Buta akciófilm huszárokkal – a valóságot is átírja, de nem ezért lett rossz a Hadik
Elég-e egy magyar történelmi film sikeréhez, hogy sokat kardoznak benne, és hogy azt üzeni, a magyarok mindig mindenkinél agyafúrtabbak és bátrabbak voltak? A 2,36 milliárd forintból készült Hadik alkotói szerint bőven, más mondanivalójuk meg úgysem volt Hadik András tábornokról, a barokk kor egyik legjelentősebb magyar hadvezéréről. Ismét olyan film született, amely az országhatáron túl értelmezhetetlen, és itthon is csak azoknak szól, aki a múltra legfeljebb giccses tabló formájában kíváncsiak. Kritika.
Nem, nem az Aranybulla szintje. Ez azért elmondható a március 9-én a mozikba érkező, nagyszabású magyar történelmi kalandfilmről, a Hadikról. A hazai filmgyártásban a történelmi filmek korszaka kezdődött el Andy Vajna halála után, és sorra érkeznek a magyar múlt nagy eseményeit feldolgozó mozik. Az elsőként bemutatott Aranybulla-sorozat azonban olyan botrányosan, nézhetetlenül rossz volt, hogy az utána következők már attól sokkal jobb minőségűnek látszanak, hogy nagyjából megfelelnek a filmkészítés alapvető szabályainak. A léc nem egyszerűen alacsonyan van, hanem Rákay Philip a biztonság kedvéért elásta.
Ebben az összevetésben a Hadik kétségtelenül nagy előrelépés: teljesen filmszerű, van sztorija, sodrása, szépek a képei, profik a kardozós-lovas jelenetek, hihetők a helyszínek és a díszletek, elfogadható minőségű a CGI. Utóbbi nélkül ezt a történetet, Hadik András 1757-es huszárkalandját nehéz is lenne elmesélni, hiszen a 18. századi Berlinnek meg kell valahogy jelennie nagytotálban, kívülről, a falakon túlról nézve. Túlzás lenne azt mondani, hogy a város (vagy a szintén nagytotálban mutatott Bécs) valóságosnak tűnik, de némi jóindulattal az illúzió azért működik. A valóságos helyszínek – a komáromi erődöt, a keszthelyi és a péceli kastély belső tereit lehetett többek közt felismerni – nem annyira túlhasználtak, hogy az zavaró legyen.
A Hadik összesen 2,36 milliárd forint állami támogatásból készült, a forgatókönyv fejlesztésére az első támogatást még 2020 júniusában ítélte meg a Nemzeti Filmintézet. Rákay Philip készülő Petőfi-filmje és a mindennél drágábbnak ígérkező Hunyadi-sorozat után ez a Káel-korszak harmadik vagy negyedik legdrágább történelmi filmje, versenyben a nagyszabású Tatárjárás-mozival. Az Aranybullához hasonlóan a főszereplő ezúttal is az univerzális Trill Zsolt – ha így megy tovább, pár éven belül a magyar múlt összes nagy alakját Trill Zsolt arcával fogjuk látni –, de Szikora János rendező egy merész húzással Molnár „NoÁr” Áront kérte fel az egyik fontosabb mellékszerepre. Ő Gvadányi József huszárkapitányt, a későbbi írót játssza, aki lobbanékony, rámenős fiatal tiszt: lányokkal enyeleg a szalmában, bármikor megfordul a ló hátán, heccből hergeli a szövetséges német zsoldosokat. Ő testesíti meg a huszárvirtust, és egyben mentesíti a filmet attól a gyanútól, hogy kurzusfilm, hiszen Molnár közéleti szerepvállalása annyira közismert, hogy az ember inkább az ellenkezője miatt aggódik: el lehet-e hinni neki másfél óra erejéig, hogy most nem NoÁr, nem forgalmaz pólót és kitűzőt rendszerellenes jelszavakkal, hanem valóban bővérű, barokk huszárkapitány némi irodalmi érdeklődéssel. Meglepő módon ez végül egész jól működik.
