Tisztelgés a táncház előtt – közel sem tökéletes, de szerethető film a Magyar menyegző
Káel Csaba második nagyjátékfilmje az a mozgóképes alkotás, amelyet régóta megérdemelt az 1972-ben indult magyar táncházmozgalom. Néha döccenek a párbeszédek, a koreográfia és a muzsika időnként átveszi az uralmat a történet felett. Ám a magyar filmen régen látott jókedv, a színészek üde játéka, a vérpezsdítő kalotaszegi legényes, a szépen fényképezett táncok miatt annak is érdemes megnéznie, akitől idegen a néphagyomány világa.
Bizonyos filmeket az utolsó kockák felől lehet igazán megérteni. A Káel Csaba rendezte Magyar menyegző legvégén a főszereplő szerelmespár együtt énekel egy boldog és vidám tömeggel. A csapatban városi fiatalok, népviseletet hordó falusi idősek összekapaszkodva dalolnak a táncházmozgalom jól ismert arcaival, például a film egyik szakértőjével, Zsuráfszky Zoltán koreográfussal. A dobogón pedig megőszülve, öreglegényesen ott húzzák azok az emberek, akik nélkül az UNESCO által 2011-ben a világ szellemi kulturális örökségének listájára felvett magyar táncházmozgalom nem létezne. Sipos Mihály, az ötvenhárom éves Muzsikás együttes prímása átszellemülten hegedül, Hamar Dániel elmélyülten bőgőzik. Sebő Ferenc népzenekutató brácsán játszik, Sebestyén Márta pedig a tőle megszokott csodás hangon vezeti az éneklést.
Didaktikus, szájbarágós lezárás? Inkább megható.
A Magyar menyegző az a film, amelyet az 1972-ben indult magyar táncházmozgalom régóta megérdemelt.
S amely a dramaturgiai döccenők, a néha bicebóca párbeszédek ellenére a kiváló színészi játéknak, a kalotaszegi zene és tánc lendületének, a szépen fotózott táncjelenteknek, a vászonról sugárzó jókedvnek köszönhetően annak is élvezhető, aki még életében nem csapott a csizmaszárára.
Be kell vallanunk, némi aggodalommal ültünk be a vetítésre. Kötelességtudóan végignéztük ugyanis az elmúlt évek magyar történelmifilm-termését, s a legtöbb alkotásban arcunkba tolt mozgóképes szuverenitásvédelemtől csak idegesek lettünk. A Hadikban a magyaros gógyit nem értik a hebegő idiótáknak ábrázolt burkus tábornokok. Szendrey Júlia terhesen kungfuzik az álnok császári ügynökkel a Most, vagy soha! egyik jelenetében, amelynek már nyitányában is azért vernek – teljesen történelmietlenül – gaz osztrák katonák embereket a pesti utcán, mert azok magyarok. A minőségibb Semmelweis című filmben az anyák megmentőjét puszta hungarofóbiából gáncsolják a bécsi orvosok. A lejtő legalján meg ott a pőre nemzetgyalázás: az 1242 – A Nyugat kapujában című neoturanista agitkában a tatárok ugyan halomra gyilkolják a testvéri békeajánlatot elutasító magyarokat, de ezt bölcs keleti spiritualitásból teszik – a mongoloknál sokkal gonoszabb a Nyugatot megtestesítő olasz bíboros. Még a különben színvonalas és szórakoztató Hunyadi-sorozat sem tudott meglenni az „egyedül vagyunk, Tibor!” hangulatától, s a nándorfehérvári várfalon is jutott idő lamentálni a magunkrahagyottságról. (Az Aranybulla vizuális környezetszennyezését végképp veszélyes felidézni, elvégre lapunkat kiskorúak is olvassák.)
A Magyar menyegző üdítő kivétel. Habár 1980-ban, a sötét Ceaușescu-korszak idején játszódik egy kalotaszegi faluban,
az alkotók szerencsére megkímélnek minket a szájbarágós mozgóképes vezércikktől.
Káel Csaba Müpa-vezérigazgató filmügyi kormánybiztosként, a Nemzeti Filmintézet (NFI) vezetőjeként játszott némi szerepet az elmúlt évek fejleményeiben. A rendezőnek azonban volt annyi arányérzéke, hogy nem az általa irányított NFI állta a kétmillárdos költségvetést. (A tájékoztatás szerint az MTVA és a Mol Új Európa Alapítványa támogatásaiból állt össze a büdzsét.) Hogy mennyire fontos volt számára a téma, jelzi: Káel Csaba első filmjét, a Bánk bánt 2002-ben készítette, ez a második mozija. A Magyar menyegző werkfilmjében arról beszél, műegyetemistaként 1982-ben egy erdélyi kiránduláson a kalotaszegi Magyarvistán betévedt egy lakodalomba, s a helyiek vendégszeretete, a hagyományok, a tánc és a zene életre szóló hatást tettek rá. (A faluról és egyedülálló református templomáról három éve közöltünk adventi riportot.)
