Le a kőszikláig: az államalapítás korára vet fényt a tihanyi királykripta kutatása

·2021.10.14

András király és családtagjai sírja után kutatva tárták fel a régészek a tihanyi bencés apátság királyi kriptáját. A különleges hangulatú, de sokszor bolygatott, nem is olyan egyszerűen értelmezhető helyszínt utoljára az 50-es években vizsgálták. Azóta rengeteget fejlődött a tudomány, ami ezúttal nemcsak királyi csontokat keres – bár az azonosításuk nagy eredmény lenne.

A tihanyi bencés apátság szó szerint kősziklára épült, ezt idén nyáron mindenki láthatta, aki ellátogatott a királykriptának is nevezett altemplomba, és végigsétált a régészeti feltárás fölött elhelyezett fémhidakon. A kripta oszlopai közvetlenül a tihanyi hegy sziklájára támaszkodnak, és a padló alatt rejtőző sírokat is a sziklába vájták bele. A magyar történelem kiemelt jelentőségű helyszíne ez, mindannyian megtanuljuk az iskolában az első magyar nyelvemlék szavait az alapítólevélből: „a Fehérvárra menő hadi útra”. A tihanyi bencés apátságot 1055-ben alapította I. András király, a negyedik magyar uralkodó, aki a pogánylázadások zűrzavara után Szent István művét, a keresztény magyar államot helyreállította. A kor szokása szerint saját és családja temetkezőhelyének szánta a monostort, és a bencés atyáknak meghagyta, hogy imádkozzanak a lelki üdvükért és a szerzetesek majdnem ezer év múltán is ezt teszik. A Tihanyban átélhető szellemi és fizikai folyamatosság nagyon ritka Magyarországon, ahol az államalapítás korszakából alig maradt fenn teret alkotó épület, szinte kizárólag töredékes romokat vagy teljesen átalakított emlékeket ismerünk.

Az altemplom különleges jelentőségét az adja, hogy ez az egyetlen, többé-kevésbé épségben fennmaradt középkori magyar királyi temetkezőhely. A magyar királysírok sorsa a történelmi viszontagságok miatt rosszul alakult, sok királyi síremlék teljesen megsemmisült, a székesfehérvári bazilika sírjai pedig olyan körülmények között kerültek elő, hogy mindmáig csupán egy uralkodót, III. Bélát lehetett teljes biztonsággal azonosítani. Az elmúlt években nagy lendületet vett a királyi sírhelyek és csontmaradványok kutatása, beszámoltunk róla, hogy a székesfehérvári csontok archeogenetikai kutatására nagyszabású projekt indult, ami eredményeket is hozott, egy csontvázat nagy valószínűséggel sikerült Vak Béla királlyal azonosítani, és meghatározni az Árpád-dinasztiában férfiágon öröklődő genetikai jellegzetességeket. A Magyarságkutató Intézet feltárta az egyik legfontosabb, mindeddig méltatlanul kezelt államalapításkori lelőhelyet, az abasári Bolt-tetőt, a Pázmány régészei pedig hosszabb ideje dolgoznak II. András király egresi monostorának feltárásán, de újabb királysír megtalálását egyelőre egyik helyszínről sem jelentették. Tihany így továbbra is egyedülálló maradt, és idén itt is elindult egy komplex tudományos kutatási projekt, amit az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontja végez a bencés renddel partnerségben.

Az altemplom keletre néző ablakain napkeltekor beárad a napfény, ilyenkor az ősi, ezeréves szentély egészen varázslatos hatású (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

Az altemplomra sokáig úgy tekintettek, mint jól ismert, alaposan megkutatott lelőhelyre, ami nem rejt titkokat, a valóság azonban egész más. A királykriptát utoljára az 1950-es években tártak fel márpedig a tudomány azóta sokat fejlődött. Eljött az ideje annak, hogy mai eszközökkel, mai szemlélettel újra megvizsgálják. A cél nem egyszerűen királyi csontok keresése volt, bár ezzel kapcsolatos felfedezéseknek nyilván mindenki örülne, hanem az altemplom egészének jobb megismerése.

