„Máig nem értem, hogy éltem túl” – tíz hónap orosz fogság egy ukrán katona szemével
Kiképzés nélkül került a csernyihivi frontvonalba, 2022 márciusában orosz fogságba esett, majd tíz hónapot töltött oroszországi börtönökben. Tizenöt kilót fogyott, máig nem gyógyuló testi és lelki traumákat szenvedett. Mégis visszatért az ukrán hadseregbe, igaz, csak hátországi szolgálatra alkalmas már. Hogyan bánnak az ukrán hadifoglyokkal az oroszok? Mi a cél azzal, ha verik őket? Hogyan jött rá, hogy visszatérhet Ukrajnába? Olekszandr Antonenko történetét munkatársunk háromórás interjú keretében rögzítette Csernyihivben. Újabb, a magyar sajtóban eddig el nem mesélt történet – néhol csak erős idegzetűeknek!
Különös megkeresés érkezett legutóbbi, kora tavaszi ukrajnai utunkon: egy csernyihivi ukrán katona elmesélné tízhónapos orosz hadifogságának történetét. Kijevből a nagyléptékű háború első napjaiban keményen ostromolt északi város felé vettük hát az irányt. Noha az oroszok a megye megszállt részéről még 2022 áprilisában visszavonultak, a háborús nyomok még most, két évvel a történtek után is látszanak. Csernyihiv városát pedig azóta is lövik – látogatásunk után néhány héttel tizennyolcan haltak meg egy rakétatámadásban.
Olekszandr Antonenkóval egy étterem szeparéjában találkoztunk. Története azért is volt számunkra érdekes, mert korábban – a magyar sajtóban egyedüliként – volt alkalmunk orosz hadifoglyokkal beszélni egy nyugat-ukrajnai táborban. Kíváncsiak voltunk hát: ha már a nyugati sajtó eddig nem jutott be oroszországi fogolytáborokba, hogyan írja le az ottani körülményeket és bánásmódot az, akinek része volt benne.
Nem állítjuk, hogy az alábbi, különösen durva történet általános, vagyis, hogy a többezer ukrán hadifogoly mindegyikét olyan traumák érték-érik, mint őt. Azt viszont igen, hogy ha bárkit így kezelnek, az a foglyokkal való bánásmódot rögzítő nemzetközi egyezmények megsértése. A katona lapunknak háromórás interjúban számolt be emlékeiről, néhány állítását pedig fényképekkel is alátámasztotta. Objektív akadályok miatt története minden egyes mozzanatát lehetetlen verifikálni újságírói eszközökkel, amit viszont ellenőrizni tudtunk – időpontok, helységnevek, más helyszínek –, az alapján nincs okunk kételkedni az őszinteségében.
Következzen tehát Olekszandr Antonenko alig kéthetes harctéri szolgálatának, tízhónapos orosz fogságának története, illetve a hazatérés óta levont tanulságok – szerkesztett vallomás formájában!
***
Csernyihivi vagyok, tősgyökeres. 48 éves. Magánvállalkozó voltam, de főként festésből volt bevételem. Festőművészetből, úgy értem. Most az ukrán hadseregben szolgálok, de nem a fronton, hanem biztonsági vonalon.
Az árokban
Először a családomat helyeztem biztonságba. Aztán, 2022. március 3-án, csatlakoztam a sereghez. Hogy miért? Mert ez egy valódi férfi dolga ilyen helyzetben.
Csernyihivről sokan gondolják, engem is beleértve, hogy az egész ország védelmének első vonala volt. Az ellenség erre tudott a legrövidebb úton Kijev felé haladni; durvább harcok is voltak itt, mint Kijev körül. Az orosz határt jelentő Szenkivka alig 90 kilométer a belvárosból, Szkitok – a belarusz határon Homel felé – pedig nincs 70-re sem. Nemcsak ebből a két irányból támadtak, hanem nyugatról, Szlavutics felől is.
Egy harckocsi dandárhoz mozgósítottak, de ennél többet nem mondhatok. Bár ’97-ben szolgáltam sorkatonaként, a mozgósításkor nem kaptunk semmilyen kiképzést – március 3-án azonnal a frontvonalba kellett mennünk. Huszonnyolcan voltunk először, aztán jöttek még ketten, nagyjából a felüknek volt legalább sorkatonai tapasztalata.
