobb olajvállalat részvényeibe fektetik a pénzt.

Egy ilyen előre programozott befektetési mechanizmus követése minimális költséggel megvalósítható, hiszen nem kell gondolkodni hozzá: nincs szükség királykék inget viselő befektetési gurura, aki kiválasztja a legjobb részvényeket. Ráadásul az informatika automatizálta a működést, így igazán alacsony a költség: ma már csak a vagyon elenyésző – évente 0,07-0,4 százalék körüli – részét vonják el a passzív alapok. Ezen felül minden hozam a befektetőket gazdagítja.

Könnyű belátni: ha egy amerikai tőzsdei cégekbe fektető aktív alap 2,5 százalékos éves költséget terhel a befektetőire, akkor évente átlagosan legalább ezzel a 2,5 százalékkal túl kell teljesítenie az S&P500 tőzsdeindexet ahhoz, hogy a befektetői elérjék legalább az indexnek megfelelő hozamot. Egy-egy jó évben lehetséges ekkora prémium, de ilyen szintű felülteljesítés tíz éven keresztül történő fennállásának az esélye – a történelmi teljesítményeloszlások alapján – nagyjából 5-8 százalék.

Ennél már „csináld magad” módszerrel is sokkal jobbak az esélyeink: ha véletlenszerűen kiválasztunk 25-öt az 500 legnagyobb amerikai cég közül, akkor legalább 40 százalék lesz az esélye annak, hogy tízéves távon felülteljesítjük az indexet. Ha azonban megelégszünk az indexnek megfelelő teljesítménnyel, azt 100 százalékos biztonsággal megkaphatjuk, ha a pénzünket egy 0,07 százalékos (!) éves költségterheléssel dolgozó, az S&P500 tőzsdeindexet követő passzív alapba fektetjük.

Egy ilyen alapba történő befektetés az osztalékok visszaforgatásával 1976-tól napjainkig számítva átlagosan évi mintegy 11 százalékos hozamnak megfelelő teljesítményt nyújtott. Ha tehát egy akkor húszéves kedélyes clevelandi tűzoltó 1976-ban 100 akkori dollárt befektetett egy ilyen alapba, akkor mára a pénze mintegy 18 500 (!) dollárra gyarapodott. Ennyi pénzből persze nem tudna 185-szor annyi dolgot megvenni ma, mint 1976-ban tudott volna: az árak jelentősen emelkedtek. Az amerikai élelmiszerárak például mintegy öt-hatszorosukra nőttek, így a befektetés révén elért összegből „csak” közel 33-szor (!) annyi élelmiszert tudna megvenni ma, mint amennyit a kiinduló összegből 50 évvel ezelőtt vásárolhatott volna. Ennek eléréséhez pedig semmi mást nem kellett tennie, mint nem piszkálni a befektetést 50 évig.

És ma már a kedélyes clevelandi tűzoltó mellett számos mosolygós müncheni nyugdíjas is felismeri a fent vázolt összefüggéseket:

az USA-ban immár a kezelt vagyon fele, és Európában is már több mint negyede passzív alapokban gyarapodik, globálisan pedig 40 százalék az arány.

Nem véletlenül az aktív alapok kezelői a passzív alapok legfőbb kritikusai.

Nem az a kérdés, hogy valaki jól választ-e ki egy befektetési célpontot a következő hónapokra vagy akár öt évre: egy nyugdíjas éveire gyűjtő befektető időhorizontja negyven-ötven év. Ilyen időtávon pedig gyakorlatilag minden aktív befektető és aktív alap alulteljesít. A hatvan évnyi pályafutás után tavaly visszavonult Warren Buffett kivételnek számít. Rajta kívül még alig néhányan tudták évtizedeken át felülteljesíteni az S&P500 indexet. És a 95 éves Buffett nem tízezer órát áldozott a befektetésre, hanem az elmúlt 70 év minden napját.

És nem csak a tűzoltó meg a nyugdíjas nem akarja a befektetésre szánni az életét, hanem az adójogász, a cloud architect, az implantológus fogorvos, az influenszer, a légiforgalmi irányító, a plasztikai sebész, a profi sportoló és a sikeres vállalkozó sem. Csak be akarják fektetni azt, amit a tekintélyes jövedelmükből megtakarítanak – már aki közülük. Számukra a passzív alapok alternatíváját nem az aktív befektetés jelenti, hanem a bankbetét, az állampapír és az ingatlan. A legtöbb ember számára egyszerűen nem realitás a sikeres aktív befektetővé válás. A passzív befektetéshez szükséges tudás azonban elsajátítható.

A tűzoltó, a nyugdíjas és társaik filozófiája a megelégedés a piaci hozammal. Sem zajos siker, sem látványos bukás: nem csoda, hogy a média és a közvélemény figyelmét zömmel elkerülte ez a csendes forradalom a befektetések világában.

Bár magyarok egyelőre még csak kisebb számban vannak a passzív alapok befektetői között, de ettől még felismerhetjük:

a tulajdonosok egyre inkább mi, emberek vagyunk.

A pénzüket életbiztosítókra és privát bankárokra bízók is, ugyanis azután, hogy a nyakkendős ügynökök levonták a jutalékukat, a kedves befektető maradék pénzét ugyanilyen alapokba rakják.

A növekedés ára az ingadozás tűrése

Bár egyelőre valószínűleg még több Taylor Swift-rajongó van a világon, mint tudatos passzív befektető, utóbbiak száma is civilizációs léptékű: világszerte több százmillióan dübörgünk már együtt kisegérként a hídon olyan befektető elefántokkal, mint Warren Buffett, Jeff Bezos és Mark Zuckerberg. És akárcsak Swiftie-nek, passzív befektetőnek – és azon belül különösen index-befektetőnek – lenni is önmagában világnézet.

A passzív befektetők is tudják: rövid távon jelentős ingadozások – akár 20-50 százalékos visszaesések is – lehetségesek. De azt sem tévesztik szem elől, hogy hosszú távon a gazdaságot alkotó vállalatok egyre növekvő hozzáadott értéket teremtenek, és ez tükröződik a részvénypiacon is. Legfontosabb szövetségesük az idő: a hozamot az évtizedek alatt bekövetkező árfolyam-emelkedés, valamint az osztalékok visszaforgatása termeli meg.

Az ingadozásokat senki sem látja előre, a passzív befektető azonban egy dolgot biztosan tud: a piaci hozamot fogja megkapni (bármekkora is lesz az), minimális költséggel.

Az archetipikus passzív befektető évtizedeken keresztül folyamatosan, minden hónapban beteszi az erre szánt megtakarításait az általa kiválasztott alapokba. Látja közben, hogy az egyik hónapban 80-ba, míg a következőben már 100-ba kerül ugyanaz a részvénycsomag, és kettős érzései támadnak. Örül egyrészt az emelkedésnek: végül is ezért fektet be. Másrészt azt is felismeri, többet vehetne ugyanabból a részvénycsomagból, ha nem emelkedne az ára. Így tanul meg örülni a passzív befektető annak, ha esik a piac: ha egy részvénycsomag értéke 100-ról 50-re zuhan, akkor dupla annyi egységet lehet kapni ugyanannyi pénzért. Mindazonáltal végül is nem sokat fog számítani, hány egységet vásárolt 50-ért, hányat 80-ért és mennyit 100-ért, ha 50 év alatt egy egység értéke 6800-ra nő. Mint az S&P500 1976-tól mostanáig. Ezért sem kell aggódnia az ingadozó árfolyamok miatt.

És tényleg így gondolkodnak a passzív befektetők, ez látványosan igazolódott a COVID idején. A járvány kitörésekor egy hónap alatt 34 százalékot zuhant az S&P500 index, köszönhetően a sok pánikoló részvényesnek és egyes aktív alapok kezelőinek, aki gyorsan el akarták adni a papírjaikat, akár jelentős veszteséget is felvállalva. A passzív alapok befektetői ugyanakkor nem pánikoltak:

ezekben a kritikus hetekben az indexkövető alapokból alig áramlott ki pénz.

Az aktív alapokból annál inkább menekültek a befektetők. Nem is csoda: aki a megtakarításait és reményeit egy aktív alapba és annak királykék inget viselő kezelőjébe fekteti, azért drukkol, hogy a pénzét szépen gyarapítsák, és nem örül neki, ha hárommillióból egy hónap alatt kettőt csinálnak.

Itt érhető tetten az aktív és passzív alapok befektetőinek eltérő attitűdje. Egy aktív alap esetében lehet szidni az alapkezelőt, ha rosszul mennek a dolgok, egy passzív esetében csak azt mondhatja magának a befektető: ezt a stratégiát választottam, tudtam, mehet ez lefelé is, hát most megyünk lefelé. Nincs kire mutogatni, a felelősség nem delegálható. Felnőtt, érett gondolkodásmód. A passzív befektetés nirvánájába mindenki személyes felismerés révén jut el.

***

Mindezek a változások teljesen átrendezték a befektetők összetételét. Mára az 500 legnagyobb amerikai tőzsdén jegyzett vállalat összes tulajdoni részesedésének 70-80 százalékát kezelik az ügyfeleik javára intézményi vagyonkezelők – aktív és passzív alapokban.

A tulajdonosok egyre inkább mi vagyunk, az intézményi vagyonkezelők gondjaira bízott befektetési alapokban összegyűjtött részvényvagyon révén. Ebből eredően ennek a sok száz millió tulajdonosnak a döntési jogosítványaival a BlackRock és társai élnek. A második részben be fogom mutatni, miként teszik ezt, és hogyan befolyásolják ezzel a világ nagyvállalatainak működését.

Ez az írás kizárólag a tájékoztatás és szórakoztatás céljával készült, nem minősül befektetési tanácsadásnak.

Nyitókép: Justin Sullivan / Getty Images via AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Látják ott azt a domblábat? Fémkeresősök szoktak arrafelé zsibogni. Különös találataik vannak. Legfölül bepittyen egy bronz kori nyílhegy. Lejjebb mennek egy réteggel, és előbukkan egy római kori gomb. Aztán kicsit még mélyebbre, és egy 19. századi cserép. Még a történelem is a feje tetejére állt itt – mutat a somogydöröcskei buckák felé Gelencsér Géza. Elsőre fogalmunk sincs, hogyan cserélődtek ki a régészeti rétegek, hacsak nem hiszünk a Vissza a jövőbe filmek fluxuskondenzátorában. – Ez maga az erózió, amit kéz a kézben okozott az ember és a klímaváltozás. Az ember felszántotta a domboldalt, a melegedő klíma egyre hevesebb esőzései pedig lemosták onnan a talajt. Így előzi meg az ókor az újkort a domb aljában – kapjuk a magyarázatot.

Ehhez a „fejreálláshoz” alig kellett több fél évszázadnál. Azelőtt a környék fő vízfolyása, a Koppány-folyó még görbén kanyargott Külső-Somogy dombjai között. Talpunk alatt mocsárvilág volt, áthatolhatatlan nyugat–keleti irányú védelmet nyújtva a bronzkortól a magyar honfoglaláson át az újkorig az itteni dombokra települő embereknek. Aztán jött a Kádár-kor téeszvilága, és a Dunántúl is a szocialista természetalakító politika áldozatául esett.

– Itt másfél kilométeres sugarú körben mindent be lehet mutatni, amivel egy ilyen vidék elszúrható. Szögegyenesre húzott és élőhelyként kicsontozott vízfolyás, lecsapolással megszüntetett lápvilág, túlszántott domboldal, egy biológiailag szinte halott zónán műtrágyával életben tartott mezőgazdasági tábla – sorolja vendéglátónk. Magyarország 43 százaléka hasonló domborzatú táj, és az ittenihez nagyon hasonló ökológiai bajokkal küzd. – Közkeletű kifejezéssel mondhatjuk ezt sivatagosodásnak is. Mint a Homokhátságon, ami nagy hangsúlyt és sok figyelmet kap, nem véletlenül.

Azért vagyunk itt, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét: a viszonylag több csapadék dacára a dombvidéken is tragédiák vannak. De itt, szerencsére, a megoldás egyszerűbb lenne, mint az Alföldön.

Gelencsér Géza évtizedek óta foglalkozik a somogyi vizek és dombok ökológiájával, rehabilitációs lehetőségeivel. A táj nem csak szakemberként vonzotta. Apai ágon a környékről származik, már felnőtt fejjel megvett egy volt tsz-majort Somogydöröcske határában, amit felújított és második otthonná tett. Húsz éve elnökként vezeti Völgy Hangja-, szakmai koordinátorként a Koppányvölgyi Vidékfejlesztési Egyesületet, melyekben táj-, település- és turizmusfejlesztéssel foglalkoznak.

Derékig a Koppányban

Balatonföldvárnál dél felé kanyarodva, Kereki és Zics falvakon át juthatunk a Koppány-völgybe, a Dunántúl kevésbé ismert, romantikusan zegzugos tájára. E völgység kétutcás, 160 házas zsákfaluja Somogydöröcske. Valaha evangélikus svábok lakták ezernél is többen, mígnem 1947-ben innen is sok németet kitelepítettek. Aztán a környéket az aprófalvak minden baja sújtotta, így Somogydöröcskének ma mindössze 130 állandó lakosa van. Múlt század eleji épületei szinte érintetlenül megmaradtak; ezek szépségéért, a környék csendjéért és nyugalmáért sok városlakó és külföldi vett itt házat a rendszerváltás óta.

Döröcske északi határában csorog a Koppány, a táj életadó folyója. Valaha legalábbis az volt. – Ma már nehéz elhinni, de 2–300 évvel ezelőtt teknőst és rákot vittek innen szekérszámra a bécsi piacra eladni. Mára mutatóba maradt csak ebből az élővilágból – meséli az agrármérnök-tájökológus, miközben vízálló kantáros nadrágot ölt, hogy bemutassa a Koppány-probléma önmagán túlmutató lényegét. Ez a vízfolyás ugyanis az iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet túlszabályozni és elrontani egy kisvízfolyást. – A hatvanas évek mezőgazdasági nagyüzemének csábító volt, hogy művelés alá vonják a dombvidék vízszintes területeit, a folyóteraszokat. Kiegyenesítették hát a Koppányt, úgynevezett trapézmedret csináltak belőle, hogy egészen a mederprofil éléig szánthassák – mondja Gelencsér Géza, és lassan a patakba ereszkedik.

A víz először csak térdig ér. – Nem az a legnagyobb baj, hogy a természetes formától idegen trapézmedrünk van, hanem hogy a szabályozás miatt felgyorsult folyóban lett még egy bemaródás, itt ni – Gelecsér lép egyet, és máris majdnem mellig ér a víz. – Látják? Egy méterrel vagyok lejjebb, mint a mesterséges mederfenék. És hogy hol kellene, hogy legyen az eredeti csészemederünk alja? Valahol itt – mondja, és a feje fölé tart egy botot. (Nyitóképünkön ez a demonstráció látható – a szerk.)

Ez az állapota szinte az összes magyarországi kiegyenesített természetes vízfolyásnak.

Felgyorsult, mélyre vágódott, környezetéről leválasztott csatorna lett belőle: a dombtáji lecsapoló logika megtestesülése,

ami a melegedő klíma közepette nemhogy lassítaná, de még gyorsítja is a vízlevezetést. A Koppányban a havas január után, március elején még viszonylag nagy a vízhozam, de ez nyárra szinte eltűnik. Pár hónap múlva alig csordogál majd benne valami.

– A Vízügynek kutya kötelessége lenne tartani legalább azt a mesterséges medret, ahogy a mérnöki rajzon van – teszi hozzá túravezetőnk. De nem foglalkoznak vele; nincs rá kapacitásuk.

Pedig Gelencsér Géza szerint „pillanatokon belül” javítani lehetne az ilyen túlszabályozott vízfolyásokon is. – Hozatni kell 500 méterenként egy-egy billencsnyi meghatározott nagyságú követ, és a mederbe önteni. Ezzel fenékküszöböket hozunk létre, ahol a folyó lerakhatja az üledéket, és lépcsőzetesen visszaemeli a szintjét. A beavatkozás hatása szinte azonnal érezhető – magyarázza. Ha „radikálisabbak” vagyunk, újra is lehetne meandereztetni, vagyis görbíteni a patakot. – Beleteszünk egy bálát, mondjuk élő fűzfadugványokat, és engedjük, hogy a folyó természetesen kezdje el bemarni a mederprofil szélét, lerakni az üledéket. Újra lesznek gyors és lassú szakaszai, és belenőhetnek fák. Ez hosszabb idő, de 15-20 év alatt látványos fejlődés érhető el. Ezekkel a biomérnöki módszerekkel dolgoztak régen a somogyi patakgörbítők.

Egy természetvédelmi szervezet ugyanis a nyolcvanas években már nekilátott a Balatontól délre eső területek természetes vízjárásának helyreállításához. A Koppány-völgytől nyugatabbra, Boronka–Somogyfajsz térségében vették kezelésbe a korábban nyílegyenes csatornákká szerkesztett vízfolyásokat, és érték el szép eredményeket, ahogy ez a 2013-as dokumentumfilm bemutatja. Nekik szerencséjük volt: magántulajdonba vett területekkel dolgozhattak egy részvízgyűjtőnyi területen, így „nem szólt rájuk a házmester”.

Gelencsér Gézáék régóta küzdenek a Koppány rehabilitációjáért – a bürokrácia ellenállása miatt egyelőre szerény sikerrel. Itt ugyanis maga a vízfolyás a területileg illetékes állami vízügy tulajdona, kétoldalt 7-7 méteres sávval együtt. – Nem szabad hozzányúlnunk, még egy bokor vagy mezei nyúl se lehet rajta, mert úgymond veszélyezteti az árvíz levonulását. Ezek nyitott medrek tehát, és a hatóság elpusztít itt minden növényt árvízvédelmi hivatkozással. Így árnyékolni sem lehet a vízfelületet – mutatja immár a mederből kimászva. Hogy miért lenne arra szükség? Az árnyékolás nemcsak hűt nyáron, de elveszi az algásodás „kenyerét”, vagyis a moszatok nem kapnának annyi napfényt, amiből fotoszintetizálni tudnak. Az algák rengeteg oldható oxigént használnak, elszívják az életet minden más elől. Holtvízzé teszik a környezetüket.

Persze nem ez az egyetlen baj a vízminőséggel. A csapadék rengeteg mérget – nitrogént, foszfort és más kemikáliákat – mos a Koppányba a környező domboldalakról minden évben. Az EU által meghatározott Víz Keretirányelv leírja az ökológiai vízminőség-kritériumokat. Hogy mik azok?

Biológia, kémia és morfológia. Mármost a Koppány mindegyikből egyest kapna vagy megbukna

– taglalja Gelencsér Géza.

– Tíz éve a vízügyi sáv melletti, önkormányzati területen alakítottuk ki ezt az ökológiai korridort: fákat, bokrokat ültettünk, hogy délről árnyékolást adjunk a Koppány fölé. Ami megvalósult, az hasznos, de kevés. Több és szélesebb növénysáv kellene, de mindig fennakadtunk a vízügyi hatóságokon, akik szerint patika tisztán kell tartani még a környéket is – mondja. Évszázados rögeszme ez, hogyha bármilyen „elfajulás” van a partokon, azonnal irtani, korrigálni kell.

Feljebb, negyed óra sétányira a döröcskei Koppány-hídtól van néhány hektárnyi mocsaras terület, a Dávid-berek. Amikor odaérünk, dámszarvasok vágtatnak át a nádason éppen. – Jó időben itt térdig érő vizek vannak, de ez a terület is egyre szárazabb – mutatja Gelencsér Géza. Egyesületükkel azt tervezték, hogy egy árokkal és bukógáttal kivezetik ide a folyót, amikor a Koppány vízszintje erre lehetőséget ad. De bürokratikus nehézségek miatt egyelőre ez az elképzelés is a fiókban pihen.

Fehéres táj

A Koppány-völgyből felfelé haladunk az egyik domboldalon, a délelőtti napfényben foltokban furcsán derengő szántóföldek mellett. – A helyi gazdák fehérföldesnek hívják, amit itt látunk. Ez az anyakőzetig lepusztult talaj, ahol a kalciumdús sárgás-fehér löszréteg látszik foltosan télen és tavasszal. Egy gond van vele: ebben már szinte semmi szerves anyag sincs. Úgy kell felfogni, mintha a bolygó élő bőre tűnne el – magyarázza túravezetőnk.

Az egész a nagyüzemi mezőgazdasági igényekkel kezdődött a szocializmus alatt; nagyobb és nagyobb gabonatáblákat akartak kialakítani, ezért a földhasználat fölkúszott a domboldalakra. Az erdőből lett legelő, aztán a legelőből lett szántó sok helyen. – Most érünk el oda, amivel a beszélgetést kezdtük – folytatja Gelencsér Géza. – A szántással megbolygatott, a nagy esőzésekkel lemosott több mint egyméteres talajréteg tűnt el innen.

Hogy bemutassuk a kontrasztot, túravezetőnk a dombtető szántatlan, erdős részén ás egy fél méter mély gödröt. Mint minden talajnak, ennek is van egy nagyon gazdag „A” szintje, amiben a talajélet nagy része zajlik. Ez a 15–25 centiméter a fölső humuszos, fekete, élő és holt szerves anyagban gazdag réteg, mely alatt következik a „B” szint. Ez egy rozsdásan színezett, tápanyagban már szegényebb réteg. És ezek után jön a „C” szint, az előbb említett anyakőzet.

– Mármost ez a két fölső réteg szinte teljesen lekopott a domboldali szántókról. Marad az anyakőzet, amit szántanak, beleteszik a műtrágyát, a magot, aztán reménykednek, hátha lesz belőle valami. Pedig abban a szerves anyag, akár élő, akár holt, már elhanyagolható.

De nem csak a matériáról van itt szó. Az „A” szint 1 m³ talaja 300 liter vizet képes megtartani „szivacsként”, akár hetekig. Pont ez a vízpuffer hiányzik a szántóról. – Ezért mondom, hogy nem csak az Alföld sivatagosodik. Ez itt a maga a mesterséges kiszárítás. Hiszen ha vízvisszatartásról beszélünk, akkor a talaj az első. Az a legfontosabb „víztározó”. A második pedig az előbb látott vizes élőhely. A folyópart, a hullámtér. Itt mindkettő katasztrofális állapotban van.

Ahogy a fás-ligetes részben ásott talajszelvénytől haladunk visszafelé a szántók mellett, összeáll a kép. Tényleg drámai különbség van a kopárra és fehérre művelt domboldal és az egészséges erdei föld között.

Az ország mekkora területe érintett ilyen talajromlással? – kérdezzük. A válasz nem egyszerű, mert a sokáig használt 80-as évekbeli tudományos felmérések már sehol nincsenek a valósághoz képest. – Anno a súlyosan erózióval veszélyeztetett területeket 4–600 ezer hektár közé becsülték. Valójában ma már ennek a többszörösével kellene számolnunk, de minimum egymillió hektárral – mondja Gelencsér Géza. – Innentől válik ez össztársadalmi kérdéssé. A talaj nemcsak víz- és tápanyagraktár, hanem élővilág. Az élőlények legnagyobb tömege a talpunk alatt létezik. Egy hektáron 10–30 tonnát képzeljenek el, ami a teljes országterület felét elfoglaló szántókon már elpusztult – szól a magyarázat.

hirdetés

Ám ahogy a folyónál van fenékküszöbölés meg görbítés, úgy itt is van természetes visszaút. – Gyepesítéssel 10–15 év alatt regenerálni lehet ezt a „biológiai szivacsot”. De akár ha csak néhány évig rajtahagyod a gyepet szántás, művelés és más bolygatás nélkül, akkor is regeneráltál egy szinte halott zónát. A talajképződés ugyanis viszonylag gyors, még nehéz klímakörülmények között is, ha időben nekilátunk.

Szép feladat

Az emberi tájátalakítás és a klímaváltozás nemcsak az Alföldön, hanem „Somogyország” tájain is nyomot hagyott; ezt láttuk az egyenesre húzott és lemélyített folyó partján, az egyre szárazabb nádasban és a fehérlő domboldalon. Az állami szinten meghirdetett „integrált vízgazdálkodásból” és vízmegtartó szemléletből ugyanakkor itt, a végeken egyelőre nem sok látszik.

Azért, hogy ne legyen ez a táj is a Homokhátsághoz hasonló ökológiai kríziszóna, az egyetlen út az alkalmazkodás. – Nem lehetetlen küldetés ez. A patakgörbítőké a legjobb példa, hogy a folyóba újra lehet életet lehelni. És a talajromlás is megfordítható. Csak neki kell látni, hogy az ország felére újra élő bőrt húzzunk. Hát mi a szép feladat, ha nem ez? – zárja Koppány-völgyi túránkat Gelencsér Géza.

Nyitókép: Gelencsér Géza a Koppány medrében (fotó: Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A fejlett államok társadalmai mindenütt szakadást mutatnak, helyenként polgárháború-közeli helyzet alakult ki. Az illiberális jövő koncepciója hibás feltételezésen alapul, ezért megvalósíthatatlan. Akik ezen dolgoznak, nem értik a társadalom – végső soron az egyéni psziché működését. Eközben mérhetetlen szenvedést okoznak, és rombolják a civilizációt.

Minden fejlett társadalomban kialakult egy mély, szinte átjárhatatlan törésvonal, amit a megfigyelők a városi és a falusi lakosság, a fiatalok és az idősek, szülők és gyerekek, a tanultak és a kevésbé képzettek, vagy politikai táborokra egyszerűsítve konzervatívok és liberálisok szembenállásaként írnak le. A szembenállás valamennyi dimenziója egyetlen, a mélyben meghúzódó törésvonal kivetülése.

A még nem individuálódott és az individuálódott tömegek egymásnak feszülését látjuk. Az előbbiek el akarják pusztítani az utóbbiakat (pozíciókból, fórumokról, nyilvánosságból kiszorítani, elhallgattatni, szerveződéseiket ellehetetleníteni), mert azt hiszik, miattuk olvad, repedezik, tűnik el a világuk. Utóbbiak meg azért akarják kiszorítani az előbbieket, mert úgy érzékelik (sajnos helyesen) hogy azok egzisztenciális fenyegetést jelentenek számukra.

Az alábbi írásban a következő állításokat igyekszem bizonyítani:

1. A liberális demokráciák felemelkedése, és a régi társadalomszerkezet lebomlása természetes folyamat része. Ez a folyamat a világon mindenhol megvalósul – különböző társadalmakban eltérő időpontokban. Ahol még nem látszanak a nyomai, az nem egy másik típusú társadalom, hanem ugyanannak az időtengelynek egy másik pontja.
2. … ennek a változásnak az alapvető természete, hogy folyamatosan gyorsul …
3. … és visszafordíthatatlan.
4. Az illiberális kísérlet, amit látunk, egy anomália, amit végül az emberi természet fog megszüntetni.

***

Az utóbbi évszázadok emberképe az egyént racionálisan gondolkodó individuumnak tekintette, aki tisztában van a saját érdekeivel, és képes azok szerint cselekedni. Az utóbbi években egy másik vélemény került előtérbe, miszerint az ember törzsi lény, cselekedeteiben a „csordát” követi, és döntéseit nagyrészt érzelmei irányítják. Melyik felfogásnak van igaza? Megítélésem szerint mindkettőnek, mert a társadalomban kétféle embercsoport él egymás mellett, és aszerint, hogy ki hova tartozik, mások a céljai, a kihívásokra adott alapvető reakciói.

Ha a világban zajló folyamatokat akarjuk megérteni, nem a felszínen megjelenő szellemi áramlatokat érdemes tanulmányozni, hanem a legkisebb egységet, az egyént – milyen vágyak és félelmek formálják törekvéseit. A társadalmak mozgásának irányát a benne mozgó személyek törekvéseinek eredője adja. Ha viszont így van, akkor nem a filozófia, hanem a pszichológia fog elvezetni minket az okok megértéséhez.

(A továbbiakban a mítosz kifejezést, mint az egyénben vagy közösségben létező, önmagáról és a külvilágról kialakult értelmezést fogom használni. A mítoszt létező pszichológiai valóságnak tekintem, amely alapvetően meghatározza hordozójának gondolkodását és viselkedését.)

***

Az individuáció

„Kérded, mi van a kapun túl.

»Maradj belül, ott te vagy az úr!«

Ezt mondják, de sose feledd,

Te vagy kinn és te vagy benn,

Ha kitárul.”

(Omega: A nagy folyó)

Ahhoz, hogy a bevezetőben felsorolt állításokra ráfordulhassuk, szükségünk van egy kis pszichológiai alapozásra. Ehhez az olvasók türelmét kérem – remélem, izgalmas szellemi utazásban lesz részük!

Az egyén életében számtalan döntést hoz, és általában ezek mindegyikét sajátjaként éli meg. Már az óvodás is azt mondja, „a boltban a dínós pólót választottam”. Közben ott van a fejében, hogy a csoport szerint a póni vagy az egyszarvú ciki, most éppen a dinoszaurusz a menő. Legtöbbször nem is ott gondolja át, már jóval korábban eldöntötte, hogy neki a dínó kell. Semmiben sem különbözik ez attól, mint amikor felnőttként arról spekulálunk, milyen autó számít menőnek, milyen tetoválás nézne ki dögösen vagy milyen vélemény számíthatna elismerésre a közösség részéről.

Megszületése után mindenki kap egy alapmítoszt. Ez elsősorban a szülői nevelés eredménye – és a később ehhez adódó hatások is nagyrészt erre reagálnak (akkor is, ha azokat az egyén végül elutasítja). Ez a kiinduló kocka a táblán, innen kezdődik a tudat szellemi vándorútja. Van, aki csak alig mozdul el, és kisebb korrekciókat leszámítva egész életében a kezdő kocka határain belül marad. Az ilyen ember individuációs teljesítménye csekély, személyisége leginkább kollektív termék, az átörökített mítoszok által működtetett, akkor is, ha cselekedeteire, mint saját döntéseire tekint.

Aki még soha nem tette ki a lábát a kezdő kockáról, annak az ezen kívül eső terület ijesztő, veszélyes tartomány, amelyet saját tapasztalat híján mitológiai szörnyek (saját projekciói) népesítenek be. Aki már bejárt néhány mezőt, általában rájön, hogy azok sem feltétlenül élhetetlen helyek, nemegyszer akár még jobbak is, mint ahonnan elindult. Az ilyen ember a világot más pozícióból szemlélőkkel szemben egyre toleránsabb lesz. Nem az a lényeg, hogy végül melyik „mezőben” tartózkodik legtovább, a hangsúly a bejárt és felderített terület nagyságán van. Akkor is, ha végül esetleg visszatér a kiinduló kockára, vagy visszajár oda, hogy néhány használható dolgot magával vigyen.

Az egyes mezőket kerítések választják el egymástól. Ezek megmászása kihívás és veszély. Ha az átkelés nem sikerül, a kerítés áthághatatlan határrá, az azon túli terület mitikus rémségek tárházává alakul. Innentől az egyén nem egyszerűen kudarcot vallott, hanem egy nála minden tekintetben hatalmasabb jelenséggel szemben volt kénytelen visszavonulni. Nincs sok értelme boncolgatni, hogy az a bizonyos „kerítés” a csoport kollektív mítoszának határát jelenti-e vagy az egyén sajátjáét. A kettő között alig van különbség, éppen azért, mert az egyén még nem individuálódott, a csoport kollektív mítoszai által definiált komfortzónán kívül kényelmetlenül érzi magát, néha páni félelmet érez.

A további tárgyalásához pontosítanom kell: az individuált (I) és a nem-individuált (NI) nem két tiszta állapot, mint egy kapcsoló állása, hanem egy skála két végpontjaként érdemes felfogni, amin belül számtalan közbülső árnyalat létezhet, de ezekre csak ott fogunk kitérni, ahol jelentősége van. Ebben az írásban az I vagy NI jelzők azt jelentik, hogy az adott személy vagy közösség saját pszichés fejlődésében a skála I vagy NI pólusához áll közelebb. Az egyén pszichés fejlődése vándorlás az NI pólustól az I felé, amely soha nem ér véget. Az individuált személyiség nem „jobb” az individuálatlannál, ahogy a kamasz sem jobb a kisgyereknél, csak egy szellemileg fejlettebb állapotot képvisel. Az individuáció korai állapotában sokszor csak individualizmusként jelentkezik, s a korábbi normák hátrahagyásával nemegyszer közönséges gazemberségként nyilvánul meg.

Amíg a nem individuálódott egyént (vagy kisebb közösséget) homogén társadalom (kollektív mítosz) veszi körül, az kötelező érvénnyel megszabja minden egyes cselekedetét. A kötés kétirányú: a közösség szankcionálja a kollektív mítosz megsértőit (minimum kiközösítéssel, de néha keményebb eszközökkel is), és az egyén számára sem létezik (elképzelhetetlen) élet a közösségen kívül. A zárt közösségről való leszakadás annak megtapasztalásával kezdődik, hogy annak határain kívül is van élet. Az egyénnek elsősorban azt kell elhinni, hogy létezik egy világ a „kerítésen” túl is, és még az sem biztos, hogy az a világ rosszabb, mint amiben jelenleg él. Az individuáció hajtóereje az információ, a kerítésen túli világból nyert tapasztalat.

Tehát, az individuáció útja: megvizsgál, tudatosít, változik … – meg ahogyan azt Móricka elképzeli!

Minthogy a gondolkodásmódunk, a valóság észlelésére használt eljárásaink is öröklött mítoszaink részei, valójában a megszokott mítoszt vizsgálgatjuk a megszokott szempontok szerint és a legtöbb esetben a megszokott eredményre jutunk. Egy-egy ilyen ciklust sokszorosan kell befutnunk ahhoz, hogy bármiféle értékelhető információ-morzsához jussunk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy amit látunk, az a megfigyelt jelenség, vagy a megfigyelő eljárás része-e. Egy „találatot” egyedül az képes visszaigazolni, hogy az új rendszer, amit összerakunk, pontosabban írja le a valóságot, mint az eddig alkalmazott modell, azaz működőképesebb. És még ezt az ítéletet is azzal az optikával kell meghoznunk, amelyet összes magunkkal hurcolt mítoszunk torzít. Az érzelmeink is részei a megfigyelési mechanizmusnak.

Bár az individuáció spontán folyamat, nagyon felgyorsította a terjedését, hogy a 20-21-ik században az egyedivé válás eszméje divattá vált. Ez amúgy a fából vaskarika minősített esete: a divat azt jelenti, hogy azért teszek valamit, mert mások is azt csinálják, és ezért elismerést kapok, de ez a tömeg logikája, az individuáció teljes ellentéte. Minden csatornán az harsog, hogy legyél egyedi, mindenki individuummá szeretne válni, csak a nagy többség alkalmatlan rá, mert hiányoznak a közbülső fejlődési fokozatok. De ettől a jelszó még működik, és iparágak épülnek rá. Mindenki trendi akar lenni és trendsetter, azaz a főáramba belesimuló, és új utat kijelölő, holott a kettő együtt nem megy. Influenszerré (másoknak irányt mutatóvá) szeretne válni, miközben általában semmi újat nem tud a külvilágnak mutatni, legfeljebb a cuccait, a csupasz testét, vagy valami nyaktörő mutatványt, amit ha túlél, jut neki pár perc hírnév. Ez nem individuáció, hanem puszta exhibicionizmus, ami az individualizmus édestestvére. Utóbbi az individuáció teljes félreértése, gyakran paródiája. Az „azt csinálok, amit akarok”, meg a „nagy ívben teszek mindenki másra” a kollektív mintáról leválás korai stádiuma, tudatos mérlegelést alig tartalmaz. Egy minta, és annak negatívja (egyszerű tagadása): ugyanaz a minta.  Az individuáció a tapasztalat értelmezésére tett kísérlettel kezdődik.

Az individuációt nem lehet megvásárolni, a netről letölteni, lemásolni vagy ellopni. Attól, hogy az egyik embernek kutyaugatás, a másiknak meg macskanyávogás a csengőhangja, nem válnak individuummá – ezek jelentéktelen külsőségek csupán. Az individuáció egy sok próbálkozással és kudarccal járó folyamat, amely egy életen át tart, és még csak a végére (teljes tudatosságra) sem sikerül eljutni. Az I-személyiség is hordoz mítoszokat – a különbség az, hogy ezeknek többé-kevésbé tudatában van, és eszerint viszonyul hozzájuk. Ez lehetővé teszi, hogy konkrét esetben mellette vagy ellene döntsön, és az ne mint sorsszerű program hajtódjon végre rajta. Szabad akarata csak az individuumnak van.

A tudatosodás elősegítője maga a tudatosodás, azaz egy önmagával pozitív visszacsatolásban álló fogalomról beszélünk. (Az első kerítés megmászása a legnehezebb, a többi már egyre könnyebben megy, ahogy oldódik az ismeretlentől való félelem, és az új tapasztalatok beépülnek a felfedező személyiségébe.) Ennek eredménye egy exponenciális felfutás, ami egybevág az emberiség fejlődésének ütemével. Szellemi-pszichés fejlődésről van szó, ami nem azonos a műszaki fejlődéssel, de nem is választható el tőle.

(Annak felismerése, hogy egy másfajta szerszám vagy eljárás hogyan képes megjavítani a termelés hatékonyságát, egy általános, a bevett gondolkodási mintákkal szembeni kritikus-elemző alapállásból táplálkozik, amely az élet valamennyi területén megnyilvánul – ennyiben ez is az individuációs folyamat része. Csakhogy a műszaki fejlődés semleges, mert általában nem ütközik a csoport kollektív mítoszaival. Ha egy muszlim mérnök kitalál egy egyszerűbb konzervnyitót, megdicsérik, és használni kezdik a találmányát. Ha egy muszlim nő rájön, hogy kényelmesebb, ha fejkendő nélkül sétál az utcán, nem fogják megdicsérni. Egy közösség műszaki-gazdasági fejlődése mindig megelőzi pszichés fejlődését, ld. Kína.)

Az egyének leválása a kollektív mítoszról azt jelenti, hogy azért, mert korábban így szokták meg, egyetlen személy vagy gondolat sem érdemel elismerést. A választásaikhoz próbálnak igazolást találni és végül egyetlen mítosz sem fog talpon maradni, amelyet racionális érveléssel nem tudnak megvédeni. Csakhogy ez a megközelítés a tradicionális világfelfogásokra és életmódokra egzisztenciális fenyegetést jelent. Ez adja a világban ma már a fejlett társadalmakban mindenhol meglévő szembenállás óriási belső feszültségét, dinamikáját. Jó szándékú, de naiv politikusok szájából gyakran elhangzik, hogy az emberek szembenállása mesterséges kreálmány, és ha a populista uszítás megszűnne, rájönnének, hogy az őket elválasztó határvonalak nem is léteznek, és egymás nyakába borulnának. Ez egy nagyon szép gondolat, de sajnos nem igaz.

Akiknek az élete egy régi, a környezetébe korábban jól beágyazott mítosz köré szerveződik (pl. én keresztény, magyar, férfi, családapa vagyok), nem szokták meg, hogy ezek a fogalmak bármilyen igazolásra szoruljanak, egyszerűen adottak voltak, és működtek. Ami megváltozott, az a környezet, amiben ez a világfelfogás, és életmód megjelenik. Változás persze mindig volt, csak a korábbi századokban sokkal lassabban történt, 1-2 generáción belül alig lehetett észrevenni az elmozdulást. Egy középkori jobbágy és unokája nagyjából azonos keretek között élte életét. Ma viszont az exponenciális felfutás meredek szakaszában járunk, és a változás sebessége az emberi psziché alkalmazkodóképességének határát feszegeti.

Az I- és az NI-közösségek viszonya aszimmetrikus, mert a megismerés egyirányú utca. Amíg az ember nem ismer bizonyos dolgokat, addig tudása sötét foltjait mindenféle fantáziálással tölti ki. Az efféle képzelgésekhez az emberi természet jótékonyan viszonyul. Ha viszont egyszer bepillantást nyert valamibe, többé nem gondolhat mást, mint amit látott. Onnantól kezdve már csak hazudhat magának. Az ilyesmit viszont a psziché kemény kézzel megtorolja. A következmények a jól leplezett neurózistól akár a testi tünetekig terjedhetnek. Nem mindegy, hogy az egyén a változásnak ellenáll, vagy igyekszik az új információt beépíteni a világról alkotott modelljébe, de ez csak a folyamathoz szükséges időt és a közben megélt szenvedést befolyásolja. A pszichébe bekerült új információ autonóm módon kényszeríti ki a változást. Aki tapasztalat birtokába jut, soha többé nem élhet úgy, mint azelőtt.

Aki a tapasztalatokból önálló ént épített, annak a személyisége sokkal ellenállóbb. Még ha ki is derül, hogy az életről alkotott egyes feltevései tévesek, az általa befogadott „szellemi építőkockákból” képes új struktúrát létrehozni, ami jobb választ ad az új kihívásokra. Ha viszont valaki gyerekkora óta ugyanazon a parcellán álldogál, annak nemigen van hova visszavonulnia, azt foggal-körömmel védelmezni fogja, messze a racionalitás határán túl is. Az NI-közösségek az őket alkotó mítosz legkisebb sérülésére is érzékenyen reagálnak, mert azon keresztül az őket alkotó tagok személyükben is sérülnek.

Ha egymás mellett létezik egy I- és egy NI-közösség, utóbbi azt fogja észrevenni, hogy folyamatosan csökken tagjainak száma, még úgy is, hogy ezeknek majdnem mindig magasabb a termékenysége. A folyamatot az I-közösségtől az NI felé áramló információ okozza spontán módon. Minthogy az utóbbi nem érti, miért történik velük mindez, hiszen régről öröklött szabályokhoz igazítják cselekedeteiket, ráadásul hitük szerint magasabb rendű erkölcsi törvények szerint élnek, hatalmába keríti őket a félelem, hogy valamilyen összehangolt külső támadás áldozatai. A legnagyobb veszélyt az NI-közösségekre az I-közösségek – ma már az I-külvilág – puszta létezése jelenti. Ahogyan a szabad kereskedelem mindig a gazdaságilag erősebb félnek előnyösebb, ugyanígy van ez a mítoszok világában is. A telekommunikáció, az internet hihetetlen gyorsasággal kötött össze a világban az individuáció legkülönbözőbb szintjén álló csoportokat és társadalmakat, és korábban soha nem látott sebességre gyorsította az NI-közösségek bomlását.

Az NI-csoportokat csak egyetlen módon lehet megvédeni: el kell szigetelni őket minden külső információforrástól. Ez egyébként a legbiztosabb tesztje egy közösség individuációs szintjének: ahol korlátozzák az internetet, elfoglalják a sajtót és igyekeznek a hivatalos állásponttól eltérő véleményeket elhallgattatni vagy elérhetetlenné tenni, nehezítik a külföldre utazást vagy külföldiekkel való kapcsolattartást, ott az uralkodó rezsim az NI-tömegre támaszkodik, és szeretné is őket ebben az állapotban megtartani. Erősen NI-közösségek például a vallási szekták, törzsi közösségek, titkos társaságok, de fennmaradhatnak NI-szigetek egy erősen I-környezetben is, ha a kollektív mítoszhoz ragaszkodás a mikroközösség tagjainak kellemes közérzetet biztosít (pl. történelmi családok leszármazottai, vagy olyan családok tagjai, ahol több generáción keresztül ugyanazt a hivatást űzik: pl. orvos, ügyvéd vagy katona dinasztiákban, nemzetiségi diaszpórákban.)

Az individuáció bizonyos fokára eljutott személyek minden társadalomban, sőt egy társadalom minden szegmensében előfordulnak, az eloszlásuk azonban messze nem egyenletes. Gyakoribbak nyugaton, mint keleten, északon, mint délen – ennek történelmi okai vannak. Többen vannak városokban, mint falvakban, mert a város az intézményeivel, és a tanult egyének nagyobb koncentrációjával ehhez sokkal jobb feltételeket teremt. Ritkábbak egy valláshoz hagyományosan kötődők között, de gyakoribbak a „maguk módján vallásosak”, az útkeresők, vagy a deklaráltan ateisták között. (Egy I-személy, ha vallásos, mindig a „maga módján vallásos”, akkor is, ha ezt nem deklarálja, sőt, akkor is, ha ezt még saját magának sem vallja be.)

Többen vannak a felsőbb társadalmi osztályokban, mint a szegényebbek között – az individuálódott látásmód versenyelőnyt is jelent, és fordítva: az individuáció hiánya versenyképtelen egyéneket és közösségeket teremt, de csak az a gyarapodás jár együtt individuációval, amiért mi dolgoztunk meg – amihez szerencsével, vagy egy kiváltságos csoport tagjaként jutunk, nem okoz ilyen változást.

Többen vannak a fiatalok, mint az idősek között, mert egy egészséges társadalomban minden korosztály valamivel szélesebb horizontot tekint át, mint az előtte járó. Többen a férfiak, mint a nők között, mert a hagyományos társadalmakban a nők önállósodását kevésbé tolerálták, mint a férfiakét – bár ez a helyzet a nők munkába állásával és erős beáramlásával a felsőoktatásba gyorsan változik.

(A fenti három bekezdést érdemes visszaidézni, valahányszor azt vizsgáljuk, egy pártnak vagy mozgalomnak mely társadalmi csoportban vannak túlnyomórészt a támogatói.)

hirdetés

Ma a fejlett társadalmakban az NI-közösségek ostromlott várakban érzik magukat, vagy inkább eltűnő szigeteken, amelyeket az individuációs áradat készül elborítani. Erre adott válaszként a szigetek lakói elkezdtek szövetségeket építeni egymással, ami bizarr társulásokat hoz létre, mint az ateista-kommunista Észak-Korea, az iszlamista Irán, és az ortodox-imperialista Oroszország. Utóbbival érez közösséget az Egyesült Államokban a MAGA mozgalom, valamint az ottani keresztény egyházak egy része. Ha valaki csak néhány hittanórát végigült, első ránézésre ki kellene szúrnia, hogy a kereszténység és Vlagyimir Putyin világképe két teljesen ellentétes világ – és Donald Trumpé sincs sokkal közelebb. De ők nem ilyen szemmel nézik! Az ő fejükben létezik egy magasabb prioritás, ami mellett mindezek jelentéktelen részletkérdésnek számítanak.

Próbáljunk empátiával fordulni kevésbé individuálódott embertársaink felé, és az ő szemükön keresztül nézni a világot! Aki már a gondolkodás több szegmensét bejárta, nem esik kétségbe, ha valamilyen gondolatról vagy világképről kiderül, hogy téves, nem működik. Van hova továbblépnie, a kudarcaiból tanul, még ha bosszankodik is az elkövetett hibáin. De mi van azzal, aki csak egyetlen szellemi parcellát ismer, és meg van győződve arról, hogy az a világon a legjobb – nem is lehet másképp, hiszen ha nem így gondolná, keresné a kiutat – és az az egy is folyamatosan olvad, töredezik. Úgy érzi – saját szempontjából helyesen –, hogy ha az a parcella széthullana, ő maga is megsemmisülne, ezért számára a közösség kohéziójának fenntartása mindenek feletti prioritás, amit a közösen vallott mítoszok intaktsága biztosít. Két választás adódik: vagy el kell gondolkodnia azon, hogy a kedvenc mítoszai (az általa vallott értékrend) nem mindenben adnak választ a környező világ kihívásaira, és eróziójuk természetes folyamat, vagy, ha továbbra is ragaszkodik hozzájuk, akkor logikus következtetés, hogy közösségének ismételt kudarcát csakis egy nagyhatalmú megátalkodott ellenség aknamunkája okozhatja, aki ellen (kizárólag a jó ügy érdekében) minden eszköz megengedett. Az első választás a ritkább: aki hajlandó addig vallott mítoszainak felülvizsgálatára, már eleve eljutott legalább az individuáció valamilyen kezdeti fokára, és az NI-közösség, amelynek tagja volt, valószínűleg gyanakodva szemléli, esetleg már ki is utálta sorai közül. Az NI-közösségek megmaradt tagjai igazából spontán módon, és elkerülhetelenül sodródnak a radikalizáció felé – akinek saját pusztulásával kell szembenéznie, az sohasem mérsékelt –, aminek logikus végkifejlete a saját sorsát értelmezni képtelen, rémült tömeg foggal-körömmel vívott élethalálharca.

Magyarországon a keresztény vallási közösségek minden támogatást megkapnak a jelenlegi rendszertől, mégis, a két legutóbbi népszámlálás között (2011-2022) csak a katolikusok létszáma egymillióval csökkent. Szinte az egész magyar médiapiacot letarolta a kormány, a nyomtatott lapok, TV- és rádiócsatornák túlnyomó többségét felvásárolta, bekebelezte, évente százmilliárdokban mérhető összeget költ el propagandára, és még mindig liberális médiafölényről nyafognak – és igazuk van: a liberális média mindig fölényben lesz, mert eredeti tartalmat csak individuum képes létrehozni. Egy tehetséges ember vagy liberális vagy mazochista! Miért asszisztálna a saját mozgásterének beszűkítéséhez? Tehetségtelen kóristáknak hiába fizetnek sztárgázsit, abból soha semmi átütő nem fog kisülni. Aki viszont eljutott az individuáció valamely fokára, soha többé nem fog egy információs rohamosztag tagjaként ütemre menetelni, pláne megrendelésre hazudni.

“It is the economy emotions, stupid!”

Az elkeseredett közösségekben hihetetlen feszültség halmozódik fel, amit kreatív erősemberek képesek kiaknázni, és cselekvő energiává transzformálni. Ezek az emberek megmentőre várnak, egy supermanre, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik, megállíthatatlan, és visszahozza a „régi szép időket”. Mindenféle széplelkek azt gondolják, majd holmi jogszabályokkal, meg mindenféle intézményekkel fogják útját állni? Ezeket söpörje félre az útból, vágjon keresztül rajtuk, mint kés a vajon! Ott áll mögöttük az „időutazók koalíciója”, egy heterogén, több törzsre tagolódó sokaság, akiket egy dolog köt össze: nem találják helyüket a modern világban, de meggyőződésük, hogy ők mindent jól csináltak, ergo csakis rajtuk kívül álló erők bánhattak így el velük. Bármilyen ellenségkép beadható nekik, kapva kapnak rajta. A saját túlélésükért küzdenek, egy, a fejükben létező Ígéret Földjéért, aminek léteznie kell, mert a valóságosan létező számukra szenvedést okoz.

A populista népvezérek jól érzik, hogy ezzel a tömeggel sok mindent lehet kezdeni, mert nem egyszerűen a szavazatszámokat nézik, hanem az erőközpontokat. Ha a társadalom adott gócpontjaiban energia halmozódik fel, az hosszabb távon meghatározza a közhangulatot, a közbeszédet és befolyásolja a kívülről közönyösen szemlélők gondolkodásmódját is. Ahhoz, hogy ezt a sokaságot használni is lehessen valamire, először fegyelmezett tömeggé kell őket összegyúrni. Segítségükre van az információs technológia, amivel akár minden egyes választóhoz személyre szabott üzeneteket lehet eljuttatni, és a pszichológia tudománya, miáltal sokkal többet tudnak a szavazók lelkének mozgatórugóiról, mint azok maguk. Mérésekkel térképezik fel, mitől félnek, és mi után vágyakoznak, és igyekeznek megerősíteni őket abban, hogy az általuk elképzelt világ felé tartanak. Nem olyan nehéz, mert akik az individuáció alacsony fokán állnak, nem túl jó elemzők, döntéseikben racionális szempontok alig játszanak szerepet. NI-tömeget fölösleges adatokkal etetni – nagy érzelmeket kiváltó elbeszéléseket kell nekik kínálni. De még ez sem elég – a vezér és az őt követő tömeg között létrejövő kötést érzelmi csapda pecsételi meg. A követőket minél több érzelemmel telített akcióba kell belerángatni, amíg a kötés létre nem jön.

A modern demokráciafelfogás minden egyes választót racionálisan gondolkodó, a saját érdekeivel tisztában levő aktornak feltételez. Ha egy szavazó úgy érzi, nem azt kapta, amit remélt, a következő választáson még mindig adhatja a voksát egy másik politikai erőre azzal a felkiáltással, hogy „rosszul választottam”. Ezért egy kötött (NI) választót olyan helyzetbe kell hozni, hogy ne tudja ilyen könnyen megúszni! Ha a valóság durván eltér az ígéretekben felfestett szebb jövőtől, neki azt kell(ene) éreznie, hogy „én egy hülye voltam, aki összeveszett a családjával, barátaival, bohócot csinált magából, akit a környezete megvet, vagy éppen röhög rajta, ráadásul a hazájának is kárt okozott”. Mi viselné el ezt a rettenetes pszichés terhet? A kialakulatlan személyisége? Az ilyen ember minden határon túl, egészen az abszurditásig próbálja védelmezni a rajongása tárgyába invesztált energiát, pénzt, indulatot. A rajongó egy „futok a pénzem után” típusú játszmába kerül, ahol minden újabb frusztráció egyre jobban torzítja a valóságérzékelését, csak hogy megvédje magát a kataklizmával fenyegető szembesüléstől.

Ebből a szempontból kifejezetten előnyös, ha egy társadalomban polgárháború-közeli állapotok vannak, és az árkok jó mélyek. Ha esetleg valakiben kételyek támadnának, hogy tényleg jó irányba megy-e, azt kell látnia, hogy már nincs hová mennie, minden hidat régen felégetett maga körül. Ez lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet, ami minden demokratikus rendszer alapja. Ennek a tömegmanipulációnak a társadalom szövetét pusztító hatását talán nem kell magyarázni: előnyös a rendszer irányítóinak, de szétveri a nemzetet, mint közösséget, és a legtragikusabb, hogy a közösség nem individuálódott részét ez nem nagyon zavarja. A definíció szerint a nemzet közös emlék a múltról, és közös terv a jövőre. Csakhogy ennek a csoportnak más tervei vannak a jövőre: ők a régi jó világra vágynak, ami visszahozhatatlan (ahogy a Kurultáj egy résztvevője megfogalmazta: „A világtörténelemben előre nincs már, csak hátrafelé”), és nem nagyon zavarja őket, ha a ország individuálódott fele leválik róluk, és egy másik különálló törzset alkot (menjenek csak, azok nem is igazi magyarok). Arról, hogy mi lenne velük a társadalom I-része nélkül, nincs reális képük. A múltjukat is másképp látják: egy kis átszínezés, retusálás, itt-ott történelemhamisítás belefér. Ne feledjük, az NI-közösség számára a legfontosabb a csoportkohézió fenntartása – ergo az a jó történelem, ami növeli a közösség összetartását, és kielégíti az érzelmi igényeit.

Az NI-közösség és a vezér között ki nem mondott szerződés jön létre: mi alávetjük magunkat az akaratodnak, mert csak te ismered az utat a szebb jövőbe, ahol majd jó lesz nekünk. Az alávetés meg is valósul, csakhogy a szerződés másik fele teljesíthetetlen. Bár az ügyeletes erősemberek igyekeznek tehetségükhöz mérten elméletileg is rákészülni a méreteiben impozáns társadalommérnöki feladatra, az individuáció mechanizmusát nem értik, és hisznek benne, hogy erővel és akarattal mindent meg lehet oldani. Minthogy a cél elérhetetlen, trükközésekre kényszerülnek: kis részsikereket is nagyon fel kell nagyítani (mindjárt ott vagyunk), a látványos kudarcokhoz meg keresni kell egy bűnbakot. Ha eleve tudják, hogy mást fognak tenni, mint amit ígértek, akkor is azt kell mondani, hogy az eredeti menetrend szerint megyünk – az NI-tömegnek gyenge a realitásérzéke, és hinni akarnak. Be fogják venni. Az érzelmileg behálózott tömeg önsorsrontásra való képességét nemigen lehet túlbecsülni.

Az individuáció következménye az uralkodó vélemények egyre nagyobb szórása, ezért a társadalom pluralizálódása visszafordíthatatlan. Ez nem jelenti azt, hogy egy közösségen belül a domináns mítosz mindig ugyanaz marad, de a mítoszok szóródásának rádiusza folyamatosan növekedni fog. A liberális demokrácia ennek a szóródási rádiusznak a tudomásul vétele annak érdekében, hogy a közösséget egyben lehessen tartani. Ha ezt mesterségesen szűkíteni próbálják, vagy a véleményeket egyenirányítani, az olyan szinten ütközik az individuálódott elit önkifejezési autonómiájával, hogy előbb-utóbb robbanásveszélyes állapotot idéz elő. Az illiberális demokrácia a közösség öncsonkítása a divergens, azaz individuálódott mítoszok leválasztásával. Az ilyen rendszerek végül mindig a szellemi elitben találják meg az ellenségüket, miközben saját elitjük, kevés kivételtől eltekintve, legjobb esetben másodosztályú, vagy annál is gyengébb.

Egy társadalom attól lesz élhető, hogy igyekszik minden tagjának biztosítani a szabad teret, amiben megvalósíthatja céljait, mindaddig, amíg az mások jogos érdekeit nem keresztezi. De mi van akkor, ha a társadalom egy része úgy érzi, a másik rész puszta léte jelenti a veszélyt számára? (Ha az utcán a nők egy része fejkendő nélkül járhat, előbb-utóbb a többieknek is eszükbe jut, hogy akár le is vehetnék.) A külső kör tágulása kikényszeríti a határok lazítását, de egy táguló körben bármely belső kör vagy zárvány folyamatos eróziónak van kitéve. Ezek lakói egy keménykezű védelmezőre várnak, aki megint szorosabbra húzza a gyeplőt, és megrendszabályozza a szélesebb határok között mászkálókat. Ami másnak szabadság, az nekik csupán „szabadosság”, amit korlátozni, lehetőség szerint megszüntetni kell. Egyfajta központi erkölcskódexről, krisztianizált szoft-sariáról álmodnak, amit aztán az állam, mint valami szigorú tanár, minden nebulóval betartat, és ezzel megakadályozza a régi szokásrend leolvadását. (vö. „az iszlám az emberiség utolsó reménysége a globalizáció és a liberalizmus sötétségében” – Vona Gábor (2013), „A legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk” – Orbán Viktor Rod Drehernek) Ha valaki körülpillant ezen az eszmei horizonton, érdekes tájkép bontakozik ki előtte: Napjaink tradicionális keresztényei “tálibok” (=tanítványok) szerint a nyugat hanyatlik, és a „nyugati oktatás bűnös” (arab-hausza nyelven: Boko Haram). Az egészséges vidéki szellem fetisizálásában (szemben a dekadens városi polgársággal) a legmesszebbre Pol Pot jutott – ő még a szemüvegeseket is kivégeztette. Ezzel nem azt sugallom, hogy ez napjaink autokráciáiban megtörténhet (bár Kína Mao alatt tapasztalt hasonlót, és Észak-Korea mai valósága sem áll távol tőle), de a szemlélet, a nosztalgia az egészséges vidéki lét, a romlatlan paraszti hétköznapok iránt, szemben a talmi modern élettel és a városlakók elkorcsosult létezésével a mai populista szélsőjobb kedvelt nyelvi sablonjai.

A Fidesz legnagyobb bűnei között előkelő helyen szerepel a „polgári” jelző abuzálása. Az öntudatos, jogaiért kiálló, és a rá eső felelősséget vállaló polgár csakis individuum lehet. A „fideszes polgár” oximoron, nemlétező fogalom, ahogyan a Fidesszel kapcsolatban nincs értelme a „polgári párt”, „polgári szövetség” vagy „polgári kör” szókapcsolatoknak sem. Nem egyszerűen az a probléma, hogy a Fidesz nem képviseli a polgárok érdekeit – a polgár a Fidesz elsőszámú ellensége. Ha az Orbán-rendszer valahol meglát egy autonóm polgárt, igyekszik eltakarítani az útból. Ma

Magyarországon a polgárosodás meglétét a társadalom 25 százalékánál találták meg a kutatók, és csak 5 százaléka tekinthető ténylegesen polgárnak.

Civilizáció – avagy az árral szemben

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

A civilizáció összetett jelenség – most itt csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy adott korban egy társadalomban mi számított elvárt vagy elfogadott viselkedési mintának, milyen nyílt vagy rejtett elvárások irányították az egyén viszonyulását a közösséghez.

Az olyan elterjedt mondások, mint „A pénz számolva, az asszony verve jó!” arra utalnak, hogy nem is olyan rég még férfiúi virtusnak számított, ha valaki testi erővel nyomatékosítva igazította el párját, hol a helye a házban. Aztán ahogy a nőmozgalmak nyíltan tagadni kezdték, hogy a nő a férje tulajdona (vagy legalábbis alárendeltje), az erre való célozgatás egyre inkább ciki lett, majd megvetés tárgyává vált, végül a bántalmazást bűncselekménynek nyilvánították, noha tudjuk, sok helyen még most is előfordul, és számos férfi tekintélyének csorbításaként éli meg, hogy a törvény őt eszközeiben korlátozza.

Ez a példa jól mutatja, hogy egy társadalom szemléletének változása három fázisra tagolódik. Először egy kisebbség hozza a változást (igen, kitalálták: ők az I-csoportból kerülnek ki), amelyhez a többség gyanakodva viszonyul, később a szemlélet elterjed, általánossá válik, majd következik a harmadik fázis, amikor vagy csak morálisan, a közvélemény elvárásaként, vagy akár a törvény erejével rákényszerítik a hátramaradókra. A civilizáció mindig is elitista projekt volt, amit az elit mindenkori ellenpólusa jobb esetben fölöslegesnek, rosszabb esetben ellenségesnek vagy veszélyesnek tartott.

A mai napig őrzöm egy Facebook-poszt linkjét. Egy történetet osztott meg: egy nő a bíróságon tárgyalás közben nyolc lövéssel megölte kislánya gyilkosát. Alatta hömpölygő kommentfolyam. Szinte kivétel nélkül: én is megölném, kibelezném, feldarabolnám, elpusztítanám … Nemegyszer hallottam – akár átlagosan tanult emberek szájából is: minek a védő az ilyen gazembernek, nem kell védelem, mindenki tudja, hogy ő a hunyó, akasszák fel! Erős félelmeim vannak, ha a civilizáció egyes velejáróit népszavazásra bocsátanák, nem sok maradna belőlük – a római jogot valószínűleg egy délután alatt eltakarítanák.

Egy társadalom elitjét – ha az az érdemei alapján választódik ki – mindig egy individuálódott kisebbség alkotja, akiknek a véleménye egyébként sok kérdésben eltérhet egymástól, de a civilizációs alapokban nagyjából egyet kell, hogy értsenek. Az emberi faj fennmaradását a körülményekhez való alkalmazkodás biztosítja. Az a társadalom marad fenn, amelyik időben érzékeli a helyzet változását, és képes arra megfelelő választ adni. A társadalom stabilitása csak akkor biztosítható, ha az elit képes a közösség elég nagy hányadának elmagyarázni a szükséges változásokat, és a teljesen értetlen ellenszegülőket leszerelni. Ebből a szempontból 20-21.század extrém terheléspróbának tesz ki minden társadalmat. Nem csak a körülmények minden eddiginél gyorsabb változása miatt, de azért is, mert nagyon kibővült azoknak a köre, akiknek a véleményét a döntések meghozatalánál figyelembe kell venni.

A középkorban úr és paraszt nagyjából ugyanazt gondolták a világi hierarchia felépítéséről – előbbiek hozták a döntéseket, és nem kérdezték meg utóbbiakat, hogy nekik mihez lenne kedvük. Azok pedig nem is gondolták, hogy nekik ebben részt kellene venniük. A modern demokrácia kihívás elé állította a vezetőket: hogyan lehet megnyerni egy szükséges változás végig viteléhez azokat, akiknek fogalmuk sincs a probléma létezéséről, és akkor sem értenék, ha elmagyaráznák nekik (és nincs is türelmük meghallgatni), de véleményük, az van, és mély meggyőződésük, hogy nekik ebbe bele kell szólniuk.

Egy civilizáció megtámadásának mesterterve (azok a legsérülékenyebbek, ahol az elit és a lemaradók között eleve nagy a távolság – az utóbbiak eleve rendelkeznek egy versenyhátránnyal, ami miatt már van bennük egy alapfeszültség): ha ez a csoport kellően népes, folyamatosan hergelni kell őket, és dezinformációval etetni, majd ráuszítani őket az irányító elitre. Ez a közeg a hatalomra törő populisták aranytartaléka („I love the poorly educated“ – Donald Trump). Ha sikerül elültetni a fejükben, hogy az általuk megálmodott világot fogja elhozni, szörfözhet az indulataik hátán, és ha sikerült bennük létrehozni az érzelmi kötést, már lepottyanni sem olyan könnyű erről a hullámról, mert nem csak a vezérnek van szüksége az őt magasba repítő sodrásra, de már a hullámot alkotó „cseppek” sem viselnék el a kiábrándító sokkot, hogy ők nem a jövő szikláit ostromló áradat részei, csak a levegőben elporladó permet. Azt nem tudja megvalósítani, amit a tömeg vár tőle (legtöbbször nem is akarja), de az individuálódott elitet sem kooptálhatja, mert az le- és megbuktatná. (Legfeljebb egyes, korrumpálható tagjait állíthatja maga mellé – ők lesznek a leghasznosabb szövetségesei, mert lehet, hogy nem érdeklik őket elvek, de legalább nem hülyék.)

A civilizáció alapja az individuum, és az igazi veszélyt azok jelentik számára, akik a fellázított kollektív tömeget ráuszítják. Egy civilizáció addig marad fenn, amíg a döntéshozás az individuálódott elit kezében marad. Ez az elit egyáltalán nem hibátlan, ezért elszámoltathatónak kell lennie, de az elszámoltatást is csak egy I-közösség (polgárság) tudja végrehajtani. Ha az érzelmei és vágyai által vezetett, racionális mérlegelésre képtelen tömeg kezd számonkérésbe, az katasztrófához fog vezetni. Az a stabil civilizáció, ahol a „fej és a farok”, azaz az individuálódott elit és a gyengén képzett lemaradók között nem túl nagy a távolság, és az utóbbiak nincsenek túl sokan. Az egyes egyének fejében levő tudatlanság nem magánügy, és ha elér egy kritikus szintet, elsőszámú nemzetbiztonsági kockázattá válik. Az emberi ostobaság nem valami semleges, inert dolog, hanem bizonyos körülmények között aktív, életet pusztító erővé válik, és az önjelölt népvezérek nagyon kreatívak tudnak lenni ilyen körülmények előidézésében. Amikor egy társadalom a tömegek oktatásába invesztál, nem csak a jövő gazdaságához szükséges minőségi munkaerőt képzi, de a saját jövőbeni fennmaradásáról is gondoskodik.

Hmm … ez akkor azt jelenti, hogy vezessék a társadalmakat diplomások és akadémikusok? Hát – nem egészen! Bár a képzettek között valóban magasabb az individuálódottak aránya, van példa az ellenkezőjére is. Értelmiségi nem attól lesz valaki, hogy felsőfokú tanulmányokat végzett és szellemi munkával keresi a kenyerét. Az tesz valakit értelmiségivé, hogy képes önálló gondolkodásra. Bizony, egy értelmiségi kizárólag individuálódott személyiség lehet. Bármilyen hajmeresztően hangzik, kizárólag liberális értelmiség létezik, ami nem tévesztendő össze a liberálisnak minősített dogmákat kritikátlanul visszhangzó, általában újbaloldali szellemi munkásokkal. Egy értelmiségi számára nem létezhetnek „szent tehenek”, végérvényesen eldöntött kérdések, olyan kategóriák, hogy valami „nem szalonképes”, vagy valamiről nem vitatkozunk, mert okos emberek már eldöntötték. A felsőoktatásnak nem az a célja, hogy megkímélje a hallgatókat a konfrontációtól a nekik nem tetsző mítoszokkal – ellenkezőleg, azáltal válik valaki értelmiségivé, hogy a kihívásokra adott válaszait újra, meg újra próbáknak veti alá, és készen áll azok korrekciójára.

***

Harc a halhatatlanságért

„Túlél a sörösüveg,

Túlél a falon a kampó,

Túlél egy gumidarab,

Ments meg, hogy ne legyek halandó!”

(Omega: Az üzenet)

A világ jelenlegi konfliktusai mögött hajlamosak vagyunk anyagi érdekeket keresni, pedig a logikusnak tűnő magyarázatok elfedik azt, amivel sokkal ijesztőbb szembenézni: ezeknek semmiféle materiális vagy kézzelfogható oka nincs. Gyökerük az emberi pszichében keresendő.

Oroszország nem azért támadta meg Ukrajnát, mert az rá bármilyen fenyegetést jelentett volna. Ez még akkor sem állt volna fenn, ha az országot tényleg felveszik a NATO-ba, ami most még semmiképp sem volt napirenden. Ki támadott volna

Oroszországra? Az Egyesült Államok, amely az ukrajnai invázió előtt az 1989-es katonai létszámának (kb. 300 ezer fő) már csak egyötödét állomásoztatta Európában? Vagy az európai NATO-tagok, ahol már nagyrészt megszüntették a sorkatonaságot, és éppen most költenek rohamtempóban Euró-százmilliárdokat, hogy a hadseregeiket harcképes állapotba hozzák? Ugyanígy nincs értelme annak, hogy Trump Grönlandra áhítozik, ahol egy 1951-es egyezmény alapján annyi támaszpontot nyithat, amennyit akar, és akikkel a bányászati jogokról is meg lehet egyezni. Venezuela kapcsán emlegették az olajat – mindenesetre az Exxon Mobil igazgatója kijelentette, hogy nem látnak fantáziát az ottani gyenge minőségű olaj kitermelésében. Tajvan Kínának egy darab földet jelent, amin kínai zászlót akarnak látni, de kérdéses, hogy meg tudja-e szerezni a sziget élenjáró chipgyártó technológiáját, ami elhúzódó harcok esetén könnyen megsemmisülhet, és aminek a termékeihez a hadseregre elszórt óriási összegek töredékéért hozzá tudna jutni, ha kevésbé agresszív külpolitikát folytatna. Hararinak van igaza, amikor azt állítja, hogy ma már anyagi értelemben semmilyen háborúnak nincs értelme, mert az országok gazdagságának titka az emberi tudás, amit nem lehet harccal megszerezni, a zsákmányolható kincs értéke pedig csupán töredéke egy háború költségeinek.

Oroszország, Kína, de még az Egyesült Államok egyszerű lakója ezen az átrendeződésen anyagi értelemben csakis kizárólag veszíthet. (Európa sem tudja megúszni, és ha azt hisszük, a kis nemzetállamok az új helyezkedésben jobb alkupozícióban lesznek, mint egy egységesen cselekvő európai blokk, magunkat csapjuk be.) Korábban sem azért globalizálódott a termelés, mert valamiféle “globalisták” (brr, már a kifejezés megjelenése is jó indikátora az idiotizmusnak) ki akartak szúrni az emberiséggel, hanem mert a többség így járt jól – a világ szegényebbik fele egyértelműen, de még a fejlettebb országok lakói is – a kétségtelenül meglévő árnyoldalai ellenére is.

De hát akkor miért nézik tétlenül a létező rendszer szétverését – milyen előnyük származik ebből? Van egy olyan tényező, amivel a közgazdászok képtelenek számolni: az élmény. A mítoszok nem egyszerűen a pszichénkben lepergő sztorik, hanem személyesen átélhető elbeszélések, amelyek szoros kapcsolatban állnak a psziché alapját jelentő érzelmi objektumokkal. Az, hogy „az országunk nagy lesz, és dicsőséges” a képzelő személyében is megmozdít valamit, ami szeretne nagy és dicsőséges lenni, és ez őt sok mindenért kárpótolja. Olyan ez, mint amikor a magyar úszó elsőként ér a célba, és otthon a TV előtt Gipsz Jakab sörösüveggel a kezében felüvölt: győztünk! (A stadionok és arénák a kollektív életérzés kohói.)

Akik a jelenlegi széthullást hangszerelik, a nagyhatalmak vezetői, semmiféle racionális magyarázatot nem tudnának adni arra, hogy amit tesznek, miért teszik – amit okként említenek, azt tények nem támasztják alá. Felületes szemlélők olyanokat mondanak, hogy mindez „pénzért és hatalomért” történik, de ez nem elégséges magyarázat: Trumpnak és Putyinnak van pénze bőven, és bár Hszi Csin-ping anyagi helyzetéről nincs megbízható információ, vélhetően ő sem szegény ember. De akkor mégis mit akarnak? Erre csak annyit szoktam mondani: lovasszobrot, meg néhány bekezdést a történelemkönyvekben.

Hihetetlennek hangzik? Vessenek egy pillantást Trumpra – ő még csak leplezni sem próbálja! Hiába gazdagodik második hivatalba lépése óta jobban bármelyik elődjénél, első embere a világ legerősebb államának, messziről süt róla a sóvárgás valami megfoghatatlan, pénzért meg nem vásárolható dicsőség után: A Kennedy Centert átneveztette Trump-Kennedy Centerre, és a norvég miniszterelnöknél levélben reklamált, hogy miért nem ő kapta meg a Nobel-békedíjat. Putyin magára, mint országgyarapítóra tekint, az állami médiában Nagy Péterrel és Nagy Katalinnal állítják párhuzamba, akik „területeket szereztek vissza”. A kínai állami propaganda szerint Mao tette Kínát szabaddá, Teng Hsziao-Ping gazdaggá, és Hszi Csin-ping hozta vissza régi dicsőségét (a nemzeti újjászületés korszakának vezetője). Árulkodó volt, amikor tavaly szeptemberben Pekingben Putyin és Hszi a halhatatlanságról beszélgettek. Egy világméretű pókerparti szemlélői vagyunk, ahol elsősorban hírnév és presztízs jelentik a betolt zsetonokat.

Nem kell hozzá éles szem, hogy észrevegyük: Orbán maga is ezt a kétes, evilági dicsőséget kergeti, és megpróbálja elhitetni magával és követőivel, hogy odaülhet a nagyok asztalához, és neki is osztanak lapokat. Nem arról van szó, hogy megvetné a pénzt, és ne álmodozna néha arról, milyen lesz majd vasárnap délutánonként a hatvanpusztai orangerie-ben ejtőzni. De téved, aki azt gondolja, csak ennyire vágyik – a legfőbb cél az „Orbán-korszak”: úgy bevonulni a történelembe, mint aki új irányt szabott a nemzet fejlődésének, és aki Magyarországot a világ egyik szellemi gócpontjává tette. Persze a környezetében bőven vannak, akiknek nincsenek ilyen nagyratörő céljaik, és csupán a zsebüket szeretnék megtömni. A helyzet az, hogy Orbánnak sikerülni fog – megkapja azokat a bekezdéseket a történelemkönyvekbe – más kérdés, hogy nem teszi a kirakatba, és az ország még sokáig viselni fogja a szégyent, hogy élharcosa volt a civilizáció ellen indított támadásnak.

