Nyugatról a Türk Tanácsba – 12 év magyar külpolitika nyomában

·2022.02.21

Tizenkettedik évét zárja Orbán Viktor előbb illiberális, majd kereszténydemokrata kormányzása. A Válasz Online úgy határozott, néhány fontosabb területen számvetést végez: honnan hová jutottunk 2010 óta? Néhány hete az egészségügy volt terítéken, most pedig a külpolitika, több vargabetűt ugyanis kevés területen csináltunk. A történtek kritikus elemzése helyett inkább azok megértése volt a célunk. Már csak azért is, mert sikerült a folyamatokat belülről megélő szereplőkkel múltat idézni. Lapunknak egykori és jelenlegi döntéshozók magyarázzák el, miért kellett Keletre nyitni, miért lebegtette lemondását Martonyi János, mit csinál másképp Szijjártó Péter, mint elődei, és miért baj – már ha baj egyáltalán –, hogy a nemzetközi arénában úgy kommunikál, mint a hazai ellenzékkel. A mélyfúrás közben pedig olyasmi is felszínre bukott, amire nem számítottunk: egy jelenlegi döntéshozó szabotázzsal vádolja egykori kollégáit.

„Orbán Viktor nagyon unja a belpolitikát. Nagyon régóta.”

2002-ben, frissen megválasztott miniszterelnökként Medgyessy Péter Berlinbe utazott. Ebédjét az akkori szociáldemokrata kormány pénzügyminiszterével, Hans Eichellel költötte el. A felek baráti hangulatú beszélgetése közben a német politikus száján a következő csúszott ki: „Nagyon jó, hogy azt a fasisztát sikerült kigolyózni.” Eichel Orbán Viktorra gondolt. A maihoz képest a közmegegyezés szerint mérsékelt álláspontú és kormányzási stílusú vezetőre. A polgári politikusra.

E berlini fabula is jelzi, az imázsprobléma nem újkeletű a Fidesz körül. Csakhogy amíg 1998 és 2002 között a jobb megítélésért komoly erőfeszítéseket tettek, addig mára szinte automatikusan beárazzák a demokratikus világ felháborodását, s ha maradt is olyan, aki igyekszik magyarázni a bizonyítványt, különösebb sikere neki sincs. Ez a cikk annak néz utána, hogyan alakult 2010 óta az imázsra döntő hatással bíró külpolitika. Hol voltak azok a töréspontok, amelyek elindították a lejtőn a nyugati–magyar kapcsolatokat? Van-e különbség a második és a harmadik-negyedik Orbán-kormányok külpolitikája, illetve annak stílusa között? Hogy ezekre választ kapjunk, az elmúlt hetekben öt – egykori és jelenlegi – meghatározó döntéshozóval idéztettük fel emlékeiket. Szubjektív visszatekintéseikkel nem elítélni, hanem megérteni szerettük volna a fontosabb döntések mozgatóit, vagy éppen azt, miért gondolják célravezetőnek a jelenlegi, vállaltan nempíszí külpolitikánkat.

Vállalkozásunkhoz névvel vállalta a közreműködést:

  • Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke, a Külügyminisztérium korábbi (2010-2014) államtitkára, Fidesz-alapító,
  • Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium EU Kétoldalú Kapcsolatokért, Sajtóért és Kulturális Diplomáciáért Felelős Helyettes Államtitkárságának korábbi (2010-2014) vezetője, volt berni és berlini nagykövet.

A téma érzékenysége miatt névtelenséget kért:

  • „X”: a Külügyminisztérium egykori (2010-2014) magas rangú tisztségviselője,
  • „Y”: volt kormányközeli külpolitikai szakértő,
  • „Z”: a Külgazdasági és Külügyminisztérium jelenleg is magas rangú tisztségviselője

