Kurzusfilm ez is, de eddig a legjobb – Semmelweis-kritika – Válasz Online
 

Kurzusfilm ez is, de eddig a legjobb – Semmelweis-kritika

Zsuppán András
| 2023.12.05. | Kult

Szépen fényképezett, a néző figyelmét mindvégig lekötő kosztümös dráma lett Koltai Lajos Semmelweis-filmje. A nagy orvosi felfedezés körülményeit és Semmelweis mániákus elhivatottságát, nyomozását összességében hitelesen mutatja meg, a bécsi közeg ábrázolása azonban félrecsúszik. A mostanában készülő történelmi filmekhez hasonlóan a Semmelweis is a „nyugaton bántják a magyart” naív világmegfejtésére épül fel, pedig a valódi történelmi helyzet ennél sokkal összetettebb és érdekesebb volt. Kritika.

hirdetes

A Semmelweis-film nyitójelenetében két rendőr rángat be egy fiatal nőt egy közkórházba, miközben az kétségbeesetten kiabálja, hogy nem akar a halálgyárba kerülni. Hamarosan kiderül, hogy a félelme nem alaptalan: a fiatal anyák jelentős része koporsóban hagyja el az épületet. Ha 2023-ban egy magyar film a kórház és a halálgyár szó emlegetésével kezdődik, vagy később azt látjuk, hogy az intézmény mecénásának unokaöccsét intézetvezetői engedéllyel lökdösik át a vizsgán a megérdemelt bukás után, azt hihetnénk, hogy a rendező akar valamit mondani – a történelmi mozi köntösébe bújtatva – a mai magyar valóságról. A neves operatőr, Koltai Lajos rendezőként jegyzett harmadik nagyjátékfilmje azonban nem ilyen áthallásos alkotás.

A Semmelweis sokkal direktebb és egyszerűbb ennél. Szépen fényképezett, fordulatos kosztümös dráma a magyar múlt egyik kiváló alakjáról: nem több, de nem is kevesebb. És ez tulajdonképpen egyáltalán nem lebecsülendő, ha a néhány éve útjára indított nagy történelmi filmes hullám előző darabjaival, az idétlen Hadikkal és a fájdalmasan ostoba Aranybullával hasonlítjuk össze. Az a sok milliárd forint közpénz, amit a magyar állam ezekre az identitáserősítő szándékú alkotásokra elköltött, eddig a Semmelweis esetében hasznosult a legjobban (a közeljövőben várható még Petőfi- és Tatárjárás-film meg Hunyadi-sorozat is).

Aki szereti a történelmet, a biedermeier bútorokat és Vecsei H. Miklóst, nem fogja kidobott időnek érezni a Semmelweisre fordított két órát, és azt is nyugodtan javasolhatjuk a történelemtanároknak, hogy vigyék el erre a filmre a diákjaikat: tökéletesen alkalmas arra, hogy felkeltse az érdeklődést az orvoslás története iránt, és Semmelweis nagy felfedezésének alapvető körülményeit is hitelesen mutatja be. A történelmi valóságtól elrugaszkodik persze, mint a legtöbb kosztümös film, de nem annyira, hogy teljesen fals képet fessen a múltról.

Semmelweis Ignácról először a Horthy-kor végén, 1940-ben készített a maga idejében újszerűnek számító életrajzi filmet Tóth Endre, aki hamarosan emigrált, és később Hollywoodban futott be karriert. Ezt 1952-ben Bán Frigyes rákosista történelemfelfogáshoz igazított filmje követte, majd 1989-ben egy német-osztrák-magyar koprodukció – ma már mindhárom inkább csak filmtörténeti érdekesség. Itt volt tehát az ideje a történet leporolásának.

Koltai Lajos Semmelweise gondosan kivitelezett, tiszta szándékú történelemkönyv-illusztráció lett,

olyasmi, amit időnként minden országnak készítenie kell múltjának nagy alakjairól, hogy ne merüljenek feledésbe. Ahhoz azonban túl egyértelmű és fekete-fehér, hogy ezen felül jelentős film is legyen.

