„Ez is egy nyomozás. Gyilkosság, de nagyobb léptékben” – fémkeresővel kutatják a mohácsi csatateret
Amatőr és profi régészek csapata kutatja közösen a mohácsi síkot, hogy rekonstruálják az egykori csatatér pontos helyét, és felkutassák az elesettek tömegsírjait. Hogy lehet ez? Nem tudjuk, hol volt pontosan a mohácsi csata? Meglepő állítás, olvasva a tankönyvek biztos tudást sugalló elbeszélését, de ez a helyzet. És nem tudjuk, hol vannak eltemetve a küzdelemben odaveszett katonák? A kivégzett foglyok sírjait megtalálták, de az elesettekét eddig nem. A több mint másfél évtizede tartó fémkeresős csatatérkutatás elkezdte megválaszolni a kérdéseket, kézzelfogható régészeti eredményeket produkált, de a következő generációknak is bőven marad megfejteni való titok a mohácsi mezőkön.
– Ez egy jó nagy sörösdoboz lesz, egy traktoros dobhatta ki – mondja Guba Sándor, amikor felsikít a kezében a detektor. Mintha valamelyik ausztrál aranyásós sorozat szereplői lennénk. Csakhogy mi a mohácsi síkon, Sátorhely község határában pásztázzuk a talajt. Guba Sándor, a vámosként dolgozó amatőr régész sem aranyrögöt keres, hanem a mohácsi csata fémtárgyait.
Vagy húsz autóból álló konvoj indult reggel a határba a legfurább társasággal, amellyel valaha találkoztunk. A parkettázómestertől egy multinacionális vállalat egykori londoni főkönyvelőjéig mindenféle ember gyűlt itt össze. Egy dolog köti össze őket: a szenvedély, hogy visszarepüljenek az időben, és a mohácsi csatatér helyét keressék.
Mert hogy nincs meg?
Nincs.
A pontos hely nincs. Még nincs.
A csatatér modern régészeti és geomorfológiai kutatásnak vezetője mindezt másként látja: „Néhány évvel ezelőttig elméleti viták dominálták a mohácsi csatatér helyével kapcsolatos nézeteket” – mondja Bertók Gábor, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója. De azt azért ő is hozzáteszi:
– Egészen a közelmúltig nem volt meg.
Ám ha percről perce rekonstruálni tudnánk, mi történt ötszáz évvel ezelőtt, mi szükség lenne a magyar régészet egyik legnagyobb vállalkozására, amely 2009-ben kezdődött, és 2016 óta még nagyobb erőkkel folyik? Miért vonulna ki minden évben többször is profi és amatőr régészek csapata a Mohács melletti mezőkre napokon keresztül műszerrel pásztázni a talajt? Most is ez történik. A vámos és a volt rendőrből lett fegyverkovács terepszínű ruhába bújik, baseballsapkát húz vagy tollat tűz a kalapjába, a régész férfikontyot igazít, és nekiindul a határba. Mit keres 20–25 ember fémkeresővel a mohácsi síkon?
Bizonyítékot.
Mindenki tudja, hogy Mohácstól délre vívták a magyar történelem talán legsorsfordítóbb ütközetét. Ám mióta
a fémkeresősök mellett kaptatunk, egyre világosabbá válik: illúzió volt a tankönyvek magabiztos tudása.
Most derítik fel, hol folyt pontosan a csata, melyik mai szántón álltak a magyarok, hol helyezkedtek el a főúri és egyházi bandériumok, merre a nehéz- és a könnyűlovasság és a gyalogosok. Merről támadtak a janicsárok, honnan indultak az aszabok és az akindzsik, vagyis a könnyűfegyverzetű török csapatok. Amit tudunk erről, az nagyrészt az elmúlt évtizedekben derült ki.
A csata hulladéka
Bertók Gábor, a Mohács 500 Csatatérkutatási Program vezetője előre figyelmeztetett bennünket, hogy ne számítsunk jelentős leletekre, titokban mégis reménykedtünk, hátha valami rendkívülire bukkannak. Mondjuk egy elesett lovasra – talpig páncélban. Vagy legalább egy Szulejmán-aranyra, ami a program során kétszer is megtörtént a kutatókkal.
Bertók Gábor a fejét rázza:
– A véres ütközet visszamaradt hulladékát keressük…
– … de időnként a 21. századét találjuk meg – fejezi be nevetve a mondatát Guba Sándor, arra célozva: talán egy összeroppantott italos dobozért izzadtunk.
Indulnunk kellene, mert egyre forróbban süt a nap. Ám ahhoz, hogy megértsük, mi is történik, a régésznek előbb el kell magyaráznia.
