Zeneház a Ligetben: lenyűgöző japán szentély, rossz helyen

·2022.01.27

A Magyar Zene Háza kiemelkedően jó kortárs épület, ráadásul népszerű is: a sokszor konzervatívnak tartott közízlésnek is megfelel. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a túlzsúfolt parkot további, jóval nagyobb épületekkel kellene telerakni, és a kiemelkedő minőség sem cáfolja a Liget-projekt ellenzőinek érvelését. Ugyanez máshol, más körülmények között színtiszta öröm lehetett volna.

„Jelenlegi formájában a Liget projekt egy félkész vállalás, egy befejezetlen mű, torzó. Éppen ezért nagyon várjuk már, hogy a magyar választók áprilisban végre pontot tegyenek az ügy végére, és lezárhassuk ezt a vitát” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Zene Háza január 22-i átadásán. Ezzel hivatalossá vált, amit pletykaszinten évek óta emlegettek: a kormány tavasszal újraindítja a Liget-projekt leállított részeit. Mégpedig azzal az érveléssel, hogy egy újabb választási győzelem felhatalmazást ad a folytatásra, és felülírja a 2019-es önkormányzati választás eredményét, amikor a fővárosiak többsége a Liget-projektet ellenző erőkre voksolt.

Három évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a miniszterelnök kompromisszumot köt. Az addig gőzerővel dübörgő Liget-projektet megállították, csak a már javában zajló építkezések, vagyis az Új Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza befejezését és a parkfelújítás folytatását tűzték ki célul.

Akkor még az volt a mondás: „Magyarország kormánya nem kíván olyan fejlesztéseket végrehajtani Budapesten, amit Budapest felelős vezetői nem akarnak.” Hogy miért írná felül az akkori ígéretet egy friss idei választási győzelem? Erre valójában nincs racionális válasz.

Hiszen most országos szavazás lesz, és nagyon valószínű, hogy a budapestiek többsége azon belül ismét az ellenzéki erőkre voksol, ám a kormány úgy tesz, mintha ez már nem számítana, mert a választás egyfajta országos népszavazás a Liget-projekt folytatásáról. Ez az érvelés egyszer már előkerült 2019 őszén, amikor egy nagykanizsai férfi petíciót indított a Liget-projekt folytatásáért, mondván, „Budapest nem csak a budapestieké, Budapest az egész országé”.

Tényleg maradtak a tetőt áttörő fák (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Pedig a kompromisszum sokak számára elfogadható, bár nem ideális kiútnak tűnt a Liget körüli, immár tíz éve tartó állóháborúból. A tervezett ötből felépül két új kulturális épület (valamint megtörtént a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója, elkészült a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ és a gipszgyűjtemény a komáromi Csillagerődben), befejezik a park rendbetételét, de a Petőfi Csarnok és a régi Közlekedési Múzeum lebontása révén a Liget jelentős zöldterületet is visszanyer. Baán László azonban a maga részéről régóta világossá tette, hogy ezzel a végkimenettel nem ért egyet, és továbbra is az összes múzeum megépítését szeretné. Azokon a helyeken, ahova az Új Nemzeti Galéria, a Magyar Innováció Háza és a Városligeti Színház kerülne, nem bontották le a palánkokat, nem történt zöldítés – körülsáncolt hadállásként ékelődnek a parkba.

Tavasszal tehát arra lehet számítani, hogy három helyen beindulnak a markolók, és újabb hatalmas építkezések kezdődnek Budapest legrégebbi közparkjában. Többek között ezért sem lehet felhőtlen ünnep Fudzsimoto Szó Zeneházának átadása, és nemcsak azért, amire Karácsony Gergely főpolgármester emlékeztetett, hogy az épület létrejötte „a barbár erőszak jegyében” történt, mivel 2016 nyarán kopasz őrzővédők és rohamrendőrök dulakodtak az itteni fakivágások ellen tiltakozó aktivistákkal, Budapesttől pedig elvették a legfontosabb közparkját, és állami kezelésbe adták, külön törvényt alkotva rá, hogy a város mindenkori vezetésének ne legyen érdemi beleszólása a sorsába.

Nem normális helyzet, hogy egy ilyen jelentőségű új kulturális intézmény átadásán nincs jelen a főváros első embere, a miniszterelnök pedig arról beszél, hogy ideje lenne elhúzni a politikai ellenfelek nótáját – a Városliget körül azonban már egy évtizede semmi sem normális.

