Meglepő felfedezés a Nemzeti Galériában: befordított szekrény mélyéről kerültek elő az egyik legnagyobb magyar festő alkotásai

Zsuppán András
| 2022.12.30. | Kult

Egyszerre negyven új kép előkerülése a 20. század egyik legjelentősebb magyar művészétől önmagában is példátlan művészettörténeti szenzáció. Akkor viszont különösen az, ha hozzávesszük: ezek a művek eddig is múzeumban voltak. Csak éppen senki nem tudott a létezésükről, mert egy bezárt szekrényben, feltekerve töltötték az elmúlt évtizedeket. A Magyar Nemzeti Galéria most a nagyközönségnek is bemutatja Vaszary János mindeddig sosem látott alkotásait, amelyeket 2016-ban saját alagsori raktárában fedezett fel.

hirdetes

Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondja a Magyar Nemzeti Galéria muzeológusainak, hogy az intézmény gyűjteménye hamarosan negyven darab Vaszary-festménnyel gyarapodik, bizonyára úgy gondolják, hogy egy rendkívüli műgyűjtői hagyaték kerül a múzeumba. Ha az illető még azt is hozzáteszi, hogy ez negyven teljesen új, ismeretlen festmény lesz, akkor hitetlenkedve csóválták volna a fejüket. És ha kiderül, hogy ezeket a képeket nem kell megvásárolni, mert valójában ott lappanganak az alagsori raktárban, talán őrültnek nézik a hír hozóját. Pedig pontosan ez történt 2016-ban: a Magyar Nemzeti Galéria talált negyven darab ismeretlen képet a 20. század egyik legjelentősebb festőjétől, Vaszary Jánostól a saját raktárában. E képek közül most huszonnégyet a velük párhuzamba állítható, már ismert alkotásokkal együtt a nagyközönség is láthat a múzeum Vaszary Az ismeretlen ismerős című időszaki kiállításán. Csupa olyan képről van szó, amely a felfedezéséig teljesen ismeretlen volt a művész életművének kutatói előtt is, és egy kivétellel kiállításon sem szerepeltek soha: nem nagyon láthatta még őket senki az alkotón és feleségén kívül, mert egyenesen a több mint nyolcvan éve halott festő műterméből érkeztek.

Vaszary Jánost egyáltalán nem kell felfedezni: egyike a 20. század legismertebb festőinek. Már életében sok alkotása közgyűjteménybe került, tizenkét évig tanított a Képzőművészeti Főiskolán, rendszeresen szerepelt kiállításokon, írt róla a korabeli sajtó, és a halála után sem felejtődött el. Legutóbb 2007-ben rendezett nagyszabású életműkiállítást a Magyar Nemzeti Galéria, akkor vaskos monográfiája is megjelent. Művei rendszeresen felbukkannak aukciókon, és pont egy kései Vaszary-festmény, az 1938-ban festett Alassiói strand volt a Virág Judit Galéria idei karácsonyi aukciójának kiemelt tétele. Ami egyben a festő életműrekordját is megdöntötte, mivel 165 millió forintért kelt el (tavaly San Remo című festménye pedig ugyanitt 160 millióért).

Az újonnan felfedezett olaszországi képek sora a kiállításon (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / Szántó András)

Vaszary termékeny és elképesztően sokszínű festő volt, aki hosszú, öt évtizedes alkotói pályája során minden stílusban kipróbálta magát, életműve akár öt-hat különböző festő alkotása is lehetne. És meg lehetne rajta tanítani a korszak egész művészettörténeti ívét az 1890-es évek elejétől az 1930-as évek végéig: nagy méretű, historizáló oltárképekkel és naturalisztikus művekkel indult, aztán átváltott a szimbolizmusra és a szecesszióra, majd franciás impresszionizmussal folytatta. Aztán hadifestő lett az első világháborúban, utána pedig komoran sötét, expresszív képekkel „festette ki” magából a súlyos traumát. Az 1920-as évek közepétől egy art decónak nevezhető modern korszak következett, majd élete utolsó évtizedében teljesen egyedi, karakteres saját stílust alakított ki fehér alapra festett színes, könnyed, felszabadult képekkel. Mivel rengeteget dolgozott, egyáltalán nem ritka, hogy felbukkannak régóta lappangó képei, de egyszerre negyven új Vaszary-festmény előkerülésére azért senki nem számított.

