Pénzért életet – így növeszti nagyra a kormány a magánegészségügyet
Az elviselhetetlen hosszúságúra nőtt várólisták miatt tömegek vándorolnak a magánegészségügybe, hogy pénzért vegyék meg azt, amit a járulékukért egyszer már megvásároltak. Hova jutott a magyar egészségügy 12 év alatt azzal, hogy alapjaiban fordították ki a sarkaiból? Százmilliárdokból újultak meg a kórházak, eltűnt a hálapénz, történelmi béremelés történt, mégis a magánrendelőkbe áramolnak a betegek. Közben még a visegrádi négyek mögött is leszakadtunk a közegészségügy finanszírozásában, és a magyarok költik a legtöbbet zsebből a gyógyulásukra. De miért támogat az állam fizetős magánegészségügyi szereplőket százmilliókkal, ahelyett, hogy az általa fenntartott egészségügyet rakná rendbe?
A várólisták hossza
A várólisták jelzik, milyen a közfinanszírozott egészségügy ellátásokhoz való hozzáférés. Ha a várakozási idő hosszú, az egészséget veszélyeztető, azzal az állam a magánszolgáltatókhoz tereli a biztosítottakat. Az elmúlt években pontosan ez történt.
Nem azért, mert az emberek inkább fizetnek, csak ne kelljen súlyos betegként reggel héttől délután kettőig várni, hogy sorra kerüljenek. Nem is a kényelemért, mert bőr fotelben szeretnének pihenni egy magánklinikán a beavatkozás után. Az ok egyszerűbb: nem akarnak hónapokig, évekig fájdalomban, mozgáskorlátozással vagy súlyos szívbetegséggel élni. Magánorvoshoz fordulnak, mert egyébként hosszú ideig ellátatlanok maradnának.
A Fidesz hatalomra kerülése előtt, még a Heti Válaszban összesítettük a leghosszabb kórházi várakozási időket, sokkoló volt már akkor is. A hat legkirívóbb adat közül most vasárnap még úgy találtuk a NEAK honlapján, hogy öt esetében hosszabb a várakozási idő, mint 2010-ben volt. Kedden este azután meglepve vettük észre, hogy megszüntették az országos várólistát: egyetlen adatot sem találtunk a vasárnap még elérhetőkből. Már csak azt közli az egészségbiztosító, mennyi volt a várakozási idő az elmúlt hat hónapban egy-egy térségben vagy intézményben. Vagyis nem egy jövőbeni adatot hoz nyilvánosságra (ami a várólista lényege), hanem egy múltbelit.
A sor így sem rövid: gerincstabilizálóra a leghosszabb várólistájú intézményben az elmúlt hat hónapban műtöttek 623 nap alatt kerültek sorra. Csípőprotézisre 1181 napot vártak. Hasi műtéteknél 108 napot kellett várakozniuk, szürkehályognál 836 napot, nyitott szívműtétnél 374 napot.
2012 óta létezett központi várólista. Egészen idáig. Most már csak a választásokra finomított formában lehet elérni, de ettől a betegek még pont ugyanannyit fognak várni.
A koronavírus miatt másutt is hosszabb várakozásra kell számítani, mert a betegek és az oltások is lefoglalják az egészségügyi személyzetet. Csak a januári oltási akciók napjain 700 ezer ember kapta meg a védőoltását, ami óriási emberi erőforrást igényelt. Érthető lenne tehát, ha pár hónappal megnyúlnának a várólisták, a magyar egészségügy azonban a halasztható egészségügyi beavatkozások terén jó néhány kórházban az összeomlás jeleit mutatja. Az akár több éves a várakozás önmagában súlyos egészségkárosodás kockázatát veti fel, és már konzultációs időpontot is hónapokkal előre kell kérni.
Az állami egészségügy így nyomást helyez a betegekre: tömegesen tolja át magánegészségügybe őket. Nem pusztán a felső tízezer tagjait. A legszegényebbeket is.
Az igény a privát ellátásra olyan jelentős, hogy árrobbanást idézett elő. A néhány éve még 15 ezer forint körüli járóbeteg vizitdíj mára sok helyen 25-30 ezer forintra emelkedett.
Nem kis tétel egy 15 perces rendelésért olyan emberek zsebéből, akiknek még a minimálbéréből is havi 68 ezer forintot vonnak le munkáltatói társadalombiztosítási járulék és munkavállalói szociális hozzájárulási adó címen. A levonásért cserébe a biztosítottak jogosultak állami ellátásra. Csak azt nem szabályozza semmi, hogy mikor, mekkora várakozással.
Miért szegényágazat az egészségügy, amikor évről évre többet költenek rá?