– A magyar sereg 25–28 ezer fős lehetett, az oszmánok két és félszeres, háromszoros túlerőben voltak. Rengeteg ember gyűlt itt össze. A csatatérrégészet abból indul ki, hogy
ott sűrűsödnek a tárgyak, ahol a leghevesebb összecsapások történtek.
Az értékes holmikat a törökök már az ütközet után összeszedték, azután a maradékot elvitték a zabrálók. Ami nem kellett egyiknek sem, azt a parasztok hordták haza. Félezer éve forgatja ki az eke a harctéren maradt tárgyakat. Az ország legjobb termőföldjei vannak itt, a gazdák a legnehezebb időkben is megművelték a területet, minden használható tárgyat széthordtak, hazavitték a talált kardokat. Közülük csak egy-kettő került be a múzeumba. Nem is a hulladékot keressük hát, hanem a hulladék hulladékát – teszi hozzá Bertók Gábor.
Guba Sándor újra a gödör fölé helyezi az eszközt.
– Erős hang – állapítják meg a múzeumigazgatóval. Guba Sándor egyik kezében az ásót tartja, a másikban a detektort. Átvesszük tőle az eszközt, hogy bekapcsolódhassunk a kincskeresésbe. Hátha mégis egy vért vagy sisakrostély lesz az a sörösdoboz…
A műszer könnyű, talán másfél kilót nyomhat. Guba Sándor kiássa a földet, mi meglengetjük a gödör felett a fémkeresőt. Ha a lelet még bent van, a szerkezet tovább jelez, de elhallgat, amikor a tárgy átkerült a gödör melletti kupacba.
Ás, sípol. Ás, sípol. Azután egyszer csak csend lesz.
Kint van.
Öt centiméter átmérőjű fémkarikát tart a kezében. A régész látja az arcunkon a csalódottságot, jelentéktelen darabnak tűnik.
– A közösségi régészet ilyen, itt nem óriási leletek várnak, amiknek a fotóját a kiállítási prospektusok címlapjára nyomtatják. Itt senki sem fogja Tutanhamon sírját felfedezni – ironizál.
Kézbe veszik a vaskarikát, forgatják az ujjaik között: vajon a 16. század elejéről származhat-e, vagy jóval későbbi?
Ez a legnehezebb. 2026-ban állunk a mezőn, de ha 1526-ban, a csata előtt tettük volna ugyanezt, már akkor is több ezer év hordaléka rejtőzött volna a lábunk alatt. Azóta még félezer év hagyta itt a nyomát.
A laikus szem számára a fémgyűrű túl egyenletes felületű, nem úgy fest, mintha egy 16. századi kovács faszénnel izzította, üllőn hajlította, kalapálta volna. A több mint tízezer eddig fellelt, apró tárgy 20–30 százalékáról derül ki, hogy konkrétan melyik korszakból származik. Mindegy is: a kutatóknak most csak a Mohács-gyanús emlékeket kell beazonosítaniuk.
Vetés előtt és aratás után tudnak kutatni, mert egyébként kárt tennének a növényekben. Az emberek egymástól négy–öt méterre lépkednek, óriási területet kell feltárniuk, az erőforrások pedig végesek. Tapasztalataik szerint így is meg tudják állapítani, hogy folyt-e az adott területen jelentősebb hadi tevékenység. Azokat a részeket keresik a több falu határát felölelő lapályból, ahol sok és érdekes lelet bukkan elő. Ahol nagy számú a találat, azokat a területeket négyzetcentiről négyzetcentire haladva is átvizsgálják.
A 2016 óta eltelt évtized alatt 25 négyzetkilométert néztek át,
negyven százalékánál tartanak annak területnek, amelyre a téma kutatói a csatatérképeket rajzolják.
A térséget a mai Mohács, Nagynyárád, Majs és a horvátországi Dályok szegélyezi. Ha a központi, szinte minden kutató által a csata potenciális helyszínének tartott részt veszük figyelembe, akkor 75 százalékot vizsgáltak át eddig.
A mostani mező érdekesnek tűnik, több helyről hallatszik a műszerek hangja. A kutatócsapat élén haladunk a fémkeresősökkel. Közben Guba Sándort faggatjuk, hogy kerül vámos létére egy ásatásra?
– Ott nőttem fel, Sátorhelyen – mutatja a falut, amely az egykori török táborhelyről kapta a nevét. Olyan közel vagyunk hozzá, hogy még Gubáék háza is látszik. – Már gyerekként megragadta a fantáziámat a rengeteg legenda. Izgalmas volt, hogy itt a föld titkokat rejt, a falubeliek szántás közben csontokra bukkantak. Emlékszem, milyen erős hatással volt rám, amikor a felnőttek mesélték: a Törökdomb közelében terménytárolókat építettek, és az alapozás előtt, a földréteg lehúzása után ott feküdtek a katonák. A falusiaknak azt mondták, nincs itt semmi, és leöntötték gyorsan betonnal a csontokat.