Jelenleg minden nagy konfliktus absztrakt, nem evilági célokért folyik, és ha a világ vezetőiben volna egészséges önreflexió, akár abba is lehetne hagyni – bár nem mindenkinek kerülne ugyanannyiba a kiszállás. Viszont nem lehetne csak úgy belemondani az éterbe, hogy „bocs, holnaptól mindent másképp gondolunk”. Bármekkora is a hatalmuk az autokratáknak, ők az NI-tömeg hátán egyensúlyoznak, az ő támogatásuk adja az erőt, hogy legyűrjék az intézmények ellenállását. Sok mindent megtehetnek, de nem tehetnek olyat, ami megtörné az ő illúzióikat, mert akkor megszűnik a felhajtóerő, és ők lezuhannak, és bukásuk sokkal több lenne puszta hivatalvesztésnél. Minthogy ők nem veszíthetnek, tömegek és országok fogják megfizetni az árát ennek az eleve bukásra ítélt egyszerre társadalmi és világpolitikai kísérletnek.

Magyarország a nagyok meccsébe érdemben nem tud bekapcsolódni, és csak magának árt, ha mégis megpróbálja. A „világrendszerváltásnak”, amit a Fidesz-drukkerek csillogó szemmel várnak, merthogy az ország végre valami nagy-nagy-nagy dolognak a részese lesz, az ország csakis kizárólag vesztese lehet. Annak örülni, hogy vége a szabályokon alapuló világrendnek (még ha a szabályokat nem is mindig tartották be) és az erő uralma következik, katasztrofális tévedés, mert Magyarország nem erős, és túl sok szövetségese sincs. Egy olyan világban pedig, ahol minden állam azt kiabálja, hogy ő a „first”, a dzsungel logikája érvényesül, ahol még a vélt szövetségesek is készek bármilyen pillanatnyi előnyért hátba támadni egymást. Magyarország semmit nem nyerhet azon, ha Ukrajnában az oroszok győznek, ha pedig nem tudják elérni céljaikat, még rosszabbul járnánk. A jelenlegi felfordulásban Magyarország csak károkozásban lehet nagy. Az ország olyan játszmában vesz részt, ahol történelmi hírnevünk és civilizációs renoménk forog kockán, cserébe az Orbán szeme előtt lebegő csillogó üveggyöngyök látványáért.

Következmények

A világban eddig az a nyugati elitek által általánosan elfogadott elképzelés uralkodott, hogy a különböző rendszerű országok közötti gazdasági kapcsolatok előbb-utóbb elhozzák a demokráciát, az pedig a jólétet, és a modern polgári berendezkedést, amit leginkább liberális demokráciának nevezünk.

Emögött a logika az, hogy „az emberek mindenhol jól akarnak élni” => „jólétet jól működő kapitalista gazdaság képes létrehozni” => „a jól működő kapitalista gazdaság önállóan cselekvő egyének autonóm együttműködését igényli” => „ez csak szabad társadalom esetén lehetséges, ami kikényszeríti a demokráciát” (… innentől móka, kacagás – a többi probléma automatikusan megoldódik).

Sajnos ennek a logikai láncnak minden egyes lépése hibás. A demokrácia egy sokszorosan túlterhelt fogalom – leginkább valami olyasmit értenek rajta, ahol az emberek szabadok, boldogok, és jólétben élnek. Ez a kép azon a téves feltételezésen alapul, hogy a választópolgárok 1: tisztában vannak saját érdekeikkel, 2: szabadok akarnak lenni, 3: döntéseiket racionális alapon hozzák, ergo, ha szabadon választhatnak, akkor olyan társadalmat fognak létrehozni, amelyben a fentiek megvalósulnak. Ehhez képest a tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalom nagyobb részének elég halvány fogalmai vannak arról, mi lenne a jó neki, és ebből egyenesen következik, hogy döntéseik meghozatalakor teljesen ki vannak szolgáltatva az érzelmeiknek, amiket könnyű manipulálni. (ld. mint állatorvosi ló: brexit – de még hosszan lehetne sorolni.) A szabadság akarása, a „mindenki szabadságra vágyik” illúziója is tipikus értelmiségi projekció: a nem individuálódott személyiség a kemény kezű felső vezetést nem autonómiája korlátozásának, hanem a stabilitás és a biztonság garanciájának tekinti, aminek hiányában zűrzavar lépne fel, és bizonytalanságot érez, ha nincs, aki megmondja, merre van előre. Az orosz nyelvben külön szó van a társadalomban uralkodó rendetlenségre ill. az ilyen korszakra: szmuta. A kínaiak erről nagyon hasonlóan gondolkodnak (főleg az idősebbek) – sokan jobban félnek a káosztól, mint az autoriter vezetéstől – az ő szavuk ugyanerre: 乱世 (luànshì).

Bármiféle önkormányzat vagy önrendelkezés csakis ott jöhet létre, ahol meghatározó mennyiségben létezik ez a bizonyos „ön”, azaz az egyes állampolgárok autonóm, önállóan gondolkodó énje. Ha ez nem létezik, hiába mondják nekik, hogy „gondolkodj a saját fejeddel”, az falra hányt borsó marad, mert nincs saját fejük, és azt nem is lehet egyik napról a másikra megszerezni. Ennek hiányában marad az igazodás a közösségeikhez, és a mégoly demokratikus szavazás is a népesség törzsi-etnikai vagy vallási megoszlását tükröző népszámlálássá torzul. A „mieink” logikája minden más megfontolást felülír. A demokrácia megléte – mindenféle jelzős szerkezet nélkül – az égvilágon semmit nem garantál. A szabad polgári társadalom megteremtését a legkevésbé sem.

Hogyan lesz akkor jólét? Amikor Marx a Kommunista kiáltványt írta, meg volt győződve arról, hogy a kommunizmus a fejlett ipari országokban fog először megvalósulni. Ehhez képest a 20. század ennek egyértelmű cáfolatát hozta – a szocialista társadalomszervezési kísérletek a kevésbé fejlett országokban jártak sikerrel. A harmadik világban még ma is számos híve van. Marx egy dolgot nézett be, de azt nagyon: egy individuálódott közösség problémáira egy kollektív társadalmi modell sohasem képes választ adni. Ahogyan az egyén nem fog alacsonyabb individuális szintre visszamenni, ugyanezt egy közösséggel sem lehet megcsinálni. (vö. „Nyugaton […] istenítik az egyént”, Magyarországon viszont a közösséget, a „kollektív identitást” és a „nemzet szellemi fundamentumát” állítják a középpontba”) 

Egy elmaradott országban a félig-meddig sikeres gazdasági átalakulás is jelenthet felemelkedést a korábbi állapotokhoz képest a fejlődés extenzív szakaszában (nyitunk még egy öntödét, még egy varrodát), mert ez a fajta termelés alig igényel a munkavállalók részéről önálló gondolkodást, ergo frissen toborzott, iskolázatlan dolgozókkal is működőképes. A szegénységből kiemelkedett tömeg nem szabadságra vágyik, hanem jobb táplálékra, és lakáskörülményekre. (Ld. Iván Kozirev öntőmunkás éneke.) Ha ezen túl akarnak lépni, a nagy hozzáadott értékű, tudásalapú gazdasághoz elengedhetetlen a minőségi oktatás, de ha a szakismeretekre koncentrálnak, és propagandát adagolnak hozzá, az első generációs értelmiséget még viszi a forradalmi lendület vagy a nemzeti nagyság igézete. Ez azonban innen versenyfutás az idővel. Előbb-utóbb meg fog jelenni az a generáció, amelyben megfogalmazódnak a rendszer számára kényelmetlen kérdések, és akik fel is merik majd tenni azokat.

De hogyhogy eddig nem volt probléma a demokráciával? Amikor a rendszerváltás előtt néha szóba került a nyugati polgári demokrácia, néha megkaptam egy jólértesülttől, hogy á, az nyugaton sem úgy van, hogy csak úgy akármi lehessen, amit a nép akar – az, hogy miből válasszanak, félhomályos szobák háttéralkuiban dől el. Nem tudom, hogy voltak azok a szobák kivilágítva, de tény, hogy mióta bevezették a mindenkire kiterjedő általános választójogot (alig több, mint egy évszázad), a nagypolitikának mindig volt egy úri, elitista beütése. A mérsékelt baloldali, szociáldemokrata pártokat is a munkásarisztokrácia dominálta, amelynek a polgárság volt a példaképe. A politikai versenynek volt egy etikája, hogy a kínálat nem mehet egy szint alá, és a szereplők bizonyos viselkedést nem engedhetnek meg maguknak. Az érzelmekre persze ők is szerettek rájátszani, de próbálták tartani a határt, hogy az ne okozzon a rendszerben helyrehozhatatlan sérüléseket. Richard Nixon (!), amikor 1960-ban Kennedyvel szemben alulmaradt, és arra biztatták, hogy támadja meg jogi úton a választási eredményt, csak annyit mondott: „Hazánk nem engedheti meg magának az alkotmányos válság okozta kínlódást – és én biztosan nem veszek részt ilyesminek az előidézésében, csak azért, hogy elnök lehessek”. (… és akkor vessünk egy pillantást Donald Trumpra.) Ha mégis olyan erő került meghatározó pozícióba, amelytől jó okuk volt félteni a civilizáció alapjait, mint az olasz vagy a francia kommunista párt (előbbi 20, utóbbi akár 30 százalék körüli eredményekkel), akkor a többiek összezártak, és Amerikából sem pampogtak, hogy a demokrácia megsértése, ha kihagyják őket a hatalomból.

Az utóbbi évtizedekben emelkedett fel egy politikai vállalkozó típus, amely szerint egyedül az eredmény számít, mindenki a focivébé győztesére kíváncsi, a fair play-díjas senkit sem érdekel. Ők elkezdtek egészen más szemmel nézni az NI-tömegre: nem veszélynek, hanem kiaknázható erőforrásnak tekintették. Rájöttek, hogy az egymással is gyakran vitatkozó, vezetőiket nem automatikusan követő, az egyszerű magyarázatokkal szemben gyanakvó, dolgokat több oldalról megvizsgáló individuumokkal szemben a tömeg egyszerűen kormányozható erőgép. Igaz ugyan, hogy a civilizációból keveset ért, de talán jobb is így – legalább nem fog zavarba jönni, amikor a társadalom addigi tartópilléreit próbálják vele szétveretni.

2025. február 22-én a következő mondatot írtam a közösségi oldalamra: Ezen a héten volt a világ vége – annak, amit eddig ismertünk. Nem csak a 2. világháború utáni rend felbomlására gondoltam, vagy arra, hogy az Egyesült Államok nekiállt lebontani saját szövetségi rendszerét. Ez mind igaz, de történt valami ennél sokkal ijesztőbb is. Az Egyesült Államok nyíltan szembefordult a civilizációval. Kína vagy Oroszország eddig sem számítottak a szabadon gondolkodó szellemek hazájának, de most az amerikai elnök nyilvánította ki, hogy igazából egyetlen rendezőelvet ismer el: a nyers erőét. Elvek nem érdeklik, és Európát ellenségnek tekinti.

Kontinensünk az elmúlt évtizedeket békés szendergésben töltötte, és lakói abban a tudatban éltek, hogy a háborúk kora a múlté, ők maguk és leszármazottaik már békében és szabadon élhetnek. Ha viszont tényleg bekövetkezik az, hogy ez a három hatalom felosztja egymás között a világot, akkor Európa harapófogóba kerül, és ha tényleg csak a nyers erő számít, akkor vagy megpróbál nagyon gyorsan erőt felmutatni, vagy megadóan várja, hogy az egyik erőtér maga alá gyűri. Olyan opció nem létezik, hogy majd kis szuverén nemzetállamok fognak háborítatlanul egymás mellett létezni. Aki ilyet ígér, vagy nem tudja, mit beszél, vagy hazudik, és hülyének nézi a hallgatóságát. Rémüldözés és jelszavak skandálása még soha egyetlen közösséget nem védett meg az erőszaktól. Az individuum elsőként fogja felismerni, ha veszélyben van, és próbál biztonságos területre menekülni. A tömegember csak azt fogja észrevenni, amikor lesújt rá a végzet, amit ő maga szabadított el.

Az illiberális kormányzás – ha megfelelő erőszakszervezetek felett rendelkezik – rá tudja kényszeríteni akaratát a gondolkodó elitre, meg tudja fosztani fórumaitól, intézményeitől, de nem tudja megfosztani az önálló gondolkodás képességétől. Egyes tagjait bebörtönözheti, akár meg is ölheti, de mindenestül nem tudja kiirtani, mert a leszakadás a kollektív mítoszokról már nem kevesek kiváltsága, mint a középkorban. Százmilliókról beszélünk. Nem lehet felgyújtani az összes könyvtárat, letörölni az összes szervert, megsemmisíteni az összes mentést. Ha viszont így van, illiberális vezetőink barátkozzanak a gondolattal: valahányszor az unokáikra pillantanak, ott rohangálnak köztük a jövő liberális polgárai, akik szemlesütve fognak felmenőikre gondolni.

Nem mindegy viszont, hogy addig az emberiségnek mennyi szenvedést, értelmetlen kényszert és agressziót kell elviselnie. A civilizációt úgy kellene megőrizni, hogy közben a tömeget meg kellene védeni saját civilizálatlansága következményeitől, miközben a liberális demokráciák alaptézise, hogy minden embert autonóm cselekvőnek tekint. Meddig mehet el a civilizáció a saját védelmében? A tömegdemokrácia, mint keret, az általános választójog adott, nem lehet visszacsinálni, miközben maga a mechanizmus az NI-tömegre ráhúzva strukturálisan instabil és önveszélyes. Korszerű polgári demokráciát fenntartani és működtetni kizárólag individuumok kritikus tömege képes, de azt nem lehet egyik pillanatról a másikra létrehozni. Ma mégis elég sok forog kockán ahhoz, hogy megpróbálkozzunk a valószínűtlennel is. Ki tudunk-e állni önmagunkért önálló tartással rendelkező polgárokként, akiknek jár a szabad cselekvés tere, és nincsenek alávetve az önkény uralmának? A tét nagy – önállóság és alávetettség, felnőtt lét és infantilis determináltság, végső soron civilizáció és barbárság között kell választani.

Összes hibája és fogyatékossága ellenére Európa maradt a civilizáció utolsó menedéke. Magyarország helyét nagyon sokáig az fogja kijelölni a történelemben, hogy ebben a küzdelemben melyik oldalon állt. Ehhez kéne felnőni. Nem maradt sok időnk.

Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök, Savkat Mirzijojev üzbég (j) és Kasszim-Zsomart Tokajev kazah elnök (b2) a kínai–japán háború befejezése és a második világháború ázsiai lezárásának 80. évfordulója alkalmából rendezett katonai díszszemlén Pekingben 2025. szeptember 3-án (fotó: MTI/EPA/ Szputnyik/Kreml pool/Alekszandr Kazakov)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Mindössze két kastély ingyenes tulajdonjog-átadása történt meg eddig, ismerte el a HVG kérdésére az Építési és Közlekedési Minisztérium. Ráadásul ezek közül az egyik nem magánkézbe ment át, hanem az állam egyik szervétől a másikhoz vándorolt, a majki kamalduli remeteséget ugyanis a közeli Oroszlány városa vette át. A másik ingatlan a sopronhorpácsi Széchenyi-kastély, amit a PBE Építő Kft. kapott meg; ennek a cégnek Paár Attila építőipari milliárdos, Tiborcz István egykori üzlettársa a tulajdonosa.

Mindez igen szerény sikernek látszik annak fényében, hogy Lázár János öt pályázatban 25 kastélyt hirdetett meg magánosításra, és a jelentkezőknek a miniszter által nagy nehezen áterőszakolt, egyszer az Alkotmánybíróság által is visszadobott kastélytörvény értelmében fizetni sem kell az állami tulajdonú kastélyok megszerzéséért, csupán felújításukat és működtetésüket kell vállalni. A kastélyprivatizációs kísérlet ügyét a Válasz Online kezdetektől nyomon követte, összegyűjtött cikkeink itt érhetők el.

Amint korábban megírtuk, Lázár János a 80-as évek kastélyprogramjának modelljét próbálta meg feléleszteni, amikor a késő szocializmus állami vállalataira próbálta a kormány ráterhelni a kastélyok fenntartásának terhét. A vállalati kastélyok azonban nem bizonyultak életképesnek, és ennek nemcsak a rendszerváltás volt az oka. Inkább az az alapvető tényező hatott, hogy

a legtöbb nagyvállalatnak semmi szüksége nincs kastélyra, és az idegenforgalmi célú működtetéshez sincs meg náluk a megfelelő szakmai tudás és a személyi állomány.

A Lázár-féle koncepcióban az egykori állami vállalatok helyére a NER-cégek léptek volna, de a program nem látszik sikeresnek. Mint az ÉKM közölte, összesen 21 kérelem érkezett be, a szerződések azonban az említett két kivétellel nem születtek még meg. „A kérelmek egy része a kérelmezők által visszavonásra került vagy érvénytelen volt, illetve a szerződéskötést megelőző tárgyalások során a kérelmezők olyan feltételeket szabtak, amelyek nem voltak összeegyeztethetőek a kastélytörvény előírásaival, így a szerződéskötések meghiúsultak” – ismerte el a minisztérium.

Sokatmondó, hogy visszalépett az a két cég is, ami – legalábbis financiális szempontból – valóban képes lett volna kastélyt üzemeltetni: a Mol és a Richter. Az előbbi a bajnai, az utóbbi a nádasdladányi kastélyra adott be pályázatot, de mostanra mindkettő elállt a szándékától.

A minisztérium több esetben (Füzérradvány, Dég, Tata) még tárgyalásokat folytat a nyertes pályázókkal, de kevesebb mint egy hónappal választások előtt elég nagy bátorság kellene mindkét oldalról egy ilyen szerződés aláírásához, ugyanis kormányváltás esetén a kastélyprivatizáció a legkönnyebben semmissé tehető vagyonátruházások közé tartozik. Amit a Mol és a Richter nem vállalt, azt más érdeklődőknek is érdemes kétszer meggondolni, legalábbis áprilisig.

A sopronhorpácsi Széchenyi-kastély esete annyiban különleges, hogy ezt az épületet nem újították fel a kastélyprogram keretében az elmúlt években, és kiállítás sincs benne, nem is látogatható. Erre valóban nagyon sokat kellene költenie Paár Attila cégének, a minisztérium felé tett vállalás az első tíz évben 4,09 milliárd forintról szól, ami nem a teljes rekonstrukció, csupán a használhatóvá tétel költsége. (A teljes adatlapot a vállalásokhoz a cikk végén közzétesszük.)

A PBE Építő a kastélyban kulturális és turisztikai rendezvényhelyszín üzemeltetését, kávézó nyitását és a helyreállított szerkezetű kastélypark ingyenes látogatóságának biztosítását vállalta. Mindezt egy következő kormány számon is tudja kérni, és

ha a vállalások nem teljesülnek, az épület visszaszerezető a közvagyon számára.

Ahogy már többször utaltunk rá, kastélyt üzemeltetni nem jó biznisz, az üzleti terv szerint a felújításon túl Sopronhorpács működtetése évente 200-370 millió forint közötti összeget emészthet fel. Ez a rendezvényközpont bevételeiből aligha fedezhető.

Mit ért el Lázár János az éppen három éve, 2023 márciusában elindított kastélyprivatizációs akciójával? A jelek szerint nem sokat.

Ha a következő hetekben nem tud még néhány céget szerződéskötésre rászorítani, akkor mindössze egyetlen rossz állapotú műemléknek talált gazdát, két esetben pedig az állami üzemeltetőt cserélte le: Majknál az oroszlányi önkormányzat, a bezárással megfenyegetett edelényi kastélymúzeumnál pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megye vállalta át a feladatot.

Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy az elszegényedett iparváros Oroszlány legfeljebb központi támogatással tudja majd Majkot fenntartani, és aligha lesz a barokk remeteségnek jobb gazdája, mint a kastélyok fenntartására korábban létrehozott központi szakmai szervezet, a NÖF. Ami az elmúlt években a szétdarabolás árnyékában nyilván szintén nem tudta a munkáját az elvárható színvonalon és elkötelezettséggel végezni.

*

A PBE Építő Kft. és a minisztérium közötti egyeztetésről szóló tavaly februári dokumentum:

Nyitókép: a sopronhorpácsi Széchenyi-kastély (Wikimedia Commons / Solymári)

Ezt a hírt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az ötvenezres észtországi várost, Narvát mindössze a településsel azonos nevű folyó választja el Oroszországtól – a víz fölött átívelő híd túloldalán Ivangorod található. A két város lakói könnyen megértik egymást, hiszen Narva városának közel kilencven százaléka orosz. Jelentős részük még a Szovjetunió idején került ide, de esze ágában sincs visszatérni Oroszország anyácskához. Fontosabb a magasabb életszínvonal és az uniós útlevél. Vagy mégsem?

Február végén megszaporodtak a közösségi médiában a „Narvai Népköztársaságot” emlegető csoportok és bejegyzések, amelyek szerint Észtország elnyomja az orosz kisebbséget, ezért a városnak és környékének el kellene szakadnia a balti államtól. Az észt elhárítás szerint az online kampány orosz információs művelet, nincs mögötte tömeges helyi támogatás. Hétfőn az ország külügyminisztere is megszólalt: Margus Tsahkna szerint az ország lakosságának „nyugodtnak és informáltnak” kell maradnia. Titkosszolgálati aktivitás és külügyminiszteri nyilatkozat néhány mém, Facebook-csoport és közösségi médiás poszt miatt? Máris kevésbé tűnik túlzásnak az észt reakció, ha tudjuk: 2014-ben az ukrajnai orosz agresszió nagyon hasonló forgatókönyv szerint, az orosz kisebbségre hivatkozva indult el. Ekkor jött létre a két szeparatista bábállam, a donyecki és a luhanszki „népköztársaság.” (A kisebbségvédelemre való hivatkozás hamisságát jól mutatja, hogy a 2022-ben indult totális invázió óta az orosz hadsereg Kelet-Ukrajnában, például Harkivban jóval több oroszt ölt meg, mint az ukrán nacionalizmus valaha.)

Narva azonban nem csak az észt–orosz határszkander miatt érdekes. Ha Vlagyimir Putyin valaha tesztelni akarja a NATO egységét, akkor alighanem éppen itt fog próbálkozni. Például akkor, amikor a transzatlanti katonai szövetségben feszültség van az Egyesült Államok és Európa között. Mint mostanában: előbb Donald Trump fenyegette vámokkal az európai tagállamokat, majd többször kijelentette, meg akarja szerezni az EU- és NATO-tagállam Dánia fennhatósága alá tartozó Grönlandot.

Miután nagy nehezen elcsitult az amerikai verbális kirohanásokkal tarkított konfliktus, következett az újabb szakadás.

Donald Trump az európai szövetségesek értesítése nélkül Izraellel karöltve háborút indított Iránban, majd a Hormuzi-szoros iráni lezárásnak feloldásához katonai segítséget követelt. Azonban Amerika európai és ázsiai szövetségesei is jelezték, a maguk részéről inkább kimaradnának az újabb háborúból – a Fehér Ház lakója pedig sértődött közösségi médiás bejegyzésekben ostorozta a szerinte hálátlan európai szövetségeseket.  

Ha tehát Oroszország valóban próbára szeretné tenni a NATO egységét, az számára éppen egy ilyen pillanatban lenne a legmegfelelőbb. Amennyiben pedig Moszkva némi orosz rulettre is hajlandó, egy narvai incidenssel lényegében katonai veszteség nélkül akár a történelem legerősebb katonai szövetségének de facto végét is elérheti – ami pedig régóta az orosz politika első számú célkitűzése.  Ez a forgatókönyv nem a hisztérikus ruszofóbia vagy a realitáskokat figyelmen kívül hagyó képzelődés terméke. Hanem egy magát neorealistának tartó német–olasz politikai elemző, a német hadsereg, a Bundeswehr akadémiáján tanító Carlo Masala Ha Oroszország győz – Szcenárió című 2025-ös könyvének vérfagyasztó logikával levezetett következtetése. A kötet nemrég jelent meg magyarul a Park könyvkiadónál, Nádori Lídia fordításában.

A karcsú kis kötet olyan forgatókönyvet próbál meg végigvenni, amelybe az európai közvélemények bele sem mernek gondolni: mi van, ha Oroszország nem pusztán eléri minden célját Ukrajnában, de némi összeszedelőzködést követően a NATO-t is megtámadja? Túlfeszült lényeglátók és hamis realisták ezen a ponton szoktak felnevetni. Ugyan hogyan lenne képes az Ukrajna elfoglalására is képtelen, kivérzett orosz hadsereg kihívást intézni a nála nagyságrendekkel erősebb NATO-hoz? Carlo Masala könyvének vezérfonala, hogy ehhez valójában nem tankhadosztályok és frontális támadás szükséges. Sokkal inkább az ellenfelek beható ismerete, hibrid hadviselés, a migrációs válság felkorbácsolása, a kínaiakkal való szoros egyeztetés és kis létszámú, szükség esetén visszacsinálható gyors katonai művelet – mindegyik elem régóta része az orosz eszköztárnak.

Carlo Masala a jelenlegi folyamatokból, az európai és az orosz gondolkodásból kiindulva vázol fel egy lehetséges forgatókönyvet. 2028-ban járunk, Ukrajnában ugyan fegyverszünet van, de az ország krónikusan instabil, az újjáépítés alig halad. Oroszország viszont látszólag új útra lépett, hiszen Vlagyimir Putyin lemondott az elnöki pozícióról, az általa kiválasztott utód, Oleg Obmancsikov pedig – legalábbis ezt szeretné hinni a Nyugat – egészen más. Fiatal, karizmatikus politikus, dolgozott Nagy-Britanniában.

Reformokról, megbékélésről, Kelet–Nyugat-párbeszédről szónokol – nem olyan KGB-s és szovjet őskövület, amilyen Vlagyimir Putyin vagy Szergej Lavrov volt.

Némi bizonytalankodás után az európai kormányok hisznek neki, mert hinni akarnak. Oroszország megváltozott, itt az új Gorbacsov, aki pontosan azt mondja, amit hallani akarunk. Még jól is jön, hogy a korábbinál kevésbé konfrontatív az orosz elnök, így végképp nincs szükség a védelmi kiadások növelésére. Az állandó keleti feszültségbe belefáradt európai társadalmak pedig örülnek a moszkvai trillázásoknak. Igen ám, de miközben Obmancsikov kifelé a béke galambját játssza, valójában ő is a háború kutyája: elődjéhez hasonló politikai célokat követ. Az orosz hadsereg vezérkarának és titkosszolgálatoknak feladatául szabja a Nyugat tesztelését. Obmancsikovnak ugyanúgy Európa és a transzatlanti szövetség destabilizálása a célja, mint elődjének. Amikor minden készen áll, az akció elindul: korlátozott katonai művelet kezdődik a NATO-tag Észtországban. Mint 2014-ben a Krímben. 2028. március 27-én Narva lakói robbanásokra ébrednek, a városba különlegesen képzett, kislétszámú orosz erők nyomulnak be. Ezzel párhuzamosan Észtország második legnagyobb szigetén, Hiiumaán turistáknak álcázott orosz katonák jelennek meg. Az első órákban sokan egy általános támadás első lépcsőjének tekintik a különleges erők bevetését, ám nem ez a helyzet. Nincs frontális szárazföldi offenzíva. A helyzet viszont kaotikus a Baltikumban, egymásnak ellentmondó hírek érkeznek, a digitális tér mesterségesen keltett zűrzavarában nehéz eligazodni.

Közben Európának kezdenie kellene valamit az orosz ráhatásra az afrikai Maliból elindult újabb migrációs hullámmal. Tajvan körül Kína még a korábbiaknál is fenyegetőbben lép föl, ami az Egyesült Államokat aggasztja. Ebben a helyzetben hívják össze a NATO tanácsát a válaszlépések megbeszélésére. Észtország a szövetséget létrehozó szerződés nevezetes ötös cikkelyének aktiválását kéri: az egyik tagállam ellen irányuló fegyveres támadás a teljes szövetség elleni támadásnak minősül. Egyes tagállamok hajlanak erre, más országok azonban megriadnak az oroszok által stratégiai fegyverként alkalmazott nukleáris háborús fenyegetéstől. Hírünk a világban: a könyv egyik drámai csúcspontján a NATO-hoz akkreditált magyar nagykövet nem hajlandó kiállni Észtország mellett, mondván, az a harmadik világháborút jelentené. Az ülés közös döntés nélkül ér véget, az észt delegáció megalázottan távozik, a NATO de facto halott.

Legerősebb állítása önmagáról, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” üres frázisnak bizonyult.

Teljes az orosz siker, pedig Moszkva lényegében blöffölt. Egységes fellépés hatására egységeit azonnal visszavonta volna, mert minden verbális gimnasztika ellenére még egy hagyományos konfliktust sem merne megkockáztatni a jóval erősebb NATO-val. Megtévesztéssel, atomháborús kardcsörtetéssel, zsarolással érte el régi célját: ahhoz, hogy Európát dominálhassa, meg kell törnie az európai–amerikai katonai szövetséget. A könyv utolsó oldalán az orosz elnök hívja a kínait. Azt mondja neki, a „történelem kereke gyorsabban forog, mint az utóbbi száz évben”. Mire Peking ura azt válaszolja, „így van és mi határozzuk meg a további alakulását”.

hirdetés

Carlo Masala könyvéről szóló egyik interjújában arról beszélt, régi célja az oroszoknak a NATO páncéljának behorpasztása. Erről szólt az ukrajnai háború előtti, 2021 decemberében Washingtonnak eljutatott „tárgyalási javaslat”. A szöveg a katonai szövetség 1997 előtti határaihoz való visszatérését javasolta, azaz a közép-európai térség, így hazánk védőernyő alóli kilökését. Mégpedig világos céllal: már az Oroszországi Föderáció első, 1993-as nemzetbiztonsági stratégiája kimondta, Moszkvának különleges érdekei vannak egykori befolyási övezetében. Ezt Borisz Jelcin orosz államfő meg is mondta Bill Clinton amerikai elnöknek 1993-as találkozójukon – más kérdés, hogy a kommunizmus bukása után a káoszba süllyedt Oroszországnak ekkor még nem volt elég ereje a megvalósításhoz.

A Nyugat egye meg, amit főzött, ő provokálta bele Oroszországot a háborúba a NATO folyamatos bővítésével? Az európai muszkavezetők táncdalzenekara szerint a dolog így fest. Két aprócska dologról feledkeznek meg ezek az állítólag hidegfejű realisták. Egyrészt a népeknek joguk van szabadon dönteni országuk hovatartozásáról, a magyar polgárok is népszavazáson döntöttek hazánk NATO-csatlakozása mellett. Másrészt Masala felidézi, hogy az ifjabb Bush elnöknek Putyin azt mondta: Ukrajna soha nem lehet a NATO tagja. Az amerikai politikus kérdésére („Miért?”) az orosz vezető nemes egyszerűséggel azt mondta: „Mert Ukrajna nem egy állam.” Azaz az orosz vezetés megszállottsága független a katonai szövetségtől, tagjai egyszerűen elvitatják az ukrán nép és ukrán állam léthez való jogát. Ettől még ostobaság volt a 2008-as bukaresti csúcson kijelenteni, hogy Grúzia és Ukrajna a NATO tagja lesz majd, ezt a távozó Bush-adminisztráció erőltette az európaiak tiltakozása ellenére. Azt azonban az oroszok is pontosan tudták, hogy többek között a németek és a franciák ellenállása miatt Ukrajna nem lesz a katonai szövetség tagja, 2008 és 2022 között nem is történt érdemi lépés az ügyben. A háború intenzívebbé válása óta pedig a kérdés alighanem véglegesen lekerült a napirendről.

Moszkva azonban következetesen dolgozik a NATO-t gyengítő stratégiáján. Carlo Masala szerint Vlagyimir Putyin abból indul ki, hogy a diktatúrák tovább tudnak háborúzni, mint demokráciák – és ebben igaza van. Az Európai Unióban egy politikusnak mindig tekintettel kell lennie a választókra, akik nem szívesen költenék az amúgy is szűkös közpénzforrásokat fegyverekre és katonákra. Különösen, ha az ukrajnai háború lezárul… A mindenkori orosz politika viszont százezreket küldhet húsdarálóba és fenyegethet atomháborúval, nem fognak ez ellen tömegek tiltakozni, hiszen a mégoly nyomorúságos orosz élet is jobb a novicsokos teánál vagy a szibériai munkatábornál.

Vlagyimir Putyin és az orosz elit pontosan tudja, hogy kíméletlenségük a nyugatiak szemében még a blöfföt is hihetővé teszi, ezért próbálkozhatnak meg a NATO tesztelésével – az erre adott gyenge válasz azonban valójában nem a békét, hanem még nagyobb bajokat hozna el.

Valahogy úgy, ahogy annak idején Hitler bevonulása a demilitarizált Rajna-vidékre. Az első világháború végén ugyanis az 1919-es versailles-i békeszerződés előírta a francia–német határ, egyben a fontos német iparvidék fegyvermentesítését. Hitler 1933-as hatalomra kerülése után egyik fő célja a helyzet felszámolása volt, s ezért 1936 márciusában három hadosztályt küldött a Rajna-vidékre – azzal a paranccsal, hogy ellenállás esetén azonnal vonuljanak vissza. A diktátor komolyan tartott egy francia–angol reakciótól, s tudta: gyenge a két hatalommal vívott háborúhoz. Blöffje sikeresnek bizonyult, a nyugati hatalmak semmit nem tettek. Hitler megdicsőült és önbizalommal telve folytathatta a háborús felkészülést, illetve Európa dominálását.  

Vajon Moszkva belemenne egy ilyen háborús orosz rulettbe? Európában sokan vélekednek úgy: Vlagyimir Putyin vagy bármelyik utódja racionálisabb szerepelő ennél – általában ugyanezen szakértők és politikusok nevettek a leghangosabban egy esetleges ukrajnai invázió lehetőségén… Masala forgatókönyve már csak azért sem a pihent agy terméke, mert ilyen irányú figyelmeztetés már döntéshozóktól is elhangzott. Mielőtt távozott volna posztjáról 2025-ben, a német hírszerzést (BND) vezető Bruno Kahl kémfőnöktől szokatlanul egyértelműen és nyilvánosan beszélt az orosz fenyegetéstől. Kijelentette: szolgálata bizonyítékokat szerzett arról, hogy bizonyos magas rangú moszkvai tisztviselők úgy vélik, a NATO kollektív védelemről szóló cikkelye lényegében megszűnt létezni. Ukrajna csak egy lépés volt Nyugat felé, s ezért előbb-utóbb nem széleskörű invázióval, hanem egyéb eszközökkel tesztelni fogják a NATO-t – például az észtországi orosz kisebbségek védelmére hivatkozva…

A sok ijesztő előrejelzés ellenére azonban Masala könyve végén jelzi: semmi sincs eleve elrendelve. Attól, hogy így is történhet, még nem biztos, hogy így fog történni. Ehhez azonban Európának fel kell nőnie a feladathoz. Kormányainak és társadalmainak meg kell értenie, hogy vége a boldog békeidőknek és a védelmi képességek fejlesztése nem háborús kardcsörtetés. Ellenkezőleg: az erő a béke megőrzésének záloga. Masala konklúziójával pedig csak egyetérthetünk: „Oroszország belátható ideig az Európára leselkedő legnagyobb biztonságpolitikai fenyegetés marad.”

Nyitókép: az Észt Védelmi Liga (Kaitseliit) önkéntesei gyakorlatoznak Narvában 2017. január 14-én, a folyó túloldalán az oroszországi Ivangorod erődje (fotó: AFP/Raigo Pajula)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Nem kellett sokáig gazdát keresni a megszüntetett Budapesti Javítóintézetnek: alig öt nappal azután, hogy az intézmény jogutód nélkül megszűnt, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő árverésén már meg is vásárolta valaki az 1,32 hektáros óbudai területet. A Szőlő utcai ingatlan gyakorlatilag kikiáltási áron, 2,6 milliárd forintért ment el.

A botrányai miatt elhíresült Szőlő utcai javítóintézetet egy tollvonással zárta be a kormány az év elején. A január 19-én megjelent belügyminiszteri rendelet szerint a kormány új, országos javítóintézet létrehozását tűzte ki célul. Ebből az következne, hogy idővel az összes javítóintézetet bezárnák a központosítás jegyében, a gyakorlatban azonban csak a Szőlő utcára került eddig lakat – mégpedig gyorsított ütemben.

Az intézetben fogva tartott fiatalokat nagykanizsai, aszódi, debreceni intézetekbe szórták szét, a 72 dolgozót pedig elbocsátották, ami nyilván a kollektív megtorlás egy formája, és méltánytalan azokkal szemben, akik nem vettek részt a Juhász Péter Pál volt igazgató által elkövetett bűncselekményekben, vagy más gyerekbántalmazásban.

Korábban megírtuk, hogy a Szőlő utca beszántása miatt sokan aggódnak az ország egyetlen leány javítójáért, a Rákospalotai Javítóintézetért is. Az intézmények bezárása mindenesetre nem szolgálja a bántalmazások megelőzését;

a centralizációtól ebben az esetben sem várható, hogy megteremti a gyerekközpontú, esélyteremtő, a társadalomba való beilleszkedésre fókuszáló munkavégzés feltételeit.

A Szőlő utca gyors eladása abból a szempontból nem meglepő, hogy nagyon kedvező fekvésű ingatlan, Óbuda belső területén, ahol jelenleg is jelentős lakóparki fejlesztések zajlanak. A telek a Szőlő és a Zápor utca között szinte a teljes tömböt elfoglalja, és hozzátartozik még egy kisebb sarokház a Kenyeres utca 23. szám alatt. Az ingatlanon négy nagyobb épület áll, ezek közül három már a javítóintézet céljára épült a szocializmus évtizedeiben. A szomszédos Jó Pásztor-templomot, amely szintén az eredetileg a Miasszonyunk leányai női kongregáció által alapított javító-nevelő intézethez tartozott, már korábban leválasztották a telekről, és külön helyrajzi számra tették, így azt az értékesítés nem érinti.

A telek jelenleg ugyan intézményi besorolású, de a helyi építési szabályzat szerint terepszint felett 35 százalékosan, terepszint alatt 50 százalékosan beépíthető, 19 méteres épületmagassággal és 35 százalékos kötelező zöldterületi aránnyal; védett épület nincs rajta. Ezeket a paramétereket és az övezeti besorolást az új tulajdonos minden bizonnyal újratárgyalja majd a kerülettel, amennyiben lakóparkot akar a javítóintézet helyére építeni.

Nyitókép: légi felvétel (Google Earth)

Ezt a hírt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

hirdetés

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Belterjesség helyett más lapok remek oknyomozóit is elhívtuk a NER-akták – Az Orbán-korszak 50 legpiszkosabb ügylete című új kötetünk bemutatójára. A kiadvány szerkesztője, a Válasz Online-os Bódis András mellett Jandó Zoltán (G7) és Pethő András (Direkt36) is részt vett a pódiumbeszélgetésen. Az ok egyértelmű: noha a kötet úgy 80 százalékban saját termés, a szűk oknyomozó elit tagjai építenek egymás munkájára. A kötetben ezért sok hivatkozás olvasható a Direkt36-ra és a G7-re is: Jandó Zoltán egyik cikke (arról, hogyan került 27 milliárd Jellinek Dániel környezetéből Tiborcz Istvánéba) például kulcsírása lett a nagy osztalékelsőbbségi trükknek – amelynek feltárásához aztán Bódis is jócskán hozzájárult. A Direkt36-tal munkatársunk már A dinasztia című filmjük szereplőjeként is együttműködött, Pethő András pedig új filmjükre is felhívta a figyelmet: A csapda azt mutatja meg, mi a társadalmi kára a temérdek, NER-elit felé eltérített pénznek (a NER-aktákban 11 ezer milliárdig követtük nyomon ezeket).

Mi történt velünk? Miért történt? Hogyan lehetne kimászni ebből a helyzetből? Bódis András, Jandó Zoltán és Pethő András válaszai friss adásunkban.

Arra biztatjuk olvasóinkat, hogy a NER-aktákat közvetlenül tőlünk, a webshopunkból vásárolják meg! A kiadvány ugyanakkor (korábbi lapszámainkhoz hasonlóan) elérhető a nagyobb könyvesboltokban és újságosoknál is.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A nyilvánosság előtt eddig ismeretlen orosz titkosszolgálatot leplezett le múlt pénteken az Insider című lap, ami alapvetően titkos orosz műveletekkel és az oroszországi korrupcióval foglalkozik. „Center 795” a szervezet neve, és mintegy 500 főt foglalkoztat, jórészt a GRU és az FSZB volt embereit, azaz az orosz katonai és a polgári titkosszolgálat állományából toboroz. A Center 795 aktív az ukrajnai hadszíntéren is, de világszerte vannak akciói, az ügynökei például orosz ellenzékiekre vadásznak külföldön. A cikk szerzői azt állítják, hogy bizonyítékaik vannak arról,

a Center 795 finanszírozója Andrej Bokarjev orosz milliárdos, aki többek között a Transzmasholding elnöke és többségi tulajdonosa.

A vasúti kocsik gyártásával foglalkozó Transzmasholding jól ismert Magyarországon: a cég egyik oroszországi leányvállalata újította fel a budapesti 3-as metró szerelvényeit, és 2019-ben ez a cég vásárolta be magát a Dunakeszi Járműjavító Kft.-be is, Szalay-Bobrovniczky Kristóffal együtt. Ő jelenleg Magyarország honvédelmi minisztere. 

A kék metrótól az egyiptomi vagonokig

A Transzmasholding az Orbán-kormányok egyik kedvenc orosz vállalata volt hosszú éveken át. A mai napig nem derült ki, hogyan nyerhette el az orosz cég a 3-as metró szerelvényeinek felújítását, amikor hasonló árban teljesen új kocsikat ígérő EU-s jelentkező is akadt. Az oroszok hivatalosan javították a régi kocsikat, de a valóságban „újragyártották” azokat, bár ezt csak 2025 februárjában ismerte el a BKV korábbi vezérigazgatója. A BKV azóta is pereskedik az orosz gyártóval a kocsik hibái miatt, és klíma sem került a szerelvényekbe, amit a nem orosz pályázó alapból beépített volna. 2015-ben kötött az akkoriban még fideszes vezetésű főváros szerződést az orosz céggel, kormányzati nyomásra. Tarlós István akkori főpolgármester ki is mondta, hogy hiába akart volna új metrókocsikat venni, a kormány csak a felújítást támogatta, amire az oroszok adtak ajánlatot – amelyről aztán kiderült, hogy még csak nem is felújítás volt.

A Transzmasholding a metrófelújítással párhuzamosan a hazai vagongyártásban is fontos pozíciót szerzett az Orbán-kormány támogatásával. Az oroszok és Szalay-Bobrovniczky megjelenése előtt úgy volt, hogy az állami Eximbank a Ganz-csoportot segíti egy hatalmas egyiptomi megrendeléshez, akkoriban 700 vasúti kocsi gyártásáról volt szó. Aztán az Eximbank az utolsó percben kihátrált a Ganz mögül, és inkább a Dunakeszi Járműjavító és az orosz Transzmasholding közös pályázatát támogatta. Amikor az egyiptomiak ennek nyomán végül az orosz–magyar konzorciumot választották, akkor az oroszok tulajdonosként is beszálltak a vasúti kocsikat gyártó dunakeszi cégbe: a későbbi honvédelmi miniszterrel együtt az államtól megvásárolták a gyárat, és az egyiptomi üzletre létrehozott kereskedelmi vállalatot. Ekkor már 1300 kocsi gyártásáról volt szó, aminek felét, 650 darabot az oroszországi Tverben és ugyanennyit Dunakeszin szereltek volna össze. 

Csakhogy a háború közbeszólt, az oroszok képtelenek voltak az EU-s szankciók miatt folytatni a magyarországi gyártást, és 2022-ben a magyar társtulajdonosoknak eladták a részüket. Mivel Szalay-Bobrovniczky éppen akkoriban kapta meg a honvédelmi tárcát Orbán Viktortól, a saját részét hamarosan eladta Hernádi Zsolt Mol-elnök egyik érdekeltségének, aki Tombor Andrással szállt be az üzletbe. A vonatok gyártását azonban az orosz alkatrészek nélkül nem tudták gazdaságosan folytatni, és tavaly őszre tönkrement a cég. Idén januárban a MÁV, azaz a magyar állam 20 milliárd forintért visszavásárolta, illetve az állam magára vállalta a hoppon maradt alvállalkozók kifizetését is, további 6,5 milliárd forintot költve a hazai vagongyártás megmentésére.

hirdetés

A metrófelújítás és a dunakeszi vasútgyártás szövevényes történetét most csak nagy vonalakban ismertettük, mert történetünk szempontjából az a fontos, hogy a kormány mindent megtett a 2010-es évek második felében azért, hogy a Transzmasholding kiváló üzleti lehetőségekhez jusson Magyarországon, és ezekben az ügyletekben politikusok és kormányközeli üzletemberek is szerepet játszottak.

Bokarjev napjaink Prigozsinja

Itt érdemes visszatérni a pénteken napvilágot látott információkra a Transzmasholding tulajdonosáról, Andrej Bokarjevről. Bokarjevet az Insider című lap a Wagner csoport alapítójához, Jevgenyij Prigozsinhoz hasonlítja, aki szintén Putyin-közeli vállalkozóból lett egy magánhadsereg főnöke. Prigozsin finanszírozta az álhíreket ipari mértékben termelő szentpétervári trollfarmot, majd Afrikában és Szíriában harcoltak a zsoldosai, később pedig Ukrajnában is. Ott összekülönbözött a hivatalos hadsereg vezetésével, 2023 nyarán fellázadt, csapataival Moszkva felé indult, de lebombázták a menetét. Visszakozott, majd felrobbantották a repülőgépét. 

A Bokarjev által finanszírozott Center 795-öt azután hozták létre, hogy 2018-ban lebukott az a titkosszolgálati ügyosztály, amelyik Szergej Szkripalt próbálta Londonban meggyilkolni, de végül egy brit nő halt bele a támadásba. Szkripal orosz katonatiszt volt, aki a briteknek kémkedett. Oroszországban börtönbe került, majd egy nemzetközi fogolycserével szabadult, és Angliába költözött. A GRU ügynökei Szkripal kilincsére novicsokot kentek, és a maradékot egy parfümös dobozban egyszerűen kidobták. Egy brit férfi abban a hitben, hogy drága illatszert talált, megajándékozta vele a párját, akinek a karjára cseppentett az idegméregből. A 44 éves háromgyermekes brit nő meghalt. Szkripal és a lánya is nagyon beteg lett, de ők túlélték a merényletet.

Miután a merényletet elkövető, a GRU-hoz tartozó 29155-ös ügyosztály számos ügynökét a nyugati szolgálatok e fiaskó után azonosították, az ügyosztályt feloszlatták. Lett helyette egy másik, a 75127-ös számú, de létrehoztak egy vele párhuzamosan működő, ám immár privatizált egységet is 2022-ben, ez lett a Center 795.

A cél az volt, hogy a GRU hivatalos egysége és a szervezeten kívüli csoport egymással rivalizáljanak, és így motiváltabbak legyenek. Utóbbi pénzelését Andrej Bokarjevre bízták.

Bokarjev nem csak vasúti kocsik gyártásából él. 2014-ben bevásárolta magát a Kalasnyikovba, Oroszország ikonikus fegyvergyárába is, és innen, illetve a Transzmasholdingből származó jövedelméből finanszírozza a privatizált titkosszolgálati ügyosztályt. A Kalasnyikov gyár biztosítja a szervezet központi irodáját és gyakorlóterét is, utóbbit a fegyvergyár tesztelési lőterének álcázzák.

A Center 795 nem független az államtól, a vezetői egyenesen Valerij Geraszimovnak, az orosz hadsereg vezérkari főnökének jelentenek. A csoport tagjai gyilkosságokat, szabotázs akciókat, megfigyeléseket végeznek, elsősorban Oroszország területén kívül. A csoport szakmai munkáját Szergej Csemezov szervezte meg, aki a nyolcvanas években együtt szolgált Putyinnal az NDK-ban a KGB-nél, és jelenleg az orosz állami fegyvergyár, a Rosztek vezérigazgatója. Bokarjev jó barátja, a családjaik régebben közös magángépen jártak üdülni.

A Google segítségével kerestek bérgyilkost 

A Center 795-ről már régóta gyűjtött adatokat az Insider, illetve a lap német partnere, a Spiegel. Azért most jöttek elő a sztorival, mert február végén lekapcsolták a szervezet egyik fontos ügynökét, bizonyos Gyenyisz Alimovot. Őt az FBI körözése alapján Kolumbia fővárosának El Dorado repülőterén tartóztatták le, amikor kiszállt egy Isztambulból érkező gépből. 

Az FBI már régóta figyelte, ahogy megpróbált beszervezni egy szerb bérgyilkost, hogy fejenként másfélmillió dollárért öljön meg emigráns csecsen ellenzékieket. Alimov és szerb embere ugyan titkosított csatornán cseteltek, de mivel nem volt közös nyelvük, ezért a Google fordítóját használták az üzenetek értelmezésére, és a Google Translate amerikai szervereihez könnyedén hozzáfértek az FBI nyomozói. Az Insider alapvetően ezt a történetet mutatta be, és Alimov bukásából bontotta ki a Center 795 működését, és mutatta be Bokarjev szerepét a finanszírozásában. 

A cikk egyik szerzője az a Hriszto Grozev, aki annak idején megszerezte az Alekszej Navalnijt novicsokkal megmérgező orosz ügynök telefonszámát, és akit Navalnij kamerák előtt fel is hívott telefonon, magát a Kreml egyik vezető tisztviselőjének kiadva. Grozev 2023-ig a Bellingcat nevű, szintén orosz titkosszolgálatok után kutató szervezetet vezette, azóta pedig az Insiderben publikál. (Az 1990-es években Budapesten is élt, és a Radio Bridge menedzsmentjében dolgozott.)

A Center 795-öt finanszírozó Andrej Bokarjev 4,9 milliárd dolláros vagyonával Oroszország egyik leggazdagabb embere, az olajiparban, a szénbányászatban és a fémiparban is vannak érdekeltségei. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya is szankciós listára tette, mert vállalkozásai beszállítói az orosz hadseregnek, de EU-s szankció nincs ellene. Gyermekei és volt felesége Franciaországban élnek, hobbija a síelés és az ortodox vallási ikonok gyűjtése.

Nyitókép: Vlagyimir Putyin megbeszélést folytat Andrej Bokarjevvel, a Transzmasholding vezetőjével az orosz államfő novo-ogarjovói rezidenciáján 2014. február 28-án (fotó: Kreml)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Fidesz-szatellit vagy valódi ellenfél?

Benyó Rita: Sokan azt mondják, amit ön kemény Orbán-kritikának nevez, az csak bábszínház. Régóta megkapják, hogy a Mi Hazánk a Fidesz szatellitpártja, amelyet a kormányoldal médiával és időnként egy kis alányúlással is segít. Mást ne mondjak Budaházy György mondta azt, hogy „a Mi Hazánk Mozgalom a Fidesz érdekeit szolgálja. A Fidesznek van egy elképzelése, hogy neki mi kéne, és ezt a Mi Hazánk beteljesíti.”

Toroczkai László: Ez nagyon erős túlzás és a valóság kiforgatása. Budaházy Györgynek semmi köze a Mi Hazánkhoz, a saját véleményét mondta el. Nincsenek háttéralkuk, semmiféle alkuk nincsenek. Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy a Fidesz médiája megtolna bennünket: a TV2-ben nulla a megjelenésünk, ugyanúgy, ahogy az RTL-ben is.

Benyó Rita: De közben mégis önök az egyetlen ellenzéki párt, amely el tudja mondani magáról, hogy volt olyan javaslata, amit a Fidesz átvett vagy megszavazott.

Toroczkai László: Ez nem háttéralku. Ha a Fidesz úgy gondolja, hogy egy ügyben az az érdeke, hogy átvegye a javaslatunkat, akkor megteszi. Ettől még nem szolgáltuk ki őket. Sőt: volt, hogy kifejezetten a Fidesz korrupciós rendszerét számoltuk fel, például Pest vármegyében.

„Ha nem jutunk be az az én felelősségem”

Toroczkai László: Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni április 12-én, engem semmi se lepne meg.

Benyó Rita: Az se, ha végül nem jutnak be?

Toroczkai László: Az az egy igen.

Benyó Rita: Ha mégis ez történik, az az ön felelőssége?

Toroczkai László: Biztos, igen.

Benyó Rita: És vállalja is a felelősséget, és lemond?

Toroczkai László: Abszolút, igen.

Benyó Rita: Ugyanilyen erős, egyenes, határozott mondatot tud-e arra mondani, hogy nem fog koalícióra lépni senkivel?

Toroczkai László: Minden egyes interjúban elmondom, hogy eszem ágában nincsen koalícióban gondolkodni, mert elég nagy hiba lenne.

Benyó Rita: Ha megtörténik, feláldozza a jobb karját, valamelyik óráját, tehát ha mégis megtörténne?

Toroczkai László: Egy felelős politikai vezetőtől szerintem nehéz azt kérdezni, hogy mi lesz, ha… Ön is tudja: ezek hipotetikus kérdések. Én elmondtam, hogy nem akarok koalíciót kötni. 

Kötelező katonai kiképzés: kell-e fegyvert fogniuk a fiataloknak?

Benyó Rita: A Tisza programja azt mondja, soha többé sorkatonaság. Az önök programjában viszont kötelező katonai alapképzés szerepel. Nem lenne jogosabb önöktől félteni a fiainkat?

Toroczkai László: Nem nevezném ezt sorkatonaságnak. Két hónapról beszélünk, egy nyári alapkiképzésről. A világ veszélyesebb lett, a szomszédban háború zajlik, Magyarországnak képesnek kell lennie megvédeni magát.

Benyó Rita: Az édesanyákat az érdekli: kötelezik-e a fiukat arra, hogy fegyvert fogjon a kezébe?

Toroczkai László: Egy alap kiképzés során, hogy valaki lőjön egy fegyverrel, az szerintem a mai világban teljesen legitim elvárás. De ez nem azt jelenti, hogy háborúba mennének. Én egyébként inkább drónkiképzésben gondolkodom, és abban is nyitott vagyok, hogy ez önkéntes legyen.

Benyó Rita: Csakhogy ez már egy teljesen más forgatókönyv. Az önkéntes és a kötelező között óriási a különbség. A programjukban most nem ez áll.

Toroczkai László: Ez egy organikusan fejlődő program.

Szembesítés az antiszemita mondatokkal

Benyó Rita: Amikor ilyen stúdióba ül be, megfésüli a mondandóját. A sajátjai között viszont nyugodtan mer zsidózni és cigányozni, mert tudja, hogy tapsot kap érte. Ön mondta: „Magyarország tönkretevői szinte kivétel nélkül zsidók voltak.” Ennél erősebb antiszemita mondatokat nehéz mondani.

Toroczkai László: Szerintem ön a kontextusából kiragadta ezt a szöveget. Akkor a Tanácsköztársaságról beszéltem.

Benyó Rita: Attól még a mondat létezik. És attól még azt sugallja, hogy a túlélők emlegetése ön szerint kérdéses.

Toroczkai László: Nem. Arról beszéltem, hogy párbeszédet kell kezdeményezni a zsidó szervezetek vezetőivel is, és őszintén fel kell tárni a történelmi felelősséget. Ezt kiragadta a kontextusából.

Benyó Rita: Ha április 13-án az a helyzet áll elő, hogy önnel tárgyalnia kell bármely párt vezetőjének vagy mindenkinek, akkor meg tudja-e ígérni az összmagyarságnak, zsidó, cigány, muszlim magyar állampolgároknak, LMBTQ magyar állampolgároknak, hogy nem esik bántódásuk, nem kell önöktől félniük?

Toroczkai László: 100 százalékig meg tudom ígérni. Egyetlen társadalmi rétegnek van félnivalója: a bűnözőknek. 

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Van érzéke ahhoz, hogy az események középpontjába kerüljön. Ön a korábbi fideszes országgyűlési képviselő, Simonka György büntetőügyének egykori bírája, a bírák tavalyi demonstrációjának egyik szervezője és az ukránokat képviselő egyik ügyvéd a pénzszállító ügyében. Vallja be, élvezi ezeket a helyzeteket. 

– Igen, így van. 

– Induljunk el a legfrissebb ügytől. Lekapcsolnak az M0-ás körgyűrűn két pénzszállító autót kilenc kilogramm aranyrúddal és elképesztő mennyiségű valutával. A Horváth Lóránd ügyvédi irodában, ahol ön dolgozik, egyszer csak megszólalt a telefon?

– Valóban így történt. 

– Ki a megbízójuk? 

– Az Oscsadbank, vagyis az ukrán takarékbank, és megbízásunk van attól a hét magánszemélytől is, akit fogva tartottak a magyar hatóságok. A takarékbank ukrajnai képviseletét ellátó ügyvédi iroda keresett meg bennünket, amikor kiderült, hogy büntetőügyekre szakosodott ügyvédre lesz szükségük. Azóta folyamatosan ezzel az üggyel foglalkozunk. 

– Hét ukrán ügyfelük mi ebben az ügyben? Gyanúsított? Tanú? Utóbbiakat nem szokták több mint egy napig fogva tartani. 

– Tudomásunk szerint tanúk voltak. 

– Megbilincselve?

– Ez egy teljesen képtelen történet. Anélkül tartották vissza a pénzt és az aranyat, hogy arról szabályos lefoglalási határozat született volna. Az ukrán állampolgárok személyes holmiját is elvették, és csak a pénzszállító autókkal együtt adták vissza, holott korábban ezekről sem kaptak lefoglalási határozatot. Csütörtök délutántól – az elfogástól – hétfő éjszakáig,

amíg a kormányrendelet megjelent, mindenféle jogcím nélkül tartották vissza a pénzt és az aranyat, emellett telefonokat, kulcsokat, személyes tárgyakat. Sofőrökről, fegyvertelen kísérőkről beszélünk, akik két autóval vitték a pénzt Ukrajna irányába.

– Fegyvertelen kísérők kilenc kiló arannyal? 

– A háború kezdete óta így zajlik ez, soha semmi probléma nem volt belőle. Normális folyamat, hogy a háborús viszonyok között megnő egy ország készpénzigénye. Az ukrán pénzintézet az osztrák Raiffeisen banktól vásárol valutát ennek kielégítésére. Minden szállítmányt bejelentettek, a határon ellenőrizték őket, gyakran a magyar hatóságok segítségét kérték a kíséret biztosításához, és a normál ügymenet szerint fizettek ezért. Mindig készségességet tapasztaltak. Sajtóhírek szerint előfordult, hogy NER-közeli őrző-védő szolgálatot bíztak meg ezzel a feladattal. Nem minden szállítmánynál volt kíséret, ennél éppen nem.

– Korrupciós pénzekről beszélnek. 

– Ez csak a narratíva. Az eljárásban pénzmosás hangzott el, de az sem hivatalos gyanúsítás formájában, csak egy közleményben. Korrupcióról ebben egy árva szó sem szerepelt.

– A terrorelhárítók arccal a földre fektetett, hátrabilincselt kezű embereket mutattak be a videójukon, de az ügyfeleik a szabadságjogok ennél komolyabb korlátozásáról is beszámoltak. Amerikai filmekben látni olyan jeleneteket, amilyenről ön nyilatkozott.

– Miután az ügyfeleinket kitoloncolták az országból, telefonon tudtunk beszélni velük. A maszk szót használták, és először arra gondoltunk, az egészségügyben is alkalmazott arcmaszkot adtak rájuk. Kiderült, hogy ezek símaszkok voltak, az elejét még fel is hajtották, hogy dupla legyen és fordítva adták rájuk. 

– Hogy ne lássanak ki. 

– Nem láttak semmit, így szállították őket először Budapestre, majd az ukrán határra.

– De ha nem gyanúsították meg őket semmivel, akkor milyen alapon húztak maszkot a fejükre? 

– Semmilyen bűncselekmény gyanúját nem közölték velük a kiutasításig, mégis így vitték őket bilincsben egészen Záhonyig. 

– Jogi indokot tehát nehéz találni arra, ami történt. Mi a megfejtése, mivel magyarázza ezt az egészet? 

–A Terrorelhárítási Központ intézkedett, de ők csak a végrehajtók voltak. Elképzelni sem tudom, miért gondolták azt, hogy így kell eljárni. Elképesztő jogtiprás.

– Ilyen előzmények után pedig egyszerűen kitoloncolják őket az országból? Ez is furcsa eljárás. 

– Három évre, ami ellen közigazgatási pert lehet indítani, nem túl nagy reménnyel. Be lehet panaszolni a bánásmódot, ami ez elfogásukat követő 30 órában érte őket. Beleesett ebbe egy éjszaka is, amit egy kihallgató helyiségben töltöttek. 

– Hogyan zajlott a kihallgatásuk? Ön jelen lehetett? 

– Nem. A pénteki nap során a nagykövet és Horváth Lóránt, az irodavezető ügyvéd próbálta kideríteni, egyáltalán hol vannak az ukránok, mert a hatóságok még ezt sem voltak hajlandók közölni. A nagykövet…

– A magyar nemzetiségű Sándor Fegyirről beszél?

– Igen, ott dekkolt előbb a NAV, majd a TEK épülete, később az idegenrendészet előtt, de sehol sem mondtak semmit egészen addig, amíg ki nem utasították őket az országból. Volt valami kihallgatás, de a mai napig nem kaptuk meg a jegyzőkönyvet erről.

– Az egyik ukrán nem jutott hozzá a cukorbetegségéhez szükséges gyógyszerhez az őrizete közben, majd a kórházban is különös dolgok történtek. Panaszt tettek a kórház ellen?  

– Nincs felhatalmazásom rá, hogy ilyen fokozottan érzékeny információról beszéljek. De pontosítanám, az ukránok nem lehettek őrizetben, ahhoz szükség lett volna gyanúsításra, erről szóló határozatra, és panaszjogot kellett volna biztosítani számukra. 

– Ha nincs határozat, nem lehet panaszt sem tenni ellene? De valahogy csak körbe lehet írni, hogy mi történt velük! Ha semmilyen jogi kategóriát nem találunk, az olyan, mintha elrabolták volna őket. 

– Mondjuk idegenrendészeti őrizetben lehettek, de erről sem láttunk semmilyen iratot. Tanúként sem történhetett ez velük, mert ugyan elvileg elő lehet állítani egy tanút, de csak akkor, ha nem megy önként tanúskodni, és akkor is esetleg négy órára, nem harmincra!

– Tehát ez egy politikai aktus volt? 

– Határozottan ez a véleményem. Harminc éve foglalkozom büntetőügyekkel, és a történtek még atomjaikban sem feleltek meg a szabályoknak. 

– De végül a kormány mégiscsak intézkedett.  

– Hoztak egy kormányrendeletet, majd a parlament elfogadott egy törvényt, amivel saját maguk ismerték el, hogy a korábban történtek nem felelnek meg a büntetőjogi szabályoknak. Ha ugyanis megfeleltek volna, akkor nem kellett volna az éjszaka közepén kormányrendeletet hozniuk.

Így lehetett megakadályozni, nehogy valamelyik ügybuzgó adónyomozónak eszébe jusson, hogy a büntetőeljárás szabályai szerint a valutát és az aranyat vissza kell adni. De persze ez már az én véleményem. 

– A Fidesz választási kampányának fő üzenete, hogy az ukránok az ellenségeink. Orbán Viktor március 15-i beszédét is erre fűzte fel. Láthatjuk, hogy Zelenszkij ukrán elnök meggondolatlan kommunikációjával időnként maga szövi tovább Orbán Viktor erről szóló meséjét, amikor például azt mondja: megadja a magyar miniszterelnök címét a katonáinak. 

– A telefonszámát. Ez sem hangzik jól, de azért nem hat annyira fenyegetően. 

– Most tehát ebben a fősodorba tartozó politikai ügyben olyan ukránokat védenek, akik a magyar kormány szerint ellenségeink. Hogyan éli ezt meg? 

– Egy háborúban álló ország elnöke nem biztos, hogy azzal kel és fekszik: mit gondol róla Orbán Viktor. Minden együttérzésem az ukrán népé, amely négy éve folytat honvédő háborút. Érzelmileg az első pillanattól mellettük állok, ám ebben az esetben olyan égbekiáltó igazságtalanság történt, hogy a megbízóink bármely nációhoz tartoznának, a legnagyobb örömmel állnék mellettük ügyvédként, a velük szerződésben álló ügyvédi iroda tagjaként. Vagyis nem azt élem meg nehezen, amit a kérdése sugall,

inkább az képeszt el, hogy nem minden magyar állampolgár számára alapvető erkölcsi kötelesség az ukránokat támogatni ebben a háborúban. 

– Hogyan folytatódik ez a történet? 

– Melyik válaszomra kíváncsi, a jogira vagy a politikaira? 

– Mindkettőre. 

– Már régen vissza kellett volna adni a pénzszállítmányt, de nyilván a választásokig ez nem fog megtörténni. Utólag az ukránok majd kompenzációt kaphatnak, amiért minden jogalap nélkül megfosztották őket a vagyonuktól.

– Az ukrán bank most bepereli a NAV-ot? Vagy valamilyen más szervet?

– Még egy szem iratot sem láttunk, ami alapján fel tudnánk mérni, milyen jogi lehetőségeik vannak. Az egyetlen dokumentumok az idegenrendészeti kiutasító határozatok. 

– Mi történik, ha egyáltalán nem lesznek iratok? 

– Nincs felhatalmazásom ennek közlésére. 

– A miniszterelnök közben arról tett ki videót, hogy megfenyegették a családját.

– Nem az ukrán állam, hanem egy ukrán állampolgár erősen összevágott, szövegkörnyezetéből kiragadott nyilatkozatáról van szó. Létezik olyan TikTok-csatorna, amit az én gyalázásomra hoztak létre, mégsem hívom fel a családomat azzal, hogy megfenyegettek. Ez egy kampányelem.

– Ám ön egy magánember, Orbán pedig, bármilyen megosztó személyiség, a magyar állam képviselője. 

– A fenyegetője viszont egy senki. Nincs hatása az ukrán államra, sem az ukrán hadseregre. 

– Jól bírja az üggyel kapcsolatos feszültséget? Azért kérdezzük, mert éppen egy hangsúlyos per, a Simonka-ügy közben mondott le bírói hivatásáról. 

– Nincs bennem feszültség. 

– Ennyi idő eltelte után van arról elképzelése, miért éppen az 1,4 milliárd forint értékű költségvetési csalással vádolt és a nyolc és fél év börtön kiszabásával fenyegetett Simonka György lett az egyik első fideszes politikus, aki ellen vádat emeltek? 

– Ismerem a választ, de ahhoz olyan tényekre kellene támaszkodnom, amelyek a büntetőeljárás közben derültek ki, és ezekről a lemondásom ellenére sem beszélhetek. 

– Akkor máshogy kérdezem. Keviczki István egykori bírótársa is visszaadta a talárt, és azzal indokolta lapunknak, hogy rengeteg korrupciós bűncselekményből nem lesz büntetőügy, csak azok jutnak el a vádlottak padjáig, akik nem élvezik a politika védelmét.

– Megerősítem, István nekem is ezt mondta annak idején. 

– Ha egy-egy el is jut a bíróságokig, az igazságszolgáltatás egyedi ügyként kezeli, mintha eltévedt bárány esetét tárgyalnák, pedig valójában ezek beleillenek a nagy egészbe, összefüggenek egymással, és magát a rendszer működését írják le: csurran, cseppen. Ráadásul még ebben a kevés ügyben sem követik a szálakat felfelé. 

– Persze, hogy nem. Ha követnék, mások is ülnének a vádlottak padján. Vannak országok, ahol miniszterek, miniszterelnökök ellen is folynak büntetőügyek. A miénk nem ilyen. Gyakran támad ezekben a politikailag kényes ügyekben rossz érzése az embernek, hogy lehetne még nyomozni, tovább lehetne még lépni, de nem lépnek. Ez volt az egyik oka annak, hogy eljöttem a bíróságról. De főként az tolt a lemondás felé, hogy az igazságszolgáltatás rendszerében rengeteg a diszfunkcionális elem. 

– Vagyis? 

– Tizenhat év hosszú idő. Az Orbán-rezsim előtt sem volt az igazságszolgáltatás tökéletes, de jelenleg végtelenül depresszív állapotban vagyunk.

A bírói kinevezések, az előlépések rendszere, ahogy a bírák az ügyeket kapják, a velük szemben támasztott elvárások lehetetlenné teszik, hogy a bíró úgy dolgozzon, ahogy kellene. Függetlenül, önállóan, magas szakmai színvonalon. Minden ez ellen van. 

– Megbecsült tagja volt a bírói karnak. Nőként büntetőtanácsot vezetett az ország legsúlyosabb bűnügyeit tárgyaló Fővárosi Törvényszéken. Milyen problémája lehetett? 

– Ezer. Nem a személyemnek, mert megbecsültek, érdekes ügyeket tárgyaltam, és még jegyzőkönyvvezetőm is volt. Nem is akármilyen.

– Miért említi ezt, mint valami kivételes helyzetet? 

– Mert az. A bírák magnóval érkeznek a tárgyalóterembe, reggel tárgyalnak, délután pedig megírják a jegyzőkönyvet. A bírósági vezetés hivatalnokként lefelé tekint a bírákra, nem pedig önálló döntéshozóként. Sajnos a fiatal bírói generációk már ebbe nőttek bele, természetes nekik az, aminek nem szabadna annak lennie. A bírák jegyzőkönyvet gépelnek és nem nagyívű jogi megoldások keresésével foglalkoznak. Ne arra gondoljon tehát, hogy egy politikailag kényes ügyben leszól a miniszter, ennél sokkal hétköznapibb méltatlan helyzetek fordulnak elő. 

– Nem is kell leszólnia? 

– Ki kell mondani:

az ügyészség a politikailag érzékeny ügyekben nem teszi a dolgát.

Bíróként rendkívül disszonáns érzetet kelt, hogy egy tolvaj vagy egy kábítószer-kereskedő ellen fel kell lépnünk a törvény teljes szigorával. Nem arról van szó, hogy nem érdemlik meg, de joggal kérdezik: ha ők ezt a büntetést kapják, miért nem lépünk fel másokkal szemben is? És erre nincs válasz. Nem jó érzés leültetni úgy valakit, hogy a felettük levők szabadon ugrálnak. 

– Hogyan történhet ez meg? 

– Például úgy, hogy bizonyos típusú ügyek bizonyos típusú bírákhoz kerülnek. 

– Laczó Adrienn milyen típusú bíró, ha neki adták a Simonka-ügyet? Nem tűnik simulékony, hatalomhoz dörgölőző alkatnak. Nem túl sok fideszes képviselőt ismerünk, akik ellen ilyen súlyú korrupciós vádat emeltek, ez egy kiemelt ügy. Nem cáfolja ez a saját elméletét? 

– Nem. A jelenlegi politikai hatalmat ugyanis nem érdekli a Simonka-ügy. Őt már réges-régen elengedték, ez már nem egy nagypolitikai ügy, nem számít, ki a bíró. 

– Az a tény, hogy büntetőügy lehetett belőle, már önmagában jelzi, hogy elengedték? 

– Igen, ezt gondolom. Egyébként sem azzal van a baj, hogy ki kerül a vádlottak padjára, hanem azzal, hogy ki nem. 

– Hat éve folyik ez az ügy, a közvélemény egyszerűen belefásult a követésébe. Önnek is van felelőssége ebben, mert már a második bíró volt, aki visszaadta ilyen vagy olyan okból, így harmadszor kezdték újra az elsőfokú tárgyalást. Simonka pedig arról nyilatkozik, hogy Tiborcz István ügyleteihez nincs köze a miniszterelnök-apósnak. 

– Okkal húzódnak el ezek az ügyek. Rengeteg szakértőt, tanút hallgatnak meg. A magyar rendszerben egy bírónak egy ilyen gigaügy mellett még vagy húsz kisebb pert kell vinnie. 

– Ha az igazságszolgáltatás nem bír ezzel a néhány korrupciós üggyel, mi történne egy politikai váltásnál, ha akárcsak a sajtó által feltárt botrányok ráömlenének a bíróságokra, és azokat kellene letárgyalni?

– Bízom benne, hogy sor kerül erre. Figyelembe kell venni, hogy a nyomozóhatóság legalább olyan leterhelt, mint a bíróságok, de azért a rendszerben van tartalék, amit mozgósítani lehetne. 

– A lemondása időben egybeesett azzal az ultimátummal, hogy a bírák csak akkor kapnak béremelést, ha egyetértenek a bírósági reformmal. Még tüntetést is szervezett ez ellen. Ám az interjúra készülve hiába kerestem az azóta megtett nagy bírósági reformlépéseket. 

– A bírák 35 éves alsó korhatárát keresztülverték, és lényegében újra 70 évre emelték a felső korhatárt. A bejelentett reform nem kezdődött meg, túl nagy volt az ellenállás.

– Elhalt?

– Most úgy tűnik.

– A bulvársajtó működik így: felhabzik egy történet, jön egy botrány, azután lecseng, és érkezik az újabb skandalum. Egy igazságszolgáltatási reform hogyan tud felhabzani és elcsendesedni, mint egy celeb házasságtörési ügye? 

– A kormányunk második éve úgy működik, hogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a politikai kihívó, egy erős, valódi ellenzéki párt megjelenését. Ötpercenként újabb és újabb ügyekkel állnak elő, és tesztelik őket a közvéleményben.

Nincs energiájuk az igazságszolgáltatási reformra, a tervek sem voltak megalapozottak, ez a garnitúra egyébként is alkalmatlan arra, hogy ezt megtegye. Nem értenek hozzá. 

– A pénzszállító autó feltartóztása, a fekete maszkos történet az aranyrudakkal is egy ilyen próbálkozás? 

