2023 – Az év, amikor a NER kiiktatta a „Ne lopj!”-parancsolatot
A 2010-es kormányváltáskor Orbán Viktor erősen fogadta: „minden magánérdeket kisöprünk az állam működéséből”, hiszen magán- és közérdek nem fonódhat össze. Aztán rendre elmondta, hogy ő személyesen soha nem foglalkozik üzleti ügyekkel. Nos, ezek az állítások idén megdőltek. A sajtó – köztük lapunk – bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy a kormányfő családja és legközvetlenebb környezete titkos csatornákon gyűjt állami forrásokat, illetve szed védelmipénz-jellegűnek tűnő milliárdokat tenderbajnok nagyvállalkozóktól. A miniszterelnök pedig igenis foglalkozik üzleti ügyekkel – nem kicsit, nagyon. Mindezek fényében új kormányzati kommunikációs panelt kellett szülni: „közhaszon csak magánhasznon keresztül, közérdek csak magánérdeken keresztül jöhet létre”. Vagyis a 2023-as Orbán Viktor végképp eltörölte a 2010-est. Nagy pofon ez azoknak, akik még adnak a „Ne lopj!”-parancsolatra. Vélemény.
Vannak különbözőképp megítélhető dolgok. Mi például itt, a Válasz Online-nál úgy gondoljuk, Orbán Viktor extrém szívességet tett a Kremlnek azzal, hogy a legutóbbi EU-csúcson egyedül akadályozott meg egy világpolitikai jelentőségű döntést – ezzel rontva az ukrán ellenállás esélyeit. Mások szerint viszont Zelenszkij egy senki, ukrán nép nincs, Putyin pedig a világ normalitásának letéteményese – agresszorként is –, tehát a magyar kormányfő „békepolitikája” helyes. Utóbbi álláspont innen nézve borzalmas, mégis létezik. Maradva a közelmúltnál: mi például itt, a Válasz Online-nál úgy gondoljuk, nem azért másztunk ki a pártállamból bő harminc éve, hogy ma hatalmi helyzetben lévő politikusok kérjék számon a kormánytévé Célpontjában a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium igazgatóját – a Mandiner farizeusi hergelése nyomán –, amiért betehette a lábát az intézménybe egy ellenzéki aktivista. Mások szerint viszont egy egyházi iskolában nem fordulhat elő, hogy orientációs zavart okoznak a diákok elméjében, nehezítik a keresztény mintaemberek kinevelésének folyamatát, hagyják tüntikézni a pedagógusokat. Különösen egy olyan szerzetesi gimnáziumban tilos mindez, amelynek az állam épített sportcsarnokot – koprodukcióban Mészáros Lőrinc köreivel. Nos, ez utóbbi álláspont innen nézve borzalmas, mégis létezik.
Véleményes ügyeket említettünk, ahol a vitázó felek végtelen számú – erkölcsi és történelmi – érvet tudnak felsorakoztatni a maguk igaza mellett, és esélytelen, hogy a „társadalmi párbeszéd” valamiféle közös igazságba torkolljon. Akad azonban egy közéleti téma, amelyben alapvető egyetértés van, illetve volt, amíg lehetett. A lopásról van szó. Azt, hogy a lopás – például az államkassza magáncélú megcsapolása – bűn, mindenki tudja, érzi, vallja. Ki belső meggyőződésből, ki irigységből, ki harsányan, ki a cinkosok némaságával. Sőt, olyannyira konszenzuális ez a dolog, hogy maguk az elkövetők sem gondolják tisztának a cselekedeteiket. Titokzatos pénznyelő cégstruktúrákat építenek, trükkök százaihoz folyamodnak, hogy le ne bukjanak, meg ne szégyenüljenek. Miközben tehát Putyint vagy a számonkérőszék-üzemmódba kapcsolt Mandinert utálják és dicsőítik is elegen, a szabad lopásért senki nem áll ki nyilvánosan. Sőt, szavakban eddig mindenki a lopás esküdt ellenségeként pozícionálta magát.
