Fehéren fénylő, ezeréves tér: elkészült a tihanyi Királykripta
Egyszerre ősi és mégis új: az öt évig tartó, kivételes tudományos eredményeket hozó régészeti kutatás és felújítás után újjászületett az államalapítás korának talán legfontosabb hazai műemléke, a tihanyi Királykripta. Az eredmény igazolja, hogy helyes döntés volt a vastag, 20. századi vakolatköpeny eltávolítása; az újravakolás alapvetően változtatta meg a tér látványát. Mégpedig előnyére. Buzás Gergely kutatásai nyomán világossá vált, hogy András király temetkezőhelye eredetileg a templomhoz kívülről csatlakozó, talán kétszintes építmény lehetett. Ennek rekonstrukciós grafikáit is bemutatjuk.
Májusban véget ért a Tihanyi Bencés Apátság hosszú évek óta tartó felújítása. A miniszterelnöki átadó végül nem az ünnepélyes pillanat öröme miatt szerepelt a hírekben, hanem egészen más okokból, most mégis az épületről lesz. Annak is a legértékesebb részéről, a középkori Királykriptáról, amelynek helyreállítási problémáit a Válasz Online az elmúlt években végigkövette. Beszámoltunk a rengeteg új eredményt hozó régészeti kutatásokról, a lenyűgöző felfedezésről, hogy 2021 őszén szénizotópos vizsgálattal sikerült igazolni, hogy valóban megvannak az alapító András király és legalább egy férfi családtagja csontjai, tavaly pedig arról, hogy az 1953-ban felrakott, vastag, modern vakolatköpeny leverésével végre feltárulhatott a kora középkori boltozatok igazi formája.
A helyreállítás minősége azért lényeges, mert – a feldebrői altemplom mellett – a tihanyi Királykripta az egyetlen nemcsak régészeti maradványaiban fennmaradt épület az államalapítás korszakából, és az egyetlen Árpád-kori királyi temetkezőhely, amelyet nem romboltak le az oszmán háborúk korában.
Már munka közben látszott, de az elkészült végeredmény még inkább mutatja, hogy
az új vakolás alapvetően változtatta meg a kripta látványát. Mégpedig előnyére.
A műemléki tanácsadó testülettel konzultálva egy vékony, a fal egyenetlenségeit, szabálytalanságait követő, láttató, de a köveket takaró, kora középkori jellegű vakolat került fel, amely anyagában kizárólag oltott mészből és homokból áll, cementet nem tartalmaz. Ezzel a szép, rusztikus átvakolással a tihanyi altemplom hatásában az 50-es évekből a középkorba tért vissza. A korábbi szürkeséget ragyogó fehér meszelés váltotta fel, így a tér szinte fénylik, pedig nem kap több fényt, mint korábban. A kriptát eredetileg összesen nyolc ablak világította meg: három szabályos, négyzetes nyílás a szentélyben a keleti falon, négy ugyanilyen a délin, valamint egy rejtélyes módon nem a falmező középére elhelyezett körablak a szentély északi falán.
Ezek közül fény ma csak a három szentélyablakon jön be fény; a többit utólag elfalazták, és 1953-ban vakablakként állították helyre. Illetve, hogy pontosabbak legyünk: a déli négy ablakból eleve csak három maradt meg, mert a negyedik elpusztult, amikor a falat a kriptából a barokk kolostorba felvezető átjáró kialakítása miatt áttörték. Megnyitni ezt a három ablakot sem lehetett volna, mivel eléjük épült a középkorinál nyilván jóval szélesebb barokk kolostor.
És mégis: a tér sokkal világosabbnak tűnik, amiben nagy szerepe van a korábbi, igénytelen 20. századi dobozlámpákat felváltó falikaroknak, amelyek hosszú póznák végére erősített gyertyákat idéznek. Az egyedi, két fényforrást és célzott tükröt magába foglaló világítótesteket Martin Gábor építész ötlete alapján tervezte Radnóczi Ferenc világítástechnikai szakmérnök és Zalavári Tibor Kálmán ipariforma- és látványtervező művész. A Királykripta terében minden egyes elemnek kiemelt jelentősége van, hiszen mai formájában ezt
szinte kortárs minimalizmus jellemzi – olyan letisztult minimalizmus, amit a 21. századi ember archaikusnak érez.
A vakolt fehér falak, az ablakokon besugárzó fénynyalábok, a hat vaskos, Balaton-felvidéki permi vörös homokkőből készült oszlop, a fekete fém világítótestek, a trieszti kőből készült új oltár és fölötte Szöllősi Enikő szobrászművész 1990-es évek végén készített, korábban is ezen a helyen lógó fémkorpusza azok az építőkövek, amelyekből a transzcendenciát sugárzó tér élménye a látogatóban összeáll.
