Európa lett idén a demokrácia utolsó fellegvára – jövőre összeomlik?
Az ukrajnai háború felerősítette Európa konfliktusát az új amerikai és a hagyományos orosz hatalompolitikával szemben, de a küzdelem tétje ennél jóval nagyobb. A szabadság megőrzése a közeljövő legfőbb kihívása. 2025-ben forgószél kerekedett, 2026 legfontosabb kérdése, hogy a vihar mennyire szaggat meg minket.
„(…) a patrióta pártok növekvő befolyása Európában mindenképpen nagy optimizmusra ad okot” – olvasható az Egyesült Államok kormányának legújabb, novemberben kiadott nemzetbiztonsági stratégiájában.
„A nacionalista politikai erők ideje van most Európában. (…) Ha ezek az erők még erősebbek lesznek, akkor Európa újjászületik” – mondta Vlagyimir Putyin októberben a valdaji fórumon.
Ez a két idézet jól mutatja, hogy a 2025-ös év Európát rég nem tapasztalt kihívások elé állította. Az Egyesült Államok és Oroszország is abban érdekelt, hogy olyan pártok jussanak hatalomra, amelyek patriótáknak illetve szuverenistáknak mondják magukat. E címkékkel ezek az erők az Európai Unió intézményeihez képest határozzák meg magukat, a nemzeti hatáskörök általuk óhajtott erősítését velük szemben érvényesítenék.
A fenti idézetek azt bizonyítják, hogy Washingtonnak és Moszkvának is az EU gyengítése a célja. Nekünk, az EU-ban élő embereknek 2026 legfontosabb kérdése, hogy ennek a külső és belső nyomásnak az európai politikai rendszer mennyire lesz képes ellentartani. Ha az EU leépül, akkor új, a mostaninál bizonytalanabb kimenetelű korszak kezdődik kontinensünkön, ami a tagállamok belső viszonyait is megváltoztatja.
Európa, az utolsó liberális hatalom
Ennek a kihívásnak elsősorban nem az a tétje, hogy mennyire lesz megengedő az összeurópai bevándorlási szabályozás, bár az amerikai és az orosz kormány, illetve az európai patrióta politikusok is szeretik elsősorban erre a kérdésre szűkíteni az általuk óhajtott változás lényegét.
A valódi tét túlmutat ezen: a törvény előtti egyenlőség elismerésén alapuló berendezkedés fennmaradása a fő kérdés.
Ez egyszerre vonatkozik az emberek és az államok jogi egyenlőségére. Másként fogalmazva: az a tét, hogy maradnak-e garanciák a gyengébbek számára az erőfölénnyel szemben, kötelező marad-e az önkorlátozás az erősek számára a méltányosság jegyében.
Donald Trumpot és Vlagyimir Putyint is az érdekérvényesítés korlátlanságának elismertetése vezérli, innen ered közös szimpátiájuk az európai patrióták és szuverenisták felé. Az ukrajnai háború miatt az európai politika nemcsak ideológiai szinten vált kellemetlenné számukra, hanem gyakorlati akadályokat is támaszt ambícióik eléréséhez.
Európa egyelőre sikeresen keresztbe tett nekik
Az év elején alakult új amerikai kormány csatlakozott ahhoz az orosz birodalmi gondolkodáshoz, ami szerint egy katonai nagyhatalom addig érvényesítheti az akaratát, ameddig az a másik érdekszféráját nem sérti. Az USA már februárban kész lett volna Ukrajnát mint természetes orosz érdekszférát átengedni Oroszországnak, és cserébe elvárta, hogy Oroszország is fogadja el, hogy Észak- és Dél-Amerika az USA érdekszférája: Grönland, Kanada, Panama és Venezuela tekintetében ez az igény egészen konkrétan meg is fogalmazódott, és utóbbi esetében a katonai fellépés részlegesen már el is kezdődött. Moszkvának ehhez egyetlen rossz szava sincs.