A szenzációs felfedezés körülményei meglehetősen különösek. A Magyar Nemzeti Galéria szakemberei évek óta dolgoznak a múzeum tervezett költözésének előkészítésén, hiszen a galériának előbb-utóbb mennie kell a Budavári Palotából az épület átfogó rekonstrukciója miatt. A raktárak kiürítése a Szabolcs utcai OMRRK (Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ) átadásával már megkezdődhetett. Egy múzeumi költözés mindig évekig tartó, hatalmas, aprólékos munka, és felér egy teljes gyűjteményi revízióval: ki kell pakolni a raktárakat, egyenként kézbe kell venni az összes műtárgyat, ellenőrizni a leltárkönyveket, újra lefényképezni minden darabot, megállapítani, hogy szükség van-e restaurálásra, korrigálni az adatbázisok hibáit. A hazai múzeumi raktárak állapotát ismerve az sem meglepő, hogy egy ilyen munka során történnek felfedezések. Amikor végre hozzá lehet férni a szekrényhez, amelynek kulcsa utoljára az 1992-ben nyugdíjba ment özv. Kovácsnénak volt meg, akkor jönnek a meglepetések… Ez történt a Magyar Nemzeti Galéria egyik alagsori raktárának kipakolásakor is 2016-ban.

Az egyik összegöngyölt tekercs érintetlen pecséttel a kibontása előtt (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Egy képekkel megrakott Dexion-állványzat mögött a muzeológusok észrevettek egy fal felé fordított szekrényt. Lepakolták az állványt, és lebontották a szekrényt teljesen eltakaró polcrészt, majd megfordították a bútort. A belsejében két vászontekercset találtak, amelyek pecséttel lezárt spárgával voltak összekötve, és a külsejükre valaki tollal ráírta: VASZARY. A folytatásról így számolt be Gergely Mariann művészettörténész, a festő kutatója, egyben a mostani kiállítás kurátora: „Elképzelhető, hogy milyen izgatottan bontottuk ki a tekercseket, amelyekből egyenként húsz-húsz Vaszary-olajfestmény került elő: volt köztük néhány rossz állapotú, roncsolt felületű, sérült darab, de többségük jól kivehető, jó minőségű és kiváló művészi kvalitású alkotás. Ezekkel a művekkel nem találkoztunk korábban a Vaszary-életműben, feltételezhető volt, hogy a művész műterméből, a festő hagyatékával kerültek a múzeumba.”

A tekercsek megtalálása után természetesen azonnal kutatni kezdték, hogy kerülhettek a képek a bezárt szekrénybe. Vaszary János 1939. április 19-én halt meg, 72 éves korában. Hagyatékát özvegye, Rosenbach Mária (Mimi) gondozta, és az ő felkérésére 1940 tavaszán Petrovics Elek emlékkiállítást is rendezett az özvegynél maradt alkotásokból. 1942-ben Rosenbach Mária is elhunyt, és végrendeletében férje egész művészeti hagyatékát a Szépművészeti Múzeumra hagyta. Ezek az alkotások adják a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi Vaszary-anyagának a zömét, és minden bizonnyal a két most megtalált tekercs is köztük volt. Nem tudni, hogyan sodródtak el a többitől. Gergely Mariann kutatásai során rábukkant egy leltári bejegyzésre az 1950-es évek végéről, ami bizonyítja, hogy a tekercseket akkor még számon tartották: „Vaszary: 20 db különb. méretű olajf. összekötve”, állt a 2516 és 2517 sorszámú tétel mellett. A bejegyzésből arra lehet következtetni, hogy a tekercseket már ekkor sem göngyölték ki. Ezt erősíti, hogy a spárgák pecsétjei is érintetlenek voltak hajmeresztő, de a múzeumban vélhetően a tekercsek megérkezése óta nem érdekelt senkit, hogy mégis milyen képek lehetnek a piszkos vászongöngyölegekben. Talán azt feltételezték a tárolási mód miatt, hogy csekély értékű vázlatok, de erről nem bizonyosodtak meg.

