Most még jobban megüti itt az embert a történelem rettenete – bejutottunk a bezárt mohácsi emlékparkba – Válasz Online
 

Most még jobban megüti itt az embert a történelem rettenete – bejutottunk a bezárt mohácsi emlékparkba

Zsuppán András
Zsuppán András
| 2026.10.16. | Kult

Az augusztusi évfordulóra nem készült el a megújult Mohácsi Nemzeti Emlékhely, és a Hádész-kapu még október elején is zárva van a látogatók előtt, de a nemzeti parknak köszönhetően bejárhattuk a helyszínt. Az átépítés során sikerült megőrizni az 1976-os kialakítás építészeti és képzőművészeti értékeit, az új kápolna és a földalatti kiállítóterek pedig valódi szintlépést jelenetek: 2028-ra Európa egyik legfontosabb, komplex csataemlékhelye jön létre a kivégzések mezején. Kifogásolni legfeljebb azt lehet, hogy a 2011-es, félresikerült Korona-fogadóépület állva maradt. Közben a csatamező egésze továbbra is értelmezhetetlen: a főbb emlékezeti pontokat nem jelöli semmi a tájban, nincs egy kerékpárral vagy gyalogosan bejárható körtúra, sőt, a terület egésze sem védett. A Válasz Offline hetedik száma az idén 500 éve vívott mohácsi csatáról szól, ez a cikk ízelítő a novemberben megjelenő kiadványból; a kötet már előrendelhető webshopunkban.

hirdetes

Nem lehet ugyanazzal a tudattal állni az alacsony földhányás előtt, mint korábban, amikor még senki nem tudta a valóságot. Megdöbbentő, milyen kicsi. Persze le van írva minden tanulmányban, hogy alig több tizenöt négyzetméternél. Látni mégis más.

– Ez a III. számú tömegsír? – kérdezzük.

Kísérőnk, a nemzeti park természetvédelmi őrszolgálatának vezetője bólint.

– Az meg ott a IV. számú – mutat egy nagyjából feleakkora földhányásra.

– Ezekben akkor már nincsenek csontok – mondjuk bizonytalanul.

– Nincsenek, ezt a kettőt tárták fel az elmúlt években Pálfi Györgyék. De a halmokat a felújítás után helyreállítottuk, így a helyük továbbra is látszik.

Átsétálunk a terület közepén található, a többinél magasabb kiemelkedéshez, amely az I. és a II. számú sírt rejti. Ez érintetlen, akárcsak a többitől kissé távolabb eső V. számú. Ebben a három sírban ma is ott vannak a sekély gödrökbe hányt halottak.

A Válasz Online olvasói jól ismerhetik ezt a történetet: Élő Anita részletes cikkben mutatta be Pálfi György és kollégái nemzetközi jelentőségű tudományos kutatómunkáját, amely két tömegsír 2020-ban elindult újbóli feltárásával és a csontmaradványok vizsgálatával kiderítette, nem a csatában elesettek nyugszanak a 20. század második felében megtalált sírokban, hanem az a körülbelül kétezer keresztény fogoly, akiket két nappal az ütközet után egy vérgőzös oszmán győzelmi ünnep során kivégeztek.

A III. számú tömegsír feltárása 2020. szeptember 11-én (fotó: MTI/Sóki Tamás)

De tényleg más olvasni róla, és más a földhányás előtt állni. Ezért fontosak a helyek, a maguk térbeli jelenvalóságában. Képesek az ember számára valóságossá tenni az elmesélt dolgokat, amelyek mindaddig csak történetek maradnak. Ezért keresik fel az emberek az idők kezdete óta a sorsfordító események helyszíneit: hogy ott jelenvalóvá váljon a múlt.

Mohácson most már, hogy pontosabban tudjuk, hol állunk, a történelem egész iszonyata szakad rá a látogatóra. A Sátorhely melletti nemzeti emlékhely nem maga a csata helyszíne, bár része annak a jóval tágabb földrajzi térnek, amit mohácsi csatamezőnek nevezhetünk.