A film alkotóinak nyilatkozatai, reklámkampánya alapján hangsúlyosan csak történelmi kalandfilmet akartak készíteni, semmi mást, „az elmúlt évtizedekben a magyar filmből fájó módon hiányzó műfaji űrt” kívánták betölteni. Vagyis a lényeg tényleg a kardozáson van meg a lovakon, azon, hogy Molnár Áron vizesárkon úszik át, kötélen kapaszkodik fel a városfalra, Trill Zsolt meg egy némiképpen SS-tisztre hasonlító porosz kapitánnyal párbajozik, akit aztán a porosz királyné szeme láttára kaszabol le, de előtte azért udvariasan elnézést kér, amiért legutóbbi találkozásukkor majdnem kiverte a fél szemét, hiszen az igazi huszár mindig lovagias. A film története van annyira közismert, hogy egy percig se legyen kérdés, hogy a nagy kaland, Berlin megsarcolása sikerül-e. Pontosan tudjuk az első perctől kezdve, mit fogunk látni, hogyan jutunk el a diadalig, és hogy hoz-e győzelmi ajándékként berlini kesztyűket Mária Teréziának Hadik András (hoz, persze, hogy hoz). Izgulni nincs miért, ezen az utazáson semmi váratlan nem történhet: még aki nem ismeri részleteiben a sztorit, az is hamar kitalálja, hogy ki lesz az egyetlen áldozatul esett magyar tiszt, és hogy az osztrák tábornokok intrikája nem ejt foltot a magyar hős becsületén. Olyan film a Hadik, ahol az osztrák tábornokok hebegő, rizsporos parókájú hülyék, a magyarok nélkül a saját lábukban is felbuknának. Ahol a hős magyart kemény fából faragott, szerető feleség és tiszta tekintetű gyermekek várják otthon a hegyek közt megbújó, fehér falú kis kúriában, és nincs más vágya az életben, mint hogy a kardtartóra helyezze végre a komódon a fegyverét, és lassan pergő búzaszemeket őröljön lisztté a házimalomban. De nem teheti, mert szólítja a hülyékkel körülvett királynő. Nélküle oda lenne a birodalom.
Ez a faék egyszerűségű világkép a történelmi valósággal csak érintőleges kapcsolatban van még akkor is, ha a történet nagy vonalaiban valóságos, és ha a szakértőket megkérdezték a kardbojtokról. Hosszan lehetne sorolni az eltéréseket az 1757-es berlini hadjárat lefolyásával kapcsolatban. Hogy csak pár példát említsünk: Hadik seregének nem kellett drámai módon átverekednie magát az Óriás-hegységen, mivel a hadjárat október 10-én eleve a szász-porosz határon fekvő Radeburgból indult, ami Drezdától északra fekszik. Nem kellett ágyúkat zsákmányolni egy fiktív porosz ágyúöntödéből, mivel Hadik négy darab ágyút vitt magával meg persze poggyászt is szekéren a katonák ellátására. A huszárcsíny valójában bonyolult, minden apró részletében előre eltervezett, összetett logisztikát és gyorsaságot egyszerre igénylő hadművelet volt. Hadik hadvezéri nagyságát éppen az mutatja, hogy képes volt a tervet minden elemében kidolgozni és megvalósítani – hegyeken azonban nem mászatta át a katonáit. Hadik nem vett részt az Udvari Haditanács ülésén sem, hiszen a fronton tartózkodott a háború kitörése óta, a királynővel személyesen évek óta nem találkozott, az akció tervét írásban ismertette, és levélben kapott rá engedélyt. Berlinben valóban ágyúval törte be a város egyik kapuját, és utána össze is csapott a helyőrséggel, de messze nem alakult ki olyan véres ütközet, mint a filmben: a Habsburg erők tíz embert, a poroszok 96-ot vesztettek (a sebesülteket nem számítva). Hadik a külváros két kapujának elfoglalása után óvatosan be sem ment Berlinbe, ahol a zsúfolt városban katonáit könnyen tőrbe csalhatták volna, ő maga végig a falak alatt táborozott. Így aztán nem találkozhatott a porosz királynéval, aki a Hadik érkezése előtti napon minisztereivel együtt egyébként is a jól védett Spandau várába menekült. Így aztán nem alkudozhattak a hadisarc összegéről sem. Ezt Hadik a berlini városi tanács képviselőivel tette, és kezdetben valóban 600 ezer tallért követelt, majd utána beérte jóval kevesebbel – nem azért, mert annyira nagyvonalú volt, hanem mert égett a talpa alatt a föld: menekülnie kellett mielőbb, mert közeledett egy nagy porosz felmentő sereg. Annyira sietett, hogy végül beérte 185 ezer tallérral, és elfogadott 75 ezer forintnyi váltót (a korabeli becsületfogalomra jellemző, hogy a berlini tanács ezt utóbb lelkiismeretesen megfizette, noha Hadiknak semmilyen eszköze nem volt, hogy behajtsa rajtuk, az elszámolásba azonban belebonyolódtak, és még hónapokig ment a levelezés az ügyben). Természetesen semmilyen porosz ezredest nem kaszabolt le a királyi palotában, ahol nem is járt.
