Gyurgyák János: A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek

·2019.05.21

A mai magyar politikai rendszer legpontosabb megnevezése az „Orbán–Simicska-rendszer”, mivel működési módjának kitalálásában utóbbinak legalább akkora szerepe volt, mint az előbbinek – állítja Gyurgyák János eszmetörténész. A Válasz Online-nak küldött esszéjében a hübrisz elhatalmasodásának hét jelét azonosítja, köztük az irreális centralizációt és a politikai és gazdasági elit „elcecíliásodását”. Az írás a szerző A reménytelen reményről című dolgozatának jelentősen rövidített változata. A teljes szöveget tartalmazó kötet ±30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről címmel az Ünnepi Könyvhétre jelenik majd meg a Napvilág Kiadó gondozásában.

Az írás néhány fontosabb megállapítása, röviden:

  • Orbán Viktor politikai tehetsége csak Deák Ferencéhez vagy Bethlen Istvánéhoz mérhető, ám tragikus vétsége, a hübrisz végül a bukását okozhatja.
  • A hübrisz elhatalmasodásának hét nyilvánvaló jele látszik, köztük az irreális centralizáció, az érdemek nélkül kinevezett oligarchák és cégtulajdonosok, valamint az utódlás megoldhatatlansága.
  • A mai magyar politikai viszonyrendszer sakktáblához hasonlítható, ahol még azt is a vezér határozza meg, hogy melyik paraszt léphet föl egyáltalán a táblára, időnként még az ellenzéki oldalon is.
  • Azt gondolhatnánk, Magyarország legnagyobb problémája, hogy van egy erős miniszterelnöke, pedig ez nem így van. A probléma a magyar társadalom állapotában gyökerezik, még ha ezt „szemérmességből vagy gyávaságból illik is elhallgatni”.

×××

El lehet-e pontosan és világosan mondani, hogy mi zajlik ma Magyarországon? Lehet-e hitelesen írni arról, hogy mi történt velünk valójában az elmúlt harminc évben? Természetesen nem az eredendően hazug politikai blablára és propagandára gondolok, ami sajnálatosan újra itt van köztünk, sőt rossz emlékeket ébresztve ismét ural mindent. A kérdés sokkal inkább az, hogy meg lehet-e írni ma az igazat, a valót? Lehet-e valami érvényeset mondani arról, hogy mi vár ránk? Ezek tagadhatatlanul nem túl bonyolult, valós és életszerű kérdések. Szinte hallom a kegyetlen és sokszor ostoba vox populit: minek tartunk benneteket, értelmiségieket, ha még a legegyszerűbb kérdésekre sem tudtok válaszolni? Vagy ahányan vagytok, annyifélét beszéltek. Vagy, ami még ennél is rosszabb, tegnap azt mondtátok, ma meg emezt. Ki hisz már nektek? Bár nem gondolom, hogy a nép hangja mindig autentikusan és kristálytisztán szól (hogyan is mondhatna ilyet egy konzervatív gondolkodó), de valljuk meg, van ebben a kívánalomban valami igazság.

Ha történeti, politológiai, szociológiai szempontból még nem rendelkezünk a szükséges távlatokkal, akkor csak egy megoldás marad: a vállaltan szubjektív esszé, és a megélt, hitelesen elmondott személyes tapasztalat. A magyar jelennek és jövőnek megítélésem szerint ma két kardinális kérdése van: az Orbán-jelenség és a magyar társadalom állapota. S talán éppen ezek a legnehezebben megfejthető talányok. Rugaszkodjunk neki, tegyünk legalább kísérletet a megfejtésükre!