A legtöbb látogató valószínűleg természetesnek vette, hogy a híres, faragott kereszttel díszített sírkő alatt I. András király nyugszik, de a helyzet közel sem ilyen egyszerű. Tihany valóban az egyetlen nagyjából épségben maradt magyar királyi temetkezőhely, de a kőlap alatt Székesfehérvárhoz hasonlóan ténylegesen egy modern csontkamra (tömegsír) rejtőzött, amelyben vagy ott vannak az alapító király maradványai, vagy nem.

A háromhajós, hat zömök, balatoni vörös homokkő oszloppal tagolt kripta ugyan épségben átvészelte az évszázadokat, de olyan szerencséje Tihanynak sem volt, hogy megúszta volna a magyar történelem nagy kataklizmáját, a törökdúlást. Az apátság működése a török korban megszakadt, 1534-ben végvárrá alakították, és 1702-ig katonák használták. A bencések ekkor kapták vissza, és a romok helyén az 1720-as évektől kezdve több évtized alatt építették fel a ma látható kéttornyú templomot, Tihany jelképét, és a szomszédos rendházat. Az új templomba altemplomként befoglalták a középkori épület egyetlen megőrzött részét, a királykriptát, de a középkori apátságnak sem a pontos alaprajzát, sem az eredeti megjelenését nem ismerjük.

Több középkori krónikából tudjuk, hogy András királyt 1060-ban bekövetkezett halála után Tihanyban temették el, és kisebbik fia, az 1094 körül meghalt Dávid herceg sírja is itt volt. Anasztázia királyné viszont a későbbi trónviszályok miatt elmenekült Magyarországról, és Stájerországban, az admonti apácakolostorban halt meg. Sírja ott nincs meg, semmit nem tudunk arról, hol temették el. Az alapító király sírjának tisztelete a 16. században, a bencések távozásakor szakadhatott meg. A 16-17. században Tihany düledező, ócska végvár volt, ahol jórészt protestáns katonák laktak. A királyi síremlék egy darabig még megvolt, de már méltatlan állapotban lehetett. Erről tanúskodik Martin Zeiler német tudós 1664-ben megjelent leírása:

„András magyar király szívesen tartózkodott ezen a vidéken, és ő ott templomot és abban márványoszlopokkal ékes kápolnát épített, abban temették el őt, és sírját egy térdmagasságnyi vörös márványkővel fedték be. Jelenleg azonban a templom lóistálló, a kápolna pedig széna és szalma tárolására szolgál.”

A szöveg valójában több évtizeddel korábbi állapotokat tükröz, mert a szerző Veit Marchthaler útleírásából vette át, aki 1580-82-ben hosszabb időt töltött a környéken, és személyesen is láthatta a sírt, aminek meglétéről tulajdonképpen ez az utolsó bizonyíték. Amikor a bencések visszatértek, a szent királyként tisztelt András kultuszát is újraélesztették, de a sír már nem volt meg, Bél Mátyás a 18. században azt írta, hogy egy kápolnában a király lábszárcsontjait mutogatják, amelyeken köszvényre utaló csontdaganatok láthatók (nem tudni, hogy ez a kápolna a kriptával azonos-e, és az ereklyék sincsenek meg).

A következő morzsát a magyar műemlékvédelem egyik úttörője, Rómer Flóris hagyta hátra, aki 1861-ben felmérési rajzot készített az altemplomról:

Rómer Flóris felmérési rajza a tihanyi királykriptáról 1861-ből

Ezen a nyugati fal mellett (bal szélen) egy sírkő látható, amely azonban nem azonos a meglévő, keresztes fedlappal, Rómer pontos méreteket is adott róla, ennek alapján valamivel szélesebb volt annál. A 19. században két sírkőlap lett volna a kriptában? Nagyon úgy fest, mert 1838-ban az apátságban vendégeskedő Bártfay László ügyvéd egy kereszttel díszített követ látott a déli oldalba befalazva, 1855-ben egy bécsi utazó pedig egyértelműen két márványkőről beszél, melyek „egyike minden ékítmény nélkül egészen üres, míg a másikon az apostoli kereszt látható.” Ugyancsak két kő szerepel egy 1807-es leírásban is. Ebben az időben már a kereszttel díszített lapot tartották András sírkövének, és Rómer után a másik követ többé senki nem látta talán ott lappang valahol a kolostorban, beépítve lépcsőnek vagy alapozásnak, de hiába keresik, egyelőre nincs nyoma.

