Bojár Iván András: Legyen valódi rendszerváltás az építészetben is az Orbán-korszak hazugságai után!
Az Orbán-rezsimmel nem az volt a baj, hogy épített, mégpedig sokat és sokfélét – ebben is különbözött a rendszerváltás utáni többi kormánytól. Hanem az, hogy az építést túl gyakran a társadalmi vita helyettesítésére, a történelmi komplexitás leegyszerűsítésére, a hatalom mitikus szintre emelésére, de leginkább a magánzsebekben zajló vagyonkoncentráció elfedésére használta. A politikai rendszerváltás után most rendszerváltásnak kell jönnie az építésben: meg kell fogalmazni, milyen egy pluralista, demokratikus társadalom építészete. Ez 1989 után elmaradt, most azonban nem spórolható meg többé, szögezi le nagylélegzetű véleménycikkében Bojár Iván András építészkritikus.
Az Orbán-korszak építészetéről beszélni csak látszólag tűnik úgy, mintha épületekről beszélnénk. Valójában egy politikai rendszer önképéről, múltkezeléséről, társadalomfelfogásáról, gazdasági természetéről és hatalmi önbizalmáról beszélünk. A ház, a tér, a stadion, az emlékmű, a visszaépített palota, a kereszt, a bronzba dermesztett történelmi alak, a főtérre helyezett Trianon-emlékmű, a kastélyrekonstrukció, a kormányzati Várfoglalás és a nemzeti nagyságot hirdető, gyakran funkciót kereső középület ugyanannak a politikai nyelvnek különböző nyelvtani alakzatai. Mindegy, hogy szép-e vagy csúnya, korszerű-e vagy avítt, drága-e vagy arányos. A NER építészetében a kérdés mindig az, hogy mit akar elérni a valóságban: mit akar megváltoztatni a társadalom önmagáról alkotott képén, mit akar elfedni, mit akar áthelyezni a politikai vitából a kő, a bronz, a gránit, a látvány és az ünnepi átadás megkérdőjelezhetetlen regiszterébe.
A rendszerváltás első évtizedében Magyarországon az építészet még nem vált a demokratikus önértelmezés nyilvános médiumává. A kilencvenes évek politikája többnyire jogi, gazdasági és intézményes átmenetként értelmezte önmagát, nem városképi és reprezentációs esélyként. A harmadik köztársaság nem épített magának nagyvonalú demokratikus architektúrát, nem hozott létre olyan középületeket, amelyekben a szabadság, a pluralizmus, a civil társadalom, az önkormányzatiság vagy a nyugati integráció építészeti formát kapott volna. Ebbe az űrbe lépett bele az első Orbán-kormány 1998 után azzal az ösztönösen pontos felismeréssel, hogy a magyar politika egyik legnagyobb hiánya a láthatóság: a siker, a gyarapodás, az állami cselekvőképesség tárgyi bizonyítéka. Vagyis az építés, amely a jelentős politikusok eszközkészletének evidens velejárója. Volt egy korai diagnózisom a HVG 2002. május 25-i számában, amikor az akkor leköszönő első Orbán-kormány építészetét elemeztem: már ekkor észleltem, hogy
Orbán Viktor az építészetet komplex politikai-társadalmi-ideológiai üzenetek hordozójaként kívánja használni;
a rendszerváltás első két kormánya alatt hiányzó „gyarapodást” és „erővel gyakorolt országirányítást” kézzelfoghatóvá tevő építés lett az új kormányzati önreprezentáció egyik eszköze.
Ez a korai korszak azonban még nem volt valódi rendszerépítés. Inkább előtanulmány, egy politikai vízió próbája. A Millenáris, a Terror Háza, az Uránia rekonstrukciója, a Nemzeti Színház, a Sándor-palota, a Mária Valéria híd, Debrecen főterének átalakítása vagy a Budapest Aréna előkészítése nem álltak össze egységes architektonikus doktrínává. A 2002-es diagnózis pontos volt: az első Orbán-kormány építkezéseiben még ingadozott a minőség, egymás mellett jelent meg progresszív kortárs építészeti gesztus, populáris historizálás, eklektikus nemzeti díszlet, kormányzati voluntarizmus és alkalmi megbízói ízlés. A Wermer András vezényletével megvalósuló Millenáris például még képes volt arra, hogy a közönség számára elfogadhatóvá tegye a kortárs tájépítészetet és ipari örökség-rehabilitációt. Ez volt talán az első olyan rendszerváltás utáni komplexum, ahol a nagyközönség ellenérzések nélkül élvezhette a modern építészeti megoldásokat. A Nemzeti Színház ezzel szemben a „mindegy, hogy milyen, csak legyen” politikai akarat emlékműve lett: eklektikus, túlhabzó, vitatott, a szakmai diskurzust megkerülő, de politikailag jól használható bizonyíték arra, hogy az állam végre épít.
