„Ez az ember nem menekült sehova, kivégezték” – lemészárolt foglyok fekszenek a szombati mohácsi újratemetés koporsóiban
Az 500 éves évfordulón katonai tiszteletadás mellett helyezik végső nyugalomra a Mohácsi Nemzeti Emlékhely új kápolnájában annak a tíz katonának a földi maradványait, akiket a mohácsi csata tömegsírjaiban nyugvó mintegy kétezer áldozat közül választottak ki. Miért nem találtak rá mintegy 450 évig a tömegsírokra? Hogyan hozott fordulatot a nyakcsigolyán végigfutó két vágásnyom az utóbbi évek Mohács-kutatásában? Hogyan jöttek rá, hogy nem a törökök elől menekülők fekszenek a sírokban, hanem kivégzett hadifoglyok? A Szulejmán szultán vérgőzös oszmán győzelmi ünnepe során kivégzettek történetét és azt feltáró gigantikus kutatás fordulatait felidézve emlékezünk a csatában elesett több mint tízezer keresztény katonára.
– Segítenél? Adjatok kölcsön egy embert. Egy hónapra.
Így kezdődött 2020 nyár végén, a mohácsi csata akkori évfordulója előtt egy nappal, egy Pécsről érkezett telefonos segítségkéréssel. Már egy hónapja folytak az előkészületek, hogy a csatatéren talált tömegsírok felfedezése után fél évszázaddal nekikezdjenek végre az emberi maradványok részletes vizsgálatának, ezt a munkát ugyanis azóta sem végezték el.
Hihetetlen, de hiába bukkantak rá az első tömegsírra az 1950-es évek elején, amikor sáncárkokat ástak az ellenségesnek tekintett Jugoszlávia határánál. A katonákkal titoktartást fogadtattak, a csontokat pedig visszatemették. 1960-ban kutatták fel őket újra, ám engedélyt akkor sem kaptak teljes feltárásra. Az 1976-os évfordulóra legalább már a sátorhelyi nemzeti emlékhelyet létrehozták, ekkor újabb tömegsírokat fedeztek fel, de teljeskörű feltárás továbbra sem történhetett. Nézegették, méregették, visszatemették mind az öt tömegsírt. Nem volt alkalmas hozzá a politikai klíma.
Mohács és az 1956-os forradalom emlékévei ugyanis egybeestek, 1976-ban ünnepelték a 450. évfordulót, és az állampárti diktatúra vezetése rettegett az akkor húsz éve kitört forradalom emlékétől. Ki akarta volna Kádárék tömegsírjait felidézni a mohácsi rettenettel?
Egymásba gabalyodott holttestek felfoghatatlan tömege
2020-ban Pálfi György, a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének vezetője igent mondott a telefonhívásra. Nem az az alkat, aki elszalad tudományos élete egyik legnagyobb lehetősége elől, még ha akkor ezt ő maga sem tudhatta.
Az „egy antropológus egy hónapra kölcsönbe” képtelensége rögtön kiderült, amikor megérkezett Mohácsra. Hat évvel ezelőtt történt mindez, azóta egy teljes csapat dolgozik a kutatáson, doktori iskolai projekt épült a programra, és messze nem tartanak a végén.
Életükben nem láttak olyat, mint ami akkor a szemük elé tárult. A régészek addigra kibontották a sírt. Az antropológusok egy ötven–hatvan, a szélein hetven–nyolcvan centiméter vastag,
emberi csontokból álló tömeget, sűrű hálózatot, koponyák és lábszárcsontok, bordák és csigolyák drámai egymásba fonódását látták.
Az egész olyan volt, mintha kicsontozták volna a holtakat, és egy óriási téglalapba nyomkodták volna bele a maradványokat. Megrázó látvány fél évezred elteltével is.
