Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”?

A konzervativizmus a hazai új jobboldaltól legalább annyira távol áll, mint a progresszív liberalizmustól – állapítja meg Körösényi András és Mándi Tibor a Válasz Online-nak írt esszéjük konklúziójaként. A szerzőpáros pontos képet fest az elmúlt másfél évben elharapózott kultúrharc kormánypárti, új jobboldali szereplőinek gondolkodásáról, számba veszi a konzervativizmuséval rokon elemeket, de végül arra jut: a – sokszor szintén autoriter vonásokat mutató – globális progresszív liberalizmus elutasítása és a hazai autoriter törekvések támogatása között nincs szükségszerű kapcsolat – sőt, a konzervatívok hasonló okokból ellenzik mindkettőt. Az írás pontosan kijelöli a magyar konzervatívok helyét a hazai eszmei térben. Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük.

Az elmúlt másfél év hazai kultúrharcának egyik fontos fejleménye az úgynevezett „új jobboldal” határozott színrelépése és robusztus térfoglalása, amely magában foglalta a régi, kormánykritikus konzervatív hangok háttérbe szorítását, illetve egy új, kormánypárti konzervativizmus meghirdetését. Noha az új jobboldalnak vannak előzményei, zászlóbontásának a nagyrészt új szerkesztőgárda által jegyzett – és a régitől politikailag elhatárolódó –, átalakított Kommentár folyóirat 2018. őszi megjelenését tekintjük. A leginkább szembeötlő újdonság a kormánypártiság követelményének programszerű megfogalmazása. A lap szerkesztői, szerzői, mint (Dessewffy Aurélra hivatkozva) írják, „kormányemberek”, akik nem szégyellik, sőt büszkék kormánypárti mivoltukra. Több cikk szerzője kifejezett politikai lojalitási nyilatkozatot tett. Folyamatos a kormányzati politikára történő pozitív utalás: globálisan is úttörő szerepről, magyar modellről olvashatunk. Világos a szándék, hogy az új jobboldal a NER politikai-ideológiai programadója, egyben igazolója kíván lenni.

Békés Márton főszerkesztő azonban nemcsak kormánypártibb, de „az eredeti szándéknak” megfelelő konzervatívabb szerkesztést is ígér, visszatérést a „régi konzervativizmushoz”. Úgy véli, egy „megfelelési kényszereitől” megszabadult konzervativizmus az új jobboldal szövetségese lehet. Ehhez, meglátása szerint, semmi másra nincs szükség, csak bátorságra. „Régi konzervativizmus = új jobboldal”, hirdeti a folyóirat egyik idei cikke.

Írásunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésre: vajon tényleg csak az intellektuális értelemben vett bátorság hiánya és a politikai ellenfeleknek való megfelelési kényszer az, ami útjában áll a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének? Azzal kezdjük, amiben többé-kevésbé teljes egyetértés lehet a konzervatívok és az új jobboldal között, majd azzal folytatjuk, amiben legalább részben egyetérthetnek. Végül azzal fogjuk befejezni, ahol, megítélésünk szerint, áthidalhatatlan ellentétek választják el a két irányzatot. A Kommentárban megjelent cikkeket, az ott publikáló szerzők máshol közölt írásait, néhány velük rokon írást, továbbá az általuk védelmezni kívánt politikai berendezkedés sajátosságait figyelembe véve térképezzük fel az új jobboldal szellemi-politikai arculatát, és viszonyát a konzervativizmushoz. Utóbbi jellemzéséhez annak széles körben elfogadott sajátosságait, illetve a konzervatív „kánon” néhány meghatározó szerzőjének írásait fogjuk felhasználni.

I.

