Egész Erdély legrégebbi faszerkezetét találták meg – a vistai csodatemplom titkai

Ablonczy Bálint
| 2022.12.22. | riport

Nemrég szépséges középkori freskót tártak föl a Kolozsvár közelében található Magyarvista templomában, de a kutatók más döbbenetes felfedezést is tettek: a faszerkezet jó része közel 700 éve változatlanul áll a helyén. Noha a középkori templomocskát száz éve vizsgálják, még mindig tartogat meglepetéseket a szakembereknek. A Válasz Online tehát útra kelt, hogy szemügyre vegye a magyar művészettörténet legújabb szenzációját. Adventi riport Kalotaszegről.

Advent második vasárnapján a középkor hangulata ülte meg az aprócska magyarvistai református templomot. Azé a világé, amikor még a falfreskók segítettek megérteni a bibliai történeteket az írástudatlan híveknek. Felházi Zoltán tiszteletes a templomban a hagyományos rend szerint bevonult és elhelyezkedett (nők; siheder legények a karzaton; konfirmandus lányok az első sorokban; legvégül a férfiak) gyülekezetének Lukács evangéliuma alapján hirdette Jézus születésének misztériumát. Szinte vágni lehetett a csendet, amikor a lelkipásztor igemagyarázat közben a szószékről egyszer csak felmutatott a diadalívre, melyen még töredezettségében is tündökletes freskó mutatja be a betlehemi történet előzményeit, amikor Gábriel arkangyal jelenti az örömhírt a megrettent Máriának.

„Meg kell szoknia még a gyülekezetnek, hogy ott, ahol korábban csak a meszelt fal volt, most freskókat látunk” – meséli később a Válasz Online-nak Felházi. Vistán idén más miatt is különleges volt az advent: a budapesti Teleki László Alapítvány támogatásával ugyanis nem pusztán a freskókat tárták fel. Kiderült, hogy a Kolozsvártól tizenöt kilométerre fekvő kalotaszegi falu templomában található faszerkezet jó része hétszáz éves, ami a legrégebbi egész Erdélyben. Alighanem még Közép-Európában is párját ritkítja. Azóta egymás után jelentkeznek be az újságírók, lapunk előtt például egy japán forgatócsoport dolgozott a faluban. Van tehát mivel megbarátkozni, de ha valaki, Felházi tiszteletes biztosan tudja, hogyan kell szólni a magyarvistaiakhoz. Feleségével, Klárával 2000 óta szolgálnak a községben. Ráadásul szinte helyinek számít, hiszen két faluval odébb, Szucságon született.

Felházi Zoltán és felesége, Klára (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Így is volt persze mit megtanulnia; Magyarvista – mint oly sok erdélyi falu – önálló mikrovilág, amelyet egyszerre határozott meg a befelé fordulás és a világra való nyitottság. A község sokáig tisztes szegénységben tengődött, lakosai a mészköves földdel kínlódtak.

Aztán az 1870-es években a vasútépítés mindent megváltoztatott: a falu úgy tudja, a Nagyvárad-Kolozsvár fővonal építkezésén olasz kőfaragók dolgoztak, akiknek tudományát ellesték a vistaiak.

Mindmáig – rendszereken, országváltásokon át – jórészt ebből él a közösség. Helyi mesterek munkájának keze nyomát őrzi például a budapesti Országház, amit 2012-ben el is ismertek: a rekonstrukció során leszerelt egészalakos Bocskai István-szobor fejét Kövér László házelnök ünnepélyesen a falunak adományozta. Az alkotást a templom bejáratánál őrzik, s miközben Felházi Zoltán megmutatja nekünk, van időnk eltűnődni a zivataros huszadik századi történelmen. Rendszerek jöttek-mentek, de a helyiek parlamentépítő tudására szükség volt: Nicolae Ceaușescu megalomán Nép Házát is részben a vistai kőfaragók építették. Minden darutollas elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy a ma a román parlament két házának otthont adó bukaresti épület nem veheti fel a versenyt a mi Országházunkkal, sőt, a Pentagon után a világ második legnagyobb területű irodaházánál alighanem kevés randább középület létezik a földkerekségen.