Az altemplomot a bencések 1889-ben a korszellemnek megfelelően alaposan átalakították, a boltozatok téglaköpenyezést és historizáló kifestést kaptak az akkoriban divatos neoromán stílusban, a freskókat Lotz Károly készítette. A kriptát sajnos fel is ásták, és a déli mellékhajó sírgödrében találtak egy elfalazott kisebb csontkamrát, ahova nagyon réginek látszó csontok voltak összegyűjtve. Nem tudni, hogy ezeket a maradványokat mikor gyűjtötték külön, de feltételezések szerint az 1720-as években a bencések tehették ide őket a falnak támasztott sírkő közelébe. A feltáró munkát teljesen szakszerűtlen módon végezték még korabeli mércével is, az elveszett leletek és információk gazdagságáról egy lelkes beszámolóból következtethetünk, amit Récsey Viktor jelentetett meg a Budapesti Hirlapban 1889. november 4-én; ebből úgy tűnik, hogy a kriptában előkerült egy apát és egy végvári kapitány holtteste tölgyfa koporsókban meg egy csomó egyéb maradvány. (Az apáti temetkezés miatt gondolhatjuk, hogy a visszatelepülés után a kezdeti időkben a bencések temetkezésre használták a kriptát, de már 1740-től a templom alatt kialakított új szerzetesi kriptát használták). A különgyűjtött csontokat kegyeletből ekkor is meghagyták a padló alatt egy négyszögű kőszekrényben.

Dörre Tivadar rajza 1896-ból a neoromán stílusban átalakított kriptáról Lotz Károly freskóival és a déli oldalfalba befalazott sírkővel (forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben)

Tiszta szerencse, hogy 1953-ban az akkori műemlékes szakemberek Entz Géza és Szakál Ernő vezetésével az egész historizáló kialakítást radikálisan leverték a falról, és a teret puritán, archaikus szépségben, egyszerű sima vakolattal, letisztított oszlopokkal állították helyre. Ha ezt akkor nem teszik meg, ma Tihany is a 19. század hangulatát sugározná a 11. századé helyett, és nehezen lehetne ettől a rétegtől megszabadulni. A sírkövet a főhajó közepére helyezték, egy téglából kialakított keretbe, egyértelműen a királysírnak megfelelő pozícióba, noha tudjuk, hogy valójában semmi nem utal rá, hogy ez lett volna András sírja. Az erről szóló hagyomány csak a 18-19. században alakult ki, Marchthalertől pedig azt is tudjuk, hogy a királysír egy vörösmárvány tumba, vagyis díszesebb épített síremlék volt. A keresztes kő viszont valóban 11. századi lehet, tumbát viszont András idejében nem építettek, az egy későbbi, gótikus átalakítás eredménye lehetett.

A kripta talaját 1953-ban László Gyula tárta fel, aki újra megtalálta a patinás ősi csontokat a nekik kialakított kamrában, és átadta őket Malán Mihálynak antropógiai vizsgálatra (sajnos az erről készült jelentés ma nem lelhető fel). További újkori temetkezésekből elég sok csont került elő. A munka végén a sírkő alatt új csontkamrát alakítottak ki, ahova faládákban helyezték el az összes maradványt. Majdnem hetven évig ezután nem történt semmi, amíg 2021. április 30-án el nem mozdították a nehéz követ.

A sírkő elmozdítása 2021. április 30-án (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

Mindebből az is kiderül, hogy milyen kérdésekre remélhetünk választ a mostani kutatási programtól.

  • Mennyire eredeti mostani formájában a kripta?
  • Hogy volt a királyi temetkezőhely eredetileg kialakítva?
  • A keresztes sírkő milyen sírhoz tartozhatott?
  • Megvannak az 1953-ban ládákba gyűjtött maradványok között András király és Dávid herceg csontjai?

