„A hangnem, az tűrhetetlen” – a most 90 éves Novák Tata páratlan életútjáról mesél

·2021.03.26

Szombaton ünnepli kilencvenedik születésnapját Novák Ferenc, azaz Tata. A legendás koreográfus az alkalomból lakásában fogadta a Válasz Online munkatársait – ahhoz a kékfestő abrosszal terített asztalhoz ülhettünk le, amely mellett annak idején Csoóri Sándor és Eörsi István is helyet foglaltak, még mielőtt a politika szétrobbantotta volna a népi és urbánus ellenzékiek körét. Abban a lakásban kérdezősködhettünk, ahol a magyar táncházmozgalom jövője is eldőlt a hetvenes években. A válaszokból megtudhattuk, miért nem szerették az erdélyiek a bejövő magyarokat a negyvenes években, mit lehetett tenni kézigránátokkal 12 évesen, mikor volt a történelem legabszurdabb szürete Tokajban, kiderül továbbá, hogy Tata a kommunista Rajk Lászlóval is leült vitázni, s Sztálin születésnapjának alkalmából lépett először színpadra néptáncosként. Azt egyébként tudták, hogy a Tata nevet Sinkovits Imrének köszönheti? A Kossuth-díjas művész beszélgetésünk végén elárulta azt is, mit nem ért Vidnyánszky Attiláék és Orbán Viktor viselkedésében, s hogy miért olyan büszke az ellenálló színművészetis gyerekekre. Páratlan életút tárul fel monstre születésnapi interjúnkban.

Épp csak beléptünk, máris lelkünkre kötötte, hogy politikáról ne kérdezzük. Kilencvenévesen mégis mi vesztenivalója van?

– Nem erről van szó, csak nemrég megjártam már egy újsággal. Ha azt mondják, az életemről akarnak kérdezni, tegyék azt! Az én életem márpedig sosem a politikáról szólt. Véleményem természetesen van, de a kilencvenedik születésnapomat ne használják már arra, hogy aktuális botrányokról kérdeznek, amilyen az SZFE körüli. Vagy arról, miért léptem ki kilenc évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémiából. Amikor kiléptem, nagyinterjút adtam az okairól. Nem szeretnék erről beszélni, nem volna ízléses. Annál is kevésbé, mert mára korrekt viszonyban vagyok az MMA-val. Őrzök barátságokat is, s persze sok fontos ember elhagyott már. Kilencvenévesen nehezen élem meg, hogy meghalnak körülöttem a barátaim.

Igaz, hogy a saját halotti torát viszont már megrendezte és végig is ette?

– Persze! Kő Pali nagyon jó barátom volt, és egyszer megkérdezte, hogy láttam-e Bubik síremlékét. Nem láttam, úgyhogy elmentünk megnézni. Jött egy pasi is, zászlóshajó méretű BMW-vel, temetkezési jogász. Felvitt minket a művészparcellába. A síremlék szép volt, de azt a zsúfoltságot! Mondtam,

engem ide ne hozzanak. Ha Bartókéknak jó lejjebb, nekem is jó lesz. Meg ne kelljen annyit gyalogolni.

Szóval kerestünk egy sírhelyet és a BMW-s elintézte, hogy megvehessem. Kétszemélyes, de nyolc urna fél el benne, a szüleimét áthelyeztük oda, szép kopjafát faragott Erdélyi Tibor, eljött az egész baráti kör. Utána volt a tor. Azt mondtam ugyanis: menjetek a fenébe, meghalok, aztán esztek-isztok, én meg abból kimaradok? Hát, nem maradok ki!

Ennyire könnyen veszi a halál gondolatát?

– Nem veszem könnyen, de mit tegyek? Meg kell halni. Ez van. Inkább azt szeretném, hogy olyan szépen, egyszerűen tudjak… Hogy csak elalszom.

Sokan kapaszkodnak a túlvilági lét hitébe, önből viszont a háború élménye kiirtotta a vallást. Konkrétan mit látott?

– A háború végén már 14-15 éves voltam, a mi nemzedékünk pedig nagyon felnőtt volt. Amikor a magyarok bejöttek – mi, erdélyiek így mondjuk – 1940-ben, már akkor is érdeklődő gyerek voltam. Francia tagozatos román iskolába jártam, három nyelven nevelkedtem, ez nagy szerencse. Hallgattuk, mit beszélnek a felnőttek.

Mit beszéltek a bejövő magyarokról?

– Nem szerették őket. Az új tisztviselő réteget. Nagyzolók voltak, méltóságos urasok. Apámék kétségbe voltak esve dühükben a zsidótörvények miatt is. Nem tudtam megérteni, hogy azon az őszön miért nem ülhetek már együtt a Weiss gyerekkel. Miért nem járhat oda? Apám azt sem tudta, dadogva mit magyarázzon erről. A zsidó utca elején laktunk Besztercén, évekig játszottunk a zsidó gyerekekkel, kicsit még jiddisül is tudtam.