– Biztos vagyok benne, hogy igen. Nem fogják belátni a tévedésüket, de az elmúlt egy évből 15 ilyen történetet tudnánk felsorolni. Emlékezzen rá, tavaly milyen hullámokat vetett az átláthatósági törvény. 

– Hogyan feledhetném, a lapom pert indított a Szuverenitásvédelmi Hivatal minket ért rágalmai ellen. 

– Kapkodnak, mérik a hatást. Ha a közvélemény nem jól reagál, akkor elengedik a történetet. 

– Vagyis végsősoron rajtunk múlik? Ha jó erősen rettegünk az ukránoktól, akkor a pénzszállító történet velünk marad? Ha nem, akkor elhal?

– Mindenképpen ez lesz a vége, mert végső soron a kormányrendelet és a törvény is alaptörvény-ellenes, a nemzetközi fórumokon biztosan el fog vérezni. A személyre szabott jogalkotás nem megengedett, nem lehet egyéni esetekre törvény hozni. 

– Vagyis lehet mondani, hogy lopni nem szabad…

– …de azt nem lehet törvénybe foglalni, hogy Géza lopott.  

– Nem Géza, Volodimir.

– Pláne, és most ezt mondták. Mivel nem volt bizonyíték, törvénybe foglalták, hogy ez az ügylet gyanús. 

– Szóval siessünk az interjúval? 

– Siessünk. Könnyen lehet, hogy már bekészítették a következő botrányt.

Nyitókép: Nagy Mihály

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

„Őrült kockázat” – Orbán országjárása

Benyó Rita:
Mennyire kockázatos, hogy Orbán Viktor nyílt országjárásra indul, és akár olyan képek is megjelenhetnek róla a közösségi médiában, ahol kifütyülik vagy tiltakoznak ellene?

Bódi Mátyás:
Most azt látjuk, mintha Orbánt lehúznák abból a parnasszusi magasságból, ahol az utóbbi években volt, és közelebb vinnék az emberekhez. Eddig ezt a szerepet inkább Lázár János játszotta a Lázár-infókkal. Most viszont mintha Orbán lépne ebbe a pozícióba. Kommunikációs szempontból ebben őrült kockázatot látok, mert benne van a karaktersérülés lehetősége.

László Róbert:
Orbán Viktor ezektől a helyzetektől az utóbbi években teljesen elszokott. Korábban ez ment neki, hokedlikről beszélt az emberekhez, de ilyesmit régóta nem láttunk. Akárhogy szervezik meg – akár lesz szűrés, akár nem – ez mindenképpen kockázatos vállalkozás, és a következő napokban mindenki azt fogja figyelni, mi történik ezeken az eseményeken.

Mikor lehet királycsináló a Mi Hazánk?

Benyó Rita:
Van-e realitása annak, hogy a Mi Hazánk a mérleg nyelve legyen, és akár királycsináló helyzetbe kerüljön?

László Róbert:
Elméletben van realitása, de nagyon alacsony a valószínűsége. Ha a Mi Hazánk nagyjából 5 százalékon jut be, akkor csak egy nagyon speciális helyzetben lehet mérleg nyelve: ha a Tiszának körülbelül háromszázalékos előnye van a Fidesszel szemben, de ez a választókerületi rendszer torzítása miatt mégsem ad többséget. Ilyenkor előfordulhat, hogy Toroczkai valóban királycsináló helyzetbe kerül. De azt sem gondolom, hogy ez feltétlenül érdeke lenne a Mi Hazánknak. Egy koalícióban nagyon könnyen bedarálhatják őket.

Bódi Mátyás:
A rendszerváltás óta gyakorlatilag minden kispárt rosszul jött ki a koalíciókból. Az SZDSZ-től a kisgazdákon át az MDF-ig sok példát láttunk arra, hogy egy kisebb párt beolvad vagy eltűnik a nagyobb mellett. Ezért egy Mi Hazánk–Fidesz-koalíció gyakorlatilag a Mi Hazánk történetének végét jelenthetné. Sokkal reálisabb forgatókönyv lenne, hogy egy kisebbségi kormányt kívülről támogatnak, és minden szavazásnál megkérik az árát.

„Normális demokráciában már unalmas lenne a kampány”

László Róbert:
Ha egy teljesen normális demokráciában lennénk, akkor a jelenlegi mérések alapján a következő hetek kampánya már valószínűleg elég unalmas lenne. Nagyjából csak az lenne a kérdés, hogy mennyivel nyer a Tisza. De mivel a magyar politikai rendszer nem ilyen: a választási szabályok, az intézményi erőfölény és a mobilizációs különbségek miatt még nagyon sok minden történhet a következő hetekben.

Bódi Mátyás:
Pont ezért nem lehet kizárólag a közvélemény-kutatásokból kiindulni. Vannak olyan társadalmi csoportok, akiket a kutatók is nehezen érnek el, miközben a Fidesz helyi hálózata még mindig képes lehet embereket elvinni szavazni az utolsó pillanatban.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Ki gépen száll fölébe, annak fénykép e táj – és micsoda fotók készültek rólunk onnan, a magasból tegnap! A drón sem tudja persze, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. Ami nagy szerencsénk egyébként. Ha tudná, rögtön megsejtené azt is, hogy nem vagyunk jó állapotban. Egy időben ugyanis Vörösmarty a Horváth-házban lakott. Abban az épületben, amelyben Landerer és Heckenast nyomdája is működött, szóval eléggé kötődik tegnapi nagy, nemzeti ünnepünkhöz. Ennek ellenére ma olyan méltatlan állapotban van, úgy rohad, omlik, mállik, hogy az valószínűleg a Holdról is látszik.  

Ha a drónnak tudata volna, a saját „bőrén” is érezné persze, hogy itt valami nincs rendben: érzékelné például a durva dróndiszkriminációt. Ha fideszes drón vagy, felszállhatsz az égbe a nemzeti ünnepen, ám ha tiszás drón, akkor irány az illegalitás, barátocskám – akkor neked azt minisztériumi pecsétes papír tiltja meg.

Szerencsére a drónnak – egyelőre – nincs tudata, úgyhogy nem pökött ránk a magasból tegnap. Csupa szépet látott. Sok százezer embert fotózott, akik napos időben meneteltek Budapest utcáin. Békésen.

Dróntávlatból még tényleg egész jól festünk mi, fideszesek, tiszások, úgynevezett: magyarok.

Egészen úgy, mintha egy nép, egy nemzet lennénk. Sok száz méter magasból fényképezve tegnap délután fél háromkor valójában meg sem lehetett állapítani, hogy ami elárasztja a főváros utcáit, az nem egyetlen nagy, ünneplő tömeg.  

Sehol egy összecsapás. Semmi egymásnak feszülés. Profi rendezvénybiztosítás mindenütt. A drónok is csak fényképeztek szerencsére: semmi merénylet, nulla önmerénylet… Jöhet még persze bármi a választásig előttünk lévő 27 napban, az ünnep viszont mentes volt az előzetes várakozások nagy durranásaitól. Még egy hamisított videó sem „robbant” mondjuk egy órával Magyar Péter beszéde előtt. A legnagyobb „merénylet” az a szó szerint hamis zászlós akció volt, amikor néhány fura figura hatalmas ukrán lobogót feszített ki a tiszás menet indulása körül – épp ott, ahol a Fidesz-propaganda fotósai is tartózkodtak, akik aztán jól meg is örökítették a bűnös zászlót a tiszás tömegben. Bagatell.

Már október 23-án is rácsodálkoztunk, milyen szépen tudnak egy városban, egymástól csupán néhány méter távolságra vonulni kormánypárti és ellenzéki tömegek. Most azonban, ennyire közel a választáshoz ez még kevésbé volt magától értetődő. Jó, hogy így történt.

Ha aztán dróntávlatból kicsit rázoomolunk az eseményekre, még mindig találhattunk jóízű csettintésre okot adó jeleneteket.

A Fidesz-menet élén ott volt például a szokatlanul őszinte molinó: „Nem leszünk ukrán gyarmat!” Ennyire igaz mondat mögött rég nem sorakozott már föl a Fidesz-tábor. Ukrajnát ugye éppen gyarmati sorba próbálja taszítani a ruszki, négy éve teljes erőbedobással – Ukrajna meg azóta minden erejével azon van, hogy ne legyen belőle megint orosz gyarmat. Saját gyarmatok létesítése ilyen körülmények között finoman szólva sem időszerű. Még ha lenne is rá szándék (amire semmi jel nem mutat egyébként), erőforrás akkor sem lenne efféle hódító akciókra. A molinó állítása tehát kétségkívül igaz. Ukrán gyarmat, az biztosan nem leszünk. De emlékszünk még: régi szép idők békemenetein a rövidebb „Nem leszünk gyarmat!”-felirat virított a molinón. A valóságtisztelet megsüvegelendő jele, hogy tegnap nem ezt használták.

Hogy orosz gyarmat leszünk, netán vagyunk-e – az ugyanis már messze nem ennyire egyértelmű. Hogy Orbán Viktor Vlagyimir Putyin vazallusa, az számunkra persze nem új. Legkésőbb 2022. február elsején egyértelművé vált, amikor a magyar kormányfő Moszkvában tűrte szó nélkül, hogy az orosz diktátor a jelenlétében deliráljon arról: hazánknak sincs keresnivalója a NATO-ban. Aztán Putyin lerohanta Ukrajnát, Orbán meg azóta sem próbált meg függetlenedni az egyébként nem olcsó orosz energiától, ukránellenes uniós vétói egyre durvábbak, s önmagának is ellentmond évek óta: egyszer azt mondja, az oroszok erősek, legyőzhetetlenek, tehát felesleges a harc ellenük, máskor meg azt, hogy az oroszok gyengék, nem kell tőlük félni. Az őrületben van ugyanakkor rendszer.

Egyetlen jól látható vezérfonal azért végighúzódik Orbán Viktor megszólalásain és cselekvésén. Ez pedig az orosz érdek pedáns képviselete.

Azt mondja mindig, ami az adott helyzetben kedvező az oroszoknak – olyan áron is, hogy önmagának ellentmond.

Újdonság az idei ünnepen csak annyi volt e tekintetben, hogy március 14-én mindezt már az Orbán Balázs felügyelete alatt álló NER-janicsárképző munkatársa is leírta. Bizony, az MCC-s Alkonyi Zalán nevezte példátlannak az orosz beavatkozás mértékét a mostani magyar választásokba. „Moszkva minden eszközzel küzd, mert Budapest az elmúlt négy évben olyan szélsőségesen közösségellenes magatartást tanúsított, amely egyszerre szolgálta az Ukrajna elleni háború céljait és az Európai Unió, illetve a NATO elleni hibrid hadviselés törekvéseit. Oroszország ezt az állapotot fenn akarja tartani – szinte bármi áron.”

Nem semmi ébredést hozott hát a tavaszi szél az MCC-ben, ami örömteli még akkor is, ha nem tudhatjuk, az ihletre serkentőleg hatott-e esetleg néhány, a közelben berregő dokumentumdaráló gép zaja. Hogy kétségbeesés szülte-e a szokatlan igazmondást.  Akárhogy is, igaz mondat nemcsak MCC-ember írásában és vonulós molinón szerepelt tegnap. A Kossuth tér hatalmas díszletében is volt egy: „A hazádnak szüksége van rád.”  És mint az előző esetben, a szó szerinti igazság ellenére a szándék sajnos itt is aljas és hazug.  

A haza ugyanis fideszül nem ország, nem emberek közössége, még csak nem is eszme. A haza: Orbán Viktor. És mint azt 2002 óta jól tudjuk: a haza nem lehet ellenzékben. Ha mégis, akkor az valami természetellenes megbicsaklás a tér-idő-kontinuumban, valami intergalaktikus, kozmikus és ontológiai katasztrófa. Ha véletlenül, érthetetlen módon mégis bekövetkezett, azonnal helyre kell állítani a természetes állapotot. És tenni érte, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. A mondat tehát, hogy „A hazádnak szüksége van rád”, a Fidesz Kossuth téri kontextusában így fordítható fideszről magyarra: Orbán Viktornak szüksége van a szavazatodra április 12-én. Ha odaadod, jó lesz, jól megvéd majd a valóságban nem fenyegető, de általa remekül kitalált ellenségtől. Ezt kapod, meg esetleg rezsicsökkentést. (Ha a klán tagja vagy, akkor százmilliárdokat is – friss kiadványunkban 11 ezer milliárd így eltérített forintnak bukkantunk a nyomára.)

Az tehát, hogy a hazádnak szüksége van rád, ennyit jelent ebben a környezetben, semmi többet. Nem jelenti, hogy tényleg dolgod van, hogy oda kell állnod, netán le kell mondanod valamiről – mondjuk a haza becsületéért. Azért az ódivatú dologért, amiről az a lánglelkű írogatott egy régmúlt márciusi napon. Nem átallva sehonnai, bitang embernek titulálni azt, kinek drágább rongy élete…

A miniszterelnök tegnapi beszédében nemhogy Vörösmarty Mihálynak, de e poétának a nevét sem ejtette ki a száján. Ami alighanem érthető: az ő nemzetért dobogó szívét mégiscsak az orosz cár által idevezényelt dzsidás szúrta át. Jobb ezt nem bolygatni ezekben a vészterhes időkben. Mégis kár, hogy az említése nem fért bele legalább egyszer. (A dzsidásról még az ünnep előtt hangsúlyozhatta volna Schmidt Mária, hogy kozák, azaz ukrán volt.) Ha ugyanis Orbán a szájára vette volna, végre tudnánk, hol nyugszik Petőfi. Olyan fordulatszámon pörgött volna szegény a tömegsírjában, hogy az így keletkező kráter drónfelvételen biztosan jól kivehető lenne.

Aligha viselné el mozdulatlanul, hogy szeretett népének vezetője egy szabadságáért és létéért küzdő nemzetet kiált ki ellenségnek.

Petőfi bizony azt akarná, hogy Zelenszkij nevessen a végén.

Na nem a magyarok ellenében – hiszen ilyen ellentét kizárólag az orbáni mesében létezik. Ha a végén Zelenszkij nevet, az csupán annyit jelent: Putyin elvesztette a háborúját, s bűneiért rács mögé kerül fennmaradó éveire. Túl szép, hogy igaz legyen.

Tegnap be kellett érnünk azzal, hogy a Tisza-menet az orosz követség előtt is zengte: „Ruszkik, haza!” Kis sebtapasz a haza üszkösödő becsületén, de legalább valami. Hogy lemossuk a gyalázatot, ahhoz pedig szerencsére nem kell kardot ragadni, nem kell háborúba menni – akárhogy riogatnak is ezzel a félelemkufárok. Egyszerűen olyan vezetésre van szüksége az országnak, amely nincs Putyin zsebében.  

Hogy ez megtörténik-e április 12-én, az persze kétséges. Elképesztő tömeg volt Magyar Péter beszédén, de tömeg volt Orbán Viktorén is. Csupán az alapján, amit a Fidesz a sajátjainak ígért ebben a ciklusban (gazdasági repülőrajt, béke Ukrajnában és mindenhol Trumppal, olcsó olaj, betiltott Pride, stb.), ám meg nem valósított, most nagyjából a Parlamentbe jutásért kellene kapaszkodnia a pártnak. Ehhez képest 40 százalék körül mérik ma is. S aki most legyintene, hogy tegnap azok mind buszoztatott emberek voltak: ha így lenne (nincs így), az akkor is azt mutatná, hogy a Fidesz mozgósítási képessége máig intakt.

Márpedig aki százezres nagyságrendben képes menetre szállítani embereket, az gyakorlottan viszi őket az urnához is áprilisban. Az pedig közhely, hogy a választás a mozgósításon dől el. Közhely az is, hogy

permanens választási csalásban élünk jó ideje: pártcélokra használt állami erőforrásokkal, ezermilliárdos nagyságrendben

(a részletekért megint csak friss kiadványunkat, a NER-aktákat keressék). Ha ezek betöltik egyetlen céljukat és győz a Fidesz, iszonyatosan nagy tömeg lesz kiábrándult, tele a tehetetlenség dühével.

Ha ezt a hatalmat áprilisban elmossa a Tisza áradása, ez akkor is igaz lesz – tegnap látszott, hogy iszonyatos tömeg lesz akkor is kiábrándult, tele tehetetlen dühvel. Két külön moziteremben ül ugyanis a magyar közönség – az egyikben ijesztgetős mesét, a másikban romantikus kalandfilmet vetítenek. Az egyikben Petőfi forogna a sírjában a mai Orbánt látva, a másikban ott harcolna az oldalán a Habsburgok mai megfelelője, a gonosz Brüsszel ellen. (Erről egyébként remek rajzfilm is készült.) Az ellentétek a Hatos Pál-i értelemben vett hideg polgárháborúban ugyanúgy összebékíthetetlenek, ahogy a fő üzenetek is.

Magyar Péter: „Ne féljetek!”

Orbán Viktor: „Féljetek!”

Bár a tegnapi beszédek hosszúra nyúltak – főleg Magyar Péteré –, ennyire talán még sosem volt könnyű összefoglalni két vezető ajánlatát választások előtt.

És ennyire sosem volt látványos, hogy a szép tegnapi drónfotók ellenére melyik látszik a legkevésbé megvalósíthatónak Magyar Péter ígéretei közül. Az, amelyikre a legnagyobb szükség lenne.

A nemzetegyesítésé.

Nyitókép: a Tisza Párt rendezvénye a budapesti Hősök terén 2026. március 15-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Fuck NER-es pulcsi? A művész hölgyek és urak ennyire forradalmi hangulatban vannak így március 15. előtt?

Lovas Rozi: Megyünk vonulni, az biztos.

– Békemenet?

L. R.: Majdnem. Nem. Olyan nagy újdonságot a mi életünkbe egyébként nem hoz ez a nap. Az az igazság, hogy mi folyton forradalmi hangulatban vagyunk.

– Molnár Áron: Így van.

– A saját tüntetésük óta? Ősszel szerveztek egyet a Hősök terére.

L. R.: Nem azóta. A Loupe Színházban valójában folyamatosan a körülöttünk zajló dolgokkal foglalkozunk az előadásainkon keresztül, közérthetően, lila rendezői koncepciók nélkül. Ez aztán megnyitja az embereket, és amikor az előadás után beszélgetünk velük, mesélnek.

– Ezért alapítottak társulatot, hogy ne kelljen lila ködben úszni?

L. R.: Nem volt ebben ennyi tudatosság. Megcsináltunk egy előadást, az Árvákat, ami jól sikerült, a közös munka pedig igazi reveláció volt, ezért maradtunk együtt. Sokat tapasztaltunk már addigra a kőszínházi létben és mind a négyen úgy éreztük: többre vágyunk. Így viszont el kellett gondolkoznunk azon, hogy térül majd ez meg, mit tudunk adni, amire szükség van. És azt láttuk, hogy a fontos témákra van, az azokról való közvetlen, szabad párbeszéd hiánycikknek számít a színházakban. Ahogy az előadás utáni beszélgetések is. Rengeteg igazságtalanságról hallunk ilyenkor, szóval folyamatos készültségi állapotban vagyunk érzelmileg.

– A művészi hitelességet nem rontja Molnár Áron Fuck NER-pulcsija? Itt érzem magam otthon című új sikerfilmjükre nem nyomja rá nagyon az aktuálpolitika bélyegét?

L. R.: Különös időket élünk. Nem tudnánk hitelesek lenni akkor, ha a mai kort és a minket érő hatásokat leválasztanánk a művészetről. Hol kezdődik a „politizálás”? Annyit jelent, hogy a közügyekkel foglalkozunk. Ezt tesszük. Csakhogy: ha ma közügyekkel foglalkozunk és rámutatunk valami égető problémára, máris pártpolitizálunk. A kormányzó párt ugyanis minden szinten összenőtt az állammal, a kettő megkülönböztethetetlen.

Akár egészségügyről, akár gyermekvédelemről, vagy propagandáról beszélünk, bármilyen konkrét problémáról: a szálak mindig a Fideszhez vezetnek.

De ezért mi húzzuk össze magunkat? Inkább maradjunk csöndben, nehogy véletlenül politizáljunk? Nem hiszem, hogy az jó megoldás. A filmünk is erről szól: hogy meddig vagy hajlandó összehúzni magad, csöndben maradni vagy hazudni a túlélésért, közben meg úgy tenni, mintha nem rád tartozna, ami körülvesz. Az én esetemben: azt mondani, hogy én a magas művészetet képviselem, nekem annyi a dolgom, hogy jól szavaljak Babitsot…

M. Á.: Vagy Wass Albertet.

L. R.: Vagy Wass Albertet. Ez nyilván sarkított persze, és amúgy a kérdés teljesen jogos. Egy normális világban lehetne is ezen aggodalmaskodni, hogy nem vet-e árnyat Áron pulcsija a művészi produktumra. Ez viszont, amiben élünk, nem normális állapot. De el fog múlni ez is.

M. Á.: Rozinál én radikálisabb vagyok, de imádom hallgatni, amikor ilyesmiről beszél. Okosan, cizelláltan… Amikor nagyon lobogok, le is csendesít a körültekintő látásmódjával. De hát hogyne lenne már forradalmi a hangulatom! Épp ismétli magát a történelmünk! 1849-ben is beavatkoztak az oroszok a sorsunkba, 1956-ban is, meg most, 2026-ban is. Elképesztő, egyúttal vérpezsdítő, hogy történelmi jelentőségű pillanatban élünk mi is. Hogy nekünk is meg kell vívnunk a szabadságharcot az orosz befolyás ellen. Putyin emberei itt, Budapesten? Mi van?

– Puskák, tankok azért nincsenek…

M. Á.:

A komment: puska. A lájk: golyó. A tudatosan és jól megépített dezinformáció, a propaganda: tank. Ezek is ölnek.

Ölik az elmét. Gyilkolják, ami igaz. Vagy akár öngyilkosságba hajszolnak, mint a rendőrfőnököt Hódmezővásárhelyen. Mi most még azért küzdhetünk, hogy ne kelljen egyszer valódi fegyverrel mászkálnunk az utcán ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a szabadságunkat. Hogy ne úgy kelljen, ahogy 1848-49-ben, meg 1956-ban kellett. A legkevesebb tehát, hogy ebbe a békés küzdelembe beleáll az ember. Most, amikor újra, talán utoljára van lehetőség a változásra, ez egyszerűen kötelesség.

– A film nem ilyen optimista. Ott a változás csak látszat, valójában minden megy tovább ugyanúgy, a szerepek nem változnak, csak a szereplők cserélődnek…

L. R.: Amikor először láttam a filmet, és a végén magamat, ahogy leülök az asztalfőre és kimondom a zárómondatot… Nekem is akkor esett le, hogy ajaj, ez bizony áthallásos. Mi van, ha idén sikerül a váltás, mégis ugyanabba a verklibe kerülünk megint? A film azonban nem a jövő forgatókönyve. A hatására épphogy szembesülhetünk a veszéllyel. Tudatosíthatja bennünk, hogy ha nem figyelünk oda, csöbörből vödörbe kerülhetünk. Épp abban segíthet tehát, hogy ezt elkerüljük. Hogy egyszer az életben tanuljunk már abból, ami történt, és legyen elszámoltatása a felelősöknek.

– A filmet tehát nem hitelteleníti a Fuck NER-pulcsi?

M. Á.: Legfeljebb azok számára, akik nem látták. Ha jól játszom benne Marci szerepét, akkor az működik és hiteles, függetlenül a magánember vagy aktivista Molnár Árontól. Amikor nyolc éve elkezdtem közügyekkel foglalkozni, még egy szót sem szóltam egyébként a NER-ről. A videóimmal pusztán párbeszédet szerettem volna elindítani fontos ügyekről. Részt vettem például klímatüntetésen. Erre lesorosügynöközött a hatalom valamelyik főembere. Kövér László, ha jól emlékszem. Ott álltam 16 éves srácokkal, akikre szintén rásütötték, hogy Soros ügynökei. Akkor fordult át bennem valami. Ha bármilyen kretén hazugságot megengednek maguknak és becibálnak a politikai térbe, akkor bizonygassam továbbra is, hogy de hát én csak jó ügyeket akarok szolgálni, én csak egy színész vagyok, pártpolitikához nincs közöm? Lett hozzá közöm, mert belerángattak.

– Azzal az ártatlan kis Soros-ügynöközéssel?

M. Á.: Meg mondjuk azzal, amikor a Harcosok órája nevű műsorban Kocsis Máté és Németh Balázs arról beszéltek, hogy én milyen veszélyes vagyok és hogyan fognak engem elszámoltatni. Meg a Loupe Színház társulatát. A Fidesz frakcióvezetőjéről és frakciószóvivőjéről beszélünk! Akik színészeket akarnak elszámoltatni egy gyermekvédelmi ügyben, amiről szintén kiderült, hogy abban is hazudtak! Agyrém.

L. R.: A tüntetésünk után meg a Magyar Nemzet kétoldalas cikkben gyalázott minket és mondott el mindenféle ügynöknek. Úgy, hogy mi aztán tényleg közösségi és közönségi finanszírozásból működünk.

M. Á.: És ezt ki kell mondani újra és újra. Nem szabad belefáradni, legyinteni, normálisnak elfogadni, hogy a hatalom hazudozik rólad. Amint az ember legyint, úgy tesz, mintha ez nem lenne fontos, már engedélyt is adott rá. És a még durvább lépésekre is, amelyek szükségszerűen következnek ilyenkor. De vannak azért viták köztünk is. Van, hogy Rozi rám szól.

L. R.: Én a végletekig nyitott vagyok az ellenvéleményekre. A szakmánk miatt is fontos, hogy képesek legyünk belehelyezkedni más perspektívákba. Az én családom ráadásul egyike azoknak, amely kettészakadt a politikai lövészárok mentén. Biztosan ezért is keresem mindig, hogy tényleg igazam van-e, hogy ennyire vehemensen kell-e képviselnem, amit képviselek… De minél inkább keresem, annál inkább kiderül, hogy nincs más út: azt kell mondanom, amit gondolok és amiben hiszek. Ettől még nem fogok gyűlölettel beszélni arról, aki mást gondol, másban hisz.

– Akkor sem, ha a másban hívő szavazata hoz egy újabb Fidesz-győzelmet?

L. R.: Akkor sem.

– Molnár Áron viszont…

M. Á.: Én sem tudok haragudni arra az emberre, aki a minap felállt Orbán Viktor fórumán, és megkérdezte tőle, hogy ha Ukrajna megtámadja Magyarországot, számíthatunk-e az oroszok segítségére. Nem ő a hibás azért, hogy ez van a fejében, hogy ettől fél, hanem az, akinek a kérdést feltette.

– Hülyének lenni tehát nem bűn.

M. Á.: Hülyére venni a társadalmat – az bűn.

L. R.: Nem dolga senkinek, hogy miután ledolgozta a három műszakot, addig keressen, kutasson, amíg nagy nehezen talál egy igaz mondatot. Egy normális világban nem kellene azon töprengenie az embernek, hogy ha a köztévében, a híradóban lát valamit, az szemenszedett hazugság. Érthető hát, hogy nem is ezen töprengenek az emberek. Ezért nem lehet rájuk haragudni, még ha elhiszik a hazugságot, akkor sem.

Dühös arra vagyok, aki az alaphelyzetet kihasználja.

Ugyanerről szól a filmünk is: szeretünk biztonságban lenni, szeretünk enni, szeretjük, ha nem esik ránk az eső éjszaka… Ezeket a természetes vágyakat használják ki nagyon egyszerű, de nagyon galád módon. És ehhez nem kell hülyének lenni – gondolkodó, értelmes embereket is lazán meg lehet vezetni, hiszen ezek a hazugságok ösztönöket, érzelmeket céloznak, nem intellektust.

– A film megmutatja, hogyan lehet az identitásváltásra rászorítani az embert. Tudták már 2020-ban, amikor elkezdtek foglalkozni a filmötlettel, hogy a putyinizmusra nevelés ilyen hatásos lesz a Fidesz-táborban, vagy ez a vonal véletlen egybeesés?

M. Á.: Ez teljesen véletlen. Fogalmunk sem volt, de szerintem a forgatókönyvírónak és a rendezőnek sem.

L. R.: Hasonló ez a Magyar Péter-jelenséghez. Őt is sokan belelátták az én karakterembe, Rita, azaz Szilvi figurájába, aki a despota Papát végül elteszi láb alól, hogy aztán ott folytassa, ahol az öreg abbahagyta… Ez is teljesen véletlen. Nem is lehet másként, hiszen

már két hete forgattuk a filmet, amikor az első, partizános interjú megjelent Magyar Péterrel.

A sztorit meg évekkel korábban megírta már Veres Attila. Amely azért működik, mert általános emberi gyengeségeket mutat be. A biztonsághoz, az egymáshoz, a kiszolgáltatottsághoz való viszonyunkat. A történelmünk rengeteg pontjára rámutathatnánk egyébként, hogy tessék, arról szól a film.

– Értelmesebbnek is látszik az az értelmezés, hogy a Papa inkább Kádár János, Rozi karaktere pedig a fiatal Orbán Viktor. Aki aztán ugyanolyanná válik…

M. Á.: Sok értelmezés lehetséges, de mi biztosan nem fogjuk letenni a garast egyik mellett sem. Főként nem pártpolitikai értelmezés mellett.

– Jó, de szovjet mozgalmi dalokat hallgat a Papa és a család… A miliő is szoci…

M. Á.: Persze, van logika a Kádár–Orbán-értelmezésben is. Meg egy sor másikban is lehet. Úgyhogy nézzék meg minél többen, döntsék el a nézők maguk, mit látnak bele! Nem mellesleg pedig verjük meg együtt Rákay Philip hétmilliárdból készült Most vagy soháját!

– Ennyire beakadt az a film?

M. Á.: Nekem akadt be! Ez a kihívás az én ötletem volt, mert elegem van abból, hogy nem mondjuk ki: a rendszer kudarcos és dilettáns anyagokra ad adófizetői milliárdokat.

L. R.: Hát, azért nekem is fájt az a 7 milliárd… És persze beszélhetünk ízlésbeli különbségekről, és szerintem fontos, hogy lehessen hibázni is. Van olyan, amikor valami rosszul sikerül, de azért olyan klassz lenne, ha az alapvető szakmai hozzáértés határozná meg a megítélt támogatásokat.

– Elegáns szembeállítani az önökével, így toborozni nézőt?

M. Á.: Na, tessék! Ezen a producerek is elkezdtek finnyáskodni kicsit. Mondjuk mielőtt elindult ez a vita, egy köszi a részükről jól esett volna. Én lennék ugyanis a legboldogabb, ha edzésről bejönnék ide, kicsit beszélgetnénk, eljátszanánk az esti darabot, aztán jót aludnék otthon. Ha nem kellene ilyen kihívásokat kitalálnom, hogy verjük meg a Most vagy sohát. De muszáj, merthogy nulla forint van a film marketingjére. Nulla. Ezért, kényszerből kell ilyen gerillamódszerekhez folyamodnunk. A mi egész filmünk 45 millió forintból készült, és egy forintot nem vettünk fel érte. Ingyen dolgoztunk. Philipék meg százötvenszer ennyi pénzből produkáltak történelmi bukást.

– Uszkve 180 ezren látták a Philip-filmet. Az olyan kevés?

M. Á.: Ennyiből az, de nem csak így bukás az a film. Kulturálisan is. Hosszú időre elvették a lehetőséget tehetséges emberek elől, akik talán képesek lettek volna igaz és jó filmet készíteni történelmünk egyik legnagyobb napjáról, költőjéről, forradalmáráról.

– Rokonlélek az egykori kolléga?

M. Á.: Amikor a múzeum lépcsőjén állok, és belegondolok, hogy ott volt ő is, beleborzongok. Nem nehéz azonosulnom Petőfivel, aki változást akart és tett is érte. Egyébként: vajon neki is mondanák, hogy ne politizáljon? Hogy írjon csak szép, szerelmes verseket? Orbán Balázs gúnyáját is húzzuk netán magunkra rögtön, ne számítson szabadság, haza, semmi, csak a hajbókolás az oroszok előtt? A jó hír az, hogy ez a nép azért Petőfi népe, nem Orbán Balázsé.

– Biztos ebben?

M. Á.: Manipulálható, mint minden társadalom, de százévente azért a saját kezünkbe akarjuk venni a sorsunkat. Úgy érzem, ez a pillanat a mi életünkben most jött el. A társulatunk, a tüntetésünk – mi is mind Petőfik vagyunk. És végre érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. De tényleg dühítő, milyen jó Petőfi-filmet lehetett volna forgatni hétmilliárdból. Vannak még jó témák: Búvár Kund lehetne a magyar Aquaman, a betyárok sztorija meg egy magyar Peaky Blinders. Ha dilettánsok kezébe adod ezeket az egyébként csodás sztorikat, akkor persze olyan is lesz az eredmény: a Hadik 59 ezer nézőt hozott 2,5 milliárdból, a Blokád 1,5 milliárdból hozott 63 ezret. Mi most 152 ezer fölött járunk. 45 millióból.

Rollerrel vagyunk kénytelenek versenyezni brutálra tuningolt Mustangok ellen, és így is lehagyjuk őket!

– A nézőszám minden?

L. R.: Nem minden, de – minthogy szám – azt lehet összevetni. Meg azt, mennyibe került a film. A fentiek az adófizetőknek milliárdokba, a miénk az adófizetőknek semmibe sem.

M. Á.: Ráadásul egy itthon nem túl bevett műfajjal, thrillerrel hagytuk le a dilettáns Mustangokat. Ha már forradalom: ez is az, csak éppen kulturális.

– Nem épp a kulturálatlanságunknak tart görbe tükröt a filmjük jelenete, amelyben Rozi karakterének verset kell írnia, de egy Tankcsapda-szöveget tud csak papírra vetni?

M. Á.: Félmillió új választókorú mehet el szavazni egy hónap múlva. Sok posztomat Beton.Hofi zenéjével osztják meg. Ott a Carson Coma is, meg egy sor fiatal előadó, akik hatnak a közönségre. Szóval nem fitymálnám le a popkultúra jelentőségét.

L. R.: Az a jelenet főként Holtai Gábor rendező és Veres Attila semmihez sem hasonlítható, szörnyeteg humorát mutatja, de lehet, hogy van benne kritikus él is. Attila célja az volt egyébként, hogy három különböző irányultságú, de Kossuth-díjas művész szövege legyen a filmben.

– Ákos viszont, ha jól tudjuk, nemet mondott.

L. R.: Így van. A jelenetet az ő szövegével forgattuk le, de aztán ki kellett cserélni a Gyémántra a Kimnowaktól, mert végül nem járult hozzá. Ő dolga, de szerintem erre a filmre nemcsak mi fogunk emlékezni, amíg élünk, hanem a közönség is. Elképesztő szeretetet kapunk miatta. Most voltam elvonuláson Pannonhalmán. Áronnak külön írt az egyik hölgy egy szentképre. Azt üzeni, hogy nagyon félt és nagyon szereti a munkádat.

M. Á.: Azta!

L. R.: Most elfelejtettem elhozni, de majd odaadom. Az egyik szerzetes meg csütörtökön ott volt Veszprémben az Árvák-előadáson, másnap meg a kolostorban találkoztunk. Pannonhalma fantasztikus hely, fantasztikus emberekkel. A magyar katolicizmus egyik legszebb arca.

– Saját plébániáján sincs kirekesztés, amiért nem a „keresztény-nemzeti” kormány támogatója?

L. R.: Nincs. Sehol nem találkoztam ilyesmivel, pedig több közösségbe is járunk. Sőt, inkább nagyon nagy szeretet és nyitottság árad felénk. Biztos van persze olyan is, aki ferde szemmel néz rám és esetleg nem érti, hogy mit keres egy brüsszelita hazaáruló a templomban, de ilyennel még nem találkoztam.

A kereszténységet azonban semmilyen politikai párt nem tekintheti a privilégiumának.

Végtelenül ellenszenves, hogy ezt a mai kormánypártok mégis nap mint nap megteszik.

– Az ember egyenlőnek, szabadnak és jónak születik – idézte a magyartanára Rousseau-i ihetettségű gondolatát a tüntetésükön. Ezt komolyan gondolja hívőként? Nem inkább bűnösnek születik az ember? 

L. R.: Az ember meg van váltva. Jóra van teremtve, a kereszténységben is folyamatos lehetőség van a bűnbánatra és bűnbocsánatra, az egész középpontjában pedig a szeretet van. Ennek meg, ami ma körülvesz minket, nem.

M. Á.: Nekem is volt egy tanárom remek búcsúüzenettel, amely nagyon megragadt bennem. „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.” Nagyjából a filmet is így készítettük.

– Nem lehet, hogy éppen a kivéreztetett, kis pénzből készülő módszer eredményez remek a minőséget?

L. R.: Nem lehet. Vagyis nem itt van az összefüggés. Nem azért van, hogy egyetlen lakásban forgatunk, mert így érezzük magunkat nagy művésznek. Hanem mert kipöcköltek minket a Nemzeti Filmintézettől. Megtanultuk, hogy ha egyáltalán filmet akarunk készíteni, hogy tudjuk annyira meghúzni a nadrágszíjat és kizsigerelni magunkat, hogy azt a néző ne vegye észre. Ettől még ez nem jó.

M. Á.: Így is elkészült, persze, de hatszor annyit raktunk bele, mint amennyit a lélek és a test elbír. Meg tudjuk csinálni, csak tönkremegyünk bele. Higgyék el: nem leszünk se jobbak, se rosszabbak szakmailag attól, ha normális körülmények vesznek körül. Csak mondjuk ki tudjuk pihenni magunkat, esetleg kapunk fizetést a munkánkért. Leonardo DiCaprio talán nem tudja eljátszani a szerepeit jól, mert annyi pénzt kap érte, hogy szigeteket vesz belőle? Dehogynem. Azért tudja eljátszani őket, mert tehetséges és beleteszi a munkát. Ehhez a pénznek nincs semmi köze.

L. R.: Valóságos piac híján, ebben a torz rendszerben azt sem tudom már, mi a piaci értékem. Hogy mennyit kellene kérnem egy-egy forgatásért.

M. Á.: Most forgattam Tasnádi Istvánnal, Lengyel Tamás, Mucsi Zoltán meg én játsszuk, az öregedésről fog szólni. És kiderült, hogy nincs olyan üveg, ami forgatásra való. Csak valódi. Amikor beleverik a fejem, a stáb berobbantja… Közben ma már egy szlovák filmhez is felsorakozik tíz autó húszféle üveggel. Lehet, hogy kifele van valami romantikája a három forintból forgatott filmeknek, de ez számunkra nem cél, hanem kényszerű állomás, amelyről nagyon szeretnénk már elindulni.

– És merre indulnak, ha újabb Fidesz-győzelem jön?

M. Á.: 2022-ben tévedhetetlennek hittem magam és rendkívül humortalanul mentem neki a választásnak. Elhittem Márki-Zay Péternek, hogy a közvélemény-kutatók nem mondanak igazat. Most mondjuk Orbán mond ilyeneket, ami jó jelnek látszik. De hatalmas pofára esés volt az újabb kétharmad négy éve. Azóta hallgatok egy sor elemző műsort és napi 16-18 órában foglalkozom a közügyekkel. Most tehát felkészültebb vagyok, mint négy éve, de így is

az az érzésem, hogy győzni fog a Tisza. Az én szavazataimat megkapják.

– Hát persze! Ott van cimborája, Nagy Ervin.

M. Á.: Nem csak azért. Hanem mert valódi szakembereik vannak rajta kívül is. Ha valaki azt ígéri, hogy 500 milliárdot elvesz a propagandától és odaadja az egészségügynek, hogy visszaadja az iskolák autonómiáját, csatlakozik az Európai Ügyészséghez, a 16 pontos gyermekvédelmi terve mögött meg Bódis Kriszta áll… Az azért meggyőző. Ezekért az ügyekért küzdök nyolc éve! A másik oldalon meg mi van? Az van, hogy Z1G. Az oroszok által megtámadott ukránok lettek a főellenség egy országban, amely átélte 56-ot. Szóval én ezért fogok a Tiszára szavazni. Ha nyernek, kapnak tőlem 100 nap türelmi időt, de ha aztán nem azt teszik, amit ígértek, páros lábbal fogok beléjük állni. Ezt most megígérem. Ha győz a Fidesz, akkor meg folytatom tovább a harcot. Szeretem ezt az országot, a közönségünket, nem hagyom őket itt. Persze ha az embereket sikerülne annyira átnevelni, hogy ne legyen már közönségünk sem, az más helyzet, de erre gondolni sem akarok.

L.R.: A hídon akkor megyünk át, amikor odaértünk. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: egy újabb Fidesz-győzelem üzletileg akár még jó is lehet a társulatunknak. Még nagyobb igény lesz a szabadság szelepére!

– Betölteni a szelepszerepet… Van annak értelme?

L. R.: Ameddig vannak emberek, akik kíváncsiak ránk, addig ez nem is kérdés. Amúgy meg ha nem lennének… én szívesen megyek biogazdálkodni is Nagymarosra, és nagyon sok más dolog is van, amibe szívesen belevágnék. De most én is hiszek abban, hogy részesei lehetünk egy nagy újjászületésnek. Persze ott kezdődik majd a neheze. Hogy abból mit hozunk majd ki.

M. Á.: Egy biztos: nem kell egy következő Papa.

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Zöld Válasz Litkai Gergely és a Válasz Online együttműködésében valósul meg. Részletek itt. Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Leállt a hét éve tartó bozótirtási munka a Kozma utcai zsidó temetőben. Hogy pontosan miért, azt nehéz lenne megmondani. A konfliktus – legalábbis ami a felszínen látszik belőle – teljesen érthetetlen: van egy közhasznú egyesület, amely rengeteg pénzt gyűjtött össze a világ zsidóságától a temető megmentésére, ezt a pénzt szeretné elkölteni, a fenntartó hitközségtől gyakorlatilag semmit nem kér, csak lehetőséget a munka folytatására – ezt azonban nem kapja meg. Közben a Budapesti Zsidó Hitközségnek láthatóan nincs forrása a rohamosan pusztuló temető növényzetének rendbetételére, és rengeteg más feladata is lenne, többek közt itt, a Kozma utcában is. Mégis visszautasítja a segítséget.

A Kozma utcai izraelita temető lenyűgöző hely, bár a budapestiek többsége talán a létéről sem tud. Turista kevés vetődik el erre, pedig volna mit megnézni Európa legnagyobb zsidó temetőjében. 77 hektáros területével, több mint 300 ezer sírjával, gazdagon díszített mauzóleumaival

akár világhírű látnivaló is lehetne. Igaz, ehhez azért másként kellene kinéznie.

Most leginkább arról mesél, hogy a magyar zsidóság a 20. század eleji aranykorhoz képest mennyire megfogyatkozott létszámban és kultúrában is.

Ahogy végigsétálunk a kerítésfal mellett sorakozó díszes sírboltok előtt, már-már Angkorban érezzük magunkat: az egykor masszívan megépített, mozaikokkal, festett üvegablakokkal, kovácsoltvas rácsokkal díszített, művészi értékű építmények roskadoznak a kúszónövények súlya alatt. Egy-egy mauzóleumba belépve mindenhol a pusztulás nyomai látszanak, sok helyen a boltozat résein át befurakodó gyökereket is látjuk, amelyek idővel szétfeszítik a köveket, és bevégzik az idő romboló munkáját. A magyar zsidó nagypolgárság leghíresebb családjai temetkeztek ezekbe a díszes sírboltokba, a történelemkönyvek lapjairól ismert nevek: Wellisch, Ohrenstein, Goldberger, Kornfeld, Brüll – utóbbiak síremléke a nagyon kevés jó állapotú mauzóleum egyike. A Lajta Béla egyik főművének számító, zöld kerámiával borított Schmidl-síremléket 1998-ban felújították; újra ráférne egy restaurálás, de még így is sokkal jobb állapotban van, mint párdarabja, a ravennai hangulatú mozaikokkal pompázó Gries-mauzóleum. Ennek láthatóan nem sok van hátra, a sírboltok többségéhez hasonlóan a huszonnegyedik órában van.

Ebben a cikkben nem a mauzóleumokról lesz szó, mivel ezek megmentése nyilvánvalóan lehetetlen állami segítség nélkül. A feladat meghaladja a temetőt fenntartó Budapesti Zsidó Hitközség (BZsH) erejét, és a Zsidó Temetők Barátai (ZsTB) egyesület sem merte ekkora fába vágni a fejszéjét. Ők hét évvel ezelőtt más célt tűztek ki maguk elé:

a bozóttal szinte teljesen benőtt parcellák kitisztítását.

A hatalmas temető első néhány parcellája még rendezett állapotú, itt történt a temetkezések nagy többsége a második világháborút követően, illetve jelenleg is. Amint azonban eltávolodunk a mór stílusú, kettős kupolával díszített, impozáns ravatalozótól, hamar nyilvánvaló lesz, hogy meddig tudta a temetőt a hitközség az elmúlt évtizedekben fenntartani. A terület nagy részét pár évvel ezelőttig összefüggő növényzet borította – nem erdőnek mondanánk, bár fentről, a légi felvételeken akár erdőnek is tűnhetett. A valóságban azonban ez a vadul burjánzó, áthatolhatatlan növénytakaró jórészt a felhagyott városi területeket meghódító, invazív fajokból állt, főként akácból, nyugati ostorfából és bálványfából, valamint cserjékből. Vannak olyan parcellák, ahol a fákra felkúszó borostyántömeg miatt még a tél végi kopárságban is zöldnek látszik minden.

Azokba a parcellákba, ahol ez az állapot változatlan, be se nagyon lehet menni, a sírok gyakorlatilag megközelíthetetlenek, azonban a temető jelentős része mostanra kiszabadult a fojtogatásból. Ez a ZsTB-nek köszönhető, amely saját kimutatása szerint 2018-tól 2025. október 30-ig 33,2 hektárt tisztított meg, összesen 41 parcellát. Térképen szemléltetve is látszik, hogy ez mekkora munka volt:

A fenti ábrán a lazacszínű parcellák azok, amelyekről mostanra sikerült az elburjánzott bozótot kiirtani. Mindössze két kisebb parcella, a 27A és 27B volt az, amit a BZsH saját maga hozatott rendbe mintaprojektként 2022-ben, a többit az egyesület tisztította ki. Az ábrán fehér színnel jelzett parcellák közül a bejárathoz közeli blokk nagyrészt elfogadható állapotú (bár egyáltalán nem mindenhol), a távolabbiakkal kellett volna folytatni a munkát. Ami most ellehetetlenült.

A ZsTB két magyar származású, külföldi üzletember közös projektje. Pintér Marc szülei 1956 után Svájcba vándoroltak ki, ő maga húsz évvel ezelőtt visszatért Budapestre, megtanult magyarul, és azóta is itt él, végzettségét tekintve közgazdász. Michael Perl ausztráliai születésű, Amerikában élő befektetési alapkezelő. Mindketten nagyszüleik sírjához jártak ki a Kozma utcába, és elkeserítette őket a temető reménytelen állapota. 2015-ben közös ismerősük, a Budapesti Fesztiválzenekar akkori ügyvezetője hozta őket össze, és elhatározták, hogy létrehoznak egy nonprofit kft-t. Kezdetben önkéntesekkel szerették volna megtisztítani a területet, de

hamar kiderült, hogy az elvégzendő munka léptéke ennél sokkal nagyobb.

Ide profi kertészeti vállalkozás kell, ágaprítógép, teherautó, alpintechnikás favágás, rendszeres permetezés – és mindehhez persze sok pénz.

A budapesti feladatok megszervezését Pintér Marc vállalta magára, a pénzgyűjtést Michael Perl. Az adományozók elsősorban amerikai, kanadai, ausztráliai zsidók, itthonról nagyon kevesen adakoztak. A Kunos Péter vezette hitközség egészen minimális mértékben járult hozzá a kezdeményezéshez, leginkább rakodóhely biztosításával és az ágaprító használatával. 2018-ban határozatlan idejű megállapodást kötöttek a nonprofit kft-vel, ami a munkavégzés feltételeiről szól, pénzmozgásról egyáltalán nem rendelkezik. A 26-os parcella kitisztítása lett a referenciaprojekt, ennek alapján engedélyezte a hitközség a munka folytatását, aminek célja kezdettől a teljes terület rendbetétele volt.

Az elmúlt hét évben a nonprofit kft. lépésről lépésre haladt előre. A feladatot még bonyolultabbá tette, hogy csak a dzsungel leirtása után derül ki, hogy a parcellákban található sírok milyen állapotban vannak. A temetőnek ezekben a részeiben jellemzően az 1960-as évek óta nem volt temetkezés, látogatók már régóta nincsenek. A gyomfák gyökerei sokszor a sírok tövéből nőttek ki, idővel felborítva az emlékműveket. Rengeteg a megdőlt, vagy már a földön heverő sír, és a munkavégzés olyan elvadult körülmények között történik, hogy ennek során – kis számban – további sírok is megsérülhetnek. Az utóbbiakat a nonprofit kft. helyreállította, de a síremlékek nagy többsége abban az állapotban maradt, ahogy előkerültek.

A ZsTB eddig 180 millió forintot költött a temető rendbehozására, és további 70 millió van a számláján, amit a Kozma utcára szeretnének fordítani. Másra nem is fordíthatják, ugyanis az adományozók kifejezetten erre a célra adták a támogatást, máskülönben vissza kell utalni. A BZsH tulajdonképpen lemond a pénzről, amikor a nonprofit kft-vel felmondja az együttműködést, és a ZsTB sem kereshet magának másik temetőt.

Bár kívülről jó történetnek tűnhetett, kezdettől feszült volt a viszony a hitközség és a ZsTB között. Kunos Péter ügyvezető a közelmúltig támogatta Pintéréket, Streit Sándor temetőigazgatóval viszont soha nem találták meg a hangot, és

a kezdeti bizalmatlanságból idővel egyértelmű szembenállás lett.

Ebben szerepet játszhattak a temetőben évtizedek óta nem látott, nagyléptékű munkavégzés során óhatatlanul kialakuló konfliktushelyzetek, de a nyugati üzletemberek itthonitól eltérő mentalitása, direktebb kommunikációja is.

Ehhez a cikkhez többször próbáltuk megszólaltatni a BZsH illetékeseit, és egy visszajelzésből egyértelmű, hogy a megkereséseink eljutottak hozzájuk. Ennek ellenére nem érkezett válasz az elsőként január 28-án elküldött kérdésekre. Pintér Marc viszont megmutatta nekünk a felmondás körül keletkezett leveleket, amelyekből a hitközség álláspontja is kiderül. A levelezésből mindenekelőtt az látszik: személyi ellentétek, kommunikációképtelenség és némi konkrét érdekütközés vezetett a projekt leállításához.

Az első rövid emailt Streit Sándor küldte tavaly november 28-án, ebben korábban jelzett problémák megoldatlanságára utal, és felszólítja az egyesületet, hogy minden szerszámot vigyen el a temetőből december 1-ig, és szedje le a kihelyezett tájékoztató plakátot. Az azonnali hatályú felmondásról szóló levél már Kunostól érkezett december 9-én. Ez négy pontban az indoklást is tartalmazza:

1. A ZsTB munkájára rengeteg panasz érkezett temetőlátogatóktól, több fát vágtak ki a szükségesnél.
2. A ZsTB nem tájékoztatta a hitközséget arról, mennyi bevételhez jutott a kitermelt fa hasznosításából, és hogy ezt a temetőre költötték-e.
3. Nem gondoskodtak a 10 centiméternél nagyobb, kivágott fák jogszabályban előírt pótlásáról; szakszerűtlen módon használtak gyomirtószert, ami értékes fák pusztulását okozta; a munkavégzés során síremlékek sérültek meg.
4. A temetőlátogatók azt hiszik, a felháborodást keltő munkákat a hitközség végzi, és ez rontja a BZsH jó hírét.

Ezekre a vádakra a ZsTB részletesen válaszolt egy Mester Tamás hitközségi elnöknek címzett levélben. Mielőtt a részletekben elmerülnénk, azért állapítsuk meg: 7 év munka és 180 millió forint elköltése után

egy ilyen azonnali felmondás, ami az eszközök elszállítására is csak három (!) napot hagy, megdöbbentően ellenséges lépés.

Ennek igazi áldozata egyébként nem is a ZsTB volt, hanem a kertészeti alvállalkozó, amely kénytelen volt felmondani több munkavállalójának. Karácsony előtt azonban nem akarták az embereket kirúgni, így legalább részbért fizettek nekik egy darabig, amihez a nonprofit kft emberiességi okokból 1,25 millió forinttal hozzájárult.

A vádak közül a ZsTB a szakszerűtlen permetezést és az ebből fakadó fapusztulást (ami 70 ültetett fát érintett) elismeri, ez azonban még 2022-ben történt. Azóta nem ismétlődött meg a hiba, így teljesen indokolatlan volt azt három évvel később megtorolni.

A vádak közül a legabszurdabb kétségtelenül az a burkolt utalás, hogy a ZsTB bizonyára rengeteg pénzt keresett a kitermelt faanyag eladásával. Már önmagában nagyon furcsa gondolkodásra vall ezzel megvádolni a szervezetet, amely a területre bizonyítottan csak hozta a pénzt, nem is keveset. Ha pedig valaki kicsit is ért az erdőgazdálkodáshoz, azonnal láthatja, hogy azt nyereségesen nem a Kozma utcai körülmények között végzik: megóvandó sírkövek sokasága között, ócska gyomfákból álló állománnyal. Valójában a területről letermelt fa szinte értéktelen, legfeljebb egy része alkalmas erőművi felhasználásra tüzelőanyagnak. A ZsTB a kertészeti vállalkozónak végül ingyen adta át a faanyagot az elszállításért cserébe, ugyanis semmilyen érdemi bevételt nem lehetett volna realizálni belőle.

Ami a fapótlási kötelezettséget illeti, arról a ZsTB jogi szakvéleményt készíttetett még 2023-ban az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesülettel, ami egyértelműen megállapította, hogy az nem áll fenn. Mégpedig azon egyszerű okból, hogy a Kozma utcai zsidó temető nem minősül az ingatlannyilvántartás szerint közterületnek, így a fák kivágásához nem kell jegyzői engedély, és pótolni sem szükséges őket. Azt már mi tesszük hozzá: a bálványfa és az akác idegenhonos, invazív fajnak számít, ami ellen uniós és hazai jogszabályok szerint is küzdeni kell, a természetvédelmi törvény értelmében a hatóság akár fel is szólíthatná a területet kezelő hitközséget az eltávolításukra. Márpedig az elburjánzott dzsungel szinte kizárólag ilyen fákból áll.

Ami a síremlékek károsodását illeti, a ZsTB szerint mintegy 50-75 esetben kellett a bozótirtás után javítást végezni, ami egészen minimális szám ahhoz képest, hogy körülbelül 106 000 sír környezetét tisztították meg. Szerintük nagyon sok esetben olyan viharkárból, lehulló faágak miatt keletkező sérüléseket akar a temetőigazgató a nonprofit kft nyakába varrni, amihez semmi közük.

A levelezésből kibomlik két olyan összefeszülési pont, ami a hivatalosan megfogalmazott indokoknál talán nagyobb szerepet játszhatott a viszony megromlásában. Az egyik, hogy a nonprofit kft külföldön élő hozzátartozók megrendelésére elvégezte egyes sírok megtisztítását és javítását, és ezért munkadíjat kért. Amivel egyfajta

konkurenciát teremtettek a Streit család vállalkozásának,

ugyanis sírköves vállalkozást működtetnek, aminek pont a főbejáratnál van bemutatóhelye. Idén februárban az idős Streit Sándor távozott a temetőigazgatói posztról, de ez túl nagy változást nem jelent, mivel utódja Gábor nevű fia lett. A másik konfliktuspont a kertészeti munkavégzés körül lehet. A ZsTB egy kifejezetten olcsón dolgozó alvállalkozóval végezteti a munkát, ez a cég nekik 500 Ft/m2 áron tisztít meg egy területet. Ezzel szemben a hitközség saját alvállalkozója a két mintaparcellában – Pintérék információja szerint – 1000 Ft/m2 áron végezte el ugyanazt a munkát.

Január 28-án Mester Tamás elnök és Kunos Péter ügyvezető a hitközség nevében újabb levelet küldött a ZsTB-nek, amiben minden korábbi vádat fenntartanak, követelik a munkatársaikat sértő feltételezések visszavonását, de meglepő módon felvetik egy új együttműködési megállapodás lehetőségét – a hitközség szigorú kontrollja alatt. Azóta új fejlemény tudomásunk szerint nincs, de sokatmondó, hogy egy újabb hivatalos személy – Steigler József a Mazsihisz részéről – kimondottan megtiltotta, hogy két márciusban Magyarországra érkező külföldi diákcsoport bármilyen önkéntes munkát végezzen a temetőben. A kérést a ZsTB továbbította a hitközségnek azzal, hogy az amerikai és izraeli diákok, akik közül sokan magyar felmenőkkel rendelkeznek, szeretnének a temetőben értelmes munkát végezni. Ez szemétszedést, a felhalmozott ágak elszállítását jelenthette volna. „A csoportok munkavégzése semmilyen formában, semmilyen időtartamban nem engedélyezett” – írta egy március 3-án elküldött levélben a beruházási igazgató Steigler.

Úgy látszik, hogy alapvetően kicsinyes okokból leállt egy olyan projekt, ami az elmúlt hét évben látványos eredményeket hozott. Elég megnézni a már kitisztított és azóta folyamatosan karbantartott parcellákat: a különbség ég és föld a benőtt állapothoz képest. A ZsTB kiebrudalása nemcsak azt jelenti, hogy újabb parcellákban nem folytatódik ez a munka, hanem az elért eredmények is hamar odaveszhetnek. A megtisztított parcellákat

ugyanis évekig intenzíven permetezni kell ahhoz, hogy a bozót ne lepje el őket újra.

A kivágott fák, cserjék gyökerei benne vannak a földben, a sírok miatt nem is lehet őket tövestől eltávolítani, így folyamatosan újrahajtanak. Kézi erővel ezt féken tartani a hatalmas területen nem reális elképzelés, és még sehol nem állt be egy ökológiai szempontból stabil, könnyen fenntartható állapot. Erre akkor van esély, ha befejeződik a teljes terület megtisztítása, és minden parcellában rendszeresen elvégzik a sarjak irtását éveken keresztül. A hitközség most azt kockáztatja, hogy néhány éven belül minden eldzsungelesedik megint.

A Kozma utcai izraelita temető történetéről nem találtunk átfogó tudományos tanulmányt, pedig valójában a temetőt történeti kertként kellene kezelni, és a helyreállítását is ezen az alapon kellene megtervezni. Ezt egy újságcikk nem pótolhatja, de néhány lényeges szempontot adnánk hozzá.

Ami egyértelmű: a temető mindmáig megőrizte eredeti térszerkezetét, belső úthálózatát. A néhány évvel korábban megnyitott Új köztemető mellett a főváros ajánlott fel egy kezdetben 70 holdas (vagyis 40 hektáros) területet a Pesti Chevra Kadisa, vagyis a zsidó temetőket fenntartó Szentegylet számára, mivel addigra a Salgótarjáni utcai régi zsidó temető gyakorlatilag megtelt.

Valószínű, hogy a szomszédos Új köztemetőére nagyon hasonlító, modern, négyzetrácsos parcellarendszer, amit csak néhány ívelt vonalvezetésű sétány tört meg, a ravatalozót is tervező Freund Vilmos építész alkotása lehetett. Az új izraelita temető 1892. október 12-én nyílt meg, és a következő tavasztól átvette a város zsidó köztemetőjének szerepét a Salgótarjáni utcaitól. Bővítésének szükségessége már nagyon korán, 1908-ban felmerült, mivel más megszüntetett zsidó temetőkből sok exhumált halottat áthoztak. Emellett az akkori Budapest lakosságának egyötöde izraelita vallású volt, így a halálozások száma évről évre több ezer új sír kialakítását követelte. 1908-ig, tehát alig 16 év alatt több mint 20 ezer halottat temettek el.

A főváros továbbra is segíteni akarta a zsidó közösséget a probléma megoldásában, ezért felajánlottak bővítésnek egy újabb 11,5 hektáros területet a temető mögött. Ez nagyrészt üres legelő volt, illetve az addigra megszűnt Jaulusz-féle robbanószerüzem telke is ide tartozott. A Chevra Kadisa két évvel később kapta meg ezt a területet, de a főváros a Jászberényi út irányába további 40 hektárt fenntartott a későbbi bővítések céljára. Ebből végül csak a két világháború közötti időszakban alakították azt az új temetőnek nevezett részt, ami végül nem is telt meg egészen sírokkal, szélső parcellái üresen maradtak. (A fenti térképen az üres parcellákat halványzöld színezés jelzi, a két háború közötti bővítés a 17-es, 22-27-es, 33-as, 38-as parcellasoroknak felel meg; mellette egy teljesen önálló ortodox temető is létrejött 1927-ben).

A bővítéseken továbbvitték az első temetőrész térszervezési logikáját. A temető korai állapotáról mindössze egyetlen képet sikerült fellelni, amely az első világháború idején készült, és friss sírok sorát mutatja. A fotó egyértelműen bizonyítja, hogy

eredetileg a parcellák belseje teljesen fátlan volt, csak az utakat szegélyezték ültetett fasorok.

A parcellák szélén a sorokat számozott kőpillérek jelezték, ezek nagyrészt máig megvannak. Ezt a szigorúan gondozott, nagyrészt fátlan állapotot minden bizonnyal sikerül fenntartani a második világháborúig. Ezt látjuk ugyanis egy 1944-es, rendkívül rossz felbontású, de azért értelmezhető légifotón:

A fényképen a parcellák határait szépen kirajzolják az utakat szegélyező fasorok (akárcsak a szomszédos Új köztemetőben), jól látszik, hogy az északi új területrész szinte üres, elkülönül a többitől. A temetőben sírgondozást csak a Chevra Kadisa végezhetett díj ellenében, így a rendezett állapotot nem is törhette meg semmilyen egyéni faültetés. A Szent Egyletnek a temető területén saját, modern kertészete volt, ahonnan dísznövényekkel látták el a mauzóleumokat és az emlékművek körüli területeket.

A második világháború után a helyzet gyökeresen megváltozott. A Chevra Kadisa 1950-ben beleolvadt a hitközségbe, a budapesti zsidó közösség pedig számban és anyagiakban erősen megfogyatkozott a holokauszt, illetve az 1940-es években, majd 1956 után ismét felgyorsuló kivándorlás miatt. A Kozma utcai temető története eltér más közép-európai zsidó temetőkétől abban, hogy

egészen mostanáig jelentős, élő zsidó közösség használja. Nem lett halott temető, folyamatosan létrejöttek benne új sírok,

de a korábbi hatalmas területre már nem volt szükség, és nagyjából a kétharmadát fokozatosan a sorsára hagyták. Megváltozott az is, ahogyan a növényzetet kezelték: ebben az időszakban már megengedték fák ültetését a parcellák belsejében.

Ez a változás jól látszik a légi felvételek sorozatán. A fenti, 1960-ban készült fényképen és az előbb közölt 1965-ös légi felvételen már ligetes növényzet figyelhető meg. Továbbra is megvannak az ösvényeket szegélyező szigorú jegenyefasorok, de látunk ültetett dísznövényeket, például hatalmas tujákat a parcellák belsejében is. A temető az 1950-es években elmozdult egy festőibb, fásabb állapot felé (sőt, ez a folyamat talán már a két háború között elindult), de a 20. század utolsó harmadában ez fenntarthatatlannak bizonyult. Megkezdődött a drámai eldzsungelesedés, ami jól nyomon követhető ezen a képpáron:

Az 1972-es képen már jóval több a növényzet a parcellák belsejében, mint hét évvel korábban, és láthatóan el is szabadult. A rendszerváltás előtt két évvel készült fotón pedig már alig látszanak a parcellák a mindent elborító rengetegben. Tulajdonképpen ez a magára hagyott állapot maradt változatlan a ZsTB 2018-as felbukkanásáig. Az igénytelenség meglepő tünete, hogy az 1990-es évek elején a temetővezetés új sorokat nyitott: magukon a sétányokon. Az utak ugyanis még járhatóak voltak, a parcellák belsejébe azonban már nem lehetett bejutni, így az ösvényeket beszűkítve mértek ki sírhelyeket egyes szakaszokon. A képpár arra is figyelmeztet, hogy mennyire gyorsan foglalja el az invazív növényekből álló bozót a szabad területeket, ha elmarad a karbantartás – ugyanez a veszély most is megismétlődhet.

Zárásként megmutatunk két fotót, amit a ZsTB bocsátott rendelkezésünkre, és jól mutatja az elmúlt években elvégzett munka nagyságrendjét:

Ahogy a felvételen is látszik, a növényzet rendezése során nem törekedtek az 1944-ig fennálló, szinte fátlan állapot visszaállítására. Inkább az 1960-as évekre jellemző ligetes térszerkezet bontakozik ki, még annál is több meghagyott növényzettel, mint akkoriban volt. Ez kétségtelenül festői – ám sokkal nehezebben fenntartható, és a visszavadulás veszélyét rejti magában. Az évtizedek alatt eldzsungelesedett állapothoz hozzászokott látogatók számára valószínűleg elfogadhatóbb, mint egy teljes fakivágás, de valójában részletes dendrológiai felmérés és történeti dokumentáció tisztázhatná, hogy mi lenne az ideális célállapot. Mára az ösvényeket szegélyező fasorok jelentős része is nagyon elöregedett, újratelepítésük mindenképpen szükséges az eredeti térszerkezet fenntartásához.

Mindez persze teoretikus probléma annak fényében, hogy az év elején az egész projekt leállt. Ha azonban sikerülne félretenni az ellentéteket, lenne bőven tennivaló. Hátha egyszer Európa legnagyobb zsidó temetője, ahol a magyar zsidóság számos nagy alakja, írók, tudósok, sportolók, művészek sora nyugszik, megint méltó lesz történelmi jelentőségéhez.

Nyitókép: fákkal benőtt parcella a temető legrégebbi részén (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Két éve nagy visszhangot váltott ki a 444 fotósorozata, amely igazolta, hogy a Magyar Péter Partizán-interjúja utáni belpolitikai felbolydulás idején Orbán Viktor nemcsak a hivatalának otthont adó Karmelitában „működött”, hanem például a Tiborcz István-féle BDPST Group budavári, Fortuna utca 11. alatti műemlékházát is használta szűkkörű politikai egyeztetésekre. A miniszterelnök veje akkor azt nyilatkozta, „bármikor szívesen látom a miniszterelnök urat és vendégeit a cégcsoporthoz tartozó különböző ingatlanokban és egységekben”. A 24.hu 2021-es cikke szerint az akkor felújítás alatt álló épületbe bortrezort, szivarszobát és mozitermet is terveztek.

A Fortuna utcai épületet ma is ugyanaz az IBC Real Estate Kft. birtokolja (csak Castrum Real Estate néven), mint akkoriban, ám 2025 októberében a társaság kikerült a BDPST portfoliójából – vettük észre a cégbírósági dokumentációban. A kft. új közvetett tulajdonosa a svájci Schwyz kantonban honos Largus Holding AG nevű vállalat lett. Utóbbinak a tényleges haszonhúzója nem derül ki a helyi nyilvántartásból, csak egy közreműködő magyar ügyvéd, Dóczi Tamás neve látszik a papírokon. (Vele most nem foglalkozunk mélyebben, csak egy apróság: 2010-ben a sajtó még Hagyó Miklós volt szocialista főpolgármester-helyettes kedvenc ügyvédei közé sorolta Dóczit.)

Ki állhat valójában a Largus Holding AG mögött? A HVG korábban úgy írt erről a svájci érdekeltségről, mint amely Barna Zsolt, a Mészáros Lőrinc-féle MBH Bank elnök-vezérigazgatója helyére lépett több magyarországi cégben is. Lapunk információi szerint azonban

a titokzatos svájci társaság nem független Barna családjától, sőt a lehető legközelebb áll hozzá.

A Largus magyar leányvállalatainak egyik meghatározó vezetője például Barna Máté Tamás – aki nem más, mint Barna Zsolt unokatestvére. 

A budavári Tiborcz–Barna-ingatlanügylet megerősíti a Válasz értesülését, amely szerint az MBH Bank elnök-vezérigazgatója immár a rendszer gazdasági elitjének legtetejéhez tartozik.

Új offline kiadványunkban, az Orbán-korszak 50 legpiszkosabb ügyletét bemutató NER-aktákban egyértelművé tesszük, hogy Barna Zsolt köre a kormányzati magántőkealapos pénzkihelyezések egyik nagy nyertese (Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és Nagy Márton családi bizalmasai mellett). 

Nyitókép: Google

Ezt a hírt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Mi lehet Trump célja Iránnal?

Magyari Péter: „Egyáltalán nem világos. »Meg kell semmisíteni az iráni hadiflottát, ki kell iktatni a rakétaképességeket, vissza kell adni az iráni nép szabadságát és leállítani az atomprogramot« – ezt a négy stratégiai célt nevezte meg Donald Trump az első nyilatkozatában, amikor egyáltalán bejelentette, hogy elindultak a hadműveletek. Azóta pedig mondott mindent és ezek variációit. Mindez azt jelenti, hogy az amerikaiak nyitva tartják a lehetőséget, hogy bármikor azt mondják, hogy »oké, vége, mert mi már nyertünk«. Ez az, amibe az oroszok nem tudnak belemenni Ukrajnában, mert alkotmányban rögzítették, hogy négy ukrajnai megyét magukhoz kell csatolni, és amíg az nincs meg, addig nem tudnak győzelmet hirdetni.”

A magyar–ukrán kapcsolatok gödrének alja, amit Zelenszkij elnök Orbán Viktor címének megadásával kapcsolatban mondott?

Ablonczy Bálint: „Többet megőrizhetett volna az előző életéből Zelenszkij elnök úr, amikor még komikus volt. Ez azért is borzalmas, mert akármi is történik, mi itt maradunk országként, nemzetként, és mindig szomszédunk lesz Ukrajna. Azért fájó tehát, hogy ilyen mértékben folyik a gödör mélyítése, mert minél inkább mélyül ez a gödör, annál nehezebb lesz kimászni belőle. Ezek már olyan mondatok meg olyan fenyegetések – amely egyébként magyar kormányzati oldalról is megy –, hogy ezekből nagyon-nagyon nehéz lesz visszajönni.”

Figyelembe véve a zavart magyar kommunikációt Trump lépéseikor, helytálló vélelem, hogy Orbán Viktor kormánya tényleg elhitte: az amerikai elnök mindenhol békét?

Magyari Péter: „Ukrajna tekintetében tényleg elhitték. Azt valószínűleg előre tudták, hogy Trump le fogja állítani a pénzügyi támogatásokat és az ingyen átadott fegyvereket is. Ezeket most megvásároltatják az európai országokkal. Azt viszont nagyon rosszul mérték fel Orbán Viktorék, hogy az európai országok azt fogják mondani, hogy »oké, akkor mostantól kezdve egyedül fizetjük«. Mert ez történt.”

Ablonczy Bálint: „Ha tankerhajóként rááll a magyar külpolitika valamire, amit önmagának épít föl, akkor például nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Ukrajna pozíciója, miközben persze az iráni háború elvonja a figyelmet, de felértékelődött, mert még az amerikaiak meg az öbölállamok is tőlük kérnek drónelhárító technológiát. (…) Amikor ilyen módon segítesz, ezek az egyébként – energiában is – nagyon gazdag államok vissza fogják majd adni a kölcsönt, és ha úgy alakul, akkor segíteni fognak. Erre láthatólag nincs felkészülve az a külpolitika, ami mindig ugyanazt mantrázza a külső ellenségről meg a békéről. Egy behatárolt képességű ország külpolitikáját mindig az tudja erőssé tenni, hogy tud alkalmazkodni. Ez nálunk most teljesen hiányzik.”

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Hiába a tetemes aszálykárok, valamint a felmelegedés és a lecsapoló gyakorlatok egymást erősítő hatásaként a szemünk előtt átalakuló alföldi táj, a politika csúcsairól eddig nem nagyon hajoltak le a zöldnek, szubkulturálisnak tartott vízmegtartásos témákért. Orbán Viktor első és utolsó nyilvános megszólalása 2023-as: „Magyarország ma semmilyen vízhiányban nem szenved” – mondta egy parlamenti vitában. Pártelnöki szinten korábban a Mi Hazánk állt bele ennek az ellenkezőjébe, amikor Toroczkai László részt vett a Zöld Gerilla Mozgalom tavalyi dabasi zsilipzárós akcióján.

Magyar Péter szintlépést hozott a téma felvállalásában. Tavaly augusztus 20-án, a Szent István-program címen ismertetett munkatervben rögzítette először, hogy kormányra kerülve „azonnal kezeljük a kritikus aszályhelyzetet”, főként „a talaj vízmegtartó képességének növelésével”. A februárban közzétett Tisza-programban négy oldalon keresztül sorolják a problémákat és a vállalásokat, jórészt átvéve a vizes témában aktív ökológusok, szakértők, civil csoportok korábbi javaslatait, követeléseit. (A programot és az eddigi kormányzati cselekvést cikkünk második részében tárgyaljuk.) A kutatások alapján győzelmi esélyesnek tartott párt miniszterelnök-jelöltje aztán a márciust egy vizes kampányvideóval nyitotta. Az egyik legaktívabb civil vízőrző csoport mellé állva ismételte meg, hogy kormányon „igyekszünk majd minden ilyen projektet támogatni, és ami bevált, azt országos szintűvé tenni”. A bő háromperces szpot Facebookon és Youtube-on összesen több százezer embert ért el.

Ha már az ukránozós csatazaj és más őrületek mellett némi figyelmet az ország valódi létfeltételei is kaptak a kampány fősodrában, érdemes megnézni, miért égetően aktuális téma ismét a vízmegtartás.

Csontszáraz mélység

Összesen a Balaton teljes vízmennyiségének megfelelő hó formájú csapadék érkezett az országba januárban, és bár az összesített hiány ennek többszöröse, a korábbi évekhez képest óriási mennyiségű olvadék hatékonyan járulhat hozzá a felszín alatti vizek visszatöltéséhez – írtuk az év elején. A teljes országterületet befedő fehérség láttán arra lehetett számítani, hogy tavaszra minden tele lesz a beszivárgás szempontjából kedvező (bel)vízfoltokkal, pocsolyákkal, és remélni lehetett valamennyi talajvízszint-emelkedést is.