A többieknek semmijük nem volt a motiváción kívül; úgy kaptak fegyvert a kezükbe, hogy nem tudták, hogyan kell használni. Mi mutattuk meg nekik, már kint a terepen.
Csernyihiv keleti külvárosába, Novoszelivkába vezényeltek minket. Egy magaslaton kellett tartani a pozíciót. Az oroszok eleinte 45 kilométerre északról, Horodnyából lőttek ránk. Kissé előretolva egy másik csapat a járműveiket igyekezett feltartóztatni, gépfegyverrel. A fogunkkal küzdöttünk azért az állásért, úgy, hogy közben árkot is kellett ásni. Ehhez óriási támogatást kaptunk a helyiektől.
Főleg rakéta-sorozatvetőkkel és harckocsikkal lőttek ránk, meg drónokkal figyeltek. Március 13-ig tudtuk tartani magunkat, addigra majdnem földig rombolták az állásunkat. Március 15-én a parancsnok visszavonulást rendelt el, miután aznap egy támadásban sok társunk meghalt vagy súlyosan megsebesült. Március 16-ra virradóra az oroszok kettéváltak: egyik felük a géppuskásainkat támadta, a másik minket vett körbe. Addigra már csak négyen voltunk abban az állásban. Mikor körbevettek, tíz másodpercet kaptunk a megadásra. Máskülönben gránátokat dobtak volna közénk. Megadtunk magunkat, mind a négyen. A saját döntésünk volt, mert addigra minden kapcsolatunk megszakadt a feletteseinkkel.
Három hét az ég alatt
Le kellett vetkőznünk. Mindenünket elvették – telefont, papírokat, cigarettát. Először a géppuskás állásig vittek. Ott két, súlyosan sérült bajtársunk volt még. Az orrunk előtt ölték meg őket. Aztán összeszedték a fegyvereket. Megkötözött kézzel mentünk tovább, már az ő állásaik felé. A közelükbe érve Tigr járműveket láttunk. De azokat látták a hátunkban lévő ukrán állásokból is; a kettejük közti tűzharcban kellett a Tigr-ök felé futni.
Később Berezankába vittek. Van ott egy magtár. Abban kellett feküdnünk a földön egy teljes napon át. Este visszatért az egyik hírszerző egységük, ők vittek minket tovább, nem tudtuk, hová. Akkor még csak pszichológiai nyomás alatt tartottak: a kezünk mellé lőttek vagy a levegőbe, ijesztgettek.
Megint mentünk tovább, először azt hittem, Szednyivbe, de ahogy próbáltam felidézni azóta, elbizonytalanodtam: lehet, hogy Jahidne volt, mert ott volt a központjuk. Itt kezdődtek a bántalmazások. Ütötték kezünket-lábunkat, a sebeinkbe nyomták az ujjaikat. Valami építkezés helye lehetett, sok beton volt körülöttünk. Három hétig tartottak a szabad ég alatt, éjjel-nappal. Még egy sátor sem volt a fejünk felett. Itt már a szemünk is be volt kötve. A lábamon fagysérülés keletkezett, mert már a pozíciónkban, ahol megadtuk magunkat, szinte végig egy öntözőcsatorna vízében álltunk.
Máig nem értem, hogy éltem túl. Nemcsak katonákat, hanem civileket is vallattak, nem hitték el, hogy nem katonák – hallani lehetett a kiabálásukat, a sóhajokat, a lövéseket.
Kérdeztem, miért pécéztek ki maguknak. Azt mondták azért, mert be akarnak szervezni: van egy börtöntetoválásom – fiatalkoromban négy évet kaptam rablásért –, olyannak tűntem, aki minden helyzetből kivágja magát. Még becenevet is kaptam: Oleska. Legalább ötször kihallgattak, kivittek a folyóhoz, lövöldöztek a fejem körül. Kitettek elém egy térképet, köröket láttam rajta, azokból tudtam, hogy közel vagyunk Ivanivkához, ahová a gyerekeimet és az anyámat vittem. Azzal fenyegettek, hogy ha nem segítek nekik, valami történhet a családommal. Azon gondolkodtam, mit tegyek: ha olyasmit mondok, amit biztosan lehet, folytatják a vallatást; ha meg olyat mondok, amit nem kéne, másoknak eshet baja. Úgyhogy megadtam pár olyan állás nevét, ahol már tudtam, hogy nincsenek ukrán katonák – ha visszaellenőrzik, igazat mondtam, de nem hal meg senki. Az is eszembe jutott, hogy egyszerűen átfutok a sajátjainkhoz az orosz oldalon begyűjtött információval, lesz, ami lesz. Közben a fagysérülés súlyosbodott, már nem tudtam lábraállni. Kaptam rá kötést, mást nem. Enni a maradékot kaptuk. Már ha ott voltak a katonáik. Volt, hogy két napig nem volt mit enni, utána is csak napi egyszer.