Kezdjük azzal, amiben megítélésünk szerint egyetértés van a konzervatívok és az új jobboldal között. Ilyen kérdés mindenekelőtt a kortárs „progresszív” liberalizmus határozott elutasítása. A progresszív liberalizmus, mely a nyugati világban öles léptekkel halad a mainstream pozícióinak elfoglalása felé, egyre messzebbre kerül a klasszikus liberális-szabadelvű eszményektől. Vezércsillagává a szabadság helyett az egyenlőség mind teljesebb megvalósítása vált, aminek következtében napjainkban a szabadságot sokszor éppen a „haladó” liberálisoktól kell megvédeni.

hirdetés

A klasszikus liberalizmus módszertani és normatív individualizmusa helyett a progresszív liberalizmus a csoportidentitások mindent felülmúló fontosságában hisz, és a társadalmi elnyomás rejtett struktúráinak leleplezésére összpontosít, ami egyes kritikusait – nem teljesen indokolatlanul – a marxizmus alapvetéseire emlékezteti. A magántulajdon szentségének és a vállalkozás szabadságának helyét átvette a meredeken progresszív jövedelem- és vagyonadóztatás, illetve a gazdaság mind szélesebb körű állami szabályozásának követelése. Legfrissebb példa erre az amerikai Kongresszusban nemrég beterjesztett, és az esélyes demokrata párti elnökjelöltek többségének támogatását bíró, már nem is kriptoszocialista „Green New Deal” programja. A vélemény- és szólásszabadsággal, a tudományos kutatás és vita szabadságával szemben elsőbbséget élvez a „politikailag korrekt” beszédmód és véleményalkotás kikényszerítése, melynek jegyében amerikai és brit egyetemeken egyre többször hallgattatnak el vagy akár fizikailag is inzultálnak konzervatív vagy csak „másként” liberális előadókat és oktatókat. A népszuverenitás és népképviselet – a klasszikus liberalizmus korában egyértelműen a nemzetállamokhoz kötődő – elve pedig egyre gyakrabban adja át helyét a bíróságok, különféle szakértői testületek vagy szupranacionális intézmények általi, rendszerint a „felvilágosult” liberalizmus elveit tükröző döntéshozatalnak.

Talán nem teljesen véletlen, hogy a kortárs liberalizmus válságát – a 2008-as pénzügyi válság után – a migráció, tágabb értelemben véve a határok fenntartásának és védelmének kérdése mélyítette el. Egy tökéletes egyenlőségre és univerzális emberi jogokra épülő világban valóban nehezen indokolható az állampolgárság mint „privilégium”, és az ezt megalapozó nemzeti határok fenntartása.

A kortárs progresszív liberalizmus programja a határok (szimbolikus és valóságos) eltörlésének programja. A felvilágosodás racionalizmusát idéző ilyen radikalizmust nemcsak az új jobboldal utasítja el, de az a konzervativizmustól is messze áll.

II.

Az új jobboldal talán legfontosabb kifogása a hagyományos konzervativizmussal szemben annak politikai cselekvőképtelensége. E kritika szerint a konzervatívok tehetetlenül sodródnak a modern politikában, egy ki tudja, honnan származó megfelelési kényszertől hajtva előbb-utóbb átveszik progresszív ellenfeleik eszméit, nem értik a politika természetét, és finnyásan visszariadnak a hatalom megragadásához és megtartásához szükséges eszközök használatától.

Úgy gondoljuk, hogy ezek a vádak nem teljesen alaptalanok. Összefüggenek a konzervativizmus bizonyos belső sajátosságaival, és az új jobboldal képviselői nem az elsők, akik rámutatnak ezekre. A „régi vágású” liberális Friedrich Hayek pontosan ezért bírálta a konzervatívokat „Miért nem vagyok konzervatív” című, híres esszéjében: mert a hagyományos értelemben felfogott konzervativizmus, mely kimerül a fennálló megőrzésére való törekvésben, nem képes irányt szabni az elkerülhetetlen változásoknak, legfeljebb csak lassítani tudja azokat. De ez volt a kiindulópontja az amerikai neokonzervatívoknak is, akik, látva a kortárs amerikai konzervativizmus politikai tehetetlenségét, egy újfajta, ideológiailag felvértezett konzervativizmus programjával léptek színre az 1960–70-es években. Mind Hayek, mind az amerikai neokonzervatívok jelentős mértékben hozzájárultak a 70-es évek végére bekövetkezett, Margaret Thatcher és Ronald Reagan hatalomra kerülésével fémjelzett konzervatív fordulat eszmei megalapozásához.