A várakozás megalapozott volt. A januári csapadék országos átlaga elérte a 46 mm-t, ami több mint 40 százalékkal több, mint a harmincéves (vagyis 1991–2020-as) átlag a HungaroMet adatai szerint. A déli, délkeleti megyékben sokfelé 60 mm-nél is több lett a teljes januári csapadékösszeg. A február elmaradt ettől, de még így sem volt rossz: az országos átlagos csapadék 36 mm lett, csupán kicsivel a harmincéves átlagos érték (37 mm) alatt.

És mit látunk most, március elején: feltöltődött-e a talaj, megmozdultak-e a felszín alatti vízszintek? Vannak-e jótékony pocsolyák Alföld-szerte, lettek-e vízmegtartási konfliktusok az olvadékból lett belvízfoltok miatt? A válaszhoz elég egyetlen ábra. Íme a felső 100 centiméteres talajrétegben mért vízhiány március 9-én:

A térképen látható, hogy az Alföld területének nagyobb részén messze nem telített a felső egyméteres talajréteg. A Dunántúlon 20–40, az Alföldön 50-80 mm víz hiányzik ebből a tartományból. Nem csoda, hogy a januárban sejtett belvízvita is elmaradt: a központi vízügyi adattár szerint sehol sem lépett fokozatba a védekezés. Nincs ugyanis min vitatkozni, mert alig vannak tartósan nagy kiterjedésű vízfoltok a földeken. Van, ahol már most, alig egy hónappal a hóolvadás után panaszkodnak a gazdák a vízhiány és a várható szárazság miatt, talajos szakemberek a vészharangot kongatják.

„A saját szemünkkel láttuk, amikor Békéscsabán jártunk, hogy a talajszelvény csontszáraz 60 centiméter mélyen. Nem tegnap, nem holnap: most”

– hangzott el a minap egy agrárszakmai fórumon.

Hogy lehet ez? Hova lett a téli csapadék, és mi történik a hazai vízrendszerben? A válaszokat két alfejezetben foglaljuk össze.

I. FOGYATKOZÓ CSAPADÉK

Az iskolában azt tanultuk, hogy Magyarország mérsékelten nedves kontinentális éghajlatú ország négy jól elkülöníthető évszakkal, melyek alatt összesen átlagosan 600 mm csapadék hullik. Utóbbi érték tényleg csak átlag, melyben benne van az Alpokalja évi 800–900 mm-e és a valamivel szerényebb, de még mindig kiadós alföldi 500–600 mm.

A gond az, hogy ezek az alapvetések egyre kevésbé igazak. Nemrég bemutattuk az ELTE éghajlatkutatóinak számításait, melyek szerint a tavasz és a nyár 25–25 nappal lett hosszabb a Kárpát-medencében, mint 45 éve volt, és a trend két váltakozó évszak felé tart, vagyis egy hűvösebb, csapadékosabb „tél” és egy forróbb, szárazabb „nyár” lesz, kevés átmenettel. Nem véletlenül használtuk a „hűvösebb” szót a „hideg” helyett. Most januárban nagyon fáztunk több hétig, mégis, a 2025/2026-os tél összességében enyhének számít a meleg december és az enyhe február miatt. A rövidtávú emlékeinkben sok réteg ruhával és állandóan feltekert fűtéssel abszolvált évszak végül 1,3 fokkal melegebb lett, mint az 1991–2020-as téli éghajlati normál a HungaroMet adatai alapján.

Még beszédesebbek a csapadékértékek. A tavalyi év teljes összege országos átlagban 453 mm volt Magyarországon. Ez 26 százalékkal marad el a harmincéves éghajlati átlagtól. Ahogy az alábbi térképen látszik, a Duna–Tisza-közén nagy területen csupán 270–300 mm hullott. A negatív rekordot a kiskunmajsai mérőállomás szállította: itt mindössze 268 mm-t jegyeztek fel a teljes évre. Ez tehát a régen megszokott alföldi csapadékátlag fele. Pont Kiskunmajsához kötődnek felvezetőben említett Marispusztai Önkéntes Vízőrzők, akiket Magyar Péter meglátogatott.

Definíció szerint ebben a tartományban már félsivatagról beszélünk (a sivatag évi 250 mm alatt kezdődik), és csapadékszempontból az Alföld középső és déli része nem a kontinentális síkságokhoz, hanem a kaukázusi régió, valamint a Közel-Kelet félszáraz vidékeihez hasonlítható. Az Azerbajdzsán keleti részén elterülő sztyeppen,

a Kura–Araksz-alföldön szokás feljegyezni az aktuális Duna–Tisza-közihez hasonló, 260–290 mm körüli éves csapadékokat,

de jobb években a Negev-sivatag északi és nyugati csapadékzónái is hozzák ezeket az értékeket. Hogy politikailag korrektek legyünk, az aktuális magyar közép-alföldi értékek nemcsak Izraellel, hanem Iránnal is összevethetők: valahol ott vannak, mint a háború sújtotta perzsa ország északnyugati fennsíkjai (~300 mm) vagy középső hegyperemi régiói (280-350 mm).

Márpedig 400 milliméter éves összcsapadék körül, öntözés nélkül, nem lesz értékelhető hozam se kukoricából, se napraforgóból (mindkettő vízigénye 500–700 mm körül van), ahogy ezt a tavaly nyári dél-alföldi riportunkban látványosan be is bemutattuk. A természetes növényzet is átalakul: erdeink és a kárpát-medencei ártéri és réti fajok többsége 450–700 mm éves csapadékhoz alkalmazkodott.

Persze nem mindenhol annyira rossz a helyzet, mint a középső és déli területeken. A pontosabb kép kedvéért megnéztük az elmúlt harminc év csapadékátlagát a teljes Alföldre, öt mérőállomás alapján:

Az ábra Debrecen, Kecskemét, Békéscsaba, Szeged és Szolnok mérőállomások 1996–2025 éves csapadékösszegei alapján készült. A mérőállomások forrása: ODP MET, KSH STADAT.

Látható, hogy az éves csapadék erősen ingadozott (328 és 844 mm között), harminc év alatt a legcsapadékosabb 2010 volt, a legszárazabb 2000 (országosan a második legszárazabb év 1901 óta), de csak épp hogy lemaradt mögötte 2025. Leolvasható az is, hogy harminc évből tízszer nem érte el az 500 mm-t. Ennél is fontosabb a piros vonal, az enyhe csökkenő trend, melynek meredeksége 4,52 mm/év. A csapadék ugyanakkor nagyon zajos, vagyis nagy az évről évre történő ingadozás, és ennek csak kis részét írja le az időbeli trend, ettől még a lefelé mutató tendencia tény.

Még a 2022-es nagy aszály idején is azt lehetett kiolvasni az adatokból, hogy a klímaváltozás nem annyira a csapadék mennyiségét, csupán az eloszlását csökkenti. Ez a tétel megdőlni látszik.

(A fenti ábra csupán öt mérőállomás adatai alapján készült, de az országos, évszázados [1901–2025-ös] csapadékábra is csökkenő trendet mutat. Cikkünket még egy másik, 15 év adataira épülő ábrával élesítettük, melyet olvasói javaslatok nyomán kiegészítettünk. Köszönjük az építő hozzászólásokat!)

Most érkezünk vissza az alapkérdéshez: nem azért száraz ma az alföldi talaj 50–100 cm mélyen, mert az önmagában kiadós januári csapadék kevés lett volna. Hanem mert a fenti grafikonon is jól látható módon beléptünk a szárazságok új korába. Immár nem egy-egy vízhiányos nyarat kell elemezni, mert több éves aszályhalmozódással állunk szemben. Előfordulhat egy-egy nagyobb havazás vagy hosszan áztató eső, de a csapadékmennyiség csökkenése miatt évről évre egyre több nedvesség hiányzik a talajokból. Ha volt is egy átlagosan havas/esős februárunk, előtte négy évig csak nagyon száraz februárok előzték meg. Így amit a talajok szárazságán tapasztalunk, az ezeknek az összesített hatása.

Illetve még valamié. Csökkentő csapadéktrend mellett is lehetne jobb beszivárgási adatokat látni, ha megfelelő állapotban lennének a talajaink.

II. ROMLÓ TALAJOK

Az ország kiszáradásának helyi oka a több mint százéves vízlevezető gyakorlat, a Kárpát-medencét keresztül-kasul behálózó csatornarendszer, illetve az a tény, hogy Magyarország teljes területének majdnem fele, vagyis 4 millió hektár szántóföld. Ez utóbbi terület döntő részén olyan talajműveléssel dolgoznak, amely a tábla több mint 80 százalékát „megtapossa” 15–20 tonnás eszközökkel egy-egy termesztési ciklusban. A szerves anyagot aztán kiveszik a talajból, márpedig ha biológia nincs, nincs többé igazi talajszerkezet sem, ami marad, azt inkább – a Magyar Talajtani Társaság elnökének Zöld Válaszban elmondott szavaival – földtani közegnek nevezhetjük.

Jöhetett volna akár több téli csapadék is, de ha a tömörödött, rossz állapotú felső réteg nem képes befogadni a vizet, akkor az alsóbb rétegek sem töltődnek. A tájgazdálkodás egyik legnagyobb kihívása éppen az lesz a következő évtizedekben, hogy a vízmegtartást ne csupán hidrológiai, hanem talajgazdálkodási kérdésként kezelje.

(A talajromlás okairól, következményeiről és kezeléséről hamarosan önálló riportot közlünk.)

Mit tett a kormány?

Van-e megoldás erre a helyzetre? A globális klímaváltozást Magyarországról nem tudjuk megváltoztatni, esőt sem tudunk gyártani, az egyetlen lehetőség az alkalmazkodás. Melynek legelső szintje – szól a tudományos közmegegyezés – a több mint százéves lecsapoló, vízelvezető rendszerek megváltoztatása kell, hogy legyen. Más szavakkal: át kell állítani az országot vízlevezetésről vízmegtartásra, a csökkenő csapadékból is minél többet bent kell tartani, máshogy nem állítható meg a talajvízszintek általános csökkenése és a nagyléptékű kiszáradás.

A Válasz Online-on és a tágabb témának szentelt nyomtatott lapunkban az elmúlt években szorosan követtük a vízhiányra és a sivatagosodásra válaszul adott kormányzati intézkedéseket:

• 2024 nyarán az Energiaügyi Minisztérium alatt egyesült a korábban széttagolt és – jórészt mesterségesen – legyengített vizes terület (vízgazdálkodás, vízvédelem, víziközmű-szolgáltatás).
• Ezzel nagyjából egy időben bejelentették több EU-s finanszírozású alföldi nagyberuházás (szivattyús vízpótlások, magasponti tározók, területi vízvisszatartási létesítmények stb.) előkészítését.
• 2025 elején elindult a Vizet a tájba! program, egy online, önkéntes, árasztási célú területfelajánló platform földtulajdonosoknak.
• E program támogatására jogszabály-módosításokkal bevezették az „ökológiai célú vízpótlást” és a 30 napos belvíztűrési kötelezettséget.
• A vízügyi ágazatban több üzemrendet áthangoltak: a csatornákban, folyóterekben, holtágakban visszatartják az őszi csapadékot, kevesebb az „előürítés”, vagyis a téli üzemi vízszinteket nagyjából a nyári szinteken tartják.
• Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság alakult az agrárium és a vízügy közötti dialógusért.

Az állami szemléletváltás tehát elindult, és még a szólamok szintjén is megjelent. Az területért felelős miniszter, Lantos Csaba nemrég egy tározófejlesztési projektindítón azt mondta, „ha nincs víz, nincs élet sem”. Ha ezt elfogadjuk, még erősebbnek hat

a fő szakmai kritika e fenti cselekvésekkel kapcsolatban: hogy nem tették törvényileg előírt közfeladattá a vízmegtartást.

A Vizet a tájba! program önkéntes, így a folyókból nem oda vezetnek beszivárogtatási céllal vizet, ahol az tényleg a leghasznosabb, hanem ahol találnak készséges földtulajdonost. „A program műszakilag, jogilag, szervezetileg, gazdaságilag, eljárásrendjében sincs megalapozva” – mondta a Vízügyi Tudományos Tanács elnöke, Váradi József egy közelmúltbeli konferencián. A Vizet a tájba! (több mintaszerű együttműködés, ökológiai célú elárasztás ellenére) nem hozott fordulatot a tájhasználatban és a vízkezelésben; a fő trend még mindig a levezetés, nem a megtartás.

Amíg utóbbi nem közfeladat, addig költségvetési sor se rendelhető hozzá, és szükségképpen alakulnak olyan furcsa szerveződések, mint a tavaly májustól októberig működő Aszályvédelmi Operatív Törzs, melynek 4,7 milliárd forintjából – látványos, de sok helyen erősen megkérdőjelezhető eredményű szivattyúzások mellett – olyan eszközbeszerzéseket, fejlesztéseket finanszírozott a vízügyi ágazat, amelyekre máskülönben nem jutott volna pénz.

Elmaradt a belvízszabályozás és a tájhasználat-váltást segítő egyéb törvények reformja, melyek biztosíthatnák az árhullám-kivezetés jogi hátterét, és amelyekkel kezelni lehetne az érdekellentéteket az ökológiai vízpótlás és a gazdálkodók között. A vizes területet szabályozó kormányrendeletek fogalomkészlete – ahogy korábban megírtuk – sok helyen ellentmondásos vagy tudományosan elavult, számtalan vízügyi létesítmény (csatornák, árkok, zsilipek, tiltók) tulajdonviszonya rendezetlen.

A 2024-ben bejelentett, a Homokhátság és a Felső-Tisza ökológiai vízpótlását érintő beruházások egyike sem indult még el, a „Közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása” nevű projekt lesz az első, de csak idén november végén.

Nem segítette az ügy egészét, hogy közben a (nagy)beruházásokban szinte semmilyen ökológiai szemlélet nem érvényesült. Sőt, annak ellenkezője: meredeken nőtt a mesterséges felszínborítottság, az országot megszórták vízigényes és nagy környezetterheléssel járó akkumlátorgyárakkal.

Hogy mitől annyira felemás a kormányzati összkép, arról Lázár János meglepő őszinteséggel beszélt december elején egy parlamenti bizottsági meghallgatáson. Milyen rendszerszintű választ képes adni a kormány az Alföld sivatagosodására, ha a „Vizet a tájba!” kevés? – tette fel a kérdést Keresztes László Lóránt képviselő, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke. Lázár János először is jelezte, hogy tudja a tétet: „A csapadékhiány jelenti a magyar vidék és agrárium [legnagyobb problémáját], a teljes megsemmisülés felé haladunk, olyan természeti jelenségek vannak.” Majd így folytatta: „Mi a víz szerepe? Azt akarjuk-e, hogy feltöltsük vízzel a tájat és legyen egy tájgazdálkodás, vagy profi élelmiszeripart kiszolgáló agráriumot akarunk, ahová öntözővíz kell, hogy egyáltalán még kukoricát lehessen termeszteni Magyarországon. […] Nincs eldöntve, hogy mit akarunk. […] Ebben nincs a kormánynak egy konzekvens, vidékfejlesztési-agráripari szempontokat figyelembe vevő, végigvitt döntése, ezzel adós mindenki.”

Nem keltett túl nagy hullámokat, de

a Lázár-szöveg egyfajta vízügyi őszödi beszédnek is beillik,

amennyiben a magyar kormányzat egyik legerősebb embere nyíltan kijelentette, hogy azért nincs karakteresebb cselekvés az ország egyik létfeltételt jelentő területen, mert a kabinet másfél évtized alatt nem tudta eldönteni, hogy mit akar. A tájgazdálkodás és a mezőgazdaság között nem vagylagos kapcsolat van; előbbi az utóbbi feltétele. Táji vízvisszatartás és -pótlás nélkül megyényi területeken nemhogy „profi élelmiszeripar”, de félsivatagi flórán kívül semmilyen növényi ökoszisztéma sem lesz.

Mit ígér a Tisza?

Valószínűleg nem sokan emlékeznek rá, de 2010-ben a Fidesz majd’ százoldalas kormányprogrammal állt neki a választási kampánynak. A Nemzeti Ügyek Politikája című irat két helyen tesz említést a vízről. A Matolcsy György által jegyzett fejezet szerint „Magyarország gazdag víz alatti és víz feletti vizekben, ivóvízben és termálvízben”, az új kormánynak pedig az lesz a célja, hogy „olyan sokrétű mezőgazdaságot, környezet- és tájgazdálkodást” teremtsen, amely „úgy állít elő értékes, a természetet a lehető legkevésbé terhelő, egészséges és biztonságos élelmiszereket”, hogy közben „megőrzi talajainkat, ivóvízkészleteinket, az élővilágot, természeti értékeinket”.

A Tisza-program négyoldalas vízügyi része viszont már így kezdődik:

„Magyarország vízben szegény ország, vízháztartása tartósan kedvezőtlen.”

2026-ban ez már tényszerű megállapítás. Ahogy a folytatás is: „A vízgyűjtő területek természetes működését az elmúlt másfél évszázad folyószabályozásai, lecsapolásai és belvízelvezetései súlyosan károsították: a folyók ártereinek több mint 90%-a eltűnt, a táj vízvisszatartó képessége összeomlott.”

A Vállalásaink című részben az ellenzéki párt Magyarország „újrahidratálását” ígéri „vízgyűjtőalapú, integrált szakigazgatási intézményrendszer” és „regionális vízmegőrző társulások” segítségével, valamint „megerősített környezetvédelmi, vízvédelmi és természetvédelmi hatóságokkal”. Ígérnek továbbá térségi vízmegtartó beruházásokat (a „vízvisszatartásra és fásításra alkalmas térségek feltérképezése” után), a Homokhátság vízmegtartásának javítását (további részletezés nélkül). A konkrét cselekvési tervből egyelőre hiányzik a vízmegtartás közfeladattá tétele, és az sem világos, hogyan kezelnék a konfliktusokat a vízlevezetésben érdekelt agrárszereplőkkel.

Mindenesetre Magyar Péter több nyilatkozatával és a Marispusztai Önkéntes Vízőrzőknél (akik egyébként civil, politikamentes társaság, tavaly Bányai Gábor kormánypárti képviselő is járt náluk) tett látogatással együtt a vizes ügy a Tisza Párt egyik legnyomatékosabb témája lett. Sokatmondó, hogy hosszabb-rövidebb vizes programmal a Mi Hazánk, a Kutyapárt és még a DK is előjött, de nagyobb energiákkal csak Toroczkai László pártja foglalkozik vele; közleményekben, Facebook-posztokban követelnek országos vízvisszatartási programot.

Ez nem pusztán a korszellem, a versengő pártok a jelek szerint valóban ráéreztek, hogy bonyolult, politikai szempontból a hosszú távú hatások miatt hálátlan, mégis életbe vágó témáról van szó. Ahogy a fenti ábrákon bemutattuk, akár a Fidesz folytatja, akár a Tisza kerül kormányra, példátlan kihívással kell majd szembenéznie az ország középső területein. Az átfogó cselekvés és alkalmazkodás további halogatásának következménye ugyanis egy egész térség tönkremenetele lesz.

Nyitókép: részlet az önkéntes vízőrzőknél tett látogatásról szóló videóból (forrás: Magyar Péter youtube)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Több tízmilliárd forintnyi vissza nem térítendő támogatás a központi turisztikai kasszából, bő 90 milliárdos kormányzati hitelkihelyezés az Eximbanktól és a Magyar Fejlesztési Banktól, százmilliárdokra rúgó állami ajándékbefektetés (magántőkealapokba csempészve), baráti kölcsönök a Mészáros Lőrinc-féle MBH Banktól, illetve piacibb jellegű segítségek az OTP-től – ez utóbbi két pénzintézeti tétel is kitesz 90 milliárd forintot. Így együtt meg akár 500 milliárdot. Vagyis az elmúlt néhány évben emberi ésszel szinte felfoghatatlan mennyiségű összeg repítette az Orbán Ráhel–Tiborcz István házaspárt (és társaikat) a szállodai szektor élére – derül ki a NER-aktákból, vagyis a legújabb Válasz Offline-ból.

Ez persze nem mind közforrás, csak döntő hányadában az – és nagyrészt nem ingyenpénz, inkább állami kegyből járó finanszírozási megoldás. Noha a kormányfő veje egyre több iparágban tör előre, egyértelműen a hozzá köthető belvárosi luxusfejlesztések a leglátványosabbak. Lapunk most két újabb csúcsingatlan esetében vette észre, hogy a Tiborcz-kör a végső tulajdonos. Az egyik a Hold utca 16. alatti, részben a Batthyány-örökmécsesre néző, felújítandó épület, melynek telkét a Magyar Nyugati Vasút igazgatótanácsa fejlesztette meg a 19. század második felében, majd a közelmúltban egy spanyol hátterű cég alakította volna luxusszállóvá, ám ez végül nem sikerült. A palota tulajdonosa 2021 óta a Hill & Field Property Zrt., amely cég a Central European Opportunity Magántőkealapé – utóbbit pedig a Tiborcz-körbe sorolt Equilor Alapkezelő menedzseli. 2023-tól ugyanez a Hill & Field birtokolja a Honvéd utca 3. alatti szecessziós Bedő-ház egy részét (az üzlethelyiségeket).

Ez a két plusz ingatlan tehát eddig is a Tiborcz-környéki portfolió része volt, csak nem tudott róla senki. Ahogy arról is csak most értesülhetett a nagyérdemű – a Magyar Narancs közérdekű adatigénylése nyomán –, hogy a kormány nemrég a miniszterelnök vejével rokonítható csapatnak privatizált egy épületet a közeli Zoltán utcában. Először a Válasz Online számolt be arról 2025 júliusában, hogy az Orbán-kabinet, még a választások előtt, történelmi léptékű, műemlékeket is érintő épületkiárusításra készül az V. kerületben. Közzé is tettük az MNV Zrt. prospektusát, amely tételesen tartalmazza azokat az ingatlanokat, amelyeket árverésre bocsátanak. Ugyanakkor akadt olyan licitre bocsátott ház, amely nem került be a prospektusba; gyanúnk szerint azért, mert pontosan lehetett tudni, hogy csakis egy érdekcsoportnak van esélye a győzelemre. Ilyen a Zoltán utca 16. alatti, 1438 négyzetméter alapterületű, jelenleg a NAV használatában álló épület is, amelyet 2025 novemberében hirdetett meg eladásra a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő. Az árverés idén januárban zárult, a palotát a 6,5 milliárd forintos kikiáltási áron viheti a ZOLTÁN16 Property Kft. Az adásvétel ügyében nem minden tiszta, hiszen a szerződést még nem írták alá, ráadásul a kft. közvetve egy bizalmi vagyonkezelő birtokában van, tehát a haszonhúzó ismeretlen. Ugyanakkor a cég ügyvezetőjéről, Figura Ferencről már többször bizonyítottuk, hogy Tiborcz István és az imént említett Equilor Alapkezelő embere.

Miért vettük biztosra, hogy a Zoltán utca 16. ezé az érdekcsoporté lesz? Csupán, mert a házzal egybeépült Adria-palota, vagyis a Zoltán utca 18. már régóta Tiborczéké. Utóbbit részben már fel is újították, ám valamiért nem nyitották meg (pontosabban: az egyik üzlethelyiségében azért már működik a BDPST-csoport Lazy Lion nevű koktélbárja). Valószínűleg azért nem nyitották meg, mert bevárták, hogy az állam az ölükbe pottyantsa a 16-os számú szomszédot is.

Ahogy a frissen megjelent NER-aktákból kiderül, a Hold és a Honvéd utcai, valamint a két Zoltán utcai ingatlannal együtt immár tizenegy belpesti érdekeltséggel büszkélkedhet a Tiborcz-kör. A Szabadság tér térségénél maradva: övék még a volt tévészékház, vagyis a Tőzsdepalota, valamint a Verno House nevű butikhotel. Kicsit messzebbre, az Operaház közelébe tekintve, hozzájuk tartozik az Andrássy út 21. alatti Sváb-palota. Továbbá a Duna-korzó környékén az újjáépülő Sofitel (leendő SO/ Budapest) szálloda, a Dorottya utcai D8 Hotel, a Marriott, valamint a BDPST Group ötcsillagos kirakatintézménye, a Dorothea Hotel is.

Nyitókép: Az Adria-palotával egybeépült Zoltán utca 16. alatti épület (fotó: Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Szegény Mellár Tamás annyira nem érdekel már senkit, hogy interjúhelyet kell vásárolnia, ha mondani akar valamit?

– Ha megnézzük az elmúlt heteket, jó pár helyen megjelentem, szóval ezt gyorsan tudom cáfolni. Nem erről van szó. De tudják ezt nagyon jól.

– Meséljük azért el az olvasónak is, hogy miért „támogatott tartalom” ez az interjú.

– Mert szeretném támogatni a független magyar sajtót. Parlamenti képviselőként van keretem, amelyet teljesen jogszerűen lehet PR-cikk vásárlására költeni, de kiadványokat is rendelhetek belőle – úgyhogy rendeltem az önök új kiadványából, a NER-aktákból is. Fizetek ezért az interjúért, amely reményeim szerint azért enélkül is megállná a helyét. De inkább legyen ez a pénz a Válasz Online-nál, mint hogy maradjon a fideszes fiúknál. Ha ugyanis nem költöm el a keretet a ciklus közelgő végéig, bent marad a rendszerben.

– Szóval ugyanazt csinálja Mellár és a Válasz Online, amit a kormány meg a propagandistái! Hirdetésnek álcázva támogat neki tetsző terméket közpénzből! Hol itt a különbség?

– Egyrészt néhány nagyságrend az összegben. A legfontosabb azonban: kicsivel több mint egy hónap múlva, amikor már éppen tudni fogjuk, hogy hol ki nyerte az egyéni mandátumot, az én nevem nem fog szerepelni a hírekben. Nem indulok újra, éppen lezárom a politikai pályámat. Így tehát ha akarnék, sem tudnék elvárni a mostani támogatásért cserébe semmit önöktől. Nem kell attól tartani, hogy Mellár-propagandává kell változniuk, hiszen néhány hét és már nem is leszek politikus. Ha újra indultam volna most, nem is ajánlottam volna fel ilyen támogatást.

– Akkor el sem fogadtuk volna. Így viszont köszönjük szépen. Fussunk is neki a nagy, pályazáró interjúnak!

– Rendben.

– Örül, hogy vége?

– Nem vagyok szomorú. 42 éven keresztül voltam egyetemi oktató, amikor azt a pályámat 65 éves koromban lezártam és nyugdíjba mentem, akkor kezdtem a politikusit. Muszáj-herkulesség volt ez, nem vágytam rá, viszont sokan mondták, hogy nekem lenne esélyem legyőzni a fideszes jelöltet. Sikerült is kétszer, de azért ez nagyon nem az én közegem. Én szakmai kérdésekkel szeretek foglalkozni, amire a Parlament falai között nagyon nem volt mód. Sokat készültem egy-egy felszólalásomra, de soha, semmilyen érdemi választ nem kaptam. Pedig

örültem volna, ha vitatják, amit mondok, de inkább hallgattak a gazdasági bizottságban is. Aztán csöndben leszavaztak. Még csak meg sem érvelték, miért. Nincs tehát mit sajnálnom. Don Quijotének éreztem magam végig, aki a szélmalmokkal harcol.

– Pedig, ha visszanézzük a vezérszónoki megszólalásait, jobban bejöttek önnek a számok, mint Nagy Mártonnak!

– Nem kellett hozzá zseninek lenni. Előre is lehetett látni, hogy Nagy Márton tervezett növekedési számai a közelében sincsenek a valóságnak. Ezeket el is mondtam előre – aztán a megszólalásaim bekerültek a parlamenti jegyzőkönyvekbe, és nem lett semmilyen hatásuk. Azaz valamicske lett: meglepő helyről is kaptam méltatást, amiért igyekeztem szakszerű maradni.

– Honnan?

– Bauer Tamástól például. Ami ugye azért meglepő, mert én nagyon határozottan ellene vagyok annak, hogy a DK elindul ezen a választáson. Többek között azért is nem indulok most, hogy a Tiszának legyen lehetősége nyerni.

– Kapott tőlük valamit?

– A Tiszától?

– Igen. Mondjuk ígéretet.

– Semmit. A Tisza vezetésével, Magyar Péterrel nincs semmilyen kapcsolatom. Azért nem indulok, mert így érzem helyesnek. Így van nagyobb esély Orbánék eltakarítására.

– Ön pedig nyugdíjas lesz, esetleg folytatja az ifjan félbehagyott rockénekes karriert?

– Karriernek azért nem nevezném. Az igaz, hogy a zene gyerekkoromtól meghatározó az életemben, van is otthon néhány jó hangszerem, kis stúdióm – sok időt fogok ott tölteni a jövőben. Apám is zenész volt. Na nem komolyzenész: elektromos orgonán vendéglátózott. Anyám rávette aztán, hogy legyen a falunkban kántor. Ami azért volt érdekes, mert anyám református volt, engem is annak kereszteltek, apám viszont katolikus, de így is elvállalta a kántorságot a református templomban. Akkoriban még lábbal kellett fújtatni, pumpálni a levegőt az orgonába – azt csináltam én, miközben apám játszott. Igazán viszont középiskolában kezdett érdekelni a zene – 1968-tól jártam ’72-ig gimnáziumba, ami a progresszív rock aranykora volt. King Crimson, Pink Floyd, Emerson, Lake and Palmer, a régi Genesis…

– Voltak ilyen lemezei?

– Nem voltak, az csak vágyálom volt akkoriban. Még a szelídebb rockzenét is csak elvétve lehetett hallani a magyar rádióban. Éppen ezért voltak fontosak a zenekarok. Mi is alapítottunk egyet Bátaszéken, a gimnáziumban, és noha nem képviseltünk egetverő színvonalat, mégis lett némi kifutásunk a környéken. A fiataloknak, ha Beatlest, Rolling Stones-t, Free-t vagy Troggs-ot, korabeli rockzenét akartak hallgatni, ahhoz bálokba kellett jönniük, hiszen otthon nem voltak meg ezek lemezen szinte senkinek.

– Mellár Tamás gitárral, hosszú hajjal a színpadon? Így képzeljük el?

– Nem egészen. Billentyűs voltam, nem gitáros, de én voltam a szólóénekes. Hosszú hajról viszont szó sem lehetett. Bátaszéken ilyesmit nem engedtek a gimnáziumban. Mindenesetre engem akkor csak a zenélés érdekelt.

– Hogy lett ebből közgazdasági egyetem?

– Úgy, hogy egy tanárom rám szólt harmadikban: jelentkezzek oda, mert ott csak ötszörös a túljelentkezés. Alsónyéken éltünk, abban a kicsi, sáros faluban – a gondolat, hogy kitörhetek onnan, elkezdett tetszeni. Nem azért felvételiztem tehát, mert annyira érdekelt a közgazdaságtan. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi az. A családnak sem. Aztán

egy távoli rokon mondta, hogy a közgazdász „az olyan, mint a téeszben a főkönyvelő”. Ennyit tudtam. Matekból és történelemből viszont jó voltam, úgyhogy felvettek.

– Budapestre?

– 1970-től volt egy pécsi kihelyezett tagozata a pesti közgáznak, szülői nyomásra odamentem. Sokkal közelebb volt. A zenekar mindenesetre feloszlott akkor. Nem baj. Szerintem közgazdásznak jobb lettem, mint amilyen zenész lettem volna.

– A marxizmus-leninizmus volt akkor a kötelező irány. Tanárai is tudták, hogy hülyeséget beszélnek a kommunizmus felsőbbrendűségéről vagy hittek benne?

– Ez már az 1968-as gazdasági reform utáni időszak volt. Pécsre, az új tagozatra fiatal oktatók kerültek. Sokkal oldottabb volt a szellemiség, mint a Marxon Pesten. Politikai befolyás volt persze, úgyhogy én eleinte inkább módszertani kérdésekkel foglalkoztam. Olyasmivel, amiben sok a matek és nincs politika. Szoftverfejlesztési laboratóriumban dolgoztam például az egyetem után a Videotonnál. Rendszerszervezői munkát végeztem, de programozást is tanultam. Egy évet voltam ott, de nagyon nem tetszett az a munka, és akkor hívott vissza a pécsi kar közgazdaságtan tanszékvezetője oktatónak.

– Még Gyurcsány Ferencet is vizsgáztatta Pécsett, ugye?

– Jóval később, a nyolcvanas években, igen. Azért emlékezetes, mert minden alkalommal, amikor vizsgázott, megcsörrent a telefonom. A pártbizottságtól hívtak ilyenkor, hogy jön Gyurcsány elvtárs, figyeljek oda. Nagy KISZ-es volt már akkor, fontos a helyi pártszervezetben.

– Átengedte Gyurcsányt, ha nem tudta az anyagot, akkor is?

– Nem volt átlag alatti a felkészültsége, úgyhogy nem volt ilyen dilemma. Átlag feletti sem volt mondjuk.

– Mit tanított akkoriban?

– Politikai gazdaságtant. Két félév szocializmus, két félév kapitalizmus politikai gazdaságtana, ez volt az akkori menü.

– Szóval ön is hazudott össze-vissza!

– Szerencsére a hallgatóim sem így emlékeznek arra az időszakra. Már 1976-ban, amikor megjelent Samuelson nagy közgazdaságtankönyve, a diákjaim egy részével végigvettük. A kollégium alagsorában jöttünk össze minden héten. Ez persze nem tetszett az egyetem vezetésének, de megoldottuk úgy, hogy címet adtunk a kurzusnak. „A polgári közgazdaságtan marxista bírálata”. Nem bírálat volt az, de így már átcsúszott. A nyolcvanas évek elején ilyesmire már volt mód. A puhuló diktatúrában nagyobb respektje volt a tudásnak és az érveknek, mint ebben a mai orbániban. Érvekkel például magát Marxot is lehetett bírálni 1983-ban.

– Mi volt akkor, hogy így emlékszik az évszámra?

– Akkor volt Marx halálának századik évfordulója. Már korábban írtam egy cikket a marxi transzformációs problémáról, arról, hogy Marxnak nem volt igaza egy kérdésben. Szakmai szöveg volt, de az egyetemen így is kidőlt miatta a bableves rendesen, a főnököm kiabált, hogy meg ne próbáljam folyóiratba elküldeni. Azért csak elküldtem a Közgazdasági Szemléhez. Bródy Andrásnak adták ki bírálatra.

– Bródy János édesapjának?

– Igen. Nemzetközi hírű közgazdász volt. Leírta öt pontban, mivel nem ért egyet, de feltétlenül javasolta a főszerkesztőnek, hogy jelentesse meg. Bródy ilyen fantasztikus úriember volt. Akkor tanultam meg, hogy fontos a saját álláspontom, de toleránsnak kell lenni. Meg kell hallgatni másokat, beszélgetni, nem lesöpörni senkit pusztán hatalmi pozícióból.

A tudomány nem tévedhetetlen, de benne van az önhelyesbítés lehetősége. Éppen ellentéte tehát a mai politikának meg a vallási dogmának.

Amiatt a cikk miatt aztán az évfordulón felkértek, hogy írjam le a véleményemet Marxról. Azt írtam, jobb lenne, ha a valósággal foglalkoznánk, nem mindent az ő szemüvegén keresztül néznénk. A főnökömnek, aki odavitt, akinek köszönhetem, hogy parasztgyerek létemre nem csupán diplomához, de egyetemi katedrához is jutottam, ez már nagyon nem tetszett. Győzködött, hogy lépjek be a pártba, hiszen a Marxizmus-Leninizmus Főosztályhoz tartozunk… Nem léptem be, úgyhogy végül kirúgott a tanszékről ’86-ban.

– Az életrajzában nem látszik a nagy törés.

– Nem hát, mert a vállalati gazdaságtan tanszék viszont átvett. Az új rektor, Ormos Mária ugyanis nem engedte, hogy kirúgjanak. Az MSZMP központi bizottságának tagja, Aczél elvtárs jó ismerőse volt, mégis kiállt mellettem. Furcsa rendszer volt az. Nem fekete és fehér. Tehetségtelen párttag kommunisták is léteztek, persze, de reformközgazdászok is. Gyakran pedig azok fröcsögnek egyoldalúan meg kommunistáznak, akik maguk is fröcsögő komcsik voltak régen, és így kompenzálnak. A rendszerhű Ormos közben megvédett, a marxista Bródy meg elfogadta az érveimet és annak ellenére, hogy ellentétesek voltak az ő felfogásával, mindenben segített.

– A Soros-ösztöndíjhoz ki segítette?

– Az egyetemi pártbizottság nem engem támogatott, de a Princeton-i Egyetemen oktató Richard Quandt meghívott és Vásárhelyi Miklós keze is benne lehetett, hogy mehettem. Odakint rá kellett döbbennem, mekkora távolság van a mi tudásunk és az amerikaiaké között. Egy évet lehúztam ott, de hónapok kellettek, mire felzárkóztam. Aztán vagy tíz-tizenöt évig abból éltem, amit ott tanultam kint 1988-1989-ben.

– Ezért lett érdekes az MDF számára? Kellettek a Nyugatot megjárt szakértők a friss kormánynak?

– Terjesztettem ugyan Beszélőt Pécsett a nyolcvanas évek első felében – amely ugye a későbbi SZDSZ-hez állt közel –, de magától értetődő volt, hogy én, a falusi parasztgyerek, a vastagnyakú kálomista az MDF-ben találom meg inkább magam a két nagy rendszerváltó párt közül. Az országos választmánynak is tagja lettem, szakmai tanácsokat is próbáltam adni. Olyan emberek voltak az MDF-ben, mint Kádár Béla. Rengeteget tanultam tőle. Összehasonlíthatatlan az akkori intellektuális színvonal, meg a mai. Antall József nemzeti liberális irányvonala nagyon tetszett, el is vállaltam a kormány-főtanácsadóságot – igaz, nem zavartam túl sok vizet. Antall fantasztikus külpolitikus volt és végtelenül tisztességes ember, de a gazdaság témája nem nagyon villanyozta föl. 1990-ben azt gondoltam, hogy ha elmennek innen az oroszok, normális piacgazdaság és demokrácia lesz itt is. Nem lett igazam. Egyébként

mindig leírják rólam, hogy milyen napraforgó vagyok, meg pártszédelgő, holott az MDF volt egész életemben az egyetlen párt, amelynek tagja voltam.

– Most a Párbeszéd irodájában ülünk a képviselői irodaházban, két éve meg még Márki-Zay Péter pártjának EP-listáján szerepelt… Van azért valami ebben a szédelgésben, nem?

– Amikor 2018-ban először indultam, a szocik és a DK is támogattak. Bizonyos kompromisszumokat meg kellett kötni ahhoz, hogy le lehessen győzni helyben a Fideszt, miközben az alapértékeimet nem adtam föl, nem tagozódtam be sehova. Ajánlották pedig itt is, ott is, hogy ha belépek, ezt meg azt kapom majd. Függetlenként indultam mégis. Márki-Zay Péter pedig szépen megkért, hogy legyek rajta a listájukon, az nem okozott semmilyen gondot nekem. A Párbeszéd? Tőlük egy képviselő kilépett, megszűnt volna a frakciójuk, ezért beléptem oda, de a pártba nem. Évekig ment utána a „hazug Mellár”-mantra.

– Tényleg azt ígérte nyolc éve, hogy független marad, nem ül be egyik frakcióba sem.

– Úgy gondoltam, jobb, ha segítek nekik.

– Elnézve ezt a pártot… Megérte?

– Nem. Utólag persze már nagyon okos az ember. De ennyi erővel 2018-ban el sem kellett volna indulnom, hiszen kétharmad lett úgy is, hogy nyertem. Aztán 2022-ben megint. Az ember mégis megpróbálja. Ha reménytelen is a helyzet, legalább nem rajtam múlt. Ha a magyar értelmiség is így állt volna hozzá, nem itt tartanánk.

– Mit kellett volna tenniük?

– Tudni, hogy kötelességük az egyéni és kollektív szabadságjogokat megvédeni. Orbán nem tudta volna eddig csorbítani ezeket, ha a szellemi elit nagy része nem nézett volna félre, csak mert ők egyébként pénzüknél voltak.

– Orbán épp azt vette észre, hogy az értelmiség nem számít.

– Van ebben is igazság, de más lett volna a helyzet, ha a szellemi elit nem árulja el az alapvető értékeit.

– A fideszes elit?

– Nem csak. Az egész értelmiségi bagázs. Tisztelet a kivételnek. Orbán jól látta, hogy ennek az elitnek kell adni valamilyen koncot, lehetőséget, azzal őket nagyjából meg is lehet venni. A többség aztán idomul majd a hatalomhoz. A Magyar Művészeti Akadémia, a kutatóhálózatok, az egyetemek átvétele mind idetartozik. Hogyan nyelték le ezeket? Hát úgy, hogy jön a béremelés, ha beadod a derekad. A legtöbben beadták. Abban, hogy a szocialista rendszer megbukott, sokkal nagyobb szerepe volt az értelmiségnek, mint ma lesz, ha megbukik ez a rezsim. A Fordulat és reform, az infláció a szocializmusban, mint kérdés tárgyalása, az adórendszer kialakításának szükségessége – ezek a témák anno az értelmiségtől indultak, de széles társadalmi rétegekhez jutottak el.

– Most azért egy sor kötet megjelent: Filippov Gáborék, Lányi Andrásék, Szathmáry Eörsék is letették az asztalra, mi a gond és mi lenne a gyógyír.

– Ezek remek kezdeményezések, de 2026-ra készültek el és korlátozott a hatásfokuk.

– Mindenkinek fel kellett volna mondania, ahogy ön tette a Századvégnél 2011-ben?

– A saját frontján mindenkinek efféléket kellett volna tennie, igen. Őszintén megmondom, hogy 2010-ben én a Fideszre szavaztam. Azt reméltem, hogy ami 1998 és 2002 között elindult, az folytatódhat, hogy felépülhet végre a polgári Magyarország, s véget vethetünk a gyurcsányi szédelgésnek, tévelygésnek. Amikor Stumpf István felkért, hogy a Századvég Gazdaságkutatónál folytassam, elvállaltam. Azt hittem, összerakunk majd egy működő gazdasági programot. Naivitásomat menti, hogy Matolcsy is tudásalapú társadalomról beszélt még akkoriban. Nem vettem észre rögtön, hogy ezek csupán lózungok a részükről, de néhány hónap alatt azért világossá vált, hogy minőségi munkára ott nincs igény. Úgyhogy felmondtam.

– A pert, amiért pénzmosodának nevezte a Századvéget, viszont elvesztette.

– Tény. Tudják egyébként, mire ítéltek?

– Mire?

– Hogy azonos terjedelemben tegyem közzé a helyesbítést abban a lapban, amelyben ez az állításom elhangzott. Ennek mindmáig nem tettem eleget.

– Mert?

– Mert a Népszabadságban jelent meg. Azt meg közben bezárták. Ha újraindítják, nagyon szívesen közzéteszem a helyesbítést, de nem hiszem, hogy ilyen tervei lennének Orbán Viktornak.

– Vele egyébként hol ismerkedett meg?

– Itt, ebben az irodaházban. 1994 és 1998 között egy MDF-es képviselő tanácsadója voltam, itt futottam össze többször vele, Varga Mihállyal, de Matolcsyval is jóban voltam. Utóbbi hívott fel, amikor váratlanul győztek ’98-ban. Hogy akarok-e államtitkár lenni. Nem akartam. Aztán a KSH-val is megkeresett. Az már érdekelt. Az nem volt politikai állás abban az időben még.

– Azért Orbán nevezte ki.

– Igen. Mondtam neki pedig: nem így kellene, hogy a miniszterelnök nevez ki. „Mi bajod van velem?” – kérdezte. Pedig akkor még nem is volt vele bajom. Úgy láttam viszont, hogy a KSH-elnököt, ahogy a többi állami vezetőt is paritásos bizottságnak kellene megválasztania. Egyharmad kormány, egyharmad ellenzék, egyharmad szakma. Így állna össze az egészséges arány. Azzal, hogy a kormány odateszi az emberét a nemzeti intézmények élére, csak azt érjük el, hogy ezek egyre rosszabbul működnek. Én mindenesetre nem politikai kinevezettként tekintettem magamra, nem is rendeztem tisztogatást a statisztikai hivatalban. Még a korábbi szoci elnök alatti titkárságvezetőt sem küldtem el. Hagytam dolgozni mindenkit. Értették a dolgukat, és sokan még ma is ott vannak, kiváló szakemberek. Csakhogy Orbánék azóta az összes állami intézményt maguk alá gyűrték. A KSH-t is. Olyan vezetőket neveztek ki, akiknek az volt a feladata, hogy szép adatokat szállítsanak, ezért módszertanilag trükközni kezdtek, bizonyos adatfelvételeket pedig abbahagytak. Holott a KSH-nak már a komcsi rendszerben is volt respektje. Még Nyugaton is. Nyitrai Ferencné volt akkor az elnök, aki egyébként nekem az egyetemen statisztikát tanított. Amikor elnök lettem, fel is kértem, hogy legyen a tanácsadóm. Óriási volt a tudása és felbecsülhetetlen értékű szakmai támogatást kaptam tőle.

– Ha nyerne a Tisza, menne vissza KSH-elnöknek?

– Dehogy. Most leszek 72 éves, a jövő héten. Oda fiatal ember kell, aki látástól vakulásig képes dolgozni. Ha a tanácsaimra szükség lenne, akkor állnék rendelkezésre – de semmilyen szerepvágyam nincs.

Az a vágyam, hogy a Fideszt eltakarítsák. Ezért léptem vissza az indulástól, hogy ezt segítsem, nem azért, mert akarok valamit cserébe. Nem akarok. 

– Netán lelkiismeret-furdalása lett a pécsi lépései miatt? Ez is benne van abban, hogy most visszalépett a Tisza javára?

– Miért lenne lelkiismeret-furdalásom?

– Két éve az önkormányzati választáson az ön egyesülete is elindult, meg a polgármester mögötti pártok is. Elaprózták az ellenzéki szavazatokat és a közgyűlést megnyerte a Fidesz – holott nem volt többsége.

– Nem hiszem, hogy vezekelnem kellene. A Mindenki Pécsért Egyesület elnökével együtt elmentünk a polgármesterhez még jóval a választás előtt, hogy működjünk együtt. Egy helyen akartunk mi jelölni valakit – a 16 egyéni helyből. Erre azt mondták, hogy nem kell nekik velünk semmilyen együttműködés. Holott öt évvel korábban mind az egyesületünk nevében indultak, úgy nyertek. A tagságunk erre azt mondta, hogy ha nem, hát nem, de elindulunk akkor is. Hiszen korábban minden körzetet megnyertünk.

– Így viszont a Fideszt juttatták közgyűlési többséghez!

– Ha nincs a polgármester, a DK meg a helyi szocik hübrisze, nem állt volna elő ez a helyzet. Miért kellett az egész csapatunkat lerugdosni a pályáról? Adtak volna egy esélytelennek látszó helyet, hogy induljon ott egy jelöltünk, már az is elég lett volna. A DK erről hallani sem akart. Most is jól látszik egyébként, hogy a DK indulása a Fideszt segíti. Hogy az olyan pletykákat, amelyeket egy volt szoci pénztáros és a baranyai fideszes erős ember közötti dealekről hallani, már meg se említsem. A visszalépésem előtt egyébként megbíztam a Mediánt, mert kíváncsi voltam, milyen esélyek vannak, ha én is indulok, meg a Tisza is. Az jött ki, hogy akkor akár a fideszes jelölt is nyerhet. Ha viszont nem indulok, akkor a tiszás jelölt biztosabban verheti meg a fideszest, mint én, ha ő nem indul. Én most is hiszek Hann Endréék méréseinek, tehát nem volt kérdés ezek után, hogy mi a helyes lépés.

– Brutális tömeg volt Magyar Péter pécsi fórumán múlt pénteken. Meglesz neki a város?

– A Baranya 1-es körzet, amely most még az enyém, jó eséllyel meglesz. A 2-es, Hoppál Péter körzete már keményebb dió, de arra is van esély. A 3-as és a 4-es: ahhoz nagyon kellene imádkozni, hogy azok meglegyenek. Isteni csoda kellene.

– Tényleg! A vallásával hogy áll most?

– A kegyelmi botrány hatására két éve kiléptem a református egyházból.

– Tudjuk, azért kérdezzük. Tartja magát ehhez azóta is?

– Igen. Pedig amikor még nem Zengővárkonyban laktunk, hanem Szigetszentmiklóson, ott is voltam presbiter, Zengővárkonyban pedig gondnok is voltam, aktív szerepem volt tehát az egyházban.

Balog püspök viselkedése viszont olyannyira vállalhatatlan volt, hogy megfogadtam: amíg ő püspök lehet, nem teszem be a lábam református templomba.

Korábban is éreztem már persze, hogy az államegyházi irány káros. Hiába van több ingatlan meg pénz, a lelkeket nem fogják tudni ezzel megtartani. Rendben, most négyszer annyi jut az egyházi iskolának, mint az államiaknak, ezért a szülők odaviszik a gyereket, mert jobb a szolgáltatás. De nem azért viszik oda, mert lelkileg odatartoznak. Ha a pénzesőnek vége lesz, úgy lesz vége ezeknek az álközösségeknek is, ahogy az úttörőmozgalomnak vége lett. Az egyházból kiiratkoztam tehát, de a vallásomhoz nem lettem hűtlen. Minden reggelemet azzal kezdem, hogy elolvasom a református bibliaolvasó kalauzban az ó- és az újszövetségi passzust. Otthon az egyik billentyűs hangszerem nagyon szép orgonahangot ad, mind az 512 református éneket meg fogom tanulni és eljátszom-eléneklem – ezt tűztem ki célul. Már 300 környékén tartok. Van tehát hitéletem templom nélkül is. A hit ugyanis nem az egyházközséggel való kapcsolatot jelenti, hanem az ember és az Isten közöttit. Bízom benne, hogy ha ennek a rezsimnek vége lesz, a református egyház is visszatalál egy, a múltjához méltóbb útra.

– És abban bízik, hogy a rezsimnek vége lesz?

– Bízni éppen bízom, de cseppet sem vagyok biztos benne.

– Most mondta, hogy bízik a Mediánban! Amely hatalmas Tisza-előnyt mért.

– Az annyit jelent, hogy ezt mondták az emberek nekik február végén. Azok, akiket el tudtak érni. Bármennyire is gondosan járnak el, van, ahol nulla a válaszadási hajlandóság. A roncstársadalom alját lehetetlen elérni közvélemény-kutatóként. A Fidesz viszont el fogja érni őket és viszi is az urnához. Tudják jól, hol laknak és mivel motiválhatók. Kérdés, hogy ilyen emberből száz- vagy kétszázezer van, netán annál is több. Másrészt elég az elmúlt egy hét eseményeire gondolnunk, hogy belássuk: az előttünk álló hónapban még rengeteg minden történhet, amire most nem számítunk. A Fidesz sok mindent kitalálhat – vagy végrehajthatja, amit kitalálnak a számára Moszkvában. Mondjuk, ha nyernek, az nem lesz sétagalopp. Uniós pénzek nem fognak jönni, a gazdaságot nem fogják tudni gatyába rázni. Ha most a választáson nem jön is el az igazság pillanata, utána kérlelhetetlenül el fog jönni. Csak sajnos sok százezer ember meg elmenni fog innen ennek hatására. Már most is legalább 700 ezer emberünk van kint, s újabb tömegek mennek majd, amíg lehet, mielőtt még hivatalosan is csatlakozunk az Eurázsiai Unióhoz.

– Erre lát esélyt tényleg?

– Ha Orbán nyer, egyszerűen nem marad mozgástere azon túl, hogy még tovább közelítse a hazai berendezkedést az oroszhoz. Cserébe haláláig ő lesz itt a helytartó. Nagyon szeretném, ha nem így lenne. Nagyon szeretném, ha a Brüsszelben született unokám legalább megfontolná, ha nagy lesz, hogy Magyarországra költözik. Ez viszont rendszerváltás nélkül nem fog menni. Akárhogy lesz is: amit én tenni tudtam ezért a rendszerváltásért, azt, úgy érzem, megtettem. Jó lelkiismerettel távozom.

Nyitókép: Mellár Tamás az Országgyűlés Irodaházában 2026. március 3-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

A piros sarokba az új jogszabályokat nem támogató és ellenük közleményben tiltakozó, a kormánnyal több témában éles szakmai (a kabinet szerint politikai) vitában álló orvosi kamara képviselőjét vártuk, a kékbe pedig az azzal egyetértő, a kormánnyal partnerségben álló gyógyszerészkamaráét. Éles vita lehetett volna, Hankó Zoltán elnök azonban nem fogadta el a meghívásunkat. Így Rékassy Balázst, a patikusok új gyógyszerrendelési jogosítványait támogató egészségügyi menedzsert kértük meg arra, hogy ossza meg az érveit. Nehéz ugyanis megérteni, mi a baja az orvosi kamarának a tervekkel. Az új jogszabályok fél év felkészülési idő után praktikus segítséget nyújtanak majd, amikor utazásnál otthon hagytuk a gyógyszereinket, vagy egy vendégünkről derül ki ugyanez. A háziorvos hétvégén nem elérhető, az ügyelet vidéken akár 30 kilométerre is lehet. Sokkal egyszerűbb volna rögtön a patikában segítséget kérni. Miért tiltakozik ez ellen a MOK? 

Az ellenérvek:

1. A kamara szerint elmaradt a minden érintett véleményét megfontoló szakmai egyeztetés. Az orvosi feladatok nem orvosi képzettségű szakemberekre történő átruházása szerintük kizárólag konszenzuson alapulhat.

2. Sérülhet a betegek biztonsága. A jogszabály lehetőséget ad arra, hogy a gyógyszerész elrendeljen és kiadjon olyan gyógyszereket, melyek alkalmazása betegvizsgálathoz, műszeres méréshez, laborkontrollhoz kötött.

3. A gyógyszert rendszeresen felíró háziorvos adott esetben leállíthatja a gyógyszer szedését, de erről a gyógyszerésznek nem lesz tudomása, ahogy arról sem, miért döntött így az orvos. (Például egy mellékhatás vagy új terápiás megközelítés miatt.)  

4. Kiterjed-e a gyógyszerészi felelősségbiztosítás a gyógyszerrendelésre is?

5. Hozzáfér-e a gyógyszerész az elektronikus betegadatokhoz? Milyen mélységig? 

6. A háziorvos munkájának egyik minőségi mutatója – egyes betegségek esetén – az évente négy alkalommal történő vényfelírás. Ennek valós mérése nem lesz lehetséges.  

7. A rendelet nem oldja meg az orvos nélkül működő ügyeleti helyeken a gyógyszerrendelés problémáját este tíz és reggel nyolc között.  

8.  A kizárólag szakorvos által írható gyógyszerekre nem vonatkozik a szabály, pedig ezek is lehetnek „létfontosságúak” – érvel a kamara.

Részletek az adásból: 

Szabó Erzsébet Gyöngyi: A legnagyobb baj, hogy nem kérdezték meg az orvosokat és a történet többi szereplőjét. 

– Ilyen alapon folyton tiltakozhatna a kamara, hiszen ez rendszeresen előfordul.

Szabó Erzsébet Gyöngyi: Sajnos igen. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a gyógyszerészek kompetenciabővítésével van bajunk, hanem a betegbiztonsági garanciák hiányával. Javasoljuk, hogy csak a megfelelő egyeztetések után vezessék be ezt a változtatást, a betegeket ne tegyék ki veszélynek.

Rékassy Balázs: A gyógyszerész keresi önmagát. A gyógyszerészet korábban egy kemény intellektuális hivatás volt, kitaláltak, kotyvasztottak, mértek, gyártottak. Hat, nem hat? Meghal a beteg, nem hal meg? Változott a világ. Ma a készítmények 99,8 százalékát nem maga a patika, hanem nagy gyógyszercégek gyártják. A gyógyszerészet alapjaiban változott meg. 

– Orvoshiány az egyik oldalon, kihasználatlan tudású gyógyszerészek a másikon?

Rékassy Balázs: Pontosan. Az egyeztetés hiányát én is gondnak tartom, de egyébként jó a rendelet iránya. Orvostól kevés van, és drága az ideje. Nemzetközi trend, hogy próbálják a gyógyszerész és az orvos munkáját összekötni. Ha Magyarország a 21. század felé szeretne menni az egészségügyben, akkor erre felé kell haladni.

– Rengetegszer előfordul, hogy a gyógyszert ma sem orvos írja fel, hanem lényegében az asszisztens. A diplomás gyógyszerész hozzá képest előrelépésnek látszik, nem biztonsági problémának. 

Rékassy Balázs: Igen, ma is az asszisztens írja fel a krónikus betegek az esetek többségében a gyógyszereket. De van egy fontos különbség, hogy ma a háziorvos a főnök. Ő ad jogosultságot az asszisztensnek, és ez a lényeg ,ha ez a gyógyszerésznél is így lenne, akkor ez előrelépés volna. Igaza van a kamarának, ne vegyük ki az orvos kezéből azt, amiért ő a felelős. 

Szabó Erzsébet Gyöngyi: Fontos, hogy a gyógyszerész csak olyan gyógyszert rendelhet, amit a háziorvos korábban fél éven belül legalább 120 napra felírt, és azt a beteg ki is váltotta. 

– Vagyis egy krónikus betegség rendszeresen szedett gyógyszerét. Mi ebben a kockázat? 

Szabó Erzsébet Gyöngyi: Megvilágíthatom egy példával? A cukorbetegség kezelésére szolgáló egyik leggyakoribb hatóanyagot akkor adhatom, ha monitorozom a beteg vesefunkcióját. Ha elér egy értéket, akkor nem írhatom fel neki. A gyógyszerész ezt nem tudja megtenni.

– Ám annak is megvan a maga veszélye, ha a beteg nem tudja kiváltani, és ezért nem veszi be a gyógyszerét.

Szabó Erzsébet Gyöngyi: Sajnálom, hogy ez a rendelet feszültté tegye az orvosok es a gyógyszerészek közötti kapcsolatot, pedig ez jól működik a mindennapokban.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Arról, hogy a most zajló választási kampány számos elemében hogyan sérti a gyerekeink jogait, sokat olvashattunk, amióta a Fidesz kijött a háborús AI-videóval, amely hatásvadász eszközökkel mutatja be, hogyan végzik ki egy kislány édesapját a fronton. „A kampányvideó megjelentetése ellentétes az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével, amelynek 19. cikke szerint minden állam kötelessége megtenni minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy a gyermekeket megvédjék mindenféle bántalmazástól, elhanyagolástól, azaz a rossz bánásmódtól” – írta nyilatkozatában a Gyermekjogi Civil Koalíció. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány pedig válaszul elindította „A gyerek is látja” című információs oldalát, ahol a kampányidőszakban felmerülő gyerekjogi kérdésekre igyekeznek választ adni szülőknek, kampányszervezőknek, politikusoknak és újságíróknak. 

A februári videó sokak szerint szintet lépett a félelemkeltésben, de feltételezhetően nem ez lesz az utolsó mesterséges intelligencia segítségével generált tartalom, amellyel az ország vezetése deklaráltan sokkolni akarja állampolgárait. Hasonlóan drámai snitteket láthattunk már korábban is: a kényszersorozott magyar apáról, akit a családi asztaltól rángatnak el, hogy aztán halálra verjék az ukrán katonák. Ott a Ruszin-Szendi Romulusz lejáratását célzó videó is, amelyben a harctéren olyan magyar katonák vére folyik, akiket legközelebb egy nemzeti színű lobogókkal díszített ravatalon látunk viszont. Idesorolandó továbbá az a horrorfilmbe illő jelenet, amelyben a Pride okozta elképzelt genderkáosz elől sikítozva menekülnek a gyerekek az utcára. Ezek a filmek mind-mind szembejöhetnek a gyerekeinkkel és szembe is jönnek, ahogy az utcai plakátok is. A lelkiismeretes polgármester, aki a szülők kérésére – politikai harcostársai becsmérlő szavai ellenére is – arrébb helyezteti őket, ritka, mint a fehér holló. Ha már megóvni nem, vagy csak nehezen tudjuk a fiatalokat a sokkoló élményektől,

jó, ha felkészülünk arra, hogyan segítsük őket ezek feldolgozásában. 

Bár lehetne olyan politikai kommunikációt is folytatni, amely tiszteletben tartja a gyerekek jogait, a háborús videót útjára bocsátó Fidesz prominenseinek szavaiból úgy tűnik, a kiskorúak lelki békéjének beáldozása nem csupán járulékos veszteség ebben a kampányban. Ellenkezőleg: a kormánypárt őket is célba veszi a drámai filmkockákkal. Amikor Deutsch Tamást kérdezték arról, nem tartja-e károsnak a kicsikre nézve a félelemkeltő képsorokat, azt mondta, ennek kapcsán „beszélgessenek a szüleikkel és a nagyszüleikkel arról, hogy milyen borzalmas veszélyt jelent a háború”.

Arról, hogy ez mennyire jó ötlet, kikértük a gyereklélektanban jártas szakemberek véleményét. Megpróbáltuk feltérképezni azt is, hogyan reagálnak a fiatalok a körülöttük zajló közbeszédre és egyáltalán milyen lelkiállapotban találta meg a háborút tematizáló kampány őket. Amivel a szakemberek szembesítettek minket, az – a kampánytól függetlenül is – komoly aggodalomra ad okot.

Letekerhetetlen érzelmeket kiváltó kampány

A Fidesz háborús videójának nyilvánosságra kerülését követően a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány is fontosnak tartotta, hogy közleményt adjon ki. Ebben hangsúlyozták: segítő szolgáltatásaikban naponta látják, hogy a gyerekek nincsenek jól, és az elmúlt években jelentősen nőtt azok száma, akik szorongás, félelem, bizonytalanság miatt kérnek segítséget. „Szakmai álláspontunk szerint a gyermekek mentális egészsége szempontjából kifejezetten káros minden olyan kommunikációs eszköz és kampánymegoldás, amely nem veszi figyelembe annak lehetséges negatív pszichés hatásait. Az olyan traumatikus tartalmak, mint például egy gyermek apjának kivégzését ábrázoló jelenet, erőteljesen aktiválhatják a fenyegetettség- és veszteségérzést. A gyermekek a látottakat könnyen saját családjukra vonatkoztathatják, ami fokozott szorongást, félelmet, akár pánikreakciót is kiválthat” – írták a közleményben. 

Hogy valóban dolgoznak-e a gyerekek gondolatai közt a háborúval fenyegető kampány képei, arról Reményiné Csekeő Borbálát, a Kék Vonal szakmai vezetőjét kérdeztük, aki munkatársaival együtt napi szinten szembesül a fiatalokat foglalkoztató problémákkal. Szavaiból kiderül, meglepően direkt módon is megjelenik ez a téma a gyerekeket nyomasztó gondok között, ráadásul ez a plusz teher eleve meglévő rossz mentális állapotra rakódik rá. A lelkisegély szolgálatra bejövő megkeresések számában már a 2017-18-as év óta észlelhető, hogy

az összes szorongásos kórképpel összefüggő probléma nő a tizenévesek és a fiatal felnőttek körében.

Ezt a „terepen dolgozó” – szupervíziót, workshopokat, tréningeket tartó – szakemberek is megerősítik: mind a gyerekpszichiátriák, mind az iskolák világában érezhető, hogy exponenciálisan növekszik a szorongással küzdők száma. Mindent összevetve elmondható, hogy hosszú ideje rossz az irány. Mindennek komplex háttere van. – Fontos tényező ebben a társadalom feszültségszintje és a közbeszéd által beemelt témák: a világjárvány után az Ukrajna megtámadásáról érkező hírek és az azóta folyamatosan növekvő készültségi kommunikáció. Mindez nagyon sokakban – felnőttekben is –  feszültséget kelt, ha pedig a felnőttek egzisztenciális szorongásban élnek, hogyan tudnának érzelmi biztonságot nyújtani a gyerekeknek? – teszi fel a kérdést Reményiné Csekeő Borbála. 

Kamaszkorba ért az a generáció, amelynek az iskolás éveit áthatotta a „mindig van valami baj” állapota. Ebbe robban most bele a kiélezett politikai helyzet és érkeznek meg azok a kampányeszközök is, amelyek a háborús fenyegetettségre fókuszálnak és amelyek értelemszerűen nagyon nem tesznek jót a gyerekek lelkiállapotának. – A félelemkeltés nem jó kampányeszköz és kifejezetten káros hatása van a felnőtt és a gyerek lelki egészségére – mondja a szakember. Ráadásul ha egy kampány – ahelyett, hogy mondjuk gazdasági növekedést vagy statisztikai adatokat helyezne a középpontba – érzelmekkel operál, ez a hatás nem ér véget a választások napján. 

– Ezek az érzelmek nem tekerhetők le a kampány zárultával –

fogalmaz a szakember, aki elmondja, gyakran explicit módon is megjelenik a háborús tematika a hozzájuk írt levelekben, a gyerekekkel folytatott beszélgetésekben: a háború ma a tizenévesek szorongásainak egyik témája, amire nehéz felelős segítőként reagálni, mert miközben több olyan háborús gócpont van a világon, amelyből valóban eszkalálódhat bármilyen helyzet, Magyarországon minden gyerek biztonságban van, nincs sorozás, nem csapódnak be bombák. Ennek ellenére az, hogy a folyamatosan napirenden tartott háborús tematikához hozzáadódnak a feszült világpolitikai események, természetes módon fokozza a félelmeket.

Eközben nem látunk a társadalom széles rétegeivel ismertetett stratégiákat arra vonatkozóan, mi lenne, ha a mesterséges intelligencia által felfestett alternatív valóság realitássá válna. – Nagyon hiányoznak azok a társadalmi üzenetek, amelyekkel a döntéshozók azt kommunikálnák a gyerekek felé, hogy ők biztonságban vannak, jóllehet, a körülöttük lévő felnőtteknek és az ország irányítóinak kutya kötelessége, hogy garantálják a fiatalok biztonságát – magyarázza Reményiné Csekeő Borbála, aki úgy véli, abban, ami most történik, nehéz bármi mást látni, mint rövidtávú politikai célokat. – Pedig attól senkinek nem nem lesz könnyebb, hogy a békés magyar vidékeken gyerekek rettegnek – mondja.

Miközben a szakember szerint egy kiskamasznak nem dolga a háborúra készülni és egyetlen gyereknek sem kellene a háború borzalmaival szembesülni, a felnőtteknek van felelősségük a valós háborús helyzetekben szenvedést átélőkkel való szolidaritásban. Abban, hogy a gyerekek látják, sőt, akár kiveszik a részüket a segélyszállítmányok összeállításából nincs semmi rossz, de tudatosítani kell velük, hogy ez a legtöbb, amit tehetnek ebben a helyzetben. Amit pedig mi tehetünk, az az, hogy a gyerekeinkkel jó esetben meglévő bizalmi kapcsolatra építve beszélgetünk velük a kampányfilmről, vagy a plakátról, amely adott esetben szorongással tölti el őket. Kell, hogy legyen tere a fiataloknak arra, hogy elmondják, mi nyomasztja őket és bizodalmuk abban, hogy a félelmeiket nem fogják bagatellizálni. 

– Nem a kampányról kell beszélgetni a vacsoraasztalnál, hanem arról, hogy hogy vannak, mi foglalkoztatja őket mostanában és mi az, ami esetleg szorongással, aggodalommal tölti el őket. Ha a háború ott van a gondolataik közt, lehet róla beszélni, sőt, ha a felnőtteket foglalkoztatja, akkor sem kell tabusítani ezt a témát, de a legfontosabb, hogy tudatosítsuk a gyerekünkben: ő és a családunk pillanatnyilag biztonságban van és ha ebben bármi változás következik be, azt tőlünk fogja megtudni, nem a plakátokról. Ha pedig így alakul, lesz arra tervünk, hogy a lehető legnagyobb biztonságban érezze magát, ezzel neki nincs több dolga – fogalmaz a szakember, aki arról számol be,

olyan levelet is kaptak már, ami nem szólt semmi másról, csak arról, hogy a háborútól fél a gyerek és az ezzel kapcsolatos félelmeit senkivel nem tudja megosztani.

Azért fordult hozzájuk, mert a szüleit nem akarta ezzel terhelni, hiszen úgy érzi, hogy ők is félnek. 

Gyakran beárnyékolja a politikai helyzet a jövőtervezést is, előjön ez a téma egy-egy normatív krízis kapcsán, a serdülőkorban, a felnőttkor kezdetén, amely számtalan kérdést vet fel a fiatalokban, többek között a pályaválasztással, a szülőktől való elköltözéssel kapcsolatban. Eközben el-elhangzik: „de ki tudja, mi lesz”, és „ha háború lesz, úgyis minden másként alakul”, vagy: „nehéz most előre tervezni”.

– Egy 12-13 éves gyereknél inkább a családi feszültségek észlelésében csapódik le a háborútól való szorongás, míg egy 20 éves fiúnál akár a hadkötelezettség réme is felmerül, miközben a továbbtanulását fontolgatja. A legtöbb hívásunk a 15-17 éves korosztályból érkezik – mondja Borbála. Amikor arról kérdezzük, azt, hogy ezek között a fiatalok között egyre többen fordulnak destruktív megküzdések felé, egyre többen érintettek önsértésben és egyre többen birkóznak szuicid gondolatokkal, alá tudja-e támasztani statisztikákkal, egészen döbbenetes számokat mutat.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványhoz beérkező gyerekhívások között 2020-ban 301-ben volt szó önsértésről, ez a szám 2025-re több mint a hatszorosára, 1866-ra nőtt.

Míg hat évvel ezelőtt a segélykérők közül 746, a Kék Vonalat tárcsázó fiatal foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, tavaly már 2469 segélykérő hívásban merült fel szuicid gondolat, 107 eset pedig valódi életveszélyes helyzet volt, amelynek a fele mentőhívással végződött.

A gyerekek nincsenek jól

Bár a kórházi ellátás nem a teljes gyerektársadalomról ad képet, a fenti statisztikát sajnos alátámasztja mindaz, amit Dr. Máttyus Anna gyermekpszichiáter, a Szent János Kórház és Szakrendelő Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Rehabilitációs Osztályának vezetője és kolléganője, Rosta Nóra gyermekpszichológus mond el nekünk. Az ő tapasztalataik a kutatásokhoz hasonlóan azt mutatják, hogy a szorongásos kórképek, a hangulat- és étkezési zavarok az utóbbi évtizedben nagyon megemelkedtek a kiskamasz és a kamasz korosztály körében. Ennek minden esetben több összetevője van, a biológiaitól a családtörténetin és a tágabb környezeten – az iskolán – át a még tágabbig – a társadalomig. 

Ezeket a tüneteket a legtöbb esetben az érzelmi biztonság hiánya erősíti fel, amely a szülők leterheltségéből épp úgy fakad, mint a családmodell végleges megváltozásából, hiszen míg régen a nagy családban mindig akadt valaki, aki oda tudott figyelni a gyerekre, ha gond volt vele, addig ma – a gyermekvállalás kitolódásával – ennek terhe általában épp úgy a szülőkre hárul, mint az idősödő nagyszülők ellátása. A két korosztály közé beszoruló szendvicsgeneráció még akkor is jelentős terheket cipel, ha azokat házasságban viszi, hát még, ha válás történik a családban. 

– Az egyedülálló szülő általában kiemelkedő sérülékenységet jelent a gyerekek mentális állapotának szempontjából. Nemcsak azért, mert sokkal kevesebb ideje jut a gyerekre, de kevesebb érzelmi támogatást is tud adni, hiszen maga is fáradt, ráadásul egyszerre kell szabályozó és támogató funkciót is betöltenie – magyarázza Rosta Nóra. Máttyus Anna úgy véli, mindehhez hozzájárul egy nagy stresszfaktor,

a túl korán átélt, túl erős próbatételként megjelenő középiskolai felvételi, amely gyakran élet-halál kérdésként van beállítva a fiatalok életében.

Persze a teljesítménykényszert felerősíti a szülők jövőt illető bizonytalansága is, amit a Covid-járvány utóhatása éppúgy táplál, mint a klímaszorongás vagy a politikai helyzet. Ők joggal aggódnak azon, vajon a gyerekeik képesek lesznek-e olyan egzisztenciát teremteni, ami biztonságot ad majd számukra. Ezt aztán különórákkal, nyelvvizsgákkal, sporttal próbálják bebiztosítani, és irreálisan nagy terheket raknak a gyerekekre a felvételikkel.

Mindezek mellett kutatások is megerősítik, hogy a mostani gyerek generációk szociális készségei sokkal törékenyebbek, mint a korábbiaké. Szűkebbek a társas kapcsolódás keretei, a gyerekek leginkább az online térben érintkeznek egymással, e készségek hiánya pedig előjelzése lehet a szorongásnak, a hangulat-, étkezési és identitászavaroknak. – A fiatalok ma minden szűrés nélkül olyan tartalmakkal találkoznak, amelyekre nincsenek felkészülve. Kamaszkorban megjelenik a csoportokhoz tartozás vágya és az, hogy különlegesnek, elismertnek érezzék magukat. Ezektől hajtva könnyen agresszív, akár csonkoló csoportokban is találhatják magukat, és ez az online térben olyan helyzetekbe sodorhatja őket – akár szexuális, akár lelki kiszolgáltatottság terén –, amit később maguk is szégyellnek – magyarázza Máttyus Anna.  

A pszichiáter úgy látja, míg a szülők nagy gondot fordítanak a gyerekeik fizikai kontrollálására, sokszor nem veszik észre, mi zajlik a bezárt ajtók mögött.

A mostani gyerekek – főleg a középosztálybeli családokból jövők – életének minden területe annyira kontrollált, hogy a normál leválási folyamatok, a lázadás terepe nagyon beszűkül. Minden percük be van osztva, különórákkal, iskolai tanulással, folyamatosan elérhetőnek kell lenniük a családjuk, a barátaik számára telefonon, chaten keresztül. A szülők – sokszor túlságosan is – próbálják óvni a fiatalokat a külvilágtól, amelyet veszélyesnek ítélnek, ugyanakkor az online jelenlétüket sokkal kevésbé kontrollálják, a legtöbbször nincs is tudomásuk azokról a veszélyekről, amelyek ott fenyegetik őket.