Bertók Gáborra nézünk, jelzi, hogy a Törökdombtól nem messze valóban található egy középkori temető, amit az 1960-as években egy silógödör ásásakor találtak meg. A témában járatlanok számára kézenfekvő ezen a tájon, ha egy helyen a földből sok emberi csont kerül elő, az nem lehet más, mint mohácsi katonákat rejtő tömegsír…
– Amikor először megláttam, hogy fémkeresőznek a területen, azonnal éreztem, köztük van a helyem – folytatja az amatőr régész. – Megkérdeztem, hogyan állhatnék be közéjük, vettem egy ilyen eszközt, jelentkeztem a képzésükre és belevágtam. Évek óta itt vagyok.
Végeznek a tárgy elsődleges vizsgálatával, Bertók Gábor integet a detektorosok nyomában járó leletbegyűjtő csapatnak. Leszúrnak egy piros zászlót, mellé kerül egy húzózáras tasak, benne a karikával. Ráírnak egy számot, hogy azonosítani tudják.
Egyszerre megélénkül a mező, többen is integetnek és kiabálnak, hogy kiástak valamit. A leletbegyűjtők elindulnak a következő jelhez. Sorra kerülnek ki a vörös zászlók, csíkos szalagok és sárga rongydarabkák a gödrök mellé. A nyomukban másik csapat érkezik, ők egy különös póznát tartanak a kezükben, tetején műholdas helymeghatározó eszközzel. A GNSS hasonló a közlekedésben használt GPS-hez, de földi viszonyítási pontjai is vannak, ezért sokkal pontosabb.
A csatatérkép pöttyei
Haramza Márk régésztechnikus és Lóki Gábor mutogatja a kiásott tárgyakat, tényleg esélyük sincs bekerülni egy múzeumi tárlóba. A közösségi régészetben az információt nem a tárgy maga, hanem előfordulásának gyakorisága és pontos helye adja. Először átszűrik a leleteket, és a térinformatikus csak a mohácsi csatához köthetőek helyét „pöttyinti fel” a digitális térképvázlatokra. Minden golyó, patkó, buzogánydarab egy pont lesz a térképen, amiből a tudósok kikövetkeztetik, hol lehetett a csata fő vonulata, vagy legalábbis melyik utal a lovasság elhelyezkedésére, melyik a tüzérekére, vagy éppen azokra, akikre a tűzérek lőttek.
A „műholdas” csapat egyik tagjának nagy fémvödör van a kezében, rajta a gyúlékony anyagot jelző vörös ikonnal.
– A parkettás adománya – nevet Haramza Márk. A szaki is a harcteret kutatja, a vödörben eredetileg lakk volt, ez minősült át leletgyűjtő fémhengerré.
Több mint ezer puskagolyót gyűjtöttek be ezidáig, csak ma négy darabot.
Integet valaki, fontos leletnek látszik, ólomgolyó ez is. A hírre többen odagyűlnek, hiszen egy csatatér rekonstrukciójánál a lövedékek fontos jelek.
Bertók Gábor a tenyerén tartja a golyót. Meglepően kicsi, talán másfél centiméter az átmérője. A régész szerint a mohácsi csata menetét nem úgy kell elképzelni, mint egy modern ütközetet, ahol a hadtáp a lőszerraktárból hozza az utánpótlást, amit gyárakban állítottak elő. Bár a törökök előre gyártott ólomlövedékeket hoztak magukkal, a keresztény oldal katonáinak legalább egy része maga öntötte a törökök elleni csatában használt lőszerét. A Majs melletti csatamezőn és a Kölked melletti táborhelyen számos e célra szolgáló öntőformát is találtak.
A golyók jó része sem gömbalakú, gyakran előfordult egy kis pöcök, „kinövés” rajtuk. Ez az öntőcsatorna nyoma, a folyékony fémet ugyanis egy tölcséralakú nyíláson csorgatták a formába, és ha túltöltötték, akkor az ólom az öntőformán túl az öntőcsatornába is bekerült. A pöcök ennek a nyoma.
Lelettolvajból közösségi régész
A kutatás ötlete Négyesi Lajos honvédezredestől, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatójától származott. Négyesi az 1990-es évek elején, a délszláv háború idején a déli határon teljesített szolgálatot, közben Majs környékén egy középkori falunyomot és több hadileletet is talált. Ám hiába publikálta az eredményeit, azok nem keltettek jelentős tudományos visszhangot. A 2000-es évek közepén találkozott Bertók Gáborral, ekkor született meg az ötlet, hogy a modern technika segítségével kellene feltérképezni a Négyesi által Majs környékén azonosított helyszínt, hogy a mohácsi csatát alkotó ütközetsorozat eseményeit és ezek pontos helyszínét meghatározhassák.