Ez egészen pontosan az oszmán kivégzőhely.

Ahogy a kutatók dolgoznak, lépésről lépésre még a mészárlás tere is rekonstruálhatóvá válik: a foglyokat kisebb, jobban kezelhető csoportokra osztották, az embereket egyenként nyakazták le a frissen kiásott, sekély hullagödrök mellett, és a holttesteket azonnal a gödörbe dobták. Azért ilyen kicsik a gödrök, mert a törökök nem bajlódtak fölöslegesen az ásással: az egymásra dobált hullákkal szinültig megtöltötték tömegsírokat, tetejükre vékony földréteget terítettek.

A tudományos kutatás friss eredményei átértelmezték az 1976-ban átadott nemzeti emlékhelyet.

*

Az augusztus végi megemlékezés előtt minden arról szólt, hogy nem készült el időre a terület felújítása, végül tíz áldozat koporsójának jelképes újratemetésén a nagyközönség nem is vehetett részt, csak a kormány tagjai és az egyházi méltóságok mehettek oda az új kápolnához, ahol a koporsókat elhelyezték. Korábban megírtuk, hogy a tervezett, nagyszabású történelmi kiállítás, amelynek lapunk vendégszerzője, Varga Szabolcs a kurátora, szintén nem készült el, mert nem sikerült befejezni a kiállítótér építését. A csúszásról nem a beruházást menedzselő Duna-Dráva Nemzeti Park tehet, hanem a Lázár János vezette építési minisztérium, amely 2023 tavaszán a Mohács 500 program beruházásainak felelőse lett. A kormány végül csak 2024 őszén véglegesítette a 6,7 milliárdos forrást a nemzeti emlékhely teljes körű, átfogó rekonstrukciójára. A minisztérium 2024 legvégén adta ki az utasítást a közbeszerzések megindítására, ami 2025 elején történt meg:

a megvalósítás egy teljes évet csúszott a nehézkes ügymenet miatt.

Most azért állhatunk a tömegsírok előtt, mert a nemzeti park megengedte, hogy bejárjuk a gyakorlatilag elkészült emlékhelyet, bár a bronzrácsos Hádész-kapu a látogatók előtt még zárva van. Tanúsíthatjuk, hogy tényleg az utolsó simításokat végzik az építményeken és a kerten, majdnem minden készen áll – vagyis ha nem vesztegeti el az időt a tárca előző vezetése, mindez akár az évfordulóra is elkészülhetett volna.

A helyreállított emlékpark 2026 októberében, középen az I. és II. számú tömegsír, az ösvény két oldalán Kő Pál Tomorit és II. Lajos királyt ábrázoló szobrainak másolatai, a háttérben az új kápolna (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ötszáz év súlyával szembesülve azonban mondhatjuk, hogy mégsem ez a legfontosabb. Legalábbis másodlagos ahhoz képest, milyen lesz az átépítés nyomán az emlékhely, hogy néz ki most az európai történelem egyik kulcsfontosságú eseményének helyszíne. Hiszen a mohácsi csatamező nemcsak a magyarok számára fontos emlékezeti tér.

Európában és Észak-Amerikában a csataterek közkedvelt helyszínei az örökségturizmusnak, Magyarországon azonban Mohács az egyetlen olyan csatamező, amely hasonló szerepet tölt be, mint Waterloo, Gettysburg vagy a normandiai partok. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan miért ott van a nemzeti emlékhely, ahol, mire is emlékeztet, és hogyan viszonyul ez a téri egység a csatamező egészéhez, muszáj jóval távolabbról elindulni.

A jeltelen mező

Amikor Kisfaludy Károly 1821-ben papírra vetette a híres sorokat – „nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” –, a Duna menti püspöki mezővárosban és környékén szinte semmi nem emlékeztetett a csatára – és nem is nagyon tudta senki, hogy ténylegesen hol zajlott az ütközet. Nem tudni, hogy a költőnek volt-e bármilyen személyes tudása a környékről, mindenesetre a versben egyértelműen fogalmazott:

„Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, / Fénytelen itt szunnyad s kő se’ mutatja helyét!”