Napjainkban hihetetlen méreteket ölt a kortárs bántalmazás, ami a lelkileg sérülékeny fiataloknál nagyon súlyos kórállapotokat, depressziót, önsértést, hangulatzavart válthat ki. – Amikor hozzánk bekerülnek ezek a gyerekek, keressük, de sokszor nem látjuk azt a biztonságos környezetet számukra a családban vagy a kortárs kapcsolatokban, ahová vissza tudjuk őket vezetni. Mivel a kamaszkori, illetve a bizonytalan környezetből fakadó feszültségeket nem tudják a hagyományos lázadó attitűddel levezetni, gyakran – addikció, önbántalmazás, vagy evészavar formájában – maguk ellen fordítják ezeket – mondja Máttyus Anna.

– Manapság az is egyre gyakoribb, hogy a lázadás az identitással való kísérletezésben ölt testet náluk. Ezek lehetnek öltözködésbeli próbálkozások, vagy a nemi szerepeket illető kísérletezés. Mindezzel igyekeznek meghatározni a saját helyüket a világban és persze provokálni a felnőttek világát. Amikor egy fiatal nem veszi fel a telefont, csapkodja az ajtót, vagy nem mondja el, hol volt délután, az a serdülés normál menetét jelzi. A szülők sokszor örülnek annak, hogy az ő gyerekük nem csinál ilyeneket, csak otthon ül a szobájában és tanul. Azt gondolják, így legalább nem érheti baj, de közben ezek az indulatok befelé dolgoznak benne.

A gyerekek ilyen fokú belső bizonytalanságát sokan a 2010-es évektől, az okostelefonok megjelenésétől datálják. Ekkor ugrott meg először az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is a serdülő korosztály klinikai szintű mentális problémáinak aránya.

Az, hogy a gyerekek zsebébe beköltözött az online világ és a közösségi média, minden negatív hatásával együtt, egyértelműen hatással volt mentális állapotuk romlására,

de ráerősített erre a Covid járvány is és a családokon belüli elszigetelődés is.

– Régebben egyértelműbb, könnyebben érthető volt a világ működése. Ha az ember tanult, dolgozott, könnyebb volt egzisztenciát teremteni, kiszámíthatóbb volt az élet és nem voltak ilyen nagy különbségek a társadalmi rétegek anyagi helyzetében – magyarázza Máttyus Anna, aki szerint a társadalmi elvárások sem könnyítik meg a szülők és a gyerekek dolgát. 

Az egyéni felelősség felnagyításával csak a lelkiismeretfurdalást erősítik abban, aki nem tudja „kézbe venni” és irányítani az életét, legyen szó egészséges életmódról, sportról vagy a testképének megítéléséről. A szülőkön is nagy a nyomás, a társadalom elvárja tőlük, hogy ne úgy neveljék a gyerekeiket, mint a szüleik, de új támpontokat senki sem ad számukra.

A középosztálybeli gyerekeknél a dogprobléma talán kevésbé fenyegető, ott más típusú addikciók jelennek meg, de a szegényebb társadalmi rétegekben és főleg a legkiszolgáltatottabbak körében, például a gyermekotthonokban, nagyon nagy problémát jelentenek a dizájnerdrogok is, amelyekkel rendkívül fiatalon találkoznak a gyerekek és amelyeknek akár egész családok, sőt, egész falvak is a rabságába kerülnek. A felgyorsult folyamatoknak, amelyeket többnyire a piac vagy épp egyéni, politikai érdekek határoznak meg, csak úgy tudunk gátat vetni, ha ott állunk a gyerekek mellett és segítünk számukra emészthetővé tenni mindazt, amit látnak. A kritikai gondolkodásra neveléssel sok mindentől megóvhatjuk őket, vélik a gyermeki pszichével foglalkozó szakemberek.

A probléma minden családot érint

A 21 Kutatóközpont felmérése szerint a magyarok negyede úgy hiszi, hogy egy esetleges Tisza győzelem után belépnénk a háborúba. Ezt figyelembe véve meglehetősen sok családban tapasztalhatják a gyerekek maguk körül a bizonytalan jövőképből fakadó feszültségeket és erre még rájönnek azok a megrázó képsorok, a háború vízióját felfestő plakátok, amelyek direkten hatnak rájuk. Ráadásul az ukrán elnök múlt héten elhangzott, fenyegető felhangú mondata is azt a benyomást erősíti, mintha valós háborús veszély fenyegetné hazánkat.

A félelemkeltő kampány párthovatartozástól függetlenül minden családra, minden gyerekre egyformán hat. Indokolt lenne tehát egy emberként fellépni ellene, ennek ellenére eddig többnyire csak civilek és civil szervezetek emelték fel a szavukat a témában. Horgas Péter (Civil Bázis) bárki által használható, mintaként is szolgáló nyílt levelet fogalmazott meg, amelyben a Büntető Törvénykönyv 338. paragrafusára hivatkozva közveszéllyel járó fenyegetés gyanújának kivizsgálását kéri többek között a belügyminisztertől. 

A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány is a gyerekek jogaiért való kiállásra buzdít. A szervezet leginkább közintézményekben dolgozó óvodapedagógusoktól, bölcsődei nevelőktől és tanároktól kap visszajelzéseket arra vonatkozóan, hogy a politikai kampány hogyan csapódik le a gyerekközösségekben. – A köznevelési intézményekben tapasztalható tabusítás ebben a témában is bekapcsol. A pedagógusok attól félnek,

a szülők pártpolitizálásnak vehetik, ha visszajelzést adnak nekik arról, hogy a gyerek adott esetben egyfolytában háborúról vagy politikáról beszél

– mondja Stáhly Kata pszichológus, az alapítvány szakmai vezetője, aki szerint azonban ilyenkor nyugodtan lehet jelzést adni. Az ugyanis, ha egyfolytában ilyesmiről beszél a kicsi, annak jele lehet, hogy szorong a témától és a róla való beszédet, vele kapcsolatos játékot a feszültségeinek oldására használja. 

A pszichológus fent idézett kollégáihoz hasonlóan úgy véli, amikor a kisgyerekek konkrét, háborúval kapcsolatos kérdésekkel fordulnak hozzánk, tulajdonképpen csak arra vágynak, hogy megnyugtassuk őket afelől, hogy ők biztonságban vannak. – Ezt pedig, legyünk óvodapedagógusok vagy szülők, mindenféle párthovatartozás nélkül, egyformán megtehetjük – fogalmaz a szakember. – Nyugodtan mondhatjuk nekik, hogy apa ma este is mellettük lesz és holnap is ő fogja olvasni az esti mesét.

Az, hogy nagyobb gyerekek – akik az online téren keresztül már pont ugyanazokat tartalmakat látják, amiket mi, felnőttek – beszélnek a politikáról az iskolában, teljesen természetes. Az viszont nem, hogy ilyesmivel bántják egymást. – A hozzánk forduló pedagógusoknak az a tapasztalata, hogy sajnos

a kortárs bántalmazás terepén, a gyerekek közötti veszekedésekben mostanában gyakran megjelenik a politikai narratíva.

A tanárok sokszor abban is tanácstalanok, beleszóljanak-e az ilyen témájú vitákba és ha igen, hogyan – mondja a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány szakmai vezetője, aki utal rá, az alapítvány a közelmúltban kérdést intézett a középiskolás korosztályhoz, hogy elmondják, melyek azok a témák, amelyekről szeretnének beszélni és kiderült, a leginkább a politika és a vallás érdekli őket.

A Nemzeti Alaptantervnek része a demokráciára való nevelés, elvileg tehát a tanrendbe is beilleszhető egy-egy tematikus óra, amely ezeket a témákat járja körül. Fontos azonban, hogy a gyerekek ne a pártpolitikai véleményüket mondják el ilyenkor, hanem azt, milyen érzéseik vannak azokkal a témákkal kapcsolatban, amik foglalkoztatják őket és hogyan hat rájuk a politikai kommunikáció. – Azt szoktuk javasolni a pedagógusoknak, hogy nyugodtan nyissák ki a témát egy osztályfőnöki órán, ahol moderált keretek között gyakorolhatják a fiatalok azt, hogyan kell egymás véleményét tiszteletben tartva vitázni – mondja a szakember, majd hozzáteszi: ezt sajnos a közéleti kommunikációból nemigen tudják ellesni.

Nyitókép: kormánypárti plakátok Óbudán 2026. március 3-án (fotó: AFP/Kisbenedek Attila)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Lelőtt ellenséges repülőgépet, lángba borult amerikai támaszpontokat, zokogó izraeli katonákat láthat, aki az iráni televízió adását követi. Hiába uralja Irán légterét az amerikai légierő, az internetről lekapcsolt ország lakóinak tudatát továbbra is a kormányzati média uralja. A többség arról értesül, amit a mesterséges intelligencia által generált képek mutatnak. A rendszer összeomolhat, a nép még egy darabig a kormányzati sikerpropaganda alternatív valóságában él.

A lehető legjobbkor, néhány héttel a választások előtt Orbán Viktornak is összejött végre „Kassa bombázása”. Az ukrán elnök száján négy évi szívatás után kicsúszott egy vállalhatatlan mondat. Szijjártó moszkvai villámlátogatásának másnapján pedig, mit tesz isten, a TEK Magyarországon áthaladó titokzatos ukrán pénzszállítmányra bukkant. Miniszterelnökünk végre eljátszhatja a majdnem-hadbalépést Putyin oldalán: ukrán agresszióra hivatkozva mozgósíthatja a hadsereget, ukrán kommandósokra lecsapó magyar kommandósok akcióját filmezheti.

Háborús veszéllyel régóta szédített híveiben megerősítheti a meggyőződést, hogy egyedül ő képes megvédeni a hazát a Brüsszelből távirányított ukrán támadástól.

Akihez csak a kormánymédia hírei és hirdetései jutnak el, hamar elfelejti, hogy a Barátságtalan Kőolajvezetéket az Ukrajnát négy éve pusztító orosz hadsereg bombázta le, s hogy Zelenszkijnek lehetnek sürgősebb gondjai is, mint az őt óriásplakátokon gyalázó magyar kormány energiaigénye. Hogy a nemzetbiztonsági kockázat nem abban rejlik, ami ezen a csövön jelenleg nem érkezik hozzánk, hanem abban, hogy miért Oroszországból érkezik még mindig a földgáz, kőolaj, semmibe véve az uniós szankciókat. Hogy miért fokoztuk függőségünket az orosz energiaforrásoktól a háborús években, ahelyett, hogy mérsékeltük volna. De hát mondom: az amerikai támaszpontok lángolnak és az izraeli katonák sírnak. Így van ez.

Ez egy csata, jelentette ki a minap miniszterelnökünk. Tévedett.

Ez nem csata, ez háború, amelynek frontvonalai a Donbasztól Gázán, Iránon, Budapesten át a Tajvani-szorosig húzódnak.

Ebben a háborúban mi, jó szokásunk szerint, a Rossz oldalára álltunk.

A politológusok új világrendről beszélnek. Az új világrend azonban cseppet sem új. Nagyjából a tegnapelőtti. Az egykori kommunista nagyhatalmak próbálják helyreállítani világuralmi pozíciójukat. Fegyverrel, pénzzel, propagandával, titkosszolgálati eszközökkel dolgoznak befolyási övezetük kiterjesztésén Ázsiában, Afrikában ugyanúgy, mint Európában. Nem is eredménytelenül.

A frontális támadás nem vált be: Oroszországot Putyin meggondolatlan ukrajnai kalandja kilátástalan helyzetbe sodorta. Lelepleződött katonai erejének fogyatékossága, gazdaságának sebezhetősége. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti tömb vezető ereje immár Kína. Az Egyesült Államok pedig Iránban megmutatta, hogy milyen az, amikor egy nagyhatalom különleges katonai akcióba kezd. Nem olyan, mint az orosz támadás Ukrajna ellen, maradjunk ennyiben.

Kínának és az Egyesült Államoknak nem áll érdekében, hogy egymással háborúzzanak. Gazdasági egymásrautaltságuk, létfontosságú kereskedelmi és pénzügyi összeköttetések szólnak ez ellen. Hatalmi vetélkedésük ezért a hidegháború íratlan, de jól bevált szabályai szerint zajlik: szabad minden, amit megvesztegetéssel, zsarolással, helyi háborúkkal, méreggel és hazudozással el lehet érni. A nemzetközi jog tiszteletéről, szabályalapú világrendről sopánkodó jogászoknak és politológusoknak ezt nálam jobban kell tudniuk.

Putyin kétségbeesett kísérlete azonban, hogy Ukrajna lerohanásával helyreállítsa Oroszország világhatalmi státuszát, láncreakció-szerű folyamatok elindítója lett. Az ukrán fronton kialakult többéves állóháború sorsát az érintett hatalmak nem tudták dűlőre vinni a tárgyalóasztal mellett. Ezért különféle mellékhadszíntereken igyekeznek döntő stratégiai előnyre szert tenni. Az amerikaiak figyelmének elterelése végett Kína fokozta a Tajvan elleni fegyveres fenyegetést. Irán mozgósította Izrael ellen a Hamaszt és a Hezbollahot. Oroszország többek között a cseh, szlovák, osztrák és magyar választásokon igyekszik – váltakozó sikerrel – olyan radikális jobboldali erőket hatalomra segíteni vagy a hatalomban megtartani, amelyek belülről bomlasztják az Európai Uniót és akadályozni tudják az európai országok hatékony fellépését az orosz fenyegetéssel szemben. Az Egyesült Államok hosszú hezitálás után úgy dönt, hogy kiiktatja a Közel-Keletet destabilizáló Iráni Forradalmi Gárdát, Putyin Észak-Korea mellett legagresszívebb szövetségesét. Ha valaminek most vége van, az nem egy békekorszak. A helyi fegyveres konfliktusok összefüggő sorozatával

Kelet és Nyugat, parancsuralom és jogállam halálos mérkőzése lépett új szakaszába.

Több ez, mint hidegháború, de mégsem kerül sor a világhatalmak nyílt fegyveres összecsapására. Nevezzük talán langyosháborúnak.

Az év elején Iránban milliók tüntettek korunk egyik legkegyetlenebb elnyomó hatalma ellen. Az ezt követő terrornak több tízezer ember esett áldozatul. A vérfürdőt a hazai média alig méltatta figyelemre. Ha megtette volna, most kevesebb szó esne a nemzetközi jogról, amikor az Egyesült Államok és Izrael végre lecsapott az ajatollah és a Forradalmi Gárda gyűlölt rendszerére.

Donald Trumpnak nem is igen volt más választása. Végre fel kellett mutatnia valami eredményt a több mint ellentmondásos ukrajnai közvetítési kísérlet kudarca, a komolytalan vámpolitikai vagdalkozások és a nyugati világot megosztó szájhősködés után. Éspedig most kellett felmutatnia, hogy javítsa pozícióit a Hszi elnökkel esedékes tárgyalások és az őszi kongresszusi választások előtt. Irán felszabadítása, de legalábbis semlegesítése alapvető változást hoz a nemzetközi erőviszonyokban. Az iszlám világban nem marad számottevő szövetségese a kínai–orosz tengelynek, néhány véreskezű afrikai hadúrtól eltekintve. És ami Trump (túlnyomórészt üzleti) számításait még inkább befolyásolhatta: hogy venezuelai és iráni beavatkozása nyomán ő diktálhatja a kőolaj világpiaci árát. Amely a mostani háború végeztével majd elkezd zuhanni, ez lévén a leghatásosabb eszköz az orosz gazdaság tönkretételére. A langyosháborúban a hadműveletek és az árfolyamok közötti összefüggés még szorosabb, mint volt valaha a világtörténelemben.

Szólok: most rajtunk, magyarokon a sor. Gondolni sem merek azokra a gusztustalan óriásplakátokra, amelyek egy héten belül elborítják Magyarország főútvonalait.

Ez a pénz- és aranyszállítmány túl jókor érkezett.

Hogy a pénztömeg címzettje Magyar Péter volt, azt remélem már önök is kitalálták. A kormánymédia azonban ennél többre is fényt derít majd, s mire a cáfolat megjelenik és a helyreigazítási kötelezettség jogerőre lép, túl leszünk a választásokon. A választásokat nem fogják elhalasztani, de éreztetni fogják velünk, hogy megtehetnék. A Tisza Párt győzelme ellen hadrendbe áll az orosz titkosszolgálatok teljes arzenálja. Putyinnak túl sokba kerülne, ha elveszítené leghűségesebb európai csatlósát. Szerov elvtárs, úgy hírlik, már megérkezett Budapestre. Csak figyeljenek!

Nyitókép: Artur Widak / NurPhoto via AFP

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

2016. A mesterséges intelligencia korának hajnala.

Dario Amodei, az eredetileg idegrendszeri modellezéssel foglalkozó amerikai AI-kutató, a Google munkatársa társszerzőként megírja azt a nagy hatású tanulmányt, amely máig hivatkozási alapja a mesterséges intelligenciáról szóló apokaliptikus vízióknak. Amodei úgy látta, hogy az AI-biztonság központi problémáját nem a különböző adatvédelmi és méltányossági aggályok, negatív gazdasági hatások jelentik, hanem a „balesetek”: azok a nem szándékos, mégis ártalmas esetek, amelyek az AI-rendszerek rossz tervezéséből adódnak.

Amodei húgával, a hasonlóan gondolkodó Danielával együtt nem sokkal később csatlakozott a szárnyait bontogató OpenAI-hoz, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a gonosz AI helyett „az egész emberiség javát szolgáló” AI-t fejlesszen ki. Noha Sam Altman vezetése alatt a labor feladta ezt, és az aggályoskodás nélküli kereskedelmi hasznosítás irányába mozdult el, Amodeiék hűek maradtak a magasztos misszióhoz, és 2020 végén e nézeteltérés miatt elhagyták az OpenAI-t, majd megalapították az Anthropicot.

2026. A mesterséges intelligencia fősodratú berobbanásának negyedik éve.

Az Anthropic Amodei vezetésével az amerikai Hadügyminisztérium (Department of War) legfőbb, sok területen egyetlen AI-beszállítója. A cég a második Trump-adminisztáció első évében, 2025 nyarán kötött 200 millió dolláros szerződés keretében bocsátja a Pentagon rendelkezésére a Claude modellcsaládot. Az amerikai fegyveres erők működésébe mélyen beépültek az AI-rendszerek: többek között adatelemzésre, ellátási láncok tervezésére, készletnyilvántartásra, hírszerzési értékelések készítésére, célpontazonosításra és harci forgatókönyvek szimulálására használják, de akár (fél)autonóm drónok irányítására is alkalmas.

Bár a fegyveres műveletek részletei nem nyilvánosak, a Wall Street Journal védelmi forrásai szerint a Claude-ot a 2026-os év két nagyszabású akciójában is felhasználták: a Nicolás Maduro elnök elfogását célzó januári venezuelai bevetésben, illetve az iráni rezsim ellen indított Epic Fury műveletben. A közösségi médiában elterjedt egy álhír, hogy a minabi lányiskolát ért hibás találatot is AI-alapú célzórendszer okozta, de erre semmilyen jel nem utal. Ez volna az egész emberiség célját szolgáló AI?

Az Anthropicot az elmúlt években sokan vádolták, hogy pont ugyanolyan képmutató, mint az OpenAI, ahonnan alapítói kiváltak. Hogy a bevételt ugyanúgy a biztonság elé sorolták, miközben kifelé továbbra is játsszák a jófiút. Épp a napokban lazítottak maguk is saját biztonsági irányelveiken, mondván: egy olyan piacon, ahol a versenytársak nem tartják magukat ugyanolyan standardokhoz, az Anthropic nem engedheti meg magának, hogy lemaradjon. Minden magasztos víziókkal indulú techcég sorsa ez, mondták a cinikusok.

Egy ártatlan kérdés és két vörös vonal

Az elmúlt hét alapján mégis úgy tűnik: az Anthropicnál valóban maradt valami az eredeti célokból. Amikor szombat reggel felszálltak az első repülők, drónok és rakéták Irán felé, a Pentagon néhány órával korábban viharosan szakított Amodei cégével. Méghozzá etikai okokból: az Anthropic olyan vörös vonalakat szabott technológiája felhasználására, amelyet a Trump-adminisztráció nem akar betartani.

Ez a két vörös vonal: nem akarták, hogy a Claude-ot amerikaiakról gyűjtött tömeges megfigyelési adatok elemzésére alkalmazzák, és azt sem, hogy teljesen autonóm fegyverrendszerekben használják, vagyis olyan eszközökben, amelyek emberi beavatkozás nélkül képesek emberéletet kioltó kinetikus csapást végrehajtani.

A vita akkor csúcsosodott ki, amikor egy vezető beosztású Anthropic-alkalmazott januárban informálisan feltette a kérdést: bevetették-e a Claude-ot a venezuelai intervenció során.

Amelyben ugyan egyetlen amerikai katona sem vesztette életét, de a másik oldalon két civil áldozat mellett több tucat venezuelai és kubai katona esett el. Emil Michael, a Pentagon kutatási és fejlesztési államtitkára a napokban egy konferenciabeszédben elárulta: ez egy megvilágosító erejű pillanat volt számára, ekkor rendült meg a bizalma az Anthropicban.

Egy olyan akció után, amely „a mi életünkben végrehajtott egyik legsikeresebb katonai rajtaütés volt”, amelynek során egy hősies helikopterpilóta inkább elhallgatta lőtt sebét, hogy ne veszélyeztesse az elsőként leszálló csapatot, és ezért később Becsületéremmel tüntették ki, hogy jön ahhoz egy magáncég, hogy aggályoskodjon?

Az államtitkárt elmondása szerint ez a pillanat győzte meg végleg, hogy az AI a hadviselésben ugyanolyan alapinfrastruktúra, mint egykor a telekommunikációs hálózat vagy az internet. Egy ilyen technológia felett nem rendelkezhet egy beszállító belső „alkotmánya” – amely nem azonos az USA alkotmányával –, nem szűkítheti a tábornokok és harcosok mozgásterét. Vagy ahogy mások egy másik példával rámutattak: a Boeing sem mondhatja meg, milyen bevetéseket repülhet majd a légierő a fejlesztés alatt álló F-47 vadászgéppel.

Februárban hetekig tartó kötélhúzás zajlott a Pentagon és az Anthropic között a vörös vonalakról. Végül a Hadügyminisztérium múlt péntekig ultimátumot adott a cégnek, hogy fogadja el a feltételeit. Olyan kiskapukat kínáltak fel, hogy csak „jogilag engedélyezett” dolgokra alkalmaznák a Claude-ot, de Amodeinek ez nem volt elég. Egyrészt: a tömeges megfigyelés jogilag már eddig is lehetséges volt, csak az AI előtt nem volt praktikus eszköz, hiszen nem lehetett ráereszteni több százmillió állampolgár adataira. Másrészt: a katonai bevetés jogi kereteit a mindenkori hadügyminiszter bármikor egyoldalúan módosíthatja. Az Anthropic nem engedett az ultimátumnak, és a vége szakítás lett.

Pete Hegseth hadügyminiszter már a védelmi ellátási láncot veszélyeztető nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette (egy tweetben), Emil Michael államtitkár „istenkomplexusos” hazudozónak nevezte Amodeit, Donald Trump maga pedig „radikális baloldali” vállalatnak minősítette saját vezető hadiipari AI-beszállítóját. A helyzet abszurditását jelzi, hogy a cég még hivatalos értesítést sem kapott a drasztikus, eddig csak külföldi, például kínai cégek ellen alkalmazott lépésről. És mindeközben a Pentagon még egy 6 hónapos átmeneti periódusban, az új AI-beszállítók integrálásáig alkalmazni fogja a Claude-ot. Iránban is.

Altman és Musk befurakszik a résbe

A szakítással sokak szemében nagyot nőtt az Anthropic ázsiója: tömegek töltötték le Claude-ot, az Apple alkalmazásboltjában a legnépszerűbb AI-chatbot lett. A ChatGPT-t pedig tömegek kezdték törölni. Ha valaki még a Pentagonnál is rosszabbul jött ki a történetből, az az OpenAI: aznap, hogy a riválist kiakolbólították, bejelentették, hogy ők viszont elfogadták a Pentagon feltételeit, és leszerződtek a Hadügyminisztériummal. Saját alkalmazottai felháborodása miatt Sam Altman a következő napokban kármentésbe kezdett: elismerte, hogy a bejelentés „opportunistának” hatott, hangsúlyozta, hogy a megállapodásba biztonsági korlátokat is beépítettek… Ezek azonban homályosak.

Dario Amodei csütörtökön terjedelmes feljegyzésben adott hangot kételyeinek arról, hogy az OpenAI érdemi korlátokat szabott a katonai felhasználásra az általuk azonosított két problémás területen, és úgy vélekedett, hogy nagyrészt „biztonsági színházról” van szó. De azt is elárulta, hogy a Pentagon kettős mércével mért: a versenytársnak olyan engedményeket is felajánlott, amiket az Anthropiccal való tárgyalásokon nem.

Ez pedig arra utal, hogy valójában nem az etikai nézetkülönbségek miatt történt a szakítás, hanem politikai okokból.

Az OpenAI elnöke, Greg Brockman feleségével 25 millió dollárral támogatta Donald Trump választási szervezetét, Sam Altman pedig – Amodei szerint diktátoroknál megszokott stílusban – hízelkedett az elnöknek. Tavaly például olyanokat mondott, hogy sosem volt olyan könnyű az AI-fejlesztés, mint Trump elnöksége alatt, a politikus ugyanis igazán érti („he gets it”), miről szól ez a technológia.

Nem mellékesen feltűnt a képben Elon Musk is, akinek xAI nevű cégével ugyancsak az Anthropic-vita közepén kötött beszállítói szerződést a Pentagon. A Trumppal hol közelebbi, hol távolabbi barátságot ápoló rapszodikus üzletember hónapok óta azzal van elfoglalva saját X-fiókjában, hogy saját AI-modelljét, a Grokot tüntesse fel az egyetlen „nem woke” nagy nyelvi modellnek. Rendszeresen oszt meg például olyan (a házi tesztelések fényében legalábbis gyanús) képernyőfelvételeket, amelyeken a Grok „korrekt” választ ad egy provokatív kérdésre például Charlie Kirkről vagy George Floydról, ellentétben a balos ChatGPT és a Claude válaszaival – az Anthropicot egyenesen azzal vádolta, hogy „gyűlöli a nyugati civilizációt”.

A jövő elkezdődött – Ukrajnában

Akár politikai bosszúról van szó, akár nem, kár volna tagadni, hogy a morális dilemma valós, és a Pentagon érvei között is van olyan, amit érdemes megfontolni. A már említett technológiai államtitkár, Emil Michael (aki maga is a startupvilágból érkezett, az Ubernél töltött be vezető pozíciót) kifejtette: az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy egy rendszer egy aktív hadművelet közepén egyszerűen leálljon, és ezzel életeket veszélyeztessen. Ráadásul az ukrajnai háborúban látott drónfejlesztések miatt az országnak olyan képességekre van szüksége, amelyek egy amerikai terület felé közeledő rakéta- vagy drónrajt akár az emberi reakcióidőnél gyorsabban semlegesíthetnek.

Az Anthropic pedig nem volt hajlandó egyértelmű nemmel felelni arra kérdésre, hogy egy ilyen forgatókönyv esetén is fenntartaná-e az autonóm fegyverrendszerekre vonatkozó tilalmát. Amodei szerint ennek fő oka, hogy a mai AI egyszerűen túl megbízhatatlan ehhez, hiszen hallucinál, következetlen, működésében van egy olyan alapvető kiszámíthatatlanság, ami abból fakad, hogy statisztikai korrelációra épül, nem pedig a világ működésének valódi megértésére. Ezt egyébként a nagy nyelvi modelleket csodaszerként áruló AI-iparban sokan próbálják elmismásolni, az Anthropic első emberének őszintesége tehát ennyiben valóban üdítő.

A Pentagonnak azonban igaza van abban, hogy Ukrajna technológiai fordulópontot hozott a drónos hadviselésben, ahol az autonóm döntéshozatalnak nagyobb terepe lehet.

A harctéren megjelentek az első félautonóm, AI-vezérelt kamikaze drónok. Ezt a fejleményt az a kényszer váltotta ki, hogy az elektronikai zavarórendszerek egyre hatékonyabbá váltak a hagyományos, rádiójel-vezérlésű és GPS-en navigáló drónok ellen, ami kikényszerítette a valamilyen szinten autonóm megoldások kifejlesztését.

A New York Times decemberben nagyszabású, másfél éven át írt ukrajnai riportban számolt be a technológia szédítő fejlődéséről. A frontvonal mára tesztkörnyezetté vált, ahol ukrán és nyugati mérnökök, startupok, kockázatitőke-befektetők és katonai egységek közösen fejlesztik az úttörő megoldásokat. Ezekben még az ember is jelen van a döntési láncban – de egyre kisebb szerepben. A legelterjedtebb modell a célmegjelölés utáni autonómia: a pilóta azonosítja és „bezárja” a célt, majd átadja az irányítást a fedélzeti szoftvernek.

Az Eric Schmidt volt Google-vezér által finanszírozott Bumblebee drón például így hajtott végre több mint ezer igazolt bevetést orosz célpontok ellen. A NORDA Dynamics Underdog modulja is ezt az elvet alkalmazza: a pilóta az utolsó kilométerekre átadja az irányítást a szoftvernek, amely mozgó célpontokat is képes önállóan követni és eltalálni. Ebből a modulból már 50 ezer darab van a frontvonali egységeknél. A drónrajokat koordináló Pasika rendszer pedig lehetővé teszi, hogy egyetlen pilóta tucat­nyi drónt indítson és navigáljon autonóm módon egy előre kijelölt várakozási pontra – a csapást azonban egyelőre ember hajtja végre.

Ember a láncban?

A fejlesztők többsége ragaszkodik ahhoz, hogy ember is maradjon a döntési láncban. Ugyanakkor egyes rendszerek, mint az X-Drone, kommunikációs kiesés esetén már képesek önállóan vadászni emberi célpontokra, és kísérleteznek arcfelismerő technológiával is.

A kritikus hangok szerint ez olyan morális határvonalat jelent, amelyet nem szabadna átlépni: a gépek nem képesek megkülönböztetni élőlényt tárgytól, és nem képesek semmiféle erkölcsi mérlegelésre. Erre utal például az a friss hír, hogy a King’s College kutatása szerint a vezető AI-modellek szimulált háborús játékokban az esetek 95 százalékában bevetettek legalább egy taktikai nukleáris fegyvert, mivel „a nukleáris tabu úgy tűnik, nem olyan erős a gépek, mint az emberek számára”.

Az aggasztó trendekre számos aktor igyekszik felhívni a figyelmet, önkorlátozást és a technológia egyezményekkel történő szabályozását szorgalmaz. Mintegy 250 szervezet Stop Killer Robots (Állítsuk meg a gyilkos robotokat!) néven tömörült nemzetközi figyelemfelhívó hálózatba – cikkünk címébe is tőlük kölcsönöztük a dilemmát kissé talán leegyszerűsítő, de szemléletes kifejezést. Az ukrajnai fejlesztők közül a New York Times megszólaltatott olyat, aki elismerte, hogy „szörnyet teremtettünk”, de nem volt más választásuk. És most már amúgy sem lehet mit tenni, mert a szellem kiszabadult a palackból.

A legnagyobb közvetlen veszélyt a már említett drónrajok jelentik. Az elmúlt hónapokban több vezető katonai hatalom – köztük az Egyesült Államok, Izrael, Kína, Oroszország, Ukrajna és Németország – sikeresen tesztelte a drónok rajszintű alkalmazását, vagyis amikor 6–20 pilóta nélküli repülő működik összehangoltan, a kezelő által kijelölt célterületen belül szinte teljes autonómiával. A következő lépcsőfok a század- és kötelékszintű együttműködés lehet, ami akár éveken belül realitássá válhat, és akár százas, vagy ezres nagyságrendben jelentheti drónok összehangolt működését. Ezt már nagyon nehéz elképzelni emberi irányítás mellett.

Azt maga Amodei is elismeri, hogy az Egyesült Államok autokratikus ellenségei nem sokat gondolkodnak majd, hogy átlépjék-e azokat a vörös vonalakat, amelyeket ő a Pentagonnak megszabott, de az Egyesült Államok demokrácia, amit csak demokratikus eszközökkel szabad megvédeni. Hogy végül ez a logika érvényesül-e, rövidesen kiderül.

Nyitókép: egy F/A-18E Super Hornet harci gép taxizik a Perzsa-öbölben állomásozó Abraham Lincoln amerikai repülőgép-hordozó fedélzetén az iráni vezetés és katonai célpontok ellen indított Elsöprő Düh (Epic Fury) hadművelet keretében 2026. március 2-án (fotó: AFP/Egyesült Államok Haditengerészete)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„Superar” annyit tesz, mint meghaladni. Meghaladni a társadalmi réteget, amibe születtünk, meghaladni a kulturális határainkat, felülmúlni önmagunkat. Mindezt olyasmi által lehet, amiben sem szociális, sem kulturális akadályok nem gátolják az embert. Gyerekként megtapasztalni, hogy létezik ilyesmi, valódi tudatformáló erővel bírhat. Erre vállalkozik a Superar program, amely sok különféle okokból (etnikai marginalizáció, tanulási nehézség, bevándorló háttér, nehéz családi körülmények) marginalizált helyzetű gyerek és családjaik előtt nyit meg olyan élményeket, amelyekben egyébként soha nem lenne részük. Hamarosan bárki találkozhat ennek a programnak a célközönségével, hiszen a Superar Zeneművészeti Alapítvány kórusa és gitárzenekara március 12-én nem máshol ad koncertet, mint a Zene Házában. Ráadásul velük zenél ezen a napon Falusi Mariann, Gyémánt Bálint, Karasszon Eszter és Járai Márk is. Nem újdonság, mégis hatalmas motivációs erő az alapítvány által megmozgatott gyerekek életében, hogy komoly színpadokon, sztárvendégekkel együtt léphetnek fel, de a koncertezés a Superar által kínált magas színvonalú zenei programnak csak az egyik alappillére. Hogy megértsük, mi köze van a zenei képzésnek a leszakadó társadalmi rétegek felemeléséhez, megkerestük Morvay Juditot, aki 2018-ban Magyarországra hozta ezt a nemzetközi programot.

Judit a Városmajori Gimnázium jó hírű kórusában, az Angelicában alapozta meg a zene iránti elköteleződését, és bár néprajz szakon tanult tovább, ez a kötődés nem szakadt meg, sőt, hamarosan rájött, hogy pályát tévesztett: énektanárnak kellett volna mennie. A kis kitérő mégsem volt haszontalan. – Az első néprajzos terepgyakorlatomat a bagi romatelepen töltöttem, ami pozitív és negatív értelemben egyaránt sokkolt. Azelőtt soha nem találkoztam olyan szegénységgel, amit ott tapasztaltam és rájöttem: szeretnék emberekkel foglalkozni – emlékszik vissza azokra az időkre, amikor zenélni tanította a cigány gyerekeket.

A terepmunka átterelte a fókuszát a magyarországi kisebbségek felé, kisebbségpolitikai tanulmányokba kezdett és önkéntesként Ózdra, a Hétes telepre járt a Van Helyed Alapítvánnyal. – Rengeteget tanultam magamról és a világról azokban az időkben. Ott jöttem rá, hogy tanár szeretnék lenni – meséli. Judit, mivel itthon nagyon drága a másoddiploma, főleg, ha az ember a Zeneakadémián szeretné azt megszerezni, a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetemre felvételizett. Az itthoni, perfekcionista zeneoktatásban szerzett élményeit hamarosan felülírta az ottani, kudarckerülés alól felszabadító („learning by doing”) pedagógia.

Az osztrák fővárosig kellett mennie, hogy a Superar programot megismerve megértse, mit akart Kodály Zoltán a róla elnevezett módszerrel.

Hogy igenis lehet iskolai közegben úgy zenét tanulni, hogy az valóban életre szóló, pozitív élményt adjon.

– Kodály zseniális dologra jött rá, de az elmúlt évtizedekben elfelejtettük modernizálni az elméletét. A Superar nem találta fel a spanyolviaszt, csupán emlékeztet minket arra, amit Kodály is leírt és ami a Nemzeti Alaptantervben is benne van, csak éppen a mellé rakott kerettanterv már nem igazán hagy teret a megvalósítására: hogy az énekóra az örömről, a megismerésről, a felfedezésről, a kreativitásról kell szóljon. Ez a dél-amerikai ihletettségű, osztrák program hozzásegít minket ahhoz, hogy Kodály felfedezését valóban a gyerekek javára tudjuk fordítani – fogalmaz Morvay Judit, aki a Bécsben töltött évek alatt dolgozni kezdett a venezuelai El Sistema-ihlette Superar programban és már akkor érezte, hogy haza akarja hozni ezt az osztrák modellt, amelyet a fővárosból akkor már több osztrák városba, majd Svájcba, Bosznia-Hercegovinába, Szlovákiába és Romániába is exportáltak.

A Superar az El Sistemával szemben nem hangszeres muzsikát kezdett oktatni 2009-es indulásakor, hogy aztán zenekari munkába vonja be a gyerekeket, hanem a hangjukra épített és a kóruséneklés által tette őket egy felemelő projekt részévé. Később azonban itt is kialakult egy szimfonikus zenekar a résztvevő gyerekekből. Ahhoz, hogy súlya legyen a közös munkának, elengedhetetlen, hogy jelentős színpadokra is feljussanak a gyerekcsapatok.

Az osztrák modellben három nagy nemzeti intézmény együttműködésében valósul meg ez a társadalmi küldetéssel rendelkező zenepedagógiai kezdeményezés.

Egy profi kórusiskola, a Wiener Sängerknaben garantálja a zenei minőséget, a rangos Wiener Konzerthaus biztosítja a láthatóságot és a bécsi Caritas képviseli a program szociális fókuszát.

A Superar magyarországi indulásához 2018-ban civil erő, a Sziget Kft. adta meg a kezdő lendületet. Nemcsak anyagi támogatást és marketing szakértelmet biztosított a működéshez, de láthatóságot is, méghozzá a fesztivál nagyszínpadán. A Sziget azóta is ott áll a Superar mögött, amely ma már tízfős stábbal, két város kilenc intézményében összesen 420 különböző hátterű gyereknek teszi élménnyé a zenével való ismerkedést hétről hétre, napról napra. A program által a fiatalok hétköznapjainak része lett a pozitív pedagógia, az élményszerű, rendhagyó énekórák, amelyeken a nemzetközi repertoáron keresztül megismerkedhetnek más népek kultúrájával, sőt, más népek gyerekeivel is találkozhatnak, hiszen a Superar egyik legnagyobb nemzetközi eseménye, az augusztusi Sziget Fesztiválon való fellépés előtt négy napos táborban köthetnek barátságot külföldi társaikkal. A zene tehát nem csak a miskolci és a budapesti gyerekek között bontja le a falakat, de a magyar és a szlovák, román, osztrák és svájci gyerekek között is kapcsolatokat épít. 

Hogy pontosan hogyan, azt személyesen akartuk megtapasztalni, elmentünk tehát a pesti Pongrácz telep szomszédságában álló Honvédségi lakótelep általános iskolájába. A Kőbányai Bem József Általános Iskola földszintes épülete illeszkedik a lakótelepi miliőbe, de bent épp olyan felhőtlen gyerekarcok mosolyognak ránk, mint a világ bármelyik iskolájában.

A teremben, amelyben előző nap vidám farsangi bált tartott a Superar, most már szépen körbe rendezett székek várják az óra résztvevőit. A tanárnő, Hanza Rolanda a zongoránál ül, amikor kinyílik az ajtó és bekukucskál rajta egy sötét szempár. Felcsendül az első akkord a zongorán, a gyereksereg pedig énekszóval menetel be a terembe, körbe-körbe jár, míg mindenki helyet nem talál.

A zene hangjai, a ritmusok az óra első percétől az utolsóig betöltik a teret és a gyerekek minden mozdulatát, gondolatait.

Nem feszegeti az óra kereteit elkalandozó közbeszólás, ami kizökkentene a közös munkából: mindenki, minden ízében jelen van. Ami persze nem jelenti azt, hogy ennek a köztudomásúlag körülbelül 20 percig figyelni képes generációnak folyamatosan egyenletes lenne a teljesítménye. A tanárnőnek azonban nem esik nehezére újabb és újabb trükkökhöz folyamodni annak érdekében, hogy „visszahozza” őket és ismét fókuszálni tudjanak.

Először, bemelegítésképp ritmusgyakorlatokat vezényel – a test bevonásával –, bár tulajdonképpen nincs is szükség vezénylésre, a gyerekek láthatóan már maguktól tudják, mi jön, viszi őket a lendület. Hangokat, pici dallamokat adnak át egymásnak és az, hogy egyéni megnyilvánulásaiknak itt tere van, legtöbbjüket szemmel láthatóan élvezettel, sőt, lelkesedéssel tölti el. Aztán csoportokba rendeződnek, énekelni kezdenek, több szólamban, ritmussal kiegészítve, kánonban, külön-külön és egymásba fűzve, és ha elfáradnak a koncentrációban, értékelhetik magukat, rádöbbenthetnek, hogy tudják ők ezt jobban is és a következő nekifutásra, lám, pazarul fújják már, amin az imént elbambultak. A pozitív pedagógia nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a hibákról. Épp ellenkezőleg, tudatosítjuk őket, de nem érezzük magunkat rosszul miattuk. A négyszólamú dal után értékelés következik, az egyik csapat belátja, bizony, elveszett egy ponton. „Miért?”, teszi fel a kérdést a tanárnő. „Mert X.Y. kétszer énekelte a második sort” – hangzik a válasz. „És ti mentetek utána?” – kérdezi a tanárnő, majd elismerőleg szól X.Y-hoz, mert lehet, hogy tévedett, viszont sikerült meggyőznie a többieket, hogy őt kövessék.

A gyereksereg lelkesen veti magát az éneklésbe, amikor eljön az ideje. Az Indulj el egy úton kezdetű dalra zendítenek rá, amely egy ponton rapbe csap át. Kiderül, ez egyike a Superalbum dalainak, amelyet a lemezen Co Lee és DOÓR társaságában énekelnek a gyerekek. De felcsendül aztán Járai Márk és Bereményi Géza Réteken című dala is az albumról, amelyen egyébként olyan előadókkal énekel közösen a gyerekkórus, mint VALMAR, a Bagossy Brothers, a Carson Coma, a Margaret Island vagy a Blahalouisiana zenekar.

A kórusban való részvétel azok számára is lehetőséget nyit, akik amúgy nem a legjobbak az éneklésben, hiszen az ügyesebbek „felhúzzák” őket, a produkció végül így is jó lesz. Azzal tehát, hogy nem kiválogatott gyerekek énekelnek a Superar kórusban, elmosódnak a képességbeli határok és felülértékelődik a közösségi élmény, a közös siker. Ezt a célt szolgálja, hogy a tanárok igyekeznek szem előtt tartani, melyik zenei gyakorlat milyen szociális kompetenciát fejleszt a gyerekekben, hiszen egy jól működő közösség jól fog együtt megszólalni. – Egy jól felépülő közösség hatalmas erőforrás, ami parlagon hever, ha  elviszi a fókuszt a szolmizálás vagy a szolfézs a zeneoktatásban. Mi ezeket csak akkor szoktuk elővenni, amikor már testet-lelket megmozgató módon megszerettettük az éneklést, amikor már várják a Superar órát. Hiszen motiváció nélkül semmit nem lehet beleverni a gyerekek fejébe – magyarázza Morvay Judit.

Az énektanárnő, Hanza Rolanda Párkányból jár a kőbányai iskolába, immár harmadik éve. A harmadikosokat, akik lelkesen követik az útmutatásait, elsős koruk óta tanítja. Azelőtt egy szlovák általános iskola ének-zenetanáraként dolgozott, versenykórusokat vezetett és megtapasztalta az állami oktatás kötöttségét, aztán szembejött a Superar felhívása, amiben magára ismert. – Néha komoly kihívások elé állít ez a munka, viszont itt nincs rajtunk az a teljesítménykényszer, ami egy állami iskolában meghatározza a tanárok mindennapjait.

A Superar órákon megvan az a szabadságunk, hogy azt adjuk tovább a gyerekeknek, ami az erősségünk –

fogalmaz, majd az énektanárok fantasztikus lehetőségeiről beszél és arról, hogyan formálódik a társadalom jövője a gyerekkorban megtapasztalt sikerélmények, pozitív megerősítések által. – Közösséget építünk és élményt szerzünk: ez a küldetésünk. A zene által pedig egy kis burkot próbálunk képezni a gyerekek körül – foglalja össze, miután a gyerekek egy általuk választott dalra kimeneteltek a teremből. „Viento, viento-oo…”, hangzik a dúdolgatás még a szünet vége felé is a folyosóról. 

A Superar tanárainak rendkívüli énekórái nem csak a szerény körülmények között élő kőbányai gyerekeknek visznek csillogást az életükbe. A Miskolc környéki iskolák és tanodák kisdiákjai épp olyan lelkesek a pozitív pedagógiától. A program, amelyben eddig 650 általános iskolás fordult meg, hivatalosan elsőtől negyedik osztályig kíséri a gyerekeket, de sok gyerek, ha már egyszer megízlelte, nem szívesen mond le egy zenei együttes kínálta élményről, így a Superar tevékenységi köre folyamatosan bővül. Hogy mennyire vonzó ez a társadalmi küldetést hordozó zenepedagógiai program, azt jól mutatja, hogy amikor az alsós korosztályból kifutnak, ötödikben jó részük önként jelentkezik, hogy folytatná a közös munkát. Az ő kedvükért jött létre egy klasszikus gitárzenekar és egy, a nemzetközi hálózatban is egyedülálló hangszeres együttes, amelyben – azon túl, hogy a hangszeres képzésben a gyerekek segítségére vannak, a tanár már csak egyfajta facilitátorként van jelen, minden mást önállóan intéznek a gyerekek.

A Superar igyekszik olyan iskolákkal együttműködést kezdeményezni, amelyekben magas a marginalizált helyzetű gyerekek aránya,

ezekben pedig bizony gyakran komoly kihívás a fegyelmezés, a gyerekek motiválása, a közös célok megfogalmazása. A programban tanító oktatók azonban nincsenek magukra hagyva ezekkel a nehézségekkel. Hetente tartanak megbeszéléseket, amelyen átadják egymásnak a tapasztalataikat és adott esetben hasznos technikákat is, amelyek már itt-ott beváltak, és persze megosztják egymással a sikertelenségeket is. – Nem vagyunk dirigáló típusok. Fegyelmezni hanggal, tükör technikával szoktunk és pozitív megerősítéssel igyekszünk elérni, hogy a gyerekek jól akarják csinálni a feladataikat. Amikor aztán megtapasztalják, hogy milyen, amikor egy közös éneklés szépre sikerül, már nem érik be kevesebbel – magyarázza Hanza Rolanda, aki úgy véli, a legfontosabb, amit taníthatnak a gyerekeknek, hogy ha hibáznak is az életben néha, érdemes mindig újra próbálkozniuk.

Az a tapasztalat, hogy a Superar órákon szerzett élmények lelkesebbé, bevállalósabbakká teszik őket más tanórákon és az élet egyéb területein is. Az osztályokban – Budapest belső kerületeiben is – jellemzően 8-10 etnikum jelenik meg egy-egy osztályban és a gyerekeknek komoly megerősítést jelent, hogy ezeken az órákon a saját kulturális kincsüket is beemelik a tanrendbe. Ahogy Kodály Zoltán is írja, a zeneoktatás a szociális készségeket is fejleszti, a gyerekektől egymásra hangolódást, figyelmet, sőt, bizonyos helyzetekben vezetői készségeket is igényel. A fellépések pedig feszesebbé teszik a közös felkészülést, megemelik a munka minőségét és a bizalomépítés terepeként is szolgálnak.

A hazai Superar pályázati pénzekből, magán- és céges adományokból, adó 1 százalékokból tartja fenn magát, de ma már fizetős szolgáltatásokat is nyújtanak, például csapatépítő zenés workshopokat tartanak kisebb és nagyobb vállalatok alkalmazottainak – gyerekekkel vagy nélkülük – és természetesen az általuk adott jótékonysági koncertek is hozzájárulnak a működésük sikerességéhez.

A budapesti, Sziget fesztiválos fellépés ma már a nemzetközi közösség számára is jelentős esemény, ahová legalább négy országból érkeznek gyerekek (tavaly kétszázan voltak), Svájcból, Szlovákiából, Bosznia-Hercegovinából, Ausztriából és Romániából. A nemzetközi találkozókra általában minden évben négy közös dallal készülnek a gyerekek, azért, hogy legyen közös zenei anyag a határokon átívelő fellépésekhez. Ízelítőt hallhatunk a világ minden tájáról összeállított repertoárból a Zene Házában rendezendő koncerten is, ahol közel százan állnak majd színpadra a budapesti és Miskolc környéki gyerekek. – Öröm látni, hogy amikor a profi előadók bizalmat szavaznak nekik és profi partnerként fogadják el őket, milyen koncentrált munkát tudnak felmutatni ezek a fiatalok – mondja Morvay Judit. Az önbizalomnövelő zenei program ehhez hasonló megmérettetései egész évre ellátják a kisiskolásokat motivációval és azelőtt számukra ismeretlen munkamorállal vértezi fel őket. 

A superaros gyerekek az idegen nyelv órákon is bátrabban szólalnak meg, hiszen van már tapasztalatuk abban, milyen, amikor külföldi társaikkal próbálnak kommunikálni. A szlovák, osztrák, svájci, bosznia-hercegovinai gyerekekkel nincs közös nyelvük, a nyári tábor első napjának végére legtöbbször mégis kézenfogva rohangálnak velük. Ahogy leomlanak a nyelvi különbségek állította falak közöttük, úgy tűnnek el a kulturális, társadalmi különbségek is a közös énekléseknek hála. Ezekben az években megélik, hogy épp olyan megbecsült helyekre jogosultak a társadalomban, mint bárki más. Ebben a nagy gonddal működtetett közösségben jó eséllyel felébred bennük az ambíció a továbbtanulásra is és arra, hogy jogot vindikáljanak maguknak egy magasabb életszínvonalra, mint amilyenbe beleszülettek.

Nyitókép: Superar zeneóra a Kőbányai Bem József Általános Iskolában 2026. február 19-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Valódi fenyegetés-e Zelenszkij mondata?

Benyó Rita: Az elmúlt napokban olyan mondatok hangzottak el Zelenszkijtől, amelyeket a Fidesz azonnal kampánytémává emelt. Amit most látunk, az valódi fenyegetés, vagy inkább politikai zaj?

Stumpf András: Kampányilag és kommunikációs szempontból releváns, mert a Fidesz ki tudja használni, és a Tiszának is reagálnia kell rá. Ebben az értelemben van jelentősége. De a legfontosabbat érdemes rögtön leszögezni: ebből nem következik semmiféle reális katonai veszély Magyarországra nézve. Nem kell attól tartani, hogy Ukrajna megtámadja Magyarországot, vagy hogy fizikai fenyegetés érné a magyar miniszterelnököt. Ez a veszély gyakorlatilag nulla. A mondat ettől még vállalhatatlan volt, nyugodtan ki lehet mondani, hogy ezt magyarként vissza lehet utasítani, de nem lettünk nagyobb veszélyben, mint eddig voltunk.

Megfordítható-e a Fidesz „biztonság vagy kockázat” kerete?

Benyó Rita: Újra előkerült a Fidesz régi kampánylogikája: ők a béke és a biztonság, mindenki más kockázat. Közben mégis azt látjuk, hogy Orbán Viktor hadakozik Zelenszkijjel, miközben Magyar Péter inkább arról beszél, hogy Magyarország maradjon ki Orbán és Zelenszkij háborújából. Megfordítható ez az egész gondolkodás?

Magyari Péter: Nem hiszem, hogy ilyen értelemben megfordítható. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy valójában a Fidesz a kockázat, akkor már el is fogadtuk a Fidesz által felépített keretet: azt, hogy tényleg egy rendkívüli fenyegetésről szól a választás. És ha ezt elfogadjuk, Orbán Viktor pályáján mozgunk. Innen nagyon nehéz átfordítani a vitát. Az igazi kérdés inkább az, hogy elhiszik-e az emberek, hogy van valós veszély, vagy ez az egész ijesztgetés egyszer csak már nem működik úgy, mint korábban.

Stumpf András: Én ezt annyiban árnyalnám, hogy Magyar Péter ebben a helyzetben kifejezetten jól vette észre, mi az az egyetlen narratíva, amit alkalmazhat. Nem mintha különösen szabad mozgástér lenne számára, inkább nagyon keskeny pallón kell egyensúlyoznia: nem beszélheti túl az ügyet, de azt is jeleznie kell, hogy nem hagyja teljesen gazdátlanul. És ha tartja ezt az irányt, akkor annyiban tényleg a feje tetejére állhat a kampány, hogy miközben eddig a Fidesz beszélt a békéről és a szuverenitásról, most egyszer csak az látszik: a Fidesz hadakozik Zelenszkijjel, Magyar Péter pedig arról beszél, hogy maradjunk ki Orbán és Zelenszkij háborújából, meg mindenféle háborúból.

Benyó Rita: Végül is ez volt a kérdés: megfordítható-e így a gondolkodás?

Stumpf András: Szerintem nem abban az értelemben, hogy ezzel Magyar Péter új választókat nyer, vagy átfordít fejekben egy komplett világmagyarázatot. Inkább arra jó, hogy ne váljon számára támadási felületté az ügy. Hogy ugyanaz történjen, mint más, számára kellemetlen témáknál: lepattanjanak róla a támadások. Nyerni ezen nem tud, és talán nem is kell neki. Elég, ha ez a téma nem roncsolja a saját táborát. Szerintem most ez az egyetlen reális politikai célja ebben az ügyben. Külpolitikai rettegtetés vs. magyar hétköznapi valóság.

Mi alapján döntse el a választó, mit higgyen el?

Benyó Rita: Az egyik oldalon azt mondjuk a nézőnek, hogy ne higgyen el mindent az ukrán fenyegetésről, a másik oldalon viszont itt vannak az orosz beavatkozásról szóló hírek. Hogyan lehet eligazodni ebben a zajban?

Magyari Péter: Nagyon nehéz, mert a modern propaganda egyik célja éppen az, hogy végül semmit se higgyünk el. Ilyenkor nem az a legfontosabb, hogy kinek a mondata hangzik erősebben, hanem az, hogy ki milyen módszerrel dolgozik, és milyen a hitelességi múltja. Hányszor derült ki egy oknyomozó újságíróról, hogy valótlant állított, és hányszor derült ki ugyanez azokról, akik naponta gyártanak újabb politikai vádakat? Ha valaki tájékozódni akar, akkor ezt kell mérlegelnie: ki bizonyított már, és ki az, aki csak ismétel.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Mi a háború célja?

Csiki Varga Tamás: „Hosszú ideje fennálló amerikai cél volt – és ez nem változott meg Donald Trump második adminisztrációja alatt sem –, hogy bármilyen térségről beszélünk – legyen ez Európa, a Közel-Kelet vagy a Távol-Kelet – meg kívánják akadályozni azt, hogy a regionális hegemón olyan szereplő legyen, aki az amerikai érdekeket korlátozni tudja hosszú távon és hatékonyan. A Közel-Keleten több jelentkező is van, aki szeretne erős fiúnak tűnni, de alapvetően Irán és a proxyhálózata volt az az elmúlt 20 évben, ami nagyon erős befolyásoló szerepet alakított ki. Ennek a meggyengítését láthattuk a tavalyi 12 napos háborúban is – és ennek a részének tekintem az Irán elleni mostani fellépést is.”

Kemény János: „A háború amerikai szempontból többé-kevésbé elkerülhetetlenné vált. Érdekessége ugyanakkor, hogy – legalábbis az eddigi jelek szerint – nem kívánnak szárazföldi beavatkozást indítani. Márpedig a hadtörténelemben a levegőből indított rendszerváltási kísérletek nem voltak túlzottan sikeresek. Rendkívül nagy károkat tudnak okozni, ugyanakkor van olyan hatásuk is, hogy a lakosság felzárkózik a fennálló rendszer mögé. Úgy tűnik, hogy az amerikai és az izraeli oldal egy példátlan méretű légi hadjárattal megpróbálja a rezsim összeomlását elérni, ezt pedig úgy akarják megvalósítani, hogy a katonai célpontok mellett igyekeznek leamortizálni a belbiztonságot és minden jelentősebb adminisztratív intézményt.”

Változott-e valamiben az amerikai harcmodor?

Csiki Varga Tamás: „Az elmúlt hónapok amerikai erő alkalmazásának van egy olyan eleme, amely néhány tabut ledöntött. Az egyik ezek közül az, hogy nem volt szokás az ellenség politikai vezetőit ilyen szinten likvidálni. Márpedig most Venezuela és Maduro, illetve az iráni vezetés esetében is ezt látjuk. Az üzenetértékét szeretném kidomborítani: az Egyesült Államok demonstrálta azt, hogy van olyan képessége – nem biztos, hogy mindenhol és mindenkivel szemben, de belátható időn belül össze tudják rakni –, aminek a gyakorlati megvalósítása azt jelenti, hogy »odamegyünk és megölünk«. Ez azért üzenetértékű a következő iráni vezetésnek is, legyen az bárki.”

Milyen jelekből érdemes következtetni a folytatásra?

Kemény János: „Rendkívül képlékeny – valószínűleg még az amerikai fejekben is –, hogy mi az, amit meg tudnak valósítani. Ennek megfelelően nagyon nehéz egy olyan feltételrendszert kitalálni, ami megmutatja, mi a győzelem és mi a vereség. Valószínűleg az is az amerikai vezetés célja, hogy ha rossz irányba mennek el a dolgok, akkor valamelyik korábbi kitételre hivatkozva – szelektíven természetesen – győzelmet tudjanak deklarálni, azt állítja, hogy »ez így jó lesz, és mindig is ezt akartuk«. De a helyzet az, hogy háborúknak van egy olyan sajátos hatása, hogy önálló életet élnek, a kimeneteket befolyásolni pedig néha rendkívül nehéz.”

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A magyarul is megjelent Putyin emberei az egyik legjobb könyv az orosz elnök rendszeréről és hatalomra kerülésének történetéről. Alcíme így hangzik: Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot. Az egykor moszkvai tudósítóként dolgozó szerző rengeteg interjút készített az orosz gazdasági elit, titkosszolgálatok és maffia fontos embereivel, hogy feltérképezze az orosz hatalmi gépezet logikáját és közelmúltjának történetét. 

Belton 2020-ig hét éven át dolgozott a könyvön, és újságíróként azóta is folyamatosan kapcsolatban van forrásaival, az oroszországiakkal is. Jelenleg a Washington Post munkatársa, nemrégiben társszerzője volt annak a cikknek, ami a 2024-es DHL-merénylet hátterét mutatta be – az orosz titkosszolgálat akkoriban egy Amerikába tartó repülőgépet próbált felrobbantani.

Budapesti látogatása alkalmával az ukrajnai háború lehetséges kimeneteléről, Putyin tárgyalástechnikájáról, drezdai sötét ügyeiről is beszélt lapunknak, és még azt is elmagyarázta, hogyan finanszírozza bűncselekményekkel európai szabotázsait az orosz titkosszolgálat.

– Úgy tudom, hogy szerda reggel a Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársaival találkozott, közvetlenül a mostani beszélgetésünk előtt. Mire voltak kíváncsiak?

– Erről sajnos nem beszélhetek, ez nem nyilvános esemény volt. 

– Kedden mindenesetre Orbán Viktor telefonon tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, Szijjártó Péter pedig ma Moszkvába utazott. A Kreml közleménye alapján az orosz elnök megdicsérte a magyar miniszterelnököt, amiért kiáll a magyar szuverenitás mellett. Miért volt ezt fontos hangsúlyozni Putyin hivatalos honlapján?

– Mindenképpen érdekes, ahogy Magyarország a NATO és az EU tagjaként egyensúlyoz ebben a relációban. Egy ilyen közlemény nem biztos, hogy segítséget jelent Orbán Viktornak a választási kampányban. Sokféle értelmezés lehetséges.

– Tavaly augusztusban az orosz kémelhárítás rakott ki a honlapjára egy hírt, miszerint az Európai Bizottság a magyar ellenzékkel összefogva Orbán Viktor eltávolításán dolgozik. Erre mi szükség volt?

– Szerintem az SZVR (Külső Hírszerző Szolgálat – szerk.) így akarta jelezni, hogy mennyire fontos szövetséges Oroszország számára Magyarország, különösen az EU tagjaként. 

– Miért fontos?

– Úgy tűnik, hogy az energetikai kapcsolatokon keresztül képesek egy EU- és NATO-tagállam álláspontját a saját érdekeik mentén alakítani. Ezt tapasztalhattuk például a 90 milliárd eurós ukrán támogatás blokkolása esetében a közelmúltban. Magyarország ilyen módon Oroszország számára hasznos tud lenni.

– És mi lehet ebből a haszna a magyaroknak?

– Úgy tűnik, hogy a magyar kormány az olcsó energiában látja e kapcsolat hasznát.

Putyin KGB-s módszereiről

– Amikor 2024 nyarán a magyar kormány átvette a soros elnökséget az Európai Tanácsban, Orbán Viktor első útja Moszkvába vezetett. Távozáskor a repülőgépen egy svájci lapnak azt mondta, hogy benyomása szerint Vlagyimir Putyin száz százalékosan racionális ember, aki hűvös alapossággal mérlegel. Ön sok emberrel áll kapcsolatban, akik jól ismerik Putyint. Ők is így beszélnek róla?

– Régebben általában ilyennek értékelték, visszafogott embernek, aki alaposan végiggondolja és mérlegeli a dolgokat. Ám ezek az értékelések mostanra már nem érvényesek. Amikor négy éve Ukrajna megszállásáról döntött, akkor nagyon sokakat megdöbbentett az orosz elitből. Ennél sokkal megfontoltabbnak gondolták. Az ugyanis nem volt racionális döntés.

Feláldozta a teljes orosz gazdaságot, több százezer ember életét egy olyan háborúért, amit nem tud megnyerni.

Elég megnézni, hogy micsoda óriási áldozatok árán, milyen keveset haladt előre tavaly az orosz hadsereg. 

– Úgy tűnik, hogy Putyin kedveli a teátrális gesztusokat is. A könyvében felidézi a délutánt, amikor friss elnökként meghívta Sztálin egykori dácsájába az ország hét leggazdagabb emberét egy hússütésre, és ugyan senkit sem fenyegetett meg, mégis az volt a vendégek érzése közben, hogy nem biztos, hogy élve távoznak. Vagy amikor Angela Merkelt látta vendégül, a tárgyalás közben egy nagy kutyát hozatott a terembe, tudván hogy a német kancellár retteg a kutyáktól. Ezeket a színjátékokat a KGB-nél, Putyin korábbi munkahelyén tanították?

– Igen, Putyin nagyon ért ezekhez a KGB-s játszmákhoz. Alaposan tanulmányozza a találkozók előtt a partnereit. Merkel esetében a kutyával jelezte, hogy teljesen tisztában van a kancellár gyengeségeivel, világossá tette ezzel, hogy mindent tud róla. 

– Beszélt olyanokkal, akik még Drezdában voltak kapcsolatban Putyinnal, amikor a KGB ottani irodááján dolgozott az NDK-s időkben. Putyinnak erről a korszakáról szinte semmit sem lehet tudni, ön mit hallott tőlük? 

– Szerintem a drezdai időket Putyin értékelésekor hajlamos a világ túl felületesen kezelni. Ebben szerepe van annak, hogy ő maga mindig úgy beszélt róla, hogy mennyire unatkozott, és egész nap csak aktákat tologatott. De ha alaposabban megvizsgáljuk a drezdai KGB-iroda szerepét, kiderül, hogy a szankciós nyugati technológiák csempészetében kiemelten fontos volt. Ott tanulta meg a nyugati embargók kijátszását, például az informatika területén voltak igen aktívak akkoriban. Egy korábbi Stasi-ügynök (az NDK titkosszolgálatának az embere – szerk.) azt mondta nekem, hogy a berlini fal leomlása idején Putyinnak szerepe volt a neonáci mozgalmak támogatásában is Kelet-Németországban. Illetve beszéltem a Vörös Hadsereg Frakció (az egykori NSZK-ban működő terrorista csoport – szerk.) egyik volt tagjával is, aki szintén személyesen ismerte Drezdából Putyint. Ő felidézte, hogy Drezda fontos bázisuk volt, ahol egy konspirációs lakásban találkoztak Putyinnal és az elvtársaival, akik

konkrét javaslatokat tettek neki, hogy milyen célpontokat kellene megtámadniuk az NSZK-ban.

Arról is egyeztettek, hogyan juthatnak a csoport tagjai fegyverhez és készpénzhez. Szerintem nagyon fontos tudást szerzett Drezdában Putyin, ott értette meg a fedett aktív műveletek jelentőségét. Megtanulta, hogyan érdemes a nyugati világban politikai megosztottságot teremteni és kijátszani a szankciókat.  

Fekete kasszákról, merényletekről

– Tavaly ősszel több cikket is írtam egy nagyszabású áfacsalásról, ami a magyarországi gázkereskedelmet érintette. Akkoriban többen azt magyarázták nekem, hogy az elkövetők az orosz titkosszolgálat emberei lehettek, akik az európai műveletek finanszírozására loptak ki sokmilliárd forintot Magyarországról. Reális, hogy ilyen megtörténhetett?

– A korábbi tapasztalatok alapján ez lehetséges. Az orosz szolgálatok intézték például Moldovában a Laundromat néven elhíresült óriási csalást, de a dán Danske Bank vagy a svéd Swedbank pénzmosási botrányaiban is az FSZB-hez (a KGB utódja – szerk.) vezettek a szálak. Azon belül is a K ügyosztályhoz, ami hivatalosan pénzmosási bűncselekmények felderítésével foglalkozik, de az ott dolgozó tiszteknek igen szoros kapcsolatuk volt az említett bűncselekmények elkövetőivel. Az illegális bevételek fontos forrásai az FSZB európai műveleteinek. Nincsenek a konkrét ügyletekről általában egyértelmű bizonyítékaink, de az igen valószínű, hogy több tízmilliárd dollárnyi pénz áramlott az utóbbi években a szolgálatok fekete kasszáiba, amit európai műveletekre költöttek. Beszéltem emberekkel, akik a pénz mozgatásában működtek közre az FSZB megbízásából. 

– Az egyik ilyen brutális művelet a DHL-merénylet lehetett volna, amikor egy Londonból Amerikába tartó repülőt akartak 2024-ben felrobbantani az Atlanti-óceán felett a gyanú szerint. A Washington Postban megjelent cikkében mutatta be, hogy a robbanószert az FSZB helyezhette el a repülőn. Tényleg ennyire súlyos a helyzet, hogy az oroszok repülőgépek elleni merényletet szerveztek? És ha igen, akkor azóta miért nem tettek hasonlót?

– Az amerikaiak ezután nagyon határozottan jelezték az oroszoknak, hogy ezzel átlépnek egy olyan határt, aminek rendkívül súlyos következményei lesznek. Hogy pontosan mit akartak az oroszok, az nem világos, mert a csomagok közé rejtett bomba végül egy reptéri raktárban robbant fel, és nem a repülőn, ahová később került volna. Lehet, hogy eleve így tervezték, és figyelmeztetésnek szánták.

Az nagyon világosan kiderült utólag, hogy a robbanószerkezetet az FSZB-hez szorosan kötődő ügynökök juttatták be a raktárba,

ahonnan repülővel szállították volna el a csomagot az USA felé. A lengyel és a litván nyomozók elfogták a szerkezet feladóit, és a kommunikációs csatornáik feltérképezése után egyértelműen kiderült az FSZB-s kapcsolat. Egy bizonyos Alekszej Koloszovszkij volt a kapcsolattartójuk, aki az FSZB-nél és az orosz katonai elhárításnál is dolgozott korábban, ő mondta meg, hogyan szereljék össze a robbanószerkezetet és hogyan adják fel.

– Tavaly nyáron tele volt a sajtó orosz dróntámadásokkal, vasúti és egyéb szabotázsokkal, amelyekkel a gyanú szerint az oroszok támadták Európa országait. Az elmúlt néhány hónapban viszont ilyesmiről nincs hír. Befejezték? Vagy az európai hatóságok titkolóznak?

– Nem hiszem, hogy titkolóznának, hiszen ezeknek komoly és látványos következményeik lettek, elég például a repülőterek lezárására gondolnunk. Szerintem most éppen visszafogják magukat. A legtöbb akciót akkor követték el, amikor az EU-ban napirendre került, hogy Ukrajnának adják az orosz jegybank befagyasztott vagyonát. Belgiumot, ahol a 200 milliárd euró letétben van, különösen sok támadás érte. A belga miniszterelnököt közvetlenül is megfenyegették, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ellenállt, és megvétózta a pénz átadását Ukrajna támogatására. Bart De Wever saját maga, de az egész belga nemzet biztonsága miatt is aggódott. Úgyhogy sajnos ezeknek a támadásoknak valódi hatásuk volt, még akkor is, ha végül egy közös hitel formájában egy 90 milliárd eurós támogatást végül elfogadtak a tagállamok. (Magyarország, Szlovákia és Csehország kivételével – szerk.) 

– Akkor ez egy sikeres művelet volt orosz részről?

– Attól tartok, hogy igen.

– Az orosz energetikai üzleteknél rendre feltűnnek bizonyos közvetítő kereskedők, akik az orosz eladó és a külföldi vevő között állnak, látszólag nem tesznek semmit, csak leszedik a sápot. Ilyen közvetítők is finanszírozhatják a titkosszolgálatokat? 

– Valószínűnek látszik. Már a szovjet időkben használtak ilyen közvetítő cégeket, amelyek végső soron a KGB vállalkozásai voltak. Jól dokumentált például, hogy a világ különböző országaiban működő kommunista pártokat finanszírozták az így befolyt pénzből. Ez jól ismert módja az oroszok külföldi befolyásszerzésének. Putyin ezeket a technológiákat felélesztette, ilyen közvetítő cég lett a 2000-es évek közepén például a gázzal kereskedő ausztriai Centrex.

– Nekik magyarországi érdekeltségük is volt. 

– Valóban? Amit említeni akartam, az egy olaszországi üzletük volt, amit Silvio Berlusconi miniszterelnök egyik közeli barátjával alapítottak. Orosz gázzal kereskedtek közvetítőként, látszólag nem volt más szerepük, minthogy pénzt fölözzenek le. Soha nem derült ki, hogy hova ment a pénz, de az olasz parlament egy idő után leállította ezt a gyanús üzletet. Szerintem a mostani szankciós világban még kiterjedtebb ez a modell, mint valaha volt.

Az olajkereskedelemben különösen sok ilyen gyanús közvetítő cég jelent meg. 

A szankciókról

– Most éppen a 20. szankciós csomag van napirenden az EU-ban, amit egyelőre a magyar kormány megvétózott. Ha elfogadnák, akkor az orosz olajtankereket teljesen kitiltanák az európai kikötőkből. Ez fájna az orosz kormánynak?

– Az eredeti koncepció szerint igen, ez komoly kárt okozott volna az orosz gazdaságnak és az állam bevételeinek. De a helyzet az Irán elleni amerikai támadással megváltozott. Egészen a hétvégéig az oroszoknak nagyon komoly gondjaik voltak a szankciók miatt, különösen október óta, amikor az USA szankció alá vonta a két legnagyobb olajcégüket, a Lukoilt és a Rosznyeftet, amelyek együttesen az export 80 százalékát intézték. Decemberben és januárban az orosz olajbevételek máris a felükre estek vissza, és már ott tartottak, hogy hordónként 20 dollárért is eladták az olajukat, hogy találjanak vevőt. Ha ehhez az EU-s kikötői tilalom is hozzájött volna, akkor különösen nehéz lett volna az oroszoknak kivinniük az olajukat az országból, a kikötői szolgáltatásokra feltétlenül szükségük lett volna akkor is, ha új kereskedőcégeket alapítanak. 

– Az iráni háború ezen mit változtatott?

– Minden a feje tetejére állt. Az olaj ára drágul, és ha a Hormuzi-szoros átjárhatatlan marad, akkor akár 100 dollár fölé is mehet a hordónkénti ár. Ráadásul Kína sok iráni olajat vásárolt, és a hiányzó mennyiséget most Oroszországból pótolhatja. Az olaj drágulása és a kínai vásárlások együtt már kárpótolhatják az oroszokat a szankciós veszteségekért. 

– Többek között Felix Saterrel, az USA-ban élő orosz maffiózó-üzletemberrel is beszélt, amikor a könyvén dolgozott. Róla kiderült, hogy egyike volt azoknak, akik Trump 2016-os kampányát segítették, illetve korábban üzleti kapcsolatokat épített ki Trump cégeivel. A 2024-es Trump-kampányban viszont alig volt szó orosz támogatásról. Tényleg nem fordult most elő ilyen?

– Már a Washington Postnál dolgoztam a kampány idején, és eljutottak hozzánk kiszivárogtatott anyagok arról, hogy az amerikai titkosszolgálatok tapasztaltak orosz beavatkozást a republikánus jelölt kampányának segítésére. A legegyértelműbb példák bizonyos mesterséges intelligenciával készített videók voltak, amelyekkel Kamala Harrist és alelnökjelöltjét járatták le. Néhány közülük nagyon virális lett, és persze vannak kétségek, hogy mennyit számítottak a választás kimenetelében, de az biztos, hogy rengeteg emberhez eljutottak. Ami még biztos, hogy a videók készítői kapcsolatban álltak Oroszországban élő titkosszolgálati személyekkel illetve Alekszander Duginnal (a putyini propaganda egyik teoretikusa – szerk.) is. 

– Az elmúlt fél évben többször is írt az orosz-indiai kapcsolatokról, például arról, hogy az indiai IT-iparba hogyan igyekszenek az oroszok bekapcsolódni, titkosszolgálati támogatással. Ezt miért csinálják?

– A szankciók miatt a háború óta az oroszok nagyon kiszolgáltatottak lettek Kínának. Ezt próbálják ellensúlyozni, és ezt leginkább indiai lehetőségek felkutatásával látják reálisnak. Ott már évtizedek óta vannak kapcsolataik. Az IT-ügylet, amiről legrészletesebben írtam, egy Amerikában élő orosz üzletember vezetésével szerveződik, aki korábban az orosz titkosszolgálatnak dolgozott, és a forrásaim szerint most is tart a bekötöttsége. Úgy próbálnak szankciós technológiát másolni, ahogy Putyinék csinálták annak idején Drezdában. 