A tihanyi bencések 2014 óta reménykedtek abban, hogy a kriptát újra fel lehet tárni, de ehhez sokáig nem kaptak szakmai támogatást, mert erősen rögzült az a nézet, hogy 1953-ban már mindent elvégeztek, amit lehetett, és nem érdemes sem a talajt, sem a tökéletesnek tekintett műemléki helyreállítást megbolygatni. 2020-ban viszont jelentkezett az ELKH, hogy Szovák Kornél vezetésével elindítanának az interdiszciplináris kutatási programot, ami széles összefüggéseiben vizsgálná a kriptát. A június 15-ig tartó ásatást Takács Ágoston régész vezette, a falkutatást Simon Anna végezte el, a csontok paleoantropológiai vizsgálatán Mende Balázs dolgozik. Régészeti konzulensnek Buzás Gergelyt kérték fel. E cikk megírásához mindannyiukkal beszéltünk Simon Anna kivételével, hogy friss információkhoz jussunk, de a kutatás eredményei messze nem véglegesek, és az antropológiai vizsgálatok jelenleg is tartanak.

Az viszont már kiderült, hogy a kutatást érdemes volt megkezdeni, mert jelentős új eredményeket hozott. Egyértelműen kiderült, hogy a kriptában csak négy darab 11. századi sír volt, amelyek szabályos elrendezésben helyezkedtek el: mindegyik hajóban egy-egy kifalazott sírgödröt találtak, ezek közül a középső szélesebb volt, a déli mellékhajóé pedig eltérő kövekkel volt kirakva. A negyedik egy gyereksír volt az északi hajó nyugati végén. A kripta elrendezése tehát teljesen logikus: három felnőtt családtag számára készült, és bizonyára középen volt András király sírja. A középkorban a helyet annyira tisztelték, hogy senkit nem temettek ide, az újkorban viszont egymás-hegyén hátán, a korábbi sírokba bevágva temetkeztek. A kripta nem túl nagy, és a szikla miatt alig van hely, ezért tulajdonképpen mindig a régebbi sírokra kellett az újakat rátemetni. Összesen 12 újkori sírgödör került elő, de egy gödröt természetesen többször is használhattak.

A kripta a három megnyitott sírgödörrel, valószínűleg jövő év végéig ez az állapot marad (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

A keresztes kőlap a déli mellékhajó sírjára illeszkedik pontosan, a középsőre nem, ezzel bebizonyosodott a forrásokból egyébként is adódó feltételezés, hogy nem a király sírját fedte. Takács Ágoston régész szerint nagyon valószínű, hogy Dávid herceg sírkövéről van szó, aki vélhetően egyházi személyiség lehetett. Nem tudni, hogy kié volt a harmadik sír, és azt sem, hogy az elveszett dísztelen sírkő ahhoz tartozott-e, mindenesetre a feltételezés logikusnak tűnik. A középső, királyi sírt egyszer megújították, ami megerősíti a feltételezett gótikus átépítés tényét.

A kevert földből a végvári korszak leletei kerültek elő meg egy újabb apáti kereszt, ami még egy barokk betemetésre utal (az 1889-ben talált mellett). Középkori lelet alig került elő, ami logikus is, hiszen akkor a helyiségnek a végvárrá alakításig szilárd padlója volt, és rendezetten használták, viszont találtak három darab Zsigmond kori pénzérmét, amelyek talán építkezéskor kerülhettek a földbe. Mivel a falon az oltár mögött megmaradt tenyérnyi kifestésnyom is 15. századi, a sír és a kripta díszesebb átalakítása ekkorra tehető.

A falkutatás meglepetése volt, hogy a boltozatok teljes egészében eredetinek bizonyultak, bár korábban Szakál Ernő újkori átépítéseket feltételezett, úgy tűnik, hogy az egész tér épen megmaradt a 11. század óta. Több helyen előkerült a sarkokban, zugokban a falakat borító eredeti alapvakolat is. Már az 1953-as ásatási naplóban említenek egy terrazzo jellegű padlótöredéket, de akkor erről sem leírás, sem fénykép nem készült, és joggal lehetett tartani tőle, hogy ez a darabka elveszett. De nem: a padlószint alatt néhány centivel megtalálták, és kiderült, hogy az öntött padló felszíne sötétvörös lehetett a hozzákevert balatoni homokkőportól. Így ha az egykori kifestésre nincs is semmi adat, a padló jellegére igen.