Kisfaludy tehát úgy tudta, hogy a csatamezőt nem jelöli semmi, és ebben – akár járt ott, akár nem – igaza volt. A mohácsi sík ténylegesen mezőgazdasági művelés alatt állt, ahogyan ma is: kiváló szántók vannak errefelé, az ország legjobb földjei, noha a beszabályozott, vízmentesített, nagy táblákra osztott táj képe ma már nagyon más, mint a 19. század elején.

A csatatér középső része, a tarlóban kirajzolódó világos sávok az eltűnt Borza-patak nyomai, a terület nagy része intenzív művelés alatt áll (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Korábban részletesen bemutattuk, hogy csak egy évtizede kezdte el a csatatérkutatás Bertók Gábor vezetésével az apró leletek puzzledarabkáiból összerakni, hogy hol zajlott az ütközet, és ez a munka még nagyon távol van attól, hogy befejezett legyen.

Ha mi nem tudjuk, ezen a széles síkságon pontosan hol történtek az események, honnan tudták volna ezt a csata után háromszáz évvel? A nemzeti múlt iránti megélénkült érdeklődés miatt – akárcsak Európa más országaiban – a romantikus korszakban erőteljesen megjelent az emlékműállítási igény, de ehhez a földrajzi környezet kevés fogódzót nyújtott.

Ha nincs egy karakteres táji elem, vagy időben felállított emlékjel, akkor

a mezei csaták pontos helyszínét a népi emlékezet legfeljebb két-három nemzedéken át őrzi meg,

és a kézzelfogható nyomok is csak néhány évtizedig láthatók.

Mohács esetében a lokális emlékezet mindössze két kitüntetett pontot tartott számon. Az egyik Lajos király halálának feltételezett helyszíne a Csele-patak hídja mellett, a várostól északra, ahol 1864-ben az első köztéri emlékművet felállították, és ahol ma is áll a millennium idején megújított kőobeliszk. A másik a Törökdombnak nevezett magaslat az eszéki országút mellett, a lápos Vizslaki-rét peremén, amelyről később még lesz szó.

A Csele-patak átkelőjét a hagyomány régóta Lajos király halálának helyszíneként tartotta számon, itt épült az első köztéri emlékmű 1864-ben, a mai kőobeliszk a millenium idejéből való (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Mivel magán a csatamezőn nem volt mit megjelölni, és nem is volt egészen világos, hogy hol húzódott, magában a városban keletkeztek a helyszíntől független, ex situ emlékezeti pontok.

Ilyen az úgynevezett Csatatéri emlékkápolna, amit Király József pécsi püspök emelt 1816-ban a város déli peremén található Kálvária-dombon a 290. évfordulón. Nevével ellentétben nem a csatatéren áll, hanem az Eszéki úti katolikus temetőben, de valaha legalább volt vizuális kapcsolata a csatamezővel: tetején kilátóteraszt alakítottak ki, ahonnan akkoriban még rá lehetett látni a várostól délre elterülő földekre. Később nemcsak a vizuális kapcsolat szűnt meg, hanem a terasz is, mivel 1856 és 1860 között a rossz állapotba került épületet Hild József tervei szerint átalakították.

Hasonlóan ex situ emlékhelyet hozott létre az 1926-os négyszázéves évforduló, amit a magyar állam rendkívül komolyan vett. Ehhez az alkalomhoz köthető az impozáns modern fogadalmi templom felépítése Mohács főterén, amely olyan nagy vállalkozásnak bizonyult, hogy csak 1940-ben szentelték fel, tornya pedig soha nem épült meg.