E ponton érdemes megérteni az első Orbán-kormány valódi újítását. Nem pusztán az volt az újdonság, hogy az Antall- és a Horn-kormányok után építeni kezdett. Sok állam épít. Az volt az újdonság, hogy az építést nem pusztán közfeladatnak, hanem politikai bizonyítéknak tekintette. Az épület nem pusztán funkcionális tér/tömeg lett, de a kormányzás performatív igazolása:
amit felavattunk, az megtörtént; amit kővé formáltunk, azt visszavitathatatlan tény, amit a tömeg elé helyeztünk, az nemzeti ügy.
A beruházás így a politikai beszéd egyik formájává vált, amely természetéből adódóan minden vitát kikerül. Állítását mindenki, akár történelmi időtávban is kénytelen tudomásul venni. A költségvetési döntés vitatható, a történelmi narratíva vitatható, a pártpolitikai szándék vitatható, de a kész épület, nincs mese: ott áll. A látogató nem jogszabályt, közbeszerzést, ideológiai konstrukciót lát, hanem játszóteret, parkot, kupolát, lépcsőt, bronzszobrot, díszburkolatot, átadási ünnepséget. A politika ezzel a váltással belépett az érzékek világába.
Orbán Viktor nem volt Mussolini, sem Franco, Ceaușescu vagy Mitterrand. Ugyanakkor érdemes vizsgálni, hogy a modern politika nagy építkezői mind felismerték: a tér megszervezése a történeti idő megszervezése is. Mussolini Rómája az antik birodalmi múlt és a fasiszta modernitás erőszakos összekötésére tett kísérletet; a Foro Italico eredetileg a fiatalok sporton keresztüli fasiszta nevelésének tere volt, 1932-ben avatták fel Enrico Del Debbio tervei alapján. Franco Cuelgamuros-völgye, korábbi nevén Valle de los Caídos, a győztes diktatúra kőbe vésett történelme lett; a spanyol állami emlékezetpolitikai leírás is úgy fogalmaz, hogy a diktátor által megrendelt emlékmű a háború és a diktatúra elbeszélését a győztesek nézőpontjából kristályosította ki. Brazíliaváros ezzel szemben nem diktatórikus, hanem modernizációs utópia: Lúcio Costa városszerkezete és Oscar Niemeyer állami épületei egy új, belső területei felé forduló Brazília képét jelenítették meg; az UNESCO is a semmiből létrehozott fővárosként, a modern várostervezés mérföldköveként írja le. Mitterrand „grands travaux”-ja pedig a demokratikus állam reprezentációs ambícióját kapcsolta össze a kulturális univerzalizmussal; a Bibliothèque nationale de France Mitterrand két elnöki ciklusának utolsó, egyébiránt a George Pompidou-féle hagyományt kiterjesztő nagy építészeti vállalkozása volt.
Orbán építészetének sajátossága, hogy ezekből a mintákból egyszerre vett át elemeket, de egyikhez sem vált teljesen hasonlóvá. Nem hozott létre konzekvens modernizációs fővárost, mint Brazíliaváros. Nem hozott létre magas kultúrával legitimált, nemzetközi építészeti presztízstermelést, mint Mitterrand. Nem rendelkezik egységes totalitárius formanyelvvel, mint a szocialista realizmus vagy az olasz fasiszta monumentalitás egyes periódusai. Hibrid rendszert alkotott a giccstől a respektálandó nemzetközi kortárs modernig: korszerű építéstechnika és historizáló múltvágy, közpénzes nemzeti reprezentáció és magánvagyon-képzés,
keresztény-nemzeti ikonográfia és globális sportipari infrastruktúra, vidéki főtér-esztétika és oligarchikus közbeszerzési rend kapcsolódik össze benne.