A béketárgyalásokról

– Követte a béketárgyalásokat is, Alaszkától a Közel-Keleten át a legutóbbi genfi fordulókig, amikor amerikai közvetítők próbálták megállítani az ukrajnai háborút. Ott is látszanak a KGB-s technika mintázatai az orosz delegáció részéről?

– Attól tartok, hogy azok egyenesen a KGB tankönyvein alapulnak. Putyin előadja, hogy érdekelt a békében, miközben csak fokozza a háborús erőfeszítéseit, Ukrajnát jóval több rakétával támadja, amióta mennek ezek a tárgyalások.

Nagyon fontos Putyinnak, hogy Trumppal elhitesse, érdekli a béke, és így megússza a mostaninál keményebb amerikai szankciókat.

Látványos példája volt ennek a trükknek az alaszkai találkozójuk. Nagyon jó forrásból tudom, hogy Moszkvában komolyan aggódtak, mert a találkozó előtti hetekben Trump rendkívül szigorú szankciókkal fenyegette meg Oroszországot, ha nem hirdet feltétel nélküli tűzszünetet. Úgyhogy eldöntötték, hogy tesznek valamit ellene. Az alaszkai csúcs óta Trump soha nem követelt azonnali és feltétel nélküli tűzszünetet, hanem egy egészen összetett gazdasági megállapodásra terelődött a szó, amit az USA és Oroszország között kötnének meg.

– Hol itt a KGB-s technika?

– Putyin személyesen alkalmazta. Tudta, hogy Trump érzékeny pontja az üzlet, mindenképpen jó alkut akar, úgyhogy csillagászati összegű üzleti lehetőségeket vázolt fel, 20 billió dollárról beszélt, aminek persze a valóságban semmi alapja sincs, ez jóval több a teljes orosz GDP-nél. De tudta, hogy ez megragadja Trump figyelmét. A taktika másik része a tárgyalástechnika. Először elhitette Trumppal, hogy érdekli a béke, felvetette a területcserét mint megoldást. Aztán ahogy Zelenszkij beleegyezett a csapatok visszavonásának lehetőségébe, és tárgyalni kezdett egy demilitarizált zóna létrehozásáról a Donbaszban, az oroszok újabb feltételt szabtak. Azt követelték, hogy a Roszvgargyija, a Nemzeti Gárda ellenőrizze a területet, ami a gyakorlatban orosz megszállást jelentene. Más tárgyalási pontoknál is ez történt: amint az ukránok engedtek valamit, az oroszok új igényekkel jöttek. A lényeg, hogy a tárgyalásokat a végtelenségig húzzák. 

A háború végéről

– Mit gondol, hogyan lehet vége ennek a háborúnak?

– Nagyon nehéz erre válaszolni. Abból indulok ki, hogy a jól informált orosz forrásaim azt mondják, hogy minél jobban elhúzódik a háború, annál inkább aggódnak. Rosszul érinti őket, ha Ukrajna európai támogatása megmarad, mert az orosz gazdaság egyre súlyosabb problémákkal szembesül a szankciók miatt. A nyár végéig komoly gazdasági válság sújthatja Oroszországot, főleg ha a Rosznyeft és a Lukoil elleni szankciók hatályban maradnak, és átmegy az EU huszadik csomagja is a kikötőket illetően. Máris súlyos körbetartozások teszik próbára az orosz gazdaságot, recseg-ropog a bankrendszer a hiteltörlesztések tömeges leállása miatt, a kamatok emelkednek, ez reménytelenné teszi a tartozások beszedését. Közben 200 milliárd dollárnyi fedezetlen hitelt kellett nyújtaniuk a bankoknak a fegyvergyárak számára. Most az iráni válsággal egy kis lélegzethez jutottak, de nem tudni, hogy ez meddig tart.

Nyilván próbálják továbbra is finanszírozni a háborút, de a bankrendszer az összeomlás szélére került. 

– Akkor lesz béke, ha elfogy az oroszok pénze?

– Beszélgettem egy orosz közgazdásszal, aki felhívta a figyelmemet a krími háború (1853-56 – szerk.) tapasztalataira. Akkor pontosan ez történt, az oroszok azért hagyták abba a háborút, mert elfogyott a pénzük. Ha az EU képes egységes maradni, és továbbra is segíteni Ukrajnát, akkor ez lesz a vége, mert az EU sokkal gazdagabb, mint Oroszország. Ha az oroszok azt látják, hogy az ukránok mindig megkapják a mostani, évi 45 milliárd eurós támogatást, akkor valóban elkezdik majd vizsgálni, hogyan tudnak kiszállni. De azt nem tudom, hogy ehhez mennyi idő kell. 

– A mostani és az előző brit kormány is nagyon elkötelezett Ukrajna támogatásában. De mi lesz, ha a közvélemény-kutatásokat vezető Reform UK nevű párt jut hatalomra?

– Ez a következő évek egyik legfontosabb kérdése. Nigel Farage, a Reform UK vezetője most éppen elhatárolódik korábbi önmagától, mert régebben rendszeresen Putyint méltatta. Tudja, hogy ez most nem népszerű politika az Egyesült Királyságban. De tudjuk, hogy egyáltalán nem úgy viszonyul az orosz vezetéshez, mint akár a Munkáspárt, akár a Konzervatívok. Nincs kétségem, hogy az oroszok mindent megtesznek a Reform UK támogatásáért. Nyilvános adat, hogy a párt a legtöbb támogatást kriptovalutában kapja, aminek eredetét nagyon nehéz nyomon követni. A legnagyobb adakozók között olyan üzletemberek vannak, akik korábban az oroszországi fémiparban voltak érdekeltek. Persze azt mondják most, ennek semmi köze az adományaikhoz. Mindenesetre a brit kormány szigorítani készül a szabályokon, hogy ne lehessen kriptovalutával politikai szervezeteket támogatni. Erre szerintem nagy szükség lenne. 

– Mi az oroszok taktikája, hogy ne kelljen befejezniük a háborút?

– A legfontosabb számukra, hogy az európai egységet megtörjék. Ehhez kell nekik olyan pártokat támogatniuk, mint például a Reform UK Nagy-Britanniában, és más országokban másokat természetesen. Továbbá fenn akarják tartani üzleti ajánlataikkal Trump figyelmét, és más országoknak is adhatnak nagyvonalúnak látszó ajánlatokat.

(Catherine Belton budapesti útját a brit nagykövetség és a Political Capital szervezte.)

Nyitókép: Catherine Belton (fotó: Mudra László / Válasz Online)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az elnöki repülőt négy, szuperszonikus nukleáris rakéta hordozására is alkalmas Rafale vadászgép kísérte. A különleges kötelék Franciaország egyik jelképe, a tengerből kiálló gránitsziklára épített Mont-Saint-Michel bencés apátság felett is áthúzott. Miután Emmanuel Macron államfő megtartotta beszédét a nukleáris meghajtású tengeralattjárók Île Longue-i bázisán, a jelenlévő katonai és politikai elit együtt énekelte el a Marseillaise-t; csak úgy visszhangzott a szónoklat helyszínéül szolgáló szárazdokk.

Megadta tehát a módját Emmanuel Macron a nukleáris doktrína kiterjesztéséről szóló hétfői beszédének. Az előadás azonban nem csak a franciák által ízlésesen művelt színpadiasság miatt volt érdekes. Az Európai Unió egyetlen atomhatalma, az ENSZ Biztonsági Tanács egyetlen uniós állandó tagjának stratégiai irányváltása az egész közösségre kihat. Különösen a mostani geopolitikai környezetben, amikor ég az Európa-ház előkertje.

Az Oroszország által elindított ukrajnai háború elmúlt négy évében Moszkva többször fenyegette atomcsapással Európát. Donald Trump 2025 januárjában kezdődött második elnöksége óta szinte többet foglalkozott európai szövetségesei, mint ellenségei abajgatásával. Egyre több fővárosban teszik fel az elképzelhetetlen kérdést: vajon meddig számíthat Európa az eddig megingathatatlannak hitt amerikai védelemre? Ha a NATO közelgő összeomlásáról és az USA európai kivonulásáról szóló vélemények eltúlzottak is, a keleti szomszédunkban dúló háború, vagy a kontinensünk kereskedelmét, energiaellátását is befolyásoló iráni konfliktus egyaránt a szuverénebb és hatékonyabb európai védelem szükségességére irányítja a figyelmet.

Ebben a kontextusban tartotta beszédét Emmanuel Macron, lényegében a francia nukleáris elrettentő erő „európaiasításáról”.

Az államfő bejelentése szerint hazája egy EU-n kívüli ország (Egyesült Királyság) és hét uniós tagállam (Németország, Lengyelország, Hollandia, Belgium, Görögország, Svédország, Dánia) részvételével szintet lép a nukleáris elrettentésben. Ezen államok repülőterein szükség esetén atomtöltet hordozására is alkalmas francia vadászgépek állomásoznának, s a helyi erők együtt gyakorlatoznának a francia hadsereggel. Az atomfegyver esetleges bevetéséről szóló döntés azonban a mindenkori francia köztársasági elnök jogköre marad. Macron azt is bejelentette, növelik a jelenleg körülbelül 300-ra tehető nukleáris robbanófej-arzenált, de a stratégiai homály jegyében nem árulta el a pontos számot. (A jelenlegi állomány körülbelül a tizede az orosznak és az amerikainak.) Franciaország emellett a jelenlegi négy atom-tengeralattjárója mellé egy ötödiket is hadrendbe állít 2036-ra, s az új eszköz a szokásos francia visszafogottsággal a „Legyőzhetetlen” nevet kapja…

Nem véletlen a mélytengeri atomhordozók számának növelése, a szakértők szerint ezek a nukleáris elrettentés leghatékonyabb eszközei. A földi rakétaindító silók és a repülők sérülékenyek külső támadással szemben, míg a folyamatos mozgásban lévő tengeralattjárókat jóval nehezebb bemérni. Így egy potenciális agresszor jóval óvatosabb, hiszen biztos lehet abban, hogy az esetleges támadásra számára ismeretlen helyről kap majd pusztító ellencsapást. (Ezért a négy francia csapásmérő tengeralattjáróból kettő mindig a világ óceánjait járja.)

Macron beszéde nem pusztán retorikai kakaskodás. Alaposan végiggondolt stratégia része. Az államfő sietett elmondani: kezdeményezése nem a NATO ellen szól, pusztán kiegészítené a katonai szövetség képességeit. Ettől még természetesen a sorok közül mindenki azt olvassa ki szavaiból, hogy az amerikai elkötelezettség bizonytalanná válása miatti vákuumba a franciák nyomulnának be. A törekvés az összeurópai biztonság ügyét éppúgy szolgálja, mint a francia hadiipar érdekeit. Ezt azonban még az eddig olyan megingathatatlanul atlantista országok sem feltétlenül bánják, mint amilyen Dánia, Németország vagy Lengyelország. Ők úgy gondolkodnak, hogy inkább két védőernyő legyen, mint egy. Mindenesetre Friedrich Merz német kancellár nem sokkal Macron beszéde után az X (korábban Twitter) közösségi hálózaton jelezte egyetértését. Egyben azt is közölte: Párizs és Berlin közös magasszintű nukleáris tervezőcsoportot állít föl, s az újfajta német–francia együttműködés első lépcsője a stratégiai létesítmények felkeresése és közös gyakorlatok megtartása lesz. Donald Tusk lengyel miniszterelnök szintén üdvözölte a kezdeményezést, mondván: „barátainkkal együtt fegyverezzük föl magunkat, hogy ellenségeink soha ne merjenek megtámadni minket.”

Macron bejelentésének kedvező fogadtatása valami olyasmit fejez ki, amit a francia politikával gyakran kritikus Economist brit üzleti lap ezzel a címmel foglalt össze február közepén: „Az az idegesítő érzés, hogy Franciaországnak igaza volt – Donald Trump Amerikája a gaulle-izmust ismét tiszteletreméltóvá teszi”. Tavaly J.D. Vance amerikai alelnök brutálisan, idén Marco Rubio külügyminiszter a müncheni biztonságpolitikai konferencián némileg finomabban, de a lényeget tekintve ugyanúgy bírálta Európát. Donald Trump szeszélyességébe pedig mindenki belefáradt, a kontinens kormányain eluralkodott az érzés, hogy csak magukra számíthatnak.

Hirtelen felértékelődött Charles de Gaulle második világháborús hős és 1959-1969 közötti államfő politikája, aki bár vészhelyzetekben (így például a kubai rakétaválság idején) megkérdőjelezhetetlenül lojális volt az atlanti szövetséghez, makacsul ragaszkodott országa védelmi szuverenitásához. 1966-ra Franciaország önálló nukleáris csapásmérő erőt épített ki, kilépett a NATO integrált parancsnoki rendszeréből és távozásra kérte mind a Franciaországban állomásozó amerikai csapatokat, mind a katonai szövetség főhadiszállását.

Politikáját azóta lényegében az összes francia államfő követte.

Minden gazdasági nehézség ellenére a már régóta legfeljebb középhatalom Franciaország ragaszkodott a jelenleg évi 8-10 milliárd eurót felemésztő önálló nukleáris elrettentő erőhöz, valamint az olcsó és megbízható energiát szolgáltató atomiparához. Eközben Európa két másik legerősebb tagállama ideológiai okok miatt bezárta atomerőműveit (Németország), illetve katonai nukleáris képességeit az USA-hoz kötötte (Nagy-Britannia Trident II D5 rakétáinak karbantartásában és logisztikájában az Egyesült Államoktól függ.) Párizs a hadiiparát sem építette le, a bevezetőben említett Rafale-ok világszerte kelendő portékának számítanak. India két hete jelentette be, hogy 40 milliárd euróért vásárol 114 vadászgépet Franciaországtól. A gall kakas megtépázta az amerikai sast, hiszen Washington is versenyben volt: F-35-ös harci repülőit szerette volna eladni Új-Delhinek.

Elődjei politikáját folytatja tehát Emmanuel Macron, akinek belpolitikai mérlege meglehetősen gyenge. A 2027-ben véget érő második elnöki ciklust krónikus politikai bizonytalanság, az állam további eladósodása és gyengécske gazdasági növekedés jellemezte, Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése pedig az Elysée-palota kapujában áll. Miközben belpolitikáját gyakran kapkodás és összevisszaság határozta meg, a külpolitikában Macron majd’ egy évtizede következetesen beszélt az „európai stratégiai autonómia” szükségességéről. Ezt sokáig a többi európai ország legjobb esetben a NATO-val és általában az Egyesült Államokkal való viszony tisztázatlansága miatt vetette el. A gúnyosabbak pedig az egészet a gloire (dicsőség) és grandeur (nagyság) igézetétől szabadulni képtelen francia politika túlmozgásának tartották. Némi joggal arra is rámutatva, hogy az európai védelmi beszerzések fontosságáról az ipari kameráknak is nyilatkozó Macron leginkább saját hadiipari termékeit akarta eladni.

Az ukrajnai háború, a trumpi Amerika viselkedése, Kína folyamatos erősödése azonban kellemetlen kérdésekkel szembesítette az elkényelmesedett európai eliteket. Vajon kontinensünk hajlandó áldozatokat hozni saját védelméért? Meddig szervezheti ki saját biztonságát az Egyesült Államoknak, mely álláspontot Donald Trump otrombán bár, de némi joggal bírál? Hajlandó lesz-e többet költeni fegyverekre, miközben a jóléti társadalmakban már így is rengeteg a költségvetési feszültség?

Ezek a dilemmák korántsem ismeretlenek. Mint a francia nukleáris elrettentésről szóló 2016-os alapmunkából, a Bruno Tertrais és Jean Guisnel szerzőpáros által írt Az elnök és a bomba című könyvből kiderül, már Charles de Gaulle is abból indult ki az ötvenes évek végén, hogy a szoros szövetségesi viszony ellenére Franciaország nem bízhatja létfontosságú érdekeinek védelmét kizárólag az Egyesült Államokra vagy más szövetségesekre. Párizs a hidegháború idején sem törekedett arra, hogy paritásban legyen a szovjet és amerikai szuperhatalmakkal, elrettentési doktrínája az ellenség számára elfogadhatatlan károkozás elvére épült. Kezdettől része volt a francia elképzeléseknek az európai dimenzió, az ötvenes években még az is felmerült, hogy a britekkel és az olaszokkal közösen fejlesztenek atomfegyvert. A hidegháború idején Franciaország saját alapvető nemzeti érdekeinek tekintette más európai országok védelmét.

Így például nem zárkózott el attól, hogy egy NSZK elleni esetleges szovjet offenzíva esetén taktikai atomfegyvereket vessen be.

A francia nukleáris elrettentésnek tehát az európai dimenzió régóta része, Emmanuel Macron mostani beszéde azonban így is fordulópont. Mégpedig az „előretolt elrettentés”, azaz például az együttműködő országokba telepített, atomrakéták hordozására is alkalmas vadászrepülők miatt. A már említett szakértő, Bruno Tertrais elemzésében ezért nevezte Macron beszédét az elmúlt három évtized francia nukleáris politikája legfontosabb újításának.

Számos kérdés azonban még így is tisztázatlan. Nem világos a pénzügyi háttér. A francia költségvetés egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy az előretolt elrettentést kizárólag saját forrásból fedezze, ráadásul retorikai szempontból is egyensúlyozni kell. Franciaország nem beszélhet arról, hogy a kezdeményezése bármilyen módon az amerikaiak felváltására irányulna. Ez nem pusztán megriasztaná az USA-t továbbra is védelmük legfontosabb garanciájának tartó európai államokat, de irreális is. Bár övék az EU legnagyobb katonasága, seregüket maguk a franciák is ironikusan „bonszai-haderőnek” nevezik: mindene megvan, akár egy igazi fának, csak éppen kicsiben.

Miközben a NATO a mostanában cikcakkos washingtoni irányvonal miatt politikai problémákkal küzd, katonai része köszöni szépen, jól van. Legfőbb erejét az amerikai hadsereg mellett a közös eljárások, mechanizmusok jelentik, amelyek leváltása középtávon is lehetetlennek tűnik. Az új francia nukleáris doktrína mögött végső soron belpolitikai számítás is húzódik, s ezzel az európai fővárosokban tisztában vannak. Mint említettük, reális forgatókönyvnek látszik, hogy a Nemzeti Tömörülés jelöltje (Marine Le Pen, vagy függőben lévő pártfinanszírozási bírósági ügye kedvezőtlen fordulata esetén Jordan Bardella) megnyeri a jövő évi elnökválasztást. A radikális párt előretöréséért nagyban felelős Macron szeretné megkötni utódja kezét a lehető legszorosabb európai együttműködéssel – így egy politikai fordulat esetén sem változhatna meg alapjaiban a francia külpolitika.

Nyitókép: Emmanuel Macron francia elnök beszédet mond a Le Téméraire ballisztikusrakéta-hordozó atommeghajtású tengeralattjáró előtt az északnyugat-franciaországi Crozonban működő Île Longue haditengerészeti támaszponton 2026. március 2-án (fotó: AFP/POOL/Yoan Valat)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Miután beszántották a Szőlő utcai javítóintézetet, nagyon úgy néz ki, hogy az ország egyetlen leány javítójának sorsa is megpecsételődött. Nagy Dávid, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt pártigazgatója hetekkel ezelőtt kérdéseket küldött a Belügyminisztériumnak. Arra volt kíváncsi, amire nagyon sok érintett: tervezik-e az intézmény bezárását vagy átszervezését; ha igen, mi fog történni a különböző fenntartás alatt működő részlegekkel (a javító részleg újonnan a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága alá tartozik, amíg a speciális részleg továbbra is a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság alá); megmarad-e a javító reintegrációs fókusza és az ezt szolgáló programok; mi lesz a munkatársakkal, az ott nevelkedő gyerekekkel és mi fog történni a szinte egyedülálló anya-gyermek együttes nevelési programmal, amely mindkét fenntartóhoz tartozó részlegből fogad lakókat?

Mindezt a Belügyminisztérium azzal a kurta válasszal intézte el: „emlékeztetjük, hogy a Magyar Közlönyben olvasható a belügyminiszter 1/2026. (I. 19.) rendelete, amely – egyebek mellett – azt a célkitűzést fogalmazza meg, hogy szükségessé vált egy új, országos javítóintézet kialakítása. Hangsúlyozzuk: a rendelet célkitűzést fogalmaz meg, tehát nem döntést, döntéseket.” A nevezett rendelet ugyanaz, amellyel a javítóintézeteket a büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága alá irányították és amellyel a Szőlő utca bezárásáról rendelkeztek. Ez valóban említést tesz „egy új – végső soron az úgyszintén megszűnő további javítóintézetek szerepét is egyedüliként átvenni hivatott – országos javítóintézet” kialakításáról. Feltételezhető tehát, hogy

a rákospalotai javítót is a Szőlő utcaihoz hasonlóan hirtelen, egyetlen tollvonással akarják majd megszüntetni.

Nagy Dávid úgy fogalmaz: „Egy célja van itt a hatalomnak: minél csendesebben és minél gyorsabban szeretnék visszakapni a kontrollt. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy gyerekektől veszik el az esélyt egy sikeres élethez.”

A Rákospalotai Javítóintézet mintaintézménynek számít a szakmában. 1890-ben alapították, és ma négy részlegen lát el speciális, javítóintézeti nevelésre szoruló és előzetes letartóztatásba helyezett lányokat 12-től 21 éves korig. Az intézmény a 90-es évektől olyan kísérleti pedagógiai megoldások terepe volt, amelyek mind arra irányultak, hogy az ide kerülő lányok társadalomba való visszailleszkedését a lehető leghatékonyabban elő tudják készíteni a bent töltött idő alatt. 

„Életem egyik legnehezebb, mégis legjobb időszaka volt. Miért? Mert szeretetet és törődést kaptunk. Felkészítettek minket a »kinti« életre, a normális hétköznapokra. Szeretettel, odafigyeléssel, következetességgel próbáltak minket visszaintegrálni az életbe. (…) Nem bűnözők voltunk. Gyerekek. Kamaszok. Olyanok, akik valamit nem kaptak meg otthon. Sokan család nélkül, állami gondozásban. Szeretetre, törődésre éhes gyerekek, akik hibáztak, de nem voltunk rossz emberek. (…) Ott tanultam meg, milyen az, amikor van kire számítani. Milyen az, amikor valaki nem feladni akar, hanem felemelni” – írta az ország egyetlen leány javító intézetéről közösségi oldalán egykori lakója, egy fiatal nő tavaly december elején, amikor a rendőrség irányítása alá helyezték a javítókat.

Azt, hogy a Rákospalotai Leánynevelő Intézet egyfajta mintaintézménnyé vált, Ferenczi Györgynek és az ő munkáját folytató Aczél Annának köszönhette, akiknek munkásságáról egy korábbi cikkünkben írtunk. Ferenczi vezette be az „anyagi érdekeltségen alapuló” nevelési rendszert, amely azt a célt szolgálta, hogy a lányok megtanulják, hogyan kell beosztani a pénzt. Ő hozta be a fokozati rendszert, amely

perspektívát ad a fiataloknak, akik ezáltal tehetnek egyre táguló szabadságukért, de vissza is eshetnek a szűkebb lehetőségek közé, ha nem viselkednek helyesen.

Az igazgató járta ki azt is, hogy a javítóban töltött idő alatt született kisbabákat ne vegyék el a lányoktól, megnyitotta az anyarészleget, ennek köszönhető, hogy azóta ha egy fiatal anya bent szül, maga mellett tarthatja a gyerekét, sőt, gondozónők segítik abban, hogy megtanulja, hogyan kell ellátnia a babát, ezáltal nem kell lemondani a kora gyermekkori kötődés kialakításáról. Aczél Anna értelmes tevékenységek, hobbik kialakítását és a traumafeldolgozást is segíteni próbálta Granasztói Szilvia kézműves foglalkozásai és színházi, drámapedagógiai foglalkozások integrálásával. A lányok identitáskeresését pedig roma napokkal támogatta, kapcsolódási lehetőséget kínálva kulturális örökségükhöz.

Az intézmény bezárása ellen most petíció indult, amelyben azt írják: „bezárása súlyos és visszafordíthatatlan következményekkel járna mind a gyermekek, mind a szakmai ellátórendszer számára. (…) Az itt dolgozó szakemberek

magas színvonalú, elhivatott és felelősségteljes munkát végeznek, amelyet szakmai és társadalmi körökben is széles körű elismerés övez.

A gyermekekkel végzett munka nem pusztán ellátás, hanem valódi esélyteremtés egy biztonságosabb és kiszámíthatóbb jövőre. Az intézmény működése során számos fiatal kapott lehetőséget a fejlődésre és a társadalmi beilleszkedésre. A bezárás nemcsak a dolgozók több évtizedes tapasztalatát tenné semmissé, hanem elsősorban a gyermekek érdekeit és jogait sértené.”

A rákospalotai intézmény esetleges beszántása tehát sok kérdést felvet, de mind közül a legégetőbb talán az, hová kerülnének a benne élő gyerekek? Hiszen míg a Szőlő utcai mellett működtek más fiú javítók, ahol el lehetett helyezni a fiatalokat, leány javítóintézetből ez az egyetlen van az országban. Aczél Anna korábbi beszélgetésünkkor így fogalmazott: – Nagyon rossz irányba térünk le az elődeink által megkezdett útról, ha lekerül a lényeg a napirendről: a nevelés és a törődés. Ehhez kell kapcsolódjon a büntetés, aminek segítenie kell a gyereket a jövőre nézve, nem pedig megbélyegeznie. Attól tartok, sok év munkája megy ködbe most…

Nyitókép: Tradicionális Roma Nap a rákospalotai intézményben 2022-ben (forrás: Tizen5 XV. kerületi média)

Ezt a hírt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Itt valami tévedés lesz – mondta olvasónk a patikában, amikor meghallotta, mennyit kell fizetnie. Azt hitte, összecserélték a gyógyszereit. 

Minden úgy kezdődött, hogy otthonának közelében bezárt a gyógyszertár. Addig ott váltotta ki a vérnyomás-csökkentőjét, és egy dobozért 2017 forintot fizetett. A kényszerű patikaváltás miatt azonban a következő receptet egy fővárosi pláza gyógyszertárában váltotta ki, és leesett az álla, mert ott két dobozért nem 4 ezer, hanem több mint 12 ezer forintot kértek. 

De nem, az asszisztens nem rontott el semmit, el is magyarázta: ez a gyógyszer vényköteles ugyan, de az egészségbiztosító egy fillér támogatást sem ad hozzá. Ha lenne rajta tb-támogatás, akkor pontosan ugyanannyiba kerülne az ország összes gyógyszertárában, így viszont annyiért adják, amennyiért akarják. S mivel ezzel a hatóanyaggal más gyártó nincs jelen a magyar piacon, nem is tud helyette mást ajánlani. 

Olvasónk még sosem hallott hasonlóról, de kíváncsiságból onnantól minden hónapban máshol váltotta ki a receptjét. Kiderült, hogy az asszisztensnek igaza volt, minden gyógyszertárban más összeget kértek el tőle. Néhány kilométeres távolságon belül ugyanazt a készítményt 1730 forintért is meg tudta venni, az eddigi legdrágább találata pedig 6181 forint volt. Az árkülönbség egyetlen dobozon 4450 forint, vagyis három és félszeres.

Az egészségbiztosító kivonul 

A nem támogatott, de vényköteles gyógyszerek kategóriájának egyik legkeresettebb tagja egy közismert fogyasztószer. A dán gyártmányt 70 százalékban támogatja a magyar egészségbiztosító, így ez minden gyógyszertárban ugyanannyiba kerül. Az amerikai készítményt azonban egy fillérrel sem, emiatt ennek patikánként szórhat az ára, ám a különbségek itt sokkal nagyobbak, mert ez egy drágább készítmény.

Az injekciót az orvosok jelentős túlsúllyal rendelkező cukorbetegeknek írhatják fel, akik egy erre alapított Facebook-csoportokban osztják meg a patikai árakat. Van, aki 50 kilométert utazik, és még így is megéri neki. Csatlakoztunk a csoporthoz, és patikai nyugtákat kértünk a tagoktól. Innen tudtuk meg, hogy az 5 mg-os hatóanyag-tartalmú, a tb által nem támogatott fogyasztóinjekció a pesti Péceli úti Clematis Gyógyszertárban 103 935 forintba kerül, de van olyan fővárosi patika, ahol 126 070 forintért adják ugyanazt, vagyis 22 ezer forinttal többért. Ugyanennek az injekciónak a 15 mg hatóanyagú változatánál 184 995 és 221 400 forint közötti szórást találtunk, vagyis 36 ezer forintos árkülönbséget. Fontos megjegyezni, hogy

itt nem torokcukorkákról és nem is forró italporokról van szó, amelyek megfázás esetén egy mézes hársfateával is kiválthatóak. Ezek súlyos, életet veszélyeztető betegségek kezelésére szolgáló gyógyszerek. A biztosított pedig gyakran nem is tudja, hogy az áruk gyógyszertáranként változhat. 

Ha viszont szembesül ezzel a ténnyel, akkor jön rá, hogy a patikai árakról egyáltalán nem könnyű tájékozódni. Nem szerepelnek nyilvános adatbázisokban, legtöbbször nem elérhetőek a gyógyszertárak honlapján sem. A telefont több helyen fel sem veszik, és ha a biztosított személyesen megy oda érdeklődni, akkor feltartja a sort, amíg a gyógyszerész a gépben keresgéli az árakat. Néhány drága gyógyszernél mégis ez a mindennapi patikai gyakorlat. A betegek próbálkoznak, és előfordul, hogy azt mondják, köszönik, ilyen áron mégsem kérik a gyógyszereiket. Szerencsés esetben átmennek egy másik helyre és ott is érdeklődnek, rosszabb forgatókönyv esetén viszont nem váltják ki a receptet.

Ötezer tétel törölve

Találtunk tehát véletlenszerűen két gyógyszert, amely vényköteles, de a térítési díja patikánként szór, pontosan úgy, mint a recept nélkül kapható termékeké. Arról azonban fogalmunk sem volt, hány ilyen készítmény lehet összesen. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőhöz (NEAK) fordultunk tehát, ahol közölték, az adatok havi bontásban állnak rendelkezésre. Kattintsunk szépen bele, és egyesítsük a számokat, ha akarjuk. Akartuk. Végigkattintottunk 180 táblázatot, amelyek értelmezéséhez kaptunk egy kissé homályos leírást arról, hogy a támogatotti listáról kieső szereknek kétféle kategóriája van. Az egyiknél a gyártó vagy a forgalmazó maga kérte a tb-támogatásból való törlést, a másiknál pedig valahogy az árverseny során veszett el a támogatás amiatt, mert a gyártó nem ment be az árakkal a tb által kért szintre. A táblák egyesítése után azt találtuk, hogy

2010 óta ötezer (!) tételnyi gyógyszert töröltek a támogatotti körből. (Minden egyes hatóanyag-tartalom és kiszerelés külön tételként jelenik meg.) 

A vényre írható, de nem támogatott készítmények kategóriája ma már egyáltalán nem elhanyagolható gyógyszercsoport, hónapról hónapra több cikk tartozik bele. Magyarországon rendkívül szigorú a gyógyszerárak és a patikai árrés szabályozása. Hogyan lehetséges, hogy ezt a csoportot mégis ilyen lazán kezeli az egészségpolitika? 

Amikor a nulla nem egyenlő a nullával

A gyógyszereknek alapvetően két nagy csoportját különböztetik meg. A vény nélküli készítményeket nem támogatja az egészségbiztosító és szabadárasak. Könnyen felismerhetők, mert ezek töltik meg a televíziók reklámblokkját, a gyógyszertári hirdetési újságok hasábjait. A vényköteles termékekre 5 százalékos áfát kell fizetni, sosem szerepelnek hirdetésekben, a szigorú magyar jogszabályok miatt – a szakmai lapok kivételével – még a nevüket sem szabad leírni. 

Bár az egészségbiztosító nem támogatja ezeket, de ettől még nem biztos, hogy a patikák szabadon dönthetnek az árukról. Létezik ugyanis a nulla százalékos támogatású és a nem támogatott vénykötelesek kategóriája. Furcsán hangzik, hiszen a tb mindkettőhöz nulla százalékkal járul hozzá, de a két nulla mégsem ugyanaz. A nulla százalékos támogatottságú szereknek kötött az árrésük, a nem támogatottaknak meg szabad, utóbbiakra a patikák akkora hasznot pakolnak, amekkorát akarnak, illetve amennyit megenged a piac. S mivel a betegek nagy részének az egész jelenségről fogalma sincs, így az árakat a piac sem befolyásolja, mert ahhoz szabad információáramlás is kellene. Ám az itt hiányzik. 

Nem akar gyereket? Fizessen!

A kategóriának furcsa története van. A szabadáras vényköteles termékeké talán a fogamzásgátló tabletták támogatási körből való kizárásával kezdődött, de igazi fordulatot akkor vett, amikor 2011-ben a kormány meghirdette a Széll Kálmán Tervet, és brutális árversenyre késztette a gyógyszerpiaci szereplőket. A gyakorlati ok az volt, hogy Orbán Viktor kormánya komolyan vette az unió túlzottdeficit-eljárását, és szerette volna elkerülni a szégyenpadra ültetést. Az ideológiai keretet ehhez úgy rajzolták meg, hogy a gyógyszerkassza kiadásait hitelből fedezi az ország, és „egy átláthatatlan, korrupt rendszeren keresztül ez a pénz a gyógyszergyárakhoz kerül. Az így keletkezett államadósságot azonban a magyar adófizetőknek kell visszafizetni.” A kabinet óriási nyomást helyezett a gyógyszercégekre, hogy csökkentsék az áraikat.

Úgynevezett vaklicitet hirdettek, ami azt jelenti, hogy a versenytársak sem látták egymás árajánlatait. Az azonos hatóanyagú készítmények közül a legkedvezőbb árú lett az etalon, aki ennél 5 százalékkal drágább ajánlatot tett, az megkaphatta a legolcsóbbra jutó tb-támogatást, az ennél drágábbakat viszont a biztosító akár törölhette is a támogatott listájáról. 15 év távlatából tisztán látható, hogy az árverseny mellékhatásaként tömegével távolítottak el gyógyszereket a támogatotti körből. Akkoriban a politikusok a hangsúlyt inkább arra helyezték, hogy a gyártók egy része óriási árengedményt adott, hogy elhappolja a tb-támogatást a versenytársai elől. Úgy látszott, a gyógyszerek árát úgy is vissza lehet nyesni, hogy azzal a beteg és a biztosító is jól járt. Korábban hasonlóra nem volt példa.

Természetes, hogy az egészségbiztosító gyógyszertámogatási listája folyton változik: új gyógyszerek jönnek, régiek meg mennek. Még az is lehet, hogy tömegesen tűnnek el szerek a támogatott listáról, amely így is egyre hosszabb lesz. Például azért, mert a lejárt szabadalmú termékek mellett olcsóbb másolatok, úgynevezett generikumok is megjelennek. Egy-egy originális gyógyszer helyére sok-sok gyártó révén egész „gyógyszercsaládok” kerülhetnek. Ám ez mind ugyanaz a hatóanyag, a folyamat csak a pénztárcára van hatással, nem a gyógyulásra. 

Áttörést az új, innovatív készítmények hozhatnak, viszont 2023 vége és 2025 februárja között egy ilyet sem fogadtak be a tb-támogatásba. Akkor 38 betegségcsoportban 52 terápiás szer támogatásáról döntött a Gyógyszerbefogadási Bizottság. Közben viszont folyamatosan kihúzogatták a listán levőket. 

2010-ben, még az egész Széll Kálmán terves időszak előtt is volt 209 törölt termék, 2012-re azonban 628-ra ugrott ez a szám. 2016-ig nem is esett évi 300 alá. Így jött össze, hogy 2011 óta több mint ötezer készítmény tb-támogatása szűnt meg. Döntően nem azért, mert a gyártó egy elöregedett, már kevéssé hatásos orvosságot kivont a forgalomból, és helyette újat dobott piacra. A támogatotti listáról lekerülők 34 százalékánál indította a folyamatot maga a gyártó. A többi valahogy megtörtént az árverseny hatására. 

Köszönik, nem kérnek a támogatásból

A vaklicit miatt egyes gyógyszeripari szereplők rájöttek, hogy nem kell feltétlenül az egészségbiztosítóra és a vak(licit) szerencsés fordulatára várniuk, és folyton engedniük az árakból. Így került ki az egyik legnagyobb forgalmú vérnyomáscsökkentő a forgalmazó kérésére a tb-támogatási keretből.

Ha egy gyógyszert törölnek a listáról, akkor a betegek azt érzékelik, hogy az ára az egészségbiztosító ártámogatásának megvonása miatt azonnal megugrik, akár többszörösére is nőhet. Majd megkezdődik egy másik folyamat: a patikák akkora árrést tesznek rá, amekkorát akarnak. Vagyis a biztosítottak kiadásai két okból is megnőnek: a támogatás csökkenése és a szabad ár hatására. Fontos szempont volt az is, hogy az egészségbiztosító évekig nem engedélyezett áremelést, még az infláció és a forint romlásának mértékében sem. A szabadáras termékeknél viszont az inflációs nyomás megjelenhet, simán ráterhelik a fogyasztóra. A folyamat legtöbbször kivédhető, ha a beteget az orvosa átállítja az árversenyt megnyerő készítményre.

Nem kötelező védőoltásoktól a szívgyógyszerekig

A drágább gyógyszereket tehát jellemzően a NEAK vonta ki a támogatotti körből, az olcsóbbakat meg maguk a gyártók, mert utóbbiakra hatalmas nyomás nehezedik az anyacégeiktől. Számukra nem a kicsi magyar, hanem a jóval nagyobb német és a francia piac a meghatározó. A nyugati biztosítók árgus szemekkel figyelik a magyarországi árakat, mert a nagy országok elvárják, hogy a legolcsóbb európai árszinten szállítsanak nekik. Ha a gyártók engednek a magyar biztosítónak, azért nagy árat fizetnek: könnyen lehet, hogy a német piacon is csökkenteniük kell az áraikat. Amit nyernek a réven, elveszítenék a vámon, így inkább kiviszik a termékeiket a nem támogatotti körbe. Ma már szinte minden betegség készítményei megtalálhatóak a delistázott gyógyszerek között. A sort a fogamzásgátlók kezdték, de ide tartoznak például a nem kötelező védőoltások, a potenciálnövelők, fogyasztószerek, jó néhány fájdalomcsillapító, lázcsillapítók, de még ismert antibiotikumok is.  

Katasztrofális gyógyszerkiadások 

Mindez azért érdekes, mert a katasztrofális egészségügyi kiadással sújtott lakosság aránya a 2010-es 0,5 százalékról 2014-re a háztartások 7,4 százalékára emelkedett. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2025-ben publikált – de 2015-ből származó – adatai szerint az arány 12 százalékra nőtt.

A lakosság katasztrofális egészségügyi kiadásán azt értik, hogy a családok az élelemre, rezsire és lakhatásra költött összeg után megmaradt bevételük több mint 40 százalékát a saját gyógyíttatásukra fordítják.

Belenyomorodnak a patikai számlába, amely még a magánegészségügynek kifizetett díjak mértékét is messze meghaladja. 

Hogyan lehetséges ez? Hiszen közben a gyógyszerek egészségbiztosítási támogatási szintje jelentősen nőtt. A NEAK közlése szerint a 2010-es 72 százalékról 75 százalékra emelkedett. Ami azt jelenti, hogy a biztosítottaknak egy 100 forintos patikaszerre 2010-ben még átlagosan 28 forintot, 2025-ben viszont már csak 25-öt kellett költeni. 

A magyarázatot abban véljük felfedezni, hogy az átlagos támogatási szint kiszámolásánál nem az összes vényköteles gyógyszert veszik figyelembe, hanem csak a támogatott medicinák körét. Ha 10 ezer készítményből csak 100 maradna támogatott, akkor persze 9900 durván megdrágulna, mégis azt jelenthetnék, hogy nőtt a támogatási szint, ha a tb a maradék százra kicsit többet költene .

A kiadások legnagyobb részét pedig a zsebből fizetett a gyógyszerszámla okozza. Különösen a szegény háztartásokban nagy a baj, mert ott a fájdalom-és lázcsillapítók, antibiotikumok megvásárlása is gondot okoz. És igen, ezek egy része is átvándorolt az évek során a szabadáras kategóriába. A WHO szerint a gyógyszerekre fordított zsebből fizetett közvetlen lakossági hozzájárulás a felelős a háztartások által elszenvedett katasztrófális egészségügyi kiadások mintegy háromnegyedéért. 

Ám az egészségbiztosító gyógyszerkasszája így is ráfizetéses: tavaly az 500 milliárd forintos tervezett kerethez képest 569 milliárdot költöttek, részint azért, mert rendszeresen alultervezik a kiadásokat. Ha az előző évben 522 milliárdot költött a biztosító, attól még simán beterveznek a következő esztendőre 500 milliárdot, pedig borítékolható a túllépés.

Mindebből az látszik, hogy a 2011-es nagy terv végül is nem valósult meg. Ugyan visszavágták az egészségbiztosító gyógyszerkiadásait, de nem tudtak olyan támogatási rendszert kitalálni, amely a biztosító és a biztosítottak terheit is csökkenti. 

A folyamat jelenleg is tart: 2023-ban 481 készítmény esett ki úgy, hogy maga a gyártó mindössze 13 százalékuknál kezdeményezte a törlést. 

Az elmúlt 15 évben tehát gyökeresen átalakult a magyar gyógyszerpiac, a patikai termékek tömege indult meg a szabadáras kategória felé.

Ennek súlyát jól érzékelteti, hogy a vényköteles támogatott készítményeknél az árrés még a legdrágább patikaszereknél, az akár milliós összegbe kerül onkológiai gyógyszereknél sem lehet több 990 forintnál. A vényes nem támogatottak nagykereskedelmi árára viszont bármennyit rátehet a patika. Mint a cikkünk elején láthattuk, akár 36 ezer forintot is pluszban. 

A patikákon nagy a nyomás, mert minél drágább egy tb-támogatott szer, az állam annál kisebb árrést engedélyez, ezért az infláció évről évre kiharap egy darabot a patikák jövedelmezőségéből. A gyártók és a gyógyszertárak úgy menekülnek, ahogy tudnak, például a vitaminok nagy része mára már gyógyszer jellegét is elveszítette, átminősítették őket gyógyhatású termékké. Így jelentősen drágulhattak, és drágultak is. Például azért is, mert átsorolják őket a 27 százalékos áfa-körbe. 

A NEAK-támogatott orvosságoknál a kormány annyira tart a gyógyszerek drágulásától, hogy hatósági árakon és árrésen keresztül fogja a nagykereskedőket és a patikákat is. Közben a gyógyszerészek bére és a rezsiköltség drámaian megugrott. A Hálózatban Működő Gyógyszertárak Szövetsége például azt közölte, hogy

a 990 forintos maximált árrés egyes kiemelkedően drága onkológiai szereknél még a banki költségeket sem fedezi. 

Sebaj, mert ott vannak a vény nélküli és a nem támogatott, de vényköteles orvosságok. Kényszerből ráterhelik a költségeket azokra. 

Ide jutottunk tehát 15 évvel a tervek bejelentése után, ám cikkünkben csak a főbb folyamatot vázoltuk fel, mert a pontos képhez mintegy 2300 gyógyszertár ötezer tételénél kellene egybevetni az árakat. A cikkünk elején jelzett két készítmény mellé nyolc patika nyolc vényköteles, de nem tb-támogatott árait tételesen is összehasonlítottuk.

• Az egyik leggyakrabban rendelt nem támogatott vérnyomáscsökkentő ára 2950 és 3395 között változik.
• Egy közkedvelt fogamzásgátló három havi adagjánál 2700 forintos árkülönbséget találtunk.
• Egy nem kötelező védőoltásnál viszont közel ötezer forintos különbségre bukkantunk a legolcsóbb és a legdrágább ajánlat között, ugyanazt 28 995 és 33 580 forintért is meg lehetne venni, ha nem lenne hónapok óta hiánycikk. 

A legismertebb potencianövelő hatóanyagánál előfordult közel kétszeres ár és 8100 forintos eltérés, ez a nyolcszemes kiszerelésnél azt jelenti, hogy egyetlen tablettán ezer forint az árkülönbség. 

Több patikus is jelezte lapunknak: ők a számítógépen beállítanak egy olyan árrést, amit elbír a patikájuk, és minden nem támogatott terméknél ezt alkalmazzák. Más gyógyszerészek eltérő üzletpolitikát követnek, ők egy-egy drágább cikken kevesebbet akarnak keresni, mert valószínűsítik, hogy ezek árát jobban megjegyzik a betegek, míg a többi nem ragad meg a fejükben. Vagyis a drága szereknél óvatosabban áraznak, az olcsóbbaknál viszont megnyomhatják a ceruzát. Találtunk arra is példát, hogy a gyógyszerészek a Facebook-csoportokban kommentelgetik a saját alacsonyabb áraikat, mintha maguk is felhasználók volnának, azt remélve, hogy ezzel vonzzák be a vevőket. 

Egy mosogatógép-tablettán nem múlik az ember egészsége, mégis két kattintással ki lehet deríteni, hol adják olcsóbban vagy drágábban. A gyógyszereknél ez elképzelhetetlen. Az egészségbiztosítónál közben szép csendben minden hónapban kitörölgetnek néhány gyógyszert a támogatási körből. Idén eddig 59 vényköteles, tb-támogatásból törölt készítmény árán lepődhetett meg az a beteg, aki éppen ezektől remélt gyógyulást.

Nyitókép: MTI/Mónus Márton

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) viszonylag új tagja, kicsi és szegény tagállam, amely jelentős támogatásokat kap a közösségtől. Ennek ellenére az ország gyakran vétóz és általában sok probléma van vele. Az EGK fekete báránya. A miniszterelnök gyakran ragadtatja magát Európa- és Nyugat-ellenes retorikára. Az európai forrásokat rosszul használják fel, nagy a korrupció és a gazdaságot leuralja a politikai befolyás.

Nem, nem Magyarországról és nem a Fideszről van szó, hanem Görögországról az 1980-as és 1990-es években, Andreasz Papandreu miniszterelnökről és a Pánhellén Szocialista Mozgalomról. Papandreu – miközben benntartotta országát a NATO-ban és az EGK-ban –  folyamatosan feszültséget szított ezekben a szervezetekben.

A görög lakosság gazdasági elégedetlenségét külföldi konfliktusokkal igyekezett elfedni.

Kapóra jött neki ebben a ciprusi-kérdés, továbbá a névvita Macedóniával és a tengerjogi vita Törökországgal, mely 1987-ben majdnem háborúhoz vezetett. A keleti és a déli nyitást is felfedezte már több évtizeddel Szijjártó előtt. Papandreu nyitott az akkori szocialista tömb és az arab világ felé, nem sok eredménnyel. Jellemző volt rá, hogy 1983-ban megvétózta az Európai Közösség nyilatkozatát a Szovjetunió fölött lelőtt dél-koreai utasszállító ügyében, mondván: ő is lelövette volna a repülőt. Abban az időben Görögország volt a „bot a küllők között” és a „tüske a köröm alatt.” A nyugati országok diplomatái nem szerették a görögöket: kicsi és szegény ország, a mi pénzünkből él és állandóan kötözködik – így tekintettek rájuk. Ennek a véleménynek szűk körben gyakran hangot is adtak.

A görög lecke

Az igazság pillanata 2010-ben jött el, a görög adósságválság idején. Ekkor az EU – német vezetéssel – megbüntette a görögöket. Az Európai Bizottságból, az Európai Központi Bankból és a Nemzetközi Valutalapból álló trojka szigorú megszorító intézkedésekre kényszerítette a görög kormányt a pénzügyi mentőcsomagért cserébe. A görög lakosság hatalmas jövedelemveszteséget élt át. Az emberek személyes szabadságát is korlátozták, például megtiltották a görögöknek, hogy pénzt utaljanak, vagy készpénzt vigyenek külföldre. A sors iróniája, hogy a válság idején a populista Andreasz Papandreu fia, Jórgosz Papandreu volt a miniszterelnök, neki kellett tehát bűnhődnie apja politikája miatt. A gazdasági nyomoron túl a görögöknek el kellett viselniük, hogy az európai sajtó évekig lusta, hitelből élő népségként írt róluk. Ezt a külföldön szolgáló görög diplomaták személyesen is rosszul élték meg. Azóta a görögök megtanulták a leckét. Nemcsak a költségvetésüket tartják rendben, de a hangjukat is visszafogták. Nincs többé görög műsor Európában. Míg Papandreuval annak idején tele volt a sajtó, a mai görög kormányról alig lehet hallani.

A magyar vétók hozzájárulnak a többsebességes Európa létrejöttéhez

Ma Magyarországnak van hasonlóan rossz megítélése az EU-ban a sok vétó és az EU-ellenes retorika miatt, mint annak idején a görögöknek. Jelenleg az EU meghatározó hatalmai valószínűleg a magyarországi választások eredményére várnak. Rövidtávon számukra a legegyszerűbb megoldás, ha kormányváltás lesz nálunk. Ha marad a mostani kormány, akkor szintlépés lesz a retorziókban, melyek valószínűleg pénzügyiek lesznek. A görögök 2010 és 2018 közötti pénzügyi vesszőfutása mutatja, hogy ez a retorzió nagyon fájdalmas lehet.  

Addig is lassan megindul a többsebességes Európa kialakítása. Egyre gyakrabban látjuk, hogy azok az európai országok, melyek hajlandók és képesek együttműködni, az akadékoskodók kihagyásával kezdenek munkába.

Erre példa a brit vezetéssel 2025 márciusában létrejött Tettre Készek Koalíciója Ukrajna támogatására. Továbbá a hat legnagyobb EU gazdaság (Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország és Hollandia) együttműködése a közös tőkepiac megteremtésére. Valamint öt európai ország (Németország, Franciaország, Olaszország, Lengyelország és Nagy Britannia) együttműködése olcsó drónok előállítására. Figyelemreméltó, hogy térségünk vezető országa – Lengyelország –  mindegyikben bent van. Magyarország egyikben sem. 

A magyar vétópolitika a perifériára sodorta Magyarországot. A döntéseket már nem 27-es keretben kezdik előkészíteni, hanem a nagyok előre megállapodnak, a többiek pedig vagy elfogadják azt, vagy kimaradnak. Különösen hátrányos, hogy a drónok területén megindult fejlesztésekből Magyarország kimarad. Ma a drónhadviselés mesterei az ukránok, ők tanítják erre a nyugatiakat is, hiszen saját kárukon rengeteget tanultak. A tavalyi észtországi NATO-hadgyakorlaton 10 ukrán drónkezelő két zászlóaljat tett harcképtelenné a hadijáték során. A mai ellenséges magyar-ukrán kapcsolatok miatt minket nem fognak az ukránok kiképezni.

Magyarország még mindig a múlt haditechnikájára költ súlyos milliárdokat a Leopard harckocsik beszerzésével, holott az ukrajnai háború megkérdőjelezte az egész fegyvernem létjogosultságát. Se az oroszok, se az ukránok nem tudták kihasználni páncélosaikat. Félő, hogy az új magyar Leopard harckocsik úgy járnának a drónokkal szemben, mint a 7. magyar huszárezred 1914. augusztus 17-én Gorodoknál, amikor halálos lovasrohamot indított a géppuskaállások ellen.

Putyin elakadt, Trumpot nem érdekli Magyarország – marad az EU

A Fidesz-propaganda szerint Orbán Viktor Brüsszel kivételével minden világpolitikai tényezővel jóban van: Trumppal, Putyinnal, Hszivel és Erdogannal. Mára egyik sem tűnik úgy, hogy pótolni tudná az Európai Unió által nyújtott forrásokat, piacot és politikai kapcsolatrendszert.

Trump barátsága csak szóbeli támogatást nyújt Orbánnak, kézzelfogható eredményeket nem hoz. A novemberi Trump-Orbán találkozó után a magyar miniszterelnök által bejelentett amerikai pénzügyi védőpajzs létét maga Trump cáfolta. Az amerikai elnök nem fog Magyarországra jönni, hogy megtolja a Fidesz kampányát. Az amerikai elnökök, ha egyszer átrepülnek Európába, több programot is lebonyolítanak néhány nap alatt. Most nem látszik olyan európai program, amihez hozzáköthetne egy budapesti látogatást. Az Irán elleni támadás is elvonja az elnök figyelmét a magyarországi kampánytól.

A front befagyása miatt úgy tűnik, hogy Oroszország csak részleges győzelmet fog aratni egyes kelet-ukrajnai területek elfoglalásával, de nem fogja tudni befolyását visszaállítani egész Ukrajnában és a volt szocialista országokban. Pedig – ha emlékszünk rá – 2021 decemberében, a háború kitörése előtt ez volt Putyin egyik követelése. Az orosz elnököt is hiába várják Budapesten, hogy megtolja a Fidesz kampányát: nem tud Ukrajnán keresztüljönni. Egyre távolabbra kerül a nagy garral beharangozott budapesti Trump-Putyin békecsúcs, az új Jalta Ukrajna és Európa felosztásáról. Így egyesek alig titkolt álma – Magyarország visszaterelése az orosz érdekszférába – egyelőre nem valósul meg.

Egy új kormánynak ki kell majd vizsgálnia, mennyibe kerültek a magyar adófizetőknek a nagy kínai beruházások, mint a Budapest–Belgrád vasút vagy az akkumulátorgyárak. Félő, hogy a költség-haszon elemzés ki fogja mutatni: ezek több pénzt vittek, mint hoztak. A török vonalat, a Türk Tanácsot már a kormányzati propaganda is hanyagolja, annyira jelentéktelen. Összefoglalva tehát:

a mostani kormány jóban van mindenkivel, aki semmit nem hoz Magyarországnak és rosszban van az egyetlen hatalmi központtal – az Európai Unióval –, amely most is sok milliárd eurós támogatást nyújt hazánknak,

és a jogállamisági feltételek teljesítése esetén még sokkal többet folyósítana. A magyar export háromnegyede az EU-ba megy. Több mint félmillió magyar él és dolgozik az EU országaiban, számuk folyamatosan nő. A magyarokat ma már családi kapcsolataik is az Európai Unióhoz kötik.

Eközben annyira ránk égett a bajkeverő címke, mint annak idején a görögökre. A görög lecke tanulsága pedig az, hogy a bajkeverő politikai árnyéka nagyon hosszú. Hiába van most már rendben a görög költségvetés, a közvélekedés úgy tartja, hogy pénzügyileg megbízhatatlanok, s ez még ma is érezteti a hatását. Mi, magyarok is úgy járhatunk, mint a görögök, ha egyszer bajba kerülünk és segítségre lesz szükségünk. Vissza fogunk kapni minden vétót, kamatostul. Hacsak egy kormányváltás nem hoz 180 fokos fordulatot a magyar Európa-politikában. De még akkor is rengeteget kell majd dolgozni a bizalom helyreállításán.

Nyitókép: a görög elnöki gárda őrségváltása az ismeretlen katona sírjánál az athéni Szintagma téren 2022. május 27-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Orbán választása

Benyó Rita: Orbán Viktornak a jobboldali hagyományt és a fideszes szavazóbázis hagyományos oroszellenességét követve lett volna választása, hogy másképp keretezze a négy éve kirobbant konfliktust. Miért nem az orosz agresszióra építette fel a háború–béke, biztonság narratívát?

Bíró-Nagy András: A háború első napjaiban valóban nyitva állt mindkét lehetőség arra, hogy milyen értelmezést ad Orbán Viktor. Könnyen elmozdulhatott volna abba az irányba is, hogy Oroszországot tegye meg egyértelmű fenyegetésnek. Ráadásul kommunikációs szempontból akár könnyebb dolga is lehetett volna. A kutatásaink szerint Vlagyimir Putyin a mai napig a legnépszerűtlenebb globális politikai szereplő Magyarországon. Négy éve hallunk orosz-kompatibilis álláspontokat, mégsem sikerült Putyint népszerűvé tenni.

Benyó Rita:
Tehát lett volna társadalmi fogadókészség egy oroszellenes narratívára?

Bíró-Nagy András:
Igen, lett volna. Ami történt, az inkább az, hogy Zelenszkij megítélését sikerült lerontani Putyin szintjére. Ma ők ketten a két legnépszerűtlenebb vezetők a magyar közvéleményben. Vagyis nem az történt, hogy az orosz fenyegetés eltűnt a választók fejéből, hanem az, hogy az ukrán vezetést sikerült ugyanarra a negatív polcra tenni.

Magyari Péter: Korszakunk egyik legnagyobb titka Orbán orosz barátságának eredője. De lehetnek nagyon prózai okai. Az orosz olaj és a nem orosz olaj közötti árkülönbözetből jelentős nyereség keletkezik, amit a magyar kormány 95 százalékos különadóval elvon a MOL-tól. Tehát amíg az orosz olaj olcsóbb, addig ebből komoly költségvetési bevétel van. Ráadásul az orosz olaj nem közvetlenül érkezik, hanem közvetítő kereskedőkön keresztül. Ezek a szereplők hozzáadott érték nélkül vesznek le sápot az üzleten, és nem tudjuk pontosan, kik ők, mennyit keresnek, és végül hova csorog ebből a pénzből vissza.

Ezért amikor azt halljuk, hogy „orosz olaj nélkül nincs élet”, akkor érdemes azt is látni, hogy ezen a rendszeren keresztül nagyon komoly pénzek mozognak.

Omladozó külpolitikai kártyavár

Benyó Rita: Azt mondod, hogy ez a többdimenziós geopolitikai sakkjátszma addig működik, amíg kontrollálható a feszültség. De most mintha sorra omlanának a pillérek: a gázüzleteket ki kell vezetni, az olaj körül bizonytalanság van, Paksot jogi és politikai akadályok sújtják. Nem arról van szó, hogy az egész nagy egyensúlyozás kezd fenntarthatatlanná válni?

Magyari Péter: Pontosan ez a kérdés. Ez a stratégia addig működik, amíg a két oldal közötti feszültség kezelhető és időben korlátozott. Most viszont azt látjuk, hogy a konfliktus csak eszkalálódik.

És ez a logika nem új a magyar történelemben. Az erdélyi fejedelmek is ezt csinálták: a Habsburgok és a török szultán között játszottak a libikókán, mindig megpróbálták kihozni az aktuális helyzetből Erdély számára a legelőnyösebb pillanatot. Csakhogy ott is az derült ki, hogy amikor a két nagyhatalom igazán egymásnak feszült, ez a stratégia fenntarthatatlanná vált.

Benyó Rita: Vagyis amikor már nem lehet egyensúlyozni, választani kell?

Magyari Péter: Igen. Amíg a konfliktus kontrollálható, működhet a hintapolitika. De ha az egyensúly felborul, akkor az egész konstrukció könnyen kártyavárként omlik össze.

Külpolitikai rettegtetés vs. magyar hétköznapi valóság

Benyó Rita: Napok óta azt halljuk a kormányoldalról, Orbán Viktortól Lázár Jánosig, hogy Magyar Péter hívja fel Zelenszkijt, és intézze el, hogy újra jöjjön az olaj a Barátság vezetéken. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel gyakorlatilag kormányfői szintre emelik őt?

Bíró-Nagy András: Dehogynem. És ez volt Magyar Péter reakciója is: nem tudta, hogy már most is ő kormányoz. Nyilván abszurd arról beszélni, hogy egy ellenzéki vezető oldja meg Magyarország energiaellátását. Főleg úgy, hogy közben a Fidesz kampányának alapállítása az, hogy ők az egyetlen biztos kéz ebben a veszélyes világban. Tehát ha ők tudnak navigálni a nemzetközi vizeken, ha ők vannak jóban Trumppal, Putyinnal, Kínával, akkor mégis miért egy ellenzéki politikustól várják a megoldást? Magyar Péter ráadásul tudatosan kerüli, hogy beszálljon a külpolitikai versenybe. Az elmúlt két évben a Tisza politikája szinte teljes egészében belpolitikai fókuszú volt. Közszolgáltatások, megélhetési válság, a Fidesz rossz kormányzása – ezekre szűkítette le a kampányt. Gyakorlatilag 100 százalékban átengedte Orbán Viktornak a nemzetközi ügyek értelmezését. Az első komolyabb külpolitikai gesztusa a müncheni út volt.

Benyó Rita: Tehát tudatos stratégia, hogy nem ebben akarja legyőzni Orbánt?

Bíró-Nagy András: Szerintem igen. Ebben a térben Orbán Viktor előnyből indul: nemzetközi kapcsolatok, fotók a nagyhatalmi vezetőkkel, a „biztos kéz” narratívája. Magyar Péter inkább azt próbálja elérni, hogy a választók ne ezen az orbáni szemüvegen keresztül nézzék a valóságot, hanem a saját mindennapi tapasztalataikon keresztül. És ebből az következik, hogy külpolitikai téren talán már túl késő lenne versenyfutásba kezdeni Orbánnal. Valószínűbb, hogy továbbra is a magyar valóságra fókuszál: arra, mi történt az elmúlt 15 évben itthon, és ő mit csinálna másként.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Öt évvel ezelőtt fontos dokumentumokat kaptam Kiss Gábor történelemtanártól, vecsési helytörténésztől, amikor ismeretlenül megkeresett és megosztotta velem a dédapámat, Borbás Gáspár ügyvédet érintő kutatásait. Éppen a róla szóló, később Első gól címmel megjelent életrajzon dolgoztam. A megkapott levéltári iratokból kiderült, hogy a Halmy Deutsch család volt az egyik, akik jogi segítséget kaptak Gáspártól a zsidó vagyonok megszerzését célzó, II. világháború alatti állami zabrálások idején.

A történet megjelent 2023-as könyvünkben, de a Halmy-kutatás azóta újabb izgalmas részletekkel gazdagodott. Múltfeltárásnál többről van itt szó: Kiss Gábor munkája felemelő és példás értékmentés.

×××

– Ő itt Halmi Deutsch Sándor, a vecsési kastély és az országos hírű szőlőtelep létrehozója, az Amerikai úti kórházak egyik alapítója. A felesége Schossberger Anna. Igen, ők azok a Schossbergerek, akik a híres turai kastélyt építették. Egészen kiváló családokról beszélünk – kezd névsorolvasásba Kiss Gábor történész. Vecsésen vagyunk, a Róder Imre Városi Könyvtár időszaki kiállításán. Hatalmas családfát ábrázoló molinó előtt állunk. – Sándor és Anna fia volt Halmy József. Ő a vecsési Halmy-telep alapítója, a helyi sportpálya adományozója. A feleséget úgy hívták, Wolfner Lili. Mond valamit az újpesti Wolfner Bőrgyár és Cipőgyár neve? Amiből később a Táncsics Bőrgyár és a Duna Cipőgyár lett? Mindkettőt ők alapították. Ennyi mindent adott Magyarországnak ez a család – folytatja Kiss Gábor. – És hogy kerül ide Hevesy György fotója? – kérdezzük csodálkozva. – Nem véletlenül: a Nobel-díjas vegyész Halmy József unokatestvére volt.

Nem csoda, ha az olvasó a nagy nevek és nagy tettek ellenére sem hallott még a kórház- és gyáralapító, kastélyépítő Halmykról. E különleges családot kis híján elpusztította az őrjöngő 20. század. Először a zsidó-, majd az osztályüldözés vette őket célba, birtokaikat elvették, a háborúban megsérült kastélyt széthordták, olyannyira, hogy még a pontos helyét sem nagyon tudjuk megmutatni. A holokausztot és a kommunista üldöztetést túlélt Wolfner Lili és fia, Halmy Sándor végül Kanadában talált új otthonra. Soha többé nem költöztek vissza Magyarországra. Nevük szülőhazájukban feledésbe merült. Mivel Sándor leszármazott nélkül halt meg 2000-ben Vancouverben, a Halmy-vonal visszavonhatatlanul megszakadt.

Két éve nagy, képes riportban mutattuk be a magyar történelem színpadára Deutschként belépő, Pest határában egykor virágzó gazdaságot építő, morvaországi gyökerű zsidó család elképesztő történetét. Amely a tragédiák után sem ért véget teljesen: vecsési lokálpatrióta történészként Kiss Gábor hosszú évek óta kutatja a Halmy-örökség rejtelmeit és kézzel fogható nyomait, munkáját önálló kötetben is összefoglalta. A múltfeltárás során aztán rábukkant a család egykor Magyarországról elmenekített tárgyi hagyatékára és annak őrzőire is.

Két évvel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy a kapcsolatfelvétel sikeres volt, a Halmy-örökség egy része visszatérhetett Vecsésre. Kiss Gáborék idén januárban újabb mérföldkőhöz érkeztek: újabb festmények, fotók és tárgyak kerültek Magyarországra, melyeket az említett könyvtárbeli, Hazatérés című kiállításon most bárki megnézhet.

– 2022-ben egyszer csak kaptam egy emailt egy Martin Cichocki nevű bécsi orvostól, akiről korábban nem is hallottam. Kiderült, hogy Google fordító segítségével olvasta az egyik cikkemet a Halmykról, és hogy ismeri a családot. Sőt: ő a nyugatra menekített örökségük egyik őrzője – meséli a kapcsolatfelvétel történetét Kiss Gábor. – A velem nagyjából egykorú Martin elmagyarázta, hogy a szülei jól ismerték az utolsó Halmyt, Sándort, aki vagyonát a Cichocki családra, az SOS Gyermekfalvakra és más segítő alapítványokra hagyta.

Az osztrák szál nem véletlen: Halmy Sándor feleségét úgy hívták, hogy Elisabeth Schlagbauer. Feldbachi stájer katolikus lány volt, Londonban ismerkedett meg későbbi férjével. Halmy Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, több állomás után Angliában kötött ki. Erzsébet királynő koronázása napján, egy fogadáson ismerkedett meg az osztrák lánnyal, akibe nagyon hamar beleszeretett. 1956-ban házasodtak össze. – A fotók és az összes tudásunk szerint ez egy nagyon boldog házasság volt, bár gyermekük sajnos nem született – teszi hozzá Kiss Gábor. Elisabeth Schlagbauer majdnem 100 évet élt, 2016-ban halt meg Kanadában.

Ő volt tehát a közvetlen szál Ausztriához és a Cichocki családhoz. – Martin azt mesélte, hogy Elisabeth határozottan képviselte, hogy egyszer minden értékük kerüljön vissza Magyarországra. És az összegyűjtött képeslapjaikból, útikönyveikből látszik, mennyire szerették az országot, különösen Budapestet – folytatja Kiss Gábor. A kényszerű emigrációban is ragaszkodtak a szülőföldhöz, ahol el akarták pusztítani őket. És ahol majdnem mindenüket elvették.

Hónapokon át tartott a levelezés és az előzetes egyeztetés az örökségre gondosan vigyázó bécsiekkel, majd a vecsésiek 2023 februárjában mentek ki először Grazba, hogy lássák a hagyatékot. – Martin azt mondta, ha találunk méltó helyet, átadják a festményeket. Először részletekben, de

a cél, hogy pár év alatt a teljes Halmy-hagyték Magyarországon legyen.

Miközben Kiss Gábor mesél, körbevezet a könyvtárba installált kiállításon. A hazatért festmények közül többet Horovitz Lipót, a dualizmus korának egyik legjobb portréfestője jegyez. (Horovitz Arany Jánosról, Jókai Mórról és Tisza Kálmánról készült arcképeit feltehetően mindenki látta már, a legtöbb tankönyvben szerepelnek.) Emellett visszakerült több mint 200 fotó, több dossziényi levelezés, dokumentum, könyvek, személyes tárgyak, bőröndök. – Ez az étkészlet is? – kérdezzük az egyik asztal mellett állva. – Nem, ezt helyiek adták. Vecsési Facebook-csoportokban hirdettük, hogy akinek van valami az egykori kastélyból, jelentkezzen. És hát jelentkezett – fejti ki a történész.

A visszakapott örökség nyomán már világosabban látszik, mi történt a Halmy családdal a második világháború után. – 1948 elején nagyon durva támadások érték őket. A kommunisták el akarták tőlük venni az újpesti bőr- és cipőgyárat, ezért elkezdték terjeszteni a sajtóban, hogy a Wolfnerek nácik. Értik ezt? Egy holokauszttúlélő családról sulykolta ezt a propaganda! Ez egészen odáig ment, hogy még letartóztatás is lett belőle: Wolfner Lászlót, Wolfner Lili unokatestvérét 1948 januárjában a rendőrség valutacsempészés miatt vette őrizetbe. (Később a bíróság felmentette.) Halmy Sándor ezt követően hagyta el az országot. Ahogy a fotókból és más forrásokból összeállt, Párizs volt ez első úti cél – folytatja a történetet Kiss Gábor.

A történész szerint a kastély egykori gazdaságához képest szerény, visszakapott hagyatékot is legalább négyszer kellett megmenteni. – Először 1942-ben, a negyedik zsidótörvény idején, mely úgy szólt, hogy a zsidók minden ingó és ingatlan vagyonát az állam fogja innentől birtokolni. Vagyis az utolsó parafadugóig mindent vittek volna, nyilván mindenekelőtt a kastélyt. Itt először el kellett menekíteni Pestre az értékeiket. Majd ’44-ben, amikor a gettóba költöztették őket, ott bizonyosan kellett, hogy legyen egy segítőjük, hogy ne vesszen el semmi. A következő állomás 1951, a Rákosi-diktatúra zabrálásai és kitelepítései, amikor Wolfner Lilit a kiskunsági Inárcsra költöztették. És a negyedik, 1956, amikor ugyanő elhagyta az országot, hogy a fia után mehessen. Egyelőre nincs arról nyom, hogyan sikerült neki – zárja a történetet Kiss Gábor.

Apró jelekből, levelekből, elmesélésekből úgy tűnik, az utolsó Halmy-ágacska, Sándor erősen kötődött szülőhazájához, honvágy is gyötörhette. Mégis alig beszélt az emigrációban arról, amin Magyarországon keresztülmentek. Az üldöztetést, a tragédiákat és a feldolgozhatatlan traumákat a jelek szerint eltemette magában. Halála után huszonöt évvel szülőhazájában méltóképpen emlékeznek a családjára és arra, amit itt felépítettek.

„Egyszer majd minden hazakerül Magyarországra” – mondogatta mindig Kanadában Halmy Sándorné, Elisabeth. Így lett.

Nyitókép: Kiss Gábor történész és a Halmy-tabló Vecsésen (fotó: Vörös Szabolcs)

A cikkben elején könyv, az Első gól – Borbás Gáspár élete megrendelhető közvetlenül kiadónktól! Részletek itt >>>

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Tényleg brutális olajárrobbanás jön?

• Az olaj árának drámai emelkedése csak akkor valószínű, ha a Hormuzi-szoros hónapokig használhatatlan marad.

• Ha jönne orosz olaj a Barátságon keresztül Magyarországra, akkor az ugyanúgy drágulna, mint minden más olaj a világon. Így nem igaz, hogy Ukrajna jóindulatán múlik, kimaradhatna-e Magyarország egy általános olajválságból – ha lenne olyan egyáltalán.

• Ha extrém esetben annyira rosszra fordulna a helyzet, hogy azért kellene orosz olaj, mert egyszerűen máshonnan már nem jut elég Európába, akkor nem életszerű, hogy abból csak Magyarország vásároljon majd a Barátságon keresztül. Egy ilyen esetben vélhetően az egész EU-s szankciós politika módosulna.

Ha háború van a Közel-Keleten, akkor általában emelkedik az olaj ára a világpiacon, mert fizikai veszélybe kerül a termelés és a szállítás is. Amikor tavaly júliusban Izrael tizenkét napig bombázta Iránt, akkor 64,7 dollárról 70,3 dollárra ment fel a hordónkénti átlagár, de augusztusban, a hadműveletek végeztével már csak 64,2 volt. 

A szombaton kitört háború előtt 67 dollár volt az ár, hétfőn derül ki, hogy mennyit megy fel. A Brent típusú, Észak-Európában termelt olaj ára (ez általában drágább a világpiaci átlagnál) 70 dollár volt péntek reggel, 73 dollárra kúszott fel a háborús készülődés hírére aznap este, és mivel ezzel vasárnap is kereskednek, itt már látszik a háború hatása, március 1-én estére már 77 dollárba került. Tetemes, de nem drámai drágulás ez. 

Érdemes megjegyezni, hogy volt az olaj ennél már sokkal drágább is. 2008 júliusában volt a csúcson, akkor 147 dollárig emelkedett (ez mai áron 208 dollár lenne az infláció miatt!), és még háború sem kellett hozzá. Elég volt, hogy sok spekuláns hiányra fogadott, mert néhány akkori tanulmány szerint úgy tűnt, hogy a kitermelés nem tud lépést tartani a növekvő ázsiai igényekkel. Aztán hamar kiderült, hogy tudott.

A mostani háború két ok miatt vezethetne jelentős áremelkedéshez. Az egyik, hogy Irán maga is olajtermelő, és ha bombázzák, akkor az olaja hiányozhat a világpiacról. Ez csak mérsékelten aggasztó az árak szempontjából, mert Irán régóta nyugati szankciók alatt áll, az olaját ezért jórészt illegálisan, átcímkézve adja el, főként Kínának. A termelése idén nem érte el a napi 2 millió hordót, jellemzően inkább 1,5 – 1,7 millió között volt, miközben a világ olajigénye 102-103 millió hordó. Azaz

ha teljesen kiesik az iráni olaj, az legfeljebb 1,5 százalékát érinti a világ szükségletének. A nagy termelők, ha akarják, pótolhatják ezt a mennyiséget.

Az OPEC nyolc tagállama vasárnap délután be is jelentette, hogy máris 0,2 millió hordóval növelik a napi kitermelésüket. Kína azért vesz iráni olajat, mert a szankciók miatt olcsóbb mint a többi forrása, vagyis elsősorban a saját beszerzését drágíthatja a kiesés, de a világpiaci árakat ez önmagában még nem repíti az egekbe.

Aggasztóbb a Hormuzi-szoros esetleges blokádja. A szoros a Perzsa-öböl kijárata az Indiai-óceánra, és itt halad át szinte az összes olaj, amit Szaúd-Arábiában, az Emirátusokban és a környék többi államában termelnek ki. Ez mintegy 20 százaléka annak a rengeteg olajnak, amely a világ tengerein utazik egyszerre. A szoros legszűkebb része csak 40 kilométer széles, az északi oldala pedig Iránhoz tartozik, onnan elvben tűz alatt lehet tartani az egészet. 

