Higgyék el, annál is rosszabb: az Aranybulla büntetés a történelmi filmek rajongóinak

Zsuppán András
| 2023.01.05. | Kult

Andy Vajnát a halála előtti időszakban azzal támadták: filmes kormánybiztosként elhanyagolja a történelmi filmek készítését. A távozása mintha kinyitott volna egy kaput, de nem a nemzeti múlt eseményeit méltóképpen feldolgozó, nagyszabású alkotások, hanem a közpénzégető amatőrség előtt. Rákay Philip Aranybulla-sorozata még csak történelemhamisításnak sem nevezhető. Ahhoz gondolni kellett volna valamit a történelemről.

hirdetes

Elmondhatatlanul rossz Rákay Philip Aranybulla-sorozata. Aki olvasta az elmúlt napok kritikáit, vagy rápillant az IMDb-re, ahol az alkotás jelenleg 1,1 pontos értékelésével épp minden idők legrosszabb magyar filmjének számít, ezen a tényen nem lepődhet meg. Mégis, négy-öt kegyetlenül lehúzós kritika elolvasása sem készíti fel az embert arra az élményre, amit a sorozat hat epizódja kínál. Bármire számítanak, higgyék el: rosszabb.

Van az utolsó epizódban egy jelenet, amikor II. András király kiűzi a Barcaságból az általa behívott német lovagokat, akik a királlyal kötött megállapodást megszegve önálló rendi államot próbálnak alapítani Erdélyben. A német lovagok mindig kilencen vannak, ami egy kicsit kevés az államalapításhoz, nem csoda, hogy nem jött össze nekik. De azért ész nélkül kilovagolnak a jóval nagyobb – értsd: ötven-hatvan fős – magyar sereg elé, és a vezérük bőszen sértegetni kezdi a királyt. A vezér szarvakkal ellátott csuporsisakot visel, de a monológ végén egy leleményes magyar íjjal szemen lövi a sisak résén keresztül – volt német veszély, nincs német veszély. Így jár, aki kikezd a büszke magyarokkal! Monty Python-színvonalú jelenet, néhány másodperc felhőtlen szórakozás, jöhetne utána Artúr és a Fekete Lovag párviadala a Gyalog galoppból… Sajnos az Aranybulla csak nagyon ritkán ér fel ilyen magaslatokra. És soha nem szándékosan.

Rákay Philip és csapata 692 millió forint támogatást kapott az Aranybulla elkészítésére, de a végösszeg Kriskó László rendező-producer Indexnek adott interjúja szerint egymilliárd forint fölött van. Ígértek még egy mozifilm-változatot is, mert most hat darab huszonöt perces epizód készült el, ezek a felvezetők és beharangozók nélkül körülbelül 120 perc tiszta tartalmat kínálnak. (A Médiaklikken az egész sorozat megnézhető.) Egymilliárd forint egy történelmi filmre nem lenne nagyon sok, de ahogy azt már többen megírták: az Aranybulla nem történelmi film. Igazából nem lehet tudni, hogy micsoda, mert ilyen műfaj a filmgyártásban nem létezik.

Az Aranybulla epizódjai három elemből állnak össze. Látszólag elindul kosztümös játékfilmként, színészek által játszott szereplőkkel, fikciós jelenetekkel. Mindehhez van egy rendkívül bőbeszédű narrátor, Kőszegi Ákos, aki a Gyurcsány show fideszes politikai lejárató-reklám hangjaként lehet ismerős. Itt is az a feladata, hogy a nézőt másfél perceként ideológiailag eligazítsa. Az Aranybulla történelemképe nem bonyolult, legjobban a minden epizód elején elhangzó felkonf foglalja össze: „II. András király a korát jóval megelőző reformgondolkodó, valódi keresztény értékeket képviselő uralkodó volt. Olyan folyamatokat indított el, amelyek 800 esztendeje hatással vannak Magyarország történetére.” Egy nagy király életét látjuk tehát, és Kőszegi Ákos nem éri be azzal, hogy ezt az elején leszögezi, hanem lépten-nyomon megállítja a filmet, hogy emlékeztesse a nézőket erre a tényre. Az Andrást játszó színészek – a fiatal királyt alakító Veréb Tamás és a jobb sorsra érdemes Trill Zsolt – ilyenkor megállnak, elgondolkodó tekintettel előre bámulnak, ahogyan a nagy emberek szoktak: egy kandallópárkányra vagy egy üres mezőre meredve. Újabb rövidke játékfilmes jelenet következik, de az akció ismét megáll, és egy szakértő következik, aki eligazítja a nézőt a történelmi hátteret illetően, legyen az a Selyemút és a Halicsi Fejedelemség kapcsolata, vagy a kamarahaszna nevű kincstári bevétel növelésére bevezetett új adónem.