×××

Szemmel láthatóan nem tudunk mit kezdeni az Orbán-jelenséggel. Az alapproblémát szerintem a következő okozza. Van egy igazi politikai tehetség, s az ilyen – különösen Magyarországon – ritka, mint a fehér holló. Történészként politikai (még egyszer: politikai) tehetségét és érzékét talán csak Deák Ferencéhez vagy Bethlen Istvánéhoz tudom hasonlítani, miközben minden más területen a velük való összevetés (különösen Deákkal) a blaszfémia határát súrolja. Orbán az elmúlt harminc évben ugyanis túlélt és ledarált mindenkit, aki körülötte volt, támogatót, barátot és ellenséget egyaránt. Politikusokat emelt föl és szorított partvonalon túlra vagy helyezett talonba, pártokat olvasztott be és zilált szét, politikai mozgalmakat hozott létre és tett tönkre, nagy múltú intézményeket formált át és szüntetett meg. Embereket helyezett ide-oda, mintha azok autonómia, tudat és akarat nélküli játékszerek lennének. Nem utolsósorban pedig a saját pártjából, az egykori bátor fideszes ellenállókból és lázadókból engedelmes, pénzért és helyi hatalomért ácsingózó társaságot csinált, akik számára azok az egykori fideszes hívószavak, mint autonómia, saját vélemény, kiállás, ellenállás ma már mit sem mondanak, tökéletesen ismeretlen fogalmakká váltak.

Olyan sakktáblához lehetne hasonlítani a jelenlegi magyar politikai viszonyokat, ahol van egy vezér, és körülötte csupa paraszt, s még azt is a vezér határozza meg, hogy melyik paraszt léphet föl egyáltalán a táblára, időnként még az ellenzéki oldalon is.

És még ezért a szánalmas, bár jól fizető szerepért is hosszú sorok kígyóznak a páholya előtt, beleértve a történelmi egyházak sok képviselőjét is. Hogy a helyzet még bizarrabb legyen, a sakktábla egyik, belső egyensúlyát vesztett oldalával szemben lévő térfélen szinte senki és semmi nincs, se egy valamirevaló politikus, se egy valamirevaló gondolat. Komolyabb ellenfél nélkül még azt a sakkban szokatlan dolgot is megengedheti magának a vezér, hogy egy-egy sakkmezőre több parasztot is állít, élvezettel szemlélve, hogyan küzdenek meg egymással a helyért.

hirdetés

Orbán, felhasználva istenadta tehetségét és kivételes politikai érzékét, olthatatlan hatalomvágyát, valamint hihetetlen szerencséjét (például a Bokros-csomag következményeinek kihasználása, a balatonőszödi beszéd hangulatfordító hatása, a 2008-as válság szerencsétlen baloldali kezelése), kiépítette a maga sajátos birodalmát, ahol minden fontos szálat ő mozgat, és ami már az országhatárokon is átnyúlik. Mindeközben végletesen megosztotta az országot, és híveiből fanatikus szekértábort, szinte vallásos szektát hozott létre, akik ellenfeleikről (mellesleg honfitársaikról) bármit képesek elhinni és terjeszteni, ellenük pedig szinte minden fegyvert bevethetőnek tartanak. A szinte szónak itt különös jelentősége van, ugyanis ebben a lejáratás, a hamis információ, a karaktergyilkosság, az orosz stílusú kompromat mindennapi eszközzé vált.

A rezsim kétségkívül valós választói többséget tudhat maga mögött, legitimitása megkérdőjelezhetetlen. Orbán mégis csapdába ejtette a magyar demokráciát és a magyar társadalmat, amely szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. A demokráciában, jogállamban és alkotmányos rendben hívő rendszer-ellenzék, így e sorok írója is, egyelőre tehetetlenül és lefegyverezve áll a kétharmados többség hatalma előtt. A demokrácia megkérdőjelezése ugyanis még a konzervatívoknak is járhatatlan út, magyar hazafi pedig nem kívánhatja egy gazdasági válság bekövetkeztét.

Marad tehát két út: a hübrisz elhatalmasodása és a közvélemény áthangolódása. De erről majd egy kicsit később.