A folyamatba 2016-tól bevontak számos múzeumi önkéntest is, a velük való együttműködésnek Mohács feltárásában egyébként is hagyománya van. Itt mindenki tudja, mit köszönhet a kutatás Szűcs Józsefnek, aki egész életében szenvedélyes kutatója volt a mohácsi csatának. Bár nem tanult régészetet, egyetemet sem végzett, csodálatos érzékkel gyűjtötte be és vitte térképre az eke által kiforgatott emlékeket, az árvíz által kimosott vagy éppen a durva aszály által megmutatott leleteket. Szűcs József egyike volt azoknak, akik 1959-ben jelezték Papp László múzeumigazgatónak, Bertók Gábor elődjének az első jelentősebb mohácsi csontleletek helyét is.
A csatatér közösségi régészettel való kutatásához egy-egy lelkes önkéntesnél több kell – sok lelkes önkéntes. Amikor a program elkezdődött, a pécsi múzeumnak talán két fémkeresője volt és néhány régésze. Akkor már évtizedek óta tartott a leletvadászok és a profik egymásnak feszülése, mert a detektorokat sokan a lelőhelyek kifosztásához használták.
2010 után folyamatosan szigorodtak a jogszabályok, az új büntető törvénykönyv már lopásnak minősíti a régészeti leletek megtartását. Lassányi Gábornak, az Aquincumi Múzeum régészének jutott eszébe, hogy eladásra kínált „fekete leleteket” keressen, és rábeszélje a tulajdonosokat, vagyis az illegális fémkeresősöket, ne adják el a tárgyakat a piacon. Akiknél ez sikerült, azokkal „békét kötöttek”.
Szabó Máténak úttörő szerepe volt abban, hogy 2016-ban az „újgenerációs fémkeresősöket” bevonták a kutatásba. Itt van ő is. Most már magasan jár a nap, jól jön, hogy légiós sapkát visel, a tarkóját is védi a nyakárnyékoló. Olyan gyors tempóban lengeti az eszközt, hogy alig tudjuk utolérni.
– Mohács erős hívószó – idézi fel a régész, hogyan sikerült rávenni a korábban régészeti helyszíneket fosztogatókat, lépjenek be a programba, segítsenek a csatatér feltárásában. A cél az volt, hogy az amatőr (leletfosztogató) és hivatásos (a pénzhiány és a tudományos módszertan alapossága miatt lassan mozgó) régészek ne egymás ellen, hanem közösen dolgozzanak. Nem véletlen, hogy
Mohács a legnagyobb közös projekt helyszíne, ez ugyanis nem egy csata, hanem A CSATA, a nemzeti identitás fontos része.
– Az első alkalomra több mint negyvenen jöttek el. Mindenki érezte, hogy különleges esemény részese lehet – idézi fel Szabó Máté.
Meleg József közgazdász Angliában kapott rá a közösségi régészkedésre, ahol egy multinacionális cég főkönyvelője volt.
– Anglia a fémkeresősök Mekkája – meséli. – Rengeteg régészeti klub van, számomra az volt a közösségi kutatás legnagyobb vonzereje, hogy ellentéte annak, amit napközben csinálok. Itt a szabadban vagyok, munka közben viszont egy irodában, zárt helyen ülök. Természet és történelem – mindkettőt imádom, adta magát, hogy ez lett a hobbim.
Meleg Józsefet is Szabó Máté régész hívta. Azóta is élvezi, hogy a grafikustól a szakmunkásig sokféle emberrel találkozhat, ráadásul amatőrként egy profi program részese lehet.
A 20. század végéig, a megfizethető, modern detektorok megjelenéséig a csataterek feltárása a világon mindenütt kivitelezhetetlen volt. A több tízezer katonát megmozgató ütközetek hatalmas területen zajlottak, ennyi ember sátortáborokban való elszállásolása is nagy teret igényelt. A mohácsi síkot, szántóról szántóra, mezőről mezőre, susnyásról susnyára haladva kell végigkutatni.
Melegedik az idő, az aszály miatt kemények a rögök, a bakancsos lábbal is vigyázni kell a bokákra. A kezdetben könnyűnek tűnő eszköz is húzza már a karokat, csillognak a homlokok.
Az is fontos jel, ha nincs jel
Ha gyakran jelez a fémkereső, gyorsabban telik az idő, de most hiába sétálunk végig a parcellán, majd vissza, végig hallgat az eszköz.
– Az is fontos jel, ha nincs jel – mondja Bertók Gábor. – Megmutatja, hogy már túl vagyunk a csatatér szélén.