Lucernásból nemzeti emlékhely

Ezekből az emlékezeti pontokból éppen az hiányzott, ami a Sátorhely melletti tömegsírokat olyan megrendítővé teszi: a földrajzi és történelmi hitelesség. Ráadásul a Vadász György tervei szerint 1976-ban létrehozott emlékpark

a korszak építészetének és tájépítészetének kimagaslóan értékes, mélyen átgondolt, magas színvonalú alkotása volt.

De miért pont ez a földdarab, a 7,5 hektáros egykori lucernás lett a csata központi emlékhelye?

Az 1960-as első feltárás fényképei (Papp László hagyatékából / Országos Széchényi Könyvtár)

A Mohácstól délre elterülő földeken 1949-től a Sátorhelyi Állami Gazdaság folytatott nagyüzemi szántóföldi művelést a korábbi Habsburg uradalom örököseként. Koller Márton, az állami gazdaság fogatosa 1960. április 6-án a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészeinek megmutatott egy területet Sátorhely határában, ahol tudomása szerint néhány évvel korábban árokásás során emberi csontokat találtak. Papp László régész már egy éve kutatásokat folytatott a környéken, hogy rábukkanjon a csatában elesettek maradványaira. A fogatos által mutatott lucernás tábla valóban ígéretesnek tűnt: embercsontokat dobott ki a föld.

Papp László szeptemberben ásatást kezdett, és megtalálta az első két tömegsírt (az I. és II. számút). Az már csak a rendszerváltás után derült ki, hogy miért is zajlott korábban árokásás a területen, és a csontokról miért nem értesítettek senkit: a Rákosi-rendszerben hirtelen ellenséggé minősített Jugoszlávia ellen építettek ki a területen határvédelmi rendszert, és a bunkereket kötötték össze futó- és harckocsiárkokkal. Erről azonban az ’50-es évek viszonyai között nem lehetett beszélni.

A lelőhelyet az Országos Természetvédelmi Hivatal 1973-ban védetté nyilvánította, és megbízták Vadász György építészt a 450. évfordulóra megálmodott emlékpark megtervezésével. Vadász tervének nagyszerűsége abban állt, hogy a tömegsírokat állította terv középpontjába, az egész emlékhelyet köréjük szervezte. Az alapgondolatra később így emlékezett vissza:

„Földbe süllyeszteni az emlékezés fájdalmát! – határoztuk el Szlezák Gusztáv építész-barátommal.”

A történelmi emlékhely 1977. június 17-én, jól látszik az eredeti koncepció szigorú geometriai rendje, a terület még szinte teljesen kopár; az egyetlen magasba szökő elem a kapu (fotó: MTI / Bajkor József)

A két tömegsír körül a területet Vadász enyhén lesüllyesztette, így a földből éppen csak kiemelkedő magaslatot hozott létre, ahol fehér virágkiültetéssel jelölte meg a sírok területét, a halmon végigfutó vörös növénysávok pedig lecsorgó vért, repedéseket idéztek. Ezt a központi halmot koncentrikus körökben befelé sűrűsödő gyepkörök és sétányok vették körül, a 90 bandérium földbeszállását jelképezve. Az emlékparkot erdősávokkal szigetelte el a környező földektől, de ez a sáv délnyugaton úgy 30–40 méter szélességben megtört, és a török támadás irányából fekete balkáni fenyők dárdahegye irányult a tömegsír-középpont felé. Mintegy velük szembeszállva sorakozott fel a magyar sereget jelképező 120 darab kopjafa, öt különböző művész alkotásai. Kiemelkednek közülük Kő Pál népmesei hangulatú, zseniális faszobrai: Lajos király, Tomori Pál és a rettenetes Szulejmán-bálvány, zsákjában levágott magyar fejekkel.

Ebbe a páratlanul átgondolt tájépítészeti mesterműbe integrálni lehetett a kivitelezés során megtalált újabb tömegsírokat, a terület lesüllyesztésekor előkerült III. és IV. sírt, valamint az öntözőrendszer kiépítése során megtalált V. számú sírt. Az ösvények megkerülik a kis halmokat, az éterien szabályos szimmetria megbicsaklik, enged a sírok esetleges – de sérthetetlen – pozíciójának.