Káel Csaba története rímel a Nemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben című kiadványunkban bemutatott életutakra. A nyolcvanas években általános volt, hogy az érettségi utáni nyáron vagy egyetemistaként a kalandvágyó fiatalok felkerekedtek, s az egyre inkább Észak-Koreára emlékeztető Romániába utaztak.
Azért, hogy felfedezzék a magyarországi sajtóban és oktatásban tabusított, akkor még kétmilliós erdélyi magyar közösséget.
A hetvenes évektől sokan az alapvetően autentikus erdélyi parasztzenét játszó magyarországi táncházakba járva lettek kíváncsiak az elzárt, a hazainál archaikusabb odaáti falusi világra. Akkortájt jegyezték el magukat a népzenével, népi hagyományokkal egy életre a Muzsikás együttes már említett tagjai, illetve Sebő Ferenc és Sebestyén Márta. Vagy a szintén a Műegyetemen végzett Halmos Béla, a 2013-ban elhunyt kiváló prímás, népzenekutató. S ehhez a tudományos alapozottság is megvolt. Martin György és a nemrég eltávozott Novák Ferenc Tata a hatvanas évektől hangyaszorgalommal gyűjtötték, rögzítették, dolgozták fel és adták át az érdeklődő fiataloknak addig szinte ismeretlen kalotaszegi, mezőségi tánc- és dallamvilágot.
Ebbe a múltba nyúlnak a Magyar menyegző gyökerei. Péter (Kovács Tamás) menő pesti srác, nemcsak néptáncol, hanem rockzenekarban is játszik. Utóbbiban társa András (Kövesi Zsombor), aki segítene barátjának egy igazán nagymenő gitár megszerzésében. A hangszert egy 1980 Budapestjén teljesen valószínűtlen alaktól, a James Bond-filmek főgonoszaihoz hasonlóan félhomályos lakásban macskát simogató amerikás magyartól vennék meg. Aki azonban csak akkor adja el, ha a fiatalok cserébe „Ruméniából” (tényleg így hangzik el) ikonokat csempésznek át neki. Kapóra jön, hogy András kalotaszegi unokatestvére, Kati (a varázslatos Törőcsik Franciska) kapcsolatai révén képes megszerezni az ortodox szentképeket. Indulhat a banzáj, amihez jó ürügy, hogy Kati testvére, Erzsi (Bubik Réka) férjhez megy. Így a falusi lagzi fedésében a biznisz is lebonyolítható.
Két pesti főhősünk már pattan is az öreg Wartburg kombiba, bekerül a csomagtartóba a korszak ikonikus csehszlovák csővázas hátizsákja, rejtekhelyre gyógyszer és egyéb tiltott áru. Külön nejlonzacskóba csomagolják a román vámosnak szánt ajándékokat. Azt már csak útközben árulja el András Péternek, hogy lenne még egy meló. Kati disszidálna, de csak úgy hagyhatja el az országot, ha házasságot köt egy magyarországi férfival.
A lazáskodó Péter kis purparlé után rááll a heccre, neki belefér egy névházasság, a lényeg a Fender Stratocaster gitár.
Majd gyorsan elválnak Magyarországon, más is csinált már ilyet. És tényleg, a korszakban idehaza sokan – ki anyagi érdekből, ki tiszta szándékból – segítettek névházasságokkal elmenekülni Romániából a magyar kisebbséghez tartozókat. A jelenség olyannyira elterjedt volt, hogy még a magaskultúra is feldolgozta a kisebbségi lét jelképeként: Sütő András Balkáni gerle címmel darabot írt 1998-ban egy névházasság drámájából. (Sokatmondó latin mottóval: Vivere non est necesse! Mentiri necesse est!, azaz: élni nem szükséges, hazudni igen.)
Aztán a helyszínen elindulnak a bonyodalmak. Péter beleszeret Katiba, s idővel a lány is elkezd érzéseket táplálni a jóvágású pesti fiú iránt. Igen ám, de Katit már odaígérték a falusi román rendőr nevelt fiának, Gyurinak (Rohonyi Barnabás). A kapcsolatot Kati apja, Ferkabandi (Lengyel Ferenc) is támogatja, mert őt egy korábbi valutás ügye miatt sakkban tartja a rendőr. Ebből a helyzetből lépne ki tehát Kati, s menekülne az erőszakos Gyuritól. Csakhogy utóbbi a lakodalomban Kati és Péter között szárba szökkenő szerelmet rossz szemmel nézi. Elindul a harc, megjósolható végkimenetellel…
A filmről szóló kritikák egy része kifogásolta a skanzenszerű ábrázolást. Sokan hitetlenkedtek a pompás viseletek kavalkádján, a virtuóz táncokon és az áradó népzenén – szerintük így biztosan nem nézhetett ki 1980-ban egy esküvő már Erdélyben sem. Pedig Kalotaszeg (különösen a Magyarvistát is magában foglaló, viseletéről nevezetes Nádasmente kistáj)
tényleg így ült meg akkoriban egy lakodalmat.