Az amatőr régészek számára ez inkább vigasztalásként hat. Ők leleteket akarnak, minél izgalmasabbakat, nem a csendet hallgatni a mohácsi sík porát nyelve.
A csata után még vagy száz évig mindenki tudta a környéken, hol folytak az események. Rögtön megindult a katasztrófaturizmus, a korszak híres emberei utaztak a helyszínre és számoltak be arról, mit láttak, mit éltek meg annak idején.
A török hódoltság 150 éve alatt azonban még a környező települések nagy része is elnéptelenedett, a szemtanúk meghaltak, az emlékezet eltompult. Egyes falvak közben máshova települtek, eltűnt a föld színéről Földvár falu is, amelyről Brodarics István kancellár, a csata szemtanúja azt írta: egy domb alján helyezkedett el, és ott állíttatta fel a szultán az ágyúkat. A fémkeresőzés egyik célja éppen az, hogy ezt megtalálják.
A történészek sokat írtak a csatáról, és bár közülük többen személyesen is jártak a területen,
inkább az egykori feljegyzések, írásos források alapján állították fel saját elméletüket.
Ahány Mohács-kutató, majdnem annyi rajz született. Ha ezeket a térképeket egymásra vetítenénk, kiderülne, hogy ugyanazon a területen nem is egy mohácsi csata volt, hanem ötven vagy száz, és mind különbözött egymástól. Persze csak egy Mohácsunk volt – az is sok nekünk –, a fémkeresőzés ennek pontos helyére keres objektív bizonyítékokat.
Bár mohácsi csatáról beszélünk, hiába keressük a város körvonalait a távolban. A csata fő vonulata a lelethalmozódások alapján rajzolt csatatérkép szerint nem Mohácsnál, hanem Majs és a tőle egykor keletre folyó Borza-patak közötti területen zajlott. A vízfolyás itt nagyjából elfelezte a síkot, amit keletről az egykori Duna-meder és a Vizslaki-rét határolt. Nem egyszerű a tájékozódás egykori falvak, egykori vízfolyások, egykori Duna-medrek között. A múzeumigazgató szerint igazából majsi csatáról kellene beszélnünk, hiszen több mint tíz kilométerre vagyunk Mohácstól.
– A valódi csatatéren még egy fakereszt sem emlékeztet a tragikus ütközetre – mondják a régészek. Majs szélén a kilencvenes években Négyesi Lajos kezdeményezésére magánadományokból felállítottak egy a csatának emléket állító keresztet, de a 2023-ban indult Mohács 500 program fejlesztéseiből a csatamezőnek ez a része kimaradt. Ugyanakkor a csatatérkutatásnak juttatott támogatás tette lehetővé, hogy mára a csata helyszíneivel kapcsolatban tárgyi bizonyítékokkal is rendelkezzenek, és tudományos konferenciák során adják elő ezeket az eredményeket.
Rozsdás fémdarab mutatja meg a mohácsi high-techet
Elnézünk a nem túl magas dombok felé, Bertók Gábor mutatja, hogy a magyarok ott látták meg a török lándzsák hegyét, és innen azonosították be az ellenséges csapatokat. Hol álltak a magyarok? Ahol mi most? Esetleg tőlünk távolabb? Merre mozogtak, miközben tüzeltek vagy éppen mások lőttek rájuk? Hol rohamoztak, menekültek, várakoztak ezernyi nyomot hagyva maguk után?
Egy ideig a jelek még észlelhetőek voltak, azután évszázadokig láthatatlanná váltak, belepte őket a por, benőtte a gaz, beforgatta az eke a talajba. A régészet izgalmát éppen az adja, hogy újra láthatóvá teszi ezeket.
A fémkeresőzők számára nem mindig a Mohácshoz köthető tárgyak a legértékesebbek. Meleg József egy 13 centiméteres római kori bronzszobrocskára a legbüszkébb. Mohácsi lelete is van bőven, rengeteg puskagolyó, érmék, nyílhegyek, buzogánytöredékek – fém dolgok, a többit ugyanis megette az idő.
Weigel Harri találta a legizgalmasabb leletet, amiből tényleg múzeumi tárgy lett. A rendőrből lett kovács fél élete azzal telik, hogy a nevét betűzze idegeneknek. Miután túlesünk ezen, azt meséli, elsőre meg nem mondta volna senki, milyen kincsre bukkant 2021 őszén. Nem elrejtett aranyra kell gondolni, annál sokkal fontosabbra. Egy rozsdás vasdarabra, amiről
kiderült, hogy egy kanócos vagy taplólakatos puskának a része.