Az egyik kibontott láda tartalma (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

A felnyitott csontkamrában előkerült a három 1953-as faláda, teljesen szétkorhadt állapotban. Kiderült, hogy az akkori műemlékesek is külön kezelték a 18. század óta különgyűjtött csontanyagot: a középső ládában jóval kevesebb csont volt, mint a másik kettőben, és ezek le voltak kenve valamilyen anyaggal. Az itt talált csontok a többinél régebbinek látszanak, rosszabb megtartásúak, arckoponya nincs köztük. Fennmaradt egy feljegyzés is László Gyula és Malán Mihály beszélgetéséről, amiben arról esik szó, hogy az 1889-ben kialakított csontkamrában talált maradványok a többinél patinásabbak. Mindez azért ígéretes, mert azt jelenti, hogy a középső láda 2-300 éve külön tárolt, és a többinél ránézésre is jóval régebbi csontjai nem keveredtek össze a többi, minden bizonnyal jórészt újkori maradványokkal. Csontkinövés vagy köszvényre utaló jel nincs rajtuk, vagyis ha Bél Mátyás nem tévedett, akkor a barokk időkben mutogatott lábszárcsont nincs köztük.

Mende Balázs előzetes véleménye szerint a csontok erősen limitált számú emberhez tartoztak: a középső láda maximum 4-6, a többi legfeljebb 15-20 ember ember csontjait tartalmazhatta. „Elvégeztük a radiokarbon kormeghatározást a középső láda csontanyagára, és az elsődleges adatok biztatóak, de határozottabb állítást a megerősítő vizsgálatok eredménye után tehetünk” mondja a kutató.

A radiokarbon vizsgálatot befolyásolhatja a csontokra kent ismeretlen anyag, a genetikai vizsgálatokat pedig a csontok rossz állaga és a nedves tárolási körülmények. „Jó okunk van feltételezni, hogy DNS szempontból sok eredményt ezektől nem várhatunk” teszi hozzá, de a vizsgálatokat megpróbálják elvégezni.

A nyilvánvaló óvatosság ellenére a radiokarbon vizsgálatok eredménye nagyon izgalmas kérdés: a régészeti feltárás egyértelműen megállapította, hogy a középkorban legfeljebb négy embert temettek a kriptába, mégpedig Andrást és családtagjait, a középső ládában talált csontok pedig a jelek szerint a barokk kor óta külön voltak gyűjtve a többi maradványtól, és azoknál régebbiek: ebből a logikai sorból adódik a végkövetkeztetés, amit azonban levonni csak akkor lehet, ha a csontok 11. századinak bizonyulnak. Erre még várni kell.

Zajlik a csontmaradványok paleoantropológiai vizsgálata Mende Balázs vezetésével az ELKH laboratóriumában (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

A kutatás folytatására is van szándék, mivel az idei munkálatok a kripta és a középkori apátsági templom viszonyát egyáltalán nem tudták tisztázni. Magyarországon az ilyen építmények jellemzően a szentély alatt elhelyezkedő altemplomok voltak (például a pécsi székesegyházban), és első ránézésre a tihanyi kripta is ilyen, hiszen a barokk templom szentélye alatt található. A középkori templom alaprajza azonban nem ismert, és két 17. századi katonai felmérésen úgy tűnik, hogy apszissal zárult, míg a királykripta záródása kelet felé egyenes. Ha a rajzoknak hinni lehet, és nem csupán sematikusak (ami az ilyen képi forrásoknál azért bőven előfordul), akkor Buzás Gergely hipotézise szerint a tihanyi királykripta különálló épület volt a templom háta mögött. A régész szerint kísérletet kéne tenni a kérdés eldöntésére olyan módon, hogy a másik oldalról megkutatják a kripta nyugati falát. A munka elvégezhető lenne a templom használatának zavarása nélkül, mert a királykripta innen a barokk szerzetesi kriptával érintkezik, ennek terében lehetne a falkutatást és a feltárást végezni, bár a körülmények elég kedvezőtlenek. Az ELKH jelenlegi kutatási programjának azonban ez biztos, hogy nem képezi a részét.

Octavian Leuckharden 1651-ben készült felmérési rajza a tihanyi végvárról, amelyen még áll a középkori apátság, és a templom az alaprajzon apszissal zárul. Egy másik hasonló rajzzal együtt ez a két képi forrás vet fel kérdéseket a kripta és az apátság egykori elrendezésével kapcsolatban.