Irán vasárnap felszólította a tankereket, hogy ne használják a szorost, mert veszélyes lett a háború miatt. Hivatalos blokádot nem rendeltek el, de az iráni hadsereg rádión figyelmezteti a hajókat, hogy ne menjenek át a szoroson. A két oldalán máris több száz hajó vesztegel emiatt, bár vannak tankerek, amelyek így is megkockáztatták a hétvégén az átkelést: a hajók negyede vállalta a kalandot. A nagy kereskedelmi társaságok viszont sorra jelentették be vasárnap, hogy egyelőre kivárnak.

Főleg, miután egy Palau zászlaja alatt haladó tankert rakétatámadás ért vasárnap, négy tengerész megsérült, a hajót kár érte. Nem derült ki azonban, hogy az irániak lőttek-e rá, vagy egy eltévedt rakéta okozta a bajt. A hajó jó eséllyel iráni olajat szállított, mert maga a tanker amerikai szankciós listán van a kereskedelmi embargó korábbi megsértéséért, és az ománi mentőalakulatok szerint a kimentett legénység egy része iráni állampolgár (a többiek indiaiak). Azaz egyáltalán nem biztos, hogy az iráni hadsereg lőtt rá, és az sem, hogy bármelyik másik hajóra tényleg lőnének.   

A fő probléma, hogy a környékről nincs más mód kivinni az olajat, csak a szoroson keresztül, és itt rengeteg olajat termelnek. Ha a Perzsa-öböl forgalma hosszabb időre teljesen kiesik a világkereskedelemből, az már komoly problémákat okozhat: jelentős áremelkedést, általános inflációt és akár még áruhiányt is, ha hónapokig használhatatlan marad az útvonal. 

Egyelőre azonban nem egyértelmű, hogy Irán képes-e lezárni a szorost, és eddig azt sem állította az iráni vezetés, hogy lőni akarnak a hajókra. Mivel az izraeli és amerikai csapások egyik fő célja, hogy Irán rakétázó képességét és hadiflottáját megsemmisítsék, reális esély van rá, hogy a szorost akkor se tudnák blokád alatt tartani az irániak, ha a rezsim kitartana. 

A legtöbb olajpiaci elemző szerint aligha megy fel az olaj ára 80 dollár fölé egyelőre, de nagyjából 10 százalékos emelkedésre még az óvatosabbak is számítanak. Amikor 2021 márciusában egy elakadt tanker miatt a szintén jelentős forgalmú Szuezi-csatorna hat napra használhatatlanná vált, akkor az nem okozott jelentős áremelkedést, igaz, Afrika megkerülésével volt alternatív útvonal. Most ilyen nincs. A Wall Street Journal által kérdezett elemzők szerint ha elhúzódik a válság, akkor heteken belül 100 dollárra is emelkedhet a hordónkénti ár, és akkor átlagosan legalább 0,6 százalékkal emelkedne minden termék ára a Földön.  

Drámai következmények tehát a világpiacon akkor lehetnek, ha sokáig használhatatlan lenne a szoros. 

Ami persze számunkra a legfontosabb: hogyan érinti mindez Magyarországot? Nos, a magyar kormány azt mondja, hogy az iráni válság miatt az olcsó orosz olaj most fontosabb, mint valaha. Orbán Viktor szerint „könnyen lehet, hogy a Barátság olajvezeték fontossága az iráni háború miatt kétszeresére nő”.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az orosz olajnak nincs fix ára, tehát szó sincs arról, hogy ugyanolyan olcsó maradna az onnan érkező olaj, mint az iráni háború előtt volt. 

Az orosz olaj ára mindig is együtt mozgott a világpiaci árral, még ha 1-2 dollárral általában olcsóbb volt is, mint az Európa nyugati felén kereskedett Brent típusú olaj. Az ukrajnai háború 2022-es eszkalációja óta pedig az is befolyásolta az orosz olaj árát, hogy éppen mennyit tudtak eladni belőle Kínának és Indiának. Amikor sokat, akkor drágább lett, amikor keveset, akkor olcsóbb. Mivel India az USA nyomására csökkentette a vásárlásait tavaly év végén, ezért lement az orosz olaj ára az utóbbi hónapokban. Hernádi Zsolt Mol-elnök nemrégiben azt mondta a Telexnek, hogy olyan 15-17 százalékkal olcsóbb, mint a Brent. (Az interjú napján a Brent 70 dollár volt, az orosz olaj tehát 59 dollár körül járhatott akkor.)

Amennyiben a világpiaci ár emelkedne, menne fel vele az orosz olaj ára is, és ha Kína az iráni szállítások kiesése miatt több orosz terméket venne, akkor még ez a 15-17 százalékos diszkont is csökkenne. Ha felmegy az ár, akkor abból Magyarország nem tud kimaradni.

Ezt bizonyítja a 2008-as példa is: akkor is orosz olajat vett a Mol, és az is ugyanúgy drágult, mint az olaj a világon mindenütt. 

2008 nyarán 147 dolláros világpiaci ár mellett 320 forintig ment fel a 95-ös benzin literje a magyarországi kutaknál, ez akkor szintén rekordnak számított. Most 560 forintba kerül, 70 dolláros világpiaci árnál. (Ez is mutatja, hogy mennyit romlott azóta a forint, és hogy milyen sok az adó az üzemanyagon. Azaz csak az olaj hordónkénti világpiaci árából nem lehet kiszámolni a magyarországi tankolás költségét, hiszen a világpiaci ár töredéke a 2008-asnak, mégis sokkal több forintot kellett fizetni most vasárnap a kutaknál, mint akkoriban.)  

Ha viszont hónapokra zárva maradna a Hormuzi-szoros, akkor az orosz olaj szerepe az általános termékhiány miatt valóban felértékelődne. Nem azért, mert olcsó lenne, hanem mert egyáltalán lenne, és ez Európában különösen fontos szempont, hiszen a kontinens saját termelése csekély. Az EU harmincszor annyi olajat importál, mint amennyit kitermel. Ha a nem EU-tag Norvégiával is számolunk, akkor csak 4,5-szöröse az import az európai termelésnek, de még ez is komoly kitettség. Vagyis ha sokáig zárva marad a szoros, akkor nagyon nehéz lesz fenntartani az orosz olajra 2022. december 5-én kivetett EU-s importtilalmat (ami alól Magyarország és Szlovákia elvben még most is kivételt élvez), mert az öbölbeli és az orosz források együttes kiesése már tényleg veszélyeztetné az ellátást.   

Ez azonban egy olyan vészforgatókönyv, amit az USA is mindenképpen el akar kerülni, mert az Öböl menti olaj kiesését Amerikában is megéreznék. Ha hiány nem is lenne ott olajból, az árak jelentősen emelkednének, és az őszi amerikai választások előtt Trump aligha örülne, ha jelentősen drágulna az üzemanyag Amerikában is, valamint infláció keserítené a választók megélhetését. 2024-es kampányában éppen azzal támadta a demokratákat, hogy az ő idejükben felment az üzemanyag és a tojás ára is. Úgyhogy minden bizonnyal a Hormuzi-szoros hajózhatóságára kiemelt tekintettel lesz az amerikai hadsereg.

Miért most bombáznak ilyen hevesen?

• Irán a 2010-es években ért befolyása csúcsára, a Közel-Kelet több országában is beleszólt mindenbe.

• Az Irán által pénzelt és felfegyverzett Hamász 2023-as vérfürdője után Izrael megkezdte Irán kiszorítását a régióból, és ebben kapóra jött számára a szíriai rezsim tavaly januári bukása is.

• Tavaly nyáron Izrael lebombázta az iráni légvédelmet, mert addigra nem kellett tartania az Iránnal szövetséges, közeli fegyveres csoportok megtorlásától. 

• Az idén januári tömegtüntetéseket követő vérfürdő megroppantotta az iráni rezsim belső legitimációját. Az iráni vezetés nagyon meggyengült, már a külső támadás sem elég, hogy a lakosság egységesen kiálljon mellette.  

Izrael és az USA is közel ötven éve, konkrétan 1979, a sah elűzése és a síita vallási diktatúra kiépítése óta ellensége az iráni rezsimnek. A 2010-es évek második felében volt ugyan egy rövid együttműködés az USA hadserege és az Irán által szervezett iraki fegyveres csoportok között az Iszlám Állam ellen, de ez nem hozott békülést. Izrael és az USA is sokszor fontolgatta a terrorszervezetek sorát eltartó iráni rezsim fegyveres megbuktatását, különösen az utóbbi húsz évben, amióta Irán atomfegyver fejlesztésén dolgozott. 

Irán a 2010-es évek végére jutott nemzetközi befolyása csúcsára: helyi fegyveres csoportokon keresztül ellenőrizte az iraki és a libanoni kormányt, nagy befolyása volt Szíriában, az általa támogatott felkelők foglalták el Jemen nagy részét, és legfőbb támogatója lett a Gázában uralkodó Hamásznak. Trump elnök előző ciklusa legvégén, 2020 januárjában egy drónnal Irakban likvidáltatta az iráni Forradalmi Gárda vezetőjét, aki a külföldi műveleteket is irányította. Ha Trump hatalmon marad, lehet, hogy tovább folytatta volna a leszámolást az iráni vezetéssel.   

Így azonban valószínűleg a Hamász brutalitása lett Hamenei ajatollah, a hétvégén kilőtt iráni vezető veszte. 2023 októberében az Irán által pénzelt és felfegyverzett gázai terroristák rettenetes támadást követtek el Izrael ellen. Azóta Izrael jelentősen meggyengítette Iránt.

Az izraeli hadsereg megroppantotta a libanoni Hezbollahot, Irán ottani hadseregét. Az USA-val közösen légicsapásokkal meggyengítették a jemeni szövetségeseit, a hútikat. Szíriában a helyi felkelők török segítséggel elüldözték Aszad elnököt, akit iráni katonai tanácsadói nem tudtak megmenteni. Az iraki síita milíciák befolyása is csökkent az elmúlt években. Irán külföldi mozgásterét erősen korlátozták az atomprogramja miatt kivetett nyugati gazdasági szankciók is.  

Irán képtelen lett a területén kívül akciókat kezdeményezni 2025 tavaszára, nem volt már ereje, hogy a határain túl vágjon vissza, ha támadás érné. Ezt 2025 nyarán Izrael ki is használta, amikor 12 nap alatt lebombázták az iráni légvédelmet, és a rakétázó kapacitás jelentős részét. A kurta háború végén pedig az USA bombázói mértek csapást Irán atomfegyvert fejlesztő létesítményeire. 

Az ország meggyengült, és súlyos gazdasági gondok gyötörték a korrupció és a rossz kormányzás miatt is. Az általános elégedetlenség az 1979-es iszlám forradalom óta látott legnagyobb tüntetéshullámhoz vezetett idén januárban. A megmozdulásokat elképesztő erőszakkal verték le. Több tízezer fegyvertelen tüntetőt lőttek le az utcákon, rengeteg embert lecsuktak, sokakat kivégeztek. Az USA már ekkor elkezdte összevonni a térségben a csapatait. 

Az egész országot sokkoló vérfürdő tovább gyengítette az iráni vezetést, úgyhogy Izrael és az USA úgy látta, itt a lehetőség a teljes leszámolásra. A tavaly nyári bombázások után még nem állították helyre a légvédelmet, ezt bizonyítja, hogy egyetlen repülőgépet sem vesztettek a szövetségesek eddig. A vérfürdő friss emléke miatt a lakosság lojalitására sokkal kevésbé számíthat a rezsim, mint valaha, és mint láttuk, a külföldi mozgástere is elveszett Iránnak. Ilyen együttállás ritkán fordul elő, és Trumpék addig akartak cselekedni, amíg össze nem szedi magát a sokszoros sokk után az iráni vezetés.   

Miért rakétáz muszlim országokat Irán, amikor az USA és Izrael támadja?

• Irán szinte mindenkivel rosszban volt a Közel-Keleten, az utolsó fontos szövetségese Aszad szír elnök volt, aki tavaly januárban bukott meg. 

• Az iráni kormány arra számít, hogy ha elég gondot okoz a régióban, akkor az arab vezetők megpróbálják rábeszélni Trumpot a légicsapások felfüggesztésére.

Az amerikai–izraeli légitámadások első 48 órájában Irán az alábbi arab országokra lőtt ki rakétákat: Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Irak, Jordánia, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia és Szíria. 

Több találat érte persze Izraelt is, és a brit légierő szerint Ciprus felé is kilőttek rakétákat, de ezt a ciprusi kormány később cáfolta. 

Eddig kilenc izraeli, négy szíriai, három emírségekbeli és egy kuvaiti civil lelte halálát az iráni rakéták miatt, a sebesültek száma jóval nagyobb, és még több ország érintett. 

Iráni találat ért vasárnap estig két polgári repülőteret, két szállodát és egy kikötőt az Emírségekben, egy-egy repülőteret Kuvaitban és Irakban, egy szállodát és egy lakóházat Bahreinben, egy kikötőt Ománban, illetve lakóházakat Katarban és Szíriában. Irán hivatalosan a nevében is iszlám köztársaság, mégis, mint látszik, számos muszlim országot lő. Miközben az USA-nak alig okozott kárt eddig (három amerikai katona esett el), illetve a szintén támadó Izraelben kevesebb célpontot találtak el, mint az Emírségekben.

Ennek az általánosabb oka az, hogy Iránt a környékbeli arab országok ellenségként tartották számon, és erre jó okuk is volt. Irán évtizedekig arra törekedett, hogy a régió legerősebb állama legyen; ennek érdekében rengeteg országban támogatott terrorszervezeteket és avatkozott be polgárháborúkba, például Libanonban, Jemenben, Irakban és Szíriában; vallási feszültséget szított Bahreinben; szövetségesei szaúdi és emírségekbeli célpontokat is támadtak az elmúlt években; illetve tavaly nyáron közvetlenül is rakétázta az iráni haderő Katart.

A konkrétabb oka a mostani támadásoknak pedig az, hogy a rakétázott országok különböző szinteken, de segítették az amerikai és izraeli támadásokat. Vannak, amelyek a légterüket engedték át az amerikai gépeknek, mások az Izrael felé kilőtt rakéták megsemmisítésében segédkeznek. Vannak államok, ahol komoly amerikai katonai bázisok is vannak, a legnagyobb Katarban. Ezeket is próbálják lőni az irániak, de egyrészt mehetnek félre is a rakéták, másrészt azok roncsai is eshetnek polgári létesítményekre. 

És vannak polgári célpontok, mint a repülőterek, kikötők és szállodák, amelyeket tudatosan lőnek.

A turisták elijesztésével, a kereskedelem akadályozásával és a lakosság terrorizálásával ugyanis azt akarják kikényszeríteni, hogy az arab vezetők gyakoroljanak nyomást az USA-ra: álljon le a támadásokkal. A megtámadott országok egymással nincsenek feltétlenül jó viszonyban, Szaúd-Arábia és az Emírségek között például kifejezetten megromlott a kapcsolat tavaly, de közben mindannyian fontos partnerei Amerikának. Különösen, amikor fegyverek vásárlásáról van szó.

Az iráni hadsereg nem éri el az USA és Izrael fegyveres erőit, ezért oda lő, ahol van esélye el is találni valamit. És ez az arab országok területe. Hátha sikerül annyi gondot okoznia, hogy elkezdjék győzködni az emírek, sejkek, királyok és miniszterelnökök Trumpot, hogy most már elég volt.

Mi lesz Iránnal?

• Irán a főpapok és a Forradalmi Gárda egymással összefonódott uralma alatt áll közel 50 éve.

• Országosan szervezett ellenzék nincs.

• Irán etnikailag színes ország, központi hatalom híján könnyen széteshet. 

• A legvalószínűbb, hogy a Trump-kormány kiegyezne valakivel a mostani elitből, de egyelőre nem látszik a venezuelai alelnökhöz hasonló opportunista vezető, aki képes lenne egy óvatos átállásra.   

A támadást intéző két ország vezetői egyaránt arról beszéltek, hogy meg akarják dönteni az iráni rezsimet. Felszólították az iráni népet, hogy vegye át a hatalmat. „Amikor végeztünk, vegyétek át a kormányzást. A tietek lesz, vigyétek” – üzente az iráni népnek Trump. „Rázzátok le a zsarnokság igáját”  – mondta nekik Netanjahu. De hogy a „nép” hogyan szervezhetné meg magát, és hogyan tudna kormányozni, az nem világos.  

Idén az USA Venezuelában már megdöntött egy diktátort: Maduro elnököt az amerikai hadsereg rajtaütése nyomán New Yorkba hurcolták és bíróság elé állították. Az az akció azonban alig három órán át tartott, kevés bomba zuhant az országra. Maduro helyettese azonnal átvette a hatalmat, teljesítette az USA gazdasági követeléseit az olajkitermelés esetében, és mérsékelt léptékben politikai engedményeket is tett, szabadon eresztve a politikai foglyok egy részét. A kormány a helyén maradt, csak az első számú vezető tűnt el.

A párhuzam csak addig áll meg, hogy Irán esetében is elképesztően hatékony titkosszolgálati munka kísérte a támadást, hiszen rögtön a bombázások első hullámában megölték az iráni politikai és katonai vezetők első sorát, köztük Hamenei ajatollahot, és mellette több mint 40 csúcsvezetőt, parancsnokot. Tudták előre, hogy mikor és hol lesznek. Lefejezték a rezsimet, de az intézmények még megmaradtak, hivatalosan már dolgoznak is az utódok kiválasztásán.  

Hiába hasonló Venezuela és Irán abban, hogy mindkettő olyan diktatúra, ahol a vezetés az olajból él, Irán jóval stabilabb és erősebb. Az USA előtt meghajló opportunista hatalomátmentők Iránban még nem jelentkeztek, bár Trump már szólt, hogy kész lenne tárgyalni akárkivel, aki leteszi a fegyvert és megígéri az atomprogram leállítását.    

A támadás Irán ellen hatalmas léptékű: az egész országot érintik a bombázások. Izrael légiereje a története legnagyobb hadműveletét viszi véghez. Az első nap 200 repülőgépet vetettek be, és az USA is óriási erővel támad, két repülőgép-hordozója is a térségben cirkál. Látszik, hogy sokkal keményebb ellenállást kell megroppantani, mint Venezuelában.  

Iránt két csoport vezeti 1979 óta: a síita főpapok és a Forradalmi Gárda katonai elitje. Előbbi kezében van a politikai és spirituális hatalom, egyenesen isteni erő, míg a Gárda nem csupán a fegyvereseket és a hatalmasra duzzasztott titkosszolgálatokat irányítja, de az ország nagyvállalatait is. A két elit egymásra utalt: a főpapok legitimálják a rendszert a nép felé, míg a fegyveresek kezelik a pénzt és tartják terrorban a lakosságot. A belső ellenzéket felmorzsolták, országosan szervezett intézményes ellenállás nincs, a januári tömegtüntetéseknek sem voltak vezetőik, szervezeteik.

Egyáltalán nem világos, hogy milyen csoport, milyen legitimációval lenne képes átvenni a kormányzást, ha e kettős uralom megszakadna.

Ugyanakkor Irán lakossága számos etnikai csoportból áll össze: kurdok, azeriek, beludzsok, arabok élnek nagyobb tömbökben például. Ezért elképzelhető, hogy a rezsim bukása esetén a szakadár mozgalmak szerveződnének meg a leggyorsabban, és Irán szétesik, rosszabb esetben polgárháború tör ki. 

Az időben és térben is közeli iraki és az afganisztáni példák azt mutatják, hogy ilyenkor az sem megoldás, ha az emigrációból küldenek haza valakit az ország újjászervezésére. Afganisztánban a Pakisztánból érkező Hámid Karzai, míg Irakban a Nagy-Britanniából hazatérő Ijád Alávi is képtelen volt megoldani a feladatot. Az elűzött iráni sah fia ugyan érdeklődik, hogy rábízzák Iránt, de ő 18 évesen, 1978-ban járt utoljára otthon. Iránnak erős intézményrendszere, többféle fegyveres testülete, sok nemzetisége van, az állam megszervezéséhez olyanok kellenek, akik átlátják a viszonyokat.    

Ráadásul az USA nem érdekelt Irán megszállásában. Trump vasárnap azt mondta, hogy nagyjából négy hét alatt le akarja zárni a hadműveleteket. Ha nem jönnek szárazföldi csapatok, akkor egy kívülről szervezett vezetést még csak meg sem tudna védeni a megszálló hadsereg, mint az történt Irakban vagy Afganisztánban, keserves harcok árán, hosszú éveken át. 

A kérdés tehát leginkább az, hogy sikerül-e akár a papságból, akár a fegyveres erőkből találni olyan vezetőt, akinek van otthon tekintélye, és az USA és Izrael is megbízik benne. Nehéz ügy lesz, mert az iráni rendszer nem karizmatikus vezetők, hanem intézmények köré szerveződik inkább. A karizmatikus vezetőket mostanra már mind megölték, a másod- és harmadvonal főtisztjei, főpapjai és bürokratái között pedig nem látszanak olyanok, akik a teljes rendszert átfordíthatják. Éppen ezért minden komolyabb szakértői elemzés arra jut, hogy beláthatatlan, mi jön, ha egyszer vége lesz a légicsapásoknak. Az viszont rendre felmerül, hogy polgárháború, káosz is következhet, ha nem emelkedik fel egy most még láthatatlan vezető, vagy a mostani elit életben maradt tagjai nem egyeznek ki Amerikával és Izraellel.

Nyitókép: F/A-18E Super Hornet vadászgép száll fel az amerikai haditengerészet USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozójáról egy meg nem határozott helyszínen 2026. február 28-án (fotó: AFP/US Central Command)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„A kedves olvasó ítéletét azonban senki nem akarja béklyóba verni: ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.”

A 15. századi krónikás, Thuróczy János kommentálta így azt a nyilvánvalóan lehetetlen hagyományt, hogy Csaba hun királyfi Edömén nevű fia visszatért a magyarokkal Pannoniába. Thuróczy is tudott számolni, Attila unokája nem lehetett életben több mint négyszáz évvel később, a honfoglalás idején – ám, ha a kedves olvasó szeretné, hogy ez igaz legyen, gondolja csak így nyugodtan.

Nem véletlen, hogy ez az okosan nagyvonalú mondat megjelenik a Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású Attila-kiállításán. Annyi minden van az Attilához köthető sokszínű hagyományban, ami a tudomány szerint nem lehet igaz, vagy legalábbis nem valószínű és nem bizonyítható, mégis sokan hinni szeretnék. A közösségi identitás legmélyebb rétegeit érintik ezek a kérdések – nem árt hozzájuk némi nagyvonalúság és annak belátása, hogy a hűvös ész mellett az érzések is számítanak. Miközben persze a Nemzeti Múzeum a tudományos alapokra épülő hitelességet soha nem adhatja fel.

E kettősség mindenesetre nem tette egyszerűvé az Attila-kiállítás megvalósítását. A tárlat kimondottan nehéz ideológiai-politikai környezetben született. Ahogy azt már a HVG megírta, történtek kísérletek arra, hogy szellemiségét befolyásolják (a láthatáron Schmidt Mária, illetve Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató vezetője bukkant fel), a végeredményen azonban ez nem hagyott nyomokat. Átgondolt, látványos,

a Nemzeti Múzeumhoz méltó kiállítás született, a kurátori koncepció integritása érzékelhetően sehol nem csorbult.

A látogató egyedül arra figyelhet fel, hogy a többitől elkülönülő, névvel aláírt szövegekkel megjelenik néhány helyen Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője – ám mivel a kiállítás fókuszában pont Attila utóélete, a mítoszképzés soha véget nem érő folyamata áll, ez végül is a koncepcióhoz jól illeszkedő hozzátétel.

Thuróczy a hunok és a magyarok azonosságában nem kételkedett, ezt a középkorban magától értetődő ténynek tartották. Krónikájában már akkor ősinek számító hagyományt rögzített, amelynek eredete a múlt homályába vész. Anonymus írta le elsőként a 12. század harmadik harmadában, hogy Árpád fejedelem Attila nemzetségéből származott. Kézai Simon 1283 körül már úgy tudta, a hun és a magyar testvérnép, Árpád fejedelem pedig Attila örököseként vette birtokba a Kárpát-medencét, a honfoglalás ezért valójában visszatérés volt. Az egyre gazdagodó, idővel a népi kultúrába is beépülő hun-magyar eredethagyományt senki nem kérdőjelezte meg egészen a 19. századig, amikor a nyelvészet, a történettudomány és a régészet eredményei nyomán lassanként tarthatatlanná vált.

A két nép között között az archeogenetika mindeddig semmiféle kapcsolatot nem talált, a hunok nyelve gyakorlatilag ismeretlen, régészeti folyamatosság nem mutatható ki az 5. századi nomádok és a 9. századi honfoglaló magyarok között. Mindez persze nem akadályozta Hankó Balázs kulturális minisztert abban, hogy kijelentse: „A bennünk élő hun vérrel az Attila-kiállítást ezennel megnyitom.”

Ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.

Eredetmondaként a hunok emléke hozzátartozik a magyar történelemhez, Attila valóban a miénk, mert az érzelmek és az identitás szintjén közünk van hozzá. Az ókor végén a Kárpát-medencében uralkodó hun királyhoz más a viszonyunk, mint az olaszoknak, németeknek, franciáknak; a kiállítás erőssége, hogy a magyar mellett ezt a nagyon eltérő nyugat-európai hagyományt is bemutatja, amelyben Attila elsősorban rettenetes barbár vezér, földre szállt ördögfajzat, városok elpusztítója, szüzek legyilkolója, a civilizáció ellensége.

Egyedül a magyarok számára pozitív alak, kiválasztott, szakrális fejedelem és a nemzeti nagyság megtestesítője.

Ennek a különbségnek a tudatosítása már önmagában is rendkívül izgalmas. (Hogy a dolgok kissé bonyolultabbak legyenek, egy harmadik hagyomány a germán eposzokban Attilát szigorú, de emberarcú fejedelemként ábrázolta.)

A hun-magyar eredethagyomány még a Nemzeti Múzeum épületében is megjelenik. A főlépcsőházat 1875-ben Lotz Károly freskóciklusával díszítették, amely a magyar történelem dicsőséges eseményeit mutatja be – Attilától a kiegyezésig. A fríz első jelenete a hunok kijövetelét ábrázolja Ázsiából. Maszák Hugó (Vasárnapi Ujság) korabeli megfogalmazása szerint a „kitóduló hun-szittya nép-raj” élén Attila áll, egyik kezében ostor, a másikban a hadisten kardja, „mintha csak vihar vinné a levegőben, ugy tör előre szembeszállani a fél világgal s meghódítani Európát, az egész Nyugatot”. A következő jeleneten már Etelközt látjuk, ahol Előd vezér, az Árpádok ősatyja hallgatja társaival egy táltos regéjét a dicsőséges múltról, „az agg serkenti őket, hogy menjenek visszafoglalni ősi örökjüket”.

Lotz képei az eredeti freskókkal szemben felnagyított másolatban fogadják a látogatót; a múzeum ezúttal önmaga is kiállítási tárgy lesz, hiszen a festmények azonnal „bedobják” a nézőt az Attilához kapcsolódó nemzeti eredetmítosz kellős közepébe. Noha a freskók a középkori krónikás hagyományt tükrözik, a történettudományban ez abban az időben egyre kevésbé volt elfogadott. A közgondolkodásban azonban még erősen tartotta magát, és ahogy a leírás szövege is mutatja, megjelentek benne az Attila-kultuszt máig éltető elemek: az elveszett nagyság érzése, a magyarság egész Kárpát-medencére kiterjedő történelmi örökjogának gondolata és keleti, sztyeppei eredetének hangsúlyozása, ami a magyarokat megkülönbözteti a többi európai néptől.

A kiállítás az eredetmítoszt nem bontja le, de elhelyezi egy szélesebb kritikai kontextusban, ami a történelmi alak bemutatásával kezdődik, és igazán az Attila személyéhez kapcsolódó legendárium bemutatásával teljesedik ki. Az első egység a történelem, a régészeti leletek steril, fehér alapszínű világa, ahonnan egy időkapun léphetünk át az Attila-mitológia sokkal színesebb termeibe, festmények, aranytárgyak, szőttesek, kardok, sőt plakátok és modern filmbejátszások közé.

Érdemes kiemelni, hogy

hosszú idő óta ez a Nemzeti Múzeum első olyan kiállítása, amely valódi nemzetközi kooperációban született, tizenhárom országból és hatvannégy múzeumból vannak benne műtárgyak.

Ezek között akadnak valóban kiemelkedő darabok, például a 4. századi orlati lemezek Üzbegisztánból és a 2013-ban előkerült rülzheimi áldozati együttes tárgyai Németországból. Annak, hogy a Nemzeti Múzeum rangos műtárgyakat kölcsönöz a kiállításaira – hasonlóan a Szépművészetihez – magától értetődőnek kellene lennie, de egyáltalán nem az: az intézmény sok évtizede tartó válsága miatt az elmúlt húsz évben alig volt külföldről is látszó tárlata.

A külföldi kölcsönzésekhez persze nemcsak kiterjedt kapcsolatrendszer, hanem idő is kell: a gyorsan összedobott tárlatoknál ez eleve kizárt. Az Attila-kiállítás e tekintetben szerencsés csillagzat alatt született, mert az ötlete még a Covid előtt megfogalmazódott. Varga Benedek akkori főigazgató főkurátorként végig tudta vinni az előkészítés többéves folyamatát, miközben négy főigazgató váltotta egymást gyors egymásutánban a múzeum élén. A projekthez Demeter Szilárd szerzett kormánytámogatást és pénzt 2024-ben, talán politikai hasznosíthatóságot is remélve, és a finanszírozás mindvégig az általa vezetett Magyar Kultúráért Alapítványnál maradt (a magyar múzeumi szférában szokatlanul nagy, 527 milliós összegről beszélünk).

Bár az európai emlékezetben mély nyomokat hagyott, a történelmi Attiláról alig tudunk valamit. Nincs egyetlen olyan tárgy sem a világon, amely ténylegesen a személyéhez kapcsolódna, és mindössze öt kortárs forrásban említik. Ezek közül három szűkszavú krónika (a Chronica Gallica két változata és ibériai Idacius krónikája), a negyedik Nagy Szent Leó pápa titkára, Aquitaniai Prosper évkönyve, ami részletesebben leírja a hun király 452-es itáliai hadjáratát és később legendássá vált találkozását a pápával. Az ötödik pedig Priszkosz rétor beszámolója – a legfontosabb és a legizgalmasabb szöveg, mivel szerzője személyesen találkozott Attilával: 449-ben egy római követség tagjaként járt a hun király udvarában. Priszkosz utazása ihlette Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét, és az Attilához kapcsolódó legfontosabb toposzok közül kettő a rétor leírásából származik: a hadisten kardjának története és Attila lakomája. Értelemszerűen a másik két nagy toposz – Attila hadjáratai és találkozása a pápával, valamint Attila halála és temetése – nem, hiszen ezek néhány évvel későbbi eseményekhez kapcsolódnak: a kiállítás második blokkja e négy nagy témát járja körül.

Öt forrás, ráadásul csak kettő érdemi hosszúságú, Priszkoszé és Aquitaniai Prosperé, de ez sem jelent többet néhány bekezdésnél – mindössze ennyi a történelmi alak. Vegyük még hozzá Jordanes kicsit későbbi, 6. századi Getica című történelmi munkáját, mivel ez még közvetlen forrásokból dolgozott, és ezzel tényleg a végére értünk a fennmaradt szövegeknek.

És ami fennmaradt, az is hogyan maradt fenn!

Priszkosz rétor eredetileg nyolckötetes történelmi munkája az ókori könyvek nagy részéhez hasonlóan elveszett. Töredékek maradtak belőle, szerencsés módon pont olyan részletek, amelyek a hunokhoz tett utazásáról szólnak, mivel ezeket a későbbi szerzők is nagyon érdekesnek találták. A modern szövegkiadások tizenegy szerző idézeteiből rakosgatják össze a kirakóst; ezek közül a leghosszabb és szövegszerűen hiteles darabokat a Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár megbízásából készült Excerpta (vagyis Kivonatok) című gyűjtemény tartalmazza. Ez a 10. században készült, amikor Priszkosz munkája még minden bizonnyal megvolt. De ne gondoljuk, hogy a Kivonatokból akár csak egyetlen teljes példány létezik. Az idézetgyűjtemény nagy része elveszett, de pont az a két kötet, amely különböző követjárásokról szólt, és a Priszkosz-részleteket tartalmazta, a 16. században, ki tudja milyen úton-módon, eljutott egyetlen példányban Spanyolországba, az Escorial könyvtárába. Ahol aztán, 1671-ben, a kötet elégett.

Élt azonban Velencében egy menekült görög humanista, Andreas Darmarios, aki fontosnak tartotta, hogy minél több Európában lappangó, görög nyelvű kéziratot lemásoljon. Többször Spanyolországba utazott könyvek után kutatva, és segédeivel 1573 és 1575 között több kéziratos másolatot készített az Escorialban akkor még meglévő bizánci eredetiről. Ezek már megmaradtak különböző könyvtárakban.

Ezért és csakis ezért tudunk bármit Priszkosz követjárásáról Attila udvarában, ezért látjuk magunk előtt Gárdonyi szemléletes leírásában Attila hatalmas fapalotáját, a lakomázó vendégeket, ezért tudjuk, hogy Attila mértékletességből csak fakupát használt, miközben vendégeinek arany meg ezüst serlegeket adott. Ezért kerülhetett be a magyar és az egyetemes kultúrába Attila kardja. Mert Priszkosz elmeséli:

„Ez a vallásos tiszteletnek örvendő kard a hadak urának volt szentelve, és éppen ezért a szkíta királyok előtt is tiszteletben állott, de a régi időkben egyszer elvesztették, most viszont egy tehén által bukkantak a nyomára.”

A kiállítás végigköveti ezeknek a motívumoknak a vándorlását, megmutatja, hogyan kapcsolódtak időnként konkrét tárgyakhoz. Például a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, aranydíszes szablyához, amely 1896-ban „lett” Attila kardja, mert a Magyar Nemzeti Múzeum egyik történésze nemzeti felbuzdulásában így azonosította (ennek is van egy kidolgozott elmélete, hogy miért – keressék meg a tárlaton, és másszanak le a nyúlüregbe!). Hogy aztán ez az egyáltalán nem hun, hanem pár száz évvel későbbi kard 1993-ban megjelenjen Szörényi Levente, Nemeskürty István és Lezsák Sándor Atilla – Isten kardja című rockoperájának plakátján. Hiszen akkor már vizuálisan ez volt Attila kardja, függetlenül a valóságtól.

De ha néhány, honvágytól szenvedő, a törökök elől nyugatra költözött görög írástudó nem másol bizánci kéziratokat az Escorial könyvtárában, ez a motívum nem születik meg. És nem tudnánk azt sem, hogy valahol a végtelen Alföldön az 5. század közepén egy marha patája tényleg kifordított a földből egy régi kardot, amit elvittek a nagykirályhoz, és az a hadisten jelének tartva azt, hatalma jelképévé tette. Legalábbis ezt a történetet mesélték az alföldi fapalotában a római követnek, hogy aztán véletlenek sokaságán keresztül az információ ránk maradjon.

A kiállítás nagyon szép eszközzel szemlélteti, hogyan lett a csekély szövegmag egy burjánzó legendárium forrása. A régészeti részből a második blokkba átvezető időkapu előtt egy tárlóban csupán egyetlen rövid szöveget tartalmazó lapot látunk, rajta egy mondat Priszkosztól: „Amikor Ruga meghalt, a hunok királysága Attilára és Bledára szállt”; látjuk azt is, hogyan fest ez a mondat görögül az egyik másolt kéziratban. Mögötte az időkapun átnézve a következő teremben

újabb szövegek sorakoznak, a mennyezetről egyre nagyobb táblák lógnak le, egyre hosszabb latin szövegekkel.

Ahogy a korabeli forrásoktól távolodunk, e szövegek színesebbé válnak. Az első idézet még a szemtanú, Aquitaniai Prosper tényszerű beszámolója arról, hogy Attila 452-ben megtámadta Észak-Itáliát, borzalmas pusztítást művelt, a szenátus pedig követséget küldött hozzá, hogy békéért könyörögjön. E követség tagja volt Leó pápa is, akit Attila nagy tisztelettel fogadott, és a háborút beszüntetve visszatért a Duna túloldalára. Jordanes száz évvel később már több részletet tud, szerinte Attila elbizonytalanodott, hogy továbbmenjen-e Róma felé, emberei is óvták ettől, majd megérkezett hozzá a pápa, és lebeszélte a háború folytatásáról; a krónikás a találkozás pontos helyszínét is megadja a Mincio nevű folyónál. Ez még mindig elég szikár történetírás, de a 13. századi Arany legenda már igazi mese: Attila eljut seregével Rómáig, Leó pápa kimegy elé, a hun király pedig a lábai elé borul, és ígéretet tesz az elvonulásra. Azt is elárulja, hogy miért: az egyházfő jobbján egy fegyverest látott kivont karddal, aki megfenyegette, hogy egész népével együtt elpusztul, ha nem vonul vissza.

Az utolsó szövegtábla után a kiállítás egyik fő attrakciója tárul elénk: a békéscsabai Haan Antal festő közel eredeti nagyságú másolata Raffaello híres vatikáni faliképéről, amely ugyanezt a jelenetet ábrázolta a Medici pápa, X. Leó megbízásából. A másolatot Trefort Ágost közoktatásügyi miniszter megbízásából készítette a Rómában élő magyar művész, mivel ezt a képet Attila miatt magyar vonatkozású műnek tartották. A monumentális alkotás 1883-ban a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítására került, húsz évvel később azonban raktárba helyezték. Az elmúlt 120 évben senki nem láthatta, a mostani tárlatra restaurálták.

A Haan-festmény nemcsak azért kivételes élmény, mert a vatikáni teremben magasan lévő reneszánsz freskónál sokkal jobban meg lehet nézni így a képet. Azt is láthatjuk, hogy a legenda tovább gazdagodott lokális római elemekkel: a háttérben felismerhetők Róma ókori emlékei, Attila rémülten hőköl hátra, mert a pápa feje fölött lát lebegni két kardos férfit, Szent Pétert és Pált, a város patrónusait, a hun lovasok olyan pikkelypáncélt hordanak, mint a barbár harcosok Traianus oszlopának domborművein. A legenda ezzel eljutott a kiforrott, tökéletes változatig,

a szűkszavúan elmondott követjárásból megszületett a nyugati kultúra egyik nevezetes sztorija: Attila és a pápa találkozása Róma kapuja előtt.

A nyers erő és a spirituális hatalom szimbolikus összeütközése, amelyben a fegyveres erőszak meghátrál a szellem ereje előtt, és a civilizáció kardcsapás nélkül győzedelmeskedik a barbárság fölött, mivel a barbár maga ismeri fel, hogy magasabb erkölcsi renddel találkozott. E megrendítő találkozásból ő is szellemileg gazdagabban tér vissza oda, ahonnan jött. A középkor megannyi – a valóságban sokkal kevésbé felemelő – csatájából párolódott le ez a vágyott tanulság, amihez Attila és Leó a nevüket meg az emléküket kölcsönözték. A polgári Magyarország kulturális elitje úgy érezte, Attila utódaiként nekünk magyaroknak is közünk van ehhez a klasszikus történethez, ezért megrendelték a Haan-féle nagyszerű festménymásolatot.

Mindez csak egy a számtalan érdekes motívumvándorlásból, amit a kiállítás bemutat, szórakoztató fürgeséggel ugrálva Paczka Ferenc erotikusan túlfűtött Attila halála című képétől – Haan mellett ez a kiállítás másik képzőművészeti csúcspontja – drMáriás anarchista-kalasnyikovos Attilájáig, Kós Károly Attila temetését ábrázoló, népies szecessziós jelenetekkel díszített paravánjától Kossuth Lajos zsinóros attilájáig (hiszen a hun király neve a 19. századi Magyarországon egy nemzeti érzést kifejező ruhadarab megnevezésévé vált). Még az is kiderül, hogy nem véletlenül neveztek el egy Franciaországban gyártott bozótvágó kistraktort Attiláról.

Van még egy ok, amiért a hun király – vérségi leszármazástól függetlenül – elválaszthatatlanul része a magyarság identitásának: a földrajzi tér, ahol élünk. A mai Magyarország középső területe Attila birodalmának szíve volt. Valahol itt állt fapalotája (amely csak egy volt a sok lakóhelye közül), és itt kellett lennie a sírjának is.

A magyar Alföld teli van az utókor által Attilához kapcsolt kultuszhelyekkel. Nem kellett sok ahhoz, hogy lelkes lokálpatrióták

megtalálni véljék Attila birodalmának központját a széles határban, ahol már egy alacsony domb is jelként emelkedik ki a tájból.

Szentesen például a két világháború között egy helyi múzeumigazgatónak köszönhetően intenzív Attila-kultusz keletkezett, miután a város Dónát nevű negyedében felfedezni vélték a király székhelyét. A kultuszra Drahos István szentesi festő meglepően friss festményvázlata emlékeztet, amely Attila temetését ábrázolja – az alkotás a modern fantasy és az ősmagyar mitológia különös házasításának tűnik. Letagadhatatlan a hasonlóság Makovecz Imre vadabb fantáziájú, mitologikus rajzaival, ami egyben azt is mutatja, hogy Kós mellett a két háború közötti turanizmustól is vezetnek utat a 20. század második felének organikus irányzatához.

Ugyanebben az időszakban a Blaskovich testvérek, János és György kezdtek kutatni saját családjuk birtokán Attila nyomait keresve, miután János 1923-ban Attila városa címen kiadott egy füzetet, amelyben megpróbálta Priszkosz útvonalát a krónikás leírása alapján térképre rajzolni – és véletlenül pont a Tápió vidékére esett az út kiszámolt végállomása. Oda, ahol a földjeik elterültek. A Nemzeti Múzeum régészei a fivérek hívására megástak egy dombot, ami halomsírnak bizonyult, és rátaláltak minden idők egyik legértékesebb hazai régészeti leletére, a tápiószentmártoni szkíta aranyszarvasra. Blaskovichékat senki meg nem győzhette arról, hogy a tárgy nem Attila tarsolyát díszítette. Holott ez képtelenség, hiszen a hun kornál egy évezreddel régebbi.

Az Attila-kultusz máig töretlenül virágzik Tápiószentmártonban, bár a monumentális fapalota, amit 2008-ban Hayde Tibor megálmodott, nem valósult meg; történelmi rekonstrukciónak nyilván nem lehet a tervet nevezni – már csak azért sem, mert fogalmunk sincs, hogy nézett ki Attila fapalotája –, de felismerhetően beleillik az organikus építészet ezredforduló utáni, ikonikus alkotások létrehozására törekvő hullámába. A Kincsem Lovaspark kezelésében álló dombon állítólag a föld mélyéből kisugárzó, mágneses energiák áradnak, amelyek meggyógyítják a beteg szervezetet, „általában a kúraszerű használat látszik szükségesnek, különösen, ha krónikus betegségekről van szó” – javasolják.

Ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.

Nyitókép: Paczka Ferenc Attila halála című festményének részlete az Attila kiállításon (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Először a Budapest Műszaki Egyetemen, a ’90-es évek végén találkoztam mai értelemben vett mesterséges intelligenciával, pontosabban egy mai szemmel egyszerű neurális hálózattal. Ez képes volt megtanulni, hogy két pótkocsis teherautóval tolatást szimuláljon. A neurális hálózatok matematikai alapjai már akkor rég ismertek voltak, viszont hiányzott a tanításukhoz az elegendő és olcsó számítási kapacitás. A neurális hálózatok kérdései jórészt megmaradtak akadémiai kutatások tárgyának. A gyakorlati problémákat hagyományos szoftverfejlesztési eszközökkel oldották meg, melyeknek részei lehettek a mesterséges intelligencia korábbi megoldásai, például szakértői rendszerek.

Ekkor – és még évtizedekig – a szoftverfejlesztés robbanásszerűen fejlődő terület volt. Egyetemi éveim alatt naponta jöttek állásajánlatok az évfolyamok levelezési listáira. Bár nem volt se végzettségünk, se szakirányú tapasztalatunk, csak az nem dolgozott egyetem mellett, aki nem akart. A 2001-es diplomaosztóm után is bő két évtizedig könnyű volt elhelyezkedni, szükség esetén váltani. A fejvadászok kéretlenül is írtak és hívogattak, mert mindenhol, az egész világon kevés volt a szakember.

A gyors fejlődés korábban elképzelhetetlen eszközöket eredményezett. Közel húsz év alatt a végfelhasználók számítógépeiben elérhető processzorfrekvencia a harminc-negyvenszeresére emelkedett, majd amikor az új évezred elején ez a növekedés lelassult, megjelentek a párhuzamos végrehajtást lehetővé tevő többmagos processzorok (CPU), és az új irány a feladatok párhuzamosítása lett. A grafikai algoritmusok különösen alkalmasak a többszálú végrehajtásra. A játékipar törekvése az egyre élethűbb megjelenítésre életre hívta a hardveres gyorsítókártyákat, melyek egyszerű műveleteket – háromszögrajzolás, árnyékolás stb. – tudtak tucatjával, később százával végrehajtani. Párhuzamosan. Megszületett a GPU (graphics processing unit).

Ez az új hardver az iparban és a kutatásban is alkalmazásra talált, mert nem csak grafikus elemeket lehet vele nagy tömegben rajzolni: a matematikai műveleteket is hasonló mértékben felgyorsítja. Nagyon sok algoritmust a matematika lineáris algebra részterületére vezettek vissza korábban is, mert arra nagyon hatékony programkönyvtárak voltak. Itt több száz vagy akár több millió elemű mátrixokon és vektorokon végeznek műveleteket, amire ideális eszköznek bizonyultak a GPU-k.

Ezzel lehetővé vált komolyabb neurális hálózatok tanítása. Megjelentek a gyakorlatban is alkalmazható mélytanuló hálózatok (deep learning network, DNN), melyekben a mesterséges neuronok sok egymást követő rétegben helyezkednek el. Az első látványos eredmény az ImageNet képadatbázishoz köthető, melyet gépi képfelismerés kutatására használnak 2006 óta. Eleinte hagyományos algoritmusokkal versenyeztek a kutatók, de 2012-ben az AlexNet DNN több, mint 10 százalékpontot vert a második helyezett programra a felismert képek hibaarányában. Így robbantak be a mélytanuló hálózatok a szakmai köztudatba.

Az elv viszont nem csak mintafelismerésben, matematikai alkalmazásokban hasznosítható. A DeepMind AlphaZero hálózata 2017-ben saját maga ellen játszva 5000 játszma alatt tanult meg sakkozni. A korábbi világbajnok program Stockfish 8 ellen száz játszmából 28-at megnyert, a többit döntetlenre hozta ki.

A köztudatba az OpenAI 2021-ben bemutatott DALL-E és rá egy évre debütáló ChatGPT platformja hozta el a modern mesterséges intelligenciát. Az előbbi természetes nyelvű leírásból képet képes generálni, az utóbbit valószínűleg nem kell bemutatnunk.

Ezen alkalmazások gyűjtőneve: nagy nyelvi modellek (LLM). Látszólagos bonyolultságuk és értelmi képességeik ellenére nagyon egyszerű a működési elvük. A bemeneti szöveget előfeldolgozás (úgynevezett tokenekké alakítás) után a DNN kapja meg, ami a tanítás alapján az arra legvalószínűbb kimenetet hozza létre. Jó közelítéssel ugyanaz történik, mint az AlexNet esetén: ha a bemeneti kép egy kismacskát ábrázol, a kimeneten a kismacska kategória jelenik meg. Ezért van az, hogy aritmetikai műveletekben nagyon rosszak. Gyakorlatilag bemagolják a szöveget, és ha szerepelt az 1+1=2, látszólag végrehajtják. Ha viszont nem szerepelt a 2,3*10¹³-998, akkor azt nem végzik el, hanem illesztenek hozzá valami szövegesen hasonló eredményt. Ma a gyakorlati használhatóság érdekében külön matematikai modul van alattuk, hogy pontos eredményt adhassanak.

Kezdeti alkalmazásuk hamar túlmutatott a vicces képek gyártásán és a beadandó esszék gyors megíratásán. Lehetőségeiket fölfedezte a propaganda, az atomizálódó társadalom magányos tagjai társként is tekintenek rájuk… Vannak nagyon kreatív alkalmazásai is az új technikának. 2023-ben például a moszkvai Alekszandr Zadar ChatGPT segítségével automatizálta a tinderes társkeresést. Megkérte, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező lányokat keressen, majd csevegjen velük. A beszélgetés sikerétől függően igazi találkát szerveztetett vele, így több, mint száz jelölttel élőben is találkozott. Végül 5239 lány közül egyet választottak ki a ChatGPT-vel közösen, akivel össze is házasodott.

A nagy nyelvi modelleket nem csak csevegésre és esszéírásra tanították, hanem gyakorlatilag minden szövegesen leírható feladatra, így matematikai bizonyításokra és programozni is. Nyilvánosan elérhető nyílt forrású projektek ezrein (mint például a szerzőnek ezen a programján) sok millió sornyi forráskódon tanultak. A jobb eredmények érdekében lehetőség van a válaszok finomhangolására, ami máig manuális munka. Külön munkakör jelent meg: szakértőket keresnek a nagy nyelvi modelleket fejlesztő cégek, hogy szakterületükön minél több problémát és azok megoldásait fogalmazzák meg, majd ezt az LLM-be táplálják. Így vált lehetővé, hogy máig megoldatlan matematikai problémákat akár diákok megoldhatnak a ChatGPT segítségével.

A programozásban is hatékonyan használhatók a nagy nyelvi modellek, igaz, ez erősen feladatfüggő.

Amikor valaki szöveges utasítást ad az LLM-nek adott programozási nyelven egy feladat megoldására, majd a kapott eredménytől függően azt újabb utasításokkal pontosítja, azt vibe codingnak nevezik. Ilyenkor akár hozzá se kell nyúljon a forráskódhoz, míg hagyományos módon azt teljes egészében a fejlesztő gépeli be. A két véglet közti skálán bárhol lehet dolgozni. Tipikus, hogy a sok gépelést igénylő, egyszerűbb feladatokat bízzák a mesterséges intelligenciára. Másik lehetőség, hogy a meglévő programban végeztetnek vele kisebb-nagyobb módosításokat.

Ilyen feladatokban valóban nagyon hatékonyak. A technológia prófétái szerint tízszeres termelékenységnövekedés is elérhető, és legfeljebb pár év alatt, vagy akár az év végére eltűnik a hagyományos szoftverfejlesztés. Ezt ugyan sokan vitatják, viszont a lehetséges költségcsökkentésre a szoftvercégek vezetése is ráérzett. Számos esetben elvárás a nagy nyelvi modellek használata: ezek nélkül a programozó nem képes elvégezni időre a kiosztott feladatokat. Mindez az elmúlt három évben történt úgy, hogy a kezdeti modellek még nyilvánvaló kívánnivalókat hagytak maguk után.

Ha azonban a generált forráskód mélyére nézünk, már nem ilyen tiszta a kép. Itt is tipikus a „hallucináció”, amikor az LLM által kevéssé ismert környezetben „kitalál” valami hasonlót. Nekem egy speciális szakterületen teljesen használhatatlan programot írt. Korlátozott az LLM-ek által egyszerre figyelembe vehető tokenek száma, márpedig ebbe beletartozik a szöveges utasítás és a módosítandó forráskód is. A látszat ellenére nem képesek megérteni a feladatot, még kevésbé ismerik az adott szituációban betartandó szoftverfejlesztési szabályokat. Így tipikusan a hatékonysági, biztonsági és bővíthetőségi követelményeknek nem felel meg az általuk generált kód. Ráadásul az gyakran túl hosszú, illetve ha túl sok módosítást takar a meglévőhöz képest, ember is nehezen tekinti át, hogy valóban helyesen működik-e majd a meglévővel együtt.

Márpedig a programok még ma is úgy készülnek, hogy emberi fejlesztők meg kell értsék őket, és szükség esetén bizonyítanunk kell a program helyes működését. A LinkedIn szakmai közösségi platformon intenzív eszmecsere folyik a nagy nyelvi modellek alkalmazásáról. Veterán fejlesztő mondott fel azért, mert hasonló aggályait nem vették figyelembe a szervezeti folyamatok átalakítása közben. Különösen igaz ez missziókritikus szoftverek fejlesztésére, mint például repülés, űrutazás, forgalomirányítás, orvosi eszközök programozása.

Az egyéni munka is nagymértékben változik a mesterséges intelligencia alkalmazásával. Az egyes utasítások között akár 1-2 percet is várni kell az LLM-re, így a fejlesztő kiesik a ritmusból (oda a „flow”), ugyanakkor más feladatra váltani nem éri meg. A modell ismételt korrigálása, illetve a sok generált programsor átnézése frusztráló lehet, miközben elvész az alkotás öröme. Ez természetesen egyénfüggő, de elég sok ilyen hangot is hallani. További probléma, hogy vibe kódolásnál a fejlesztő nem fogja úgy ismerni a forráskódot, mintha ő írta volna. Hosszabb idő után a kézi programozást elhagyók óhatatlanul is kijönnek a gyakorlatból, ami a generált kód megértését és javítását is megnehezíti.

A szellem azonban már kiszabadult a palackból, és amíg nem válik tökéletes programozóvá a mesterséges intelligencia (ha egyáltalán valaha azzá válik), addig problémákat is okozhat.

A szorosan vett szoftverfejlesztés mellett a munkaerőpiacra is komoly hatással van. A kezdő (junior) szofverfejlesztő pozíciók világszinten megcsappantak. A cégek igyekeznek kapun belül nagy nyelvi modellek alkalmazásával kiváltani őket. Ez egyértelműen rövid távú gondolkodásra vall, mert az emberi utánpótlás-nevelést vágják így el. A három évtizeddel korábbi helyzethez képest amúgy is romlott a kezdők helyzete, mert már jó pár éve számukra is elvárás legalább egy-két év munkatapasztalat a hirdetések nagy részében.

A gazdasági bizonytalanságok és a mesterséges intelligencia azonban már tömeges elbocsátásokhoz is vezetett. Ezzel megindult az elkeseredett harc a meglévő állásokért. Vége szakadt a fejvadászok sorozatos megkereséseinek. Esetemben ez részben az életkoromnak is köszönhető, mivel a fiatalabb ember jobban alakítható, és kevesebbet kér. Legalábbis így gondolják a munkaadók. A mesterséges intelligencia az önéletrajzírást is pofonegyszerűvé tette, így egy reggel LinkedInen megjelenő állásra délután száznál több jelentkezés is befuthat. Egy ismerős vezető szerint száz jelentkezőből nagyjából ötöt volt érdemes behívni első körös interjúra, mert a többiek közelében sem voltak az elvárásoknak. Sok jelentkező nem érti, hogy nincs értelme minden lehetséges állást megpályázni.

Ezzel viszont a humánerőforrás-osztályokat terhelik túl. Fél perc nem jut egy önéletrajz elolvasására, így a cégek bevezették az ATS (applicant tracking system, jelentkezőkövető rendszer) alkalmazását. Egy webes felületen kell jelentkezni, ami csak akkor továbbítja a HR-es kolléga felé az önéletrajzot, ha az elég sok egyezést mutat a követelményekkel. Ezek a rendszerek viszont csak azt tudják, amire beprogramozták őket. Ha egy amúgy kiváló jelölt valamiért kihagy pár kulcsszót, vagy máshogy fogalmaz, mint elvárják, észrevétlen kiesik a rostán. Emellett sok vállalat hónapokig nyitva tart egy pozíciót, mert nem merik vállalni az elköteleződést egy esetleg rossz jelölt mellett. Ez kiválóan látszik a LinkedInen és a nagy magyar portálon, a Profession.hu-n is. A kiírt állások esetén nem ritka a három-ötkörös interjú. Az Nvidiához például híresen nehéz bejutni.

Ettől nem függetlenül a cégek igyekeznek valamilyen szintű ismerősökkel betölteni az állásokat, mert akkor kisebbnek érzik a kockázatot. Ismerős ajánlásával, konferencián beszélgetéssel, vagy akár egy jól sikerült LinkedIn bejegyzéssel is be lehet kerülni. A LinkedIn profil minősége is döntő lett abból a szempontból, hogy megjelenik-e az álláskereső a HR-esek célzott kereséseiben. Még három évvel ezelőtt is nagyjából mindegy volt, mi áll rajta. Ma már tökéletesre kell csiszolni. Iparági becslés szerint ma az állások háromnegyedét anélkül töltik be, hogy azok megjelennének hirdetés formájában. Ennek része a jelentkező részéről a közvetlen megkeresés (cold outreach), amikor a cég profiljába eső kompetenciáit ajánlja a HR figyelmébe.

Ritka eset a lelkiismeretlen vállalkozás, ami a sokkörös interjú során házi feladatként kisebb problémákat oldat meg a jelöltekkel, így jutva ideiglenes ingyen munkaerőhöz. Utána sajnálkozva elköszönnek a pályázótól. A gátlástalanabb csalók is megjelentek a piacon, akik jól kecsegtető személyes megkeresés után egy próbafeladatot adnak. A LinkedInen leírt eset szerint kiskapu volt beépítve, mellyel utána átvehették volna a hatalmat a jelentkező gépe felett. Ő szerencsére először megnézte a forráskódot, így megúszta a támadást.

Látva a jelentkezések reménytelenségét, gombamód szaporodnak az önéletrajzírásra és LinkedIn profilok finomhangolására szakosodott cégek. Ők sokszor vállalják az álláskereső végigkísérését a teljes jelentkezési folyamaton. Nem egy működik itthon is, általában előre nem hirdetett árral dolgoznak. Némi kutatómunkával azért kideríthető, hogy ez bőven a félmilliós összeg fölé is rúghat.

Ha már van időpont az interjúra, érdemes felkészülni rá. Egy jelentkező kitalálta, hogy a ChatGPT hangfunkcióját bekapcsolva meg kell kérni, hogy tettesse magát vezető kommunikációs coach és tapasztalt interjúztatónak. Interjúztasson engem a kívánt pozícióra, kérdőjelezze meg a válaszaimat, és adjon visszajelzést az érthetőségről és a magabiztosságról. Ez tökéletes példa a nagy nyelvi modellek kreatív és hatékony használatára.

A második körtől kerülnek elő a valós idejű programozási feladatok, amikor a jelölt gondolkodását, képességeit egy vagy több kisebb, de gondolkodtató feladattal mérik fel. Havi 299 dollárért egy asztali alkalmazás vásárolható, amely a böngésző mellett megjelenve valós időben segít a programozásban egy beépített nagy nyelvi modellel. Még arra is figyeltek, hogy a két program között ne a szokásos ablakváltó billentyűkkel lehessen közlekedni, illetve képernyőmegosztás esetén a segítség láthatatlan legyen. Ezek a megoldások viszont hamar tovább növelhetik a zajt a kiválasztási folyamatban, és akár a mai módszer használhatatlanná válását is okozhatják. Nem véletlen, hogy némelyek már a személyes jelentkezések és interjúk visszatérését jósolják. A nagy nyelvi modellek, illetve a tágabb értelemben vett mesterséges intelligencia nem csak a szoftverfejlesztés területén kavarta fel az állóvizet.

A közoktatásban, mindenekelőtt a középiskolákban és az egyetemeken újra kell gondolni a számonkérést.

Ez a Bécsi Műszaki Egyetemen is visszatérő kérdés. A könnyebb utat választó diákok kognitív képességeire és kritikai gondolkodása is hatással vannak a nagy nyelvi modellek – tömeges használat esetén a következő generációk szellemi képességeire döntő hatással lehet.

Az egészségügyi cégek, intézmények és gyógyszergyárak is hatékonyság-növekedést várnak a mesterséges intelligenciától. Az egyértelműen tudományos áttörésnek számító AlphaFold nagy pontossággal képes megjósolni a fehérjék térbeli szerkezetét. Ezek az eredmények további kutatások, illetve gyógyszerfejlesztés bemeneteként szolgálnak. Az így előállított gyógyszerhatóanyag esetleges káros hatásai ellenőrző kísérletekkel kizárhatóak, hasonlóan a korábban feltalált hatóanyagokéhoz.

Amennyiben viszont a mesterséges intelligenciát diagnosztikára, műtétek tervezésére vagy részben kivitelezésére használják, már nem feltétlen van lehetőség ellenőrzésre, az esetleges hiba kiszűrésére. Az új technika számos esetben vezetett hamis diagnózishoz vagy sérüléssel járó műhibához.

A jelek szerint az újdonságok alkalmazása most is sokkal gyorsabb, mint a lehetséges hatások felmérése. A szabályozás ismét csak utólag lehetséges, mint oly sokszor az emberi történelem során. Ezen új technológia a szellemi élet szinte minden területén komoly változásokat hozott mindössze pár év alatt, és sokak szerint ez még csak a kezdet. Fejlesztőinek következő célja az általános mesterséges intelligencia (artificial general intelligence, AGI) létrehozása, ami az emberével megegyező kognitív képességekkel rendelkezne. Még nem világos, hogy ez lehetséges-e, illetve ha igen, mikor. Ma ettől mindenesetre még nagyon messze vagyunk. Ezt mutatja az „autómosó teszt”, amely a napokban robbant be a köztudatba. A feladat egyszerűnek tűnik: az ötven méterre levő autómosóba gyalog vagy autóval induljak autót mosni. A közismert nagy nyelvi modellek közül csak kettő tudott helyesen érvelni, a többi fölöslegesnek tartotta autóba ülni.

A mesterséges intelligencia hatásai viszont a hibáik miatt aligha fognak csökkenni. Az iparágban tevékenykedő cégek már gigawattban mérik tervezett adatközpontjaik teljesítményét, melyekkel minden eddiginél nagyobb modelleket akarnak futtatni. Összehasonlításként: Magyarország teljes villamos teljesítményfelvétele napszaktól és évszaktól függően 5 és 8 gigawatt között mozog.

Nyitókép: Illusztráció (GORODENKOFF PRODUCTIONS / SCIENCE / GPR / Science Photo Library via AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Valószínűleg nagyon kevesen jöttek lázba attól a hírtől, hogy a fővárosi közgyűlés január végén elfogadta az új budapesti településtervet. Pedig fontos dokumentum. A 2023-ban elfogadott építészeti törvény minden önkormányzatnak előírta településtervek készítését. A jogszabály a hatalmas munkára néhány év türelmi időt hagyott, de legkésőbb 2027 nyarán a korábbi szabályozási dokumentumok érvényüket vesztik.

A településrendezési eszközök – bármilyen unalmas olvasmánynak tűnnek is – hosszú évtizedekre határozzák meg, hogy egy város egyes területein mit lehet csinálni, hol lehet és hol nem lehet építkezni, hol lesznek a lakó- és a gazdasági övezetek, hova kerülhetnek magasházak. Alapesetben

minden, ami a városban történik, levezethető ebből a dokumentumból.

Legalábbis akkor, ha a kormány nem mentesít beruházásokat kiemelő rendelettel a szabályok alól, ahogy azt egyre több esetben láthatjuk. Az új településterv készítése egyszerre jelentett veszélyt és lehetőséget: egy ilyen dokumentum érdemben javíthatja, de ronthatja is Budapest állapotát, szabad utat adhat a túlépítéseknek, vagy korrigálhatja az elmúlt évtizedek még javítható hibáit.

Annál sokkal több mindent tartalmaz egy településterv, hogy az egész értékelésére vállalkozhatnánk, de van egy jelentős változás, amire érdemes felhívni a figyelmet. Öt évvel ezelőtt hosszú cikkben foglalkoztunk a budai oldal egyik legértékesebb természeti területe, a III. kerületi Mocsáros ügyével. Akkor minden attól volt hangos, hogy a főváros éppen megmenti – ahogy a városvezetés állította –, vagy a beépítések engedélyezésével tönkreteszi ezt a lakóterületekkel körülvett, széles zöld foltot (ezt állította Bús Balázs volt polgármester és a Fidesz).

A cikkben részletesen bemutattuk, hogy a Mocsárosra már az 1980-as években lakótelepet akartak építeni, az első ütemének pont a rendszerváltás évére kellett volna elkészülnie, de a halódó Kádár-rendszer erejét meghaladta a beruházás. Később egy része természetvédelmi oltalom alá került, de a nagyobbik fele megmaradt beépítésre szánt területnek. Igaz, nem magánosították: a fővárosi önkormányzat tulajdonában van. Öt évvel ezelőtt pont az történt, hogy a főváros átsorolt egy tekintélyes darabot (65 hektárt) beépítésre nem szánt kategóriába, megnövelte az 1994-ben kijelölt, szűkre szabott természetvédelmi területet, és kidolgozott egy olyan fejlesztési koncepciót, amely a vizes élőhelyek, gyepek, erdők megőrzését, rehabilitációját helyezte előtérbe. A terület nyugati sávja, az Aranyhegyi út és a felszínen futó távhővezeték közötti zóna viszont megmaradt lakó- és intézményi övezetnek, a szabályozás ide továbbra is megengedte új városrész felhúzását. Akkor azt írtuk: a dilemma – ha a politikai felhangokat mellőzzük – arra egyszerűsíthető le, hogy ezt a területi megosztást jó, elfogadható kompromisszumnak tartjuk-e.

Ha megnézzük az új településtervet, láthatjuk, hogy mára a várostervezés túllépett ezen a félmegoldáson. Három átsorolással érintett földdarabot látunk Mocsároson:

• a legnagyobb a távhővezeték és az Aranyhegyi út közötti háromszög, ami eddig kisvárosias lakóövezettnek volt besorolva, most átkerült természetközeli területbe;
• a Pusztakúti út és a Határ út sarkán egy kisebb négyszögű terület intézményi besorolásból átkerült szintén természetközeli területbe;
• egy trapéz alakú földterület a Gladiátor utca mentén kisvárosias lakóövezetből rekreációs célú erdőterületté minősült át.

Az utóbbihoz a Válasz Online-nak is köze van,

ugyanis cikkünkben arra hívtuk fel a figyelmet, hogy ez tulajdonképpen egy szabályozási hiba: az erdőterületbe beékelődő, másfél hektáros lakóövezet, ami a valóságban spontán beerdősült hétvégi telkeket jelent, de nem lenne szabad megengedni a beépíthetőségét. A Gladiátor utca ugyanis egyértelmű határvonalat jelent a zöldterület és a város között. 2024-ben aztán a főváros ezeket az elfelejtett telkeket hozzácsapta a természetvédelmi területhez (akkor egy külön cikkben be is mutattuk a helyzetet); a mostani átminősítés pedig jogilag is befejezi a folyamatot.

A térképre nézve látszik, hogy az új településterv Mocsáros egészének biztosítja, hogy zöldterületként maradhasson meg, és távlatilag lehetővé teszi, hogy a természetvédelmi területet további 37 hektárral bővítsék. Az egyetlen beékelődő telek a dűlő északi peremén, a Határ út mentén egy olyan felhagyott telephely, ahol a Schmidt Egon Madártani és Természetvédelmi Központ épült fel a tavalyi év során. Ez valójában a Mocsáros látogatóközpontja. Minden más zöldterületi besorolású lett: erdő (Er), természetközeli terület (Tk) vagy az új kategóriaként megjelenő tájgazdálkodási mezőgazdasági terület (Mt), amit azért vezettek be, hogy a legelők fenntartásához szükséges legeltető állattartásnak legyen „szabályozási lába”. (A figyelmes szem két Zk vagyis közpark besorolású kis foltot is felfedezhet még.)

Hogyan állhatott elő az a helyzet, hogy a főváros teljesen lemondott a terület beépítéséről, és az öt évvel ezelőttinél is zöldebb szabályozást fogadott el? Úgy, hogy 2024-ben 1,4 milliárd forintot nyertek el az Európai Unió LIFE pályázatán élőhelyrekonstrukcióra, és az egyik projektterület éppen a Mocsáros lett. A tervekről napvilágot látott cikk nyomán egy fiatal kutató, Duchaj Benjámin biológus kiment körülnézni, hogy nem találja-e meg a területen az egyik kedvenc állatát, a fokozottan védett magyar tarszát. Ez egy pufók kis röpképtelen szöcske. Jellemzően a száraz legelőket kedveli; sztyeppei faj, amiből a Kárpát-medencében a tájhasználati változások miatt már nagyon kevés maradt. És kiderült, hogy a Mocsáros legkevésbé értékesnek látszó, a lakótelepek, utak és családi házak tőszomszédságában lévő legelői a magyar tarsza jelentős populációjának adnak menedéket ma is. Kiderült továbbá, hogy az öt évvel ezelőtti kompromisszum tarszaszempontból egyáltalán nem ideális: sokkal több ritka szöcske élt a természetvédelmi terület határain kívül, mint azon belül.

A fenti élőhelytérképen látszik, hogy a zölddel jelölt természetvédelmi területen kívül milyen sok tarszát találtak; ez teljesen logikus is abból a szempontból, hogy a korábbi kijelölés a vizes élőhelyekre koncentrált, és negligálta a nyugati, magasabban fekvő, száraz területsávot. A magyar tarszának viszont pont ez felel meg. A tarsza kétféle besorolású területen került elő: egyrészt a már említett, beépítésre szánt háromszögben, másrészt a távhővezeték és a védett terület határa közötti részen, amit a korábbi fejlesztési koncepció közparknak szánt. A közpark zöld funkció, de azért másfajta használatot jelent, mint a természetvédelmi kezelés: sportpályák, futókör, kutyafuttató és ehhez hasonló, az emberek kikapcsolódását szolgáló létesítmények helyezhetők el rajta.

Éppen ezért a tarszák védelmében nemcsak a háromszöget vették ki a beépíthetőségből, hanem a közparknak is a Mocsároson kívül, a közelben kellett új helyet találni. A megoldás az esztergomi vasútvonal túloldalán kínálkozott, ahol egy széles területsáv a kaszásdűlői lakótelep és a vasút között nagyrészt beépítetlenül maradt.

Ennek legalább olyan különös oka van, mint annak, hogy egy dagi szöcske miatt nem lesz lakótelep a Mocsároson:

a sáv régészeti bemutatóterületként szerepelt az eddigi szabályozásban, mégpedig azért, mert Aquincum polgárvárosa egyáltalán nem csak a mai romterületet jelentette, hanem a mai Szentendrei út túloldalára is átnyúlt. Ezen a területen soha nem folytattak nagyobb ásatásokat, de régóta lehet tudni, hogy a romok a föld alatt rejtőznek. Nagyon valószínű, hogy legalább ötven-száz évig senki nem fogja szorgalmazni a feltárásukat.

A régészeti korlátozás ellenére a valóságban itt kialakult egy kisebb, zártkertes, szedett-vedett területsáv a vasút mellett, a nagy része viszont fás-ligetes jellegű, természetes zöldterület maradt (Aquincumi erdő néven is emlegetik). Amikor kiderült, hogy a Mocsároson parknak kinézett darab teli van szöcskével, a főváros itt kezdte meg az új közpark tervezését. Az Aquincum parknak elnevezett fejlesztésről tartottak már workshopot és lakossági fórumot, tavaly a koncepcióterve is elkészült. Az elképzelés körül némi feszültség is kialakult, mert a környéken lakók tartottak attól, hogy túlépített, dekoratív park készül, és sokan a terület természetes jellegének megőrzését szorgalmazták inkább (különösen a kutyások – ez közkedvelt kutyafuttatóhely, ahol ma az ebeket szabadon el lehet engedni). A főváros azt ígérte, hogy ezeket az aggályokat a tervezés során figyelembe fogják venni. Az új településtervben mindenesetre ez a tervezett közpark is megjelenik már.

Öt évvel azután, hogy a Mocsáros részleges beépíthetőségéről vitatkoztak a politikai szereplők, mára eljutottunk odáig: nem lesz semmiféle lakóövezet ezen a szinte véletlenül megmaradt, ökológiai szempontból nagy értéket képviselő, közel 130 hektáros területen. Az „faltól falig”, vagyis a Gladiátor utcától az Aranyhegyi útig erdő, láp, rét, legelő maradhat.

Az új településtervben a legjelentősebb természetvédelmi előrelépés mindenképpen ez, de számos más pozitívum is történt. Ilyen például, hogy a város külső kerületeiben összesen 269 hektár korábban kijelölt, de fel nem használt fejlesztési területet minősítettek vissza, a legtöbb esetben mezőgazdasági területté. A város elmúlt másfél évszázadában valószínűleg csak ennek a fordítottja történt meg, vagyis a szántóföldek beépíthetővé tétele, az új településterv azonban erre egyáltalán nem ad lehetőséget sehol, sőt a korábbi kijelölések korrekciója is megtörtént ott, ahol nem kezdődött el semmilyen építkezés. (Ilyen például a volt Rozmaring tsz üvegházainak a helye Pesthidegkút határában. Ezt korábban lakóövezetbe sorolták – a Csúcshegy lábának ma még festőien szép látképét veszélyeztetve.)

Van azonban egy olyan terület, amellyel korábban szintén részletesen foglalkoztunk, és megpróbáltuk felhívni a figyelmet arra, hogy beépítés fenyegeti: a Rákos-patak melletti Királydomb, amelyet a hagyomány a középkori magyar országgyűlések helyszíneként tart számon. Több mint öt évvel ezelőtt amellett érveltünk, hogy az egykori Rákosmező maradéka történelmi jelentősége és zöldfolyosó szerepe miatt is megérdemelné, hogy ne parcellázzák fel. Jelentjük: az új településtervben semmilyen pozitív előrelépés nem történt, a szabályozás annak ellenére változatlan maradt, hogy maga a domb nemzeti emlékhelynek számít. Hátha előbb-utóbb ezen a félreeső, elfeledett területen is megindul egy olyan pozitív folyamat, mint a Mocsároson. Esetleg ha valaki ott is dagi szöcskéket talál.

Nyitókép: legelő a Mocsároson (fotó: Válasz Online / Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

Részletek a műsorból:

Adatlopás

Benyó Rita: Deák Dániel egy papírlapot lebegtet, amire azt mondja, hogy az a Medián számsora. Mi ez a papír?