Egy későmodern remekmű: Vadász György földbe süllyesztett emlékpavilonja Illés Gyula csorgókútjával (forrás: Magyar Építőművészet 1978)

A tájépítészeti részhez tökéletesen illeszkedett a földbe süllyesztett emlékpavilon, amelynek zárt belső udvarán Illés Gyula szobrászművész három részre szakadó országot jelképező kőcsorgója állt. Az egyetlen magasba szökő alkotás Pölöskei József ötvösművész megtört ívű, hatalmas, bronz csonthálót formázó Hádész-kapuja volt, amely a bejáratot jelezte az út felől.

Ez volt tehát az 1976-ra megszületett, valóban maradandó remekmű. Az élet különös fintora, hogy

ezt a szikár, gondolatgazdag, méltóságteljes emlékhelyet saját alkotója rongálta meg,

amikor 2011-ben kiegészítette egy lábakon álló, posztmodern fogadóépülettel, amely mellett eltörpül a Hádész-kapu, és pöfeteg formájával, instabilitást sugalló, bizonytalanul billegő tömegével meghökkentő minőségi kontrasztot mutat az eredeti művel. A Korona-épületnek nevezett képződményt a megnövekedett igények hívták életre, mivel az eredeti, földbe süllyesztett emlékpavilonban nem volt sem fedett kiállítótér, sem nagyobb büfé, csupán két látogatói vizesblokk meg egy kisebb iroda-raktár. Vadász saját korábbi tervezői alapgondolatával ment szembe, amikor a megkívánt új funkciókat részben a magasba emelte – így került az üvegkorona felső részébe egy panorámakávézó. A kiállítótér ellenben az új fogadóépület föld alatti szárnyába került, de továbbra sem volt ahhoz megfelelő méretű, hogy a hely jelentőségéhez méltó kiállítást lehessen benne berendezni.

A pöfeteg Korona-épület a felújítás után zártabb lett, de szebb nem, tömege elnyomja az eredeti főbejáratot, a Hádész-kaput (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezt az értékzavaros, rendszerváltó-posztmodern hangulatú második fázist követte a most befejezett harmadik átépítés, amit ismét a Vadász Építész Stúdió tervezhetett. A stúdiót a 2024-ben elhunyt Vadász György fia, Vadász Bence vezeti. A megbízói elvárás ezúttal az volt, hogy a meglévő emlékhely felújítása mellett egy 1500 négyzetméteres földalatti kiállítóteret kell létrehozni, vagyis a mostani átalakítással a nemzeti emlékhely valójában jelentős méretű múzeummá válik, továbbá gondoskodni kell a 2020 óta feltárt két tömegsírban lévő csontmaradványok méltó elhelyezéséről, a jogszabályok és a kegyeleti szempontok sem engedik ugyanis, hogy a csontokat visszahányják a gödrökbe. Olyan nagyberuházás körvonalózódott ebből a programból, amit

joggal lehet a waterloo-i csatatér 2014-re lezárult átfogó fejlesztéséhez hasonlítani,

és tudomásunk szerint az előző kormány számára valóban a nemzetközi szinten is feltűnést keltő belgiumi projekt jelentette a mintát.

Múzeum és szakrális hely született

Vadászék a feladatot kimondottan elegánsan oldották meg, figyelve arra, hogy az 1976-os emlékhely semmilyen meglévő értéke ne vesszen el. A tájépítészeti koncepció szinte érintetlen, csak a török éket jelképező fenyőket kellett kivágni, és a megváltozott klímát jobban elviselő tiszafákra cserélni. A szobrokat és kopjafákat restaurálták, vagy másolatokra cserélték. A külső, koncentrikus sétányról eredetileg tíz félköríves, pihenőként szolgáló növényöböl nyílt, ezekben most zászlótartó talapzatokat helyeztek el. Felvetődött, hogy a csatában részt vett nemzetek zászlóit helyezik el rajtuk, ezt azonban érdemes átgondolni, mivel modern zászlók (és modern nemzetek) visszavetítése Mohács korába zavaró anakronizmust teremthet.