Kurszk
Április elején kezdődött az orosz visszavonulás. Addigra ők is sok embert vesztettek. Arról tanakodtak, megöljenek-e minket. Végül az mentett meg minket, hogy már folyt a velünk kapcsolatos papírmunka Oroszországban. De az ötnapos visszavonulás alatt egyszer sem kaptunk enni. Végül teherautóra raktak minket. Az első estét egy ismeretlen helyen töltöttük, másnap érkeztünk meg a Kurszki területre, Oroszországba.
Először egy katonai sátortábort láttunk – átmeneti orosz bázis lehetett –, majd egyesével egy épületbe vittek minket, orvosi vizsgálatra. Nem volt túl alapos: lefényképezték a sérüléseinket meg a tetoválásainkat, majd felöltöztünk és visszavittek a sátrakba. Három volt belőlük, mindegyikben nagyjából harmincan voltak: az egyikben súlyos sebesültek, a másikban tisztek, a harmadikban meg én, egyedül. Utoljára vizsgáltak meg, elfogyott a hely. Vagy két hétig lehettem itt – közben jöttek-mentek körülöttem a fogvatartottak –, aztán április közepén tizennyolcunkat szólították név szerint a sátrak elé, teherautóra raktak.
Nem tudtuk, hová megyünk, aztán a kutyák ugatásából meg az ajtók zajából jöttem rá: börtönbe. Később kiderült: a kurszki 1-es számúba.
Ledobtak a teherautóról, de mivel járni már nem tudtam, csak segítséggel jutottam be az épületbe. Háromféle egyenruhát láttam: a börtönőrökét, az OMON rohamrendőreiét meg egy feketét, amiről nem tudtam, kik. A sátrakban azt gondoltuk, ennél rosszabb már nem lehet, de ahhoz képest, ami itt történt, az gyerekjáték volt.
Délelőtt 10-től este 6-ig vertek minket. Mind a három egyenruhás egység, mindennel, amijük volt: kézzel, lábbal, övvel, gumibottal. Levetkőztettek, egyik helyiségből a másikba tereltek. Közben ütöttek. Aki még tudott futni, kevesebbet kapott, aki csak vánszorgott, mint én, többet. A másik helyiségben ketten voltak: az egyik, aki ütött, a másik, aki jegyzetelte az információkat. Itt vették észre a tetoválást az ujjamon, amiből rájöttek, hogy börtönben voltam. „Ő az emberünk” – mondták, és kivittek egy másik helyiségbe, ahol már az addig jegyzetelő is ütött. Aztán az OMON is csatlakozott. Voltak vagy húszan, egymást váltották. Egy ponton összecsináltam magam, annyira durvák voltak.
Visszavittek hajat borotválni – és közben ütni –, aztán jéghideg vízzel zuhanyoztattak. Egyik helyiségből a másikba vittek, semmit nem értettem. Csak arra emlékszem, hogy vizes és meztelen voltam, és akkor tettek először sokkolót rám. A záróizmomhoz. Olyan állapotban voltam akkorra, hogy már alig éreztem. Elvesztettem az eszméletem, de vízzel visszahoztak. Hárman tartottak, egy negyedik meg kihozott valami guillotine-ra emlékeztető eszközt, amit a péniszemre rakott, és megkérdezte, vannak-e gyerekeim meg feleségem. Aztán nyomás alá helyezte. Szerencsére nem működött rendesen.
Láttam, ahogy mellettem meghal egy srác. Azt mondtam magamnak, nem veszíthetem el a tudatomat, különben nem élem túl.