A neokonzervatívok első, a Reagan-forradalom előtt aktív nemzedékének célkitűzései sok hasonlóságot mutatnak a hazai új jobboldal célkitűzéseivel. Ők is egy szellemi-ideológiai fordulat elérésére törekedtek, egy alapvetően ellenséges, az 1960-as évektől mind progresszívebbé váló liberalizmus által meghatározott közegben. Van azonban egy nehezen megkerülhető különbség az 1960–70-es évek amerikai neokonzervatívjai és napjaink hazai új jobboldala között: míg előbbiek sokáig a politikai hatalomtól távol, csupán szellemi erőforrásokra, mindenekelőtt kis példányszámú, ám értelmiségi körökben befolyásos folyóiratokra támaszkodva próbálták elérni céljaikat, utóbbiak a már megszerzett hatalmi pozícióból kívánják megtenni ugyanezt.

Nem vitatjuk, hogy a Dessewffy Aurél által megfogalmazott „kormányemberségnek”, egy adott kormány ideológiai eszközökkel való támogatásának megvan a helye a politikában. A hazai új jobboldal által célként kitűzött szellemi fordulat azonban ebből a pozícióból aligha kivitelezhető. Ehhez ugyanis eszmei viták megnyerésére, értékhierarchiák és reputációs rangsorok átformálására – ehhez pedig koherens, számottevő meggyőző erővel és belső integritással rendelkező intellektuális teljesítményre van szükség.

Attól tartunk, egyszerre tanúskodik a szellemi tevékenység és a politika természetének félreértéséről azt feltételezni, hogy ez a feladat egy reflektálatlan kormánypárti pozícióból elvégezhető. A szellemi vitákat nem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megnyerni, mint a választásokat.

A konzervativizmus ideológiai gyengeségére a fent említett szerzők, Hayek csakúgy, mint az amerikai neokonzervatívok, egybehangzó megoldást kínálnak, ami valójában Edmund Burke-től Michael Oakeshottig jellemzi a modern konzervatív gondolkodókat: ez pedig nem más, mint a klasszikus liberális hagyomány, elsősorban a szabadság védelmezése (amely hagyománnyal, mint fentebb láttuk, a kortárs progresszív liberálisok szembefordultak, és ezzel „beolvadtak” a baloldalba). A konzervativizmus a klasszikus liberalizmusra elsősorban hagyományként, ha tetszik, az európai civilizáció – azon belül inkább az angolszász mérsékelt, mint a francia radikális felvilágosodás – közös örökségeként, és nem elvont elméleti-filozófiai rendszerként tekint (ez az, ami megkülönbözteti a valódi liberalizmustól). Ezzel viszont alighanem elérkeztünk a konzervativizmus és az új jobboldal közötti áthidalhatatlannak tűnő különbségek területére.

Friedrich Hayek- és Milton Friedman-pólók egy marylandi konzervatív rendezvényen. Fotó: Getty Images/AFP/Chip Somodevilla

III.

Miközben az új jobboldal, úgy tűnik, a liberalizmus eszmerendszerének teljes elvetését, annak meghaladását, avagy valamiféle „liberalizmus előtti” időkhöz való visszatérés programját hirdeti meg, mi úgy gondoljuk, hogy a konzervatívok által megőrizni kívánt értékek között ott található a klasszikus liberalizmus elveinek többsége is (az egyén méltóságának tiszteletben tartása, a törvény előtti egyenlőség elve, a magántulajdonra épülő, „polgári” gazdasági és társadalmi berendezkedés, a lelkiismereti, vélemény- és szólásszabadság joga, a tudományos kutatás szabadsága, a népszuverenitás és nemzeti függetlenség elve). A konzervativizmus nem osztja a modernség előtti kor valamiféle helyreállításának társadalomátalakító programját, amely a baloldali társadalommérnökösködést idézi, és amellyel, úgy tűnik, az új jobboldaliak egy része kacérkodik.

