A Beneš-dekrétumokra hivatkozva vesznek el magyar tulajdont Szlovákiában. Most, 2022-ben
„Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a 21. században, az Európai Unióban ilyesmi létezhet” – mondja Fiala-Butora János szlovákiai magyar jogász a második világháborút követő, magyarokat és németeket kollektíven bűnösnek minősítő rendelkezések mai alkalmazásáról. Merthogy minden ezzel ellentétes pozsonyi politikai nyilatkozat ellenére bizony most is megtörténik, hogy a Beneš-dekrétumokra hivatkozva sajátítanak ki földeket, például autópályák nyomvonalán. A Harvardon doktorált jogász a Válasz Online-nak az ügyben a strasbourgi emberi jogi bíróságon elért részsikerről és arról is beszél, valóban létezik az őshonos kisebbségekkel kapcsolatos kettős mérce nemzetközi fórumokon – erre azonban a megfelelő válasz a magyar kormány részéről az okos és taktikus politika lenne. Ez egyelőre hiányzik. Nagyinterjú.
– Zakó, diszkrét szemüveg, megfontolt beszéd: nem tűnik radikális alkatnak.
– Pardon?
– Miután a Beneš-dekrétumokra hivatkozva egy autópályaberuházásnál tömegesen sajátítja ki a szlovák állam a magyar tulajdonosok földjeit, ön igen keményen fogalmazott: „Olyan ez, mintha utólag nem érvénytelenítettük volna a náci korszak törvényeit, és most egy árjásító rendelet alapján koboznák el egy zsidó származású ember házát, arra hivatkozva, hogy erről 1942-ben született döntés, csak akkor nem tudták végrehajtani.”
– Elismerem, erős mondat, de nemcsak én gondolom így. Két hete a szlovák Földalap vezetője erősítette meg, hogy jogilag tényleg erről van szó. Az állam igyekezett titokban tartani a vagyonelkobzásokat. Majd amikor nyilvánosságra kerültek, megpróbálták azzal indokolni, hogy az eljárások valójában már 1945-46-ban megtörténtek és most csak a valósággal hozzák összhangba az ingatlan-nyilvántartást. Csakhogy ez hazugság.
– Álljunk meg egy pillanatra! Mindig azt hallottuk, hogy a Beneš-dekrétumok a történelem részei, a második világháború utáni Csehszlovákiában a magyarokat és németeket kollektíven büntető jogszabályokat már nem alkalmazzák.
– A történelmet nem lehet lezárni, időnként újra felbukkan. Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök több rendeletet, úgynevezett dekrétumot is kiadott a második világháború lezárultát követő zűrzavaros időben; legitim parlament híján ezek aztán törvényerőre emelkedtek. A magyar és német kisebbség jogfosztásáról több rendelkezés is szólt. Negyvenezer embert vittek kényszermunkára Csehországba, másokat kitelepítettek, s minden magyartól elvették ingatlanját és földjét. Utóbbi okozza ma a gondot. Tényleg úgy gondoltuk, hogy a jogfosztások a múlt részét képezik. A rendszerváltás után ez is volt a szlovák állam hivatalos álláspontja, viszont az elmúlt években előkerültek olyan ügyek, amelyek során a Beneš-dekrétumokból következő elkobzási végzéseket alkalmaztak. Az eljárások különösen 2018 után kezdtek tömegessé válni. Kezdetben én is szkeptikus voltam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a 21. században, az Európai Unióban ilyesmi létezhet. De tényleg ez történik.
A szlovák állam 1945 és 1947 között a magyarok és németek ellen származásuk miatt, kollektív bűnösség alapján kiadott konfiskációs végzéseket elővéve az egykor büntetett emberek leszármazottait fosztja meg ingatlanvagyonuktól.
– Nem értjük. Ha egyszer a csehszlovák állam elvette a tulajdont, hogyan veheti el azt még egyszer Szlovákia?