Az első Orbán-kormány ebben még csak zavaros nyelvének első szótárát állítgatta össze. A millenniumi emlékezetpolitika, a Szent István-kultusz, a szoborállítások, a történelmi Magyarország térbeli megidézése, a Wass Albert-kultusz és a Trianon-emlékművek szaporodása már akkor jelezte, hogy a jobboldali politika egyszerre akar intézményi hatalmat és szimbolikus értelemben valamennyi köztér kisajátítását. A „nemzet” nem pusztán választói közösség, hanem térben elhelyezendő, bronzzal, kővel, zászlóval, emléktáblával és ünnepi koreográfiával megerősítendő metafizikai közösség. A politika egyszerre igyekezett betölteni a rendszerváltás szimbolikus ürességét és felülírni az 1989 utáni liberális-demokratikus közbeszédet, amely a jogállam, a piacgazdaság és az európai integráció fogalmaival operált. Csak hát, kevéssé tudott mit kezdeni a történelmi sérelem, közösségi veszteség és kulturális folytonosság vágyával.
Várfoglalás, stadion, műemléki revízió, kulturális térhódítás
Ami 1998 és 2002 között még alkalmi, sokszor esetleges, ösztönös, egyes személyekre bízott építészeti önreprezentáció volt, az 2010 után rendszerré szerveződött. Nem egyetlen stílus jött létre, hanem több egymásra rakódó réteg: a stadion mint népi-nemzeti aréna, a Budai Vár mint a történelem szuverenitás-díszlete, a Liget mint kulturális nagyberuházási demonstráció, a vidéki főtér mint a paternalista rendrakás, az egyházi és emlékműépítés mint a keresztény-nemzeti legitimáció, a várrekonstrukciók és a kastélyprogram mint a történelmi revízió, valamint a magánbirtokok, majorságok, turisztikai komplexumok mint a politikai gazdaságtan rejtettebb, de talán legőszintébb építészeti melléktermékei.
A NER építészeti alapművei nem feltétlenül a leglátványosabb épületek lettek: nem a Puskás Aréna, nem a Karmelita, nem a Néprajzi Múzeum, nem a Lovarda visszaépítése és nem is a Citadella. Hanem maga a hatalmi térátrendezés.
A kormány 2010 után az államot fizikailag áthelyezte egy új mitológiai térbe.
A Miniszterelnökség és a kormányfői központ Várba költöztetése ennek a gesztusnak a legtisztább formája. A Vár, ezt mogyarázni sem kell, a legkevésbé praktikus államigazgatási helyszín. Ellenben történelmi piedesztál. A köztársasági kormányzásnak a polgári Pesten megtestesülő horizontális, parlamentáris, adminisztratív képe helyett a végrehajtó hatalom vertikális, palotaszerű, királyi-adminisztratív formában jelent meg. Nem véletlen, hogy a Karmelita körüli viták ennyire könnyen váltak szimbolikussá: sosem az volt ezekben a kérdés, hogy egy kolostorépület milyen funkciót kaphat, hanem az, hogy a végrehajtó hatalom milyen történelmi szerepbe öltözteti magát.
Smiló Dávid Építészfórumon minap megjelent írásának, igen helyesen, egyik fontos állítása éppen az, hogy nem elegendő a Karmelita sorsáról beszélni. A NER alatt „ismét csúcsra járt az építészeti reprezentáció kérdése”, de rosszul: stadionok, sportcsarnokok, múzeumi negyed, Budai Várnegyed és országszerte újjáépített várak „ünnepelték” az építészetet, miközben a jogszabályi környezet, a közbeszerzés, a szakmai intézményrendszer és a kivitelezői piac súlyosan torzult. Ez a diagnózis azért lényeges, mert elmozdítja a kérdést a jó ízlés és rossz ízlés vitájából a politikai intézményrendszer felé. A NER építészetét félreértés lenne pusztán házanként értékelni, mert a házak mögött a kivételes jogrendekkel, kiemelt beruházásokkal, politikailag lojális intézményi hálóval, gyenge szakmai kontrollal,
oligarchikus kivitelezői és kommunikációs szerkezettel, valamint erősen centralizált megrendelői akarattal működő építési rezsim állt.