Az új kápolna Zsolnay cseréppel fedett tornya a korábbi fakereszt helyén új hangsúlyként jelenik meg az emlékpark terében (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A középső öbölben az 1990-es évek óta fakereszt állt – az 1976-os koncepcióba vallási szimbólumok nyilván nem fértek bele. Most ennek a helyére került a központi kápolna, amelynek színes Zsolnay cseréppel fedett tornya új szimbolikus hangsúlyként jelenik meg az emlékparkban, és szerves módon továbbírja az eredeti koncepciót. A belső tér puritán, csupán egy oltár, egy kereszt és egy tabernákulum van benne, a magasba szökő toronysüveg belsejét aranyfüst borítja, kettős járomra felfüggesztve egyetlen lélekharang lóg.

Aranyfüsttel borított belső és lélekharang (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A kápolna körül egy félköríves betonfalon néhány táblán az azonosított áldozatok nevét olvashatjuk. A lista soha nem lesz megközelítőleg sem teljes, a katonák többsége bizonyára örökre névtelen marad, de a történészi kutatásokból mégis összeállt egy lista, ami idővel még bővülhet. A kápolna alatti altemplomba két oldalról vezet lejáró; lent egyrészt egy újabb szakrális tér kapott helyet az ismeretlen katona szarkofágjával és egy Kanizsai Dorottya / Madonna relieffel (mindkettő Borbás Márton alkotása), másrészt a római bazilikák szentélykörüljáróira emlékeztető, íves térben a két tömegsírból származó csontokat fogják tárolni.

Az altemplom az ismeretlen katona szarkofágjával és egy Kanizsai Dorottya / Madonna relieffel (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az antropológiai kutatást vezető Pálfi György ötlete volt, hogy

egyedülálló módon kombinálják a múzeumi raktár és az osszárium funkcióit:

a csontok dobozokban lesznek, polcrendszeren tárolva, ami biztosítja a jogszabályokban előírt tárolási körülményeket (a csontok ugyanis továbbra is régészeti leletnek számítanak, leltárba vett múzeumi darabok), másrészt viszont egy alkápolna kegyeleti terében vannak, ahova a látogatók természetesen nem léphetnek be. A két tömegsír leleteinek tudományos kutatása a tervek szerint 2028-ig tart, a csontok elhelyezésére csak azután kerülhet sor, addig a leletek Szegeden maradnak. A megoldás egyben azt is biztosítja, hogy a csontok a további vizsgálatok számára is hozzáférhetők lesznek.

Egyszerre régészeti raktár és osszárium: ide kerülnek majd a csontokat tartalmazó dobozok, ha a kutatás 2028-ban befejeződik (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az egyik jelentős és jól látható hozzátétel a kápolna, a másik viszont a föld alatt van: az emlékpavilon két oldalán, szárnyakra emlékeztető bővítésekben elhelyezett múzeumi tércsoport. Az igazi truváj azonban az, hogy ennek megépítéséhez a bonyolult földalatti szintviszonyok miatt az eredeti emlékpavilont teljesen el kellett bontani, és a földalatti keresztszárnyak megépítése után újjá kellett építeni. Formailag semmi nem változott, mintha az 1976-os későmodern süllyesztett udvart látnánk Illés Gyula visszahelyezett csobogójával, de ténylegesen visszaépítés történt, amit természetesen elárul a mészkőlap-burkolat újszerűsége. A süllyesztett térnek régebben csak az egyik oldalán voltak helyiségek, most viszont az új múzeum szívéve válik, ahonnan mindkét kiállítótér megközelíthető, és a látogatók kényelmét szolgáló egységek is helyet kaptak. Akárcsak a kápolna, szerves továbbírás ez is: az 1976-ban még elképzelhetetlen igények kielégítése az eredeti építészeti minőség sérülése nélkül.