Persze jó ha tudatosítjuk magunkban, hogy amit látunk, az épület eredetisége ellenére sem azonos azzal, amit a 11. században láttunk volna vagy amit a kora középkor embere szépnek tartott. A falkutatás során több helyen előkerült az eredeti alapvakolat, amelyből egy utólag stokkolt tanúfelületet az egyik árkád alatt meg is mutatnak (a szentélyben egy 15. századi vakolattöredék is látszik, de ennek korábban még észrevehető festett drapériadíszítés-töredéke eltűnt). Nem sikerült megállapítani, hogy ezen volt-e bármilyen festés, de nagyon valószínű, hogy a kora középkorban a kriptát nem hagyták fehéren: ha volt rá pénz, festéssel díszíthették, ahogyan a hagyomány szerint Sámuel király számára épült feldebrői altemplomot is. Az oszlopokat valószínűleg bevakolták, viszont a fénynek nagy jelentőséget tulajdonítottak. Különösen fontos volt, hogy a felkelő nap sugara bizonyos napokon az oltárra essen.
Minden épület egyszerre viseli magán eredeti építési idejének és későbbi átépítéseinek formajegyeit. A tihanyi Királykripta
ilyen értelemben lett teljesen kortárs templomépület a mostani rekonstrukciónak köszönhetően.
Ahogy egyébként volt már korábban egyszerű barokk altemplom, gazdagon kifestett historizáló kripta és 20. század közepi modern műemléki tér is. Az alapréteg kora középkori, de a rásimuló hártya láthatólag minden évszázadban megváltozik.
A rekonstrukció nemcsak a vakolatban és a berendezési tárgyakban jelentett megújulást. A tér meghatározó felülete a padló, amiről pont a Takács Ágoston vezette 2021-es régészeti feltárás bizonyította be, hogy eredetileg vöröses színű, meszes alapú öntött padló volt. Már az 1953-as ásatás beszámolójában volt erre egy utalás, most azonban előkerült a terazzopadló egy jelentősebb darabja a délkeleti pillér mellett, és azt is meg lehetett állapítani, hogy ez a padló építéskori, mivel közvetlenül a sziklára öntötték, anyaga kitöltötte a sziklafelszín kisebb repedéseit, egyenetlenségeit. A padlót ugyanazzal a permi vörös homokkőporral színezték, amiből az oszlopok vannak.
A hatalmas látogatóforgalom miatt a terazzo nem lett volna praktikus választás, ezért permi vörös homokkő lapok készültek, fugázatlanul lerakva a régészeti rétegeket védő, megfelelő átszellőzést biztosító kavicsrétegre. Az új padló tehát színhatásában és anyagában az eredeti megjelenést idézi, de világosan kortárs esztétikájú megoldás; a korábbi öntött cementnél mindenképpen elegánsabb (és nem csapdázza be a padló alá a nedvességet).
Ugyancsak újdonság a kripta templom felé eső hátfalában kibontott és helyreállított barokk szoborfülke. Ezt már 1953-ban is megtalálták, de akkor nem tartották bemutatásra méltónak, most viszont igen. A fülkébe egy 18. századi, altöttingi típusú Mária-szobor került. A fülke nem bontja meg a kora középkori tér egységét, de megmutatása mégis csak beemel egy eddig rejtett idősíkot: a barokk újjáépítést. A török időkben végvárra alakított, romos középkori apátságba a bencések csak a 18. század elején térhettek vissza. Az 1719-ben kinevezett Grasso Willebald apát volt az, aki megkezdte a templom és a kolostor barokk újjáépítését. Noha ez a középkori apátság maradványainak szinte teljes eltüntetését jelentette, a Királykriptát megőrizték, barokk fiókos dongaboltozatot imitáló vakolattal látták el, és temetkezőhelyként használták egészen 1733-ig, az új hosszház alatti szerzetesi kripta elkészültéig. A 18. század elején két bencés apátot temettek el a Királykriptába, egyikük mellkeresztjét az 1889-es, a másikukét a 2021-es ásatás találta meg. A barokk szoborfülke bemutatása tehát a török idők utáni nagy újjáépítésre emlékeztet.
A helyreállítás legvitathatóbb megoldása egyben a legkonzervatívabb is: visszakerült középre a nevezetes fehér mészkő sírkőlap, amiről az elmúlt évek kutatásai derítették ki teljesen egyértelműen, hogy nem tartozhatott András király sírjához, ellenben pontosan ráillik a déli mellékhajóban talált keskeny, a többinél kicsit későbbi, szabályos kőtömbökkel kifalazott középkori sírra, amely szinte biztosan a király másodszülött fiáé, az 1094 körül elhunyt Dávid hercegé lehetett. Noha András király vérvonala kihalt, és egy elhúzódó testvérháború után nem az ő leszármazottai uralkodtak tovább Magyarországon, minden bizonnyal a politikai helyzetbe beletörődő Dávid hercegnek köszönhető, hogy apja kultusza Tihanyban eleven maradt, és ő lehetett az utolsó személy, akit a középkorban a kriptában eltemettek.