A világ Jalta utáni új felosztása azért nem történt meg, mert Európa ezt egyelőre megakadályozta. A világ két legnagyobb atomhatalma által lesajnált, gyengének, körülményesnek és ostobának tartott Európa képes volt keresztülhúzni a washingtoni és moszkvai tervet azzal, hogy magára vállalta Ukrajna honvédő háborújának finanszírozását. Ezzel jelentősen gyengült az orosz alkupozíció. Moszkva nem tudja azt mondani, hogy Ukrajnáért cserébe vigyétek a venezuelai olajmezőket, vagy amit csak akartok az Atlanti-óceánon túl, mert cserébe nem kaphatja meg Ukrajnát. Ahhoz viszont Európának már nincs elég ereje, hogy a háború menetét Ukrajnában megfordítsa.
Az európai rendet fenyegető nagyhatalmi ambíciók azonban nemcsak Ukrajnáról vagy a külpolitikáról szólnak, hanem a hatalomgyakorlás általánosabb természetéről is.
Arról, hogy saját lakosságukkal szemben meddig mehetnek el, mennyi korlát közé szorulnak.
Az orosz politikai vezetés sosem mutatott komoly önkorlátozást, és a 2020-as években egyre kevésbé hajlandó erre. Többen vannak politikai okokból börtönben napjaink Oroszországában, mint Brezsnyev idején a Szovjetunióban voltak.
Az amerikai hatalom elnyomásának mértéke összehasonlíthatatlanul szerényebb az oroszénál, de a korlátok lebontása rendkívül gyors. Donald Trump terrorveszélyre illetve gazdasági válság veszélyére hivatkozva számos fontos ügyben megfosztotta az USA törvényhozását jogköreitől, hogy elnöki rendeletekkel kerülhesse meg a kongresszust. Szintén a demokratikus rend leépítését jelenti, hogy bevetette a hadsereget számos amerikai nagyvárosban, ahogy a karib-tengeri csempészhajókkal szembeni katonai akciókkal is kikerülte a képviselőket, holott háborúról és békéről elvben ők határozhatnának.
hirdetés
Az illegális bevándorlók tömeges kitoloncolása a jogegyenlőség elvét csorbítja. Ha nem lehet egyenként, a személyes körülményeket vizsgálva eljárni rendészeti ügyekben, és helyette kollektív, közösségek tagjait egyformán érintő ítéletek születnek, akkor megszűnik az emberi méltóság tiszteletének alapelve. Éppen úgy, mint a Beneš-dekrétumok esetében történik a mai napig Szlovákiában például, ahol azért érhet hátrányt embereket, mert magyar vagy német nemzetiségű felmenőik voltak.
Az EU-s intézmények ragaszkodása a menekültek egyenkénti, személyre szabott vizsgálatához nem arról szól, hogy a brüsszeli bürokraták ki akarják cserélni az európai választókat a baloldalhoz lojális idegenekre, ahogy ezt az európai patrióták vagy éppen az amerikai alelnök határozottan állítja. Nem. Arról van szó, hogy elfogadhatatlannak tartják, hogy származási alapon döntsenek állami szervek egyéni sorsokról. Ez a típusú jogfosztás egyelőre az USA-ban és egyes helyeken Európában csak olyanokat érint, akik nem állampolgárai az adott országoknak. Például Magyarországon, ami miatt a napi 1 millió eurós büntetést szabott ki az EU Bírósága. Vagy éppen ezért nem engedte egy római bíróság, hogy az olasz kormány Albániában épített táborokba deportálja a menekülteket, anélkül, hogy ügyüket egyenként kivizsgálták volna.
A kollektív jogfosztás gyakorlatának nyugati terjedése azért különösen aggasztó, mert a történelmi tapasztalat szerint
ha elindul egy ilyen folyamat, akkor az nem áll meg az idegenekkel szembeni fellépésnél.