Főhőse konfliktusos figura, rideg, mogorva és mániákusan elhivatott, ahogy egyébként Semmelweis a történelmi emlékezetben megmaradt, de azért nem annyira, hogy ne lássuk azonnal: zárkózottsága mögött érző szív rejtőzik. Ahhoz, hogy Semmelweis valóban kellemetlen alak legyen, akivel egy percet se szeretnénk kollégaként egy kórházban tölteni, nem Vecseit kellett volna választani a szerepre, aki valószínűleg sokkal sármosabb, mint amilyen az igazi Semmelweis lehetett. Vecsei mindent belead a szerepbe, és nagyrészt elviszi a hátán a filmet, de neki most trónjáért küzdő ifjú herceget, sorozatgyilkosra vadászó nyomozót vagy hősszerelmest kellene játszania, Semmelweis pedig egyik sem volt: mikrobákkal hadakozott, amelyeknek a létezéséről sem tudott, harcait kór- és bonctermekben vívta, korának nagy történelmi eseményeitől szinte teljesen távol tartotta magát. A történelmi emlékezet csalókaságát mutatja, hogy a fiatal Semmelweis egyébként egyáltalán nem volt zsémbes modorú. Akik Bécsben ismerték, nyájas doktorként írtak róla – hírhedt dührohamai, kiszámíthatatlansága jóval később, negyven fölött kezdődtek, valószínűleg betegsége miatt.

A bécsi közkórház szülészetén a legszegényebb és legszerencsétlenebb anyák szültek, paradox módon veszélyesebb körülmények közt, mint az utcán (fotó: InterCom)

Koltai a teljes életrajz helyett mindössze arra a néhány évre koncentrál, amikor Semmelweis a bécsi Allgemeines Krankenhaus közkórház I. számú szülészeti klinikájának orvosaként rájön: a rengeteg halálos áldozatot követelő gyermekágyi lázat fertőzés okozza, amely a boncolásokat végző orvosok kezéről kerül a nők szervezetébe, és hogy a kór könnyen megelőzhető klórmeszes kézmosással. Az akkor huszonnyolc éves, egyedülálló Semmelweis 1846. február 27-én kapta meg tanársegédi kinevezését, és költözött be a klinikára (nem bérelt lakásban élt, mint a filmben), Bécset 1850 októberében hagyta el, és költözött vissza szülővárosába, Pest-Budára. A film ennek a négy évnek az eseményeit tömöríti. Nem foglalkozik sem Semmelweis későbbi magyarországi működésével, amikor megbecsült egyetemi tanárként a hazai kórházakban is átültette a gyakorlatba az elveit, sem a borzalmas véggel: egyre romló pszichés betegségével, viselkedészavarával, ami végül a döblingi elmegyógyintézetbe juttatta, ahol alig két hét alatt belehalt a bántalmazásokba. Semmelweis csak negyvenhét évesen halt meg, de kései életszakaszának bemutatása sokkal lehangolóbb történet lenne, mint a bécsi klinika szépreményű, merészen eredeti gondolkodású fiatal orvosáé – ráadásul Semmelweis esetében nem feltétlenül a tragédiához vezető utolsó években rejtőzik a lényeg.

Sokkal inkább a nyomozásban. Abban az elszánt, küldetéses kutatásban, amit a rengeteg érthetetlen halálesettől megrendült fiatal doktor a bécsi kórházban elindított, hogy rátaláljon a magyarázatra. A film nagyjából hitelesen mutatja be azt a különleges szituációt, ami ekkor az Allgemeines Krankenhausban – a korabeli Európa legforgalmasabb szülészeti osztályán – lehetővé tette a betegség terjedési módjának megállapítását. E hatalmas kórházban két szülészeti osztály működött, mindkettő az egyetemi oktatásban is szerepet kapott képzési helyszínként. A I. számú klinikán dolgozott Semmelweis tanársegédként Johann Klein intézetvezető professzor mellett, az épület másik szárnyában működött a II. számú klinika. Abban az időben a tisztes asszonyok, még ha nem is voltak jómódúak, inkább otthon, bába segítségével adtak életet a gyereküknek, orvoshoz csak komplikáció esetén fordultak.

Vecsei H. Miklós elviszi a filmet a hátán, bár valószínűleg a valódi Semmelweis nem volt ilyen sármos figura (fotó: InterCom)

A klinikán a nőket megalázó vizsgálatoknak vetették alá, és nyomasztó volt a zsúfoltság, mégis rengetegen kényszerültek itt megszülni a gyermeküket, mivel az ellátás ingyenes volt, és a csecsemőt otthagyhatták (a kórházból az elhagyott újszülöttek állami lelencházba kerültek). Nyilvánvaló, hogy ez a lehetőség a legszegényebbek, valamint a korabeli társadalom által megbélyegzett leányanyák és prostituáltak számára jelentett segítséget, esetleg kiutat egy szorult élethelyzetből, de ezért nagy árat kellett fizetniük, mert kórházban szülni sokkal veszélyesebb volt, mint otthon. Vagy akár az utcán: Semmelweis egyik első elborzasztó felfedezése az volt, hogy még egy kapualjban szülni is kisebb kockázatot jelentett, mint a klinikán.