Társadalomtudósok, publicisták, politikai ellenfelek igen nagy bajban vannak, amikor nevet akarnak adni ennek a rendszernek. Nevezték már diktatúrának, illiberális demokráciának, maffiaállamnak, posztfasiszta rendszernek, vezérelvű demokráciának, vezérdemokráciának, centrális erőterű demokráciának, funkcionális egypártrendszernek, megszorított demokráciának. Se szeri, se száma azoknak a leírásoknak is, amelyek valamilyen történeti előképpel (Horthy, Gömbös, Kádár) hozták a rendszert összefüggésbe. Ez a rezsim azonban ízig-vérig modern képződmény, és egyedi történeti jelenség, mivel Orbán személyiségére van felfűzve, így egészen bizonyosan nem írható le történeti példákkal. Legjobb tehát annak hívni, ami: Orbán-rendszer.

Pontosabban: Orbán–Simicska-rendszer, mivel létrehozásában és működési módjának kitalálásában az utóbbinak legalább akkora szerepe volt, mint az előbbinek. Az ő mindent azonnal átlátni képes jogászagya, orbánihoz hasonló tehetsége, szervezőkészsége, valamint gátlásokat nem ismerő személyisége nélkül ez a rendszer sohasem szilárdult volna meg, néha már-már azt gondolom: sohasem találódott volna ki.

Itt két problémával is szembe kell néznünk. Ennek a demokratikus legitimációval bíró autokratikus rendszernek a politológiai és gazdasági leírása többé-kevésbé már megtörtént, személyi-történeti kialakulásáról azonban alig tudunk valamit. A folyamat kezdetének leírásához ugyanis ennek a két embernek a vallomására lenne szükségünk. S nem tudjuk, ezek a vallomások meg fognak-e születni a jövőben. A hírhedt, van-vagy-nincs Simicska-felvételt pedig, amelyben ‒ állítólag ‒ beszámol a rendszer születéséről és működési módjáról, csak megfelelő forráskritikával lehet majd szóra bírni. Egy éles elméjű történész talán képes lesz abból megfejteni azt a rejtélyt, hogy kettejük közül kinek mekkora szerepe volt a rendszer kitalálásában és működtetésében. A többi közreműködő ugyanis alapvetően keveset számított, ők maximum a köveket hordták az építményhez, legalábbis amíg megengedték nekik, vagy amíg rá nem jöttek, hogy tulajdonképpen a demokratikus magyar köztársaság szarkofágját építik, és sürgősen ott nem hagyták az építőmestereket. Ez azonban csak történeti probléma, antikvárius érdeklődésű futóbolondok, megszállott múltbúvárok majd elbíbelődnek rajta az elkövetkező évtizedekben. Ha a rendszer kitalálása és működtetése alapvetően kettejük műve, akkor a történelmi felelősséget is eloszthatják egymás között. Egy olyan koponyának, mint Simicska Lajos, tudnia kell, a történelmi felelősség elől nem lehet csak úgy a kertek alatt elsomfordálni milliárdokkal a batyuban. Simicskának tartozása van a magyar társadalommal szemben!

hirdetés

Ennél azonban sokkal izgalmasabb, és szintén máig megfejtetlen rejtély Orbán személyiségének bonyolult képlete. Kibontásához ‒ tartok tőle ‒ nem lesz elég majd egy tehetséges pszichológus, a feladvány egy Freudot vagy egy Jungot kívánna. Itt fordított a probléma, mint az előbbinél. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy Orbán a 2000-es évek elején rádöbbent: „Ezeknek Kádár kell! S ha nekik ez kell, miért ne éppen én legyek az ő új Kádár Jánosuk?” Ezt az értesülést több forrás is megerősíti, Körömi Attila meg is írta ennek lényegét egy kitűnő publicisztikai dolgozatban (Polgári társadalom vagy Kádár-rendszer). Ebben az esetben tehát a dolog történeti magva nem kíván komolyabb kutatást, itt a probléma sokkal inkább személyiségpszichológiai. Kissé sarkítva: hogyan lesz egy lázadó, félelmet nem ismerő forradalmárból (akit volt szerencsém közelről ismerni, és akit nem lehetett nem kedvelni és követni, aki egykor a barátom volt) egy autokratikus, ellenforradalmi rendszer vezére? Hogyan lehet Petőfiből Ferenc József? Ady Endréből Tisza István? József Attilából Horthy Miklós? Angyal Istvánból Kádár János? Létezik-e egyáltalán ilyen személyiségváltás, és meg lehet-e úszni egy ilyen transzformációt személyiségtorzulás nélkül? Megér-e bármiféle hatalom, gazdagság, hírnév ilyen átalakulást? Nem jobb-e, ha az istenadta nép valóban Kádárt kívánt, félreállni, és hagyni ezt a szerepet másnak?