Az emlékpavilon valójában pontos másolata az 1976-os eredetinek, amit a földalatti múzeum építése miatt le kellett bontani; az udvar az új múzeum központjává válik (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Eddig tart, ami jó. Ami nem jó, arról nem a mostani tervezők tehetnek, legfeljebb annyiban, hogy azt a radikális megoldást – emberileg teljesen érthető módon – nem vállalták fel, hogy a Korona-épületet lebontsák. Ezen az építészeti tévedésen semmilyen felújítással nem lehet javítani, sőt, talán a mostani átalakítás, ami a folyton beázó üvegkupolát lemezborítással zártabbá tette, ha lehet, még rontott is rajta. A Korona-épület most úgy néz ki, mint egy különösen ormótlan mezőgazdasági létesítmény, valami rejtélyes rendeltetésű siló, amit pont az emlékhely bejáratába telepítettek. Szükség egyáltalán nincs rá most, hogy elkészült az új, föld alá rejtett múzeum, és

előbb-utóbb valakinek rá kell szánnia magát a lebontására, mert esztétikailag elviselhetetlen.

Úgy látszik, ehhez meg kell várni a következő évfordulót. Nagy kár, hogy nem sikerült a felújítás közben észrevenni egy súlyos, elháríthatatlan statikai problémát.

Képzeljük el, milyen méltóságteljes lenne ez az együttes a gomba nélkül… (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Maradt más tennivaló is, amivel nem kellene újabb ötven évet várni: a csatamező bemutatása. Hiszen tudjuk: a nemzeti emlékhely nem azonos a csatatérrel, annak csupán egyetlen kiemelt pontját jelenti, de az ütközetet nem ezen a 7,5 hektáron vívták, sőt a régészeti leletek alapján azonosítható súlypontja sem itt volt. Az időben megcsúszott, erőltetett ütemben megvalósított nagyprojekt mellett azonban nem maradt energia és figyelem azokra a jóval kevesebb pénzből megvalósítható beavatkozásokra, amelyek a csatateret a látogatók számára érthetővé tehetnék.

Márpedig ez probléma: a kiállítás ugyan elmagyarázhatja a földrajzi tér kereteit, de ma előzetes kutatómunka és elszántság nélkül

esélye sincs az embernek arra, hogy bejárja a területet, és megértse, mi hol történt.

Nincsenek kijelölt, kerékpárral vagy gyalog bejárható útvonalak, és nincsenek megjelölve azok a pontok, amelyek a csata topográfiáját meghatározták. A mintának tekintett Waterloo esetében ez egyáltalán nem így van, ott minden helyszín és emlékmű megközelíthető.

Valahol itt van, vagy volt a Törökdomb, amely egykor a csatamező markáns terepalakulata lehetett; a bozót áthatolhatatlan (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Különösen nagy mulasztás, hogy ismét nem történt semmi a Törökdombbal, ahol már az 1970-es években is tervezték, hogy emlékművet állítanak, de a sátorhelyi emlékpark kialakítása mellett ez akkor is elmaradt. A Törökdomb valaha egy mesterséges magaslat volt a Budára vezető országút mellett, közvetlenül a Vizslaki-rét vizenyős, lápos övezetének a peremén. Eredetileg talán római őrtorony állt a tetején, hiszen a limes vonala is erre vezetett. Mindenesetre olyan markáns terepalakulata volt a mohácsi síkságnak, ami sokáig egyértelműen jelölte is a csatamezőt.