Egy kisebb szomszédos szobában nővérek vér- és hajmintát vettek. Állt mellettük orvosi kesztyűben egy férfi is, ő a végbelemet ellenőrizte, hátha ott rejtettem el valamit. Ezután kaptunk börtönegyenruhát, szappant és törölközőt. Utána vittek a cellába. Az őr megkérdezte a felettesét, melyikbe vigyen. „Ahová a legaljákat” – válaszolt. Három őr vitt be, az egyiknél kutya volt, összeharapta a hátsómat. Végül odaértünk a cellába, próbáltam ellenkezni, de abban az állapotban képtelen voltam bármire is. Aztán hallottam, hogy beszélgetnek körülöttem a rabok. Ott állt össze: ukrán hadifoglyok közt vagyok. Elvesztettem az eszméletemet. A fiúk azt mondták, ez még vagy húszszor megtörtént. Valamelyikük mindig ott ült mellettem, hogy szemmel tartson.
Másnap kezdődtek a kihallgatások. FSZB, katonai ügyészség, állandóan. Hol a börtönben, hol a saját helyszíneiken. Egy nap úgy nézett ki, hogy: reggeli ellenőrzés, reggeli – általában valami gabonaféle a tányér alján –, ebéd előtt és után kihallgatások, ebéd – lényegében víz tisztítatlan krumplival –, vacsora – krumpli káposztával, ehetetlenül sósan –, esti ellenőrzés. Egyedül a kenyérnek volt valami tápértéke, azzal éltünk túl.
Valahányszor a cellán kívül voltunk – az ellenőrzések alatt, a kihallgatások vagy az orvosi vizsgálat felé –, volt esély rá, hogy ütni kezdenek. A kihallgatások alatt általában öten voltak: egy kérdezett, a többi pedig a kifeszített kezeim és lábaim mellett állt. Ha a földre zuhantam, ütöttek. Ha az egész cellát vitték kihallgatásra, 4-5 órát is lehettem kifeszítve. Ha csak párat, akkor 1-2 órát.
Ez nem csak az én „kiváltságom” volt, mindenkivel így bántak: hadifogollyal, civillel, férfival, nővel.
Egyszer az ukrán hadifoglyok cellái előtt vertek meg egy nőt – hadd hallja mindegyikük, mi történik. Az én cellámban is volt egy civil, mentális problémákkal. Hiába mondtuk, hogy gyógyszerre van szüksége, őt is verték. Romlott is az állapota, egy idő után már nem fogta fel teljesen, mi történik körülötte. Egy nap mégis kijelölték cellaügyeletesnek. Felteszem azért, mert képtelen volt rendet tartani, így utána mindenkit megverhettek.
Tula
Kurszkból Tulába vittek minket. Nagyjából száz embert. Ott már tudtuk: ha a beléptetést túléljük, akkor a többit is – olyankor ütöttek a legdurvábban, később a napi két-három már kibírható volt. Itt meg a beléptetés sem volt annyira durva, mint Kurszkban. Inkább az általános körülmények. Az őröket itt ritkábban váltották, hetente, és minden váltáskor a kimenők elmondták a tapasztalataikat: mit lehet velünk megcsinálni, hogyan tehetik még nyomorultabbá az életünket. Börtönkolónia volt, a hadifoglyoknak külön épülettel, cellánként eltérő számú fogollyal. Ha valaki valami rosszat tett, magánzárka is volt – azt senki nem akarja megtapasztalni. Nem kerültem oda, de a cellám a közelben volt… Sokakat minden ok nélkül vittek oda. Egy barátomat is, Pasát, akit még akkor is ott tartottak, amikor engem elcseréltek. A front közelében, Popaszna mellett találták meg a holttestét, de az orvosi vizsgálatkor kiderült, hogy már egy éve halott. Tulában halhatott meg, de sokáig halotthűtőben tárolták.
Az étel nagyjából ugyanolyan volt, mint Kurszkban, itt viszont sétálhattunk az udvaron, körbe-körbe. Bár
verni itt is vertek. Nem feltétlenül azért, hogy információt szerezzenek. Inkább a megalázás volt a cél:
lebuziztak, lebanderistáztak minket. Persze, megkérdezték olykor, hol van valamelyik állás, de legtöbbször azért vertek, mert ukránok vagyunk.