Mielőtt azonban végképp beleveszünk a személyiségpszichológia útvesztőjébe, lépjünk tovább a megfoghatóbb problémák felé.

Minden autokratikus rendszernek ugyanis az ereje, de egyben a rákfenéje épp az autokrata személye. A rendszer bukásához ugyanis nem feltétlenül szükséges egy bekövetkező kataklizma, például egy gazdasági világválság. A történelmet figyelmesen tanulmányozók pontosan tudják, sokszor nem a külső erők és tényezők a bukás okozói, hanem a főszereplő tragikus vétsége, a hübrisz.

(hübrisz 1) Magyarország – sajnálatosan – kis ország. A világ GDP-jének körülbelül másfél tized százalékát adjuk (0,165), s a magyar népesség is a világ népességének hasonlóan kis részét alkotja. Ez a tény alapvetően meghatározza a világban betöltött hatalmi és politikai súlyunkat. Magyarország – akár szeretjük ezt, akár nem – a Monarchia felbomlása óta már nem világpolitikai tényező, függetlenül attól, hogy mit gondol erről a magyar miniszterelnök. Magyarként fájlalhatjuk ezt, de ettől még így van. Egyetlen kivételes eseménytől – 1956 – eltekintve Magyarország lekerült a világpolitika térképéről. Talán még a német egyesítésében játszott szerepünket lehetne kiemelni világpolitikai szempontból. A legutóbbi időben a miniszterelnök szerepléseinek köszönhetően Magyarország iránt ismét növekedett a nemzetközi politizáló közvélemény és a média érdeklődése. Alapvetően a migráció kezelése (lényegében elutasítása) és az illiberális demokrácia miatt fordult a figyelem ismét az ország felé. Szögezzük le határozottan:

a migrációs válság idején alapvetően Orbánnak volt igaza, ez azóta minden elfogulatlan szemlélő számára világossá válhatott. Hogy erre később milyen bornírt propaganda és hazugságok garmadája rakódott, és ennek a helyes döntésnek milyen szerepe volt (van) az autokratikus rendszer fenntartásában és elleplezésében, más kérdés.

Orbán Viktor egyik legnagyobb problémája, hogy a fentiekben leírt kivételes politikai tehetsége, érzéke és ambíciója, valamint az ország tényleges helyzete, lehetőségei között áthidalhatatlan szakadék húzódik. A miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy világpolitikai súlya növekedjék, s ténykérdés, ezt sok vonatkozásban el is érte, legalábbis ami a médiaszereplést illeti. De számunkra, magyarok számára nem az a fő kérdés, hogy Orbán ebből mit profitál, és ez mennyire elégíti ki egyre növekvő étvágyát, hanem hogy az ország számára ebből mi hasznosul. Hasznosul-e egyáltalán valami? A saját személyiség, a saját ambíció ilyetén előtérbe állítása vajon nem egy óriási aránytévesztés első jele? És csillapíthatatlan nagyravágyására nem fog-e rámenni – mint annyiszor történelmünk során – az ország?