Pálfi György volt az egyetlen az antropológusok közül, aki legalább látott már életében tömegsírt. 1994-ben az ő korábbi francia témavezetője tárta fel a marseille-i pestisjárvány áldozatainak földi maradványait. Tömegsír volt az is, de nem is hasonlított a mohácsira. A francia városban egy hatalmas gödör alján szépen sorban feküdtek a dögvész áldozatai. Az ilyen rendezett temetkezésnél, ha egy sor betelik, akkor földdel borítják, és egy második rétegben fektetik rá a holtakat. Mohácson viszont egy kis sírgödörbe százával dobálták a testeket, így jött létre az egymásba gabalyodott testek felfoghatatlan tömege.
Mohácson nehéz rétegekről beszélni, noha hat-nyolc elhunyt hevert egymáson, a gödör szélein nyolc–kilenc is, mégis inkább hasonlított egy óriási embergombolyaghoz, amelynek tagjait egy alig 15 négyzetméteres területre zsúfoltak össze. Ötszáz évvel az elföldelésük után csak a csontjaik maradtak meg egy megrendítő tömbbé merevedve.
Mivel megfelelő gyakorlattal rendelkező antropológus nem dolgozott Pécsett, ezért eredetileg azt tervezték, hogy Budapestre szállítják a csonttömböt, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársai szétbonthassák. Hajóval vitték volna a mohácsi áldozatokat, a hatvan tonnás koponya- és csontrakományt a Dunán, de meghiúsult az elképzelés, mert technikailag túl kockázatos és rendkívül drága lett volna. Miután ez a terv kútba esett, a pécsi régészek antropológusok nélkül maradtak, így kerültek képbe a szegediek. Ott álltak tehát egy sátor alatt a mohácsi síkon, az emberi maradványok fölött. Először meg kellett fejteniük, mi is ez.
– Ha egyenként temetik el az embereket, akkor a bomlás során keletkezett nedveket felszívja a talaj. Ám itt nem ez történt. A holttestek egymást érték, földet csak a halom tetejére dobtak, ezért az emberi test lágy szövetei folyékony masszává álltak össze. A folyadék kitöltötte az üregeket, és idővel egyes nehezebb részek, csontok, csontvázelemek, olykor fél csontvázak is lejjebb süllyedtek, elvándoroltak, széleken feltorlódtak – magyarázza az antropológus.
Egy négyzetméter, húsz halott
A tömegsírhoz az oszmánok egy másfél méter mélységű gödröt ásattak, amelynek a feltáráskor csak az alján találtak emberi csontmaradványokat, ott viszont sosem látott tömegben.
Régészek, antropológusok álltak a csonthálózat előtt. Mit kezdjenek ezzel? Melyik koponyához melyik csigolya, melyik csigolyához melyik láb vagy kéz tartozik? Egyáltalán hogyan lehet megközelíteni a maradványokat? Egy normál ásatáson könnyen odaférnek a sírok mellé, de itt? A hármas tömegsír esetében egy négyzetméterre több mint 20 halott jutott!
A szélén lévő csontokat szivacsra térdelve bontogatták, a beljebb találhatókat úgy fejtették ki a többi közül, hogy pallót helyeztek a maradványok fölé, és a vastag lécen fekve, guggolva vizsgálgatták, mely csontok alkothatták egy-egy ember vázát.
Bertók Gábor, mai pozíciója szerint a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója, akkor a hármas tömegsír régészeti feltárásának vezetője beavatta az antropológusokat a legvalószínűbb elméletekbe. Esetleg a csatában elesettek nyugszanak itt, vagy – és ez a tűnik biztosabbnak – a törökök meglepték a magyar táborokban maradókat, a menekülőket lóval üldözve lekaszabolták, majd kezüknél, lábuknál fogva gödrökbe hajították és elföldelték őket.
Pálfi György hamar megértette, hogy a mohácsi tömegsír feltárása élete egyik legnagyobb tudományos kihívása lesz. Nem egy ember egy hónapi munkája, hanem sok kutató sok évi feladata. Eredetileg úgy tűnt, ez inkább a szervezőképességét teszi majd próbára.