Az egyik tekercs a kibontása után (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

1958-ban a Szépművészeti Múzeumtól elvették a teljes magyar festészeti anyagát, és létrehozták belőle a Magyar Nemzeti Galériát, amit az Igazságügyi Palota egykori épületébe költöztettek. A Vaszary-hagyaték festményei ekkor kerültek be az új intézmény törzsleltárába, és a továbbiakban megfelelően őrizték, kezelték őket, sőt 1961-ben nagyszabású kiállítást is rendeztek, ahol ötven frissen beleltárazott képet mutattak be. Minden bizonnyal a két kibontatlan tekercs is együtt vándorolt a többi tétellel, előbb a Kossuth térre, majd 1975-ben a Budai Várba. Hogy aztán ki gondolta jó ötletnek ott elsüllyeszteni őket egy falnak fordított szekrénybe, már soha nem fog kiderülni.

A most végre kibontott tekercsekben kétségtelenül akadt jó néhány vázlat, olajtanulmány, csekélyebb értékű kép, de több jelentős, befejezett alkotás is. Nem volt a csoportosításukban semmilyen felfedezhető tematikai vagy kronológiai rendezőelv, talán egyszerűen a műterem kipakolása során kerültek egymás mellé. Általánosságban ugyanaz igaz ezekre a művekre is, mint az egész galériai Vaszary-hagyatékra: elsősorban a festő késői, öregkori korszakából származó alkotások, hiszen elkészült képei élete során rendszerint vevőre találtak, nem maradtak a műtermében. A két tekercs tartalmaz ugyan néhány kifejezetten korai munkát is, de ezek inkább a művész által megőrzött olajtanulmányok, például egy olyan női alakot ábrázoló vázlat, amit még első nagy megbízásához, az esztergomi belvárosi plébániatemplom oltárképéhez készített 1896-ban (Vaszary János nagybátyja, Kolos 1891-től a magyar katolikus egyház feje, esztergomi érsek volt, és tehetséges unokaöccse útját ő egyengette egyházi megbízásokkal, külföldi tanulmányutakkal).

Olajtanulmány az esztergomi plébániatemplom 1896-ban festett oltárképéhez, Vaszary első jelentősebb megbízásához (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Érdekes módon a most előkerült festmények nem szerepeltek az említett 1940-es hagyatéki emlékiállításon, sőt egy kivétellel soha semmilyen kiállításon Vaszary műtermét soha nem hagyták el. A kivétel az Éjszakai fények a párizsi világkiállításon című 1937-es festmény, amely címről ismert volt korábban is a kutatók előtt, de semmi mást nem tudtak róla, mivel annak idején nem jelent meg reprodukciója. Most kiderült, hogy Vaszary kései art deco-modern korszakának egyik kiemelkedő darabja, azoknak a képeknek a sorába tartozik, amelyek a modern nagyvárosi életet örökítették meg. Vaszary szenvedélyes utazó volt, és az életében új korszakot nyitott, amikor több mint tíz éves szünet után 1925-ben ismét kijutott Nyugat-Európába, Párizsba. Attól kezdve megint rendszeresen utazott élete végéig, és a nyüzsgő, zajos, soha nem pihenő, villódzó fényekkel, neonreklámokkal és száguldó automobilokkal teli nagyváros lett az egyik fő témája. Egyik tanítványa, a híres régész, László Gyula úgy fogalmazott: „A 20-as évek végén, a 30-as évek elején, mi főiskolások benne láttuk a modern szellemnek, a gépkorszak művészetének vezérét. Erős egyéniségének hatására élesen kettéoszlott a fiatalok hada, a jövőt-igenlőkre s a múltat-siratókra.”