A miniszterelnök mindent megtesz, hogy világpolitikai súlya növekedjék (fotó: Facebook/Orbán Viktor)

(hübrisz 2) A hübrisz második jelét az autokratikus rezsim kiépítésében, és ami ebből következik, a fokozott centralizációban látom. Felfoghatatlan számomra, hogy amit a szovjetrendszer bukásakor közelről láttunk és tapasztaltunk, nevezetesen, hogy a modern piacgazdaság, a globalizáció (akár szeretjük, akár nem) viszonyai közt a túlcentralizálás nem hogy nem hatékony, hanem egyenesen működésképtelen, hogyan lehetett elfelejteni? Az ügyek ugyanis szükségszerűen felcsúsznak a hierarchia csúcsán álló személyig. Az pedig a dolog logikájából következik, hogy ő nem tud mindent azonnal megoldani, így az ügyek vagy állnak, vagy, ami rosszabb, a hiányos információnak köszönhetően rossz döntések születnek. Az egyetlen személyre felfűzött autokratikus rendszernek az a legnagyobb hátulütője, hogy a vezetőre égnek olyan ügyek is, amelyeket éppenséggel távol kellene magától tartania, és amiért más, rossz döntéseket hozó beosztottak a felelősek. Minden jelentősebb probléma, gond, ami kicsit is élesebben vetődik fel a közéletben, azonnal a vezér szintjére helyeződik (internetadó, vasárnapi boltbezárás, KLIK, CEU, MTA stb.), és ha a dolog rosszul sül el, akkor azt rajta fogják leverni. A túlzott centralizáció átka, hogy a vezérnek a végén már nem marad ideje a stratégiai gondolkodásra, belefullad a piszlicsáré ügyekbe. A túlzott centralizáció továbbá elbizonytalanítja az apparátust.

Mindent a vezértől várnak ugyanis, dönteni nem mernek, s ennek mentalitásbeli következményei tragikusak az országra nézve, tovább erősítik ugyanis a Magyarországon egyébként is erős cselédmentalitást.

(hübrisz 3) A Simicska Lajos által kigondolt struktúrában a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások megszerzése, elosztása és birtoklása között szoros összefüggés volt (hogy egészen diplomatikusan fogalmazzak). Éles szemmel vette észre, hogy az európai források a multik révén visszacsorognak oda, ahonnan elindultak. Mért ne lehetnénk mi magunk a tulajdonosai ezeknek a forrásfelhasználó cégeknek ‒ gondolta? Így született meg a Közgép és az egész cégháló az európai pénzek átfolyatására, lecsapolására.

Amíg Simicska állt a gazdasági piramis csúcsán, hihető volt, hogy a kettő nem egy, ám az ő kikerülése a rendszerből súlyos kérdéseket vet fel a politikai és a gazdasági hatalom összeolvadásáról. Mert van-e élő ember, aki elhiszi, hogy a gazdaságban alapvetően járatlanok hirtelen olyan financiális magasságokba emelkednek, ami minden civilizált országban elképzelhetetlen?

Ennek a nem kellőképpen átgondolt rendszernek van egy óriási hátulütője: a gazdasági növekedés időszakában csak-csak elnézik az emberek ezt az elképesztő méretű és gyorsaságú gazdagodást, hiszen mások is gazdagodnak, de mi történik egy válságos időszakban, vagy az európai támogatási csapok elzáródásakor? Amikor kiderül majd, hogy a kinevezett oligarchák nagy része ‒ tisztelet a kivételnek ‒ gazdasági analfabéta, nem is konyít a gazdasághoz, csupán az állami források irányított megszerzéséhez volt némi tehetsége. Akkor majd minden visszaüt, és minden ügy a vezetőre és a kitalálóra fog visszahullani. S az sem erősíti a bizalmat, sőt pont fordítva, leleplezi a rendszer működési módját, ha bizonyos milliárdos cégeket a tulajdonosok csak úgy grátisz átengednek egy-egy alapítványnak vagy cégnek. Mi ez, ha nem hübrisz?