A Nép Háza Bukarestben 2021. május 30-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A vistai mesterek jó híre viszont máig megmaradt: ötven-hatvan kőfaragó dolgozik a faluban, egy részük például rendszeresen Dániában vállal munkát. „A tervek már többször készen álltak, de valami mindig közbe jött, ezért soha nem valósult meg a templombővítés” – feleli Felházi Zoltán, amikor arról faggatjuk: azt még csak-csak értjük, hogy töröktől-tatártól megmenekült a templom, de a vistaiak hogyhogy nem akartak maguknak egy újabb istenházát? Legutoljára Kós Károly készített tervet a teljes rekonstrukcióra 1938-ban, de valahogy nem jött össze a szükséges pénz. A felújítás jelentős átépítéssel és nagyobbítással járt volna, azaz örökre eltűnt volna a templom nyugati homlokzata a román kori kapuzattal és a mérműves körablakkal. Felházi tiszteletesen látszik, hogy szívügye a templom: sorolja, hogy mi mindenre kellene még sort keríteni az elkövetkező években. A templom tövében osszárium sejthető az előkerült koponyák alapján, jó lenne ott is egy kutatás. Könnyen lehet, hogy kripta is rejtőzik a padló alatt. Aztán idővel fel kellene tárni a huszadik század elején Gróh István által akvarellben megörökített falfreskókat is, amelyek most a meszelés alatt pihennek. „Isten segítségével továbbra is folytatni kívánjuk a magyarvistai templom felújítási munkálatait” – összegez a tiszteletes.

Miért költ a magyar állam külföldi műemlékekre? – kérdezzük Diószegi Lászlótól, Teleki László Alapítvány (TLA) igazgatójától, amelynek keretein belül működik a külhoni restaurációkat finanszírozó Rómer Flóris Terv. „A kulturális örökség védelméről szóló 2001-es törvény tételesen állami feladatként ismerte el a határon túli műemlékek gondozását. Ez egyértelművé teszi, hogy a Kárpát-medencében és diaszpórában található magyar épített örökség kultúránk része, ezért annak megőrzése és gondozása fontos közfeladat. Gondoljunk csak középkori építészetünkre, amelynek emlékei az ország szívében a török hódoltság idején elpusztultak, a kevésbé érintett felvidéki és erdélyi területeken viszont nagyobb arányban vészelték át a történelem viharait” – magyarázza a szakember. Adódik a kérdés, ugyan ezek az emlékek túléltek törököt és tatárt, vajon az utódállamok tudatosan hagyják-e leromlani ezeket? Diószegi László szerint a kétezres elejéig valóban megfigyelhető volt Romániában és Szlovákiában a tudatos nemtörődömség, de ez ma már jóval kevésbé jellemző. A forráshiány viszont továbbra is nagy gond, Bukarestben a katolikus vagy református egyházaknak az ortodoxokkal kellene versenyezni a felújítási pénzekért. Márpedig utóbbiak minden szempontból „hazai pályán” vannak. További probléma a hierarchizálás. Hiába lehet gyönyörű építészeti emlék egy hívek nélkül maradt templom, a források korlátozottsága miatt is elsőbbséget élvez egy élő közösségnek otthont adó istenháza.