A megtalált párizsi képet látva érthető, miért lehetett az akkor már idős festő a fiatalok számára a modern látásmód zászlóvivője. A Szépművészeti Múzeum 1930-ban közvetlenül tőle vásárolta meg a Városi világítás című képet, amely azóta is a gyűjtemény kiemelt modern darabja. A párizsi kép semmiben sem marad el tőle, és a keletkezésének körülményei is érdekesek: a hetvenedik évében járó Vaszary ugyanis ellátogatott az 1937-es párizsi világkiállításra, és a Pesti Naplóban úti beszámolót közölt a nagyszabású rendezvényről, amelynek fókuszában kifejezetten a „modern élet” vívmányai álltak. Párizs ifjúkora óta kedvenc városa volt, az 1890-es évek elején az itteni Julian Akadémián fejezte be festészeti képzését, és a nagyváros folyamatos változása, átalakulása mindig csodálattal töltötte el.

Éjszakai fények a párizsi világkiállításon (1937): egy jelentős kései alkotás, amely eddig csak címéről volt ismert. Vaszary a modern nagyváros, a gépkorszak egyik legjelentősebb hazai festője volt (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

„… a taxi ajtaja becsapódik megettünk és kellős közepében vagyunk a modern népvándorlásnak, mely hömpölyögve, ellenállhatatlanul magával ragad. Ezt az óriási tömeget azonban ma nem barbár őseinek pusztító ereje hajtotta ide, hanem a vágyakozás a kultúra és civilizáció ünnepe után, mely a haladás fényszóróinál ismét megmutatja a szellem magaslatait. […] Ha a háború utáni nyomorúságban az emberiség elvesztette önbizalmát – itt visszakaphatja. Az impotens nemzetközi politika csak hátráltatja a haladást, de az emberiség igazi mélységeit és magaslatait nem érintheti”, írta a világkiállításról a rá jellemző optimizmussal.

A képről ugyanez a jövőbe vetett bizakodás sugárzik. A nézőnek háttal álló, hat fős férfitársaság az elektromos lámpafénnyel megvilágított szökőkutak sorát bámulja. A háttérben feltűnik egy modern kiállítási pavilon, talán pont a szorongatott Spanyol Köztársaságé, amelyben két világhírű műalkotás mutatkozott be: Picasso Guernicája és Miró Az arató című (elpusztult) falfestménye. A kép jobb oldalán magasodó felhőkarcolóban a Német Birodalom pavilonjára ismerhetünk: tetejét óriási náci sas koronázta meg, és a másik nagy 20. századi totalitárius birodalom, a Szovjetunió ugyancsak felhőkarcolót formázó pavilonjával vetélkedett, mintha szembenállásuk megelőlegezte volna a közelgő összecsapást. Ha megnézzük a világkiállításról készült archív fényképeket, egyértelműen felismerhetők azok a valóságos elemek, amiket Vaszary némiképp absztrakt motívummá alakítva összesűrített a képbe. Ez volt az utolsó világkiállítás Európában a háború kitörése előtt – az a diadalmas és kifinomult modern, polgári civilizáció, amely Párizsban ünnepelte magát a fénylő szökőkutakban, és amelynek a látványa Vaszaryt bizakodással töltötte el, két évvel később nagyrészt elégette magát.