Nézzünk a számok mögé! Ne a fejlett nyugati országokkal vessük össze a magyar kiadásokat, hanem a hasonló fejlettségű visegrádi négyekhez (V4) viszonyítsunk. Kiinduló évünk 2010, a magyar egészségügyi közkiadások (az állam és az egészségbiztosító által fedezett részt) akkor a GDP 5 százalékát tették ki. A csehek előttünk álltak 5,8 százalékos GDP-részesedéssel, a szlovákok is (5,6 százalék), viszont a lengyelek mögöttünk voltak (4,6 százalék). A magyar adat 2020-ban 5,2 százalékos volt, a lengyelek befogtak minket, közben a csehek már 7,4 százaléknál, a szlovákok 6,3 százaléknál tartanak. Lemaradtunk.
Ha azt nézzük meg, hogy mindez egy főre vetítve dollárban mennyit tesz, az derül ki, hogy 2010-hez képest ugyan 33 százalékkal nőtt a magyar adat (1118 dollárról 1482-re), viszont 2010-ben még 10 százalékkal többet költöttünk a lengyeleknél, most pedig már mindenkinél kevesebbet. A lengyelektől 10 százalékkal, a szlovákokhoz képest 16 százalékkal maradunk el, a csehektől viszont 47 százalékkal az OECD adatai szerint. Közben GDP-nk sem nőtt olyan lendületesen.
Az egészségügy működtetésére relatíve kevesebbet fordítunk most, mint korábban a hasonló fejlettségű országokhoz viszonyítva. Uniós pénzből kórházak felújítására, műszerek beszerzésére sokat költöttünk, számos vidéki kórház és rendelő megújult, és néhány fővárosit is modernizáltak. A működtetésüket, a betegek ellátását azonban nem lehet uniós pénzből fedezni, ahhoz a kormánynak kellene a zsebébe nyúlnia. Nálunk az egészségügy nem prioritás, ezért nő a lemaradásunk még a V4-ekhez képest is.
De kit érdekelnek a V4-ek? Miért nem jutunk időben ellátáshoz?
Hosszú ideig konkrétan pénzt vontak ki a gyógyításból, és ezt nem az Orbán-kormány kezdte. A folyamatot 2004-ben a Medgyessy-kabinet indította azzal, hogy a 2003-as év kifizetéseinek 98 százalékában befagyasztotta a kórházi teljesítményeket. Innentől más összeg járt a „vonal alatti” és a „vonal feletti” betegekért. Ha valakinek olyan pechje volt, hogy a vonal feletti tíz százalékba került, akkor az egészségbiztosító visszatartotta az érte járó pénz 90 százalékát. Innentől a kórházak abban lettek érdekeltek, hogy kevesebb beteget lássanak el. A megszorítás módján az Orbán-kormány ugyan változtatott, de a lényegén nem. Az emberek hosszú várólisták végén találták magukat; ha súlyos betegségben szenvedtek, ide-oda küldözgették őket, hogy ne terhelje a kórházat az ellátásuk költsége. Eljött a magánegészségügy aranykora.
Miért, ha közben százmilliárdokat költöttek a kórházakra?
Már az előző szocialista kormányok idején óriási feszültség halmozódott fel az orvosok, kórházvezetők szintjén, mert az elvonásokat a betegek azonnal a bőrükön érezték, és a kezelőorvosuknak jelezték az elégedetlenséget. A háttérben akkor is, később is költségvetési okok álltak, és az Orbán-kabinet folytatta elődjei politikáját: hosszú ideig pénzt vont el a működési költségekből. A feszültséget a kórházak 2012-es államosításával kezelték, valamint a menedzsment hatáskörének folyamatos megnyirbálásával. Később enyhítettek a költségvetési szigoron, de a döntéseket továbbra is az országos központból hozzák, emiatt egy
központosított, tervutasításos rendszer verseng a legmodernebb menedzsmentismereteket alkalmazó magánpiaccal. Az orvosok megindultak a magánrendelések irányába, a betegek pedig utánuk.
A helyzet a pandémia miatt úgy módosult, hogy a kórházak átalányfinanszírozást kaptak, ami fontos volt a legnehezebb hónapokban, viszont az állam a helyzet enyhülésével sem tette érdekeltté a kórházakat a várólisták ledolgozásában. Az egészségügy hatalmas piac, azonnal reagál az ösztönzőkre, vagy ellenösztönzőkre. Nem csak a magánszektor: az állami is. A kabinet viszont szeret úgy tekinteni a szereplőkre, mintha az ott dolgozók valami fegyveres testület tagjai lennének, akik az utasításnál haptákba vágják magukat és mindent fegyelmezetten végrehajtanak. Nem ez történik. A kormány olyan rendszert talált ki, amellyel lefojtja a teljesítményeket. Ha viszont az állam projektként tekint egy-egy területre és a szakemberek elkötelezettségére épít, akkor sikereket ér el (például a csecsemőhalálozás csökkentése, szervátültetés átszervezése terén). A mindennapi csatákban az átlagember gyakran érzi a sodródást, a gazdátlanságot. Így hódít teret a magánegészségügy érvről évre nagyobb mértékben.