A Berlinből a királynőnek ajándékba hozott kesztyűk ügye régi anekdota, már a 19. században felbukkan, de nem tudni, hogy mennyi a valóságalapja. Akár még igaz is lehet, a fenti eltérések az egyébként pontosan ismert valóságtól azonban alapvetően változtatják meg a nevezetes hadicsíny jellegét. Nem vonnak le az akció merészségéből, csak érthetőbbé teszik, hogy ez a vakmerő kaland valóban végrehajtható volt. A filmhez persze hozzátartozik a dramatizálás, és a Hadik attól még lehetne jó film, hogy nem követi pontosan a megtörtént eseményeket (legfeljebb a történelemtanárok ne magyarázat nélkül nézessék meg a diákjaikkal).
Az igazi gond az, hogy a Hadik az egész korszakról fest hamis képet. Meg a főhőséről is, akit derék, de alapvetően érdektelen figurának mutat be. Nem hús-vér alak, hanem az idealizált magyar huszártiszt mozgó szobra. Ez abból fakad, hogy az alkotók semmilyen dilemmával nem akarták terhelni a nézőt a kardozás mellett, ezért kizárólag a legelhasználtabb kurucos közhelyekből építkeztek. Nem néztek szembe azzal, hogy a berlini huszárcsíny igazából csak papíron jó téma, egyáltalán nem kínálja magát megfilmesítésre, mivel a mai néző számára a korszak viszonyai és a főszereplő motivációja egyaránt teljesen érthetetlen, igen nehezen dekódolható. Ettől a dolog persze érdekes is lehetne, ha Szikora és a forgatókönyvet jegyző Kis-Szabó Márk egyáltalán kísérletet tettek volna rá, hogy a magyar 18. századról és Hadik Andrásról állítsanak valamit.
Egy jó kalandfilmhez párbajokon kívül arra is szükség van, hogy érzelmileg azonosulni tudjunk a főhős céljaival. Az, hogy a főhős Magyar, ehhez kevés. Merthogy Hadik András céljaival nem olyan könnyű 21. századi nézőként azonosulni. Egy olyan ország katonatisztje volt, amely már több mint száz éve nem létezik, a Habsburg Birodalomé, és egy olyan ország ellen háborúzott, amely szintén rég eltűnt a térképről (Poroszország). A véres hétéves háború – amelynek a berlini huszárcsíny színes, de jelentéktelen epizódja volt – igazi dinasztikus konfliktus volt, Habsburgok és Hohenzollernek vívták területekért és befolyásért; a mából nézve nehezen érthető, hol volt ebben a helye a magyaroknak. Nehezen érthető, hogy ebben a korszakban a Habsburgok lojális hívének lenni, életet és vért áldozni a királynőért legalább olyan alapvető, megkerülhetetlen eleme volt a Hadik Andráshoz hasonló emberek identitásának, mint a magyarságuk, és hogy e kettő semmilyen konfliktusban nem állt egymással.