Labdázók a tengerparton: az előkerült olaszországi strandképek egyike, jobb szélen a képeken rendszeresen felbukkanó háttal álló, figyelő férfialak (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Az időszaki kiállításon szereplő huszonnégy alkotás válogatási elve egyrészt a minőség volt, másrészt az, hogy ezeknek a képeknek a restaurálása készült el, mivel a sok évtizedes hányódás a festmények egy részét azért eléggé megrongálta. Az új képek egységes ezüstszínű keretet kaptak, ami már első ránézésre kiemeli és megkülönbözteti őket a velük párhuzamba állított, ismert alkotásoktól. Az utóbbiak között is akad jó néhány ritkán látható, különleges, magángyűjteményből kölcsönzött darab. Külön blokkot alkotnak az itáliai strandképek, amelyek Vaszary idős kori, legkönnyebben felismerhető, fehér alapra festett korszakához tartoznak. Vaszary az 1920-as évektől járta Olaszországot, szinte végigfestette az országot, de nem a festői városképek vagy a műemlékek érdekelték, hanem a fürdőhelyek hétköznapi, gondtalan világa. Főként strandokat, tengerparti jeleneteket örökített meg, könnyeden és gyorsan, alig néhány ecsetvonással vázlatosan felvázolva az alakokat. Sokszor festett meg olyan banális részleteket, amelyeket a hagyományos szemlélet nem tartott volna festői témának: egy üdülőhely bazársorát, egy tengerparti vendéglő teraszát, vagy egy szállodai szobát az ágyra dobott kék pizsamával.

Különös, szemlélődő hangulat és távolságtartó derű járja át ezeket az olaszországi képeket, amelyeken a tenger mindig valószínűtlen színekben játszik a bíborlilától a kékeszöldig, és boldog, vonzó fiatalok labdáznak vagy napoznak a strand homokján. A most megtalált képeken is többször felbukkan egy a nézőnek háttal álló, izmos férfialak, aki nem vesz részt a játékban. Mintha csak a festő alteregója lenne, annak ellenére, hogy Vaszary idős ember volt a strandképek festése idején, de talán pont az az időtlenség, ami a figurából sugárzik, teszi lehetővé mégis ezt az értelmezést. Az újonnan megismert képek között olyan lenyűgöző főmű nincs az olaszországi sorozatból, mint a Virág Judit aukcióján elkelt Alassiói strand volt, de ugyanaz a késői Vaszaryra általában jellemző életszeretet és gondtalanság sugárzik belőlük is.

Az Alassiói strand Vaszary kései korszakának egyik főműve, a felbukkanása jelentős esemény, mivel utoljára 1940-ben volt látható kiállításon, kizárólag egyetlen fekete-fehér fotóról volt eddig ismert. A kép 160 millió forintért kelt el a Virág Judit Galéria karácsonyi aukcióján, megdöntve a festő eddigi életműrekordját (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Két takarón kitárulkozva fekvő, különös pózban napozó női akt eszünkbe juttathatja azt a botrányt, ami 1932-ben végül oda vezetett, hogy Vaszaryt miniszteri rendelettel kényszernyugdíjazták, és nem taníthatott többé a főiskolán. Vaszary nem volt politikus alkat, és az 1920-as években, Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége idején kifejezetten tekintélyes, az állam által is elismert művésztanárnak számított. Modernizmusa ekkor még nem jelentett problémát, sőt rangos állami megrendeléshez is jutott: 1928-ban Klebelsberg megbízta egy hatalmas pannó elkészítésével a tihanyi Balatoni Limnológiai Kutatóintézet számára (ez sajnos megsemmisült). A kultúrpolitika azonban az évtized végére konzervatív fordulatot vett, és a főiskolán belül is kiéleződtek az ellentétek a hagyományos festői felfogást képviselő oktatók és a fiatalok által körülrajongott, modernista tanárok között. Az utóbbi csoport vezéralakjai Vaszary és Csók István voltak. Közben már a 20-as évek közepétől a prüdéria hulláma csapott végig a sajtón és a nyilvánosságon, és egyfajta morális pánik jegyében a rendőrség üldözni kezdte a „pornográf” tartalmakat, többek közt művészeti albumokat távolítva el a könyvesboltok kirakatából.