Alább megpróbálunk rávilágítani az új jobboldali és a konzervatív felfogás közötti markáns különbségekre, különösen ami a kívánatos politikai és társadalomszervezési elveket, intézményeket és követendő gyakorlatokat jellemzi. A különbségek bemutatásához sorra vesszük az új jobboldal fontosabb jellemzőit.

A hazai új jobboldali irodalom egyik alapvonása a népre, a népakaratra vagy a többségre történő folyamatos hivatkozás. Mindez szinkronban van Orbán Viktor és a Fidesz 2002 után bekövetkező populista fordulatával, és a 2010-től kiépült NER legfőbb legitimációs elveivel. A démosz mindenekfelettiségét azonban aligha tekinthetjük konzervatív alapelvnek: éppen ellenkezőleg. A konzervativizmus csak korlátozottan híve az egyenlőségnek, és hiányzik belőle a közvetlen „népbarátság”: mindig hadilábon állt a démosz primátusával, az erre építő populista narratívával, és közelebb állt egy arisztokratikusabb felfogáshoz, a tekintély, a hierarchia és/vagy a kvalitás elsőségéhez.

Az új jobboldal egy másik, az előzőhöz kapcsolódó vonása a populizmus elitellenességével való azonosulás. A világ komplexitását igen/nem, mi/ők dichotómiába, a politikai tagoltságot az elit és a nép ellentétére leegyszerűsítő populista narratíva jól megfér az új jobboldal világképével, aminek az összeesküvés-elméletekkel határos elképzelések is részét képezik. Ezzel szemben a konzervativizmus társadalomképe kifejezetten ellentétes a dichotóm megközelítésekkel, legyen az a marxizmus osztályelmélete vagy a populizmus elitellenessége. Ráadásul, ahogy fentebb már utaltunk rá, a konzervativizmus inkább hajlamos az „elitizmusra”, mint ennek ellentétére.

Felvethető ezzel szemben, hogy az új jobboldal populizmusa nem öncélú, hanem ez a NER a régi, (poszt)szocialista-liberális elit leváltására irányuló, új elitet építő stratégiájának eszköze. Csakhogy a tőle független autoritásokat megkérdőjelező és a politikai lojalitás szelekciós elvét alkalmazó új elitépítés egy politikai kliensrendszer létrehozását jelenti, ami szintén aligha konzervatív program.

A harmadik összetevő a szuverenitás fogalmának „rehabilitálása”. Az új jobboldali megközelítést a szuverenitás Carl Schmitthez köthető decizionista felfogása jellemzi. Ennek külső dimenzióját a nemzetállami szuverenitás adja, míg belső dimenziója kapcsolódik a népszuverenitás fogalmához és az állam belső működéséhez. A nemzetállami szuverenitást a globalizmus és az azzal összefonódó progresszív ideológiák (univerzális jogok stb.) próbálják aláásni, nem is teljesen sikertelenül. E folyamat negatív megítélésében aligha van szembenállás az új jobboldal és a konzervatívok között. A szuverenitás belső dimenzióját illetően azonban éles a különbség. A korlátlan népszuverenitás új jobboldal által felmelegített rousseau-ista tana aligha egyeztethető össze a konzervativizmussal, miként az állam belső működésének a képviseleti rendszert de facto megkerülő, közvetlen demokratikus, vagy az Orbán-rezsim gyakorlatában inkább plebiszciternek tekinthető felfogása sem. Utóbbi a népre hivatkozik, de valójában szabad mandátumot, korlátlan felhatalmazást vindikál a többség által megválasztott népvezér számára, aki így (kétharmados parlamenti többséggel) választott diktátorrá válhat.