Csakhogy a klinika két osztálya között nagyon lényeges különbség mutatkozott. A halálozás az I. számú szülészeten háromszor akkora volt, mint az ugyanolyan körülmények közt működő II. számún, és még ez a szám is kozmetikázott lehetett, mert sok haldoklót az utolsó napokban áthelyeztek más osztályokra. Semmelweis a különös eltérés oka után kezdett nyomozni, statisztikákat készített, összehasonlított minden lehetséges tényezőt, kizárta a felmerülő egyéb magyarázatokat,

és a végén, mint egy igazán sötét detektívregényben, megtalálta a tettest: saját magát.

1840-től kezdve ugyanis szétválasztották a két szülészet oktatófeladatait, az I-ben képezték a férfi orvostanhallgatókat, a II-ben a női bábákat. A medikusok boncoltak, mégpedig rengeteget, mert pont a tudományos alapú, régi babonákat elutasító orvoslás a boncolást tette meg az orvostudományi oktatás elsődleges módszerévé. Semmelweis mindenki másnál többet boncolt, mivel különösen elhivatott, érdeklődő orvos volt, mesterének Carl Rokitanskyt, az egyetem neves patológusprofesszorát tartotta. A bábák képzésének viszont nem volt része a boncolás. Az I. számú klinika kiugró halálozási adatait a kortársak sem tartották elfogadhatónak, már csak azért sem, mert a halálozás csak abban az évtizedben ugrott meg ennyire, azelőtt jóval alacsonyabb volt: paradox módon mindez a modernebb anatómiai szemlélet terjedésével függött össze. Az okot Semmelweis előtt több bizottság próbálta megtalálni, de nem jutottak semmire.

Tudománytörténeti paradoxon, hogy a kórházi szülés az orvostudomány modern forradalma miatt vált ennyire veszélyessé: ezekben az évtizedekben vált a boncolás a medikusképzés meghatározó módszerévé (fotó: InterCom)

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy a mikrobák felfedezése előtt az orvostudomány mennyire a sötétben tapogatózott a betegségek okaival kapcsolatban. Semmelweis megvilágosító felismerése, hogy az orvosok a kezükön viszik át a nőkre a fertőzést, számunkra teljesen magától értetődő, de abban az időben a fogalmak is hiányoztak a magyarázatához. Több mint húsz évvel Pasteur felfedezése előtt Semmelweis inkább intuitív alapon rakta össze, hogy a betegség okai kizárólag – ahogy ő fogalmazott – a rothadó szerves részecskék lehetnek. Hamarosan arra is rájött, hogy a fertőzés nemcsak hullákról, hanem élő betegekről is átvihető az egészséges nőkre. Noha nem tudhatta, mik azok a baktériumok, rájött, hogy fertőtlenítéssel hatékonyan lehet ellenük védekezni, és a klinikán 1847 májusában bevezette a kötelező klórmeszes kézmosást. A szabály gyors és látványos javulást hozott, a halálozás nagyságrendekkel csökkent. Semmelweis felfedezése abból a szempontból elborzasztó volt, hogy az I. számú klinikán ő maga volt a tömeges halálozás elsődleges kiváltó oka, mivel a tanársegéd volt az osztályon az egyetlen állandó orvos, aki az összes beteget megvizsgálta. Időnként egész ágysorokat fertőzött végig. (Természetesen a medikusok, a professzor és a vendégorvosok is terjesztették a kórt, de ők kevesebb vizsgálatot végeztek.) Mégsem vádolta magát vagy azokat a kollégáit, akik a felfedezését elfogadták, hiszen jót akartak a betegeiknek. Arra viszont nem volt a szemében mentség, ha egy orvos az ismertté vált tények birtokában sem végezte el az óvintézkedéseket.