András király eredeti sírja minden bizonnyal a kripta főhajójában volt. Nem tudjuk, hogy nézett ki, de a négy középső oszlop talplemezén és az egyik oszlop törzsén látható szabályos megfaragás miatt valószínűleg magas kőmellvéd rejtette eredetileg. Később ezt elbonthatták, amikor a 15. században vörösmárvány tumbát építettek a királynak; egy 16. századi forrásból tudjuk, hogy ez térdmagasságú lehetett. Minden bizonnyal a viharos 17. században veszett oda.
A keresztes sírkövet az 1953-as helyreállítás helyezte át a főhajóba, a tér közepébe, azóta tartotta a köztudat András király síremlékének. A visszahelyezésnél
az új mészkőkeretre még latinul és magyarul felvésték aranyozott betűkkel a király nevét.
Az alternatíva nyilván az lett volna, hogy a középkori fedlap Dávid herceg sírjára kerül, de ebben az esetben kellett volna készíteni egy új síremléket a főhajóba a királynak, és jelölni kellett volna a harmadik középkori sírt is az északi hajóban. Érthető, hogy a bencéseket mi tartotta vissza ettől az opciótól: a látogatókat valószínűleg megdöbbentette volna az új elrendezés, és bármilyen formai megoldást találnak az új sír(ok)hoz, azt sokan kifogásolták volna. (Ahogy például Angliában is vitákat váltott ki az autóparkoló alól 2012-ben előkerült III. Richárd király modern síremléke a leicesteri székesegyházban.) Emellett három sír a padlóban szinte lehetetlenné tette volna, hogy a látogatók a szűk térben szabadon mozogjanak, feltorlódtak volna a be- és kijáratnál. A mérleg másik serpenyőjében a tudományos hitelesség mellett az lehetett volna, hogy a három sír megmutatásával sokkal jobban érzékelhetnék az idelátogatók, hogy nem pusztán egy király, hanem egy királyi család végső nyughelyén járnak. Hiszen már a híres, 1055-ben kiadott alapító oklevél világosan kimondta:
„…miket adott Szűz Máriának és Szent Ányos püspöknek és hitvallónak a Balatin fölött a Tichon nevű helyen lévő egyházához a saját és felesége, fiai, leányai és valamennyi élő és megholt atyafia üdvéért.”
A friss tudományos eredmények viszont hangsúlyosan jelennek meg az új apátsági múzeum kiállításán a szomszédos kolostor pincéjében, ahova a látogatók az altemplomból mehetnek át (a földszint néhány helyiségének érintésével). Itt ugyanis már olyan módon jelenik meg a 11. századi apátság rekonstrukciója, ahogy azt a helyreállítás tudományos konzulense, Buzás Gergely az elmúlt években megfogalmazta.
Minden esetben, amikor egy ilyen rekonstrukciót látunk, érdemes tudni, hogy az legalább három rétegből áll össze: (1) egyértelmű, régészeti adatokkal, falkutatással igazolt tények; (2) megalapozott következtetések, amelyeknek magas a valószínűsége; (3) hipotézisekre vagy akár analógiákra alapozott kiegészítések a nem megismerhető dolgokról. A végeredmény egyetlen vonzó grafika, amelyben a három réteg nem válik szét, de
soha nem szabad a valóságát olyan magától értetődőnek tekinteni, mint mondjuk egy archív fényképet.
A középkori tihanyi apátság eredeti állapotáról sajnos elég keveset tudunk. Miközben a Királykripta a boltozataival együtt szinte teljesen fennmaradt, csak a nyugati oldalon hiányoznak az eredetileg V-alakban futó lejárók (a két mai lépcső barokk kori) és az említett egyik ablak, magáról az apátsági templomról az egyedüli információt egy 1968-as, részleges falkutatás és néhány falból előkerült kőtöredék jelenti. 2021-ben egy kisebb területen sikerült talajradaros felmérést végezni, amelynek alapján úgy tűnik, maradtak épített struktúrák a templom padlója alatt. Feltárás azonban belátható ideig biztos nem lesz, hiszen tudományos érdeklődésből megbolygatni az ország talán legjobb állapotú barokk műemléktemplomát teljesen elképzelhetetlen.