A menyasszony öltöztetése, a szülőktől való búcsú, az após-anyós köszöntése, a falusi vonulás, a mulatság teljesen hiteles; ezek az események szinte a közelmúltig a hagyomány szabta keretben zajlottak. Az alkotók még arra is figyeltek, hogy a násznépben férfiak között több öltönyös, polgári ruhás legyen, mint a nőknél.
A néprajztudomány régi tapasztalata, hogy a viselet elhagyása (szakszóval: a kivetkőzés) a férfiaknál mindig előbb következik be, mint az értékes, díszes, hosszú időn keresztül varrt ruhákat hordó nőknél. Telitalálat a vőfélyt játszó ismert néptáncos, Berecz István, aki kiválóan hozza a mókázó jóember figuráját. Egyik kritikai észrevételünk éppen ezzel a néprajzi hitelességgel kapcsolatos. Az autentikusságra való összpontosítás háttérbe szorítja a még kelet-európai államszocialista mércével is sötét Ceaușescu-rendszer mindennapjait. Aligha fordulhatott elő a valóságban, hogy a lányok hajába piros-fehér-zöld szalagot fonjanak, ebből veréssel nyomatékosított államellenes ügyet fabrikált volna a rettegett Securitate. Még utalás sincs a városoknál jobban élő falvak mindennapjait is megkeserítő áruhiányra, amely egy százfős lagzi szervezőit komoly kihívások elé állította. Elsikkad a kisebbségi közösséget fojtogató nacionalista asszimilációs politika is. Znamenák István pedig már-már kedélyes rendőrt alakít, szinte hibátlan magyar nyelven trafikál a falusiakkal. Még az ikoncsempészeten rajtakapott fiatal magyarországiakat is futni hagyja, amennyiben Kati igent mond nevelt fiának – ez inkább balladai motívum, mint a nyolcvanas évek romániai valósága. (A jelenet a film néha döcögős párbeszédeire is példa. András az egyik drámai csúcspontnak számító helyzetben a szellemesnek aligha nevezhető „Nem vagyunk bűnszövetkezet!” mondattal válaszol Pavel rendőrnek.)
Történelmi hitelességet persze módjával lehet csak számonkérni a rendező által is táncfilmnek nevezett mozin. Második kritikai észrevételünk éppen erre a helyzetre vonatkozik.
A táncosok által felvert por néha nemcsak a korszakot, hanem a történetet is eltakarja.
Az alkotók nem tudtak ellenállni a magyar népi kultúra egyik csúcsteljesítményének számító kalotaszegi zene, a legényes- és párostáncok vonzerejének. Ha ezt elfogadjuk, majd átadjuk magunkat Pál István Szalonna meg zenésztársai fergeteges muzsikájának, illetve a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes művészei által bemutatott virtuóz táncoknak, még élvezni is tudjuk a történet váratlan megszakításait. Mint amikor például a két budapesti fiatal a lakodalom előkészületeitől elpilledve ébredezik az éjszakai szállásul szolgáló pajtában. Se szó, se beszéd odapattan egy ismeretlen fiatalember, és a néző által nem is látott doromb hangjára eljár egy – technikailag különben tökéletesen kivitelezett – legényest, majd továbbáll.
A tánc és a zene dominanciáját ugyanakkor nem feltétlenül kell a történet hiányaként megélnünk. Közelebb áll hozzánk az az értelmezés, amely
kiegészítő, gazdagító, árnyaló motívumnak tekinti a gondosan összeválogatott muzsikát és koreográfiákat.
Ennek legszebb példája a Magyar menyegző csúcspontja, amelyhez hasonlóan szép jelenetet jó ideje nem láttunk magyar filmen. A lakodalomban a zenészek rázendítenek Kati kedves dalára, az „Édesanyám rózsafája” kezdetűre, amire Péterrel táncolni kezdenek. A kamera a két szép, fiatal ember arcát veszi, rajtuk a bontakozó szerelem jeleivel, s miközben forognak, forog velük Lajos Tamás operatőr kamerája is. Az arcjáték, a muzsika, a mozgás nemcsak beszédesebb a legpompásabban megírt dialógusnál. A Körhinta híres jelentét, Törőcsik Mari és Soós Imre boldog táncát idéző képkockák valami fontosat mondanak a hagyományról is. Ami nem naftalin, múzeumi tárló vagy politikai öblögetés.
A tradíció: újragondolt múlt, amely segít az összekuszálódott világ, s benne az ember megértésében. Így volt ez, amikor a magyar népi kultúra Bartók Béla és Kodály Zoltán zenei csúcsteljesítményét ihlette. S így van most is, amikor egy mára szinte nyomtalanul eltűnt falusi világ hagyományát éltetik tovább tízezrek a több mint fél évszázados táncházmozgalomban. Ezért a Magyar menyegző – minden döccenőjével együtt – méltó a figyelmünkre.
Nyitókép: Törőcsik Franciska és Kovács Tamás játszik egy jelenetben a Magyar menyegző című játékfilm forgatásának sajtónapján a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban 2025. április 25-én (fotó: MTI/Lakatos Péter)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