Azután a felfedezése fordulatot hozott a Mohács-kutatásban.
Az antropológusok hetente váltották egymást, egyszerre négyen-öten is dolgoztak a síron, hogy lebontsák a csonthálót és egyénenként csoportosítva felszedjék a maradványokat. Új módszereket dolgoztak ki, hogyan lehet az azonos személyhez tartozó, szétvándorolt csontvázelemeket összetársítani.
2020. október elsejét írtak, már hetek óta dolgoztak, amikor Pálfi György megint Mohácsra érkezett, és a kollégái által a tömegsír melletti asztalra helyezett maradványokat nézegette. A csontok még nem voltak megtisztítva. Az évszázadok alatt az elbomlott lágyrészek a talaj részecskéivel keveredve agyagszerű mázzá alakultak, ez fedte vékonyan a csigolyák felszínét, ezért a finom részletek olykor nehezen voltak láthatók. Pálfi akkor észrevett valamit.
– Megláttam egy duplán szétvágott nyakcsigolyát, és azt mondtam: kétszer teljesen átvágták a nyaki gerincét, szinte ugyanott, egymás után.
Ez az ember nem menekült sehova, egyhelyben volt, kivégezték.
Mutatja az akkor feltárt 69-es számon regisztrált egyén második nyakcsigolyáján a két alig látható bevágást. A témán dolgozó doktorandusz, Vig Viktor tisztítás után ugyanezen a csigolyán megtalálta a harmadik hátulról érkezett, szintén halálos vágás nyomát is.
Elsőre nem értjük, miért van ennek akkora jelentősége, de van, ez hozta meg a fordulatot a Mohács-kutatásban.
– A csapások hátulról érték a férfit – magyarázza Pálfi György. – Ha a csatában harcolt vagy a táborból menekült volna, már az első, nyaki gerincvelőt átszelő vágástól földre zuhan. Egyszerűen lehetetlen egy menekülő embert ilyen módon többször, szinte ugyanott halálosan megsebezni – főleg lóhátról.
Nem sokkal később több állcsontot is talált kétszeres, háromszoros, hátulról érkezett, külön-külön is halált okozó vágásnyommal.
– Egy harcmezőn küzdő ember nyakára sem lehet többször ugyanoda sújtani. Főleg nem lóhátról, és úgy, hogy nagy valószínűséggel mindegyik csapás halálos lehetett. Máshogy kellett történnie.
Az a pici, alig látható két bevágás hozta meg a tudományos eredményt, amit kétszer kell megmutatni, hogy egyszer észrevegyük?
Pontosan.
Az antropológus azonnal hívta régi ismerősét, Szabó Árpád szegedi igazságügyi orvosszakértőt, hogy Mohácsra kell jönnie.
Tömeggyilkos után tömeges gyilkosság
Szabó Árpád elismert szakember, de a történelmi téma miatt meghökkentőnek hat, hogy ő volt az egyik szakértője a balástyai rém néven elhíresült sorozatgyilkos ügyének. A 2004-ben jogerősen tényleges életfogytiglanra ítélt kéjgyilkos legalább négy nőt ölt meg a Szeged melletti faluban.
Az orvosszakértő éppen a családjával nyaralt a Dunántúlon, de egy szóval sem jelezte, hogy nem fog a szabadsága alatt Mohácsra szaladgálni. Azt sem kérdezte, ugyan mi dolga lenne neki, a ma elkövetett gyilkosságok szakértőjének egy ötszáz évvel ezelőtti csatával? Dolgoztak korábban már közösen történelmi témán, Pálfi György és Szabó Árpád együtt azonosították Dombay Miksa Ágoston legendás első világháborús katonatiszt, az 1952-ben kényszerlakhelyén elhunyt vezérőrnagy jeltelen sírba helyezett földi maradványait.