A magyarországi zsidók elpusztítása a második világháborúban is azokkal kezdődött, akik nem voltak magyar állampolgárok (kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság 1941-ben). A párhuzam a mostani migráció-ellenes intézkedésekkel meredeknek tűnhet, hiszen a tömeges kiutasítás és a tömeggyilkosság között szó szerint élet és halál a különbség. Az asszociáció elvi értelemben viszont nem őrültség, mert arról szól, hogy a kollektív jogfosztás mindig a társadalom peremén lévőkkel szemben kezdődik, de megnyithatja az utat a rendezett státuszúak kollektív elítélése felé.
Fontos megjegyezni, hogy a ragaszkodás az egyéni elbíráláshoz mint intézkedési alapelvhez nem jelenti azt az álláspontot, hogy mindenkit be kell engedni, hogy nem lehet senkit sem deportálni. Az alapelvvel egészen szigorú bevándorlási politika is összeegyeztethető – s tagadhatatlan, hogy sok esetben észszerű is lenne összeegyeztetni a kettőt. A kérdés viszont nem arról szól, hogy be kell-e engedni tömegeket vagy sem. A kérdés a hatalom korlátairól, az egyéni elbírálásról szól.
Nem véletlen, hogy Trump politikája ellen „no kings” azaz „le a királyokkal” néven indult mozgalom az USA-ban. A mostani amerikai kormány ugyanis nem valami merőben újra igyekszik leváltani a liberális demokráciát, hanem visszanyúlna egy olyan korba, amikor az állam vezetői nem erős felhatalmazású bürokraták voltak, hanem uralkodók. Akaratuk végrehajtását alig korlátozta a jog, különféle intézmények, testületek.
Ennek a törekvésnek az egyik legfeltűnőbb példája, hogy Trump a mai napig nem ismeri el 2020-as választási vereségét, és első munkanapján mérlegelés nélkül amnesztiát adott a 2021. január 6-i washingtoni zavargások összes elkövetőjének. Az üzenet arról szól, hogy sem a választáson kinyilvánított népakarat, sem a választást felügyelő szervek nem korlátozhatják, és hogy e korlátokkal szemben az erőszakot is megengedhetőnek tartja.
Egy másik világos példája a múltat visszahozó trumpi hatalomgyakorlásnak, hogy vagyonszerzésre is használja politikai erejét. Trump egyedülálló módon pénzért ül le üzletemberekkel tárgyalni; a saját kriptovaluta-üzletét hozza helyzetbe elnöki rendeletekkel; ingatlanos vállalkozásának befektetéseiről küldi tárgyalni külföldi kormányokhoz a fiát. A Forbes számítása szerint 2024-es újraválasztása óta a vagyona 3 milliárd dollárról 7,4 milliárdra nőtt. Ahogy Magyarországon ezt már régóta tapasztaljuk,
az illiberális politikai rendszerekben a családi vagyonszerzést legitim célnak tekintik a politikai vezetők.
Ez sem valamiféle újdonság, politikai innováció, hanem a monarchiák értékrendjének visszatérése.
Ezt a hagyományos hatalomgyakorlást képviseli Putyin Oroszországban, csak sokkal radikálisabban. Az elcsalt választások, az ellenzékiek meggyilkolása és bebörtönzése világos jelei ennek, de a politikán túlmutató sajátosságai is vannak a régi idők feltámasztásának. December 19-én, amikor több mint négy és fél órán át, megszakítás nélkül válaszolt újságírók és a lakosság kérdéseire, egy házasság előtt álló fiatalembernek többek között ezt mondta: „A kaukázusi népeknek van egy nagyon szép hagyománya: igen fiatalon kiházasítják a gyerekeiket. Ez nagyon helyes, példát kellene vennünk róluk.” A szülők által intézett gyerekházasságok gyakorlata az európai felvilágosodás előtti világ értékrendjét idézi, amikor egyéni szabadságjogok helyett kollektív jogok érvényesültek. Az illiberális rendszerek az egyéni szabadságjogok korlátozásán alapulnak. Kezdődhet e korlátozás az idegenekkel, de ha egy rendszer megszilárdul, akkor megy tovább, például – mint Oroszországban – előbb napirendre kerül a homoszexuálisok jogainak korlátozása, majd mint látjuk, felmerült az igény a heteroszexuális kapcsolatok kontrollálására is.