Azonban, mint minden szabály alól, itt is van kivétel. A dél-erdélyi Marosszentimre Jékely Zoltán nevezetes verse óta a szórványmagyarság pusztulásának a szimbóluma, hiszen már 1937-ben is azt írta a költő, hogy „Tízen vagyunk; ez a gyülekezet.” Nemrég az ottani gyönyörű középkori református templomot az idén 250 millió állami forintból gazdálkodó Rómer Flóris Terv keretében újították fel. Noha a községben már nem élnek magyarok, a szakrális tér mégis rendszeresen megtelik élettel. A közelben szolgáló református lelkészek rendszeresen tartanak istentiszteleteket a más településekről érkező híveknek, illetve látogatják a Székelyföldre a dél-erdélyi útvonalon át tartó magyarországi turisták is. Mivel egy kisebb megszakítással a TLA 1999 óta több mint 500 helyszínen dolgozott, s ezek közül ötvenre tehető a teljeskörű helyreállítások száma, Magyarországon az Alapítvány rendelkezik a legnagyobb tapasztalattal a határontúli műemlékekkel kapcsolatban. Ami messze nem csak jól dokumentált sikertörténetekből és mosolygós szalagátvágásokból áll: meg kell győzni a helyi közösségeket is.

„Az emberek szeretik saját lakókörnyezetüket viszontlátni a templomban, szőnyegeket, betont, műanyagokat használnának, ha végre hosszú tervezgetés után felújíthatják a szívüknek kedves épületet. Nekünk ilyenkor empatikusnak kell lenni, nem oktathatjuk ki őket és építészeti hatóságként sem léphetünk fel” – mondja Diószegi László.

Az ilyen eseteknek nem is mindig happy end a vége: a kárpátaljai Akli református templomában középkori falfestményeket vertek le, mert a hívek nem tudták elviselni a kálvinista teológia által helytelenített emberábrázolásokat. A kárpátaljai Visken pedig öt évig tartott meggyőzni a szintén nyakas helyi reformátusokat, hogy még a faluturizmust is fellendíti, ha közszemlére teszik a templomukban talált egyedi középkori freskókat. Sok múlik tehát a véletlenen a műemlékmentés során, s ez Magyarvista esetében is igaz. Diószegi László néptáncosként került kapcsolatba a községgel, ahol a legendás táncos, Mátyás István „Mundruc” élt. Felházi Klára magyarvistai református tiszteletes kérte Diószegi László segítségét a templom repedései miatt. A TLA segített a probléma kezelésében, kiderült, hogy szerencsére nincs nagy baj, a templom viszont egymás után tárta fel titkait.

Weisz Attila kolozsvári művészettörténész Columbo hadnagynak is becsületére váló szenvedéllyel nyomozza a magyarvistai templom történetét. Bent állunk az aprócska istenháza közepén, az úrasztala előtt, s a szakember olyan lelkesen magyaráz, hogy idővel még a fogvacogtató hidegről is megfeledkezünk. Szavai nyomán feltárulnak azok a rétegek, amelyeket mezei látogatóként látunk ugyan, de nem értünk. A kalotaszegi falusi templomot több, mint száz éve kutatják, ám még mindig érik meglepetések a hozzáértőket.

Alig győzünk csodálkozni: ugyan milyen különleges szerencse nyomán maradtak meg a templom értékei a közeli Kolozsvár-Nagyvárad hadiúton robogó történelem ellenére!

„1935-ben a reformáció után elbontott sekrestye alapfalain belül íves falazatot találtak, ez alighanem egy elbontott középkori kerektemplom része lehetett, melynek jó része a mai szentély alatt rejtőzhet. Gróh István még az első világháború előtt tíz falképes jelenetet örökített meg akvarellben, a freskókat azonban később lemeszelték. Az akvarelleken szereplő egyik jelenetet 2006-ban a hajó déli falán találták meg. Közvetlen közelében, a délkeleti sarok két oldalán két összefüggő, addig ismeretlen jelenet tárult föl: a Keresztre feszítés és Szent Longinus meg egy fegyverhordozója. A viharba került zarándokhajót ábrázoló déli falképet 1400 körül, a sarokban levőket a 14. század elején festhették. Utóbbiak eredetileg egy sarokoltár baldachinja alá készülhettek – kevés hasonlóról tudunk a középkori magyar emlékanyagban” – magyarázza Weisz Attila.