Pontosan tudta, miért van rá szükség. A sírban félezer év múltán csak csontok maradtak. A régész érti a történelmi kontextust és a mellettük talált tárgyak jelentőségét, az antropológus ismeri a csontokat és ezek sérüléseit. Az igazságügyi orvosszakértő viszont a test lágy részeit is „látja”. Tehát azt, ami évszázadokkal ezelőtt lebomlott, megszűnt, nem létezik. A csigolyán levő vágásból következtetni tud arra, hogy a gyilkos átvágta a gerincvelőt, az állon levő pici rovásból pedig azt is tudja, hogy a nyaki verőér is roncsolódott.
– Nincs olyan nagy különbség a között, hogy valakit néhány évvel ezelőtt agyoncsaptak egy fejszével és elföldelték, vagy 500 évvel ezelőtt ölték meg egy karddal. Azt gondoltam, a szakértő szem látni fogja a halál okát – mondja Pálfi György.
Meg is mutatta a 69-es számú lelet nyakcsigolyáját Szabó Árpádnak. Az igazságügyi szakértő lemérte: a két vágás egymástól fél centiméteres távolságra volt.
– Ez az ember nem menekült, nem futott, hanem térdelt – erősítette meg Szabó Árpád az antropológus gyanúját.
Az igazságügyi orvosszakértő munkájának az a lényege, hogy a holttesten talált nyomokból megállapítsa, milyen pozícióban lehetett az áldozat és az elkövető a gyilkosság pillanatában.
Itt az egyik térdelt, a másik pedig mögötte, esetleg mellette helyezkedett el.
Nem lóháton ült, hanem a földön állt; a szakértő ezt a vágás dőlésszögéből következtette ki.
Mi lehetett a gyilkos eszköz? Éles vagy tompa? Szúró vagy vágó? A bíróságon ezt kérdezik egy igazságügyi orvosszakértőtől.
Vágóeszközként egy erősen ívelt, igen éles görbe pengéjű szablyát használtak – ez volt most a válasza.
Tudott-e az áldozat az első sérülés után védekezni?
Nem, rögtön meghalt. A halottak keze nem volt összekötözve, a sírgödörben a kézcsontok elhelyezkedése erre utal.
Történhetett-e ez az eset harc közben?
A csatában is térdre eshet valaki, miközben az üldöző utoléri és megöli. Egy térdelő embert is nehéz kétszer lecsapni, mert azonnal feldől.
Szabó Árpád kardot ragad, és mutatja: a bevágásból tudják, hogy görbe pengével, felülről sújtottak le. A mozdulatot is rekonstruálják: villámgyorsan az egyik, majd a másik irányba suhintott az elkövető. Nem akarta, hogy elakadjon a csontban és megsérüljön a penge. A kivégzést gyakorlott mozdulattal hajtották végre, kihasználva, hogy a gerincvelő átvágásánál a test egy pillanatra reflexszerűen megmerevedik, csak azután dől el.
Ez ítélet-végrehajtás. Kivégzés. Lenyakazás.
Persze lehetett volna a 69-es lelet az egyetlen ilyen a 327-ból, de az antropológus és az igazságügyi szakértő most már tudta, mire kell figyelni. Izgatottan nézegetni kezdték az addig kibontott koponyákat és nyakcsigolyákat, apró vágásnyomokat kerestek a fej és a nyak találkozásánál. A 122-es számú is ilyen volt, és bár az azonosítás azóta is folyik, 45 találomra kiválasztott koponyánál ugyanezt figyelték meg. Vig Viktor és Vágvölgyi Lili, a hármas és négyes tömegsírok csontmaradványai vágásnyomait vizsgáló szegedi doktoranduszok is ezt tapasztalták később száznál több lelet átvizsgálása során.