„Három nyelven nevelkedtem, ez nagy szerencse.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Eszter lánya mesélte nekünk, hogy édesanyja karakánul kikérte magának ezt, még az iskolába is bement.

– Az nem a zsidótörvény miatt volt. Debrecenből jött egy tanár, a „Fliki” tanár úr, és végig kérdezett mindünket. Hogy mi az apánk foglalkozása. Az én apám a fogház igazgatója volt, mellettem meg régi cimborám ült, akié viszont fogatos volt a téglagyárban. Őt ezért hátra ültette a tanár. Mondtam, hogy én mellette akarok ülni. „Édes fiam, az igazgató fia ne üljön a fogatos fia mellett.”

Erre ön?

– „Se ma, se holnap, se holnapután nem jövök.” Azzal elmentem haza. Anyám meg bement és elmondta a tanárnak, hogy maguk itt, Erdélyben nem fogják bevezetni a nagyságos uras pesti világukat.

De mi volt a háborús élmény?

– Minden. 12 éves korunkban már kézigránátot tudtunk dobni.

Dobott is?

– Hogyne. Igaz, nem hősi ellenállásra használtuk. Aljas módon a vízbe dobtuk – hatalmas halakat fogtunk így. De láttuk, hogy az átvonuló orosz hadifoglyokkal mit tettek, láttuk a deportálásokat is.

Nagyon tisztelem a vallásos embereket, de belőlem akkor örökre elszállt a transzcendenciára való fogékonyság.

Amikor 15 évesen Budapestre kerültem, még kötelező volt a hittan az iskolában. 1949-ig. Volt egy okos, de elvakult tisztelendő urunk, akivel már nagy vitáim voltak. Gyónni kellett, én meg megkérdeztem, mit mondjak. Azt mondta, a bűneimet. „Nincsenek bűneim. Nem loptam, nem öltem embert.” Csak ragaszkodott hozzá, hogy valami szüleimmel szembeni tiszteletlenséget legalább valljak be. Ebben maradtunk. Tudtam, hogy engem ez nem fog megérinteni.

Abban az évben, amikor a kommunisták átvették a teljhatalmat és vége lett a hittanoktatásnak, először állt színpadra táncosként. Állítólag éppen Sztálin születésnapján.

– Így van. Egyébként azért keveredtem a tánc közelébe, mert 1949-ben nem vettek fel az egyetemre. Rossz káder voltam ugyanis.

18 évesen? Mit tett?

– Én semmit. Az apám miatt volt, aki az igazságügyi vagyon részét Ausztriába vitte – ez volt a feladata –, aztán hazahozta, de nem adta át a „demokratikus” rendőröknek, csak a minisztériumnak. Erre megdühödtek, kapott a nyakába egy koncepciós pert. Egy évig volt vizsgálati fogságban, amikor aztán kiengedték, internálták. Ahhoz ugye nem kellett bírósági ítélet. Szóval a káderlapom nem volt valami fényes, csak nyolc évvel később, a forradalom után mehettem egyetemre. El kellett tehát mennem dolgozni.

Úgyhogy néptáncosnak állt?

– Dehogy akartam én néptánccal foglalkozni! Akkor friss és rossz élményem volt ráadásul a néptánccal.

Mi történt?

– ’49-ben itt volt a Világifjúsági Találkozó – jó hangulatú rendezvény volt, akkor azt hittük még, a mi nemzedékünk fogja felépíteni az új Magyarországot. Egy francia professzor tolmácsa voltam. Amit a magyar együttesek táncoltak, nagyon nem tetszett neki. Piszkált egyfolytában, hogy a románok, a szerbek, a bolgárok is jobbak. „Maguknak még identitásérzésük sincs?” Megszégyenülten álltam ott. Azt mondtam magamban: néptánc soha.

Hogyhogy aztán mégis?

– A Vegyipari Gép- és Radiátorgyárba mentem egy tipp alapján. Kérdezték, mi szeretnék lenni, mondtam, vezérigazgató – de ha az épp nem üres, jó lesz a segédmunkás is. Felvettek gyártáselőkészítő gyakornoknak, és mivel tudták, hogy a gimnáziumban önképzőköröket szerveztem, megbíztak, hogy az átképzős gyerekeknek szervezzek mindenfélét. Merthogy „ezek azt se tudják, ki volt József Attila”. Szerveztem is mindent – többek között néptánccsoportot. Meghívtam egy Molnár István-tanítvány hölgyet, hogy vezesse. Az első fellépés tényleg Sztálin születésnapja alkalmával volt, december 21-én. Az év legsötétebb napján. Stílszerű. Csakhogy kiesett valaki, úgyhogy Benkőné, Zsóka mondta, hogy néptánc, az sajnos mégsem lesz. „Nem? Hát mit fog szólni az öreg a Kremlben? Hogy a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárban Budapesten nem köszöntik néptáncosok? Lehetetlen!” Azzal fel is mentem a színpadra, és táncoltam én.