– Úgy, hogy hetvenöt éve a döntéseket helyben különböző okokból nem mindig hajtották végre. Egyeseket nem tudtak elérni, mert mondjuk hadifogságban voltak, máshol a háború utáni kaotikus helyi viszonyok akadályozták az elkobzást. Lényeg a lényeg, hogy 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig a szabályok alapján sokaktól el kellett volna venni a vagyont, de a gyakorlatban erre nem mindig került sor. Sőt, ezeknek az embereknek egy része vissza is kapta tulajdonát, ám ezt a tényt nem jegyezték be a telekkönyvbe. A kommunizmus alatt a kérdés érdektelen volt, hiszen a magántulajdon megszűnt. A diktatúra bukása után viszont hatalmas lett a káosz az ingatlan-nyilvántartásban. Előfordult, hogy a régi tulajdonost minden további nélkül beírták új tulajdonosnak, máskor viszont az elvett ingatlant átírták az államra. Végül 2018-tól az állam fű alatt nekilátott a probléma megoldásának. Mégpedig úgy, hogy elkezdte befejezni az 1945-ben indított eljárásokat és most veszi el az akkor valamilyen oknál fogva el nem kobzott földeket.
– A 2004-es EU-csatlakozás előtt az Európai Bizottság Csehország kapcsán vizsgálta a Beneš–dekrétumokat. Arra jutottak, a kollektív bűnösséget már nem alkalmazzák.
– Pontosítsunk! Az EU nem vizsgálta a tényleges helyzetet, csak elfogadta a cseh és szlovák kormány álláspontját, miszerint a Beneš-dekrétumokat már nem alkalmazzák, így ezért nem ellentétes az EU-joggal. Tudni kell, hogy az alkalmazásról kevesen tudnak Szlovákiában. Talán két kormánytag kivételével teljesen őszintén tudják mondani még a miniszterek is, hogy nincs információjuk az ügyekről, ilyen utasítást soha senkinek nem adtak.
– Értjük, hogy a szlovák politika miért hárít, de a felvidéki magyarságban miért nincs égig érő felháborodás?
– A közösség foglalkozott a Beneš-dekrétumokkal politikai szinten, de a tapasztalat az volt, hogy reménytelen eredményt elérni az óriási ellenállás miatt. A szlovák társadalomban és politikában mélyen gyökerezik az elhallgatás konszenzusa.
– Mi a magyarázata szlovák merevségnek? A Beneš-dekrétumok elítélése megrengetné az állam alapító mítoszát?
– Kifogásként rendszeresen felmerül, hogy aki ezt bolygatja, az a második világháború utáni rendezést vonja kétségbe. Ez jogi nonszensz, a dekrétumokkal való foglalkozásból semmilyen módon nem következik, hogy mondjuk Németországot utólag a háború győztesévé tenné valaki. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mai szlovák állam alkotmányos berendezkedéséből levezethető szlovák–magyar kapcsolatok pszichológiai értelemben nagyon erősen a dekrétumokra épülnek. 1945-ben döntötte el először az állam, hogy egynemzetiségűként határozza meg magát. Azaz nem az első csehszlovák köztársaság demokratikus hagyományait folytatja (bár a két világháború közötti csehszlovák állam sem volt paradicsom a kisebbségeknek), hanem megszabadul a kisebbségeitől. A németekkel ez meg is történt, a magyarokat képtelenek voltak elűzni, meg kellett tűrni őket, de a szemlélet innentől kezdve nemzetállami. Ennek értelmében létezik egy felsőbbrendű népesség, a szlovák és egy alsóbbrendű kisebbség, a magyar.
A viszony aszimmetrikus lett, ezt valahogy igazolni kellett, s erre tökéletes volt a kollektív bűnösség elve: a magyarok bűnösök, megérdemlik a sorsukat.