A konzervativizmus ezzel szemben a képviseleti rendszer híve, Edmund Burke a bristoli választókhoz írt levelében nem egy választott diktátor (elnök vagy kormányfő) számára kéri a szabad mandátumot, hanem a választókerület képviselője számára, mégpedig azért, hogy az a parlamentben képviselőtársaival, saját személyes politikai meggyőződése alapján, a közjó érdekében szabadon tanácskozhasson. A konzervatívok, Alexis de Tocqueville nyomán, nem támogatják az egyén és az állam közti tér kiüresítését, az azt betöltő közvetítő intézmények felszámolását.

hirdetés

Az új jobboldal szellemi-politikai arculatának a konzervativizmustól alapvetően különböző negyedik vonása a politikai radikalizmus. Az új Kommentár lapszámai például a „hagyomány és forradalom” összetartozását, azaz a „konzervatív forradalmat” hirdetik. A 2010-es „fülkeforradalom” és az ott szerzett parlamenti szupertöbbség alapján létrejött – és az új jobboldal támogatását élvező – Orbán-rezsim radikalizmusa a permanens alkotmányozásban, az intézményi struktúrák folyamatos átszervezésében és centralizálásában, a hatalommegosztás, a képviseleti rendszer kiüresítésében és egy kiterjedt kormánypárti propagandagépezet létrehozásában ragadható meg. Az egyre több területet érintő átpolitizálás, ellenségkép-konstruálás és a politikai diszkrimináció szintén e radikalizmus fontos vonásai közé tartozik.

Az új jobboldal radikalizmusa és totális politikafelfogása azonban aligha konform a konzervatívok politikaképével. A konzervativizmustól idegen a forradalmi radikalizmus, a politika primátusának folyamatos, az élet egyre több területét érintő érvényesítése, a politika mindenhatóvá tétele és abszolutizálása.

A konzervativizmus a rendkívüli politikai helyzeteket kivételesnek tekinti, és nem híve azok permanenssé tételének. A konzervatívok számára a politika az emberi és közösségi lét fontos, kiküszöbölhetetlen része, de nem elsődleges célja vagy eszköze.

Az új jobboldal ötödik, konzervativizmussal szemben álló jellemvonása az intézményellenesség és a „joguralom” elutasítása. „Sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket”, ezért nem kell túlértékelnünk azokat, fogalmazta meg egy 2012-es beszédében maga Orbán Viktor az új jobboldal politikai krédóját. Téves az a liberális nézet, tette hozzá, amely szerint „az intézmények és az elvek fontosabbak, mint a tényleges személyes hatalmi viszonyok”. Az új jobboldallal szemben azonban a konzervatívok határozottan kiállnak az öröklött és bevált, korábbi nemzedékek tapasztalatát magukba sűrítő intézmények megőrzése mellett, és elutasítják azok folytonos felforgatását vagy kiiktatását. Elfogadják ugyan az intézmények szükségessé váló reformját, de még ebben is óvatosságra intenek, tartva a nem szándékolt káros mellékhatásoktól. „Mivel a kormányzás tudománya… tapasztalatot igényel, és több tapasztalatot, mint amennyit egyetlen ember – legyen bármennyire okos és figyelmes – egész életében megszerezhet, csak végtelen elővigyázatossággal vállalkozhat bárki is arra, hogy leromboljon egy intézményt… vagy hogy felépítsen egy újat anélkül, hogy bizonyítottan hasznos minták lebegnének szeme előtt” – írta Edmund Burke, megfogalmazva ezzel a konzervativizmus egyik alapelvét.