Várni kell a tihanyi királykripta helyreállítására is, mégpedig legalább egy évet. A kutatás megbolygatta az 1953-as állapotokat, de egyelőre nem tudni, hogyan változhat meg ezután a tér kialakítása. A kérdés azért is kényes, mert a Szakál Ernő-féle helyreállítás a műemlékvédelem második világháború utáni hőskorának egyik kimagasló eredménye volt, amit a szakmában nagy tisztelet övez. Ez teljesen indokolt: a tihanyi királykripta archaikus varázsa, puritán szépsége ennek köszönhető, és természetesen sokkal hitelesebb képet alakított ki, mint amilyen előtte volt.

Mégis van arról szakmai vita, hogy meg kell-e őrizni az 1953-as rekonstrukció egyelőre nagyrészt érintetlen vakolatát. A falkutatás ezen csak kisebb ablakokat nyitott, és kétségtelenül legegyszerűbb lenne ezeket gyorsan visszavakolni, ugyanakkor a kripta mostani állapota alkalmat kínál a vakolat teljes eltávolítására is. Ebben az esetben feltárulna az egész 11. századi boltozat, amelynek formáját a vastag, höbörcsös vakolatköpeny most eltakarja. A kutatók és a műemlékesek között vita van arról, hogy a köpeny mennyire torzíthatja el ezeket a boltozatokat, Buzás Gergely álláspontja szerint a szabályos keresztboltozatokat formáló vakolatélek valójában megtévesztőek, és a kripta eredeti struktúráját sokkal szebben mutatná egy vékony, a formákat látni engedő új vakolás a tihanyi kripta annyira egyedülálló emléke az államalapítás kora építészetének, hogy a helyreállítást nem korlátozhatja az szempont, hogy az 1953-as állapot mélyen rögzült a köztudatba.

Nyilvánvaló kérdés még a sírok sorsa. Ha az összes megtalált maradvány vissza is kerül a kriptába, a régebbi csontanyagot érdemes lenne a többitől külön kezelni, bármit hoz is a kormeghatározás (ha a csontok 11. századiak, akkor végképp). Jó lenne a padlóban nemcsak a középső, hanem mind a négy eredeti sírt jelezni pontos méretben, és bármennyire ellentétes ez a hetven éves hagyománnyal, Dávid herceg sírkövét a történelmi hűség szempontjából helyesebb lenne a déli mellékhajóban elhelyezni. Esztétikai szempontból viszont a középre helyezett román sírkő térszervező ereje pótolhatatlan.

Nagypénteki imádság a Szentsírnál és a királysír körül (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

„Szeretnénk olyan helyreállítási tervet készíteni, amit teljes szakmai egyetértés övez. Arra törekszünk, hogy minél inkább közelítsen a tér képe a középkori állapotokhoz, de ne keltsen újszerű hatást. Ehhez minden részletet nagyon gondosan mérlegelni kell, a padló és a vakolat anyagát, színhatását, vastagságát. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy minden a műemlékvédelmi elvárásoknak megfelelően történjen, hiszen ehhez az építési engedélyt is meg kell szereznünk” mondja Barkó Ágoston atya, az apátsági múzeum vezetője.

A kripta a tihanyi bencések számára ma is élő liturgikus tér. András király védőszentje, Szent András napján minden évben szentmisét tartanak benne, és a nagyhéten itt helyezik el a Szentsírt, karácsonykor és húsvétkor a szerzetesi közösség tagjai zsolozsmára gyűlnek össze. Meglepő módon a Balaton környékén élő ortodoxoknak is megengedik, hogy időnként szertartásokat tartsanak arra való tekintettel, hogy András felesége, Anasztázia királyné kijevi hercegnő volt. A helyreállítás megtervezése során tehát számos szempontot kell egyszerre figyelembe venni: a liturgiát, a történeti hitelességet, a hagyományt, a műemlékvédelmet és az esztétikát egyaránt. És persze még mindig nem tudjuk, hogy a csontok felfedik-e a titkukat.


Nyitókép: Régészeti feltárás a tihanyi királykriptában (fotó: Tihanyi Bencés Apátság)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Induló