Barroso nemet mond

A 2010-es fülkeforradalom után a nehéz gazdasági helyzetben lévő Magyarországot Orbán Viktor irigylésre méltó külpolitikai környezetben vette át, legalábbis ami Európát illeti. Az Európai Parlamentben messze a Fideszt akkor még soraiban tudó Európai Néppárt (EPP) volt a legmeghatározóbb erő, az EP-nek lengyel konzervatív elnöke volt, az Európai Bizottságot és az Európai Tanácsot szintén néppárti politikusok – José Manuel Barroso és Herman Van Rompuy – vezették, jobboldali kormány volt hatalmon Németországban, Franciaországban, Olaszországban, pár héttel a Fidesz győzelme után pedig Nagy-Britanniában is. Az optimizmusra jellemző, hogy a Fidesz 2010-es – máig utolsó – választási programjában mindössze egyetlen mondat szólt külpolitikáról: „[A kormánynak] fontos feladata lesz megújítani szövetségét a Nyugattal, erősebb kapcsolatokat teremteni Amerikával és új alapokra helyezni viszonyát a keleti országokkal is, s hazánkat meghatározó szereplővé tenni egy közép-európai együttműködésben.”

Ám ha Orbán Viktornak volt is bármi illúziója a Nyugattal kapcsolatban – emlékezzünk: a német szocdem miniszter már nyolc évvel korábban fasisztázta –, az kormányra lépését követően szinte azonnal, 2010 júniusában szertefoszlott. A miniszterelnök ekkor négyszemközti találkozón próbálta meggyőzni Barrosót, hogy az EU által elvárt 3 százalékos költségvetési hiányt – az ország elmúlt nyolc évből örökölt mély gazdasági problémái miatt – a Bizottság kevésbé szigorúan értelmezze. Nagy meglepetésére a portugál politikus elutasította a kérést.

Orbán Viktor magyar miniszterelnököt fogadja José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az EB brüsszeli székházában 2013. január 30-án (fotó: MTI/EPA/Julien Warnand)

Forrásaink között teljes egység volt abban, hogy ez a gesztus szinte azonnal megmérgezte az EU és Magyarország viszonyát. „Y” például eljátszott a gondolattal:

ha Barroso akkor megengedőbb, lehet, hogy ma brüsszelezés sincs.

Az akkor külügyi államtitkár Németh Zsolt pedig így vélekedik tizenkét évvel később: „Barroso reagálása sokk volt a kormányzat számára, annál is inkább, mert EPP-s bizottsági elnök volt, a néppárti szolidaritás alapján is elvártuk volna, hogy nagyobb megértést tanúsítson nehéz gazdasági helyzetünk iránt. Nem túloznám el ugyanakkor ennek a jelentőségét. Fontosabb a tendencia, hogy Magyarország sok kérdésben a kezdetektől szembe kellett, hogy menjen a Bizottsággal. Szemléleti- és véleménykülönbség volt köztünk, s nem tapasztaltunk készséget a közép-európai álláspont megértésére.”

A brüsszeli elutasításra érkeztek válaszul az unortodox lépések, legfőképp a különadók, ezekkel párhuzamosan pedig megszületett a médiatörvény, és az is világos volt: nemsokára új alkotmánya lesz az országnak.

A magyar kormány véghezvitte a lehetetlent: egyszerre gyalogolt bele az úgynevezett liberális világ üzleti és ideológiai képviselőibe.

Eközben a külügy a 2011 januárjában kezdődő EU-elnökségünkre összpontosított, de a szellemet addigra kiengedték a palackból. Orbán Viktort az elnökségünket bemutató strasbourgi EP-ülésen már üres címlapokat lobogtató és szájukat leragasztó tiltakozó képviselők fogadták – emlékezetes volt a szenvedélyesen üvöltöző Daniel Cohn-Bendit –, az amúgy „Strong Europe” szlogennel futó programunk keveseket érdekelt. Annál meglepőbb volt, hogy a szemeszter végére egységes elismerés övezte a program végrehajtását. Skizofrén helyzet állt elő. Ahogy „X” fogalmaz: „Az elnökségünk alatt állandó vád volt, hogy »jók a tisztviselők, bezzeg a kormány…«. Pedig a kormánytól fogalmilag sem lehetett független egyetlen magyar kormánytisztviselő vagy diplomata sem. Azt pedig a horvátok ismerik el jobb pillanataikban: nem biztos, hogy befejezhették volna a csatlakozási tárgyalásokat – 2011. június 30-án délután 6 órára –, ha nem magyar ül az elnöki székben. Orbán Viktor ugyanis tudta, mikor kell felhívni a német kancellárt.”

