Nem gondolunk Budapestre a festők városaként, pedig bőven lenne rá ok
Molnos Péter kiállítása a Kieselbach Galériában kötelező program Budapest szerelmeseinek: soha még ilyen gazdag és izgalmas gyűjtést nem láthattunk a fővárosról készült képekből. Kiderül az is, hogy egyáltalán nem kizárólag helytörténeti érdekességű műveket ihletett a főváros, hanem rengeteg izgalmas, modern, kivételes művészi erejű festményt, amelyek ikonikus alkotások lehetnének. Mégis kevés vált belőlük azzá, mert Budapestre nem szoktunk a magyar festészet meghatározó témájaként gondolni. Pedig Nagybánya, Szentendre és Párizs mellett a főváros is a magyar városfestészet meghatározó helyszíne – akár olyan szokatlan témákkal, mint a Dráva utca vagy a Garay tér.
1913 novemberében a Könyves Kálmán Szalonban Budapesti látképek címen rendeztek tárlatot. Az apropót a városegyesítés negyvenedik évfordulója adta: ennyi idő alatt a fővárosnak már meg kellett érkeznie Európa festői témákat kínáló nagyvárosai közé. Az általános érzés az lehetett, hogy ez nem történt meg. „Nagy szeretetet és figyelmet a főváros eddig nem kapott a magyar piktoroktól. Idegenkedtek a fővárostól. Buda, a Tabán, a Dunapart, a Liget voltak a kedvelt részletek, amelyeknek festői akadtak. De Budapest nem ment át úgy a vérkeringésbe, mint például London vagy Paris” – fogalmazta meg a Világ című lap kritikusa. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a válogatás sokkal több képet vonultat fel, mint elsőre hinni lehetne.
Ez a szöveg kint van a Kieselbach Galériában Molnos Péter művészettörténész Budapest a festők szemével című kiállításán. Több mint száz év után is érvényesnek tűnik ugyanis az ellentmondás: Budapest a köztudatban nem vált a festők városává, ikonikus látványai elsősorban fényképeken jelennek meg előttünk, és nem festményeken. A magyar művészet meghatározó festői városai Nagybánya és Szentendre, mindkettő a szó köznapi értelmében is pittoreszk kisváros a maga művészeti fénykorában (ami Nagybánya esetében az első világháború előtti évtizedeket, Szentendrénél a 20. század középső harmadát jelenti). Mindenki Párizst festette volna, aki modern nagyvárosi hangulatot, látványokat keresett?
Molnos Péter művészettörténész azért rendezte meg a Kieselbach Galériában július 11-ig látható tárlatot, hogy ezt az előítéletet megcáfolja. Mert ahogy a Világ tudósítóját annak idején meglepte a fővárost bemutató festmények bősége, olyan
meglepően gazdag az a budapesti témájú festészeti anyag, amely most a falakon megjelenik.
És még gazdagabb az a válogatás, amely helyet kapott a kiállítás vaskos katalógusában egy sor kiváló tanulmány mellett. A katalógus tanúskodik arról az alapos, tiszteletet parancsoló kutatómunkáról, amely megelőzte a kiállítás létrejöttét – közgyűjtemények feladata szokott lenni olyan színvonalú tárlatok megrendezése, mint amire a Kieselbach (és a Falk Miksa utcai szomszédvár, a Virág Judit Galéria) hosszú évek óta rendszeresen vállalkozik.
Miközben a Fortepan fényképeit tömegek böngészik, és az elmúlt másfél évszázad Budapestje leginkább fekete-fehér fotókon jelenik meg előttünk, a festészeti hagyomány nagyrészt rejtve marad. Aminek részben prózai oka van: a kiállításon felvonultatott művek döntő többsége magántulajdonú, köztük a múzeumi rangú alkotások is. Már csak ezért is kötelező program ez a kiállítás minden Budapest-rajongónak. Egyhamar hasonló élményben biztosan nem lesz részünk.