Az első kétharmados győzelem után Orbán Viktor is sokszor visszhangozta a közpénzek elsíbolásával kapcsolatos egyetemes véleményt – s kárhoztatta a korrupt, állami forrásokra optimalizált vállalkozásokat, különösen az offshore-lovagok kezében lévő átláthatatlan egységeket. A 2010-es akciótervek felvezetésekor ilyen mondatokkal állt elő: „Be kell bizonyítanunk, hogy Magyarország immár elég erős és elszánt ahhoz, hogy a közérdeket érvényesítse a magánérdekkel szemben”. Meg ilyenekkel: „A közérdeket csak az állam tudja érvényesíteni. Ebből viszont az is következik, hogy az államnak csak a közérdeket szabad képviselnie. Ehhez erős állam kell. A modern állam kisebb, de erősebb, és csak a közérdeket képviseli; semmilyen magánérdeket nem képviselhet. Nekünk az a feltett szándékunk, hogy olyan államot működtessünk, amely minden magyar ember állama, ezért minden magánérdeket kisöprünk az állam működéséből.” Sőt, még fokozta is: „Az elmúlt évek gyötrő gondjai, fájdalmas bajai éppen abból adódtak, hogy a magánérdek teljesen behálózta az államot, és egyúttal kiszorította a közérdeket. Ennek az lett a következménye, hogy az állam magánérdekeket kezdett finanszírozni, magánvállalkozásoknak utalt át hatalmas összegeket az adófizetők pénzéből, közkövetelésekről mondott le, minden ésszerű indok és ellenőrzés nélkül.” Majd a rezümé: „Arra van szükség, hogy magán- és közérdek ne fonódhasson össze, az államot magánérdekmentes szférává kell tennünk!”
A nagy elszánás idején a Fidesz még Magyarország Alaptörvényébe is beleírta, hogy „a központi költségvetésből csak olyan szervezet részére nyújtható támogatás, vagy teljesíthető szerződés alapján kifizetés, amelynek tulajdonosi szerkezete, felépítése, valamint a támogatás felhasználására irányuló tevékenysége átlátható”. Mindeközben Orbán Viktor rendre igyekezett biztosítani az ellenzéki képviselőket arról – a NER-felvilág gazdagodását érintő kérdésekre válaszolva –, hogy „nem foglalkozom üzleti ügyekkel”. Lánczi András pedig azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Ezen, mint mondta, azt kell érteni, hogy „olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban”.
A Lánczi-féle érvelés sok csúcsértelmiséginek segített oldani a „Lölő-jelenség” láttán támadt szorongását; divat lett oly’ módon tágabb kontextusba helyezni a repcsizős, jachtozós NER-fotókat, hogy „a nyugati országokban is erkölcstelen módon alakult ki az úgynevezett nemzeti nagytőke, ezen túl kell esni, kész, nincs más út”. Ugyanez a kocsma szintjére már így szivárgott le: „Lopnak, persze, de mindenki lop, és legalább magyarokról van szó, nem külföldiekről, akik kiviszik a hasznot az országból”. Tehát még a legelszántabb fideszesek sem gondolták soha, hogy a „Mészáros Lőrinc és vidéke áfészben” kizárólag makulátlan figurák dolgoznának – legfeljebb másokhoz képest próbálták őket jobbnak láttatni.
A Fidesz-közeli üzletemberek szélsebes gyarapodása közben azonban történtek egyebek is. Például az, hogy bár Orbán Viktor anno a magán- és közérdek szörnyű összefonódásával írta le a 2010 előtti világot, mégsem ejtette az akkori korszak pénzezős alakjait. Sőt, néhány éve tudatosan elkezdte használni, jutalmazni azokat, akiktől korábban meg akarta szabadítani az országot. Puch László volt szocialista kincstárnokot például lerendelte magához Hatvanpusztára, hogy megvetesse vele – az állami hirdetésekkel azóta is ellátott – Népszavát. Közben a kormányzat 1,64 milliárd forintnyi tendergyőzelemhez segítette hozzá Puch cégeit, továbbá 315 milliós, vissza nem térítendő turisztikai támogatást szavazott meg neki egy balatonlellei panzióra. Ugyancsak jutott szerep a baloldal korábbi pénzügyi moguljaként emlegetett Leisztinger Tamásnak – aki egy időre beszállt a NER-tagok számára kötelező focifinanszírozásba (DVTK-birtokosként), eladta a Hunguest-hotelláncot Mészáros Lőrincnek, majd szívességi tulajdonba vette Puch Lászlótól a miniszterelnök áldásával működő Népszavát. És persze itt maradt nekünk Kóka János volt SZDSZ-elnök is, aki korabeli gazdasági miniszterként közpénznyelő pozícióba engedte saját rokoni-üzleti körét. Őt később diplomataútlevéllel, külügyminiszterrel közös repülőutakkal „támasztotta meg” az Orbán-kabinet, a magánkórházát meg adóforintokkal, százmilliós nagyságrendben.