A fiatal Andrást játszó Veréb Tamás a sorozat látványvilágát a Trónok harcához hasonlította, nézőként viszont a Monty Python közelebbi analógiának tűnik (fotó: MediaPress)

A szakértők, Szőcs Tibor (ELKH Magyar Medievisztikai Kutatóközpont), Teiszler Éva (Szent István Király Múzeum), F. Romhányi Beatrix (Károli Gáspár Református Egyetem), Horváth Attila (Nemzeti Közszolgálati Egyetem), Veszprémy László (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) és Major Balázs (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) mind neves, szakmájukhoz kiválóan értő történészek és régészek. Egyedül akkor nem küzd az ember a szekunder szégyen kínos érzésével, amikor ők vannak a képernyőn. Ám ahhoz, hogy ők leüljenek a kamera elé, és egy normális történelmi ismeretterjesztő filmben II. András király koráról beszéljenek, nem lett volna szükség egymilliárd forintra. Rákayék azonban nem erre vágytak, hanem – mint Veréb Tamástól megtudtuk – magyar Trónok harcára. Veréb valószínűleg bánja már a bemutató előtti naív nyilatkozatát, mert az jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az Aranybullát a közönség rossz viccként kezelje.

„Bízom benne, hogy az Aranybullával az István, a király rockoperához hasonló, unikális és ikonikus dolog született. A történet lebilincselő, a szakma kiválóságai vitték filmre, a 21. századi filmigényekhez igazodva. Az előzetesből már láthatják a nézők, hogy a képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával” – nyilatkozta az M5 Libretto című műsorának.

A lécet soha nem szabad ilyen magasra tenni, akkor meg különösen nem, ha az ember életében először próbálkozik magasugrással, és fogalma sincs, hogy kell csinálni. Az Aranybulla minden elemében olyan, mintha egy csapat lelkes amatőr kapott volna pénzt meg egész jó minőségű jelmezeket és bútorokat (a ruhákat egy madridi ruharaktárból, a bútorokat egy római kelléktárból hozták, nem rosszak), és szabadon, de minden hozzáértő segítség nélkül megcsinálhattak volna belőle egy produkciót. Kriskó László eddig csak videoklipeket, reklámfilmeket és dokumentumfilmeket készített, egész estés nagyjátékfilmet vagy tévésorozatot még nem, ami lehetne magyarázat az elveszettségére, de az egyébként profi színészek is reménytelenül rosszak. Igaz, nem is kaptak olyan megírt figurákat, akiket eljátszhatnának. A végeredmény azoknak a várjátékoknak a hangulatát idézi, amiket az ember kissé feszengve szokott nézni Visegrádon vagy Sümegen, miközben alig várja, hogy elszivároghasson a közönségből. Mindenesetre szögezzük le még egyszer: ilyen műfaj, mint az Aranybulla-sorozat, nem létezik.

Léteznek ismeretterjesztő filmek dramatizált, játékfilmes betétekkel, és létezik játékfilm vagy sorozat narrációval, de ez a hármas kombináció, ez nincs. Azért nincs, mert életképtelen. Egy filmes dodó.

Érezhető, hogy az Aranybulla készítőivel valami olyasmi történt, hogy leültek beszélgetni a szakértőkkel, rájöttek, hogy ez egy rendkívül bonyolult problémákkal teli, izgalmas korszak, és az jutott eszükbe, hogy legjobb lenne, ha ezek a hiteles emberek magyaráznák el, mi is történt. Mivel azonban a szakértők bizonyos kötelező blődségeket nem mondanak ki, a narrátor szájába adták az olyan ideologikus köröket, mint az, hogy a középkori magyar állam valamiképpen kiválóbb, mintaszerűbben keresztény lett volna a többi korabeli királyságnál, vagy hogy a korai Árpád-dinasztia sokkal jobb uralmi rendszert talált ki a nyugat-európainál, mert náluk mindig a legalkalmasabb embert választják fejedelemnek, „szemben a nyugati királyokkal, akik az egy mind felett elve szerint uralkodnak.”

A narrációnak ezek az elemei tennék az Aranybullát kurzusfilmmé, de Rákayék nem gondolkodtak annyira mélyen a történelemről, hogy abból akár kurzusfilm születhessen. A narráció arra például nem tér ki, hogy ha annyira jó volt a korai magyar rendszer, miért adták azt fel István alatt, és hogy a sorozat hőse, II. András épp az itt kárhoztatott nyugati öröklési rend miatt lehetett király.