Honnan tudott egyáltalán táncolni?

– Nem kellett ahhoz tudni. Nagyon egyszerű volt az a tánc. Pördítősnek hívták. Eltáncolni nem tudom már, de még emlékszem rá, magának megtanítom. Itt, most!

„Azért keveredtem a tánc közelébe, mert 1949-ben nem vettek fel az egyetemre.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Csábító, de inkább majd legközelebb! Azért valamit mégiscsak kellett tudni hozzá. Még Erdélyben tanulta a tánc alapjait?

– Dehogy tanultam. Az iskolában a csíki gyerekek a folyosón szünetben verbunkot táncoltak, mi, polgárgyerekek néztük és mondtuk, hogy na, hülyülnek a csíkiek. Azért be-beálltunk mi is. Ennyi. Szóval nem akartam táncolni továbbra sem, de tavasszal aztán Zsókára bízták az Építők Szakszervezete Központi Együttesének vezetését, ő hívott el egy próbára. Megnéztem, utána a Tünde nevű műintézményben beszélgettünk a fiúkkal. Két hét múlva megint összejöttünk. Jó társaság volt, egyetemista fiatalok. Addig-addig agitáltak, hogy a következő próbán már beálltam táncolni. Így kezdődött az egész. Egy év táncolás után átkerültem a Vízépítő Vállalat – mi építettük a földalattit – gépészeti üzemébe. Ott is szerveztem nagy beszélgetéseket könyvekről, színházról. Csakhogy aztán be kellett vonulni katonának. Ami viszont nemhogy megtorpantott volna, de újabb lökést adott jövendő pályámhoz. Mondjuk előtte még elmentünk Tokajba dokumentumfilmet forgatni. Hát az zseniális volt!

Mert?

– Az volt az első év, amikor akik nem léptek be a hegyszövetkezetbe, nem kaptak rézgálicot. Úgyhogy kipusztult a szőlő a Tokaj-hegyen. Dokumentumfilmet viszont csinálni kellett a tokaji szüretről.

Szőlő nélkül?

– Úgy. Éjjel megvilágították a hegyet, Gyöngyösről hoztak két teherautó szőlőt, mi meg kötöztük fel a tőkékre fürtönként, hogy reggel a filmben legyen mit leszüretelni. Nagyon jó pénzt kaptunk érte. Korán megismerkedhettem az abszurd jelentésével a létező szocializmusban.

Abból a katonaságnál sem lehetett hiány. Az mit mozdított leendő pályáján?

– Néhányan kitaláltuk, hogy csináljunk tánccsoportot, aztán majd fellépünk november 7-én. A többiek viszont állandóan vitatkoztak – az egyik Rábai Miklós tanítványa volt, a másik Molnár Istváné, a harmadik Szabó Iváné. Azon ölték egymást, hogy melyik mesterének a számát csináljuk meg. Én voltam a zöldfülű közöttük, de egyszer csak kiabálni kezdtem, hogy ha itt veszekszenek, nem lesz műsor, aztán mehetünk délutánonként ágyút pucolni. Akkor rám néztek és azt mondták: ha ilyen nagy a szád, akkor csináld. Marcaliban a kultúros nő szerzett nyolc lányt is, akik eljöttek próbára minden nap.

Én, a botcsinálta koreográfus pedig csináltam két számot. Óriási sikerünk volt vele, nyertünk is. Így indult az én koreográfus-karrierem.

Boros Géza még él az akkori csapatból, kilencven ő is – vele beszéltük meg még a seregben, hogy ha leszerelünk, alapítunk egy együttest, és nem csak táncolni, de színpadi játékra is tanítjuk majd a fiatalokat.

Ez lett a Bihari.

– Igen. Egy évre rá Géza szervezésében alakult meg a Nagymező utcai kultúrotthonban. Ez már 1954 ősze. Addigra a Népművészeti Intézeten keresztül volt már egy csomó barátom. Ott két csodálatos ember volt: a táncosztályt vezető Pór Anna és a néprajzi osztály élén Muharay Elemér. Martin Györgyöt, a Pesovár-testvéreket, Borbély Jolánt, Lányi Ágostont, Sárosi Bálint népzenekutatót, Halmos Istvánt gyűjtötte maga köré, holott nem volt feladata a népzenegyűjtés- és kutatás. Pór Anna pedig Párizsból jött haza, a kommunista párt kiküldöttje volt a háború alatt – nagyszerű asszony, fölényes műveltséggel. A táncpedagógia oktatását ő kezdte kialakítani, megszervezni. Neki köszönhető, hogy később Európában egyedülálló minőségben jött itthon létre a néptánc oktatása.