Weisz Attila a vistai templomban (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Cikázó szavai nyomán a zömök és rusztikus vistai templomot európai összefüggésekben látjuk: a Keresztre feszítés úgynevezett italo-bizantin stílusban készült, a zarándokhajó a trecento legvégének jegyeit mutatja. Magyarvista a középkorban az erdélyi püspökség jobbágyfaluja volt és a közeli Gyaluból vezetett uradalom alá tartozott; a püspöki birtoktest más településeinek templomaiban szintén találunk hasonló, még évszázadokkal később is szuggesztív falképeket.

A freskók után megcsodáljuk az 1500 körülre datálható, később átalakított papiszéket, a szentélytér 1498-as feliratú zárókővel rendelkező bordás boltozatát, s a legények –  ebben a környezetben szinte botrányosan fiatalnak számító – 1699-es karzatát. Weisz Attila figyelmünket aztán a diadalívre irányítja: a Teleki László Alapítvány támogatásával idén itt folytatódott a falképek feltárása, innen az Angyali üdvözlet jelenete került elő. A bal oldalon Gábriel arkangyalt és az Urat ábrázoló töredék, míg a jobb oldalon Mária álló alakjának kisebb részlete látható. Erről beszélt gyülekezetének az adventi istentiszteleten Felházi Zoltán lelkipásztor.  

Magyarvistai templomrészletek: a 700 éves faoszlop és mestergerenda
A diadalíven található Angyali üdvözlet-részletek
A templom kívülről a haranglábbal (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Akárcsak a többi freskó, a diadalív jobb és bal oldalára elrendezett, 14. század elejére datált Angyali üdvözlet is beilleszthető a korabeli Európa művészetének sajátosságaiba. Weisz Attila felhívja a figyelmünket, hogy ikonográfiai párhuzamai Palermótól a délnémet Reichenau-Oberzellen át a felső-Marosmentén található Disznajóig ismertek. Ez a jelenet is az italo-bizantin stílusrétegbe illeszthető. A diadalív freskójának feltárásával  kezdődött csak el igazából a magyarvistai templom rejtett kincseinek kicsomagolása. Az idei feltárás legnagyobb szenzációja ugyanis a faszerkezet datálása volt, amelynek koráról még csak sejtelme sem lehetett eddig a kutatóknak.

Ha a templom történetének kibontásánál Columbo hadnagyot említettük, a faszerkezet korának meghatározása végképp egy nyomozásra emlékeztetett. Akárcsak a gondos bűnügyi helyszínelők, a diadalív freskóját feltáró Kiss Lóránd és kollégái is felfigyeltek egy apró, de sokatmondó jelre.

A freskó vakolata érintkezik a diadalívbe becsatlakozó mestergerendával, amely a mennyezetet is hordó födémet, és azon keresztül a tetőt is támasztja. Azaz a mestergerenda nem kerülhetett a helyére a freskó elkészülte után. Mint minden rendes krimiben, itt is kellett egy profi laboratórium, amely Magyarvista esetében a csíkszeredai Anno Domini Dendrolab volt. A dendrokronológiával (a fák évgyűrűi alapján kormeghatározást végző módszer) foglalkozó erdélyi műhely 360 helyen dolgozott már az elmúlt években. Ám ahogy egyik vezetője, Tóth Boglárka mondja, még mindig megdobban a szíve, amikor kijön a keltezési eredmény. „A hajó feletti tetőszerkezet 13 eleméből, a templomhajó hosszában, középen futó mestergerendából, illetve az azt alátámasztó faoszlopból vettünk mintát. A munka nyomán teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az egykori hajó-tetőszerkezet és födém, a mestergerenda és a faoszlop egykorú, feltehetően egységesen 1329-1330 telén kivágott fákból származnak. A korabeli mesterek frissen kivágott faanyaggal dolgoztak, így minden valószínűség szerint a mestergerenda és a faoszlop beépítésére már 1330-ban sor kerülhetett, tehát a falképek ennél nem korábbiak. A mai hajó-tetőszerkezet a 17. században épült, de számos elemet újrahasználtak a korábbi, 14. századi tetőszerkezetből. További vizsgálatok után tudjuk megmondani, mennyi maradt meg az utóbbiból. Így mai tudásunk szerint a magyarvistai templom faszerkezete egész Erdélyben a legrégebbi, de közép-európai szinten is párját ritkítja” – magyarázza a Válasz Online-nak Tóth Boglárka. Ha még hosszávesszük, hogy kivágásakor a tetőszerkezetet alátámasztó oszlop alapjául szolgáló tölgy 180 éves volt, közel egy ezredév van tőlünk egy karnyújtásnyira. Persze, hogy nem álljuk meg és végigsimítjuk a sokat látott faoszlopot.