Pedig II. András története valóban lehetne a magyar Trónok harca, annyi izgalmas, véres, meredek fordulatot tartalmaz. A négy évtizedet átfogó sztori egy évekig tartó testvérháborúval kezdődik III. Béla két fia, a jogos örökös Imre és a becsvágyó András herceg között, amiben egyáltalán nem András látszik a pozitív főhősnek. Királyként András egy szinte permanens belpolitikai és vélhetően társadalmi válság körülményei között próbál túlélni, ellenséges bárói csoportok versengenek a hatalomért, és időnként megszorongatják a királyt, aki hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezik. Csak az Aranybulla kiadásának évében, 1222-ben három – mai szóval így mondanánk – kormányváltás történik, legalább az egyik erőszakos zavargásokkal összekötve. Korábban Gertrúd királyné rejtélyes meggyilkolása az Árpád-ház történelmének egyik legsötétebb fejezete, európai botrány, amiről a korabeli kolostori krónikák még Elzászban is beszámolnak. Olyan híre van az esetnek, hogy a közismert anekdota János esztergomi érsek kétértelmű leveléről is Rómában született meg. (A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem – amit a sorozat persze egy az egyben hiteles, megtörtént esetként mesél el, pedig vélhetően egy itáliai retorikai értekezésben írták le először az amphibolia nevű retorikai alakzat példájaként.) Közben a király dicsőségre vágyik, Halicsban hadakozik, és fogadalmát teljesítve eljut a Szentföldre is, az Árpád-házi uralkodók közül egyedüliként.

Tényleg lehetett volna ebből az alapanyagból magyar Trónok harca egy alkalmas forgatókönyvíró meg rendező kezén, de ahhoz írni kellett volna egy sztorit izgalmas, szerethető és/vagy gyűlölhető fő- és mellékszereplőkkel.

Ideértve a királyt is, akinek a karaktere nem alkalmas arra, hogy élettelen, tiszteletreméltó bronzszobrot csináljanak belőle, ahogyan Rákayék teszik. Ahhoz túlzottan ellentmondásos és érdekes figura. Az elmúlt évtizedekben és különösen a tavalyi Aranybulla-emlékév kapcsán az a negatív értékítélet, amely András királyt a 19-20. századi történetírásban övezte, sokkal árnyaltabbá vált. A hangsúly egyre inkább arra a jogi, társadalmi és költségvetési reformprogramra helyeződött, amelynek az összegzése pont az Aranybulla – erről Zsoldos Attila történész mesélt a Heti Válasz podcast egyik tavalyi adásában, és közérthető módon az ELKH Történettudományi Intézete is összegezte az új értelmezést a 800. évfordulóra készült cikkekben.

Ez az információ szivárgott le a szakértőkön keresztül Rákayékhoz, de ettől még II. Andrásból Szent Istvánhoz hasonló, kezdettől távlatosan gondolkodó, nagy formátumú államférfit faragni erős túlzásnak tűnik. Valószínűbb, hogy egy válságba került, megroppant kormányzati szisztéma szétcsúszó viszonyai között keresett valamiféle kiutat, és idővel rá is talált azokra az elemekre, amelyek a jövő irányába mutattak. Ám közben egyáltalán nem mindig volt ura az eseményeknek, például az Aranybulla kiadása idején sem, amikor éppen egy vele ellenséges, saját fiát ellene fordító bárói csoporttal viaskodott a hatalomért. Hogy milyen ember volt, nem tudjuk, de kiválasztottságtudata fiatal hercegként lázadóvá tette saját bátyja ellen, mit sem törődve az országra nézve káros következményekkel. A kereszteshadjárat megítélése is ellentmondásos: nagy teljesítmény eljutni a Szentföldre, és élve visszahozni a sereg javát, de András odaérve leginkább turistáskodott, a muszlimok ellen alig harcolt, és úgy látszik, jobban érdekelte, hogy minél több értékes ereklyét gyűjtsön össze a Szentföldön, és előkelően kiházasítsa a gyermekeit, mint akár az ottani, akár az itthoni közállapotok. Rákay Philipék a nézőket sokkal együgyűbbnek tartják annál, hogy ilyen problémákkal, ellentmondásokkal terheljék őket: elég ha annyit megjegyeznek, hogy II. András nagy, keresztény király volt, egész Európa tisztelte és kész.

Mára feledésbe merült, hogy 2018 második felében a kormány médiájában támadássorozat indult Andy Vajna filmes kormánybiztos ellen, amiért nem készül elég történelmi film, és ami készül, az nem elég nemzeti szemléletű. A fő célpont Szász János és Hegedűs Bálint Hunyadi-filmje volt, amelynek forgatókönyvét valakik kiszivárogtatták, hogy az elkészítését megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy Szász kozmopolita, sőt magyarellenes szemléletű. (Az alkotás végül valóban nem készülhetett el, Szász Jánost a bangladesi ikrek műtétének ügyében meghurcolták, és elhagyta az országot.) Vajnát és munkatársait a kormánylapnak számító Magyar Időkben támadták, de még a Napszállta című Nemes Jeles László-filmről is megírták ugyanott, hogy történelemhamisító, manipulatív és öntudatromboló.