Némileg ellentmond a hazafiatlan, internacionalista kommunizmus képének.

– Az egész kommunizmus alatt csak úgy sorjáztak az ellentmondások a kulturális életben. Gondoljanak csak arra, milyen filmek készültek. Csodálatosak. A Népművészeti Intézet pedig akkor maga köré gyűjtött olyan táncosokat mint Szigeti Károly, Tímár Sándor, Györgyfalvay Katalin, a néprajzosok között pedig akiket már említettem. Borbély Jolán férje volt a régész Éri István, s miután sokszor összejött ez a táncos-néprajzos társaság egy pohár borra, ő mondta: ha már nálunk, a Bihariban úgyis van hely abban a kultúrotthonban, mi meg tucatnyian vagyunk, ne kocsmában gyűljünk már. Minden vasárnap összejöttünk attól kezdve, önképzőkörnek neveztük magunkat. Éri lett a főnök, feladatokat adott mindenkinek. Nekem például azt, hogy mivel tudok franciául, olvassam el a Széchényi Könyvtárban fellelhető francia irodalmat, amely nem jelenhet meg magyarul. Aztán számoljak be róla a többieknek. Lányi Ágoston németből volt perfekt, neki azt adta ki. Fodor András költő a kortárs zenében volt otthon nagyon, őt is elhívta. Fodor vezetett be minket Schönberg világába, a dodekafon zenébe. Sánta Ferencet Éri megkérte, hogy mielőtt egy novellája megjelenik, nálunk olvassa fel vasárnap. Hihetetlen társaság, elképesztő szellemi élet volt ott. Tímár, miután elkezdett gyűjteni Martinnal, ott, a Bihariban készítette első koreográfiáit, sőt, a ma is használt bemelegítő technikát is nálunk kísérletezte ki a gyerekekkel.

„Az egész kommunizmus alatt csak úgy sorjáztak az ellentmondások a kulturális életben.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Tímár Sándorral rivalizált?

– Ha két barát ugyanazon a művészi pályán mozog, nyilván versengenek, persze – ez viszont nem jelenti, hogy a barátság megszűnik.

A nagy vitájuk a „tiszta forrás” körül akkoriban kezdődött?

– Akkoriban. Szigeti, Györgyfalvay és én a táncszínház felé mentünk, Tímár meg, aki egyébként a legszorgalmasabb volt közöttünk, úgy döntött, hogy a tiszta forrást mutatja be. Ebből hosszú, néha elég heves vita lett. Mi úgy láttuk, hogy a tiszta forrásból, azaz a mozgásanyanyelvből kiindulva nekünk mégiscsak az a dolgunk, hogy elmondjuk, amit a világról gondolunk. Az anyanyelv szókincsét használva új, saját mondatokat akartunk fogalmazni. Ezt a puristák rossz szemmel nézték. Mondtam is egyiknek-másiknak, költőknek például: rendben, akkor másolj le kézírással minden nap egy népballadát, aztán írd alá a neved! Merthogy ti ezt akarjátok tőlem. Hogy utánozzam az adatközlőt, aztán írjam oda, hogy én vagyok a koreográfus.

Mit mondtak erre?

– Nem idézhető. A barátság azért megmaradt.

Az „adatközlőkhöz” gyerekkorában egyébként közel volt?

– Nagyanyám szamosújvári magyar örmény volt, a nagyapám 19. századi néptanító, csodálatos pasi. Dicsőszentmártoni protestáns családból. A felesége, a nagymamám meg dühödt katolikus. Érdekes pár voltak. Nagyszüleimnél sokat voltam iskolai szünetekben, Szamosújvárról pedig Szék csupán 13 kilométer. Mindig voltak tehát a városban piros-fekete szoknyás széki lányok, Feruska meg – így hívott nagyapám – bámulhatta őket.

Akkor tehát még nem Tatának hívták.

– Nem hát!

Az mikor ragadt önre?

– Amikor Eszter lányom ötéves volt. Vittem mindenüvé, filmezéshez, színházba, akárhova mentem dolgozni. Amikor elfáradt, mindig felült az ölembe azzal, hogy „Tata, Tata…”. Valamelyik kosztümös tévéfelvételen voltunk épp,

Sinkovits Imre meghallotta és elkezdte utánozni. „Tata, Tata…” Erre a táncosok is rákezdték. Aztán rajtam ragadt, ma már a hivatalos szövegekben is Tata vagyok. Meg most már a valóságban is, így kilencvenévesen.