(hübrisz 4) Ha némi jóindulattal próbálom megérteni az Orbán-rendszert (s miért ne tenném?), akkor azt mondanám, hogy a miniszterelnök messzemenő következtetést vont le abból, hogy a balliberális elit képes viszonylag konszolidált és valós teljesítményt felvonultató jobboldali kormányokat is megbuktatni (Antall-kormány, első Orbán-kormány), miközben az ő kormányzati teljesítményük meg sem közelítette azokét. Ha a Medgyessy-kormány ámokfutására, eszement döntéseire vagy a Gyurcsány-kormány szerencsétlen válságkezelésére gondolunk, van ebben a vélekedésben jó adag igazság. Csakhogy ebből egyáltalán nem következik, hogy ezt a balliberális forgatókönyvet úgy kellene elkerülni, hogy a gazdaságot megszálljuk, a jogállamot visszaszorítjuk, és a balliberális értelmiséget ‒ hogy is fogalmazzak diplomatikusan ‒ ellehetetlenítjük. Ugyanezen logika alapján, ha az európai liberális elit támad bennünket, sőt mindent megtesz a kiiktatásunkra, akkor vajon megtehetjük-e, hogy az európai értékek és intézmények ellen fordulunk, valamint szövetségeseket keresünk az adott országokban a rendszer szétveréséhez, sőt az Uniót vetélytársnak, ha nem egyenesen ellenfélnek tartó világhatalmaknál kilincselünk. Egy némileg érthető önvédelem és logika így fordul át fokozatosan hübrisszé.

(hübrisz 5) Már az utódlás módjának a legenyhébb felvetése is (lásd a Bibó Szakkollégiumban elhangzott Orbán-beszédet) életveszélyes és totálisan értelmetlen. Ezt a rendszert a miniszterelnök saját magára szabta, következésképpen – maximum – addig fog tartani, amíg ő képes egybetartani politikai és oligarchikus csapatát. Az utódlás kérdése más szempontból is rossz ómen, gondoljunk csak Ferenc Józsefre, Horthyra és Kádárra. Ha történelmi ismereteim nem csalnak, nem voltak ezek olyan sikeres átmentési projektek. Vagy tévednék?

hirdetés

(hübrisz 6) A kinevezett oligarchák és cégtulajdonosok, azok, akik nem a saját tehetségükkel, munkájukkal teremtették meg a vagyonukat, hajlamosak a „könnyen jött pénz, könnyen megy” életelvet követni. Még inkább az üzlettársak, utódok és rokonok; ezt nevezem a politikai és gazdasági elit elcecíliásodásának. Ők ugyanis már nem visszavonultan akarnak élni, hanem úgy, mint Nyugaton élnek a gazdagok, megmutatni ország-világnak, hogy mijük van. Ám ezt az alapvetően plebejus magyar társadalom nem fogja elviselni, és előbb-utóbb visszavág majd. Lehetetlennek látom, hogy az ilyen arcpirító esetek után a társadalom nagy részében ne vetődne fel a gyanú, talán itt mégsem kemény munkával megszerzett vagyonról, vagy a közjó érdekében végzett munkáról van szó, hanem valami egészen másról. Egy kialakuló válságban majd a magyar társadalomnak is kinyílik a szeme. S ami ma még bocsánatos bűnnek számít, akkor már nem lesz az. S ezt nem látni, nos, ez a hübrisz hatodik jele.