James Gillray korabeli (1782) gúnyrajza a visszavonult – ír katolikus – Edmund Burke-ről. Fotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12

Az intézmények közül kiemelkedik a jogrend, csakúgy, mint a jog uralmának tézise – mindkettő az új jobboldal céltáblájává vált. Hiszen sohasem a jog, hanem mindig személyek döntenek, ahogy fentebb már idéztük. Csakhogy a személyek uralmát tagadó liberális joguralom tézise, és annak ellentéte, a jog az új jobboldal által vallott teljes politikai instrumentalizálása között széles a távolság. A konzervatívok valahol ebben a mezőben helyezkednek el. A jog teljes instrumentalizálása a politikai voluntarizmus és az önkényuralom eszköze. „Csupán Isten lehet veszély nélkül mindenható, mivel bölcsessége és igazságossága mindig felér a hatalmával” – figyelmeztet Alexis de Tocqueville, és a konzervatívok egyetértenek vele.

IV.

A fentieket összegezve megfogalmazhatunk néhány konklúziót. Az első és legfontosabb, hogy új jobboldal és konzervativizmus politikai szövetsége szellemi, elvi alapokra aligha építhető. Sok közös vonásuk van abban, amit elutasítanak, azonban a kívánatos politikai és társadalomszervezési elveket, intézményeket és követendő gyakorlatokat illetően gyökeresen eltérő felfogás jellemzi őket. A konzervativizmus a hazai új jobboldaltól legalább annyira távol áll, mint a progresszív liberalizmustól. Viszonyuk nem dichotómiaként, hanem háromszögként ábrázolható.

Láthattuk, hogy az új jobboldal és a konzervatívok közötti közös platformot a kultúrharc globális kérdései adják, míg az ellentétek inkább a politikai elvek terén húzódnak és a hazai belpolitikát érintik. Mindebből adódhat egy politikai dilemma a hazai konzervatívok számára: támogatni Orbán Viktort a kultúrharcban és az európai uniós politikában az antiföderalizmus és a bevándorláspolitika kérdésében (elismerve továbbá egyes gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekben elért eredményeit), és mindezek fényében elnézni belpolitikai túlkapásait, továbbá a NER plebiszciter és autoriter vonásait? Vagy elutasítani az utóbbiakat, szembefordulva ezzel az EU föderalizációja és a liberális bevándorláspolitika elleni küzdelem egyik legfontosabb szereplőjével, amit sokan a progresszív liberalizmus indirekt támogatásának érezhetnek?

Konzervatív teendők kultúrharc idején – Válasz Online

A magyar történelemben többször megjelent az ilyen vagy ehhez hasonló dilemma. Ez azonban, véleményünk szerint, ma is hamis politikai alternatíva. A (sokszor szintén autoriter vonásokat mutató) globális progresszív liberalizmus elutasítása és a hazai autoriter törekvések támogatása között nincs szükségszerű kapcsolat – sőt, a konzervatívok hasonló okokból ellenzik mindkettőt. A politikai korrektség ortodoxiájának globális fenyegetése nem igazolja a véleménypluralizmus felszámolását a hazai közmédiában, ahogy a kormányzati erőforrások egyoldalú politikai propagandára fordítását sem.

Az új jobboldal politikai gondolkodásának tartalmi jellemzőit megítélésünk szerint egyetlen elv fogja egybe: a politikai cselekvés hatékonyságának minél teljesebb megvalósítása, ami a gyakorlatban a kormányzati pozícióba került jobboldal politikai mozgásterének radikális kibővítésében ragadható meg. Ezek a jellemzők nagymértékben elősegíthetik a politikai hatalom megszerzését és megtartását, önálló kormányzati filozófiaként azonban nem állják meg a helyüket. Számos vonatkozásban pedig gyökeresen szemben állnak a konzervatívok által évszázadok óta vallott alapelvekkel és politikafelfogással. A konzervatívok számára a politika egyszerre több és kevesebb, mint a „pillanat uralásának művészete”. Több, mert legalább annyira szól múltról és jövőről, mint a jelen pillanatról; és kevesebb, mert legalább annyira szükség van benne a prudens mérlegelésre, mint a magabiztos hatalomgyakorlásra.

 

Borítóképünket – A szent család Picasso műtermében – az alkotó, drMáriás hozzájárulásával közöljük.

A Válasz-terv: két hónap alatt 1500 új támogató! Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: vélemény