Vissza a Feruska-időszakhoz… Gyerekkori emlékei miatt tudta később, hogy hova kell menni táncot gyűjteni Erdélyben?

– Csak részben. A háború után nem tudtunk hazajárni, viszont 1956 augusztusától személyivel lehetett Erdélybe menni. Ez az időszak csak a forradalomig tartott, három hónapig, viszont mi már másnap felültünk a vonatra a Bihariból néhányan. Kolozsváron voltak már az öregek akkor, nagyapám csodálkozott, mivel foglalkozom, mondta is, Feruska, olyan vagy mint az apád, az se szeretett dolgozni sose. A nagybátyám viszont felhívta a figyelmemet, hogy csütörtökön délután menjek ki a Széchenyi térre, a székiek ott táncolnak olyankor mindig. És tényleg. Füttyszóra táncra perdült a Kolozsváron szolgáló széki fiatalság – a falusiak, akik a városban keresték meg a kelengyére valót. Akkor határoztam el, hogy gyűjteni fogok. A következő évben nem tudtam, a forradalom után ugye nem mehettünk.

Abban nem vett részt?

– Kis híja volt. Bementem azokban a napokban a Népművészeti Intézetbe, ahonnan Pór Annát éppen akkor rúgták ki, merthogy „kommunista”, de mondta, hogy a többiek fent vannak Széll Jenőnél – ő volt az igazgató, épp attól a naptól pedig Nagy Imre kinevezésével a rádió elnöke. Őrszem Csapatok Szövetsége. Ezt szervezték éppen – afféle új cserkészetet. Széll vezetésével át is gyalogoltunk a Parlamentbe. Engedélyezték. Kaptunk irodát is. Itt is Éri István lett a főnök, Martinnal, Borbély Jolánnal dolgoztuk, akárcsak az önképzőkörben. Ekkor hívott fel Pongrátz Gergő, aki szamosújvári volt, gyerekkori játszópajtásom. Már ő volt a Corvin köz vezetője. Tudta, hogy kiképzett katona vagyok, szüksége lett volna rám ott. Mondtam neki, hogy ha két napja hív, mentem volna, de most már elvállaltam a csapatszervezést. ’57-ben egyszer kihallgattak az Őrszem Csapatok miatt, de csak egy intést és egy fegyelmit kaptam a munkahelyemen – letettek fizikai állományba. Semmiség.

Ha Pongrátz Gergő előbb telefonál, aligha úsztam volna meg az akasztófát.

A forradalom nem hagyott mély nyomokat önben? Mintha mi sem történt volna, folytatták az önképzőköri és gyűjtőmunkát, a Biharit?

– A kétségbeejtő történelmi helyzet és a csalódottság ellenére az volt a véleményünk, hogy dolgozni kell. Látszott, hogy a forradalmat leverték, ezzel nincs mit tenni. Amivel van, azt kell csinálni. A Bihari már ’57 februárjában működött. Abban az évben nem, de később eljutottam gyűjteni is. Gyalog lehetett felmenni Székre akkoriban, Bonchidáról mentünk, mert úgy csak 8 kilométer. Ősszel Széken heti három táncház volt. Az élmény egy életre meghatározó lett számomra. Amikor ez a kultúra még háborítatlan volt, a hatvanas években, elvittem oda Korniss Pétert is. Mondtam neki, hogy hagyja ezt a színházi fotózást, inkább jöjjön és fényképezzen olyat, amit utoljára lehet. Ott készültek az őt világhírűvé tévő képek. A tanítványaimat is elvittem aztán 1971-ben: feleségemet, Foltin Jolánt és Lelkes Lajost meg Stoller Antalt.

Az már tényleg az utolsó pillanat volt, három évvel később vezették be az áramot Székre.

– Ami gyorsan meg is szüntette a hagyományos életmódot, igen. És jött onnantól aztán a budapesti siserehad is.

Azt nem szerette?

– Hasznos volt, hiszen felélesztették az érdeklődést, de voltak nekem nem tetsző ügyek is, amikor mondjuk megvették a hangszereket, a tárgyakat és üzlet is lett belőle… Mindegy, hagyjuk. Elég az hozzá, hogy a tanítványaimat is lenyűgözte a széki táncház. Én már aludtam épp, de Foltin, Lelkes és Stoller ott beszélték meg az egyik éjjel, hogy táncházat kell csinálni Budapesten is. Először négy együttest akartak meghívni – Építők, Vasas, Bartók, Bihari –, két év alatt kinevelni a zenészeket, aztán azokat, akik tanítani tudják a táncokat. Így indult el a Jókai téren az első táncház 1972 májusában. Óriási siker volt. Hozta is magával a vitákat rögtön.