Pálfi György október elsején izgatottan hívta fel Bertók Gábort, hogy nem stimmel az elmélet: a tömegsírban nem a táborból menekülők fekszenek. Kivégezték őket.
A lenyakazást bizonyító vágásnyomokon túl sokszor olyan nyomokat is találtak a koponyákon, amelyek „fegyelmező” ütésektől származhattak: az oszmán ítéletvégrehajtók odacsaptak, hogy az áldozatokat helyes testtartásra kényszerítsék. Jól tartsák a fejüket a saját lenyakazásukhoz.
A régész nem lepődött meg, mert nem minden elméletről számolt be korábban. Szükségtelennek tartotta, mivel a hetvenes években, a sírok feltárását végző antropológus és régész kollégái egyaránt a táborból menekülők lemészárlásáról szóló verziót tartották a legvalószínűbbnek. Brodarics István szerémi püspök és kancellár azonban a csata után arról írt, hogy
a győztes sereg az ütközetet követően ezerötszáz hadifoglyot fejezett le. A törökök alig néhány embert hagytak életben váltságdíjért cserébe.
A szultán hadinaplója szerint 1526. augusztus 31-én, két nappal a csata után kétezer foglyot végeztek ki a díván, vagyis a szultán vezette államtanács ülése alatt. Két írásos forrás is megemlítette tehát a kivégzéseket.
A számok azonban kezdetben még nem stimmeltek, mert amikor a csonthálózat bontását megkezdték, K. Zoffmann Zsuzsanna antropológus 1976-os becslését vették figyelembe. A kutató hétszáz és ezer közöttire tette az öt tömegsír csontváz-maradványainak számát – ami alacsony érték még Brodarics által közölt kivégzésszámhoz is.
Mikor azonban a szegedi antropológusok segítségével a Janus Pannonius Múzeum régészei két tömegsírt is megvizsgáltak, korrigálniuk kellett a hetvenes évek becsléseit. Az emlékhely öt tömegsírjában kétezer körüli csontváz valószínűsíthető. Ez az érték már jól illeszkedik Szulejmán szultán hadinaplójához, ami ebben a kérdésben pontosabb lehet Brodarics nagyságrendileg szintén helyes információt tartalmazó tudósításánál.
– Kijön a matek – mondja Pálfi György, és hozzáteszi: – A mai tudásunk szerint.
A lenyakazásokat nem úgy kell elképzelni, mint a középkorról szóló filmekben: egy nagy bárddal lecsapják a fejet, az jó messze elgurul, miközben mindent beborít a vér. A legyőzött ellenfél feje a korszakban tényleg hadi trófeaként szolgált, a csaták képi ábrázolásain hegyekben álltak a levágott keresztény emberfők. A mohácsi csata után győzelmi jelként vitték Szulejmán elé a magyarok fővezérének, Tomori Pálnak a karóra tűzött fejét. A tömegsírba temetettek többségével azonban más történt.
Szabó Árpád a vizsgálatok alapján úgy látja:
– Itt nem az volt a cél, hogy levágják a fejüket. Meg akarták ölni őket, minél gyorsabban és minél kisebb erőkifejtéssel.
Nem a testre merőlegesen, nagy erővel csaptak le rájuk, hanem a mozdulat energiáját kihasználva átmetszették a nyakcsigolya legkevésbé védett pontját. Több hóhér végezhette a véres műveletet, a nyomokból ítélhetően voltak közöttük egészen professzionálisak és persze ügyetlenebbek is – utóbbiak után maradt sok kaszaboló, felesleges vágásnyom.
– Nem feltétlenül a csontsérülés mérete számít – magyarázza Szabó Árpád. – Ha a koponyatetőn messziről tátong két–három látványos, akár a koponyaűrt is megnyitó csapásnyom, és emellett a nyakcsigolya bizonyos pontján látunk egy félcentiméteres karcolást, akkor tudjuk, hogy a halált nem a fejre mért csapás, hanem a „karcolás” okozta, amely átvágta a nyaki gerincvelőt. Ez utóbbi a légzés és a keringés gyors megszűnéséhez vezet, ellentétben a nyílt koponyasérüléssel, ami olykor eszméletvesztést sem okoz, és túl is élhető – példaként Görgey Artúrnak, a szabadságharc fővezérének 1849 júliusában elszenvedett koponyasérülését említi.