Hazaút
Nem lehettünk semmiben biztosan. Már a tulai átszállításkor is azt reméltük, ez a hazaút. A fogolycsere napja is épp úgy kezdődött, mint a többi. Aztán buszra ültettek, és elindultunk. Nem mondták meg, merre. Repülőre ültettek, leszállás után pedig egy üres medencére emlékeztető helyen várakoztunk. Többeket hoztak oda másfelől. Nőket is. Ételt is kaptunk. Akkor már gyanakodtunk, de még akkor sem voltunk benne biztosak. A cserét ugyanis valahogy úgy képzeli az ember, hogy nem verik meg közben. Hiába mondták a repülőről leszállva, hogy igyekezzünk, a sérüléseim miatt botladoztam a reptéri betonon. Egy OMON-os kiemelt a sorból, és a földre lökött. Összetört az arcom. Meg is vertek. Nem hittem, hogy ez a csere. Akkor lettem biztos benne, amikor az orvos, aki a legsúlyosabb sebesülteket kezelte, odaadta a telefonját, hogy hívjam fel a családomat, akik annyit tudtak, hogy életben lehetek.
Nem tudom leírni azt a hívást. Nem jutottak eszembe a szavak. Sírtam.
Először egy szumi kórházba kerültünk, vizsgálatra és megfigyelésre. Aztán Dnyipróba vittek, ott kaptunk teljes kezelést. Oda jöhetett a családom. Felhívtak, hogy megjöttek, de nincs engedélyük belépni. Lementem, hogy kérjek nekik. Csak arra figyeltem, mikor jön szembe valaki szemüvegben – ő volt a lányom. Közben nem vettem észre, hogy elmegyek a feleségem mellett.
A fogság alatt 70 kilóról 55-re fogytam. A fagysérülés krónikussá vált a kezelés hiánya miatt: amint lehűl az idő, ma is megjelennek a nyomok a lábamon. Három hetet voltam Dnyipróban, aztán még a helyi kórházban is kezeltek. Utána Lettországba szállítottak, időnként vissza kell mennem. Pszichológiai kezelés, még nincs vége. Műtétek is lesznek, mert zsibbadnak az izületeim.
Utó-élet
Nem volt kötelező, és nem is tudom elmagyarázni miért, de visszatértem a hadseregbe. Ilyen vagyok; szeretném hasznosnak érezni magamat. Ha már harcképtelen vagyok.
Vallásos vagyok. Segített abban, amit átéltem. Bár eszembe jutott néhányszor az öngyilkosság, de tudtam, hogy a cellatársak nem hagynák. Ma is tartjuk a kapcsolatot egymással – van egy közös chatcsoportunk –, és rendszeresen beszélünk azoknak a rokonaival, akik még mindig fogságban vannak.
Néha elgondolkodom, miért kerültem fogságba. Hogy mit rontottam el. De van, amire továbbra sincs válaszom. Újraélem a pillanatokat – miért szakadt meg a kapcsolat a többi egységgel, hol voltak addigra a többiek –, és
várom, hogy a bajtársak hazatérjenek, mert át akarom velük ezeket beszélni. Rájönni, mi és miért történt. Hibáztatni viszont nem hibáztatok senkit. A visszavonulás helyes döntés volt, mert így élhettünk túl, más egységek pedig eközben tudtak pozíciót váltani.
Hogy mi a helyzet az oroszokkal? A gyerekeim szívből utálják őket. A kislányomnak március elején van a születésnapja. 2022-ben, amikor ötéves lett, egy tabletet szeretett volna. A feleségemmel még február 24-e előtt megvettük. Közben elkezdődött a háború, március elején pedig már Ivanivkában voltak, amit addigra megszálltak. De a feleségem vitte a tabletet, hogy a születésnapon odaadhassa. Odaadta, de még aznap egy orosz katona – valami burját – meglátta és elvette a gyerektől. Nem hiszem, hogy a közeljövőben lehetséges bármiféle megbékélés. Még úgy sem, hogy vannak rokonaim Oroszországban.
***
Köszönjük Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének riportunk elkészítéséhez nyújtott segítségét!
***
Fotók: Olekszandr Antonenko jóvoltából; Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