Az első budapesti táncház 1972. május 6-án. Középen balról Korniss Péter fotóművész, Novák Ferenc koreográfus, Borbély Jolán etnográfus és Csoóri Sándor költő. (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

Mert?

– Írók, rendezők alkották a baráti körünket akkoriban, Csoóri, Nagy László, Kósa Ferenc… Szerelmesek lettek a táncházba és elkezdték mondogatni – főleg Csoóri Sanyi –, hogy engedjünk be mindenkit. Foltinék még nem akarták ezt. Hogy bárki bejöjjön az utcáról. Az utolsó vita itt zajlott, ebben a lakásban. Itt hülyéskedtem a fiammal, Péterrel, amíg a másik szobában ezek hangosan vitatkoztak. Szakadás lett a vége, a Bartókos gyerekek azt mondták, akkor ők máshol fognak táncházat csinálni. Csoóriék megszerezték maguknak Vitányi Iván támogatását. Ő ugye az MSZMP-ben komoly kulturális vezető volt, ő is imádta a táncházat, megszerezte Tímárnak és a zenészeknek a Fehérvári úti kultúrotthont az ő táncházuk számára, és ott tényleg mindenkit beengedtek. Pozsgay is melléjük állt néhány évvel később, amikor miniszter lett.

A mi oldalunkon volt ebből némi megbántódás és harag, de utólag, ennyi év után azt mondom, nekik volt igazuk. Így lett tömegmozgalom a táncházból.

Persze ehhez az kellett, hogy mögöttük álljon a párt. Ezért kell röhögnöm, amikor olyanokat hallok, hogy a rendőrség üldözte őket, a táncházasokat. Akkoriban pártszervezetek kerestek meg, az ország minden részéről – a táncművészek szövetségének voltam akkoriban főtitkára. Néptánctanárt és zenészt kértek tőlem. A pártszervezetek meg a KISZ-szervezetek. Táncházat akartak ők is. Ennyire volt nagy az üldözöttség. A rendőrség mindenhol ott volt, persze, de egyet mondjanak, akit azért vittek be, mert táncolt! Szörényiéket, a „beat-zenészeket” tényleg megverték, megpofozták, de ilyen a táncosokkal nem történt.

Tényleg, Szörényiékkel, a popkultúrával hogyan keveredett egy színpadra?

– Szerették a népzenét, a barátság megvolt már, én pedig a Zalaegerszegi Kamarafesztiválra készítettem egy Kőműves Kelement, amely megnyerte a táncszínházi kategória első díját. Szörényi és Bródy is a saját Kőműves Kelemenjükre készültek, amikor meglátták, hogy oldottam meg az asszony megölését. Akkor azt mondták Marton Lacinak, a rendezőnek, hogy mindenképp a Tata kell. Nagyon jól dolgoztunk együtt, később a tel-avivi nemzeti színházban is megcsináltuk. Meg kellett tanítanom az összes színészt mozogni, táncolni. Hollandiában dolgoztam akkor, szóval Péter fiam is segített, ő is tanította a színészeket néptáncra. Kölyökként. Hegedűs D. Gézát, mindenkit. 1981-ben. Nemzetközi siker lett aztán a darab – mindenki értékelte, hogy musical, de végre nem jazzmozgás van benne, hanem a saját, Kárpát-medencei néptánckincsünkből való.

Az István, a király nyilván automatikusan jött ezután.

– Igen. 1982 telétől a bemutatóig minden csütörtökön összejöttünk Szörényiéknél, hogy átbeszéljük a készülő darabot. Régészetet is tanult néprajzosként is kérték a tanácsomat – László Gyula volt az egyik fontos tanárom az egyetemen –, meg mint leendő koreográfus is belefolyhattam a munkába. Már ezeken az összejöveteleken eldőlt, hogy melyik dalra milyen mozgás lesz. Volt dal, amelyet úgy hangszereltek, hogy működjön rá a tánc. Nemeskürty István érdeme, hogy kiharcolta a darabot. Nagy élmény volt a bemutató – de forradalom nem lett belőle.

Sőt. Kádár-apológiaként írt róla a Beszélő, meg később is sokan.

– Nagyon meg voltunk sértve. Mert Kádár behívta az oroszokat, István meg a németeket? Rendben, de a műben egyértelműen Koppány az erős, tisztességes, rokonszenves figura, Sarolt meg gyűlöletes vénasszony. Dehogy volt ez Kádár-felmentés! Alföldi aztán odáig jutott a rendezésében később, hogy milliárdos ment hozzá a milliárdoshoz. El tudtam fogadni ezt a megközelítést is. Annál is inkább, mert addigra túl voltam már a csíksomlyói Istvánon, amit már én is rendeztem. Megpróbáltam úgy színpadra vinni, hogy egyik oldal mellé se álljak. Csodálatos élmény volt egyébként – 350 ezer néző! Abból 300 ezren énekelték velünk a dalokat meg a Himnuszt.