Szabó Árpád mutatja a teremben felállított csontvázon egy görbe karddal, hogyan kell ezt az egészet elképzelni. Egy suhintás: átvágják a koponyát tartó nyakcsigolyát, második suhintás: átmetszik a gerincvelőt. Kész, jöhet a következő. Esetleg előtte odavágtak egy „térdeltető vágással”, hogy jobb pozícióban legyen az illető feje. Vagy egy mozdulattal a nyaki verőéret is átmetszették.
Pálfi György szerint
sokkolóan gyorsan történhettek az események,
erre abból következtetnek, hogy a testek úgy fekszenek a sírban, ahogy a kezüknél, lábuknál megragadták őket. Többségüknél ekkor még nem állhatott be a holttesteket szoborszerűvé tevő hullamerevség. Az igazságügyi orvosszakértő szerint ezt erősítheti meg, hogy a sírban levő tetemek között, illetve a csontok üregeiben nem találtak légybábokat, vagyis vélhetően nem temetetlen holtakat dobáltak napokkal később a sírgödörbe, hanem frissen hantolták el az áldozatokat.
A kutatók azóta beleásták magukat a tömeges kivégzésekről szóló tudományos közlésekbe és arra jutottak, egészen egyedi az emberi élet kioltásának ez a módja, hasonlóra más európai tömegsíroknál eddig sehol sem bukkantak.
Másfél évig mosták a csontokat
2020 végén tehát felismerték, hogy az eredeti tervekkel szemben karácsonyig biztosan nem végeznek a feltárással, a munka csak most kezdődik, sokkal több antropológusra lesz szükség, hogy szétbogozzák a csontvázakat és tudományos alapossággal, minden egyes leletnél megállapítsák a halál okát.
Vig Viktor biológus 2021-re elvégezte az alapképzését és Tiszagyendán tanított, amikor felhívták, hogy lenne itt egy kis munka, antropológiai téma, mesterszakos hallgatókat és doktoranduszokat keresnek a mohácsi tömegsírok feltárásához.
– A szakdolgozatom is a halált okozó traumák vizsgálatáról szólt, azt mondták, ugyanazt kell majd csinálni.
Vig Viktor azelőtt ásatáson sem vett még részt, most pedig, spanyol doktorandusz-társával, Marcos De Andés Monteroval közösen kaptak több mint háromszáz áldozatot. Próbálják meg a tömegsír káoszában azonosítani az egyes csontvázakat és azokat lehetőleg egyénenként szedjék fel. Válogassák szét a csontokat, nézzék meg melyik, kihez tartozik; tárják fel, férfiak voltak vagy nők; határozzák meg az életkorukat és állapítsák meg, milyen előzetes betegségekben szenvedtek, volt-e a mohácsi csatát megelőzően komoly sérülésük.
– Nem ment könnyen – emlékszik vissza Vig Viktor. – Úgy kell elképzelni, mint azt a koncentrációt, ami a dzsenga játék vagy marokkó közben szükséges, csak itt nem egyenes fahasábokat vagy pálcikákat kellett kihúzni egy halomból úgy, hogy az ne dőljön össze, hanem egy megrendítő történelmi eseményből visszamaradt emberi maradványokat, koponyákat, csigolyákat, combcsontokat… Egy-egy emberi váz akár három-négy másikkal is össze volt gabalyodva. Nem tudtuk kiemelni az egyiket, mert több másik fedte. Egyszerre három-négy test volt a fejünkben – magyarázza, hogyan bontották le az emberi maradványok hálóját csontról csontra, testről testre haladva.