(hübrisz 7) A politikusok is emberek, mint mindenkinek, nekik is vannak szórakozásaik, kedvenc időtöltésük, vannak kötődéseik. Ilyen hobbi Orbánnak a foci. Ez eddig alapvető emberi tulajdonság, mondhatnám megértően: ettől lesz valaki emberivé. Az azonban a hübrisz jele, amikor szembemegy a józan ésszel (miért kell nekünk költségvetésből harmadosztályú külföldi játékosok garmadáját finanszírozni, mert ha még magyar fiatalokról lenne szó…), s alapvető nemzeti érdekeinkkel (a kultúra, az oktatás és az egészségügy helyett teleszórjuk a Kárpát-medencét stadionokkal) ütközik. Miért nem teszi fel a kérdést egyetlen politikus vagy ebből élő sportvezető sem, hogy több mint két évtized alatt miért nem tudtak a magyar fociakadémiák egyetlen valamirevaló, nemzetközileg jegyzett futballistát sem kinevelni? S azt sem, hogyan lehet egy, már a Kádár-rendszer óta köztudottan korrupt világba ennyi közpénzt beleszórni? Természetesen lehet azt mondani, hogy a sport, a foci fontos nemzeti ügy. De akkor, miért nem a tömegsport? Az emberek egészsége? A stadionok milliós gyepére aligha engedik fel a sportolni akaró közembert. Szinte hihetetlen, ami ezen a területen történik, és az is, hogy teljesen hiábavaló ágálni ellene. Hát persze, ez is a hübrisz jele.

×××

Ezek után azt gondolhatnánk, Magyarország legnagyobb problémája, hogy van egy erős miniszterelnöke. Ez pedig nem így van.

A probléma nem csupán az Orbán-jelenségben gyökerezik, hanem a magyar társadalom állapotában, még ha ezt szemérmességből vagy gyávaságból illik is elhallgatni. Egy civil kurázsival bíró, szabadságára büszke társadalommal Orbán nem tehetett volna azt, amit csak akar. A már Széchenyi által ostorozott, „magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniáról”, a reális valóságismeretet nélkülöző, az önámítással és illúziókkal teli magyar társadalomról beszélek. Ássunk ennek a mélyére!

A magyar társadalom állandó rendszerváltozásainak és megszakítottságainak részben társadalomtörténeti okai vannak. A nyugat-európai politikai-hatalmi stabilitás és gazdagság mögött ugyanis ott áll a hosszú idő alatt organikusan létrejött, alapvetően teljesítményelvű, meritokratikus, azaz az állandó versenyt elfogadó, az államhatalomtól független, egzisztenciálisan nem kiszolgáltatott, erős és öntudatos polgári réteg, amelynek gerincét a vagyoni-tulajdonosi polgárság (Besitzbürgertum) alkotja, és ezt egészíti ki nagyobbrészt a magánszférában, kisebb részben az állami adminisztrációban tevékenykedő, szintén anyagi függetlenséget élvező műveltségi polgárság (Bildungsbürgertum). Ez a polgárság és középosztály bár a legutóbbi időben már ott is szakadozni kezdett, még mindig fenntartja a politikai és társadalmi stabilitást. Ezzel szemben a 20. és a 21. század eleji magyar történelem úgy is leírható, mint az újra és újra megkezdett polgárosodási-tőkefelhalmozási folyamatok állandó kudarcba fulladása.

Az Orbán-rendszer kezdetén a polgárosodás felkarolása kifejezett prioritást élvezett. Kár, hogy később az egész koncepciót ejtették, csupán ’politikai terméknek’ minősítették.

A kezdetben meghirdetett polgárosodási koncepció, a polgári közepet megerősíteni szándékozó, a nemzeti érdekek védelmét előtérbe állító, a neoliberális gazdasági erőket visszaszorító elgondolás ellen aligha hozható fel komoly érv.

A tulajdonosi szerkezet átalakításának módszerei és mellékkövetkezményei azonban könnyen megkérdőjelezhetik, az ellenkezőjébe is fordíthatják az eredendően helyes célokat. És pontosan ez az, ami történt. A tulajdonátszabás és az európai fejlesztési forrásoknak egy központból történő irányítása szükségképpen megteremti ugyanis az ’aladárokat’, modern szóval a ’lőrinceket’, azaz azt a réteget, amelyik csak a körülmények, nem pedig saját képessége, tehetsége miatt kerül kiváltságos helyzetbe.