A Budai Vár ennek a rezsimnek a történetfilozófiai középpontja. A Nemzeti Hauszmann Program hivatalos önleírása nemzeti ügyként fogalmazza meg a Vár jövőjét. Természetesen minden ország számára különös jelentőségű a történeti főváros, a királyi palota, az állami reprezentáció topográfiája. Elég az első cseh köztársasági elnök, Masarik és a Hradzsin átfogalmazója, Jože Plečnik példájára tekinteni. Esetükben az építészet egy demokratikus, polgári, soknemzetiségű és mégis nemzeti önkép megformálását célozta. A probléma ott kezdődik, hogy a NER Budai Vár-politikája nem a történeti rétegzettség elfogadására, hanem a történeti vereségek eltüntetésére és egy kiválasztott múltállapot visszaálmodására épült. A Hauszmann-kor visszaépítése szakmai értelemben egyáltalán nem műemléki döntés. Az egy betonba öntött történelemfilozófiai ítélet, amely azt állítja, hogy a magyar államiság autentikus, méltó, nagyvonalú formája a dualizmus és a két világháború közötti elitkultúra palotákban megtestesült világa, míg a háborús pusztulás utáni újjáépítés, a szocialista kor törekvései, a modernista beavatkozások és a köztársasági évtizedek pusztán zavaró rétegek, amelyeket lehetőség szerint el kell takarítani.
Itt a Várban és ennél a gesztusnál válik az Orbán-kor építészete revizionista architektúrává. Nem feltétlenül területi revizionizmusként, bár Trianon emlékezete folyamatosan jelen van, nemcsak a politikai nyelvben, de Nagy-Magyarország térkép formájában a miniszterelnöki tárgyalóban is, hanem időbeli revizionizmusként. A rendszer nem emlékezni akar.
Újra akarta rendezni a múlt látványvilágát, s eképpen 1/1-es történelmi díszletekkel népesítette be a Várat.
Az ebben a formában sosemvolt régi/új – új/régi objektumoknak a nemzeti nagyság, a keresztény államiság, az arisztokratikus folytonosság és a mégoly hamis, de üzenetként használt szuverén kormányzás konceptet kellett városi léptékű tömegekben megjelentetni, kiemelni, az ún. visszaépítés által rekonstruálnia, egyszersmind megünnepelni a kort, amelyben mindez megvalósult. Ami a vereség, a szociálizmus idejét jellemző későmodern, a demokratikus törékenység, a többértelműség vagy az ideológiai konfliktus emléke, azt ezek a betonbarokk girlandok mind eltakarják, vagy új kontextusba helyezik.
A Citadella pont e logika egyik legdrámaibb példája. Zsuppán András, majd arra reagálva Bátonyi Péter írásai szerint a Citadella átépítése nem pusztán vitatható kortárs beavatkozás, hanem a 19. századi katonai építészet értékes műemlékének ideológiai indíttatású szétdarabolása; a szerzők szerint az erődöt egy közkeletű történelmi féligazság alapján kezelték ellenségként, és az eredeti épület jelentős része elbontás, csonkítás, feltöltés, illetve dekonstruktív átírás tárgya lett. Ezekkel a megállapításokkal nehezen tudnék vitába szállni.
Ugyanakkor a Citadella példája azért különösen szemléletes, mert megmutatja a NER múltkezelésének mechanizmusát. Először létrehoz egy leegyszerűsített történelmi képletet: a Citadella az osztrák önkény, a magyar megszégyenítés, az idegen uralom szimbóluma. Ezután ebből építészeti akcióprogramot bont ki: a falakat fel kell hasítani, az erődöt meg kell nyitni, semlegesíteni kell, a szégyenből szabadságemléket kell formálni – teljesen függetlenül a történelmi tényektől. Végül a szakmai-műemléki ellenérveket nem tudományos vita, hanem politikai akarat szintjén kezeli. Bátonyi szerint belső államigazgatási figyelmeztetés is született az ideologikusan forszírozott jelentést képviselő átalakítás ellen, mégis megjelent a kiemelő kormányrendelet, amely utat nyitott a beavatkozásnak. És ez nem elszigetelt jelenség volt.
A NER-ben a „kiemelt beruházás” egyszerre volt a folyamatokat gyorsító technika és a szakmai, vagy a demokratikus társadalmi kontroll kiiktatásának politikai módszere.