Európai parlamenti képviselők tiltakoznak a magyar médiatörvény ellen a magyar uniós elnökséget bemutató strasbourgi EP-ülésen 2011. január 19-én (fotó: AFP/Georges Gobet)

Párhuzamos világok

Hiába volt azonban jó megítélése, az EU-elnökség után a kritikák tovább szaporodtak. A Martonyi János vezette Külügyminisztérium ezekben az időkben villámhárító szerepbe kényszerült. „Nekünk külpolitikusoknak a feladatunk elmagyarázni, mit és miért csinálunk. Külföldi útjaimon erre törekedtem: el kell újra és újra magyarázni, miért van az alkotmány elején a nemzeti hitvallás, és miért lényeges, hogy nem az 1949-es évszámmal kezdődik” – magyarázza Németh Zsolt. „Y” némiképp kritikusan fogalmaz a kármentéssel kapcsolatban: „Volt több olyan próbálkozás, hogy javítsuk az imidzsünket, de például az amerikai lobbistáink esetében nem látszott, hogy aki kiválasztotta őket, az jól ismerné Washingtont. Egyébként is:

a kormány arcai kell, hogy legyenek a legfőbb lobbierő, mert így a megfelelő ember a megfelelő embernek világítja meg, mi van a döntéseink mögött. Tragédia, hogy ezek nem lettek elmagyarázva.”

Látnivaló volt ekkorra az is, hogy Szijjártó Péter vezetésével a Miniszterelnökségen afféle párhuzamos külügy épült Orbán Viktor köré. Ez 1998 és 2002 között is így volt, ám amíg akkoriban e két kör együttműködése harmonikusnak volt mondható, addig 2010 után az efféle egyeztetések legalábbis esetlegessé váltak. Ez azért baj, mert a miniszterelnök elé nem mindig olyan dokumentumok kerülnek, amelyeket a teljes apparátus őszintén képviselni tud; a korábbi kiegyensúlyozott viszony épp abból fakadt, hogy e dokumentumok tartalma szakmai konszenzuson nyugodott.

Noha stílusukban akadt, ám alapvető orientációjukban nem volt/lehetett különbség, a külügy és a „Szijjártó-kör” széttartásának legemlékezetesebb példája – ez a megkésett kríziskommunikáción is látszott –, hogy a Bem téren nyilvánvalóan nem tudtak az azeri baltás gyilkos, Ramil Safarov Bakuba szállításáról. Azt ugyanis – a Miniszterelnökségen az eset előtt alig két hónappal a keleti nyitás felelősének is megtett – Szijjártó Péter menedzselte.

Tüntetők égetnek magyar zászlót a jereváni magyar konzulátusnál az örmény katonatársát meggyilkoló azeri Ramil Safarov kiadatása miatt 2012. szeptember 1-jén (fotó: MTI/EPA/Hajk Badaljan)

A sorozatos botrányok – legfőképp a nemzetközi kritikák homlokterébe került alkotmánymódosítások – miatt

a helyzet odáig fajult, hogy Martonyi János többször is a lemondás szándékával ment be a miniszterelnökhöz.

„Martonyi az együttműködés híve volt, Szijjártó a dominanciáé. Amíg Martonyi miniszter volt, Szijjártó pedig miniszterelnökségi államtitkár, adódtak feszültségek, mert a Miniszterelnökség önálló akciózásokba kezdett – ez Szijjártó személyiségéből adódott –, ami a Martonyi-féle, együttműködésre kondicionált külügyet meglepetésként érte” – emlékszik „Y”.