Vaszary kényszernyugdíjazásának ügyét Révész Emese művészettörténész tárta fel egy tanulmányában. Ebből kiderül, hogy tulajdonképpen e két konfliktus csúszott össze 1931-32-ben, és vezetett egy eldurvuló főiskolai belháborúhoz. Vaszary és Csók előbb szóváltásba, majd becsületsértési perbe keveredtek két konzervatív kollégájukkal amiatt, mert támogatták a hallgatók modernista törekvéseit. Közben Klebelsberg minisztersége véget ért, és rövid időre egy Karafiáth Jenő nevű sportpolitikus, a leventemozgalom alapítója lett a kultuszminiszter, aki a művészethez egyáltalán nem értett, viszont zsigerből bizalmatlan volt a nyugatos, modern törekvések iránt. Állítólag az aggódó szülők megnyugtatására utasította a főiskolát, hogy a felvételi vizsgákon a férfi aktmodellek viseljenek ágyékkötőt, amennyiben női jelentkezők is jelen vannak. Csók ezt nyilvánosan remek tréfának minősítette egy cikkben, és Vaszaryval együtt kigúnyolták, nevetségessé tették a „trikórendeletet” jegyző, ruhás aktokat követelő minisztert. Karafiáth bosszúból lesújtott rájuk: elrendelte a 65. életévet betöltött főiskolai tanárok kötelező nyugdíjazását. A rendeletet persze szelektíven alkalmazták, Csókot azonnal kitették, Vaszaryt két hónap kényszerszabadságra küldték, majd születésnapja után neki mennie kellett. Legtehetségesebb hallgatói követték a Rákóczi úton még abban az évben megnyitott festészeti magániskolájába.

Fekvő női akt kék-sárga mintás takarón: ehhez hasonlóak lehettek azok az aktképek, amelyek kiváltották Vaszary konzervatív tanárkollégáinak haragját, és végül főiskolai botrányhoz, a festő kényszernyugdíjazásához vezettek (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

A napozó aktok a tatai kötődésű képek sorába tartoznak, és talán ez a csoport a legizgalmasabb a mostani felfedezésből. Vaszary életében fontos szerepet játszott tatai műteremháza, amelyet 1912-ben építtetett. Tavasztól késő őszig általában itt is éltek feleségével, csak a teleket töltötte a fővárosban. A modern nagyváros festője ugyanis ízig-vérig vidéki alkat volt, aki csak a természetben tudta igazán jól érezni magát, és az alkotáshoz is szüksége volt a vidék békéjére és csöndjére.

Vaszary tatai villája fontos szerepet töltött be a hazai házépítés, lakáskultúra fejlődéstörténetében, mondhatjuk, hogy a modern magyar családi ház 20. század eleji megszületésének egyik kulcshelyszíne. Az újonnan előkerült képek ehhez a csak nagyon hiányosan ismert történethez adnak hozzá újabb adalékokat.

Vaszary 1904-ben ismerkedett meg Rosenbach Sándor pusztaszántói földbirtokos Mária nevű leányával, akit a következő évben feleségül is vett. A következő években rendszeresen lejárt apósa Nógrád megyei birtokára, amely több ekkori képének ihletője is volt. 1909 tavaszán azonban valahogy eljutottak Tata-Tóvárosba, amely abban az időben kezdett népszerű kirándulóhellyé válni természeti szépségeinek, tavainak, romantikus parkjainak, várromjának köszönhetően. Vaszaryné visszaemlékezésében azt írja, egész télen köhögött, és férje aggódni kezdett az egészsége miatt, mivel a nő több rokona is meghalt tüdővészben, ezért keresett egy egészséges levegőjű helyet, ahol felesége lábadozhat. Kezdetben szállást béreltek, visszajáró vendégek lettek, majd 1910-ben Vaszary apósa meghalt, és az örökösök eladták a birtokát. Ebből a pénzből a Vaszary-házaspár vett egy üres telket a festő által nagyon kedvelt Angolpark közelében, és a következő években kis villát építettek rá. A terveket a modern házépítés egyik hazai úttörője, Toroczkai Wigand Ede készítette, akit Vaszary bizonyára a gödöllői művésztelepről ismert. (Vaszary gobelinterveket készített a gödöllői szövőműhelynek, aminek alkotóházát Wigand tervezte.)