A stadionépítések más logikát követnek, de ugyanebbe a rendszerbe illeszkedtek. A stadion a NER egyik legkorábbi és legmakacsabb szimbóluma, ugyanis egyszerre fejezte ki Orbán Viktor személyes futballmitológiáját, a vidéki Magyarország paternalista újraértékelését, a nemzeti közösség mitikus törzsi ünnepét és a közpénzes beruházási rendszer oligarchikus lenyúlásait. A stadion ugyanis nem könyvtár, iskola, rendelő vagy bérlakás. A stadionban a közösség nem vitatkozik, hanem szurkol; nem önnön szabadságának megnyilvánulását keresi, hanem a törzzsel azonosul; nem sokféle, hanem egy zászló alá rendeződik. Ezért az orbáni politika számára a legvonzóbb forma, hisz a stadionban a társadalmat nem autonóm csoportok vitatkozó hálózataként, hanem vezérelt nemzeti közösségként láthatja.
A költségek itt különösen beszédesek. A sajtóösszesítések szerint 2010 és 2020 között 32 stadion épült vagy újult meg állami forrásokból, mintegy 350 milliárd forintból. A Puskás Aréna önmagában is a korszak emblémája: a HVG 2020-as összesítése mintegy 190 milliárd forintos építési költségről írt. A stadionprogram építészeti értékelése ugyanakkor nem merülhet ki abban, hogy üresek-e a lelátók. Vannak köztük korrekt, használható, szakmailag vállalható épületek, és vannak gyengébbek. Rendszerszinten azonban az a döntő, hogy a stadion lett az állam által megkonstruált közösségi tér. Orbán ezt preferálta, miközben a magyar települések jelentős részén a közszolgáltatások, lakhatási feltételek, oktatási terek, egészségügyi infrastruktúrák vagy fenntartható közlekedési beruházások sokkal kevésbé számíthattak hasonló politikai szenvedélyre.
A Liget Projekt az egyetlen, amely a kulturális modernizáció nemzetközileg értelmezhető építészeti nyelvén próbálta elmondani ugyanazt: az állam nagyot gondol, világvárosi intézményeket hoz létre, Magyarországot visszahelyezi a világ kulturális térképére. Ezért itt a kép összetettebb. A Magyar Zene Háza vagy a Néprajzi Múzeum nem szimpla propagandadíszletek; hisz nemzetközi figyelmet kaptak, díjazott projektek lettek. De a döntéshozatali logika, a zöldfelületi konfliktus, fák csonkítása, a városlakói ellenállás olykor brutális, sőt, törvénysértő kezelése és a módszerekkel nehezen összeegyeztethető kulturális szándék összességében túlon túl is NER-szerű eredményeket hozott.
A jó épület itt sem menti fel automatikusan a rossz politikai folyamatot.
A vidéki főterek, egyházi beruházások, Trianon-emlékművek, Wass Albert-szobrok és Szent István-emlékművek másként működtek. Ezek nem voltak feltétlenül gigantikus beruházások, de a szimbolikus téruralás terén sűrű hálózatot hoztak létre. A NER térpolitikájának egyik fontos felismerése, hogy a nemzeti ideológia nem csak Budapesten állítható elő. Sőt: a Fidesz politikai hegemóniája éppen a vidéki Magyarország közterein, templomfelújításaiban, főtér-rehabilitációiban, emlékműveiben, sportpályáiban és ünnepi tereiben válhat örökletessé, kitörölhetetlenné. Az új térburkolat, az országzászló, a Trianon-kő, a historizáló utcabútor, a felújított templom, a „nemzeti összetartozás” ikonográfiája nem egyszeri látványosságot teremtett, hanem olyan vizuális környezetet, amelyben a jobboldali történelemkép mintegy magától értetődően értelmezi a közösségi tereket. Nem kell minden nap kimondani az üzeneteket: a tér akár a NER kimúlása után is szakadatlan mondja helyette.