A filmben a két klinika problémája és a nyomozás mellett dramatizálva, de nagyjából hitelesen jelenik meg az az epizód is, amely Semmelweist a nagy felfedezéshez elvezette: egy Jakob Kolletschka nevű boncoló orvos ujját egy medikus szikével megvágta boncolás közben, és a tanár több hétig tartó szenvedés után vérmérgezés áldozata lett. Semmelweis ebben az időben Velencében tartózkodott, így nem lehetett ott kollégája halálos ágyánál, és – természetesen – illegális boncolást sem végzett a holttestén, mint a filmben. Azt viszont saját maga meséli el könyvének önéletrajzi fejezetében, hogy Kolletschka boncolási jegyzőkönyvét tanulmányozva döbbent rá,

a betegség azonos tüneteket produkál a belső szervekben, mint a gyermekágyi láz, így az oka is azonos kell legyen. Az élet időnként elég nagy forgatókönyvíró.

Hogy segítette-e Semmelweis doktort ebben a nyomozásban egy bátor és vonzó bába a szomszéd osztályról, mint Nagy Katica Emmája, arról semmit nem tudunk. Semmelweis biedermeier szemérmességgel hallgatott a magánéletéről, ezért bármit elképzelhetünk, azt is, hogy volt az életében egy nagy szerelem, meg azt is, hogy minden második estéjét a bécsi bordélyházakban töltötte. Az biztos, hogy csak Pesten nősült meg, majdnem negyven évesen, amikor az egzisztenciája már lehetővé tette a családalapítást.

A filmben a fiatal Semmelweis kapott egy bécsi románcot, ami akár meg is történhetett volna (fotó: InterCom)

Ahol viszont Koltai Lajos filmje zavaróan sekélyessé válik, az a bécsi környezet és a felfedezés fogadtatásának bemutatása. A Semmelweist a NER történelmi filmes projektjének előző két darabjával (és vicces módon az említett 1952-es mozival is) összeköti egyfajta naív nyugat-, pontosabban németellenesség. A minőségbeli különbség ellenére ettől válik a Semmelweis is kurzusfilmmé. Mintha titokban minden mostanában készülő történelmi mozi rendezőjének Schmidt Mária súgna álmában. Már Semmelweis életrajzírója, Benedek István is felhívta rá a figyelmet 1967-ben, hogy a kortársak csak saját koruk elfogadott tudásszintjéről ítélhették meg az új gondolatokat, ezért „nem indulhatunk ki abból, hogy az »atmoszferikus« aetiológiai magyarázat [vagyis az, hogy a lázat légköri viszonyok okozzák] eleve ostobaság, tehát aki Semmelweis érvelésével szemben ragaszkodott az atmoszféraelmélethez, szükségképpen ostoba és gonosz ember volt.”

Igaz ez még Semmelweis főnökére, Klein professzorra is, aki a jelek szerint középszerű orvos volt, és nem nagyon érdekelték segédje elméletei, de – ellentétben a filmen látottakkal – nem akadályozta Semmelweis kutatásait, és a klórmeszes kézmosást is minden ellenállás nélkül elfogadta. Viszonyuk egészen más okokból romlott meg.

Koltai és a két forgatókönyvíró, Kormos Anett és Maruszky Balázs mindenesetre nem fárasztja nézőit ilyen árnyalatokkal: a leleményes, bátor, meg nem értett magyar és a szűklátókörű, irigy osztrákok konfliktusát teszi meg a film drámai csúcspontjává. Ehhez konstruál egy teljesen légből kapott fegyelmi eljárást, valamint egy gonosz, snájdig osztrák ellenlábast is, aki végül csúfosan felsül.

Semmelweis bécsi tevékenységének egykori helyszíne, az Allgemeines Krankenhaus épülete ma is megvan, de a valóságban másként néz ki, mint a filmben. Budapest a biedermeier Bécs hiteles megidézésre nem igazán alkalmas, mert alig van a városban ebből a korból való helyszín (fotó: Wikimedia Commons)

Ezzel nemcsak az gond, hogy annyira meseszerűen egyszerű, mint egy képeskönyv. Ugyanaz a probléma, mint a Hadiknál: ezek a filmek egyszerűen nem értik, hogy a Habsburg monarchiában eltöltött majdnem négyszáz év alatt jellemzőek voltak az olyan kettős identitások, mint például Semmelweisé is, aki német anyanyelvű és származású volt, a döntően németül beszélő Budán nőtt fel, ezért aztán a korabeli, soknemzetiségű, de német kultúrájú Bécsben a legkevésbé sem számított idegennek. Miután Semmelweis körül forrni kezdett a levegő, és 1849-ben elveszítette az állását, sokféle vádat vágtak a fejéhez, például az állítólagos rossz természetét, de a magyarsága miatt soha nem támadták. Pedig ha valamikor, akkor ennek még szezonja is volt: Semmelweis bécsi konfliktusai egybeestek a magyarországi szabadságharccal, amikor a nemzeti indulatok valóban magasra csaptak. Úgy tűnik azonban, hogy Semmelweist Bécsben senki nem kezelte rebellis magyarnak. (A szülészeti klinika körüli viharokban egyszer valóban felmerült egy kirendelt minisztériumi bizottságban, hogy a magas halálozást az „idegen” orvosok durva kezű vizsgálatai okozzák, de idegen alatt egyszerűen azokat értették, akik nem a kiválónak tartott bécsi egyetemen kezdték tanulmányaikat, etnikumtól függetlenül.)