A Puch–Leisztinger–Kóka-vonal fideszes „utóetetése” azt látszik igazolni, hogy a miniszterelnöknek elsősorban nem erkölcsi értelemben volt problémája a 2010 előtti politikai kaszttal. Hanem hatalmi értelemben. Nem az volt a baja velük, hogy magánérdekeket kevertek a közérdekbe, hanem az, hogy nem ő oszthatta nekik a pénzt. Ám nyilván nem csak a volt MSZP–SZDSZ-nagyságok sorsa felől vezethető le, hogy a magánérdekmentes államot hirdető Orbán Viktor mára éppen az ellentéte lett a 13 évvel ezelőtti önmagának. Idén a sajtó – köztük a G7, a Direkt36 és lapunk – megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy a kormányfő családja és legközvetlenebb környezete titkos csatornákon gyűjt állami forrásokat, illetve szed védelmipénz-jellegűnek tűnő milliárdokat tenderbajnok nagyvállalkozóktól.
Alább két közérthető pontba sűrítjük a feltárt tényeket: felidézzük a nagy osztalékelsőbbségi trükköt, valamint a magántőke- és ingatlanalapos pénzkimentési gyakorlatot.
– A nagy osztalékelsőbbségi trükk lényegét a G7 ragadta meg a közelmúltban. „Kinyomtatnak egy papírt, pár százezerért eladják, átírnak a hátoldalán egy nevet, és máris követhetetlenné válik több milliárd, vagy tízmilliárd forint útja. Nagyon leegyszerűsítve így működik az a NER-es körökben egyre elterjedtebb módszer, amellyel megpróbálják elrejteni néhány nagyobb, gyakran közpénzmilliárdokat is felemésztő biznisz végső haszonélvezőjét” – írta a gazdasági portál. Ugyanez cizelláltabban: a trükkhöz szükség van egy zrt.-formában működő gazdasági társaságra, amelynél a tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapírok között osztalékelsőbbségi részvény is van. Aki ezt a részvényt birtokolja, a többi tulajdonosnál előbb és nagyobb arányban markolhat az érintett vállalat profitjából. Az osztalékelsőbbségi részvényes neve azonban általában egyetlen nyilvános adatbázisban sem szerepel, mert alig van nála értékpapír. Legfeljebb egy-két-három darab. Viszont ezek részvények akár a profit 99,9 százalék bezsebelésére is feljogosíthatják az illetőt az adott zrt. alapszabálya szerint. Tehát beérkezik a vállalatba temérdek közpénz, majd az eredmény olyasvalakinél landol, aki a hivatalos nyilvántartások szerint nem is résztvevője biznisznek. Ez, mint írtuk, szöges ellentétben áll Magyarország Alaptörvényével, amely kimondja: csak átlátható cégekbe áramolhatna bárminemű állam által biztosított forrás. A G7 azt is lefülelte, hogy az osztalékelsőbbségi trükkel legalább 27 milliárd forinthoz jutott Orbán Viktor vejének BDPST nevű cégbirodalma – a „bankók” pedig a csúcsgazdag Jellinek Dánieltől indultak el (ráadásul bőven van közpénz az áramló vagyon mögött). Mindehhez a Válasz Online-on hozzátettük: valójában az említett 27 milliárd forintnál jóval több, mintegy 55 milliárd indult el Tiborcz István irányába titkos osztalékelsőbbségi csatornákon, ráadásul nemcsak Jellinek, hanem Balázs Attila térkő- és kavicskirály környékéről is (akitől épp 244 milliárdért vesz zuglói kormányzati „negyedecskét” a hatalom.) Hogy végül a 27 milliárdon felül még hány forint futott be ténylegesen a miniszterelnöki vőhöz, jövőre kellene megtudnunk a legfrissebb céges mérlegekből. Bár Tiborcz soha semmit nem árult el eme védelmipénz-jellegűnek tűnő források eredetéről, az szinte biztos, hogy a teljes becsült (és ismert) vagyonának akár a fele innen realizálódott. S mivel a magyar jog szerint az ő javai házastársi közös szerzeménynek minősülnek, a fenti információk Orbán Viktor lányára, Ráhelre is vonatkoznak. Ez tehát már nem holmi oligarchiatörténet; itt nem a Fidesz-kormányzás „hasznos” embereiről, Mészáros Lőrincről, Szíjj Lászlóról vagy Garancsi Istvánról van szó, s nem is a szövetséges KDNP egyházi „fedésben” állami milliárdokat felmarkoló nagyágyúiról. Hanem a miniszterelnök legszűkebb családjáról.