Ebben a rendszerben az egyházi építészet kettős szerepet kap. Egyrészt valódi közösségi, örökségvédelmi és hitéleti szükségleteket elégített ki a sok templom, plébánia, iskola, egyházi intézmény felújítása, megépítése. A meglévő épületek többsége ténylegesen leromlott állapotban volt. Másrészt a támogatási rendszer politikai lojalitási hálóvá alakította a vallási infrastruktúrát. A kereszténység így züllött Krisztus hitéből a NER-állam emblémájává, ami azt üzeni, hogy az állam nem semleges keretet biztosít a világnézeti sokféleségnek, hanem kiválasztott civilizációs identitást priorizál. S ez az identitás korántsem teológiai mélységű vagy ambíciójú, hanem kulturális-politikai: keresztény azért, mert nem liberális; nemzeti azért, mert nem kozmopolita; és múltba ágyazott, mert nem kozmopolita módon jövőorientált.
Mindehez saját ideológiai apparátus kapcsolódott. Élén Schmidt Máriával, akinek szerepe kiemelkedő. A Terror Háza már az első Orbán-kormány idején megmutatta, hogyan lehet a történelmi traumát erős vizuális dramaturgiával, múzeumi installációval és politikai narratívával egyetlen hatásgéppé formálni. A 2002-es idézett HVG-cikkemben külön is megkülönböztettem a Terror Háza Schmidt Mária és Fábry Sándor által kialakított vitatott koncepcióját, valamint F. Kovács Attila designer-munkáját. A Terror Háza nem csupán múzeum volt, hanem módszer:
a történelem érzelmi átminősítése, amelyben a pillantra sem kiengedő áldozatiság, mártírkodás és a sokszor teljesen megalapozatlan hősiesség színházi körítést kapott.
A komplex történeti dilemmák politikailag hasznosítható képletekre redukálódtak. Ugyanezt totalizálta a későbbi NER-emlékezetpolitika, a várrekonstrukciók, a Citadella új kiállítása, a kevéssé nézett történelmi filmek és a közterületi emlékművek létrehozása során.
Korrupció, nepotizmus, szakmai felelősség és a demokratikus örökségkezelés lehetősége
Az Orbán-korszak építészetét nem lehet leválasztani az Orbán-korszak politikai gazdaságtanáról. Az építés azért lett a NER egyik legfontosabb ágazata, mert egyszerre volt alkalmas az ország köztereinek szimbolikus uralására és az Orbán-klán köré szövődött családi, haveri és oligarchikus kör anyagi felhalmozására. Egy médiabirodalom, bank, földbirtok vagy energetikai koncesszió kevésbé ünnepélyesen avatható, mint egy stadion, múzeum, palota vagy várrekonstrukció. Az építőiparban a közpénz látványosan alakul át kézzelfogható tárggyá, miközben a háttérben a szerződések, alvállalkozói láncok, az árazások, módosítások és határidő-hosszabbítások világa rendkívüli mozgásteret teremtett a vagyonosodásra.
A korrupciós és nepotista összefüggéseket óvatosan, de világosan kell megfogalmazni. Hiszen nyilván nem minden NER-kori épület korrupt, nem minden tervező kollaboráns, nem minden kivitelező politikai kedvezményezett. De rendszerszinten
a magyar közbeszerzési adatok és nemzetközi vizsgálatok erős koncentrációt mutatnak a kormányközeli üzleti körök javára.
A Financial Times 2026-os, közel 350 ezer közbeszerzést elemző cikke szerint 2010 és 2025 között tizenhárom Orbán-közeli üzletemberhez kapcsolt cégek több mint 28 milliárd eurónyi állami tenderből részesültek, miközben 2005 és 2010 között ugyanez a kör ennek töredékét nyerte; a cikk külön kiemelte Mészáros Lőrinc és Szíjj László felemelkedését, valamint azt, hogy e cégek aránytalanul gyakran nyertek olyan eljárásokon, ahol nem volt valódi versenytárs. A Corruption Research Center Budapest 2026-os jelentése szintén a politikailag bekötött vállalatok és a magas korrupciós kockázatú közbeszerzések összefüggéseit vizsgálta 2005 és 2025 között.
Az építészeti beruházásokban visszatérő nevek – Market Építő, ZÁÉV, Magyar Építő, Duna Aszfalt, Fejér-B.Á.L., West Hungária Bau, illetve különböző konzorciumok – nem pusztán cégnévsorok, hanem a korszak anyagi infrastruktúrájának szereplői. A Citadella felújítását például a ZÁÉV és a Market konzorciuma végezte; a közbeszerzési beszámolók 20 milliárd forintos nagyságrendről írtak. A Liget egyes kulcsépületeinél szintén ZÁÉV-, Magyar Építő- és projektmenedzsment-konzorciumok jelennek meg. A Budai Várban a József főhercegi palota és mélygarázs ügyében az Átlátszó 2023-ban arról írt, hogy a beruházás 53 milliárd forintnál tartott, miközben a funkciója sem volt világos. Ezek a példák azt jelzik, hogy a NER építészete mögött az ideológiai akaraton túl, nagy léptékű tőketranszfer célok is meghúzódtak.