Semmelweis bécsi kudarcának okai meglehetősen bonyolultak. A film egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a doktor kutatásai közben Bécsben három forradalom is lezajlott. Semmelweis ezekben alig vett részt, közvetve mégis a politikai felfordulás miatt futott zátonyra az ottani karrierje. Az élet 1848 viharos tavaszán az egyetemen is felbolydult, és a fiatalabb, haladó tudományos szemléletű tanárok megpróbálták átvenni az irányítást az idősebb, konzervatív professzoroktól. Egyik fő céljuk az egyetemi autonómia megerősítése és a klinika egyetemi irányítás alá rendelésre volt. Semmelweis kötődött ehhez a körhöz, amit kedvenc tanára, Rokitansky, valamint a második bécsi iskolának nevezett csoport vezetője, Josef Škoda vezetett, főnöke, Klein ellenben a konzervatívokhoz húzott.

Škoda és Rokitansky rájöttek, hogy Semmelweis felfedezését fegyverként használhatják Klein ellen,

ezért népszerűsíteni kezdték, majd hadjáratot indítottak az idős professzor ellen, akit egy vizsgálóbizottság kinevezésével próbáltak ellehetetleníteni. Klein ezért gyűlölte meg Semmelweist, és amikor lejárt a kétéves tanársegédi megbízatása, nem hosszabbította meg az állását. A küzdelemből rövid távon a konzervatívok kerültek ki nyertesként, de az egyetem irányítása pár éven belül Škoda és köre irányítása alá került. Semmelweis azonba addigra visszaköltözött Magyarországra, és egykori szövetségesei soha többé nem beszéltek róla és a felfedezéséről. Úgy látszik, valójában nem a szülő nők egészsége érdekelte őket, hanem a pozícióharc.

Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy Semmelweis távozása után a klinikán visszaállt a régi rend. Egy 2017-ben megjelent orvostörténeti tanulmány (Jadraqe és Carter, Epidemiology & Infection folyóirat) azonban kimutatta, hogy ez tévedés. Semmelweis utódjául Klein Carl Braunt nevezte ki, aki nyilvánosan vitába szállt elődjével. Csakhogy a frissebb adatok szerint a gyakorlatban nem volt olyan elutasító: a klórmeszes kézmosást szigorúan megkövetelte továbbra is, és a vezetése alatt a klinika semmivel sem produkált rosszabb halálozási adatokat, mint Semmelweis idejében. Valójában Semmelweis ellenfelei, köztük Braun

egyáltalán nem hadakoztak a kézfertőtlenítés ellen, mint ahogy az a filmben történik.

Azt is elfogadták, hogy a hullafertőzés lehet a gyermekágyi láz egyik oka. Amit nem fogadtak el, az Semmelweis központi tézise, hogy a gyermekágyi láznak egyetlen lehetséges oka van, a bomló vagy élő szerves anyagi részecskék. A korabeli orvosi gondolkodástól ez idegen elképzelés volt, általában úgy tartották, hogy a betegségeknek számos oka lehet, Braun például úgy vélte, a gyermekágyi láz harminc különböző okra vezethető vissza. Semmelweis magyarázatát tartotta a harmincból az egyiknek, ezért érvényben hagyta a kézmosást, de nem fogadta el egyedüli érvényes megfejtésnek.

A történet mai szempontból is tanulságos, sok mindent el lehetne mondani általa a politika és az ügyek viszonyáról, a klikkesedésről, a tudomány működéséről, de a Semmelweis film készítői a könnyebb utat választották: egyszerű, ám hamis magyarázatot. A Semmelweis így végül butább mozi lett annál, mint amilyen lehetett volna, csak hát mostanában valamiért minden történelmi film forgatókönyvének a „nyugaton bántják a magyart” naív világmegfejtésére kell épülnie.


Nyitókép: InterCom

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#film#Koltai Lajos#Semmelweis Ignác#történelem#Vecsei H. Miklós