A miniszter végül kitöltötte a ciklust, aminek alighanem a beosztottjai is örültek. Prőhle Gergely például így nosztalgiázik: „Martonyinak nem azért volt tekintélye, mert az volt a névjegyére írva, hogy »miniszter«, hanem azért, mert fél pillantásából tudni lehetett, mit gondol, mi az irány. Történelmi tudása, jogi, külkereskedelmi tapasztalata, politikai éleslátása, sajátos taktikai érzéke volt ennek az alapja. Különleges, már-már mágikus időszak volt az a négy év. Az államtitkárok és a helyettes államtitkárok is mind rendelkeztek valami egyedi tudással és széles látókörrel, műveltséggel. Még ha voltak is konfliktusok, Martonyi köpönyege alatt mindenki elfért, és tudta, hol a helye. Annyi szabadságot engedett, amennyit lehetett, szabad volt kérdezni, felvette a telefont, be lehetett hozzá menni. Semmi akarnokság, eltúlzott allűr, fontoskodás.”

hirdetés

Tanulságos, hogy az apparátusból 2014-ben távozottak által felmagasztalt „Pax Martonyit” mennyire másképp látja „Z”, a jelenleg is vezető beosztásban dolgozó külügyér: „2014 előtt a külügy sokszor lekerekítette a politikai kérdéseket, a szóvirágok pedig – főleg, ha határozott álláspontot kell keresztülvinni – nem mindig szerencsések. Mondom ezt úgy, hogy annak a rendszernek is része voltam. Sok minden jól csináltunk, de maga

az apparátus nagyon nehezen követett sok dolgot, és szerintem el is szabotálta őket. Afféle »deep state« volt ez, amit Trump alatt is tapasztalni lehetett az amerikai külügyben: felhígították az elnöki vonalat. Ez az attitűd aztán megváltozott Szijjártó Péter színre lépésével.”

Keletre, ​magyar!

A 2014-es magyarországi választás kampányában Oroszország annektálta a Krímet és háborút indított a Donbasszban, ezzel alapjaiban rengett meg az 1945 utáni európai rend. Nem biztos, hogy ez motiválta, de Németh Zsolt ekkorra datálja, hogy „Orbán Viktor közvetlen külpolitikai aktivitása látványosan megnőtt, a külügyi területet egyre inkább saját feladataként, hivatásaként, missziójaként kezelte”.

Orbán Viktor miniszterelnök (k) Martonyi János korábbi külügyminiszterrel (j) és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel (b) beszélget a Külgazdasági és Külügyminisztériumban rendezett szokásos misszióvezetői értekezleten 2016. február 29-én (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ehhez volt nélkülözhetetlen számára Szijjártó Péter, az egyik leglojálisabb katonája. Hivatalba lépése előtt azonban bő három hónapig Navracsics Tibor irányította a tárcát, ám számunkra is meglepő volt az az unisono, amellyel forrásaink e kettős hatalomváltás káros hatásait ecsetelték. Többen úgy emlékeznek: mivel világos volt, hogy Navracsics Brüsszelbe megy uniós biztosnak, a Nyugaton akkorra már kétes renoméjú magyar kormány e kurta külügyminiszterséggel igyekezett megemelni az imidzsét. A 2014. októberi brüsszeli biztosjelölti meghallgatáson – az esemény szem- és fültanújaként – tapasztaltak alapján: korlátozott sikerekkel.

Az említett ukrajnai események okozata lett, hogy a kormányfő által egyébként teljesen logikus módon kultivált keleti nyitás, amely ekkorra már teljes fordulatszámon pörgött, a szimbóluma lett a kétkulacsos magyar külpolitikának. Szinte az első naptól meghatározza Szijjártó Péter miniszterségét, s az emiatt kapott kritikák csak hozzáadódtak a 2014-re már meglévőkhöz. Az új, külgazdasági – értsd: üzleti alapú – megközelítés irgalmatlan pragmatizmusának egyik emlékezetes példája volt, amikor a kormány 2015. február 17-én – a keletukrán háború egyik legvéresebb csatája, a debalcevei ütközet kellős közepén – ácsolt színpadot Vlagyimir Putyinnak, hogy egy EU- és NATO-tagország fővárosában elmondhassa: „traktorosok és bányászok” verik el az ukrán hadsereget – így tagadva az orosz részvételt a konfliktusban. Másnap Orbán Viktor Varsóba utazott, indulása előtt pedig szűk körben tartott háttérbeszélgetést újságíróknak, ahol nyíltan elmondta: nem tudja, milyen hangulatban fogadják majd a lengyelek. Aggodalma nem volt alaptalan, az akkori lengyel külügyminiszter, Grzegorz Schetyna a Heti Válasznak két évvel később erről csak annyit mondott: „Nem volt kellemes beszélgetés.” Majd úgy folytatta: „[Orbán Viktor] eldöntötte, így fog politizálni: folyamatosan keresi az útját, hogy a gazdaságot talpra állítsa. Mindig ezzel érvelt, amikor azt magyarázta, miért próbál más viszonyt kialakítani Putyin Oroszországával, mint a többi európai állam.”