Konkrétabban?
2019-ben a legnagyobb magyar tb-finanszírozott intézmény a Semmelweis Egyetem volt, 34,8 milliárd forint támogatásból gazdálkodott. Ugyanez az egyetem 2011-ben 32,6 milliárd forinthoz jutott hozzá. Hétszázalékos volt a nominális növekedés, miközben csak 2012-ben közel hat százalék volt a pénzromlás üteme. Nem ez az egyetlen intézmény, amely csökkenő reálértékű forrásból kénytelen gazdálkodni, miközben meg kellene honosítania az egyre drágább, modern egészségügyi technológiákat.
A hálapénz és a szolgálati jogviszony
A kormány hatalmas lépésre szánta el magát: bűncselekménnyé nyilvánította a hálapénz adását és elfogadását, és ezzel együtt tetemesen megemelte az orvosi béreket. Az orvosok soha korábban ekkora béremelést nem kaptak, cserébe azt várták, hogy csak az állami egészségügyben dolgozzanak, hagyjanak fel a privátpraxisukkal, fejezzék be (vagy legalábbis engedéllyel tegyék csak meg), hogy délutánonként a nagy magánklinikákon rendelnek, vagy operálnak. Meredek lépés, de a hálapénzt aligha lehet felszámolni úgy, hogy a betegek előbb elmennek egy magánrendelésre, majd az államiban ugyanannál az orvosnál gyógyulnak. Honnan lehet akkor tudni, hol ér véget a magán- és hol kezdődik az állami? Meddig vizitdíj és honnan hálapénz?
Az államnak végül nem volt ereje arra, hogy ténylegesen tiltsa a kettős jogviszonyt, lényegében minden állami orvos ott praktizál munka után, ahol szeretne.
A fiatal doktorok egzisztenciális bizonytalansága enyhült, de az orvosi béremelés több állami kórháznál egyszerűen felzabálja a gyógyításra fordítható összeget. A korábbi 70-80 százalékos bérhányad nem egy helyen 90 százalékra nőtt, a maradékból kellene a gyógyszertől a kötszerig a műtéti fonaltól az egyszerhasználatos eszközökig mindent megvenni. A magánkórházaknak nincs ilyen gondjuk, hiszen eleve csak nyereséges beavatkozásokat végeznek. Bajban azok a betegek vannak, akiknek nincs pénzük, vagy olyan gyógymódra van szükségük, amely nem található meg a magánklinikákon.
Egyre több a magánkiadás, zsebből fizet a magyar
A visegrádi országok közül 2010-ben még a lengyelek költötték a legnagyobb összeget zsebből az egészségügyre, az OECD adatai szerint minden lakosuk 459 dollárt fizetett ki a gyógyulása érdekében. Hazánk hangyalábnyomnyival lemaradva (458 dollár) a második helyen állt akkor. A legfrissebb adatok szerint most már messze vezetünk: 611 dollárral. A V4-ek között egyetlen olyan állam sincs, ahol az 500 dollárt elérné a fejenkénti lakossági költés.
A fogorvos, a nőgyógyász és a bőrgyógyász hagyományosan olyan terület volt, ahol szívesen kerestek fel az emberek magánorvost, de ma mindenféle magánrendelésért fizetünk, és egyre nagyobb arányban a műtétekért is. A magánszektorban ugyanis nem kell várni, csak utalni. Egy térd- vagy csípőprotézis műtétért jellemzően egy-két millió forintot kérnek el. Egyes magánklinikákon a járvány alatt megduplázódott a korábbi forgalom, mert az emberek nem tudják kivárni az állami listákat. Az ortopédiai műtétek mellett nagyon sok szürkehályog-beavatkozást is végeznek azoknak, akik inkább fizetnek, mint félig vakon várjanak a műtétre.
Százmilliók a konkurenciának
A magyar állam 2020 nyarán 287 millió forint állami támogatást adott Kóka János cégének, a Doktor24 Medicina Zrt-nek a koronavírus hatásainak ellensúlyozására. Új magánkórházának beruházásához járultak így hozzá. A volt gazdasági miniszter és az SZDSZ egykori elnöke majd frakcióvezetője olyan időszakban kapott jelentős támogatást, amikor az állami egészségügy nagy részét leállították a járvány miatt. A betegek kényszerből a magánklinikákat keresték fel, közben a kormány nem az egyre növekvő állami várólisták leoperálására költötte az általuk járulék, adó formájában már befizetett összeget.