A nepotizmus kérdésében Hatvanpuszta különösen érzékeny pont, mert itt a közvetlen politikai családi tér, a műemléki örökség és az építőipari hálózat, ha szabad ilyen mondani, a NER-esztétika csúcsaként, a leggyönyörűbben ér össze. Az Átlátszó 2025-ös cikke szerint egy dokumentum Mészáros Lőrinc családi cégét, a Fejér-B.Á.L.-t nevezte meg az Orbán család hatvanpusztai birtokának generálkivitelezőjeként. Taraczky Dániel ebben a szövegben (is), mint „a miniszterelnök házi építésze” jelenik meg, és párhuzamot von Hatvanpuszta műemléki pusztítása, egyszersmind a Citadella több, mint vitatható átalakítása között. Ezt a szálat nem bulvárérdekességként kell kezelni, hanem az állami és magánépítészet közötti határ elmosódásaként. A rendszer egyik sajátossága éppen az, hogy a közpénzből, közjogból, közterekből és közbeszerzésekből kialakuló hatalmi struktúra árnyékában létrejön a magánbirtokok, családi reprezentációk, oligarchikus villák és kastélyszerű komplexumok világa.
A NER nyilvános építészete a nemzetnek beszél, magánépítészete a megszerzett hatalom társadalmi helyzetét mutatja.
Az építészek felelőssége ebben a történetben kényesebb, mint a kivitelezőké. A kivitelezői kapitalizmus logikája egyszerűbb: aki nyer, épít, profitál. Az építész azonban kulturális legitimációt teremt. Zoboki Gábor, Siklós Mária, F. Kovács Attila, Ferencz Marcel, Skardelli György, Tima Zoltán, Potzner Ferenc, Kruppa Gábor, Taraczky Dániel és mások nevei különböző minőségű, jellegű és politikai beágyazottságú munkákhoz kötődnek. Könnyen melléjük helyezhető lenne mondjuk Balázs Mihály, Fudzsimoto Szú, Dévényi Tamás és mások névsora is akár.
Nem volna tisztességes mindenkit, akár csak építészeti teljesítmény értékelése alapján egyetlen morális kategóriába söpörni. Más egy nyilvános tervpályázaton győztes kulturális épület, más egy ideológiai műemléktorzítás, más egy sportlétesítmény, más egy kormányzati reprezentációs tér, és más egy családi birtokátalakítás. De a szakmának mégis szembe kell néznie azzal, amit Smiló Dávid szövege erősen fogalmaz meg: a választó és az új politikai elit szemében könnyen úgy tűnhet, hogy az építészek a NER mögött álltak, sőt sokan hasznot húztak belőle.
Hogyan tovább?
A demokratikus korszak feladata ezért nem lehet pusztán az, hogy „mit kezdjünk a Karmelitával”, „lebontsuk-e a stadionokat”, „visszaállítsuk-e a Citadellát”, vagy „eltávolítsunk-e szobrokat”. Ezek szükséges, de nem elégséges kérdésfeltevések. Egy valóban demokratikus, jövőorientált, plurális társadalomnak először az építés politikai rendjét kell újjáépítenie.
Ez három dolgot jelent. Először is helyre kell állítani a normál jogrendet:
a kiemelt beruházások kivételességét radikálisan szűkíteni kell, az örökségvédelmi, környezetvédelmi, közbeszerzési és önkormányzati kontrollt vissza kell adni valódi intézményeknek.
Másodszor létre kell hozni azt a nyilvános építészeti diskurzust, amelyet a Kádár-korszak technokratizmusa, majd a rendszerváltás piaci sokkja, végül a NER centralizáló, a hatalmi döntéseket legitimáló gépezete különböző módokon elfojtott. Harmadszor a középítészetet át kell helyezni a hatalmi reprezentációból a társadalmi szükségletek felé: lakhatás, iskola, egészségügy, klímaadaptáció, közlekedés, közpark, könyvtár, szociális intézmény, vidéki szolgáltatási központ, energiahatékony felújítás.