– A magántőke- és ingatlanalapos pénzkimentés menüpont arról szól, hogy a NER-felépítmény privátnak látszó tartópilléreit is állami százmilliárdokkal pumpálta tele a hatalom. A Tiborcz Istvánhoz legközelebb álló két alapkezelő (Diófa, Equilor) magántőke- és ingatlanalapjai például legalább 133 milliárd forintnyi tőkeinjekciót kaptak az államtól. Ez nem sima vissza nem térítendő állami támogatásokat jelent – ilyenből is jutott közel 30 milliárd a Tiborcz-körnek –, hanem kvázi „kamatmentes kölcsönöket”. Mint cikkeinkben rögzítettük: a kormányzat konkrétan úgy szórt ki rengeteg milliárdot a közkasszából, hogy később semmilyen banki jellegű kontrollt nem gyakorol az így finanszírozott projektek felett. Nincs folyamatos elszámoltatás a beruházások menetéről, a megtérülésről, illetve biztosítékok – zálog, kezesség, stb. – sincsenek beépítve a rendszerbe. Sőt, mint a sajtó már széltében-hosszában megírta, valójában a magán- és ingatlanalapok tényleges haszonhúzóinak neve is ismeretlen. Vagyis az ilyen tőkealapok állami feltöltése, kiegészítése ab ovo alaptörvény-ellenes – lenne. Ezzel az aprósággal persze nem szokás törődni, viszont részben a fenti közpénzes tételeknek köszönhetően már legalább 37 luxusingatlan-projekten dolgozik a Orbán Ráhel–Tiborcz István-kör. Augusztusi listánkból kiderül, hogy a pesti belváros Dorottya és Apáczai Csere János utcáiban, valamint a Szabadság tér környékén egymást érik a hozzájuk tartozó hotelfejlesztések; közben a Városligethez, az Andrássy úthoz és a Váci úti irodafolyosóhoz, illetve a budai Duna-parthoz is egyre szorosabban kapcsolódnak (övék lett a Gellért szálló, egyik cégük kezeli az Infopark több épületét és a Kopaszi-gáti fejlesztést birtokló alapokat); nagyratörő terveik vannak a Svábhegy maradékával; továbbá bevették magukat Tokaj-Hegyaljára, Debrecenbe, a Balaton környékére és más térségekbe. És a ráadás: őket találtuk meg az ország legtitokzatosabb, hat Margit-szigetnyi rémprojektje mögött is.
E fejleményeket nemrég tetézni is tudta a Direkt36. A lap egyrészt világossá tette, hogy az állam a Vodafone Magyarországot megszerző 4iG-be, pontosabban a magánvállalat mögötti tőkealapba is beletolt 72 milliárdnyi forrást – illetve minden terjeszkedési lépést ott segít, ahol tud. Olyannyira, hogy Orbán Viktor személyesen is tárgyalt a cég felvásárlási akcióinál. Tehát a miniszterelnök igenis foglalkozik üzleti ügyekkel – nem kicsit, nagyon!
Hol van már a 2010-es Orbán Viktor, aki azzal ostorozta elődeit, „hogy a magánérdek teljesen behálózta az államot, és egyúttal kiszorította a közérdeket”, illetve „az állam magánérdekeket kezdett finanszírozni, magánvállalkozásoknak utalt át hatalmas összegeket az adófizetők pénzéből (…) minden ésszerű indok és ellenőrzés nélkül”? Ez az Orbán Viktor nincs sehol. Most új Orbán Viktor van, aki nemrég a magyar vállalkozók napján – és azóta több fórumon is – hangoztatta: „közhaszon csak magánhasznon keresztül, közérdek csak magánérdeken keresztül jöhet létre”. Ez tehát az új kommunikációs panel, amelynek fényében akár normálisnak is tűnhet, hogy jelenleg éppen a miniszterelnök veje az ország talán leggyorsabban gyarapodó „üzletembere”. Mindenki érti? Azt kellene mostantól gondolnunk, hogy az államból érdemtelenül gazdagodó magánvállalkozók sikere is a közjót szolgálja. Meg azt, hogy lopni nem feltétlenül bűn – akár hazafias cselekedet is lehet.
Ebbe a logikai láncba mi inkább nem bonyolódnánk bele. Maradunk a legegyszerűbb és legegyetemesebb „Ne lopj!”-parancsolatnál. És ezt javasoljuk másoknak is.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