A totális ellenőrzés fokozatosan épül ki, és jelenleg a világhatalmi tényezők közül az Európai Unió az egyetlen, amely többé-kevésbé határozottan kitart az egyéni szabadságjogok érvényesítése mellett. Ezért rendkívül fontos a cikk elején felvetett sokszoros nyomás Európán. Ezért mondhatjuk, hogy 2026 legfontosabb kérdése, hogy mennyire marad stabil az európai rendszer.
Valódi problémák vezettek ide
Leegyszerűsítés volna azt gondolni, hogy a visszatérés a teljhatalmi logikához csak néhány gátlástalan vezér személyes ambícióin múlik. E mozgalom erősödése mögött valós problémák állnak. Az egyik fontos probléma a „méret” egyre nagyobb jelentősége. Látványos, gyors változtatáshoz az erőforrások olyan összpontosítására van szükség a globálissá vált gazdaságban és politikában, amelyet korlátlan hatalommal a legkönnyebb biztosítani.
Kína elképesztően gyors erősödéséhez jelentősen hozzájárult, hogy sok esetben a piaci logikát felülírva, adminisztratív eszközökkel irányítottak forrásokat a gazdaság bizonyos területeire, és a bukdácsoló programokat sem sodorták el kormányváltások vagy a lakosság ellenállása. A pekingi kormány például az 1980-as évek óta dolgozik azon, hogy Kína egyeduralkodó legyen a ritkaföldfémek feldolgozásában. A rendkívül környezetszennyező és sokáig veszteséges beruházásokat az abszolutista politikai rendszer miatt lehetett addig erőltetni, hogy a pekingi kommunista vezetés idén ősszel már meghátrálásra tudta kényszeríteni Trumpot a két ország vámháborújában.
A példákat sokáig lehetne folytatni arról, hogy mennyit számíthat látványos eredmények kikényszerítésekor a hatalmon lévők szuverenitása – az a szuverenitás, amely saját népüktől, a lakosság és a piac igényeitől függetleníti őket. Orbán Viktor sokszor elmondja, hogy azért is képes különutas politikát vinni az EU-ban, mert példátlanul régóta példátlanul erős felhatalmazása van (azaz 2010 óta kétharmados parlamenti többséget szerzett minden választáson, és koalíciós egyeztetések kényszere nélkül kormányozhat).
Napjaink technológiai kihívásainak (megújuló energia, mesterséges intelligencia, fegyverkezés) kezelése olyan léptékű beruházásokat igényel, amelyeket sokkal könnyebb diktatórikus módszerekkel megvalósítani, mint állandóan változó politikai környezetben, sokféle megfelelési kényszer mellett intézni. Pazarló és korrupt a teljhatalmi rendszer a jól működő demokráciákhoz képest, de
a központi akarat nyomán látványos eredményekre is képes lehet.
Az éhínségtől sújtott Észak-Korea például képes volt atomfegyvert fejleszteni, ami ugyan szó szerint elviselhetetlen terhet jelentett a lakosság számára, de a világpolitika legfontosabbjai közé emelte az ország diktátorát.