A Budapest-festészetre leginkább helytörténeti forrásként szokás tekinteni. A fotográfia előtti korszak látképei, Rudolf von Alt finom metszetei és akvarelljei, a realista periódus városképei még érdekesek a város múltja szempontjából, hiszen ebből az időszakból csak ezeket ismerjük. A főváros tanácsa 1885-ben pályázatot hirdetett Budapest legszebb pontjainak megörökítésére. Hatvanhét pályamű érkezett be, amelyek közül az első díjat Nádler Róbert kapta a Várkert rakpartot ábrázoló művéért, a második díjat pedig Schikedanz Albert. A pályázat körülbelül a városfestészet és a városfotózás történelmi határpontján helyezkedik el, bizonyos értelemben az utolsó pillanatot jelenti, amikor volt még értelme a valóság aprólékosan pontos realista megörökítésének ecsettel és festékkel. Ahogy Sármány-Parsons Ilona művészettörténész tanulmányában megállapítja, véget ér vele egy hagyomány, „a modern magyar festészet úttörő generációja, a nagybányaiak és újító kortársaik, Vaszary, Rippl-Rónai, még ha éveken át Budapesten éltek is (elsősorban telente), nem látták meg a fővárosban a festői témát, nem kerestek itt képi motívumot.”
Az apály azonban átmeneti volt. A 20. században Budapest mégis témájává vált a modern magyar festészetnek, és Molnos Péter kiállítása döntően erre fókuszál. Nem a várostörténeti érdekességű régiekre, hanem azokra a modern nagyvárost ábrázoló alkotásokra, amelyek elsősorban már nem vizuális források – ezt a szerepet átvette a fotográfia –, hanem autónom festészeti alkotások. Szokatlanok, izgalmasak, van köztük néhány egészen nagyszerű. Akár egész korszakot összesűrítő ikonikus művek is lehetnének, ha ismertebbé válnának. A következőkben pár olyan festményt mutatunk meg, amelyek – noha ez nyilván szubjektív – rendelkeznek ezzel a különleges kvalitással.
A már említett Világ-cikk az 1913-as kiállításról azt írja: „Tihanyi Lajos egy erős, ritka beállítású képén a Dráva-utca házainak életét rögzíti meg”. A Pest Hírlap kevésbé volt lelkes: „Tihanyi Lajos a jasszhumort képviseli futurista irányú »Dráva-utcá«-jával“, morgott Kézdi-Kovács László (aki egyébként maga is festő volt, és szerepelt a kiállításon, cikkében egészen érdekes okát adja a főváros festészeti elhanyagoltságának: az utcai közönség szerinte túlságosan tolakodó, nyugaton az emberek civilizáltabbak, keleten flegmatikusak, de pont itt, a két mentalitás határán nem hagyják nyugton dolgozni az utcai festőt). A festmény nemcsak Kézdi-Kovácsnak volt túl modern, az Üstökös című lapban megjelent egy kariktúra, ami azon élcelődött, hogy a kép vízszintesen elforgatva városi látkép az ablakból, függőlegesen meg bizonyára a festő önarcképe.
Száz évvel később két dolgon is elcsodálkozhatunk: hogy
a Dráva utca valaha egyáltalán festői témája volt a modern magyar művészetnek,
és hogy milyen lenyűgözően eredeti az a magaslati nézőpont, ahonnan Tihanyi lenéz erre az ipartelepekből, földszintes raktárakból, udvarokból és kéményekből álló, barnásvörös-szürke külvárosi világra Angyalföld peremén, fényévnyi távolságra Lipótváros nagypolgári bérpalotáitól.
Ez a nívósabb világ kiért idáig, egyetlen szigetszerűen felmagasodó, impozáns szecessziós bérház formájában, amelynek ablakából Tihanyi a képet festette. A Dráva utca 12. számú épületet pontosan azonosítani lehet a festő otthonaként, bár a bal szélen látható díszes ereszcsatornát azóta egyszerűbbre cserélték. A nagy sarokházat 1909-10-ben építette a székesfőváros saját kislakásos bérházának a kiváló építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint, legfelső szintjén nagyablakos műteremlakásokat alakítottak ki. Az egyik műteremlakást vette ki Tihanyi, de ugyanitt élt a Nyolcak másik tagja, Márffy Ödön is, aki szintén megfestette erről a magaslati pontról – már-már egy toronyház tetetjéről – feltáruló iparvárosi panorámát.
Ugyanebben az időben egy másik modernista fiatal, Kmetty János néhány villamosmegállóval arrébb a Városligetet festette. Ő is a lakása közelében keresett magának egy egész sorozatra való témát, bár mondhatjuk, hogy legalább lement, és nem az ablakban talála azt meg: a Hernád utcában lakott, Erzsébetváros külső, manapság is Csikágónak nevezett részén. Kmetty Párizsból tért haza egy évvel korábban, és Cézanne modorában, geometrikus formákból építkezve festett. A városligeti kioszkot ábrázoló képén semmilyen felismerhető részlet nem utal a Ligetre, és a teljesen üres parkban a bódé mellett álldogáló magányos alak valahogy szétfeszíti a hihetőség határait. A mélyen izzó zöldekkel megfestett kép egyszerre nyugodt és kísérteties, nincs rajta semmi olyasmi, ami a valóságban ne fordulhatna elő, mégis szürreális hatású.