Vlagyimir Putyin orosz elnök és Orbán Viktor miniszterelnök sajtótájékoztatóra érkezik a Parlament Delegációs termébe 2015. február 17-én (fotó: Anadolu Agency/Kurucz Árpád)

De hogy a fideszesség mennyire kizárólag a miniszterelnök személye körül forog, azt jól jelzi, hogy a szavazótábor láthatólag gond nélkül elkönyvelte a 180 fokos fordulatot a korábban Közép-Európa egyik leghangosabb ruszofóbjának számító Orbántól. Látványossá vált a kettős mérce is, amellyel a magyar kormány Brüsszelt és Moszkvát kezdte mérni. Prőhle Gergely szerint a kormány mozgása részben világtrendbe illeszkedik, de nem árt az óvatosság, a keleti fordulat vehemenciájának pedig látszanak érthetetlen vetületei: „Ha valaki kicsit is odafigyel napjaink külpolitikájára, akkor azért az kiderül, hogy az egyoldalúan érdekvezérelt gondolkodás egyre inkább teret nyer. Elég, ha csak az afganisztáni kivonulásra, az ausztrál–francia tengeralattjáró-üzlet amerikai megfúrására, az Északi Áramlat 2 ügyére és mondjuk Moszkva Ukrajna-politikájára utalok. Egy ilyen helyzetben egy kis országnak nagyon észnél kell lennie, főleg egy ilyen geopolitikai helyzetben, mindenfelé kiegyensúlyozott kapcsolatokkal kell rendelkeznie. Ugyanakkor

nem gondolom, hogy minden furcsasága ellenére a Nyugat látványosan hanyatlana, éppen ezért nekem sok az Oroszországnak és Kínának tett gesztus. Persze azt sem értem, hogy létezik az, hogy Vlagyimir Putyin népszerűbb tud lenni a magyar népesség körében, mint Angela Merkel.”

„Y”-nak van erre magyar magyarázata: „Ma Magyarországon nem kerülnek be a megfelelő tények a médiába. Annak például, ami Ukrajnában történik, nagyjából a tizedéről van itthon kommentár. Az is bizonyos szempontok, s nem pedig aszerint szűrve, hogy ott valójában mi történik. Drámaian más lenne a véleményünk a világról, ha az egy, közmédiába bekerült tény mellé még odatennénk másik kilencet, s azokat hozzáértő emberek magyaráznák el.”