Ezek az elemek nagyon erősen meghatározták a kommunista Csehszlovákia nemzetiségpolitikáját, amit – kisebb-nagyobb hullámokkal – de Szlovákia is magának vallott. Az alkotmány például az összes polgár helyett a szlovák nemzetet teszi meg államalkotónak, különbséget tesz a szlovák és a kisebbségi nyelvek között is. Ez a hatalmi helyzetből fakadó aszimmetria sok mindenben megjelenik, kezdve a közigazgatási beosztástól a régiófejlesztési politikán és a nyelvpolitikán át a kulturális életig. Ha valaki megpiszkálná, hogy az 1945 után Szlovákiában maradt magyarok vajon tényleg vétkeztek-e az állam ellen, gyorsan eljutna odáig: ez teljes abszurdum. Kollektíven ugyanis nem lehet senkit bűnössé nyilvánítani, ráadásul Csehszlovákia 1938-as szétesésében a szlovák autonomista mozgalomnak nagyobb felelőssége volt. Idáig a legliberálisabb pártok sem jutnak el.
– Mária Kolíková igazságügyminiszter szerint ugyanakkor a mostani kisajátítási eljárásokban egyszerűen korrigálják a régebbi adminisztrációs hibákat.
– A tárcavezető érvelésében az a hibás, hogy míg 1945-ben nem létezett az Európai Emberi Jogi Egyezmény, ma már igen, s ezt aláírta Szlovákia is – márpedig ennek alapján a tulajdonjogot védelem illeti meg. Például amennyiben az állam elveszi az egyik magyar panaszos, Bosits Miklós ingatlanát, a súlyos lépést jogszerű érveléssel kell megmagyaráznia. Márpedig a konkrét ügyben kiderül a Földalap jelentéseiből, hogy az indoklás alapja az 1945-ös dekrétumból következő konfiskációs végzés.
– Bosits Miklóst, akinek nagyapjától Bártfa mellett egy erdőt vettek el 1945-ben, ám ezt soha nem vezették be a telekkönyvbe, ön is képviselte a nemzetközi fórumokon. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2020-ban a Bosits-ügyben elmarasztalta Szlovákiát az igazságos eljáráshoz való jog megsértése miatt, de a vagyonelkobzást nem tudta vizsgálni, mivel az ügy még folyamatban van szlovákiai bíróság előtt. Mennyire értik külföldön a téma súlyosságát?
– Sok panaszost képviseltem már Strasbourgban, kisebbségi jogi perekben is. Általános tapasztalatom, hogy a nemzetközi fórumok nagyon ódzkodnak az ilyen jellegű ügyektől. Ha muszáj is igazat adni a panaszosnak, próbálják szűkíteni a döntést vagy az indoklást. A vagyonelkobzás máig lezáratlan ügy, Bosits Miklós tulajdonosa ezeknek az ingatlanoknak, ezért döntött csak az eljárási jogok sérelméről Strasbourg. Lehettek volna egy kicsit bőbeszédűbbek arról, hogy milyen ügyről is van itt szó, ám nagyon eufemisztikusan a „háború utáni ingatlanügyek rendezésével kapcsolatos eljárásnak” nevezik. Ezzel együtt a per azért volt fontos, mert végre egy nagy tekintélyű bíróság előtt derült ki: habár Szlovákia tagadja, vagyonelkobzási eljárások most is zajlanak.
– Miért övezi ekkora érdektelenség az európai őshonos nemzeti kisebbségek ügyét?
– Gyakran felvetik az európai szervezetek kritikusai, hogy ezek a szervezetek kettős mércét alkalmaznak. Ez teljesen jogos kritika. Azonban a magyar kormány ezzel kapcsolatos reakcióját hibásnak tartom: „Ha ti nem szeretitek a nemzeti kisebbségeket, akkor mi sem szeretjük a szexuális kisebbségeket.” A nemzetközi szervezetek számára a határontúli magyarság vagy más őshonos közösség ügye nehezebben érthető és kezelhető, politikai ellenállást is kivált. A szexuális kisebbségek, a menekültek problémája, ha nem is univerzális, érthetőbb, de legalábbis minden államban jelen van. Ráadásul a nemzeti kisebbségek kérdését sok európai állam biztonságpolitikai ügyként kezeli, ez megint csak óvatossá teszi a nemzetközi szervezeteket.