A férfi 26 évig rendőrként dolgozott, közben fémkeresőzéssel foglalkozott, fegyverkováccsá képezte ki magát és jelenleg is fegyverreplikákat készít. A vasdarab alapján elkészítette a teljes puska rekonstrukcióját.
– A Mohácsnál talált golyók kalibere elég kicsi, a puskacsőé pontosan megegyezik ezekével – jegyzi meg Bertók Gábor. A tömegsírokban sebesülten eltemetett mohácsi áldozatok mellől is apró, egy-két centiméter átmérőjű golyókat emeltek ki.
A föld szélén parkoló autók mellett állunk, a csapat lázba jön a fegyver említésétől. Vagy tíz férfi gyűlik körénk, és arról értekeznek: egy évvel később, Weigel Harri leletétől 200 méterre a mohácsi csata időszakából származó taplólakatos fegyverhez tartozó puskakakasra is ráakadtak. Elkerekedett szemünkön látják, hogy bár minden szó magyarul van, egyet sem értünk közülük. Izgatottan magyarázzák, hogy a 15–16. század fordulóján a kézi tűzfegyverek jelentős fejlődésen mentek keresztül. Le is rajzolják a füzetünkbe, hogy a korábbi puskáknál a csőbe betöltött lőport még elsütőszerkezet nélkül, kézzel gyújtották be. Ez úgy történt, hogy egy kanócot illesztettek az ágyúkéhoz hasonló gyúlyukhoz.
A rekonstruált fegyver viszont az akkori csúcstechnológiát képviselte. Egy rugós fémszerkezetet alkalmaztak, amely egy izzó taplódarabot – igen, kiszárítva azt a bizonyos erdei növényt – szorított a fegyvercső oldalához rögzített lőporserpenyőre. Ez a technológiai újítás tette lehetővé, hogy a lövész a fegyvert már a vállához tudta emelni, és célzott lövést adhatott le vele.
A mohácsi csata idején fordulat történt a kézi lőfegyverek fejlődésében, immár képesek voltak átütni a nehézlovasok vértjét. Ez sebezhetővé tette a gyalogos katonákkal szemben korábban szinte sérthetetlennek számító, félelmetes harci erőt képviselő páncélos lovasokat.
Kutatás közben minden válasz újabb kérdéseket vet fel. A történészek szerint a mohácsi csatában az íjak voltak túlsúlyban, ezért sokakat meglepett, hogy az 1100 eddig fellelt ólomlövedék mellett száznál kevesebb nyílhegyre bukkantak. Mi az oka? Hiszen ezek is fémből vannak. Az lehet a magyarázat, hogy általában vasból készültek, amit az idő vasfoga gyorsabban emészt meg, mint az ólomgolyókat?
Vagy a célt tévesztett nyílvesszőt könnyebb volt észrevenni a talajon, mint a puskagolyót, és a csatateret átfésülő török katonák és a tábort kísérő népség újrahasznosítási céllal összeszedte? Vagy tényleg ennyivel kevesebb íjász, mint lövész volt a mohácsi síkon? A kutatók szerint az összegyűjtés a legvalószínűbb magyarázat.
Nemzeti temető sírhelyek nélkül
A régészek tanácskoznak, hogyan tovább, mert itt, ahol most járunk, rengeteg a korszakidegen lelet. Most is jelez az eszköz, előkerül egy kelta érme. Mennyivel érdekesebb volna a kutatás szempontjából egy-egy mohácsi lópatkóra bukkanni! Ezekből 450 darabot találtak eddig, és vannak olyan helyek, ahol egyszerre 20–30 kerül elő.
– Két napja is kiástunk három patkót és négy patkószöget – meséli Szabó Máté. Az egykori csatarajzokat a leletek segítségével összekötik a fizikai valósággal, az utolsó patkó és patkószög is felkerül a vázlatokra. Leletsűrűsödés – ezt szeretik a legjobban a régészeink, ráadásul egy helyen a „patkósűrűsödés” és a „golyósűrűsödés” 500–700 méterre van egymástól. Mintha egymással szemben álltak volna a lövészek és a lovasok.
A mohácsi síkon minden puskagolyóhoz, nyílhoz, buzogányhoz ember is tartozott. Milyen érzést vált ki a közösségi régészekből, amikor emberi maradványokra bukkannak?
Semmilyet.
A csatatéren nem találtak csontokat.
Meglepőnek tűnhet, hiszen Mohácsról elsőre a nemzeti sírkert jut eszünkbe. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács” – Kisfaludy Károly 1824-ben írja le ezeket a sorokat, de a költő korában egyetlen tömegsírt sem ismertek, erre az 1950-es évekig kellett várni. A kutatás egyik célja az, hogy a golyók, puskák, zablák és vértdarabok mellett a katonák földi maradványait is azonosítsák.