Úgy látszik, Magyarvista nemcsak a szemnek, a kéznek is különleges élményeket tartogat. Ezt már Szallós Erzsébet „Citta” tisztaszobájában állapítjuk meg, miközben a még a dédnagyapja által a 19. század végén készített ágyat és a rá felhalmozott díszes vánkosokat tapogatjuk végig. Erzsi néni viseletben fogad minket és rutinosan válaszolgat, hiszen már más is ámuldozott nála a kalotaszegi viselet és hímzések szépségén. Nagy elődök nyomait követjük: korábban Erzsi néni még főzött is Borbás Marcsival, aki néhány évvel ezelőtt járt itt. Kalotaszegnek ez a része, a cifravidéknek is nevezett Nádasmente díszes népviseletéről nevezetes, amellyel rendszeresen találkozhat az érdeklődő magyarországi táncháztalálkozókon.

Szallós Erzsébet „Citta” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Magyarvista más szempontból is nevezetes: itt született és itt halt meg 1977-ben Mátyás István „Mundruc”, aki a magyar néptánc csúcsának tartott kalotaszegi legényes utolérhetetlenül elegáns előadója volt. Jelentőségét mutatja, hogy a táncházmozgalom egyik tudományos megalapozója, Martin György egész monográfiát szentelt neki, s magyarországi néptáncversenyeken rendszeresen feltűnnek olyan fiatalok, akik „Mundruc” mintájára járják.

Régi templom, viselet, tánc, hagyomány: Magyarvista élő skanzen lenne? Távolról sem, s ezt éppen Erzsi néni bizonyítja be nekünk.

„Ma már előfordul, hogy mi, asszonyok, nadrágban megyünk a templomba” – mondja kicsit nevetve, kicsit szörnyülködve. Lám, az ő élete is példázza a vistai világ változását. A régi rend szerint elvégezte a nyolc osztályt, konfirmált, majd rögtön utána, 1971-ben férjhez is ment. De már nem a földeken dolgozott (a „kollektívben”, ahogy Romániában a termelőszövetkezeteket hívták), hanem a helyi cukrászdában 17 évet, majd kőfaragó férjének segített. Panaszolja, hogy mennyit változott a világ hátrányára, hogy a fiatalok bizony elhagyják a falut, a régi szép viseletet pedig már kevesen hordják. Megtudjuk azt is, hogy keveset fizet az EU a földek után, nagyobb a távolság anyagi értelemben szegény és gazdag között, mint régen, de – ismeri el Erzsi néni – ma legalább nincs áruhiány. És persze más csodadolgok is akadnak: vendéglátónk büszkén mutatja, hogy milyen sokan lájkolták fiatalkori képét a Facebookon.  

Ahogy minden vistai, ő is nagyon büszke a templomra. Lelkünkre is köti, hogy amint lehet, térjünk vissza.

Régen tettünk adventi fogadalmat ilyen könnyű szívvel.  

*

Ez a riport nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#Erdély#Kalotaszeg#Magyarvista