Hogy egy másik, ellentétes példát is hozzunk: érdemes felidézni, hogyan mutatja az EU gyengeségét az úgynevezett Chip Act. A 2023-as törvénycsomag nyomán az Európai Bizottság azt remélte, hogy 2030-ra 10-ről 20 százalékra nő az EU-s csipgyártás részesedése a világpiacon. Az EU-nak azonban kevés saját pénze van, a csipgyártás elképesztően költséges, és a rendelet leginkább arról szólt, hogy könnyebben engedélyeznek állami támogatást a kormányoknak, hogy segítsék új gyárak építését. A projektből egyelőre alig lett kézzelfogható eredmény, az Európai Számvevőszék idei értékelése szerint a 11,7 százalékos piaci részesedés lesz reális 2030-ra. Az EU nem alkalmas nagyberuházások kikényszerítésére, mert hiába van a területén rengeteg pénz, nincs olyan központi akarata, amit rá lehet kényszeríteni az alattvalókra. Ami szabadságjogok tekintetében előny, az építkezéskor hátrány lehet.
Egy másik fontos vetülete a „méret egyre többet számít” elvnek a globális nagyvállalatok megerősödése a bürokrata szemléletű politikához képest. Ez szintén megteremtette az igényt az erős politikusok fellépésére.
Néhány óriáscég olyan erőforrásokkal rendelkezik immár a kereskedelmi korlátok lebontásának köszönhetően, hogy befolyásosabbak lettek a világ legtöbb országának kormányainál.
A magyar állam idén például nagyjából 130 milliárd dollárt költött el összesen, ebben a nyugdíjaktól a hadsereg fenntartásig minden benne van. Elon Musk vagyona (cégeinek összértéke) ennek közel a hatszorosa. A világ egyik legjelentősebb bányaipari és energiakereskedő cége, a Trafigura 243 milliárd dollárt ér. A Microsoft hamarosan saját atomerőművet üzemeltet, hogy a szerverparkjait el tudja látni elegendő árammal. A 2008-as válság megmutatta, hogy a világ legnagyobb bankjait nem lehet hagyni csődbe menni, akkor is közpénzből kell megmenteni őket, ha felelőtlenül gazdálkodtak. A 2010-es években az állami titkosszolgálatok már amiatt aggódtak, hogy a globális techcégek jóval több adatot tudnak az emberekről, mint ők, és sok esetben egy másik kontinens irodáinál kellett kuncsorogniuk, hogy nyomozhassanak.
Az állam befolyása a nyugati világban jelentéktelenedni kezdett, és ezzel párhuzamosan megjelent az igény az erősebb felhatalmazásra. Donald Trump már ott tart, hogy állami tulajdont követel egyes óriáscégektől a számukra kedvező vámpolitikaért cserébe. Ahogy a kapitalizmusért aggódó publicisták állítják, a szabadkereskedelem erősödése nyomán nem Kína lett demokratikusabb, hanem immár az USA vesz át módszereket a kínai államkapitalizmustól.
A technológiai fejlődés ráadásul nemcsak a globális cégek megerősödését illetve az állami befektetések rendkívül költséges versenyét hozta el, de
hamarosan az egyenlőtlenség rég nem látott formáit tapasztalhatják meg a nyugati világ lakói.
Az írott történelem kezdetétől a 20. század elejéig a gazdagokat a szegényektől nem csupán életszínvonaluk különböztette meg, hanem a túlélés esélye is, vagyis az, hogy kiszámíthatóan hozzájuthattak-e ennivalóhoz. Ez a mindennél fontosabb különbség napjainkra jelentéktelenné vált.
Azonban az orvostudomány technológiai fejlődése nyomán hamarosan ismét élet-halál kérdés lehet a vagyon. Nem a használati tárgyak vagy utazások minősége különbözteti majd meg a szegényt a gazdagtól, hanem hogy ki férhet hozzá a személyre szabott, egyénekre tervezett gyógyszerekhez, vagy akár olyan implantátumokhoz, amelyek teljesen más, eddig ismeretlen életminőséget biztosítanak majd. Az új technológiák költsége az egyenlőtlenség merőben új szintjét hozhatja, amely épp úgy visszaviszi a társadalmi rendet a 20. század előtti világba, ahogy azt a liberális demokráciát leépítő vezetők teszik.