Kabinetvezető kisasszony és asszertív külpolitika

2014 őszétől a külgazdaságivá tett Külügyminisztériumban tektonikus mozgások kezdődtek, a Martonyi és Szijjártó közti személyiség- és stílusbeli különbségek hamar világossá váltak. Az új miniszter legendás munkatempóját – „ha ő eldönt valamit, már másnapra kell egy reakció” – nem mindenki bírta, az apparátus egyes szegmenseiben csúcsra járt a fluktuáció, a Prőhle által emlegetett mágikus időszak helyett megjelentek a futsalos haverok, a miniszter kabinetfőnöke, az Újpest FC-től igazolt Gyarmati Eszter pedig élet-halál uraként közlekedik, beosztottjaitól a kabinetvezető kisasszony megszólítást elvárva. Más kérdés, hogy, mivel munkamániás főnöke akaratát kell keresztülvinnie egy lassan mozgó adminisztráción, nem elsősorban azzal kell foglalkoznia, hogy szeretik-e. „Z” szerint egyébként sem eszik olyan forrón a kását: „2014 előtt a külügy sokkal lassabb, a felelősség alól kibúvó és azt elkerülő volt, ez változott meg. Tempóváltás volt, a felelősség előtérbe került, koherensebbé vált a döntések végrehajtása és azok ellenőrzése. Fluktuáció azért van, mert sokan nem bírják ezt a tempót, bár most már annyira nem hullanak a fejek, mert az illetők elmentek külszolgálatra vagy kikerültek a külügyből.” Katonásított apparátus ide vagy oda (inkább ide), a kormányfő értékeli Szijjártó igyekezetét, s nem mellesleg – hála a hazai politikai stabilitásnak – a miniszter lassan doyenné avanzsál európai kollégái között. „Orbán Viktornak megvan a víziója, de az együttműködés kétirányú,

előfordul, hogy Szijjártó Péter írja meg Orbán hozzászólási javaslatát, és ő mondja meg, fogadjon-e valakit vagy ne, menjen-e és mikor menjen valahova.

Ahhoz képest, hogy keveset van itthon, nagyon szoros köztük az együttműködés, Szijjártó Péter pedig a kormány egyik legerősebb embere” – vázolja a főnöke karrierívét „Z”.

Orbán Viktor kormányfő és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter részt vesz a Türk Tanács tagállamai vezetőinek a koronavírus-világjárvány elleni közös védekezésről tartott videokonferenciáján 2020. április 10-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)

Arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy a Nyugat-Európában megszokotthoz képest olykor bárdolatlan stílusa segíti-e a magyar érdekérvényesítést. „Z” szerint „asszertív és autonóm” külpolitikánkban komoly eredmények látszanak, Szijjártó pedig tudatosan használja azt az eszközt, hogy nem a diplomácia nyelvén szól, hanem politikusként lép fel: „Minden korábbi miniszternél jobban odafigyelnek rá, mert konkrétumokat, érdekeseket mond, sarkosan és nem felolvasva: amikor Péter felszólal, kíváncsiak lesznek, hogy »na, mit mond a magyar?«” S hogy a sarkos fogalmazások miatt a nyugati sajtó melegebb éghajlatra küld minket?

„Rövid távon ijesztő volt, miket írnak rólunk a New York Times-ban, de idővel beláttuk, olyan nagy jelentősége nincs. Kétségkívül hatással van a nemzetközi partnerekre, viszont a konkrétumoknál ez nem sokat számít.”

„Y” szerint viszont a diplomácia világa nem ennyire egyszerű, és nem kellene összetéveszteni a magyarországi közbeszéddel: „Emberileg érthető, de szakmailag indokolhatatlan, hogy a külvilágban ugyanazt a stílust vegyük fel, mint a belpolitikában. Fel kell mérni, erősödünk-e azáltal, hogy sarkos a pozíciónk; ezt minden esetben meg kell tenni, mert nem mindig erősít minket, hanem olykor leválaszt rólunk másokat, számunkra fontos ügyek támogatásában. Ráadásul a diplomáciai közeg megtévesztő, mert ritkán viszik a nyilvánosság elé azt, ami a fejekben valójában megfogalmazódik.” A verbális kardcsörtetés határainak szemléltetésére „Y” a kárpátaljai magyarok ügyét hozza fel, nem véletlenül. A „Z” által körülírt állítólagos nemzetközi súlyunkkal ötödik éve nem sikerül elérni, hogy a magyar kisebbség ügyének legalább egy szószólója legyen Kijevben, netán érkezzen egy támogató telefon Washingtonból, miközben könnyen belátható, hogy a megegyezés Ukrajna érdeke is lenne. Ám nemcsak az ukránokkal, hanem a szövetségeseinkkel sem sikerült ezt megoldani, holott a lengyeleknek, a románoknak vagy a bolgároknak is vannak hasonló problémáik. Ráadásul azzal, hogy blokkoljuk a NATO és Ukrajna közti legfelső szintű találkozókat, elmentünk a falig, s ha engednénk a pozíciónkból, az felhívás lenne keringőre a többi utódállamban: „Nem vagyok nyugodt, hogy hol tartunk a kárpátaljai magyarok ügyének megoldásában, de nem nagyon látok más alternatívát, mint amit jelenleg folytat a magyar külpolitika. Ha a kárpátaljai magyar iskolákért nem állnánk ki, az összes határon túli magyar iskola veszélyben lenne” – vélekedik Németh Zsolt.