A sírból török puskagolyók is előkerültek, amelyek szintén fontos bizonyítékul szolgálnak a csata rekonstrukciója során, és egy csomó réz zsinórvég, illetve több száz, a mai párizsi kapocshoz hasonló szerkezet. Ám egyetlen olyan tárgyra vagy jelre sem bukkantak, amelyből meg tudták volna állapítani akár egyetlen emberről is, hogy ki volt. Két fellelt pénzérme, köztük egy Hunyadi Mátyás aranyforint utalt rá, hogy magyarok biztosan voltak az eltemetettek között, fontos jelzés volt az is, hogy mindkét aranypénz a Mohács előtti időkből származott.
– Többnyire robosztus alkatú férfiak, leginkább fiatalok és középkorúak. Néhány nő, kevés serdülőkorú fiú, ennyit tudunk róluk – mondja Vig Viktor.
Bezacskózták, felcímkézték, dobozba rakták a csontleleteket és áthozták őket Szegedre. Valószínűleg soha nem volt a Tisza-parti városban olyan családi ház, ahol több száz ember koponyája és csontváza állt papírdobozokban arra készen, hogy 2028-ban, a kutatás lezárultakor visszakerüljenek Mohácsra a kegyeleti kápolnába, végső nyughelyükre az ötszázadik évfordulón jelképesen eltemetett tíz társuk koporsója mellé.
A Janus Pannonius Múzeum számára a Szegedi Tudományegyetem biztosított közös kutatóhelyet a Mohács 500 projekthez. Az egyetemnek nem volt a feladathoz megfelelő raktára, laboratóriuma, így a vizsgálatok idejére a házbérlés tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Valamennyi csontdarabot meg kellett tisztítani, ezért az udvaron felállított
speciális régészeti csontvázmosóban fogkefével mosták a mohácsi áldozatok koponyáit, csigolyáit, lábszárcsontjait, közel másfél éven át.
Kocsmár Réka antropológust is a tanításból hívták vissza doktoranduszhallgatónak.
– Gimnáziumban tanítottam, amikor csengett a telefonom, és azt kérdezték, visszajönnék-e az egyetemre.
Visszajött. Közben ugyanis az az ötlet született: a hármas tömegsír mellett a négyest is fel kellene tárni, hogy lássák, ott is hasonlóak-e a sérülések. A hármas sírnál addigra Vig Viktor és Marcos De Andrés, a csapatot erősítő spanyol doktorandusz módszeresen számba vette a csontokat, és több tucat leleten megtalálta a kivégzésre utaló nyomot.
Most azt keresték, mi történt a többi tömegsírral. A négyes számú tűnt a legkisebbnek, a leggyorsabban feltárhatónak. A három legnagyobb sír egyelőre így is érintetlen marad.
Kocsmár Réka azt meséli, hogy először meg kellett tanulnia látni.
– Más szemmel kellett néznem a csontokra. Még mielőtt kiemeltem őket, tudnom kellett melyek tartozhattak egy testhez – magyarázta.
Nem túl hangulatos munka ez, évek óta minden egyes nap 500 éve elhunyt emberek maradványait vizsgálni.
– Gimnazista korom óta tudom, hogy ezt szeretném csinálni. A halottak testi maradványait nemcsak kutatjuk, hanem elő is készítjük egy végső tiszteletadásra – vet fel kegyeleti szempontot Vágvölgyi Lili, a másik doktoranduszhallgató. – Kétségtelenül elborzasztó látni, hogy egyes áldozatokkal milyen végtelen kegyetlenséggel jártak el, össze-visszakaszabolták őket. Van olyan koponya, amelyen tíz sérülést számoltunk össze.
Mindez arra utal, hogy talán hirtelen dönthettek a hadifoglyok kivégzéséről. A szultán szeme előtt egy megrészegedett emberkaszabolás, vérgőzös oszmán győzelmi ünnep zajlott.