Ha már Csikágó: Barki Gergely művészettörténész a kiállítás katalógusában megjelent tanulmányában azonosította egy kiemelkedően jó, rejtélyes kép helyszínét, ami a 2006-os Magyar Vadak kiállítás idején történt felbukkanása óta foglalkoztatja a szakembereket. A színes foltokból megalkotott, élénk, lendületes városképnek sem az alkotója, sem a témája nem volt eddig ismert. Barki Gergely stíluskritikai alapon valószínűsíti, hogy a szerző Czóbel Béla lehetett, akit korábban szintén nem tartottak számon budapesti festőként, de ugyanebből az időszakból, az 1900-as évtized második feléből előkerült egy azonosíthatóan az Oktogont ábrázoló festménye. Mégis festett tehát Budapestet, apai nagynénje pedig 1907 körül a Garay téren lakott.
A helyszín ismét egy olyan pontja a városnak, amit
nem gondolnánk klasszikusan festői témának: Csikágó egykori főtere.
Az azonosítás biztos, mert Barki a Fortepanon ráakadt egy olyan 1931-es fotóra, amely gyakorlatilag ugyanabból a szögből örökítette meg a teret, mint a festmény. Noha időközben felépült még egy nagyobb sarokbérház, Lőw Miklós fotóján (Fortepan 203980) ugyanúgy felismerhető a Murányi és a Péterfy Sándor utca sarkán álló ház tömzsi saroktornya meg a piac egymásra rétegződő ponyvákból, bódékból, tetőkből álló, már-már keleti bazárra emlékeztető zavaros forgataga, ami egykor az egész teret kitöltötte. (Sokadik bizonyíték ez arra, hogy milyen pótolhatatlan segítséget jelent a Fortepan archívuma a tudományos kutatás számára.)
Ennek a talán-Czóbel-képnek az íze olyan jellegzetesen pesti és VII. kerületi, hogy amint tudjuk a helyszínt, már szinte érthetetlen, miért nem volt ez elsőre nyilvánvaló. Még annak ellenére is, hogy mára nemcsak a piac tűnt el a főváros szinte összes szabadtéri piacához hasonlóan, hanem a Garay tér is, amit a Hunvald-érában a kerület elprivatizált, és hagyta, hogy egy nagy társasház ráépítésével megszüntessenek.
Molnos Péter számára a kutatás során az egyik nagy felfedezés egyértelműen a római iskolás Kontuly Béla volt budapesti városfestőként. Egy olyan modern, itáliai novecento szemléletű városképsorozat került elő, amelynek legtöbb darabja köthető a város egy jól azonosítható magaslati látványához: a Rózsadomb oldalából Óbudára, a Dunára, a Margitszigetre és a pesti oldalra nyíló kilátáshoz. Kontuly feleségével, Fuchs Hajnalkával egy modern, földszintes villában lakott a Szeréna út 8/a szám alatt.
A sorozat csúcsdarabja a Bokrétaünnep című kép, amely egy épülő modern villát ábrázol. A ház falai rózsaszínben ragyognak, ugyanúgy, mint az előtérben álló tavaszi fa virágai. Még mindenhonnan pallók, állványok veszik körül, de a tető – természetesen lapostető, ahogy egy ilyen háznál szokásos – már elérte a végleges magasságát, mert a tetejére bokrétafát állítottak, a színes szalagok vidáman lebegnek a szélben. Ez a bokrétafa alkotja az egész festmény középpontját, magához vonzza a tekintetet, és
ennek köszönhetően telik meg a kép az egyszerű látványon túlmutató mondanivalóval.
Egyszerre emlékeztet arra, hogy sok évszázados tradíciók hogyan élnek tovább egy már teljesen modernizálódó világban – és hogy az élő hagyomány sokszor a nem kézzelfoghatóban, a hétköznapi szokásokban rejtőzik, nem az anyagi formákban – meg arra is, hogy milyen hihetetlen optimizmus járta át a modernitás megszületését. A 30-as évekre utólag hajlamosak vagyunk sötét árnyakkal terhes korszakként visszatekinteni, de ez a rózsaszín budai villa, a rózsaszínbe borult fával és a szélben lengedező szalagokkal olyan lendületes tavaszi hangulatot áraszt, aminek semmi köze a korszak fenekedő ideológiáihoz.