Az óvodások fellépését nézi Grezsa István, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosa a magyarországi támogatásból felújított magyar óvoda átadásán a kárpátaljai Kisdobronyban 2017. október 25-én (fotó: MTI/Nemes János)

Hogyan tovább?

Az ugyanakkor még a minapi európai bírósági ítélet után is meglepő lenne, ha egy áprilisi Fidesz-győzelem esetén szembetűnő változás állna be a magyar külpolitikában. A bársonyszékekben továbbra is a keleti nyitásnak az országot a Türk Tanácsba repítő apostolai ülnek majd, az Európai Néppárt elhagyása pedig olyan kényszerpályára állította a kormányt, amelyből nem látszik a visszatérés esélye az európai mérsékelt vonalba. Beszélgetőpartnereink közül van, aki nem bánja ezt, „X” szerint például „a Néppárt tényleg balra ment, ami 2010-ben még vörös vonal volt, azon most már simán átlépnek, a Fidesz helyzete pedig tarthatatlan volt”. Azt viszont ő is elismeri,

nem valószínű, hogy a szuverenisták frakciója 2024, vagyis a következő EP-választások előtt összeáll.

Németh Zsolt úgy látja, a magyar–EU vita nem fog egyik pillanatról a másikra megoldódni, mert a szuvernista–föderalista szembenállás az alapja, Prőhle Gergely pedig a harcos keresztény-konzervatív összeborulásban reménykedőket inti óvatosságra: „A keresztény politizálás szembemegy a korszellemmel, a nemzetközi térben való elfogadottsága rohamosan csökken, mert az egyházak mindenhol talajt vesztenek – mondom ezt nagy sajnálattal, magam is folyamatosan keresve e folyamat megfordításának lehetőségét. Még az alapvetően konzervatív Amerikában is, ahol persze az evangelikál közösség továbbra is hangos. Ez hatással van a külpolitikai mozgástérre, hiszen a Néppártból is annak az úgymond balra tolódása miatt lépett ki a Fidesz. Csakhogy az új szövetséges-jelöltek – például Marine Le Pen – sem beszélnek a kereszténységről. Épp ellenkezőleg: ha magyarok lennének, némelyikük talán még fehér lovat is áldozna.”


E vélemények sorai között olvasva is világos: legkésőbb azóta, hogy „Orbán Viktor közvetlen külpolitikai aktivitása látványosan megnőtt”, az ezzel járó külpolitikai különutasság eredményei legalábbis vitathatók. Érdemi megerősítést egyelőre nem látunk azzal kapcsolatban, hogy Szijjártó Péter szabadszájúsága vagy a Fidesz néppárti tagságának elvesztése a befolyásunk növekedésével járt volna együtt – a mérleg legjobb esetben is zéró-negatív. Azt pedig már hasábjainkon is kifejtettük, hogy a keleti nyitás vagy később a Türk Tanács-tagság – illetve az ezekkel párosuló, például az Oroszország- és Kína-barát uniós vétókban megmutatkozó igyekezet – nem hozott nemzetgazdasági szinten értelmezhető növekedést a gazdasági szempontokat gyakran az elvek és a nyugati szövetségi rendszerek tagjaitól elvárható magatartás elé helyező magyar külügyi vezetés számára. Érvényesül az axióma, amit e cikk szerzőjének még 2016-ban mondtak az amerikai külügyminisztériumban: „A külpolitika belpolitika.” Az irányváltások itthon is párhuzamosak.


Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Nagytotál