Meg a Székely Himnuszt.

– Azt én nem szeretem. Nem tudok vele mit kezdeni. Gyenge mű. De értem a lelkesedést, hogy miért éneklik.

Később fia, Péter is rendezett Istvánt a bemutató jubileumára, a Királydombon.

– Ő koncertváltozatban rendezte meg. Igen. Családi darab.

„[A Székely Himnusz] gyenge mű. De értem a lelkesedést, hogy miért éneklik.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

A nyolcvanas években, amikor bemutatták, még együtt ücsörgött itt a népi Csoóri és az urbánus Eörsi István, ugye?

– Hogyne! Itt, ennél az asztalnál – ez a kékfestő abrosz volt fent akkor is. A rendszerváltás előtt mindenkinek az volt a célja, hogy essen végre szét a szocialista rendszer. Jött aztán a rendszerváltás, néhányan elmentek a politika felé, és soha többé nem álltak szóba egymással. Korniss és én a népiekhez tartoztunk, egy premieren egyszer elkaptuk Eörsi Pistát, és megkérdeztük, hogy van ez, miért nem jövünk már úgy össze, mint azelőtt. Elterelte a témát. Pedig még ő is volt velünk gyűjtőúton annak idején. Korniss-fotó van róla, ahogy székelyharisnyás parasztokkal beszélget Jobbágytelkén. A rendszerváltáskor bolondult csak meg mindenki a barátaim közül, már aki a politika felé ment. Igaz, Für Lajos például normális maradt. Amikor miniszter lett, ezáltal a főnököm – akkor a Honvéd Együttes művészeti igazgatója voltam –, Csoóri pedig egyfolytában agitált, hogy vállaljak valami posztot az MDF-kormányban, Für volt, aki leállította. Rászólt, hogy hagyjon békén, „a Tatának más dolga van”.

Miért nem vállalt szerepet a rendszerváltó kormányban? Adta volna magát.

– Nem! Miért vállaltam volna? Mi közöm nekem a politikához? Olyan boldog vagyok, amiért nem hagytam magam eltéríteni, hogy azt elképzelni nem tudja! Egyrészt így lehetőségem volt felsőfokon táncszínházat csinálni. Amikor ugyanis visszacsaltak Hollandiából, hogy vezessem a Honvéd Együttest, azt mondtam, nem vállalunk turnékat: olyan műsort kell készítenünk, hogy a nagypresztízsű befogadó színházak hívjanak meg minket. Akik Pina Bauscht, Maurice Béjart-t és a többieket. Sikerült. Másrészt

nézzen rá a mai helyzetre! Milyen hangnem van az egyik és a másik oldal között? Elképesztő. Tűrhetetlen. Miért keveredjek én ebbe bele? Megváltoztatni senki sem tudja, képtelenség jobb gondolkodásra bírni őket.

Az SZFE-botrányban Eszter lánya is érintett – az egyetem egyik vezetőjeként az események középpontjában volt végig. Hogy élte meg a történteket apaként?

– Le lehetett volna bonyolítani ezt tisztességesen, gyűlölködés nélkül. Vidnyánszky megkapta a teljhatalmat, akik pedig csatlakoztak hozzá valamilyen érdekből, azok is olyan hangon kezdtek beszélni, amit hallani nem akarok. Azzal sem törődtek, hogy a szenátus megszólalásai végig higgadtak és európaiak voltak. Csöpög a gyűlölet. Miért? Ott a hatalom a kezükben. Mi szükség van erre akkor? Egészen az alaptalan vádaskodásokig, a személyes sértésekig. Színigazgatók, újságírók mondanak, írnak olyanokat, hogy csak állok szájtátva. A legutolsó kocsmában különbül beszélnek. Vagy: megjelenik egy ember a tévében és mutogatja fotón, milyen borzalmas állapotban van a színművészeti kollégiuma. Tíz évvel azután, hogy kormányra kerültek az őt kinevezők. Úgy, hogy a tanári kar, a szenátus évtizedek óta harcolt egy új campusért. Nem kaptak egy büdös fillért sem. De ha valaki a köztévét nézi csak, elhiszi, hogy a tanári kar nem akart jobb körülményeket. Tudja, mit nem értek?

Mit?

– Orbán Viktor nevezte ki ezt az új társaságot és adott nekik teljhatalmat. Harminc éve pedig ő is ilyen volt, amilyenek ezek a csodálatos gyerekek a színművészetin. Miért nem ment el hozzájuk? Talán megszerette volna őket. Megtudhatta volna, mi a helyzet. Hogy az általa kinevezettek nem beszélnek igazat.