A másik nagy felfedezés Vaszary János, aki az elmúlt években reneszánszát éli. Az aukciókon kimagasló árakon mennek el a művei, és tíz évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galéria gazdagodott egy meglepő kollekcióval, amikor egy bezárt beépített szekrény mélyéről, saját alagsori raktárából negyven darab elfelejtett Vaszary-kép került elő.
Kieselbachnál mindig a bejárattal szembeni helyiségsor utolsó, kis szobájában helyezik el azokat a műveket, amelyekre a leginkább szeretnék felhívni a figyelmet. Most ezt a szobát Vaszary budapesti festményei töltik meg, a főhelyre pedig egy különösen izgalmas kép került: a Művésztársaság. Mint a kései Vaszary-képek általában, ez is nagyon könnyed, laza kézzel feldobott ecsetvonásokból és színes foltokból álló, vidám kompozíció, hasonló napsugaras derűt sugároz, mint az ugyanebben az időben készült itáliai strandképek.
A helyszín azonban összetéveszthetetlenül Buda, hiszen a teraszon, fonott karosszékekben üldögélő, elegáns és jókedvű társaság fölött ott tornyosul a Királyi Palota egykori cirádás kupolája. Az a kupola, amely a háború előtt Budapest sziluettjének meghatározó eleme volt, de amit a későbbi nemzedékek már csak fényképekről ismerhetnek – és ami ezen a képen is izgalmas kontrasztot teremt a hétköznapi vidámság és a monumentális középület tekintélye között. Ez egy jellegzetesen római hangulat a terasszal és a kupolával, az életvidámság és az impozáns díszletek együttállásával, de
a rómaiság a festményen egy ma már nehezen átélhető budapestiséggé válik.
A nehezen átélhetőség oka, hogy Vaszary képén épnek látjuk a várost, akárcsak az akkoriban készült fotókon – amilyen épnek az 1945-ös ostrom traumája után soha többé nem láthatta senki Budapestet.
Kaszás Gábor tanulmányában azonosítja a kép pontos helyszínét: ez a Vágó-háznak nevezett Attila úti épület tetőterasza, amelyet antikizáló pergola, szobrok, délszaki dísznövények és fürdőmedence tett a város egyik legkellemesebb, exkluzív találkahelyévé. A korabeli lapokban a teraszt pompeji hangulatúnak nevezték, és a fennmaradt fotókon valóban olyannak látjuk, mintha egy pompás ókori rezidencia lenne. A hatemeletes, szecessziós bérházat Vaszary jóbarátja, Vágó László építész még az első világháború előtt tervezte. 1931-ben adta bérbe az egyik tetőtéri műteremlakást a Vaszary házaspárnak, gyakorlatilag szívességi alapon. A festő egészen 1939-ben bekövetkezett haláláig itt élt, a teraszról nyíló panoráma több más képén is megjelenik. Az egykori Attila körút 2. számú épület a híres terasszal együtt elpusztult a háborúban, így a Művésztársaság valóban olyan budapesti látképet és miliőt őrzött meg, aminek már nyoma sincs.
Molnos Péter a kiállításban a városfestészeti ívet kihúzza egészen a 20. század végéig: az utolsó termet a sokáig margóra szorított és lenézett, de az elmúlt években újrafelfedezett Mácsai István mára főműként elismert Pesti utcája uralja. A kiállítás újabb állomás lehet abban a kánonképzési folyamatban, ami a népszerű életművet elhelyezi a 20. századi magyar festészet történetében. Ami azonban igazán megüti az embert, az nem ez a jól ismert kép, hanem a szinte teljesen ismeretlen Strémi József Téli este a Körszálló előtt című alkotása az utolsó terem oldalfalán. Nemcsak azért, mert váratlanul erős korfestő hangulata van, hanem a szomorú aktualitás miatt is: a Kádár-kori Budapest ikonjának teljes eldózerolása éppen akkor fejeződött be, amikor a tárlat megnyílt. A festett képek, legalábbis Budapesten, maradandóbbak az épületeknél.
Nyitókép: Vaszary János Művésztársaság című képének részlete a Királyi Palota kupolájával (1930-as évek)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