Diffúz hagyományokat őriztek meg a török krónikák arról, milyen szerepe volt a dombnak a csatában. Lehet, hogy semmilyen, de a magaslatról jól át lehetett tekinteni a síkságot. A dombot mindenesetre Szulejmán szultánnal hozták összefüggésbe, aki vagy itt imádkozott győzelemért, vagy itt állt a trónszéke. Erre utalt az egykorú oszmán elnevezés: Császárdomb (Hünkár tepeszi). A dombon Adzsem Haszán pasa budai beglerbég 1630 körül fából ácsolt kioszkot épített, köré árkokat ásatott, mellette kutat fúrt, hogy az átutazók friss vízhez jussanak. A Császárdomb muszlim zarándokhellyé vált, egyes keresztény források szerint dervisek vigyáztak rá. Az oszmán beszámolók alapján ez nem igazolható, de az biztos, hogy a csatában elesett török harcosok és Szulejmán szultán emlékhelyeként tisztelték.

A kis oszmán kioszkot a török kiűzése után, 1687-ben keresztény kápolnává alakították, ami egészen a 18. század közepéig fennállhatott, utána azonban eltűnt. Maga a domb és a mellette lévő Török-kút még sokáig szerepelt a térképeken. Noha a 19. századra a jelentőségét már elvesztette, teljesen feledésbe soha nem merült.

Ma a Törökdombot legfeljebb a térképen lehet azonosítani: a 20. század folyamán gyakorlatilag megsemmisíthették, bár olyan áthatolhatatlan bozót borítja, hogy nem lehet megmondani, a sűrűben maradhatott-e valami a halomból. Egy 1974-es adat szerint a kutat akkor megtalálták valamilyen földmunka során, de ki tudja, maradt-e belőle valami.

Régi kőkereszt Majs határában, amin tábla emlékezteti az utazót: itt van a tényleges csatamező, vagy legalábbis egy olyan része, ahol heves harcok voltak (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A másik olyan helyszín, amit mindenképpen meg kellene jelölni, az a terület Majs határában, ahol az elmúlt évek csatatérkutatásai során olyan nagy számban kerültek elő lövedékek, hogy egész biztosan elmondható: itt jelentős összecsapás zajlott. Bertók Gábor hipotézise szerint a majsi mező volt a helyszíne a csata első szakaszának, a magyarok és a ruméliai hadtest küzdelmének; ettől keletre szelte át a síkságot a Borza-patak, amely mellékágaival vélhetően a csatamező meghatározó alakulata volt, délre pedig az a dombsor húzódik, amelynek lábánál Földvár falut és a ruméliaiak táborát lehet feltételezni. Noha ma már a Borza medrének nyoma sincs, mivel a vízrendezések után elszántották, a patak még a 19. századi térképeken is jól megfigyelhető, sőt a határ horvát oldalán is látható.

A Borza árka a hatákerítés drótrácsán keresztül, a horvát oldalon; a magyar oldalon a medret is elszántották (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A mohácsi sík abból a szempontból viszonylag szerencsés helyzetben van, hogy beépítés, iparosítás egyelőre kevéssé fenyegeti, csak a város déli peremén látszik az agglomerációs terjeszkedés. A magyar szabályozási környezetben azonban semmilyen eszköz nincs arra, hogy egy kiterjedt csatamező védelmét garantálni lehessen, legfeljebb a tájképvédelmi övezet homályos (és nem sokat érő) kategóriáját lehetne rá alkalmazni. Azt sem alkalmazzák.

Ha valahol indokolt lenne kitalálni egy olyan keretrendszert, amely tartósan biztosítja egy csatamező épségét és kutathatóságát, az pont a mohácsi síkság lehetne. Bár még mindig rengeteg mindent nem tudunk róla, mégiscsak ez az egyetlen olyan magyarországi csatatér, amelyről már több száz oldalnyi szöveg született, és ahol évről évre egyre több részlet bukkan elő a feledés mindent betakaró szőnyege alól.


Nyitókép: a Mohácsi Nemzeti Emlékhely légifotón (Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A Válasz Online csapata az emlékparkban (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
#emlékezet#építészet#évforduló#kápolna#Kő Pál#Mohács 500#mohácsi csata#tömegsír#történelem#Vadász Bence#Vadász György