A kutatásaik alátámasztják Pálfi György elméletét, a holttestek jelentős részén a négyes tömegsírban is megfigyelhető a lenyakazás nyoma. Emellett ott viszonylag sok, 69 fej nélküli törzset találtak, ami arra utalhat, hogy ezekben az esetekben valóban teljes lefejezés történt, és nem a testet egyben hagyó halált okozó nyaki illetve koponyavágás.
A kivégzettek fejét talán trófeaként lándzsára tűzhették és úgy mutogathatták, vagy a másik három nagyobb, közeli tömegsírba dobták. Később derülhet ki, mert ötven-hetven évvel a felfedezésük után sem tudtak még nekikezdeni valamennyi feltárásához.
Ám arról ezek a sebek semmit sem árulnak el, kicsodák ők, akikre a tömegsírok fellelése óta úgy tekintett a magyarság, mint a mohácsi csatamezőn harcban elesett katonákra, esetleg a táborban lemészároltakra. A csata során megölt katonák több mint tízezren nyugszanak a mohácsi síkon, de még nem találták meg a sírjaikat. Az áldozatok névsorának is csak töredékét ismerjük. A tömegsírban fekvőkről pedig egyelőre azt sem tudjuk, mindannyian magyarok voltak-e.
– A kutatók úgy vélik, esetleg a közelben élő lakosok közül is bekerülhettek néhányan a foglyok közé, de a tábor lerohanásakor is elfoghattak embereket – ezek a körülmények magyarázatot adhatnak a néhány nő, vagy nagyobbacska gyerek, illetve serdülő jelenlétére a kivégzettek között. Az antropológiai vizsgálatok alapján
nagyon magas a fiatal férfiak dominanciája, akiknek földi maradványain sok esetben korábbi katonáskodó életvitellel összhangban lévő sérülésnyomokat, morfológiai jellegzetességeket találták.
A kétezer körüli foglyot nem tarthatták meg a fogvatartóik: a szultáni parancs halálra ítélte őket, függetlenül attól, hogy magyar katonák, külföldi zsoldosok, vagy a táborban szolgálatot teljesítő nők, gyerekek, esetleg helyi lakosok voltak – magyarázza Pálfi György.
Nyomok a fogakban
A kivégzettek szülőhelyére legkönnyebben stronciumizotópos vizsgálattal lehet következtetni, mert a fogzománcban megőrződött stronciumizotóp-arány megmutatja, milyen földrajzi környezetben töltötte az illető a csecsemő- illetve a kisgyerekkorát. A stronciumizotópok az elfogyasztott táplálékkal és az ivóvízzel kerülnek a szervezetbe, arányuk az adott földrajzi-geológiai környezetre jellemző, ezért alkalmas a mobilitás vizsgálatára.
Még nem tartanak a munka végén, a kivégzettek leleteinek és a Mohács környéki helyszínek stronciumtérképének összevetéséig jutottak el eddig. Ez alapján annyi tudható, hogy a hármas tömegsírban fekvők mintegy negyede a csatatér környéki földrajzi régióban nőhetett fel.
– Háromnegyedük viszont távolabbról érkezett, és sokféle földrajzi környezetben nevelkedett – ami megfelelhet a keresztény hadsereg heterogén összetételének. Ennyit biztonsággal kimondhatunk, de a pontosításhoz további elemzőmunka szükséges – mondja Pálfi György utalva arra, hogy
esetleg külföldiek is lehetnek a kivégzettek között.
Tíz kiválasztott halott a mohácsi kegyeleti kápolnában az ötszázadik évfordulón kapja meg a végtisztességet, és tér meg végső nyughelyére. A társaik testi maradványai azonban egyelőre Szegeden maradnak, mert a kutatás 2028-ig még folytatódik.
Nyitókép: részben összeállított csontváz az egyik mohácsi tömegsírból (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