– Oroszország például részben az oroszok diszkriminációjára hivatkozva helyezte nyomás alá Ukrajnát. Egyszer saját fülünkkel hallottuk, hogy egy román diplomata nemzetközi közönség előtt azzal érvelt, Magyarország csak azért beszél az erdélyi magyarságról, mert az oroszokhoz hasonlóan így akar konfliktust és határrevíziót provokálni.
– Ukrajna megérdemli a támogatásunkat és a rokonszenvünket, Oroszország agresszorként viselkedik. Biztonságpolitikai szempontból ez egyértelmű helyzet. Ugyanakkor az is igaz, hogy az utóbbi időben Ukrajna erőteljesen kisebbségellenes politikát folytat. A 2017-es oktatási törvényt én is elemeztem egy tanulmányban, az azóta elfogadott nyelvtörvénnyel együtt mindkettő nemzetközi szinten is korlátozónak számít. Ezzel a kettősséggel – egy létében fenyegetett állam, amely kisebbségellenes törvénykezéssel él – képtelen mit kezdeni a nemzetközi közösség, ugyanis hozzászoktunk az egyszerű narratívákhoz. A világ képtelen rávenni az ukránokat kisebbségpolitikai erőszakosságuk megváltoztatására, de ebben a helyzetben erre nincs is politikai akarat. Így egyszerűen zárójelbe teszik ezt a kérdést. Politikailag nyilván járhatatlan út, hogy az Oroszország által fenyegetett államot most felelősségre vonják a kisebbségekkel való bánásmód miatt.
Szlovákia azt tanulta meg a mečiari időszakból, hogy a nyílt nemzetiségellenes lépések kiváltanak valamilyen nemzetközi reakciót. Azt azért érti a nemzetközi közvélemény, ha nyíltan zaklatnak kisebbségeket.
Ebből azt a következtetést szűrték le, hogy csendben kell csinálni. Nyilván nem örülnek kormányszinten, hogy a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos ügyek kiderülnek. Megoldani azonban nem úgy fogják, hogy leállítják ezeket az eljárásokat, különösen nem úgy, hogy kárpótolják az érintetteket. Inkább megpróbálnak úgy tenni, mintha nem is azt látnánk, amit, illetve különböző módon próbálják majd a kérdést szőnyeg alá söpörni.
| NÉVJEGY // Fiala-Butora János A felvidéki Aranyosmaróton született, 2002-ben a pozsonyi Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán, 2003-ban a pozsonyi Komenský Egyetem Jogi Karán diplomázott. 2004-ben a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Jogi Karán Nemzetközi Emberi Jogok szakon végzett, 2010-ben pedig az amerikai Harvard Law School-on szerzett mesterszakos jogászdiplomát. Ugyanitt, a világ egyik legnevesebb jogi egyetemén doktorált 2016-ban. Volt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakornoka, jelenleg ügyvédként dolgozik. Emellett a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza, az ELKH (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóintézet Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, illetve a Galwayi Ír Nemzeti Egyetem tanára. Elsősorban a nemzeti kisebbségek és a fogyatékos emberek jogaival foglalkozik. |
– A pozsonypüspöki autópálya-építésnél több tucatnyi embert érintett a jogtalan kisajátítás. Hány szlovákiai magyart fenyeget még eljárás?