Az Orbán-kori építészeti örökséggel nem szabad bosszúból bánni, mert a bosszú is ugyanannak a monologikus térpolitikának a folytatása lenne. A stadionokat nem kell elbontani pusztán azért, mert politikai jelképek voltak. Használni kell őket, de közösségi, sport, kulturális, oktatási és civil funkciókkal kell feltölteni, és nyilvánossá kell tenni az intézmények fenntartási és üzemeltetési adatait. A Várat sem kell újra ideológiai hadszíntérré változtatni, sőt, de vissza kell adni belőle annyit a nyilvánosságnak, amennyit csak lehet: közfunkciókkal, múzeumi és oktatási terekkel, átlátható örökségvédelmi elvekkel.
Szintén hiba lenne a Liget épületeit pusztán NER-emlékhelyekként kezelni, mert vannak közöttük értékes építészeti teljesítmények. Ellenben a projekt döntéshozatali és megvalósítási folyamatainak tanulságait rögzíteni kell. És nem hagyni elfelejteni! A Citadellánál sajnos fájdalmasabb a helyzet. Amit elbontottak, az nem visszahozható. Ott a demokratikus feladat az őszinte értelmezés volna: a beavatkozás történetének, vitáinak, műemléki veszteségeinek, ideológiai motivációinak bemutatása mindenekelőtt a helyszínen, magában az épületben, az orbáni üdvtörténet zárófejezeteként.
A szobrokkal és emlékművekkel kapcsolatban sokkal fontosabb a pluralizálás, mint az ikonok háborúja. Nem minden Szent István-szobor propaganda, nem minden Trianon-emlékmű irredenta. Ha egy település köztere kizárólag egyetlen történelmi sérelemkánon képeivel telik meg, akkor a demokratikus tér beszűkül. Ezért aztán nem okvetlen bontással kell válaszolni ezekre, hanem ellenpontokkal, átrendezett kontextusokkal, új emlékezeti rétegekkel: helyi zsidó, roma, munkás-, nő-, kisebbségi, demokratikus, ’56-os, rendszerváltó, európai, környezeti és szociális történetek láthatóvá tételével.
A pluralizmus nem üres semlegesség, hanem több valóságosan megtörtént, egymásra rétegződő história együttélése.
Az Orbán-korszak építészeti ideológiai üzenetrendszerében a múlt nem vita tárgya volt, hanem visszaépítendő rend; a nemzet nem lehetett sokféle polgár közössége, hanem történelmi egységként megjelenített nemzettest; az állam sem szolgáltató intézményként működött, hanem építtető atyaként „jóságoskodott”; a közpénz nem átlátható társadalmi erőforrást jelentett, hanem reprezentációs anyagként működött; az építészet pedig egyáltalán nem a nyitott szakmai és társadalmi egyeztetés eredménye volt, hanem a sokszor intelektuálisan és esztétikailag felkészületlen politikai akarat térbeli kinyilatkoztatása. Egyszerre látványos és szorongató, termékeny és romboló, helyenként magas minőségű, ám rendszerszinten módfelett problematikus.
A következő korszaknak fundamentálisan másként kell az építés és az építészet kérdéséhez állnia. S ehhez nehéz
önelemző, megtisztuló folyamaton kell átesnie annak az értelmiségi, művész közösségnek,
amely a formákon keresztül egy új kor társadalmi üzenetrendszerét közvetítheti: az építészeknek. Ez, mint oly sok minden az 1989-es rendszerváltás során, mindeddig elmaradt. Most muszáj lesz végigmenni rajta.
A tervezőknek is hozzá kell szokniuk, hogy egyéni alkotói ambíciójuk nem ölthet kart karba többé olyan politikai hatalmi aspirációkkal, amelyek azt üzenik a választóknak: mi bennfentesek már eldöntöttük helyettetek, hogy mire van szükségetek, mi lesz jó nektek, s a végeredmény hogy nézzen ki, és mennyibe kerül valójában. És nem fogadhatják el többé, hogy ami névleg az embereknek épül, azért elsősorban mégiscsak a fennálló hatalom ünneplését szolgálja.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