Közben hatalmas erőket összepontosítanak a magánegészségügy visszaszorítására. Milliárdokat fordított az állam a lombikbébi központok államosítására. Két körben vételi ajánlatot tettek az összes magánklinikára, a második alkalommal úgy, hogy jogszabályi úton előzetesen ellehetetlenítették a működésüket. Racionális érv nincs arra, hogy miért ne lehetnének magán lombikbébicentrumok az országban. A magánbefektetők kivásárlására jelentős összeget költött az állam, amit fordíthatott volna az állami szolgáltatások javítására is.
A kormány csökkenteni szeretné a magánszolgáltatók tb-finanszírozását. Számos olyan vállalkozás létezik ugyanis, amely magánkézben van, de biztosítottakat (is) ellát, és a kezelés költségét az egészségbiztosító megtéríti. A művesekezelések, CT-, MR-szolgáltatók mellett laborok, de például ortopédiai sebészetek is működnek így. A betegnek ezek az ellátások nem kerülnek pénzbe, pedig magántulajdonú intézményben kezelik vagy vizsgálják ki őket.
2010-ben még a fekvőbeteg-szakellátásnak juttatott források 17 százaléka került a vállalkozásokhoz, 2019-re ez az arány 1,4 százalékra csökkent – állítja Boncz Imre, a Pécsi Tudományegyetem professzora a Medicina Évkönyvben. A járóbeteg-ellátásból 28 százlakról 5 százalékra nyomták le a vállalkozói kifizetések arányát. A CT-, és MR-kassza 34 százaléka helyett már csak 14 százalékot vittek el a magánzók.
Sorozatban szorították ki tehát őket a tb-támogatott ellátásból. A vállalkozók nem csuktak be, hanem áthelyezték magukat a fizetős egészségügybe. A CT-k átköltöztek a bevásárlóközpontokba, sorra nyíltak a magánlaboratóriumok. A lomha állami egészségügy és a gyorsan reagáló magánszektor versenyében az utóbbi áll jobban.
Mert a magán jobb, mint az állami?
Nem, de az államiban olyan elavult irányítási konstrukciót alkalmaznak, amely nem versenyképes a magánegészségüggyel. Óriási tőkebefektetés történik a szektorba, sorban jelennek meg a befektetők között a leggazdagabb magyarok, nyugati tőkealapok, de a magánszereplők még mindig kicsik. A legnagyobb bevételű gyógyító intézmény, a Budai Egészségközpont 9 milliárd forintos nettó árbevétellel egy közepes méretű megyei kórház szintjén állt 2019-ben. A járvány előtti utolsó békeévben vagy húsz ennél nagyobb forgalmú állami intézmény létezett.
A trendek mégis félelmetesek, a koronavírus ugyanis hónapokra megbénította a magyar ellátórendszert, a betegek számára a magánegészségügy látszik kiútként. Persze lenne más megoldás is. Volt már rá példa, hogy az állami intézményeket ösztönözték a várólisták leoperálására, és jól is működött.
Tényleg minden rossz volt az elmúlt 12 évben?
Nem, komoly sikereket is elért a magyar egészségügy: ritkábbak fordulnak elő rettenetes kórházi állapotok, sok új épületet emeltek, megnőtt a CT-k, MR-ek száma, sikerült a hálapénzt visszaszorítani. Hatalmas szakmai siker, hogy a stroke halálos kimenetelét jelentősen tudtuk csökkenteni. A szülészek és a gyerekgyógyászok összefogásának eredménye, hogy jelentősen kisebb lett a csecsemőhalálozás. Magyarországon is végeznek már tüdőátültetést, még gyereken is. A volt szocialista országok közül nálunk a legnagyobb a covid-átoltottság. Van tehát siker bőven, de kudarc is. Összeállításunkban azt a bosszantó jelenséget vizsgáltuk, hogyan tör előre a magánszektor ott is, ahol az ellátást az államnak kellene biztosítani. A várakozási idő miatti lakossági elégedetlenség jogos, főleg, hogy néhány milliárd forinttal és a hazánkban is meglévő modern menedzsmenteszközök alkalmazásával hónapok alatt kezelni lehetne a várólisták problémáját. Ahogy egyébként most világszerte teszik.
Nyitókép (illusztráció): térdvizsgálatot végeznek egy új Tesla MRI-berendezéssel az Egészséges Budapest Program (EBP) keretében beszerzett új diagnosztikai és terápiás műszerek bemutatásán az újbudai Szent Imre Egyetemi Oktatókórházban 2019. szeptember 17-én (fotó: MTI/Soós Lajos)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