– Csak becsléseink vannak. Én úgy számolok, hogy 50-337 ezer hektár közé tehetjük annak a területnek a nagyságát, melyet a rendszerváltás óta, jelenleg és a közeljövőben az állam elkobozhatott, illetve elkobozhat a dekrétumok alapján. Azt látjuk, hogy hullámszerűen, járásonként haladva, levéltárból előkerült dokumentumok alapján, közigazgatási eljárásban (tehát az érintettek bevonása nélkül) indulnak a konfiskációk. Általában akkor, amikor valami miatt megnő ezeknek az ingatlanoknak az értéke, például egy autópályaépítés miatt. Többször előfordult az is, hogy akkor került sor a vagyonelkobzásra, amikor egy látszólag értéktelen földterületet egy nagybefektető meg akart venni, így ugyanis nem kell fizetni a tulajdonosnak – ezekben az ügyekben valószínűleg korrupciós motívumok is voltak. Nyilván az összes érintett területet nem fogják elvenni, de bárhol kerülhet sor olyan beruházásra, ahol valakinek érdekében áll minél gyorsabban és ingyen megszerezni egy földdarabot vagy ingatlant.
– Ha egy tündér adna egy varázspálcát, miként oldaná meg az elkobzások ügyét?
– Azzal kezdeném, hogy felállítok egy, a kár mértékét vizsgáló bizottságot. Számba kell venni, kitől és milyen ingatlant vettek el, aztán felmérni, hogyan lehetne kárpótolni ezeket az embereket, akár jelképes módon. Majd számba kell venni a többi kárt: voltak emberek, akiket kényszermunkára hurcoltak, másoktól elvették a nyugdíjat, a magyar gyerekek nem járhattak iskolába. A károsultak vagy leszármazottaik joggal tartanak igényt arra, hogy az állam kimondja: igazságtalanság történt. Ezt követően megvizsgálnám, mennyiben befolyásolják a dekrétumok a mai állami berendezkedést, tehát Szlovákia nemzetiségpolitikáját változtatnám meg.
– Akkor van esély bármit is elérni, ha a teljes közösség mögé áll. Egy cikkében súlyos állítást fogalmazott meg: a felvidéki magyar közösség elfogadta a beneši alkut, az alávetettséget.
– Nehéz egy egész közösségnek valami kollektív gondolatot tulajdonítani. Ugyanakkor a felvidéki magyarság eddigi politikai viselkedése az alávetettség elfogadására mutat.
– Soha nem volt igény más magatartásra?
– Körülbelül 1994-ig volt esély, ám a szlovák ellenállás miatt ez az út járhatatlannak bizonyult. Az ellenvéleményt megfogalmazókat retorziók érték. Ha valaki felveti a dekrétumok kérdését, magyar sovénnak minősítik, akibe még a szlovákbarát magyarok is rúgnak egy jót, hogy bizonyíthassák saját demokratizmusukat. Magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, de én ezt vállaltam. Nem vagyok nacionalista, liberális jogvédőnek tartom magam, aki nagyon sok hátrányos csoportnak próbált segíteni nemzetközi pereskedésben. Ennek ellenére szakmámból adódóan erről a kérdésről csak azt tudom mondani, amit mondok. Vallom, hogy a szlovákok nagy többsége sem látja át a helyzetet. Ha azzal kellene szembesülniük, hogy tényleg faji alapú kollektív bűnösségen alapuló jogrendet alkalmaznak a nevünkben, lenne azért olyan, aki kifogásolná. Ennek az útnak azonban még nagyon az elején járunk.
– A magyar kormány jóval kisebb politikai konfliktusok esetén is felemeli a hangját. Most hallgat. Miért?
– A magyar államnak volt egy nagyon konfrontatív korszaka Szlovákiával szemben, ami kezdődött a nyelvtörvény körüli vitákkal a kilencvenes évek középen, az MSZP-kormányok alatt is folytatódott, amikor 2009-ben szigorítottak a nyelvtörvényen. Akkor voltak mélyponton a szlovák–magyar kapcsolatok. Sólyom László államfőt nem engedték be Szlovákiába. Aztán 2010-ben jött a magyar állampolgársági törvény, ez megint vitákat szült a két állam között. 2014-2015 környékén született „élni és élni hagyni”-megállapodás Orbán Viktor és Robert Fico akkori miniszterelnök között. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy látták, a konfrontatív politika eredménytelen. Váltottak és azóta tényleg nagyon jók az államközi viszonyok. Úgy, hogy a vitás kérdésekben semmi előrelépés nem történt.