„Egy jó forgatókönyv, egy érdekes történet, egy olyan dolog, amivel a közönség tud azonosulni, vagyis érti és bele tudja élni magát, el tudja vinni egy álombéli utazásra” – mondta Vajna arról, hogy mi kell egy jó történelmi filmhez. Úgy látszik, a halála után ez a szempont a pénzosztók közül már senkit nem érdekelt (fotó: MTI / Balogh Zoltán)

Vajna a NER nagyágyúja volt, lap- és tévétulajdonosként, a kaszinóbiznisz főszereplőjeként feltétel nélkül kiszolgálta a kormányzati célokat, és jó viszonyt ápolt a kormány egyik legbefolyásosabb emberével, Rogán Antallal. Ez meglepővé tette a támadásokat, hiszen egy érdekcsoport a történelmi filmek ügyét zászlóra tűzve (vagy ürügyül használva) tett nyílttá egy belső konfliktust. Vajna azonban nem ijedt meg a támadásoktól. A film az ő világa volt, értett hozzá, és kormánybiztosként impozáns eredményeket tudott felmutatni: rengeteg szakmai elismerést, köztük a második magyar Oscar-díjat, ami a legjobb külföldi filmnek járt (a Saul fia), felpörgő, évi 100 milliárd forintos tőkebeáramlást hozó filmgyártást, és végre szép nézőszámokat a hazai produkciók tekintetében. A Vajna-éra nyolc éve alatt a százezres álomhatárt nézőszámban tucatnyi magyar film lépte át, többségükben könnyű vígjátékok persze, mert a magyar nézőket ezekkel lehetett tömegesen behozni a mozikba, de számos színvonalas, közepesen sikeres magyar film is született. Érdemes összevetni az adatokat körülbelül 2019 végéig és azután ebből a táblázatból, hogy lássuk, mennyivel kevesebb sikeres, a nézőket megszólító film készült azóta.

Vajna az akkor még független Indexnek adott interjúban azt mondta a vádakra, nem ellensége a történelmi filmeknek, de ragaszkodik hozzá, hogy jó forgatókönyveket kell írni nekik, különben nem működnek. „Egy jó forgatókönyv, egy érdekes történet, egy olyan dolog, amivel a közönség tud azonosulni, vagyis érti és bele tudja élni magát, el tudja vinni egy álombéli utazásra. Sokan nem értik azt, hogy a filmek a közönségnek készülnek, és a közönség azért megy a moziba, hogy szórakozzon” – válaszolta arra a kérdésre, hogy mi kell egy jó történelmi filmhez.

Vajna nem sokkal később, 2019 januárjában váratlanul meghalt, és utóda, Káel Csaba szélesre tárta az ajtót azok előtt, akik drága, nagyszabású, a nemzettudatot erősítő történelmi filmek készítésére vállalkoztak. Az Aranybulla messze nem a legnagyobb a készülő produkciók közül, a Hunyadi-sorozat 10,5 milliárd, a Tündérkert-sorozat 2,5 milliárd, a Semmelweis-film 2,26 milliárd, a Hadik-film 2,36 milliárd támogatást kapott. A tatárjárásról szóló 1242 – A Nyugat kapujában épp most kapott újabb egymilliárd forintot, és érte el szintén a 2,5 milliárdos állami támogatási összeget. De még ezek az összegek is eltörpülnek Rákay Philip 2024-re elkészülő Petőfi-filmjéhez képest: ez 4,7 milliárdos állami támogatást és 1,4 milliárd forint értékű adókedvezményt kapott.

A kormánymédia az Aranybullát ért negatív kritikákat a szokásos keretben értelmezte: a bírálók nem akarják, hogy a dicső nemzeti múltat bemutató, nagyszabású alkotások szülessenek, fáj nekik, hogy valami „építő jellegű” és magyar. A helyzet ezzel szemben az, hogy akárhány milliárdot dobnak oda Rákaynak és társaiknak, az ellenzékiséggel nem vádolható Andy Vajna igazságát a pénz sem írhatja fölül: jó forgatókönyv nélkül csak silány fércművek születhetnek. És ez pont azokat bántja leginkább, akik szeretnének jó filmeket nézni a magyar múltról.


Nyitókép: részlet az Aranybulla című sorozatból (fotó: MediaPress)

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Aranybulla#film#Rákay Philip#történelem