Az Orbán-rendszer mintegy refeudalizálta a társadalmat (fotó: AFP)

Súlyos mentalitásbeli gondokkal küzd tehát a magyar társadalom. Itt ugyanis mindig erős volt az igazodási hajlam, jobb szó híján a ’jobbágyi’ mentalitás. A rendszerváltás után az első feladat lett volna kitartóan törekedni a felszámolására. A balliberális kormányok sem tettek semmit ez ellen, mindezt csupán palástolták. Az Orbán-rendszer azonban mintegy refeudalizálta a társadalmat, azaz a megfelelés, a fentről jövő utasítás és ajándék várása, az igazodás, a felelősség elhárítása, mára nem gyengült, hanem jelentősen erősödött.

S végül itt van nekünk a magyar értelmiség ősbetegsége, a szekértábor-logika alapján kettéváló közvélemény is, amely alól csak a legnagyobbak tudták kivonni magukat. A szekértábor-logika súlyos következményekkel jár a szellemi függetlenségre, a dolgok önmagukban és önmagukért történő megítélésére nézve. A táborok szerint kialakított érvek és meggondolások ugyanis eleve meghiúsítják a dolgok tárgyilagos, elfogulatlan és józan megítélését. E pusztító szembenállás, azaz a lojalitásra, és nem a valós teljesítményre alapuló szekértábor-logika meghaladása nélkül aligha fog kialakulni Magyarországon normális szellemi-értelmiségi élet.

×××

S mégis, mindennek ellenére! Konzervatívként soha nem kedveltem az ilyen-olyan balosok, radikálisok, liberálisok és szocialisták alaptalan rajongását az úgynevezett magyar ’haladó hagyományok’ iránt, amelyek persze csak az ő preferenciáikat és előítéleteiket voltak hivatva leplezni. Most mégis el kell ismernem, van egy igazi hagyományunk, amelyben lassan-lassan én is hinni kezdek, egyszer talán még a haladó voltát is kénytelen leszek elismerni, bár már magától a ’haladás’ szótól is enyhe remegést kapok. Ez a hagyomány pedig a reménytelen remény! Ahogy a baloldali radikális Ady (aki előtt így utólag, magyar konzervatívként is „megemelem kalapom, mélyen”) kifejezte: Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak! Nem igaz, hogy nincs semmink; nekünk, magyaroknak ugyanis mindig megmarad valami a legvégén.

Nem sok, de mégis a miénk: a reménytelen remény. Az Eb ura fakó. Ugocsa non coronat! vagy a Márciusban Újra Kezdjük! ködevése, de titokzatos módon mégiscsak felszabadító érzése. Igen, Márciusban Újra Kezdjük! Valószínűleg nem mi, de bizonyosan nem ők. Nem a szekértáborok eszelősei, nem a NER telhetetlen, pénzéhes lovagjai és talpnyalói, nem az Orbán-rendszer értelmiségi kiszolgálói, nem is a többszörösen leszerepelt ellenzékiek és álellenzékiek. Valamikor. Bármikor. Valakik. Akárkik. Újak. Hazafiak. Akik eltakarítják majd mindazt, amit el kell takarítani, és aminek eltakarításában mi teljes kudarcot vallottunk. Az uram-bátyám világot és a dzsentri tempót, a mérhetetlen korrupciót, a behódolást és szolgalelkűséget, a velejéig hazug közmédiát, a trágár közbeszédet, a tudományellenességet, a köztől elvett kastélyokba költözött oligarchavilágot, az új földesurak tízezer holdjait, a celebmentalitást, az elcecíliásodott stílust és kulturálatlanságot. Ezt a hitet és a bennünk élő, s legjobbjaink, a Széchenyik, a Deák Ferencek, a József Attilák, a Bartókok, a Kéthly Annák, a Szabó Zoltánok és a Bibó Istvánok által megálmodott és elképzelt igazi Magyarországot feladni: soha már!

 

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: vélemény