– A szlovák belpolitikában van némi esély? Beszélget például a három magyar pártból nemrég létrejött Szövetség vezetőivel?
– Igen. 2010-től a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza is vagyok, azóta dolgozunk ki közpolitikai javaslatokat. Korrekt a viszonyunk a Szövetség vezetésével, ők szerintem teljes mellszélességgel támogatnák a dekrétumokból fakadó jogfosztások ügyét, csak most a politikai súlyuk elégtelen. A tervük az, hogy bekerülnek a parlamentbe, kormányra kerülnek és koalíciós tárgyalások során megnyitják a kérdést. Noha a rendszerváltás után a felvidéki magyarság nagyot csalódott a nemzetközi intézményekben, ragaszkodnunk kell ehhez a vonalhoz is; ehhez persze elengedhetetlen a mindenkori magyar kormány támogatása.
– Hogy tud jól segíteni Magyarország? Említette, hogy a nyílt konfrontáció nem vezet eredményre, de azt is, hogy a dekrétumok ügye mindenképpen ellenállást vált ki a szlovák félből.
– Úgy lehetne nemzetközi diplomáciai támogatást szerezni a dekrétumok elleni harchoz, hogy az ne egy szlovák–magyar, hanem európai kérdésként vetődjön fel. Ennek azonban árt a magyar kormány Brüsszellel szemben folytatott politikája. És itt vissza kell térnünk a kettős mérce kérdésére: az EU-ban valóban sokkal kevésbé értik az etnikai kisebbségek ügyét, válaszul azonban a magyar kormány nem megerősíteni próbálja az uniós értékeket, hanem kétségbe vonja azokat, támadást indít más kisebbségek ellen, elvágva ezzel magát mindenkitől. Márpedig az lenne hasznos, ha Magyarország teljes mellszélességgel kiállva az uniós értékek mellett mindig felhívná a figyelmet a nemzeti-etnikai kisebbségekre. Nem állítom, hogy ez a stratégia gyors sikerrel kecsegtet, de közép- és hosszútávon eredményre vezetne.
– Közel egy évtizeden át húzódott a Minority Safe Pack Initiative európai polgári kezdeményezés ügye, amelynek célja volt, hogy az etnikai kisebbségek védelme az uniós jog része legyen. Bírósági eljárás, majd hét országban több mint egymillió aláírás összegyűjtése után az Európai Bizottság azt mondta, nem kezdeményez jogalkotást. Egyszer azért a leggalamblelkűbb jogvédő is türelme is elfogy, nem?
– Dehogynem. Én is felháborítónak tartottam a Bizottság álláspontját. Mégis úgy vélem, az az egyetlen út, hogy Magyarország a nemzetközi színtéren hiteles szereplőként, mindenféle kisebbség védelmezőjeként tűnik fel, így harcolva a határontúli magyarok jogaiért. Vegyük a már említett ukrán példát! Értem és elfogadom, hogy a kárpátaljai magyarságot sújtó rendelkezések miatt a magyar kormány blokkolja a NATO és Ukrajna közötti tárgyalásokat. Én is meg szoktam ütközni liberális barátaim véleményén, akik nem látják át, milyen súlyos döntéseket hozott kisebbségi ügyben Kijev. Ahogy azonban a magyar kormány ezt a kérdést felveti, abból úgy tűnik, mintha Magyarország Putyin trójai falova lenne. Ezzel sokkal kevesebbet segít a kárpátaljai magyarokon, mint amennyit segíthetne. A kisebbségpolitikai előrelépés tényleg sziszifuszi munka, ezért csak a meglévő erőforrások alapján, reális célokat kitűzve, nemzetközi partnerekkel együttműködve lehet eredményt elérni.
Nyitókép: Válasz Online/Bielik István
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