– Úgy képzelje ezt, mint egy nyomozást. Mintha a tetthelyen lennénk – mutat körbe Bertók Gábor. – Ez is gyilkosság, de nagyobb léptékben.
Áldozatok azonban még nem kerültek elő, ehelyett patkókat, penge- és puskatöredékeket találtak. Nyomokat, amelyek elvezethetnek a csatában elhunytakhoz – és újabb kérdésekhez. A csatatérkutatás során például meg kellene mondaniuk, miben különbözik egy 16. századi patkó egy 18. századitól? A korszak patkói papucsszerűek, széles hordozófelületük van. Mi árulja el, melyik volt török és melyik magyar lovon?
Lóki Gábor régésztechnikus nevetve mondja, hogy a csatatérkutatás új „tudományágat” hív életre: a „patkológiát”, vagyis annak elemzését, mit árul el ez a lovak patáját a kopástól védő fémdarab arról, egykoron ki használta.
A puskagolyókkal is hasonló a helyzet, nem tudjuk, török lőtte-e ki, vagy magyar. A tenyerünkön tartunk egyet, egy karcolás sincs rajta. Az ólom puha anyag, ezért azt gondolnánk, biztosan deformálódik, ha kilövik a belőle készült golyót, főleg, ha megsebesít valakit. A mohácsi síkon talált lövedékek jelentős része azonban sértetlen.
Esetleg elveszített lövedékek lennének, amiket elpotyogtattak a csata hevében? Vagy amelyik eltalált valakit, az valahol a mélyben van, annak a testében, akinek a halálát okozta? Majs mellett
egy nagyjából két négyzetkilométeres folton belül találták meg a kilapult, széttört lövedékek háromnegyedét.
Jelenleg erre a környékre teszik a cikkünkben megszólaló kutatók a mohácsi csata fő összecsapásait. A kutatásvezetőnek a helyszínről az ütközet egyik legvéresebb jelenete jut eszébe:
– A keresztény gyalogság jó részét, mintegy hat-nyolcezer katonát a törökök bekerítették, de a lovasok nem bírtak velük, végül a janicsárok lőfegyverrel mészárolták le őket – eleveníti fel Bertók Gábor.
A csata után ott feküdtek a temetetlen holtak, ez tette legendássá Kanizsai Dorottya nevét – a nevelt fia holttestét kereső asszony jobbágyaival temette el az elesett katonákat. Legalább tízezren maradtak itt holtan, de csak az ötvenes években bukkantak tömegesen előforduló emberi csontokra. A hetvenes évek közepéig öt tömegsírt azonosítottak, összesen 1500–2000 ember nyugvóhelyét találták meg. Úgy mutogatták ezek helyét évtizedekig a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyre látogatóknak, mintha a csatában elesett hősi halottak lennének. Csak a 2020-ban kezdődött feltárások és antropológiai vizsgálatok során derült ki – amikor Mohács megint érdekes lett az 500. évforduló miatt –, hogy alig van a testükben puskagolyó vagy nyílhegy, ellenben a legtöbbnek hátulról átvágták a nyakát.
Kivégezték őket. De hol vannak a csatában elesettek?
Valószínűleg a mélyben, mert felszíni emberi maradványokra eddig nem bukkantak a fémkeresősök.
Miközben ezeket mesélik, gyűlnek a vasdarabok a leletgyűjtő hengerbe, de nem visznek közelebb a megoldáshoz. A régészek úgy sejtik, ahol sok a lelet, ott a mély is több halottat rejthet. Így például a már említett majsi helyszín is gyanús, hiszen a sok becsapódott lövedék heves tűzharcra utal, ami azt feltételezi, hogy rengeteg lehetett az áldozat. Tűt keresnek a szalmakazalban, és éppen a tömegsírok adták meg a választ, miért olyan nehéz őket megtalálni.
Kutatási értekezlet a kocsmában
Bertók Gábor ezt már a terepjárónál meséli, mert közben az emberei végeztek a parcellával, és a csapat a horvát határ mellé vonul, de mi még beugrunk a sátorhelyi kocsmába. A múzeumigazgató ott találkozik Pálfi György antropológussal, a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének vezetőjével, akinek a csapata a kivégzések felfedezésével fordulatot hozott az egész Mohács kutatásban.
Munkásruhás férfi ül a kocsma bejárata mellett, és a világ összes italmérőjében bizonyára kiakadna a beszélgetésünket hallgatva. Mohácson nem. Meg kell értenünk, miért nem talál holttesteket ennyi detektor, ennyi kutató, ennyi év alatt, pedig a csatában elhunytak közül sokaknak az életét ólomgolyó vagy fém nyílhegy olthatta ki, aminél a fémkeresőnek jeleznie kellene. Az pedig ilyen tömegű halottnál megoldhatatlan lett volna, hogy messzire szállítsák őket, ahogy az is valószínűtlen, hogy túl mély gödrökbe helyezték volna őket. Valószínűbb, hogy sebtében hantolták el a holtakat nem messze attól a ponttól, ahol a földre zuhantak az ütközetben.