Valószínűleg anélkül is tudja. Harminc év pedig nagy idő.

– Akkor is csodálkozom. Amikor 1989-ben kiállt a koporsók mellé és elmondta a beszédét, itt ültem a tévé előtt harmadmagammal és azt mondtam: na, gyerekek, nézzétek, ez a srác lesz egyszer a miniszterelnökötök. Ez bejött. Az nem, amit vártam: hogy odamegy a színművészetire, akár vitatkozni. Tudom, naiv vagyok.

Mi tagadás…

– Mentségemre: még a kommunisták között is láttam példát arra, hogy odament egy politikus a fiatalok közé és vitatkozott velük. Velünk.

„Mi közöm nekem a politikához? Olyan boldog vagyok, amiért nem hagytam magam eltéríteni!” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ki?

– Rajk László. 1948-ban. Még gimnazista voltam. A diákszövetség egy csomó hülyeséget csinált akkoriban, a Szabadság Párt plakátjait ragasztgattuk például, Rajk meg elhívott minket a Népligetbe. Mentünk vagy kétszázan. Kiállt ott elénk ingujjban és elmondta, hogy hülyék vagyunk, nem látjuk, mi a jövő. Vitatkozott ott velünk. Miniszterként. Igenis álljanak szóba a politikusok azokkal, akik ellenzik azt, amit csinálnak! Ezek a gyerekek az SZFE-n nem felforgató libernyákok. Csak a szabadságukat védték. És én nagyon büszke vagyok rájuk. Aztán hogy egy Ascher Tamásra, Székely Gáborra, Selmeczi Györgyre, Novák Eszterre azt mondják, hogy hazafiatlan libernyák – az meg röhej. A lányom, amikor elvállalta, hogy a nagyváradi magyar színházat rendbe hozza, évekig ráfizetéssel csinálta. De megcsinálta. Magyar kultúrára is tanítja közben a tanítványait. 

Értjük, hogy nem akar beszélni a kilépéséről a Művészeti Akadémiából, csak annyit áruljon el: a barátságok 2012-es távozása után is megmaradtak?

– Persze. Sára Sándorral, Kő Palival, Kányádival naponta összejártunk utána is, a mostani vezetésben is vannak barátaim. Azt teszem egyébként, ami egy akadémikus dolga: előadásokat tartok, ingyen, megyek Erdélybe patronálni, fiatalok jönnek hozzám konzultációra. Az akadémia tudja ezt, és elfogadják egy sor javaslataimat. Bárdos Artúr költő háromezer kötetes könyvtárát például Szamosújvárra kellett költöztetnem Dortmundból, ahol meghalt – ebben is segített az MMA. A gimnáziumnak ma így komoly könyvtára van. Az akadémia ráadásul szerencsére nem avatkozott bele a színművészeti dolgaiba. Ez is több a semminél. Meg aztán: tavaly, miután évekig visszautasították, végre megadták a nemzet művésze címet Szakonyi Károlynak, aki szintén kilépett az MMA-ból korábban. Ez is jó. De volna még bőven mit tenni az egyre mélyebb árkok betemetéséért.

Ön, aki látta még valóságos közegében a néptáncot, nem szomorú kicsit, hogy szép, városi épületekben van már a helye, a magaskultúra részeként?

– Az életmód, amelyben kialakult és amelyben a szerepe megvolt, eltűnt. A funkciója ugyanaz volt falun a táncháznak, ami a diszkóé a városban. Nem a hagyományőrzés.

Ma már persze legfeljebb úgy létezik ott – Széken például egy holland pasi tartja fenn a magyar hagyományt. Jobbágytelkén meg itteni emberek. Csakhogy az Európában is egyedülálló, Pór Anna által megalapozott oktatási modellünk által és a táncházmozgalomnak is köszönhetően új funkcióra lelt: elég megnézni, hogy a Felszállott a pávában mit produkálnak ma a gyerekek is népdalban, néptáncban. Elképesztő. Nyugati barátaim is szájtátva nézik, nem hisznek a szemüknek. A gyerekek ráadásul sokoldalú műveltséget is szereznek, boldogabb emberek lesznek a tánctól, zenétől, néprajztól, amit megtanulnak az alapfokú művészeti képzésben. Virágzik tehát ez a kultúra épp, és pont elegen is táncolnak ahhoz, hogy ne haljon ki. Ebből a szempontból tehát semmi okom nincs arra, hogy szomorkodjam.

Buli lesz szombaton?

– Nagy buli nem, de minden nap jönnek barátok, tanítványok. Egész héten. Elnyújtva ünnepelünk. Megtehetem: megkaptam az oltást, már a második óta is eltelt két hét.

Melyiket kapta?

– A Pfizert. Ez az előnye annak, hogy ilyen vén vagyok.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Interjú