Nehezen érthető, hogy Hadik András self-made man volt, aki mindent a Habsburgok lojális szolgálatának köszönhetett. Gyakorlatilag a semmiből, teljes vagyontalanságból verekedte fel magát odáig, hogy 1757-re a birodalmi hadsereg altábornagya lett. Felföldi kisnemes ősei a török elleni háborúban véreztek, apja, Hadik Mihály már a kapitányságig eljutott, és fiát taníttatni tudta – ebből a háttérből nem következett, hogy Hadik András valaha is fontos ember legyen, hercegekkel, tábornokokkal üljön egy asztalnál. Katonai pályáját egyszerű zászlósként kezdte egy huszárezredben, és minden évben feljebb lépett, minden háborúban kitüntette magát (erre bőven adott alkalmat a korszak, mert a 18. század első felében szinte soha nem volt a birodalomnak háborútól mentes pár éve). Ez a hihetetlen elszántság, motiváltság lehetett karakterének fő vonása, ez hajtotta előre mindaddig, hogy végül idős korában a Habsburg Birodalom vezető politikusa lett, tizenhat éven át a Haditanács elnöke (gyakorlatilag hadügyminiszter), birodalmi gróf, az egész hadsereg főparancsnoka. Végül persze ehhez illő, hatalmas vagyont is szerzett, szinte mellékesen: egy öt faluból álló, kiterjedt uradalmat a bácskai Futakon, ahol kastélyt építtetett, gazdaságot rendezett be.
Hadik András az Udvari Haditanács bécsi palotájában halt meg, konkrétan ott élt a hivatal épületében, onnan vitték a temetőbe. Egészen biztosan nem az a férfi volt, aki arról álmodozik, bárcsak hazamehetne a családjához kertészkedni. (Természetesen az otthoni jelenetek is teljesen hamis képet nyújtanak: Hadiknak nem volt idillikus vidéki kúriája, ebben az időben egy földszintes városi háza volt Esztergomban, ahol a felesége és a gyermekei laktak 1749-től kezdve, amikor megvásárolta, 1768-ig. E majd’ húsz évben a leghosszabb idő, amit Hadik a családjával töltött, egy év volt.) Mindez talán érthetőbbé teszi, miért vállalkozott már nem is annyira fiatalon (negyvenhat évesen), egészségügyi nyavalyákkal küszködve a merész berlini kalandra, amiről tudta, hogy sikeres végrehajtás esetén előbbre jut a királynő kegyében, újabb kitüntetést, rangot szerez. Utána maga kérte a beszámolójában, hogy kapja meg a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rend nagykeresztjét, vagyis maximálisan ki akarta használni az ügyben rejlő előrejutási lehetőségeket (meg is kapta egy évvel később).
A berlini huszárcsíny motivációja a profi katonatiszt Hadik részéről a karriervágy volt – mindez talán nem annyira romantikus, de nagyon is valóságos és emberi. Ám tegyük hozzá, hogy az akció ötlete nem tőle származott, hanem a hebegő idiótának ábrázolt Lotharingiai Károly hercegtől, a hadsereg fővezérétől, aki elsőként vetette fel, hogy a védtelen Berlint meg lehetne sarcolni egy gyors hadmozdulattal, és Hadikot csak a terv megvalósításával (meg a részletek kidolgozásával) bízta meg.
Az akcióban ugyan meghatározó volt a magyar huszárok jelenléte, de a csapat összetétele jól tükrözte a Habsburg haderő sokszínűségét: a 3460 főből álló alakulatban 800 magyar huszár, 1900 német, horvát és magyar gyalogos és 760 német lovas vett részt. Ebből a filmben valamiért pénzsóvárnak ábrázolt szász zsoldosok lettek, akik lovagolni se tudnak, lepotyognak a nyeregből a magyarok háta mögül. (A filmben ráadásul teljesen következetlen módon többnyire mindenki magyarul beszél, de időnként egyesek németül, bármilyen felfedezhető logika nélkül.) Az osztrák-német szereplők ábrázolása általában is karikatúraszerű, Hadik egyik fő ellenlábasa, a szintén gyáva idiótaként bemutatott Johann Baptist Serbelloni ezredes például a valóságban a háború menetét megfordító kolini ütközet hőse volt, aki meg is sebesült a csatában.
A Hadik valódi történelmi környezete filmen nehezen ábrázolható, ellenben érdekes. Ami a vászonra került, az egyszerű, hamis és buta. Lehetett volna ebből olyan történet, ami a határainkon túl is releváns, hiszen Hadik berlini kalandja igazi nemzetközi sztori. Ebben a tálalásban viszont még itthon is csak azokat elégíti ki, akik a történelmi filmektől nem várnak se összetett, ellentmondásos karaktereket, se valós dilemmákat, se jó korrajzot – csakis kardozást meg saját vállunk veregetését.
Nyitókép: Vertigo Média / Takács Gergely
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