Meg kell kapaszkodnunk a virágmintás székben, miközben azt hallgatjuk, hogy a tömegsírokba dobált testek bomlása során folyadék keletkezett, a csontok leülepedtek az aljára, 80–90 centiméter mélyre. Mindezt a kivégzettek közös sírgödreiből tudják, az elhunytak csontjaiból álló 50–60 centiméter vastag csontréteg
mind az öt tömegsírban mélyebben volt, mint a mai szántás 30–40 centiméteres mélysége.
Az eke tehát nem forgatta ki őket. No de a modern detektorok?
Azok is csak 30–40 centiméterig „látnak”.
Vakon keresnek tehát, ezért nincsenek meg a sírok, pedig ez volna az igazi megfejtés, a nagy találat. Igyekeztek bevetni a legmodernebb technikát, légi lézerszkenner-felvételeket, magnetométeres felmérést, talajradart, próbafúrásokat. A potenciális terület akkora, hogy nagyságát négyzetkilométerben kell megadni. A légifelvételeken, magnetométeres felmérési képeken látható kétezer évvel ezelőtti régészeti objektum sok esetben pontosan olyan, mint egy ötszázesztendős.
Az egész Mohács-kutatásnak az ad lendületet, hogy az ötszázadik évfordulóra kaptak pénzt, most először még az önkénteseknek is fizetnek valamennyi napidíjat, így már nem pusztán hétvégére jönnek össze évente egyszer-kétszer, hanem egy teljes hetet kutathatnak.
A nagy évfordulókra mindig jut pénz, paripa, fegyver, fellendül a kutatás. Ötven éve találták meg a tömegsírok többségét, és mostanáig kellett várni, hogy legalább a két legkisebb megkutatására legyen pénz. És most évforduló van.
– Ezt a lehetőséget igyekszünk a lehető legjobban kihasználni, hiszen a számunkra belátható időszakban már nem jut ekkora figyelem és azzal együtt erőforrás a csata kutatására. Már csak azért sem, mert fontosabb kérdéseket sikerült megválaszolnunk – mondja Bertók Gábor.
Vizslak irányába megyünk tovább, mert azt remélik, a törökök elől menekülő magyarok nyomaira bukkanhatnak. Hosszan sétálhatunk úgy a kutatók mellett, hogy az eszköz hallgat. Nem igazolódik az elmélet, hogy a magyarok talán a susnyásba menekülhettek, pedig írott forrásokból olyan esetről is tudunk, amikor menekülők kis csoportja szembeszállt az őket üldöző oszmán lovasokkal, és le is vágták őket. Kis siker egy ország összeomlását okozó vesztes csatában.
Megint költözik a csapat. Közben még mindig azon gondolkodunk, a halottak megtalálása mekkora fordulatot hozna a kutatásban.
– A korszakban technológiai forradalom zajlott, és ez éppen Közép-Európából indult el. A magyarok a lőfegyverek használatában semmivel sem voltak lemaradva az oszmánok mögött, létszámarányosan annyi tűzfegyverük lehetett, mint az óriási túlerőben levő törököknek. A mezőn talált, fel nem használt, vagy célt tévesztett, sértetlen ólomgolyókhoz képest a halottak testében levő nyílhegyek, golyók rengeteg információt nyújtanának a csata menetéről. Óriási jelentőségű lenne azért is, mert látnánk, a halálos sérüléseket milyen arányban okozta hagyományos harci fegyver, vagyis a nyíl, kard, dárda, és milyen arányban modern lőfegyverek – meséli Bertók Gábor.
Ebből a mezőből nem fogjuk ezt megtudni, szeméten kívül semmit sem találunk. Mielőtt tovább indulnának, felvésik az eredményeket, lehajtják kombik és terepjárók hátsó ajtaját, és ezek árnyékában uzsonnáznak.
Az egész csapat megszállottja Mohács ügyének, vizsgálják a frissített térképet, amely kirajzolja az egykori ütközet eddig feltárt helyét a Majs környékén halmozódó leletekkel.
– Ott az a pötty – mutatnak büszkén egy jelet a sok másik között, amivel a mai munka hozzájárult a kutatáshoz. Az első puskagolyó az, amit a nap elején a tenyerünkön tartottunk.
Nyitókép: Fémkeresős kutatás a mohácsi csatatéren 2026 nyarán (fotó: Rajnai Richárd / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