Hann Endre: Ehhez az adathoz mindenképpen illegális módon jutottak hozzá. Ez egy olyan adatbázis, amely nem mehetett át sok ember kezén, mivel nagyon szűk kör fér hozzá. A Mediánon belül ezt egy kezemen meg tudom számolni, és van egy alvállalkozói kör is, ahol esetleg még megfordulhatott. A szakmában egyébként nem példa nélküli az ilyen eset, 2021-ben is történt hasonló. És nem fukarkodnék a jelzőkkel: ezt aljasságnak tartom. Azt nem tudom eldönteni, hogy az aljasság kombinálva van-e hozzá nem értéssel. 

Benyó Rita: Terveznek jogi lépéseket?

Hann Endre: Most zajlik egy belső vizsgálat, az adatvédelmi hatósághoz fordulunk, a többit meglátjuk.

„Egy szóval: nem” – nem hátrál, nem változtat

Benyó Rita: Az a támadáscunami, amit most kap, befolyásolja-e, hogy mit mérnek, mit kérdeznek, mit publikálnak?

Hang Endre: Egy szóval: nem. Nem befolyásolja. Sőt, bizonyos értelemben még stimulál is. Nem azon gondolkodunk, hogy visszavegyünk vagy óvatosabbak legyünk, hanem azon, hogy a lehető legprecízebben és legátláthatóbban dolgozzunk. Ugyanúgy fogunk mérni, ugyanúgy publikálunk, és nem változtatunk a módszertanon azért, mert valakinek nem tetszenek az eredmények. Ha elkezdenénk ehhez igazodni, az már valódi befolyásolás lenne.

Reményvesztett fideszesek

Benyó Rita: Ön szerint miért éppen most indult ez a támadássorozat?

Hann Endre: A hatalomnak nem érdeke, hogy a saját szavazói reményvesztettek legyenek. Ha olyan közvélemény-kutatások jelennek meg, amelyek szerint a kormánypárt gyengül vagy a verseny szoros, az megijesztheti a tábort. Ilyenkor két dolgot lehet tenni: vagy megpróbálják megfordítani a trendet politikailag, vagy hiteltelenítik a számokat. Én azt látom, hogy most inkább az utóbbi történik. A cél nem a Medián besározása, hanem az, hogy a saját választóik ne a valós számokat lássák, hanem azt higgyék: ezek a számok nem megbízhatóak.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!

„És ezt miből számolta ki? Matematikus ön?” – teszi fel a klasszikus kérdést Ablonczy Bálint Bódis Andrásnak a Heti Válasz friss adásában, arra a 11 ezer milliárd forintra, amelynek pályáját a NER Bódis szerint bizonyíthatóan eltérítette az elmúlt 16 évben. A hangsúly a bizonyíthatón van – még ennél is jóval többről lehet szó ugyanis a valóságban, ez a summa (amelyből akár 18 metróvonal is megépülhetett volna) a NER 50 legpiszkosabb ügyletének összértéke.

Az adásból kiderül, hogy Bódis nem matematikus, másrészt az is, hogyan számolta ki ezt a 11 ezer milliárdot (spoiler: az összeadás műveletét használta). Lapunk gazdasági tényfeltárója sokat látott már, de így összegyűjtve még őt is megütötte a NER-es mértéktelenség. A kötetben szereplő ügyletek pontosan adatolt háttere minden pénzlovasítás esetében kijelöli a felelősöket és a haszonélvezőket is – név szerint. Nem alulnézetből, nem egy újságcikk mentalitásával igyekszik feltárni partikuláris ügyeket, sokkal inkább az „elkövetők” szemszögéből tekint az elmúlt másfél évtizedre és igyekszik teljes képet adni. Azt megmutatni, milyen módszerekkel, milyen tudatos lépésekkel lehetett kitalicskázni a köz kertjéből ezt a temérdek vagyont.  

Ha csak kicsit több mint egy órája van, nézze meg podcastadásunkat e cikk nyitóképére kattintva, ha azonban mélyebben is érdekli, mi történt a felszín alatt a gazdaság és a politika legszürkébb, eltitkolni vágyott zónájában az elmúlt 16 évben, rendelje elő a kiadványt itt.

Ahogy a műsorban is szóba kerül: van tízdarabos, jócskán túlárazott Búcsúcédula-csomagunk is; ezt kifejezetten a NER-elit tagjainak ajánljuk! Könyvbemutató rendezvényünk ugyanakkor minden olvasónk számára nyitott, viszont regisztrációhoz kötött.

A könyvbemutató résztvevői: Bódis András, a NER-akták szerkesztője, Pethő András, A Dinasztia és A csapda producere, a Direkt36 vezető szerkesztője, Jandó Zoltán, a G7 újságírója

Időpont: 2026. március 16. (hétfő), 18:00

Helyszín: Fonó Budai Zeneház (1116 Budapest, Sztregova utca 3.)

Kérjük, ezen a linken regisztráljanak az eseményre!

A webshopunkban előrendelt példányokat, csomagokat március 9-től a Deák Ferenc téri Insula kávézó és könyvesboltban vehetik át, illetve ettől a naptól indulnak a GLS-futárok is a kötetekkel. Természetesen a március 16-i könyvbemutatón, továbbá a Válasz Online március 30-i támogatói klubestjén is át lehet venni a megrendelt kiadványokat. Arra biztatjuk olvasóinkat, hogy közvetlenül tőlünk, a webshopunkból vásároljanak! A kiadvány ugyanakkor (korábbi lapszámainkhoz hasonlóan) elérhető lesz a nagyobb könyvesboltokban és újságosoknál is.

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Mondd anyádnak, vigyázzon rád jobban. 

A mondat egy budapesti kutyafuttatóban hangzik el, miután a vadászkutya boldogan hozza fel ezredszer is az eldobott botot a meredek vízparton. Az „anyád” pedig a kutya gazdája. A kifogásolt mozgássor semmiben sem különbözik azoktól a játékoktól, amelyeket az emberek évszázadok, évezredek óta játszanak a kutyáikkal az apportírozást, az elejtett vad visszahozatalát imitálva. Az intenzív mozgást a kutya és a gazdája is élvezi, más kutyásokból viszont aggodalmat vált ki. 

A mondat egy férfi szájából hangzik el, akinek ölebe kötött pulcsit visel, az állat pórázán kutyamedálok csillognak. A gazdája az ölébe veszi az állatot, mert úgy ítéli meg, hamar elfáradna, jobb, ha nem erőlteti meg magát. A konfliktus oka, hogy a két állattartó kétféle felfogást képvisel. Bár a patakparton szaladgáló négylábúra mindketten társállatként tekintenek, a felékszerezett, a fejecskéjén a szőrét masnis fonatban viselő kutya ezen belül kivételezett csoportba tartozik: szülői érzéseket táplálnak iránta.

A két nézőpont között előfordulnak súrlódások. A férfi rendszeresen kritikával illet olyanokat, akik a kutyájukkal együtt futnak, mert kínzásnak tartja, hogy az állat kilométereket kutyagoljon a gazdája tempójához igazodva. Felszólal az ellen is, ha szerinte valaki túl erélyesen fegyelmezi az ebét. A másik gazda viszont furcsán néz azokra, akik a sétányon babakocsiszerű – de persze speciálisan kutyáknak gyártott – luxusjárgányban tolják házi kedvencüket, például azért, mert annyira elhízott, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. 

Ebek gyerekszerepben

Az egyik állattartó tehát a hagyományos felfogást képviseli, a másik a gyerekeként tekint a kutyára, „szőrös babának” tartja az állatot. Az első gazda jelzőkutyaként, vadászkutyaként vagy házőrzőként esetleg szabadidős partnerként számít állatára, annak számára gyakorlati haszna van. Együtt futnak, vagy hosszú sétákat tesznek a szabad levegőn, a kutya ezért egészségesebb életmódhoz, stresszmentes élethez segíti őt.

A másik csoport tagjai számára a kutyák emberi, rokoni, érzelmi kapcsolatokat helyettesítenek. Tipikusan a gyerekét.

A kereskedelem számára is két jól körülírható célközönség létezik, és ez már egy kutyás boltba lépve is jól látszik: a kutyamackók, világító labdák, hímzett hámok, ügyességi játékok, kutyabútorok, babakocsik, plédek, párnák a „kutyababák szüleinek”; valódi bőr pórázok és nyakörvek, kennelek a hagyományos gazdáknak.

Udvarhelyi-Tóth Kata Mária, az ELTE etológusa és Szalma Ivett, az ELTE és a Corvinus Egyetem szociológus kutatóprofesszora szerzőtársaival nemrégiben megjelent, angol nyelvű tanulmányában arra vállalkozott, hogy megvizsgálja: vajon az anyák és a gyermektelen nők hogyan gondolkodnak a kutyáikról. A róluk való gondoskodás, a közösen szerzett élmények miként viszonyulnak a szülői szerephez.

Mindez azért különösen aktuális, mert az elmúlt évtizedekben az egész társadalmat átható változások történtek a kutyatartás terén. 2021 és 2022 között, tehát a koronavírus-pandémia idején a veszettség elleni védőoltások száma alapján nyilvántartott kutyák száma megduplázódott, 900 ezerre emelkedett. (Ebben szerepe lehetett annak, hogy a kölyköket a tenyésztők nem tudták exportálni a karantén miatt.) A valódi adat azonban ennek a többszöröse. 2016 és 2020 között a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete hárommillióra tette a kutyák számát, 2022-ben viszont négymillióra emelte a becslését. Vagyis

miközben a gyerekek száma folyamatosan, immár évtizedek óta csökken, a születésszám rekord mélységbe zuhant (2025-ben 72 ezerre) közben a kutyáké egyfolytában emelkedik, a házi kedvencek szerepe pedig átértékelődik. 

Négylábúak babaarccal

1986 óta a kutyákkal töltött idő a fővárosban két és félszereződött, a falvakban pedig legalább tízszeresére nőtt – tárta fel Varga György, az ELTE kutatója szerzőtársaival. Közben népszerűek lettek a rövidfejű, laposarcú fajták, amelyek jobban hasonlítanak a babákra. A tenyésztők olyan szinten igyekeznek kiszolgálni a kutyababaigényt, hogy az már állategészségügyi problémákat is felvet. A babakocsiban tolt kutyák között gyakran találunk olyan rövidorrú fajtákhoz tartozó példányokat, amelyek már fiatalon is légzési nehézséggel küzdenek. Első ránézésre ezek a kutyák egyáltalán nem hasonlítanak a kisgyerekekre, de sokan mégsem tudnak ellenállni például a mopszoknak, mert sokkal gyakrabban keresik a szemkontaktust a gazdáikkal. Gyámoltalanabbnak látszanak, mint hosszú orrú társaik, ezért az emberekből erősebb gondozási késztetést váltanak ki. 

A kutyák megugró száma egybefonódik a termékenységi mutatók visszaesésével és a gyermektelenek arányának emelkedésével. A 2001-es népszámlálás szerint az 50-es években született generációk mintegy 3 százalékának nincs gyereke. Az 1961-ben született nők 8, az 1975-ben születettek 18 százaléka maradt gyerektelen. Szilágyi Dániel és Rövid Irén kutatásaiból tudjuk, hogy 2022-ben a népszámlálási adatok alapján közel 420 ezer 49 év feletti gyermektelen élt Magyarországon. Csak a népszámlálások során látunk rá erre az adatra, de az előjelek nem túl jók a jövőre nézve sem: a 30-39 éves korosztályban az elmúlt két évtizedben közel két és félszeresére ugrott a gyermektelenek aránya (14 százalékról 36 százalékra). A férfiaknál még drámaibb számokat kapunk, ott

a 30–39 éveseknél 28 százalékról 53 százalékra, a 40–49 évesek esetében pedig 15-ről 28 százalékra bővült az adat.

Fontos jelezni, hogy mindez nem magyar jelenség, a nyugati társadalmakban és – ahogy Kubinyi Enikő, az MTA Lendület Program részéről és Laura Gillet az European Psychologist című folyóiratban feltárta – Kelet-Ázsiában is jelen van, a gazdák egyre nagyobb arányban „kutyaszülőként” gondolnak magukra.

Melyik volt előbb? A kutyák megváltozott szerepe hat a gyermektelenségi arányszámokra, vagy fordítva: a gyermektelenség miatt kerülnek új szerepkörbe a négylábúak? A kérdésre nem egyszerű a válasz, mert a „kutyaszülővé válás” gyakran nem tudatos folyamat. A felvetés érzékenységet is sérthet, ráadásul a cikkünk elején leírt két tulajdonosi szerepfelfogás között számtalan átmenet létezhet.

Gyerekek hátrányban

Udvarhelyi-Tóth Kata Mária és Szalma Ivett kutatótársaival ennek megismerésére 28 olyan nőt keresett meg, akik legalább egy éve kutyával élnek együtt, és az interjúk folyamán azt tapasztalták, nem a hagyományos kutya–gazda kapcsolatrendszerként írják le az állathoz fűződő érzelmeiket, hanem szülői, anya és gyerek viszonyaként tekintenek rá. A kutatók szerették volna megérteni, hogy a gyerektelen és a gyermekes nők kapcsolata a háziállatukhoz mennyiben tér el egymástól.

A gyerektelenek saját gondozási igényeik kielégítőjeként említették a kutyákat. Az állatokkal való kapcsolat mindkét csoportnál érzelmekkel teli volt, de a válaszokból az derült ki, hogy a gyerektelenek számára a kutyák sok szempontból előnyösebb választásnak tűntek: rugalmasabb időbeosztást tesznek lehetővé, és nem rendezik át a társadalmi kapcsolatokat olyan radikálisan, mint egy kisbaba. A kutyát egyedül lehet hagyni akár késő estig is, egy csecsemőt nem. A gyerekekhez szigorúbb időbeosztás kell és kevesebb szabadidőt hagynak a szüleiknek. 

Az anyák ugyanakkor tudatában voltak a gyerekneveléssel járó nagyobb, egész életen át tartó felelősségnek is. Ez az oka annak, hogy egyre többen kutyát vásárolnak szülés helyett? Emiatt nő a kedvtelésből tartott állatok szülői szerepe a modern társadalmakban?

Keverék csokornyakkendőben

A kutyákkal való viszony változása átalakítja a társadalmi kapcsolatokat és a viselkedést. A legnagyobb udvariatlanságnak számít, ha bárki nevet azon, amikor egy esküvőn a „tanú” egy csokornyakkendőt viselő keverékkutya, akire az ifjú pár a legközelebbi családtagjaként tekint. Egy ágyban alszanak vele, minden külföldi utazásukra, túrájukra magukkal viszik, mint a gyereküket. A jelenségre a hagyományos felfogású kutyatartóknak is célszerű úgy tekinteni, mintha a pár kisfia állna ott csokornyakkendőben, és örülne a szülők boldogságának. 

Ha valamely barátunk, rokonunk vesz egy kutyát, vagy új partnere van, akivel eb is érkezik, onnantól a barátságunk legfontosabb jele, ha évente egy-két hétre vendégül látjuk – vagy legalábbis felajánljuk –, hogy vigyázunk a négylábúra, amikor barátaink a nagyvilágban kalandoznak. Első lépésként érdemes kipuhatolni, hogy az új jövevény funkciója szerint kutya vagy „szőrös gyerek”. 

Ha utóbbi, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ugyanúgy aggódnak az állat egészsége miatt, mint a gyerekükért, a legkisebb egészségügyi problémánál állatorvoshoz rohannak, és elvárják, hogy valami terápiás esemény is történjen. Horror összeget költenek olyan panaszok kezelésére, amelyek esetleg maguktól is elmúlnának néhány nap alatt. 

A szülői szemlélet fontos jele, hogy a csecsemőhöz hasonló beszédet használnak az állattal való kommunikációban. Gyönyörűmnek, édesemnek szólítják, mindenemnek hívják. Mindez nem elszigetelt jelenség: egy felmérés szerint Magyarországon minden nyolcadik tulajdonos a gyerekeként tekint a kutyájára.

Cikkünk elején már jeleztük, hogy az is járhat feszültséggel, ha valaki kutyaszülőként gondol magára, de klasszikus felfogású kutyatartókkal találkozik. Például olyanokkal, akik engedik futkározni és más állatokkal birkózni a kutyáikat, a magyarországi enyhe teleken nem adnak kutyapulóvert, esőkabátot, sőt sapkát az állatra, nem tartják a világtól elrugaszkodott dolognak, ha napközben a hosszabb szőrű, hidegtűrő fajták a szabadban vannak, eszük ágában sincs egy ágyban aludni velük és természetesnek gondolják, ha egy kutya csontot eszik. Mindez nem az érzelmi ridegség, a rossz tartás jele. 

Nulladik gyerek 

Azt gondolnánk, ha valaki gyerek után vágyódik, a legideálisabban ezt a helyzetet egy gyerekkel lehet megoldani. A gyerektelenség azonban gyakran nem tudatos döntés eredménye, legtöbben a társ hiánya, vélt vagy valós egzisztenciális okok, meddőség miatt kerülnek ilyen helyzetbe. A tanulmány felhívja a figyelmet rá, hogy a magyar gyerektelenek olyan társadalmi környezetben élnek, amely nagyra becsüli a szülői szerepet és a boldogság egyik forrásának tekinti. Ezt sokan a kutyáikkal élik meg.

Mindez nem csak a politikai környezet miatt van így. A populista kormányok azért tűzik a családalapítást, a termékenység növelését a zászlajukra Oroszországtól Budapestig, mert ez a gondolat népszerű a lakosság körében. Különös, de a társadalmi környezet is növeli a társállatok utáni igényt.  

Más folyamatok is ebbe az irányba hatnak. A párok egyre későbbre halasztják a gyermekvállalást, a nők sokszor a harmincas éveik második felében vagy negyvenen túl szülnek először, emiatt

olyan párok esetében is megjelenik a kutyagyerek iránti igény, akik később „emberszülőkké” akarnak válni. Ők a „négylábú babán”, a „nulladik számú gyereken” gyakorolják a szülővé válás egyes elemeit. 

A gyerektelenek számára mást jelentenek a társállatok, mint a gyermekeseknek, előbbiek sokkal több időt és érzelmi energiát fektetnek a kutyák gondozásába. A jelenség mára annyira elterjedt, hogy a kutatók azt is vizsgálni kezdték, vajon a szőrös gyerekekkel szembeni szülői stílusok, attitűdök és gondozási gyakorlatok mennyire térnek el a gyerekekkel szembenitől. Különbözik-e azok viselkedése, akik ténylegesen szülők azokétól, akik nem. Arra jutottak, hogy a gyerektelen „kutyamamák” hajlamosak kiegyensúlyozott, tekintélyelvű stílust alkalmazni az állatoknál, vagyis az érzelmességet a szabályok alkalmazásával és mérsékelt kontrollal keverik. Az ilyen állattartók a legritkábban tartoznak az autoriter vagy a nagyon engedékeny „szülői kategóriába”. Vagyis a legtöbb embergyerek vélhetően boldog lenne egy ilyen szülői szerepfelfogású anyával.  

A kétféle gazdának eltérő az elvárása a kutyaiskolákkal szemben is. A hagyományos ebtartók ettől a szolgáltatástól a kutyák kiképzését várják, például a feltétlen behívhatóságra, lábnál való haladásra, vércsapázásra – attól függően, milyen szabadidős tevékenységet szeretnének a kutyákkal folytatni. A szülői szerepre felkészítő kutyaiskolákban a hangsúly óvatosan a gazdákra kerül át, gyakran inkább nevelési tanácsadásnak tűnnek a foglalkozások. Alkalmazkodva ahhoz, hogy a sokszor kistestű „kutyagyerekektől” senki sem várja el azt, amit egy nagytestű állattól: hogy a gazda sípjának a hangjára a szarvas nyomából is azonnal visszatérjen vagy szembeforduljon egy betörővel. Vicces helyzetek sora keletkezik abból, ha egy hagyományos kutyatartó betéved egy „kutyaszülő-képzőbe”, ahol légzőgyakorlatokat kell végeznie annak érdekében, hogy akkor is megőrizze a nyugalmát, ha a „gyerek” leégeti a többi „szülő” előtt a nem illendő viselkedésével. 

Amint már említettük, a kutyák kettős szerepére számos szolgáltatás épül rá. A kutyanapközikben öt-tízezer forint közötti napidíjért az állatok hatalmas kertben tölthetik a napjaikat, ahol hagyományos szerepfelfogású gazdák állatai a zöldben kergetőzhetnek egymással. A „gyerek” frakció pedig a fűtött vagy árnyas teraszon pihenhet, miközben „szüleik” számára online közvetítik a történéseket, így folyamatosan látják, az ebek elégedettek-e a kapott szolgáltatással. Kutyataxival reggelente összegyűjtik a nebulókat, majd kiszállítják a fővárosi agglomerációba valami természetközeli helyre, ahonnan késő délután hozzák vissza őket.

„Ő az én mindenem, tényleg”

A szülői szerepben lévők gyakran hasonló módon gondolkodnak kutyáik szükségleteiről, rutinjairól és jólétéről, mint a gyerekesek. A hasonlóságot az adja, hogy a kutyák, főként a kistestűek teljes mértékben függnek a gondozóiktól. Ha a gazdák és a kutyák között kialakulnak kisebb konfliktusok, akkor ugyanaz az aszimmetrikus függőségi dinamika teszi érdekeltté az állatokat ezek feloldásában, mint a gyerekeket. Vannak persze különbségek is: a gyereknevelés nagyobb felelősséggel jár, és akinek van családja, az tudatában van, hogy egy gyerekhez erősebb érzelmi kötelék fűzi, mint a gyerekpótlékhoz. 

A gyerekként kezelt kutyákat szinte bizonyos, hogy akkor is a lakásban tartják, ha nagy kert áll rendelkezésre. Az ilyen gazdák általában városi vagy városias körülmények között élnek, a kutyák gondozását élményként élik meg, nagy előnynek tartják, hogy az állatokat kölcsönös és feltétel nélküli szeretetet fűzi hozzájuk.

 „Mindkettőnk számára olyan, mintha a gyermekünk lenne – annyira szeretjük. Igen, úgy érzem, ő a legjobb barátom, a kisfiam, az én mindenem, tényleg”

– így jellemezte az egyik kutatásban résztvevő nő a kutyájához fűződő viszonyát. „Nem arról van szó, hogy nincs gyerekem – Ő, a kutyám az én gyerekem. És tényleg így viselkedem vele; aggódom érte, szeretem, ezért nem érzem, hogy valami hiányozna.” Vagy: „Nálunk is van anya és apa a családban. Mielőtt elmegyek otthonról, megnyugtatom: anyu most elmegy.” „A kiskutyám nagyon nyűgös… igazi anyuci kislánya” – ezt is a kutatásba bevont nők egyike mesélte. 

Gyakori tapasztalat, hogy olyan háztartásba kerül kutya, ahol a szülők nehezen értenek szót a kamasz gyerekükkel, ebben az esetben az állat egyfajta rezonátor szerepet kap, akivel szemben a tini is ki tudja fejezni azokat az érzelmeket, amelyeket a családtagjai iránt érez, de rávetíti őket a kutyára. A családok egy része hasonlót él meg felnőtt, szenvedélybeteg szerettével kapcsolatban is. Lehetnek feszültségek, de a kutya közös pont, aki mindenkit szeret, és akihez mindenki pozitívan viszonyul. 

A kutyaipar persze nagyon is tudatában van a társadalmi változásoknak, például annak, hogy ezek a kutyák nem ételmaradékot esznek. A szülői szemléletű gazdák olyan ételeket is megvesznek a kedvenceiknek, amiket maguknak nem engednének meg. Kutyáknak készített borjúpástétom vörös- és kékáfonyával, nyúl spenóttal, bárány gyógynövényekkel, sült vaddisznó rudacskák, lazac kaporral, marha almával – néhány elem egy online szupermarket kínálatából.

Ugyanolyan lefektetési rituálé is kialakulhat, mint a gyerekeknél. Senkinek sem jut eszébe a házőrzőjének születésnapi ajándékot venni, a gyerekpótlékoknak azonban kutyatortával és kutyakeksszel kedveskednek, a szülinapjukat gyakran cukrászdában tartják, mint a gyerekekét, ahova a barátaikat (embereket és négylábúakat is) meghívják. Igen, kutyacukrászdák és -kávéházak is léteznek. 

Iroda a blökiknek

A munka és a gondozás közötti egyensúly megteremtése a kutyáknál sem egyszerű, de ezt a folyamatot is szolgáltatások sora segíti. A kutyabarát irodák ma már egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. A nyugati országok egy részében az állatokat a súlyuk alapján osztályozzák, és a kistestűek – vagyis a tipikus gyerekpótlékok – az alacsony termékenységű országokban az élelmiszerboltok többségébe is bemehetnek. Ha nem akarnak vevőt veszíteni, a kereskedőknek alkalmazkodniuk kell a viszonyokhoz. Nem mondhatják, hogy vevőik hagyják az állatot a bolt előtt, mert ugyan ki kötné ki a gyerekét egy kerékpártartóhoz?

A home office ideális a társállatok számára. „Az otthoni iroda a legjobb megoldás. A kutyáim itt vannak velem. Nem tudok elképzelni ennél jobb munkát” – mondta az Udvarhelyi-Tóth–Szalma-féle kutatás egyik alanya. A kutyabarát iroda is válasz az állatok megváltozott szerepére. A munkáltatóknak tudatában kell lenniük, hogy

a háziállatok gondozásának érzelmi és logisztikai igényei hasonlók, mint az anyaságé. 

A kutyatartás bővíti a társadalmi hálózatokat is, lehetővé téve a spontán kapcsolatokat más tulajdonosokkal séták, kiképző iskolák vagy közösségi médiás csoportok révén. Ha valakit kutyát vásárol, azzal belépőt vesz a kutyások helyi társadalmába, amely a hagyományos felfogású gazdákat és a „szülőket” is magába foglalja. A kutyások a nagyvárosokban is köszönnek egymásnak, tudják egymás négylábújának a nevét, számontartják, kit, mikor láttak utoljára. Esetenként fákat ültetnek, szemetet szednek, a nagy melegben locsolják a növényzetet, odafigyelnek az idős ebtartókra, akik a jeges úton és a nyári hőségben is sétáltatják a kutyáikat. A „kutyamamák és -papák” sétaklubot alkotnak, fiatalabb és idősebb társaságok együtt töltik az idejüket, akár nyolc-tíz kutyával együtt mozognak. Ugyanígy a nagytestű állatokat is egyszerre viszik ki, így csökkentve a családtagként tartott és a hagyományos kutyafelfogású gazdák közötti konfliktusok lehetőségét a túlhasznált városi zöldterületeken. 

A kutyamamák apák nélkül 

A kutyatartás és a gyerekvállalás közötti fontos különbség, hogy a gyermekhez stabil partner, lakhatás és anyagi biztonság szükséges, kutyával viszont egyedül is lehet élni. Fontos jelenség, hogy a kutatásba bevont állatok mintegy fele menhelyről származott, és ez külön elégedettséggel töltötte el a gazdáikat, hiszen bajban levő állaton segítettek. 

A mindennapokban némi zavart kelthet, hogy az örökbefogadott menhelyi kutyák fajtájukhoz képest esetleg meglepő szerepbe kerülnek. Például mentett pitbullokat vagy bullterriereket szólítgathat az „anyjuk” gyönyörűmnek, mindenemnek. A kutyás társadalomban külön tisztelet övezi ezeket a gazdákat, akik vállalják egy lelkileg vagy akár testileg is sérült kutya nevelésével járó nehézségeket. Ám

ha ilyen elszántak, miért nem fogadnak bajban levő gyerekeket örökbe? A válasz leggyakrabban az, hogy a gyermeknevelés tartósabb és erkölcsileg súlyosabb kötelezettségérzettel jár, amit nem szeretnének vagy nem tudnak vállalni. 

A közösség nem mindig fogadja pozitívan ezt az újfajta szerepkört. „Többször is előfordult, hogy az emberek hülye ribancnak neveztek, és megkérdezték, miért nem szülök inkább gyereket” – fogalmazott az egyik résztvevő. Ám ez nem általános, inkább azoknál jelentkezik, akik több kutyát tartanak egyszerre. 

Barátok? Lecserélve

Az állatokhoz való kötődés olyan erős, hogy a megszólítottak egy része inkább a barátait cserélte le, amikor azok nem fogadták el, hogy mindenhova magával viszi a kutyáit. Érdemes tehát óvatosan közelíteni, ha ismerőseink, barátaink közül megjelenik egy (vagy több) kutyagyerek. „Aki nem szereti a kutyákat, nincs helye mellettem” – fogalmazott a kutatás egyik résztvevője. Még azok is kikerülhetnek a baráti körből, akik furcsállják, hogy a kiskutyáik igényeit egyenrangúaknak tartották a gyermekeikével.

A kutyák és a gyermekek élettartamának különbsége beárnyékolja a társkapcsolatokat. Főként idős embereknél fordul elő, hogy a kutyáik után halnak: „Van egy barátom, aki öngyilkos lett, miután meghalt a kutyája, és egy másik, aki négy éve gyászolja a kutyáját, és egyszerűen nem tud túllépni a veszteségen.” Ha valaki családtagként tart kutyát, az elvesztése ugyanolyan gyásszal tölti el, mintha a kutya által pótolt személy halt volna meg.

A kutyatartás tehát szülői érzelmeket és viselkedést válthat ki, antropomorfizálják a kutyáikat, „anyának” vagy „apának” nevezik magukat, vagy „babámként”, „fiamként” utalnak rájuk. A kutyák szeretett családtagok, a viszony pedig olyan erős, hogy ma már az utcán is simán előfordulhat, hogy egy ismeretlent úgy szólítanak meg, hogy a kutya „anyjának” vagy „apjának” nevezik. Az állatokra nem állatként, hanem érzelmi támaszként tekintenek, az ebek nyugalomérzetet, társaságot és a feltétel nélküli elfogadás érzését kínálják gazdáiknak. 

Azok a kutyatartók, akiknek saját gyerekeik vannak, szintén erős szeretetet fejeztek ki kutyáik iránt, de konfliktushelyzetekben egyértelműen gyermekeik mellé álltak.

A szülői szerep egy egész életen át tartó, társadalmilag elismert kötelesség, amely magában foglalja az erkölcsi nevelést és az értékek átadását. A kutyatartás ezzel szemben egy érzelmes, de időben korlátozott kapcsolat, hiszen a kutyák – különösen egyes kistestű fajták – jóval rövidebb életűek.

Arra a kérdésre azonban még nem kaptunk választ, hogy az emberek a kutyát a gyerek helyett választják-e, vagyis állhat-e ez a jelenség a termékenység csökkenése mögött. A kutatók szerint a gyerekpótlékként használt ebek gondozása nem az emberi reprodukció alternatívája. A háziállatok nevelése és az anyaság az európai középosztály életmódjában nem kizárja, hanem keresztezi egymást. A jelenség tömegessé válása azonban súlyos jelenségeken, például az elmagányosodáson alapul – amely problémát érdemes lenne komolyan venni társadalmi szinten is.

Nyitókép: kutya és gazdája Kuvaitvárosban 2025. december 5-én (fotó: AFP/Yasser al-Zayyat)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„Hétfő este a XII. kerületi önkormányzat többségi frakcióülésén, kutyapártos és momentumos képviselőkkel hosszasan beszéltünk az óvodákról, és közösen arra jutottunk, hogy az eddigi egyeztetések során felmerült szülői és óvodapedagógusi visszajelzéseket, felvetéseket megfontoljuk, hogy olyan döntést tudjunk hozni, ami egyszerre szolgálja a kerületi gyerekek, szülők és a kerületi lakók érdekét. Abban maradtunk, hogy a szülőkkel, pedagógusokkal megkezdett egyeztetéseket folytatjuk, a felmerült javaslatokat megvizsgáljuk, ezért a szükséges döntéseket a jövő évre halasztjuk” – közölte Facebook-oldalán Kovács Gergely, a Hegyvidék polgármestere. 

Ezzel elérték céljukat a hegyvidéki óvodások szülei, akik úgy vélik, a március végére kitűzött döntés nincs jól előkészítve. Az önkormányzat munkatársaiból és egy független – egyébként magánóvodában dolgozó – szakemberből álló munkacsoport által elkészített szakmai anyagban számtalan pontatlanság szerepelt, és a négy óvoda bezárását javasló dokumentum alaptézise is gyenge lábakon állt. Az önkormányzat ugyanis elsősorban azzal a saját, jelentős (35 százalékos) demográfiai visszaesést tükröző statisztikával okolta meg a racionalizálás szükségességét, amelyet a KSH a 2023-2024-es évre vonatkozó adatai cáfolnak (ezek mindössze egy átlagos, 3 százalékos visszaesést mutatnak). A kerületiek az elmúlt évtizedekben megtapasztalt természetes demográfiai hullámzásra hivatkoznak, utalva a közeljövőben átadandó közel 900 lakásra is, felhívva a figyelmet arra, hogy

könnyen lehet, hogy ez a folyamat hamarosan újra fordított irányt vesz és akkor az esetleges bezárások után nehezebb lesz plusz férőhelyeket teremteni az óvodákban.

Amellett, hogy az óvodabezárásokkal – amennyiben nem az ingatlanok értékesítése a cél – aránylag kevés pénz spórolható meg, hiszen Kocsik Tekla (MKKP) alpolgármester utalt arra, hogy a bennük dolgozókat más intézményekben helyezik majd el, a tiltakozók szerint ez egyébként is az utolsó megoldás kéne legyen, előbb meg kéne próbálni feltölteni őket. Szerintük az önkormányzati óvodák népszerűsítésével sokakat meg lehetne nyerni a körülbelül 600, magánóvodába járó kerületi gyerek közül.

Nemcsak a szülők sérelmezték, egyes önkormányzati képviselők is úgy látják, a négy óvoda bezárásának mérlegelésekor felhozott önkormányzati szempontok között nem szerepelnek súlyuknak megfelelően a gyerekek érdekei. Vadász Gábor (Momentum) alpolgármester közösségi oldalán tegnap Novák István (Momentum) képviselőtársával közösen közzétett állásfoglalásában úgy fogalmazott: „Ha őszinték akarunk lenni, jelen formájában a koncepció leginkább pénzügyi racionalizálás, de semmiképp sem valódi oktatási modernizáció. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene takarékoskodnunk, viszont nagyon nem mindegy, hogy ezt milyen logika mentén tesszük. A pedagógiai érveknek nem csak a kényszer következményeinek kellene lenniük, hanem a gondolkodás elején az egyik alapnak. Kifejezetten aggasztó, hogy a március elejére tervezett szülői fórum gyakorlatilag már nem tud érdemi visszajelzéseket beépíteni a döntésbe. Ez így legfeljebb formai egyeztetés, érdemi társadalmasításnak nem nevezhető.”

Az óvodák bezárásának lehetősége egyébként nem csak a kutyapárti és a momentumos képviselőket osztotta meg, de az MKKP-n belül is törést okozott. Úgy tudjuk, Surányi Judit (MKKP) azért köszönt le tegnap a fővárosi Emberi Erőforrások Bizottságában, mert pártja megvonta tőle a bizalmat, amiért a bezárások ellen foglalt állást. Ráadásul

történelmi Tisza–Fidesz „összefogást” is generált ezzel a kezdeményezéssel a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, hiszen Magyar Péter és a kerület fideszes jelöltje, Steiner Attila is aláírta a szülői közösség által írt tiltakozó petíciót.

Az önkormányzat az óvodai csoportok létszámának növelésével, a gyerekek kevesebb intézménybe való „tömörítésével” kívánna takarékoskodni, arra hivatkozva, hogy a Hegyvidékre túl nagy anyagi terhet ró a ki nem használt óvodai helyek fenntartása. A kerület polgármestere, Kovács Gergely Választás ‘26 című műsorunkban így érvelt: „A kormányzati elvonások miatt 2026-ra gyakorlatilag egymilliárddal rosszabb a pozíciónk, mint 2025-ben. A kerület költségvetése nagyjából 26 milliárd, ebből 2 milliárd 400 millió Ft a szolidaritási hozzájárulás.”

A tiltakozó szülők közössége ennek kapcsán felhívta a figyelmet, hogy bár az önkormányzat 2026. évi költségvetésébe betervezett szolidaritási hozzájárulás valóban 2 milliárd 400 millió forint, ez azonban nem 1 milliárddal, hanem 300 millió forinttal haladja meg az előző évi összeget. Ez jóval kevesebb, mint amennyivel az önkormányzat az előző évben megemelte az ingatlanadókat, ez ugyanis évi több mint 1 milliárd Ft többletbevételt eredményezett, amely az idei költségvetésbe is be van tervezve. Igaz, hogy 2025-ben is emelkedett a kerület által fizetendő szolidaritási hozzájárulás körülbelül 400 millió forinttal, de ezt fedezte az iparűzési adóbevétel emelkedése.

„Tévhit, hogy az önkormányzatnak nincs pénze, ezért kényszerül óvodák bezárására. A valóság az, hogy a 12. kerületi önkormányzat az ország egyik leggazdagabb önkormányzata, az adóerő-képesség rangsorban több mint 3000 önkormányzat közül az első 50-ben van, és a budapesti kerületek között is benne van az első 10-ben. Szeretnénk tudni, mire költik az adóemelésekből származó többletbevételt, ha azt állítják, hogy az óvodákra már nem jut ebből” – olvasható az oldalukon.

Pontosítás: A szülői közösség cikkünk megjelenése óta felülbírálta fent olvasható mondatait és kihúzta azokat a belinkelt bejegyzésből, mert azzal szembesült, hogy bár a Hegyvidék nominálisan ott van ugyan az iparűzési adó szerinti rangsor első 50 önkormányzata között, a lakosság számával leosztva azonban már csak az első 200-ba esik bele, a budapesti kerületek közt pedig a sor vége felé kap helyet a HIPA rangsorban.

Kovács Gergely a Választás ‘26-ban úgy fogalmazott, nem érti az elementáris felháborodást miközben az önkormányzat egyelőre csupán párbeszédet indított a kérdésről, amelyen hosszan lehet még vitatkozni. „Tehát nem az van, hogy mi most leraktunk egy konkrét tervet, ami nagyon rosszul hangzik és felháborodtak az emberek, hanem vannak, akik ezen nagyon felháborodtak, hogy egyáltalán téma lett ez az egész” – mondta a podcastban. A Kocsik Tekla alpolgármester által február 13-án a szülői munkaközösségeknek kiküldött levelében azonban az áll: hogy az önkormányzat négy óvoda „átszervezését tervezi” a „feladatellátási hely 2026/27-es nevelési évtől történő megszüntetésével”. Ráadásul az alpolgármester világossá tette, hogy szó sincs hosszas egyeztetésről, a döntésnek március végéig meg kell születnie.

A gyerekeik intézményeiért kiálló szülők értékelik Kovács Gergely döntését, mert ez azt bizonyítja, hogy a szülők és pedagógusok véleménye számít a kutyapárti vezetésnek, ugyanakkor, mint írják, az elmúlt hetek bizonytalansága komoly nyomot hagyott közösségeiken. A bizalom helyreállítása érdekében ezért biztosítékot kérnek arra, hogy az érintett óvodák hosszú távon is biztonságban működhetnek, hogy a jövőbeli döntések valódi szakmai és közösségi egyeztetésen alapulnak majd és hogy a gyerekeik stabil, kiszámítható környezetben folytathatják a mindennapjaikat. „A nyílt, őszinte párbeszédben partnerek vagyunk. A gyerekeink jövőjéről pedig felelősségteljes döntéseket várunk” – írják közösségi felületükön.

Nyitókép: a Csermely utcai tagóvoda (forrás: Google)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

„Ez nagyon durva volt” – ezzel a mondattal kezdte Szijjártó Péter brüsszeli sajtótájékoztatóját hétfőn, az EU-s külügyminiszterek tanácskozása után. Később hozzátette: „kérték, hogy én szóljak hozzá először, és ezzel elvittem a party killer szerepét”. 

Valóban elvitte. Azzal, hogy az ülésen hivatalosan is megvétózta az újabb szankciós csomagot Oroszország ellen, illetve ellehetetlenítette az Ukrajnának már decemberben megszavazott hitel folyósítását, tényleg elrontotta a többi tagállam tervét, amivel a háború kitörésének negyedik évfordulójára, azaz keddre készültek. 

A Bizottság és a Tanács elnöke is Kijevben tölti az évfordulót, feltehetően már úton voltak, amikor egyértelműen kiderült, hogy a magyar kormány vétói nyomán semmilyen konkrét intézkedést nem tudnak vendéglátóiknak bejelenteni. Miután tavaly az USA kiszállt Ukrajna támogatásából, azóta jórészt az EU-s tagállamok és európai szövetségeseik (utóbbiak közül Nagy-Britannia és Norvégia elsősorban) finanszírozzák Ukrajna honvédő háborúját. A magyar kormány mostani lépései általánosságban is fenyegetik ezt az európai politikát. 

Komoly ütközések

Szijjártó Péter azért beszélt a szokásosnál is durvább hangulatú ülésről, mert nagyon komoly európai érdekeket sértenek a mostani magyar vétók. Egyrészt a háború kitörésének évfordulója eleve érzékeny időpont, fontos lenne a tagállamok túlnyomó többségének, hogy egyértelműen kifejezhessék: Ukrajna mellett állnak. Ez most lehetetlenné vált. A magyar álláspont szerint azért, mert Ukrajna felől nem érkezik orosz olaj a Mol finomítóiba.

Talán még ennél is fontosabb, hogy éppen ezekben a hetekben körvonalazódik az EU történetében a leghangsúlyosabban az igény, hogy a szövetség önálló világpolitikai tényezővé váljon, az egyre ellenségesebb amerikai kormányzat szorítása nyomán. Erre amikor erőt kellene mutatni, épp akkor mutatja az EU az egész világnak, hogy döntésképtelen, cselekvőképtelen. 

Ráadásul Magyarország a többiek szerint

egy teljesen pimf ügy és egy belpolitikai kampány miatt teszi nevetségessé az egész EU-t a külvilág előtt,

hiszen az orosz olajszállítmányok ukrajnai elakadása nem okoz ellátási nehézséget Magyarországon, ezt maga Szijjártó Péter is elmondta hétfőn. Magyarországon és Szlovákián kívül már az összes tagállam, a tengerpart nélküliek is leálltak az orosz olaj vásárlásával, mindenki tudja, hogy ez nem megoldhatatlan feladat. Úgy értékelik külföldön, hogy a Tisza által szorongatott Orbán-kormány az egész EU stratégiai érdekeit áldozza fel, hogy néhány százalékpontot szerezzen Ukrajna démonizálásával meg a rezsiáremelés fenyegetésével. Ezt legfeljebb Pozsonyban méltányolják. 

Orbán meggondolta magát, és ezt nehezen viselik

Tovább rontja Magyarország megítélését, hogy azt érzi számos kormány: Orbán Viktor átverte őket. Decemberben ugyanis alkut kötöttek, hogy Csehország, Magyarország és Szlovákia nem ad bele egyetlen centet sem az Ukrajnának nyújtott közös hitelbe, de nem akadályozzák, hogy a többiek segítsék Kijevet. Orbán Viktor hétfőn levelet írt az Európai Tanács elnökének, António Costának, amiben azt írja, hogy „meggondolta magát”. Costa még hétfőn válaszolt, levelének a lényege, hogy ilyen a világon nincs.

„Határozottan sürgetem, hogy a közös december 18-i döntésünk értelmében cselekdjék és ne gátolja az Ukrajna támogatására elfogadott hitel folyósítását (…) Egyetlen tagállam sem teheti meg, hogy aláássa az Európai Tanács közösen hozott döntéseit” – írta a portugál politikus,

aki a többiek Orbánnal vívott vitáiban általában a jó rendőr szerepét vitte eddig, Orbán is szívesen hivatkozott eddig a beszélgetéseikre, és a magyar miniszterelnök is rá szavazott, amikor elnököt választottak a kormányfők. Costától ez a hangnem szokatlanul éles tehát.  

Az Európai Bizottság szóvivője arra célzott hétfőn, hogy Orbán visszatáncolása felveti „a lojális együttműködés elvének sérelmét”. Az elv nem csupán erkölcsi mérce, hanem az EU alapszerződésében egy cikkely. Arról szól, hogy a közös döntéseket mindenkinek be kell tartania. Vagyis a Bizottság szerint akár jogi következményei is lehetnek annak, hogy Orbán meggondolta magát, és egy elfogadott döntést utólag megvétóz. (A vétóra azért volt lehetősége a magyar kormánynak, mert a decemberi döntés érvényesítéséhez szükség volt egy technikai lépésre, az EU költségvetésének módosítására, amiről csak most szavaztak volna, de senki sem gondolta, hogy ebből még vita lehet. Főleg, hogy a módosítás a magyar befizetéseket egyáltalán nem érintette.) 

A litván külügyminiszter hétfőn felvetette, hogy a hetes cikkely szerinti eljárást kellene újabb fázisba léptetni a magyar kormány ellen a mostani vétó után – ennek a végén a magyar kormány szavazati jogát is el lehet venni. Ez persze most semmire sem megoldás, mert az eljárás végigvitele több mint egy évig tartana, és elég lenne a szlovák kormány kiállása, hogy ne legyen belőle semmi.  

A francia és a német kormány is nagyon élesen ítélte el a magyar vétókat. Macron francia elnök hétfőn Párizsban azt mondta, az nem létezhet, hogy a decemberi csúcson megígért EU-s hitel ne érkezzen meg Ukrajnába. Vagyis előre közölte, hogy a magyar vétó nem fenntartható, vagy kikerülendő. Nagyon határozott volt a német külügyminiszter is, szerinte a magyar kormány elárulta az európai szolidaritást, „meg vagyok döbbenve a magyar állásponttól” – fogalmazott Johann Wadephul. 

Néhány európai politikus, például a román külügyminiszter egy fokkal enyhébben fogalmazott, ők arra emlékeztettek, hogy volt már olyan, hogy a magyar kormány vétózott, aztán viszonylag hamar mégis belement az Ukrajnát érintő közös döntések elfogadásába. Konkrét példát ugyan nem említett, de tényleg ilyen volt például az olajszankció 2022 júniusi halogatása, vagy 2024 elején az akkor aktuális hitelkeret blokkolása. 2025 január végén az orosz szankciók ellen ígért, de végül be nem váltott vétó szintén. Volt, hogy az Orbán-kormány ilyenkor kialkudott magának valamit, de a végén mindig engedett. 

Csakhogy a helyzet most néhány tekintetben más, mint a korábbi esetekben volt.

Tavaly év elején a frissen megalakult Trump-kormány még kifejezetten kérte a magyart, hogy menjen bele az akkor aktuális szankciós csomag átengedésébe. A nyugati lapok arról írtak, hogy Marco Rubio frissen kinevezett külügyminiszter felszólította erre Szijjártó Pétert telefonon, aki engedett is a kérésnek. Csakhogy az elmúlt napokban Rubio Budapesten tárgyalt, Orbán és Szijjártó két nappal utána pedig Washingtonban jártak, és nem életszerű, hogy a most bejelentett vétót ne engedélyeztették volna az USA kormányával. 

A másik fontos különbség a korábbi vitákhoz képest, hogy most a magyar kormány nem a többi uniós tagállamtól kér valamit az engedékenységért cserébe, hanem Ukrajnától. Mégpedig a Barátság kőolajvezeték újraindítását. És innentől kezdve olyan patthelyzet alakult ki, amit önmagában az EU-s kormányok akkor sem tudnának megoldani, ha nagyon akarnák. 

Szétlőtték, elromlott, semmi baja?

Rengeteg nyilatkozat olvasható és hallható a Barátság kőolajvezetékkel kapcsolatban, amin keresztül idén január végéig orosz olajjal lehetett ellátni a Mol pozsonyi és százhalombattai finomítóit. Egészen tömören mutatjuk be, hogy mi az, amit a politikusok állítanak erről:

2026. január 27-én leállt a vezeték, mert ukrán közlés szerint orosz dróntámadás érte. A magyar külügyminisztérium még aznap közölte, hogy maga a vezeték sértetlen maradt. Az ukrán lapok a közeli elektromos infrastruktúrában keletkezett károkról számoltak be. 

Egészen a múlt hét középig annyit lehetett tudni, hogy a vezeték áramellátásával lehet gond, és az ukránok egyelőre nem tudták megszerelni. Hogy azért nem, mert túl komolyak a károk, vagy azért nem, mert a szűkös erőforrásokat a nélkülöző lakosság segítésére összpontosítják, vagy egyszerűen nem akarják megszerelni, az nem volt világos. 

Politikai szintre az ügy múlt hét végén emelkedett. A Mol jelezte, hogy nincs már elég olaja a finomítókhoz, és ezért a szlovák és a magyar kormányt is kérték, hogy szabadítsanak fel a statégiai tartalékokból – Magyarországon 96 napnyi tartalék áll rendelkezésre. Mindkét kormány engedett a kérésnek.

Ezzel párhuzamosan mindkét kormány bejelentette, hogy biztos tudomásuk van arról, hogy a Barátság vezetéknek nincs baja, alkalmas lenne az olaj szállítására. Fico szlovák miniszterelnök a saját titkosszolgálata jelentésére alapozta ezt. A magyar kormány egészen hétfőig nem árulta el, hogy honnan tudja, hogy a vezeték épségben van. Végül hétfőn Szijjártó Péter azt mondta, hogy az ukrán állami vezetékes vállalat munkatársai egy levélben írták meg a Mol-nak, hogy a vezetéknek nincs baja. Hogy pontosan kik és milyen levélben, arra a magyar külügyminiszter nem tért ki, „nem akarom nehéz helyzetbe hozni őket” – indokolta óvatosságát. 

Zavarbaejtő dialektika 

Szijjártó állítása szerint Zelenszkij elnök személyesen tiltotta meg a vezeték újraindítását, hogy ezzel áremelkedést okozzon Magyarországon, és az ennek nyomán keletkező elégedetlenség választási győzelemre segítse a Tisza pártot. Ugyanakkor elképesztő túlzásokba esett arról, hogy mekkora áremelkedést okozna, ha nem indulna újra a Barátság. 

Ezer forintos benzinárról beszélt a mostani 560 forint körüli helyett, ami 440 forintos áremelkedést jelentene literenként, miközben

a szakértői konszenzus szerint nagyjából 5 százalékos áremelkedés lehet reális a kutaknál, ha nem jönne többé orosz olaj.

Vagyis az emelkedés nem feltétlenül érné el a 30 forintot. A gáz, távhő és áram árát, vagyis a rezsiét az üzemanyag árának emelkedése nem befolyásolná a valóságban, erről korábban részletesen itt írtunk utoljára. 

Szijjártó érvelését tovább gyengíti, hogy azt állította most hétfőn is, hogy az ukrán terv nem sikerülhet, mert a magyar kormány elintézte, hogy ne dráguljon a benzin és a rezsi. Ha ez ilyen gyorsan megoldható orosz olaj nélkül is, akkor felmerül a kérdés, hogy tényleg ilyen vékony cérnaszálba kapaszkodott-e az ukrán kormány, amikor Orbán Viktor megdöntésére készített mestertervet. És ha ez a szál ilyen vékony, akkor miért kell bosszúból a teljes EU-s geopolitikai stratégiát keresztülhúzni? 

Ugyanakkor azt Szijjártó elképesztő túlzásai ellenére sem zárhatjuk ki, hogy az ukrán fél valóban nem siet megjavítani a vezetéket, illetve annak elektromos ellátását, mert nem érdeke, hogy két EU-s tagállam tovább üzleteljen Oroszországgal.

A helyzet tisztázása érdekében az Európai Bizottság megkérdezte az ukrán kormányt erről. Ukrajna brüsszeli követsége hétfőn levélben válaszolt: eszerint ők készek lennének a javítást azonnal megkezdeni, ha biztosak lehetnek abban, hogy a szerelők testi épségét újabb orosz támadás nem veszélyezteti. Az ukrán külügyminiszter szerint ezért a magyaroknak az oroszokhoz kellene fordulniuk a megoldásért. 

Szijjártó Péter viszont a hétfői tanácsülés egy másik jelenetét idézte fel, amikor a luxemburgi külügyminiszter megkérdezte az ukránt, hogy magyar és szlovák szakemberek megnézhetik-e a vezetéket, mire Szijjártó szerint Andrij Szibiha csak hímezett-hámozott, és azt mondta, hogy utánanéz majd, lehetséges-e. A magyar külügyminiszter szerint ezzel lebukott, mert ebből az következik, hogy a vezetéknek nincs baja. 

Ám lehetséges, hogy a vita a Barátság vezeték ukrajnai állapotáról teljesen értelmetlen mostanra. Az ukrán elhárítás ugyanis időközben bejelentette, hogy

hétfőre virradóra drónokkal megrongálták az orosz vezetékrendszer egy tatárföldi állomását, 1200 kilométerre az ukrán határtól.

Nem világos, hogy mekkora a kár, de az ottani állomás a Barátság működtetéséhez is szükséges, így ha ott tényleg megsérült az infrastruktúra, akkor a Barátság ellátása immár nemcsak az ukrán villanyszerelőkön múlik.

Kiterjedt balhé 

Az egyre durvuló nemzetközi vitában a horvát kormány is erősen érintett, mert a magyar kormány álláspontja szerint át kellene engedniük a területükön a tengeri szállítással rendelt orosz olajat az Adria vezetéken. Az erről szóló vitát korábban már részletesen bemutattuk, új fejlemény azóta nincs: a horvátok továbbra is brüsszeli és washingtoni jóváhagyásra várnak az orosz olaj átengedéséhez, amire viszont a magyar kormány szerint nincs szükség, nem is kell, és nem is lehet ilyen engedélyt szerezni.

Mindenesetre

a Mol nem orosz olajat már rendelt Horvátországba, az első tanker március elején köt ki, és hamarosan egy második is követi,

március közepére az olaj felér Százhalombattára. Ezért mondhatta azt Szijjártó Péter, hogy a magyar ellátás nincs veszélyben. 

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a magyar és a szlovák kormány leállította a dízelexportot Ukrajna felé. Amit egyébként orosz olajból finomított a Mol, és így ment ki Ukrajnába, jórészt egy Tiszaújvárosból induló vezetéken keresztül. 

Ukrán lapértesülések szerint a két ország tavaly ősz óta az ukrán dízelimport 20 százalékát biztosította összesen, és információink szerint lengyel kereskedők máris bejelentkeztek ennek pótlására. A szlovák kormány a hazai ellátás veszélybe kerülésére hivatkozva a teljes dízelexportot megtiltotta, azaz Ukrajnán kívül máshova sem lehet eladni Pozsonyban előállított gázolajat. A magyar kormány viszont nem hozott ilyen határozatot. Jogilag úgy néz ki, hogy ha valóban leállt a Mol exportja Ukrajna felé, akkor ezt informális csatornán intézhette a kormány, mert a Magyar Közlönyben semmi sem jelent meg a témában. „Odaszóltak és elzárták a csapot” – vélekedett egy iparági szakember. 

A magyar és a szlovák kormány is fenyegetőzött azzal, hogy az áram- és gázexportot is leállítja Ukrajna felé, de itt sokkal nehezebb a jogi helyzet. Számos magánvállalat érdekelt, amelyeknek szerződései vannak, és az EU-ban a tagállamok szankcióról csak együtt dönthetnének. Jogilag kivitelezhetetlen e két termék exportjának leállítása, és

informálisan sem megoldható olyan könnyen, mint a dízel esetében itthon történhetett. Úgyhogy lassan mindkét kormány kitáncolt már e fenyegetésekből.

A magyar azt mondta, hogy azért, mert nem akar gondot okozni Kárpátalja lakosságának; a szlovák kormány pedig egyszerűen nem váltotta be a hétfőre adott fenyegetését az áramexport leállításáról. Csak azt jelentette be, hogy az ukrán hálózat feszültségében tapasztalt ingadozáskor nem segíti ki a szomszédját, ami ugyan EU-s elvárás lenne, de ez nem az export, hanem a technikai segítségnyújtás kategóriájába esik.  

Újabb és újabb csattanások

A hétfőn hivatalossá tett magyar vétók az Európai Tanácsban még tovább fokozták az ellentétet az EU és a magyar kormány között. Az Orbán-kormány mindent megtesz azért, hogy minél keményebb szavakkal ítéljék el Brüsszelből, Berlinből és szinte minden komoly európai nagyvárosból. Talán azért, hogy megerősítést kapjon az a történetük, hogy az idegenek összefogtak a Tiszával, és honvédő kötelesség e nemzetközi tengely ellen a Fideszre szavazni. Más közvetlen haszna a magyar kormánynak nem látszik ebből az összefeszülésből. 

Ugyanakkor az európai szövetségi rendszerben ez olyan súlyos károkat okozhat, ami a Fidesz esetleges választási győzelme nyomán csak tovább nehezíti Magyarország helyzetét, hiszen újabb és újabb jogi eljárások nyomán újabb európai források elvesztését vetíti előre, amelyek nyomán a magyarországi életszínvonal további esése várható.     

Nyitókép: Orbán Viktor 2025-ös madridi látogatásakor. (Fotó: Diego Radames / Anadolu via AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kétszer ad, ki gyorsan ad – idéztük a régi mondást a szilágycsehi református templom leomlott tornyáról szóló helyszíni riportunkban. Tavaly év végén kezdték meg a jelentős gótikus részletekkel bíró templomon a felújítási munkálatokat román állami forrásból, szakemberek felügyelete alatt. Az előkészítő munka során derült ki, hogy a templom tornya a vártnál sokkal rosszabb állapotban van, s minden óvintézkedés ellenére február elején megtörtént a katasztrófa. Lapunk szerkesztősége úgy döntött, segélyakciót hirdetünk: szerkesztőségünk tagjai kezdésként 100 ezer forintot ajánlottak fel, továbbá a titkos erdélyi segítőakciókról szóló Válasz Offline minden egyes, webshopban eladott példánya után 1000 forintot különítettünk el erre a célra. Korábban egy ukrajnai gyerekkórházat segített ilyen módon a Válasz-közösség – csak remélni tudtuk, hogy olvasóink a kezdeményezés mellé állnak.

Nem kellett csalódnunk: február 20-a (péntek éjfélig) a szerkesztőségi felajánlásból,

az offline eladásokból és egyéb támogatásokból összesen 653 ezer forint gyűlt össze.

Hálásan köszönjük olvasóink nemeslelkűségét, az összeget hamarosan elutaljuk a szilágycsehi református gyülekezet számlájára.

Szilágyi Zoltán tiszteletes tájékoztatása szerint a segítséget a legsürgősebb kármentési feladatokra fordítják majd. Például a további omlás elkerüléséhez meg kell támasztani a tetőt, illetve el kell hordani és szét kell válogatni a templom előtt tornyosuló kőhalmot. Ezt a munkát nem lehet géppel elvégezni, hiszen a törmelék alatt ott lapul például a toronyóra és azok a gótikus elemek, amelyeket vissza kell majd építeni a rekonstrukció során. Különösen értékes tehát minden gyorsan érkező segítség, így olvasóink támogatása.

„Nagyon hálásak vagyunk a Válasz Online közösségének a szolidaritásért. A torony összeomlása előtti ökumenikus imahéten az üldözött örmény keresztényekért és az egységért imádkoztunk. Most saját életünkben tapasztaljuk meg az egység áldásait. Isten azt üzeni nekünk, még az is törékeny, ami évszázadokon keresztül állt. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian az Ő kezében vagyunk” – mondta Szilágyi tiszteletes riportunkban.

Olvasóink pedig ismételten bebizonyították, a Válasz Online nem csak egy lap, hanem közösség is – köszönjük nekik!

Nyitókép: illusztráció

Ezt a segélyakciót nem indíthattuk volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

– Tavaly indított egy elég különleges kedvességprojektet, de mintha a kampány nem hagyná, hogy teljesen benne maradjon a cukiságban.

– Amikor közéleti témában, mondjuk Lázár János vécétakarítós szövegéről vagy beharangozott szexvideókról nyilvánulok meg, akkor is a valóság bizonyos darabjait keretezem úgy, hogy az összefüggésbe hozható a legyen a kedvességprojektemmel. Ami egyébként nem arról szól, hogy mindenki legyen nagyon cuki.

– Hát?

– Arról szól, hogy adjuk meg egymásnak a tiszteletet, figyelmet, amit egy másik emberi lény pusztán azért megérdemel, mert emberi lény. Amikor politikával kapcsolatban szólalok meg, akkor is próbálok elemelkedni a drukkercsapatoktól. A drukkerség ugyanis halálos. Amikor engedjük, hogy az identitásunkat olyan mélységig megmérgezze a politika, hogy nem tudunk már leülni valakivel, aki máshova szavaz, az legalábbis nagyon beteg állapot.

– Amint tavalyi könyvéből – Apám meghal – kiderül, a színházi legenda Babarczy László kérlelhetetlenül legazemberezte a másik oldalon lévőket. Még mindig, halála után is az apja ellen lázad?

– Lehet, hogy az apám elleni lázadásom is benne van ebben, igen. Annak idején a gyerekemnek sem engedtem, hogy az apámmal nézze a híradót. Nem akartam, hogy ezt a szélsőséges drukkermentalitást elsajátítsa. Én úgy gondolok a politikusokra, hogy vannak itt ezek a kivitelező alvállalkozók, kicsit gyanúsak, de úgy működik a demokrácia, hogy rájuk bízzuk az ügyeink intézését. Jobb, ha rajtuk tartjuk a szemünket, hiszen eleve gyanús, amikor valaki hatalmat akar. Ahogy azonban az alvállalkozóinkhoz sem érzelmi alapon viszonyulunk, hozzájuk sem úgy érdemes. Már a ’90-es rendszerváltást is ezen a szemüvegen át néztem egyébként, tehát ez nálam nem új, nem a kedvességprojekt hozta ki belőlem hirtelen.

– Amikor a miniszterelnök megígéri, hogy ha nyer, kipaterolja a civileket és a független médiát is, meg amúgy zsebre tette az országot, nem megalkuvás és gyávaság ez az elegáns, érzelemmentes felülnézet?

– Rosszul esik, hogy gyávaságnak vagy megalkuvásnak látják. Amikor megfigyelnek és levideóznak embereket a magánéletük gyakorlása közben, az például egyértelmű határátlépés. Az a totalitárius diktatúra felé indít el minket. Ezt nyíltan meg is fogalmazom. Nem hiányzik tehát belőlem a bátorság, csak éppen

hagytuk, hogy nagyon mélyen behatoljon a politika a mindennapi életünkbe. Ami nem a politikai elitnek rossz, hanem nekünk. Nekünk kell tehát változtatnunk rajta.

– Mi olyan rossz ebben?

– Egyrészt: az ember ilyen helyzetben kiszolgáltatottá válik. Például nem mondhatja el a véleményét a munkahelyén, mert kirúgják. Az átpolitizáltságból fakadó hisztéria, amely abban nyilvánul meg, hogy a másik oldal szavazóit nem tekintjük embernek, pusztán praktikusan nézve is rossz mindenkinek. Akármi történik április 12-én, azokkal az emberekkel fogunk egy hazában élni a következő 25 évben is. Egy ország, ahol a bizalom szintje annyira alacsony, mint itthon, ráadásul versenyhátrányban van a régióban is. Nem engedhetnénk meg magunknak, hogy gyűlöljük egymást. A politikai elit, na, az más tészta. Arról, különösen a most kormányzókról nekem is lesújtó a véleményem. De nem lesújtó mindenkiről, aki rájuk szavaz, vagy akár feladatot vállal a rendszerben.

– Ön is a NER-esített MOME-n tanít…

– Ebben az értelemben mindenki feladatot vállal, aki nem költözött el az országból, a hatalom ugyanis mindenhova benyomta a csápjait.

– Aztán nehogy emiatt az interjú miatt a végén vécét kelljen pucolnia a MÁV-on!

– Eddig sem rúgtak ki, amiért elmondtam a véleményem. Amely viszont nem azért árnyalt, hogy ne rúgjanak ki.

– Árnyalt volt a Lázár-féle cigányügyi megszólalással kapcsolatban is. Azért kértük ezt a beszélgetést, mert az nagyon kilógott a szekértáborokból.

– Ha így látják, annak nagyon örülök.

– A bejegyzéséből úgy tűnt, hogy a liberális értelmiségi nő elképzeli valahogy a világot, jó ember akar lenni, az elveinek megfelelően élni – aztán koppan, amikor a valóság szembejön.

– Pontosan ez történt.

– Meséljen!

– 19 éve támogatok egy roma családot. Cigánynak szoktuk mondani egyébként, ők is így használják. Három nemzedéket láttam közelről ezalatt, kettőt iskolába járni és az iskolából kilépni is.

– Hogy kezdődött?

– Meghirdettem az Adhat-kaphat nevű oldalon, hogy hétvégente szívesen vendégül látok gyerekeket, akik még nem voltak Budapesten. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója rácsapott a lehetőségre, és elkezdett nekem küldeni főleg cigány kislányokat. 10 év körülieket. Ilyenkor körbevittem őket a városban, mentünk múzeumba vagy csak mozgólépcsőzni, magas házba, mert olyat még nem láttak. Esküvői ruhákat nézni is szerettek nagyon. Közben tanultam sokat magamról – arról, hogy én az ő szemükben milyen furcsa vagyok.

– Mert?

– Például mert nem jönnek be a szomszédok hozzám sosem. Mi az, hogy mi egyedül vagyunk otthon, és senki nem jön át szomszédolni? Vagy hogy megveszem a vizet a boltban. Ők annak is örülnek, ha folyik a csapból. Egy idő után úgy éreztem: jó lenne jobban megismerni egy gyereket annál, amit egy hétvége lehetővé tesz.

– Egy konkrét gyereket?

– Igen. Az egyik ilyen hétvége alatt ismertem meg azt a kislányt. 10 éves volt akkor. A család második legnagyobb gyermeke az ötből. Egy sánta kislánnyal jött, egyébként nem cigány kislánnyal, és annyira gondoskodva segítette őt… Teljesen meglágyította a szívemet. Beleszerettem. Különben is: úgy nézett ki, mint Pocahontas. Igaz, mikor mondtam neki ezt, sírva fakad.

– Azt hitte, sértés?

– Szegénykém igen. Alakult tehát a kapcsolatunk, több hétvégén is feljött, aztán kialakult a kapcsolat a családjával is: én is ellátogattam hozzájuk Biharkeresztesre, megismertem a családi körülményeket.

– Sokkolta, amit látott?

– Nagyon rendezett, kulturált környezetben laktak – irtózatos svájcifrankhitellel. Az eszközkezelő át is vette a lakásukat. Maradhattak albérlőként, de folyamatos volt a veszély, hogy kiteszik őket. Akkortájt volt apám egyre betegesebb, nem tudott már kedvenc helyén, a családi nyaralóban lenni, azt emiatt eladtuk. Úgyhogy a rám eső részből kifizettem a hitelüket.

– Micsoda?

– Tudom. Mindenki azt mondta akkor is, hogy ez beteg. A fiamat leszámítva, szerencsére. Ő mindig támogatott az ilyen akcióimban.

– Akkor még meg sem tért. Úgy még esetleg értenénk…

– Most sem hiszek a szó szoros értelmében Istenben. Mondjuk úgy, tanulom ezt az Isten-dolgot. Járok a gyülekezetbe, de akkor még nem jártam oda sem. Egyszerűen úgy voltam vele: mások világkörüli útra költenek el tízmilliókat. Vagy menő kocsira. Nekem meg ez a luxusom,

én ettől érzem jól magam: segítek valakinek, aki közel áll a szívemhez.

Meg kell jegyeznem, hogy ők is támogattak engem, ha tudtak. Ha építkeztem, jöttek és segítettek, vakoltak, falat építettek. Nyilván összességében pénzben jobban kijöttem volna, ha felbérelek valakit, de volt kölcsönösség.

– Eddig ez egy mesebeli történet, amelyben nincsen semmi izgalmas. Csak szép.

– A kevésbé szép rész később jött. Amikor a gyerekek nem végezték el a középiskolát. A legkisebb még most végzi, neki még nagyon drukkolok.

– A nagyobbakkal mi lett?

– A legnagyobb lány hozzám költözött Budapestre, beírattam egy vendéglátóipari szakközépbe. Jól indult a dolog. Aztán szerelmes lett és az iskola mellé járt folyamatosan. Úgyhogy haza kellett küldenem. A második lányt Debrecenben egy fodrásziskolába írattam be.

– Pocahontast?

– Igen. Fölvettem neki korrepetáló tanárokat, mindent megoldottam… Aztán ő is szerelmes lett. Terhes lett, a fiú meg azt mondta: nem kell iskolába járni, minek az? Ott is hagyta az iskolát.

– Tipikus történet cigány lányoknál.

– Az. Kaptam már emiatt a fejemre az aktivistáktól, de kimondom és nem kérek érte elnézést: igen, van jól látható kulturális minta is az okok között. Nem csupán a szegénység meg a kirekesztettség. Olyan kulturális minta, amelybe a rasszisták persze belekapaszkodnak és etnicizálják, holott nem feltétlenül etnikai – kulturális mintaként azonban igenis létezik cigány körökben. Ezt letagadni: káros. A női szerepek behatároltak a cigányság jelentős köreiben, ami akadályozza ezeket a lányokat abban, hogy szakmát szerezzenek. Így lényegében szabotálják a saját életüket.

– Az integráció tehát veszett fejsze nyele?

– Nem általánosságban az, viszont tényleg úgy látom, hogy 10 évesek esetében már elkéstünk. Komplex beavatkozásra van szükség, amely elkezdődik a gyerek megszületésekor, és a család bevonásával együtt próbál meg hosszabb távú gondolkodást elősegíteni.

– De ha a cigány lány gyereket akar szülni, meg szerelmes akar lenni? Miért kellene neki Debrecenben fodrászkodnia ehelyett?

– Azért kellene, mert a mélyszegénységben élő roma népesség le van szakadva a nem túl magas magyar átlagtól is, és ez a leszakadás mindenki számára tragédia. Cigánynak és nem cigánynak egyaránt. Azért sem kérek bocsánatot, mert úgy gondolom: vannak bizonyos középosztálybeli normák, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az egyén úgy tudjon boldogulni, hogy a társadalom is működőképes marad. Az egyik ilyen középosztálybeli norma az az, hogy megpróbálok középtávon gondolkodni. Lehet, hogy nem 20 évre előre, de 5 évre mondjuk. A másik, hogy akkor vállalok gyereket, amikor egyébként rendben van az életem és azt mondom, itt az ideje. Nem pedig azért, mert nem volt pénzem fogamzásgátlóra. Ez – és ezt én most már saját tapasztalatból tudom – egyébként nem is pénzkérdés. Tőlem bármelyik lány kérhetett volna pénzt fogamzásgátlóra. Tisztában is voltak ezzel. A kulturális kód azonban erősebb volt.

– A családi minta?

– Nem. A szélesebb közösségé. A szülők szerető környezetet teremtettek és egyébként nagyon ambicionálták a tanulást. Különösen az anyukájuk. A fiúktól, a szerelmektől jött, hogy a lány csak szüljön meg legyen otthon. A gond csupán az, hogy ha 18 évesen lesz gyereked, onnan már nincs út vissza. Középosztálybeliként lenne, mert a szülők az első pár évben segítenek egy kis pénzzel, meg van hol laknod. Akkor igen. Toldon, egy cigány zsákfaluban erre semmi esély. És akkor nem csak neked volt nehéz gyerekkorod, meg jártál szegregált iskolába, hanem a gyereked is szegregált iskolába fog járni, és újratermelődik az egész. Igaza van a Bódis Krisztának meg a Ritók Nórának, akik azt mondják: már a terhes nőkkel foglalkozni kell ahhoz, hogy ezt az újratermelődést megakadályozzuk.

– Amire meg a szintén rossz állapotban lévő nem cigányok mondhatnák: tessék, ezek a cigányokra költik a pénzünket!

– Igen, ez csapdahelyzet. Ha az államnak lenne átfogó romastratégiája, az ellen a szélsőjobb könnyen és sikeresen kelthete hangulatot. Miközben a magyar demográfiai helyzet, meg a magyar munkaerőhelyzet abszolút szükségessé tenné ezt.

– Végül is szebb szavakkal, de azt mondja, amit a Lázár János.

– Én mondjuk nem vécépucolásra ítélném őket, inkább azt szeretném, ha azokban a gyárakban, meg a szolgáltatóiparban dolgoznának, ahol munkaerőhiány van. Persze ha a gyárban sok százszoros határérték-átlépés mellett mérgezik a munkaerőt, rosszabb a vécépucolásnál is. Elképesztő a gödi eset. Mégis, muszáj ezzel a kérdéssel foglalkoznunk. Nincs választásunk. Mindenképpen dolgozni kell azon, hogy a mai cigány gyerekek, de legalább az ő gyerekeik munkavállaló felnőttek legyenek. Ezt nem a jótét, értelmiségi naiva mondja.

A saját életünket, a saját közbiztonságunkat, a saját komfortérzetünket, a saját városainkat hagyjuk lerohadni, ha Magyarország legnagyobb kisebbségére legyintünk, hogy főjön csak a saját levében.

– A naiva szerepe azért talán nem idegen… Kedvességprojekttel előállni a valaha volt legdurvább kampányidőszakban…

– Éppen azért fontos. Októberben indult az egész, egy kiállítás-megnyitóval. Írtam rá egy szöveget, a lényege az volt, hogy elég a gyűlöletből. Amikor elmondtam, sírva fakadtak az emberek. Szó szerint. Amikor aztán a szöveget kitettem Facebookra, hihetetlen mennyiségű reakció érkezett. Ismeretlenek írtak az ország minden szegletéből, hogy csatlakozni akarnak. Mégis mihez? Ez csak egy szöveg volt, semmi több. Aztán rájöttem, hogy mégiscsak több ez. Létrehoztam egy helyzetet, az pedig felelősséggel jár. Arra jutottam, hogy akkor a Facebookon erősítem fel egy kicsit ezt a hangot.

– Ha Magyar Péternek sikerült áttörni a Facebookon, önnek is sikerülhet!

– Miért ne? Ha van rá kereslet, akkor az megmutatkozik. És eddig az mutatkozik meg, hogy van. Elhatároztam, hogy beviszem a projektet az egyetemre is. Korábban is volt rá példa, hogy kedves dolgokat csináltunk diákokkal együtt, például beindítottuk a kommunikációt egy bérházban a lakók között…

– Ilyen nincs!