2025 arra figyelmeztet, hogy a hatalom korlátozása sokak szemében a fejlődés akadályává vált, és a korlátlan hatalmat hirdetők népszerűek lettek. Európában, a liberális demokrácia utolsó fellegvárában a problémákat tetézi a háborús fenyegetés.
Mindenki egy közelgő háborúról beszél
December 11-én a NATO főtitkára, Mark Rutte így fogalmazott egy berlini előadásán: „Készen kell állnunk, mert a 21. század első negyedének végén az összecsapások már nem távoli események. Itt vannak egy lépésre tőlünk. Oroszország visszahozta a háborút Európába, és fel kell készülnünk egy olyan szintű konfliktusra, ami a nagy- és dédszüleinket érte. Képzeljék el, hogy a harcok minden otthont elérnek, minden munkahelyet, a rombolást, a tömeges sorozást, milliók kitelepítését, óriási szenvedést és elképesztő veszteségeket.” Kemény szavai egyre kevésbé számítanak különösnek a kontinensen.
Orbán Viktor december 6-án, öt nappal Rutte idézett beszéde előtt ezt mondta Kecskeméten: „A 2026-os választás lesz a felénk közelítő háború előtti utolsó választás”. Persze, a berlini beszéd Oroszországot, a kecskeméti pedig Brüsszelt hibáztatta a közelgő háborúért, de ez szinte részletkérdés ahhoz a tényhez képest, hogy Európában háborúra készítik a politikusok a lakosságot. Még akkor is, ha ezt egyelőre olyan értelemben teszik, hogy a háború csak akkor kerülhető el, ha mindenki azt teszi, amit ezek az emberek mondanak (Rutte: elég pénzt és fegyvert adunk Ukrajnának és mi is felfegyverkezünk; Orbán: a Fideszre szavazunk tavasszal).
Nem szükségszerű, hogy a fenyegetésekből valóban háború következzen. Ám a szorongás, a fenyegetettség érzése és a közelben pusztító valódi háború az elképesztő veszteségeivel a politikai önkontroll gyengülésének kedvez.
Európa azzal szembesült, hogy sebezhetőbb, mint gondolta.
Az EU tagállamait irányító politikusok többsége most úgy véli, hogy ezt csak még erősebb integrációval, vagyis közös fegyverkezéssel és fegyelmezettebb központi vezetéssel lehet orvosolni, de közben erősödnek azok a hangok (élükön a jelenlegi magyar kormánnyal), amelyek azt mondják, hogy a nagyok játszmáiba ne szóljunk bele. Főképpen ne elvi alapon, a demokrácia, azaz a hatalom kontrollálásának érdekében ne.
Európa politikai berendezkedése két világháború traumája nyomán épült az önkorlátozás eszménye köré, és hozott egyedülállóan jó minőségű életet lakói számára. Akár az egészségügyben, akár az oktatásban, akár a szociális ellátásban, akár a törvény előtti egyenlőségben egyedülálló színvonalat és méltányosságot biztosít az európai politikai kultúra az itt élőknek. Ennek alapja, hogy az EU együttműködésre, azaz önkontrollra kényszeríti a tagállami kormányokat a nemzetközi rendszerben, és a joguralom érvényesülését várja el a belföldi struktúrákban.
Tökéletlen és sérülékeny, de legalább a keretrendszer lehetőséget ad az önkorrekcióra. A korlátlan hatalmi politika lehet, hogy bizonyos problémák megoldásában hatékonyabb, de képtelen az önkorrekcióra, és ha nagyfokú elégedetlenséggel szembesül, hajlamos a terrorra a saját polgáraival szemben is.
Ezért lesz fontos, hogy 2026-ban megfontolt válaszokat találjunk kontinensünk bajaira – itthon és szerte Európában.
Nyitókép: AFP/Hans Lucas/Laure Boyer
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