A rekonstrukcióban tehát sok a fikció, de nem minden az: a 17. században készültek alacsony pontosságú felmérési rajzok, amelyek alapján az impozáns templom háromhajós lehetett, főhajója félköríves apszissal zárult, mellékhajói egyenesen. Nyugati homlokzata előtt egyetlen vaskos, négyzetes torony emelkedett (nem tudni, hogy ez mikori volt, mindenesetre Tihanyban nagyobb középkori átépítésnek nincs nyoma a forrásokban). Nagyon valószínű, hogy a mellékhajók felett oldalkarzatok (empóriumok) emelkedtek, nem csak azért, mert a román bazilikákban ez szokásos volt, hanem mert egy 1645-ös adat szerint az akkor végvárként szolgáló templom „emeletén” katonák laktak.
A kőtöredékek közül kiemelkedik egy palmettás vállkő, amelyet még korábban a barokk templomszentély keleti falából bontottak ki, és most a kiállításon is látható. Eredeti helyét a templomban nem tudjuk, tartozhatott akár az empórium főhajóba néző nyílásaihoz. A 11. századi magyarországi szobrászatnak ritka és becses emléke ez a díszített kő, amelynek Buzás Gergely szerint a veszprémi, pilisi és a visegrádi esperesi templom faragványai a legközelebbi rokonai. Ezek külföldi párhuzamai Dalmácia felé mutatnak, de rendelkeznek olyan saját karakterrel, ami már magyarországi kora román kőfaragóstílusnak nevezhető.
Ezekből a morzsákból áll össze egy egyelőre nagyon homályos kép, aminek a legbiztosabb eleme természetesen a Királykripta. Buzás Gergely szerint erről
nagy biztonsággal elmondható, hogy különálló, a templom szentélyéhez kapcsolódó építmény volt,
és – ez már tényleg csak feltételezés – emeletes lehetett. Így jelenik meg azokon a vonzó rekonstrukciós grafikákon és filmeken is, amelyeket az új apátsági múzeum kiállítása számára a Pazirik Kft. készített (nagyszerű rekonstrukciójukat a karosi honfoglaló harcosról nemrég mutattuk be).
Néhány homályos képi forráson túl leginkább azért állítható, hogy a Királykripta valaha külön építmény volt, mert ilyen hosszú kripta egy román kori szentély alatt nem képzelhető el, semmilyen külföldi analógia nincs hasonló megoldásra. A középkori hosszház sarkai az 1968-as falkutatás során előkerültek, tehát a hajó alá sem nyúlhatott be.
Külső kriptákat viszont nagyon is építettek a kora középkori Nyugat-Európában a Karoling-kortól kezdve egészen a 11. század közepéig. A legkorábbi példa a Saint-Denis-bazilika 8. századi külső kriptája, de létezett hasonló Trierben, Regensburgban és a burgundiai Dijonban is. Utóbbi városban a Saint-Bénigne-apátság külső kriptája eredetileg háromemeletes volt (erről már 18. századi pontos felmérési rajz maradt fenn). Tihany legközelebbi párhuzamának időben az esseni női bencés apátság, a Frauenstift (ma esseni székesegyház) külső kriptája látszik, amit 1051-ben szenteltek fel, alig négy évvel Tihany alapítása előtt. Az alsó szintje ennek ma is megvan, a felső szokás szerint már nem létezik (a felső szinteket használták általában kápolnaként, nem a kripta terében miséztek, ezért is feltételezhető Tihanyban egy ilyen megoldás, hiszen a bencések rendszeresen misét mondtak az alapító lelki üdvéért). Ez a legkésőbbi emlék, a külső kripták ezután kimentek a divatból.
A külső kripta nyugat-európai jellege egybevág azzal, hogy az apátságot is egy nyugati szent, Ányos orléans-i püspök tiszteletére alapította András. Az ő kultusza egyébként nem tudott Magyarországon gyökeret verni.
Az évekkel ezelőtt megfogalmazott feltételezést az elmúlt években váratlan felfedezés erősítette meg közvetett módon. A Válasz Online-on is beszámoltunk róla, hogy a Magyarságkutató Intézet 2021-ben régészeti feltárást kezdett az államalapítás korának Tihanyhoz hasonlóan kulcsfontosságú helyszínén, az abasári Bolt-tetőn, ahova Sámuel király holttestét átvihették Feldebrőről a saját családi monostorába. Sármonostoron királysír végül nem került elő, de kiderült, hogy a kora középkori apátsági templom egyik mellékhajójához kívülről keskeny, téglalap alakú helyiség csatlakozott: nem nagyon lehet ez más, mint egy külső kripta, ráadásul a tihanyival körülbelül egyidős, vagy kicsit későbbi, de annál jóval szerényebb. Míg azonban a sármonostoriból csak a legminimálisabb alapfalak maradtak, a tihanyi királyi sírbolt ma is áll. És megújulva ismét várja azokat, akik beleszagolnának a magyar kora középkor levegőjébe.
Nyitókép: a helyreállított tihanyi Királykripta (fotó: Válasz Online / Zsuppán András)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