A tatai Vaszary-villa Toroczkai Wigand Ede 1916-ban megjelent, Hímes udvar című albumának képein, a rajzot és az alaprajzot az építész, a két fényképet Wigand Lajos készítette

A tatai Vaszary-villa szerencsére ma is megvan, műemléki védelem alatt áll. Tata város tulajdona, 2021-ben bekövetkezett haláláig műteremházként használta egy felvidéki szobrász, Nagy János. Jelenleg még az ő bútorai, hagyatéka van benne. Történetét Kövesdi Mónika tárta fel egy alapos tanulmányban pár éve. A kis ház méreténél sokkal jelentősebb: annak az európai mozgalomnak az egyik legépebben fennmaradt hazai példája, amely a nemzeti hagyományokból táplálkozó, de elrendezésében, funkcionálisan teljesen modern családi házat létrehozta. Ez a mozgalom Angliából indult el, az ottani Arts and Crafts alkotók voltak az első képviselői, Magyarországon pedig Kós Károly és a nála kevésbé ismert Toroczkai Wigand Ede adaptálták. Wigand az angolokhoz hasonlóan nemcsak építész, hanem bútortervező és iparművész is volt, aki összművészeti alkotások létrehozására törekedett, ha lehetősége volt, a házakat teljes berendezéssel együtt, az utolsó virágtartó lécig megtervezte. Pályatársa, Kozma Lajos szerint az „angol falusi ház sima, modern szellemű, magyaros változatát” alkotta meg a tatai villa pontosan megfelel ennek a definíciónak. Wigand viszonylagos ismeretlensége nagyrészt annak köszönhető, hogy az első világháború után pályája zátonyra futott, az előtti munkáinak zöme pedig a határon kívül, Erdélyben található (és jórészt felismerhetetlenül tönkrement). A mai Magyarország területén a tatai villa az egyik legjelentősebb alkotása, amely legalább annyira dicséri a megrendelő, Vaszary János nyitottságát és fogékonyságát az újra, mint az építész tehetségét.

A kis házban Wigand szinte egy az egyben megvalósította egy évvel korábban megfogalmazott tervezői filozófiáját: a ház fejezze ki saját korát, a megrendelő személyes igényeihez alkalmazkodjon, a szobák számát a szükség határozza meg, legyen többszintes, hogy olcsóbb legyen, és kevesebb helyet foglaljon el a kertből, minél kevesebb fölösleges díszítés legyen rajta, ne legyenek benne olyan üresen álló, lakatlan reprezentációs helyiségek, mint a hagyományos szalon. Baillie Scott angol tervező nyomán azt vallotta, hogy a ház földszintje mindig álljon egybenyitható, tágas, levegős helyiségekből elzárt szobák sora helyett. Ezekben a kertre nyíló, világos és flexibilis terekben fogadhatják a házigazdák a vendégeket, míg az emelet a privát élet tere, a háló-, gyerek- és fürdőszobáé. Sok helyet elfoglaló lépcsőház viszont nem kell: „Szép, ha a lakó-fogadószobából egy kis festői lépcső vezet az emeletre (az alatta levő fülkét nagyon kedvesen berendezhetjük csevegő helyiségnek)” javasolta. Sok mai családi ház épül ugyanezek elvek mentén, az viszont változott, hogy Wigand még mindig úriembereknek tervezte otthonait, akik cselédet tartottak. A konyha így a mosókonyhával együtt a szuterénbe került, ahol a cseléd is lakott.

Kilátás a verandára (1930 körül): az újonnan felfedezett képen a tatai villa halljából látunk ki az üvegezett, kétszárnyú ajtón keresztül a kertre, a tornácon ülő alakban talán Vaszary feleségét, Rosenbach Máriát sejthetjük (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Ha megnézzük a tatai villa eredeti alaprajzát, pontosan ilyen házat látunk. Wigand 1916-ban megjelent Hímes udvar című könyvében csak a földszintet rajzolta le, de tudjuk mert az épület nagyobb átalakítások nélkül megvan , hogy az emeleten volt a háló, a fürdőszoba és Vaszary napfényes, nagy ablakos műterme az ecsetmosó fülkével, a szuterénben pedig a kiszolgáló funkciók. A higiénia modern fontosságát mutatja a három fürdőszoba. A ház nagy, kétszárnyú, üvegezett, dupla ajtókkal nyílt a kertre, ahova néhány lépcsőfok vezetett le. A kert volt Vaszary büszkesége, amelynek színpompás virágágyásait, szökőkútját számtalan képen megörökítette, de hogy voltak-e színes takarókon meztelenül napozó, vendégeskedő fiatal nők, vagy csak a művész fantáziája képzelte őket oda a virágok közé, nem tudhatjuk.

A tatai villa annak idején Tóváros szélén, kertek között állt, a központtól és az Angolparktól pár perc sétára, de háborítatlan, zöld természeti környezetben. Vaszaryéké volt az első ház errefelé, és a következő csak az 1930-as évek elején épült fel. Ma a környék egész más képet mutat, a nagy kertet felszabdalták, és a 20. század második felében a telkekre új családi házakat építettek, így azt a bukolikus vidéket, amit a festő annyira szeretett, ma már nem nagyon lehet benne felfedezni. Rosenbach Mária végrendeletében férje vagyonából alapítványt hozott létre művészek ösztöndíjas képzésére, a villát pedig műteremháznak ajánlotta fel (a Vaszary házaspárnak nem volt gyermeke). Végakarata teljesült, és a háznak megszakításokkal általában voltak lakói, de sem az enteriőr, sem a kert nem maradt fenn.

Tatai enteriőr: a tatai Vaszary-villa belseje, kilátás az íves nyíláson át a hallból a szalonba (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Különösen érdekes a most felfedezett képek közül az egyik, amelyik a villa belsejét mutatja. Felbukkannak rajta olyan jellegzetes, azonosítható tárgyak és bútorok, amelyek egyértelműen a lakás berendezéséhez tartoztak, például a több képen is megjelenő, színes fotelek, amelyek a hall bútorzatát alkották egy kerek kávézóasztallal együtt. Az üvegezett bejárati ajtó ezen a ponton állva a hátunk mögött lenne, szemben pedig belátunk a szalonba, amit a Wigand Ede házaira jellemző, nagy boltíves átjáró választ el a halltól. A két helyiség azonban egy légteret alkot, és a hallból nyíló ovális ebédlő is összenyitható volt velük egy nagy, kétszárnyú üveges ajtóval. A szalonban valamilyen szoborféleség áll a fal mellett balra, a ház sarkán gubbasztó kis „rózsaerkély” ajtaja viszont takarásba esik. A boltív bal oldalán álló kék cserépkályha még mindig megvan szétbontva a kertben, a tetején Vaszary más festményeiről ismert dísztárgyak sorakoznak: színes habán kerámiák és egy kis porcelánbuddha, a festő Távol-Kelet iránti érdeklődésének bizonyítéka.

A házról festett képek azért is különösen érdekesek, mert a lakásról, úgy látszik, nem maradt fenn archív fénykép. Nem tudjuk, hogy Wigand Ede tervezett-e bútorokat a Vaszary házaspárnak. Az alaprajzon az ovális ebédlő ablaka alatt észrevehetünk egy beépített padot, a fal túloldalán, a nyitott verandán pedig egy lócát ez arra utal, hogy legalábbis számolt ezzel a lehetőséggel. A festmények alapján viszont úgy látszik, maguk Vaszaryék hoztak létre egy polgári, sőt azt is mondhatnánk, hogy jellegzetesen 20. századi értelmiségi lakásbelsőt, amelyben felbukkannak népies kerámiák, kényelmes, színes huzatú fotelek, mintás függönyök. Olyan otthonos lakás ez, amiben a mai ember sem érezné idegenül magát: Vaszary ebben is követője és úttörője volt mindennek, ami a modern élethez hozzátartozik.


Nyitókép: a Veranda két nővel című festmény részlete (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#festészet#kiállítás#Magyar Nemzeti Galéria