A Magyar Zene Háza átadása nem lehetett közös ünnep egy 2013 óta tartó, végsőkig polarizált vita után, amiben közös nevezőt találni már hosszú ideje teljesen reménytelen, és még a senki által nem nagyon szeretett, de mégis csak létrejött kompromisszum is csak ideiglenes tűzszünetnek bizonyult. Ezzel a háttérrel a Zene Házáról lehetetlen csak épületként, kiállítási vagy koncerthelyszínként beszélni. Az építészeti alkotások megítélésénél egyébként is örök vita, hogy mennyiben szabad azzal foglalkozni, mi volt korábban a helyükön, mi lehetett volna a helyükön és milyen körülmények között jöttek létre, vagy kizárólag a műre mint alkotásra érdemes koncentrálni. Levon egy jó épület értékéből, ha egy műemlék vagy egy zöldterület helyére került? Ha egy korrupt kormányzat dicsőségét hirdeti? Vagy ha esetleg valami más ugyanoda még jobb lett volna?

Az épület nem túl magas, beleillik a parkba, de a fehér lágy PVC tetőborítás oldalról már kevésbé vonzó, mint a főhomlokzat, ahol a lejtés miatt csak az aranyszínű beharapások látszanak (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezeket a kérdéseket sokszor nem lehet nem feltenni, de az is igaz, hogy számtalan nagyszerű építészeti alkotás született a történelem során vállalhatatlan körülmények között, és az utókor szemében ez semmit nem von le az értékükből. Ki törődik ma már azzal, hogy a mai Szent Péter-bazilika felépítéséért lebontották a világ legnagyszerűbb ókeresztény templomát? Hogy Versailles felépítését egy háborúktól és éhinségektől kimerített francia társadalomnak kellett finanszíroznia? Hogy a világ legjobb építészei a kínai totalitárius diktatúrának terveznek trendi múzeumokat és stadionokat? A jó építészet is gyakran olyan, mint a kolbász: jobb ha nem látjuk, hogyan készült.

A Városligetbe tévedő külföldi utazó, ha nem tud semmit az előzményekről, mindenesetre olyan csodálattal állhat meg a Magyar Zene Háza előtt, amit kortárs budapesti épületek nem nagyon tudnak kiváltani.

A Zene Háza gyönyörű. Ezúttal nem hazudtak a látványtervek, a valóság nem lett ridegebb és szomorúbb a grafikáknál, mint például a szomszédos, befejezéshez közelítő Néprajzi Múzeum esetében.

Talán kellett ehhez a japán tervező maximalizmusa, aki nem engedte, hogy az apró módosítások százai összeadódva elvegyék a terv lényegét, és aki képes volt arra, hogy minden teret, minden felületet következetesen végiggondoljon. A Zene Házából hiányzik a sok kortárs épületre jellemző elnagyoltság, olyan érzést kelt, mint a régi házak: mintha ember, és nem pedig számítógép tervezte volna. Ahogy a park fái közt feltűnik az aranyszínű beharapásokkal és lyukakkal megmozgatott, a karcsú oszlopok miatt szinte a föld fölött lebegni látszó pavilon, az olyan varázslat, amire csak a legjobb építészet képes: megközelíti a természet tökéletességét.

„Az én filozófiám mindig is az volt, hogy találjuk meg az egyensúlyt a természetes és az épített környezet kö­zött. […] Az ember termé­szetes közege, ahol a legjob­ban érzi magát, nem a há­borítatlan természet, az er­dő, hanem a természetes és a mesterséges környezet va­lamilyen kombinációja. Ügy gondolom, mindkettő gaz­dagítja a másikat” – nyilatkozta Fudzsimoto 2015-ben a Heti Válasznak. Akkor járt először a helyszínen, amit addig csak fotókról, térképekről ismert, és lenyűgözte a hely szépsége. „Fel­tett szándékom, hogy tiszte­letben tartsam a helyszínen álló fákat, de azt is láttam, hogy amit tervezünk, javíta­ni fog a park állapotán” – mondta. Ő kívülállóként nem érzékelte azt a konfliktust, ami a Liget-projektet itthon annyira vitatottá tette, hogy szabad-e a közparkba új épületeket telepíteni, meggyőzte az az érvelés, hogy minden új ház már álló, rossz minőségű építmények és burkolt felületek helyére kerül, a zöldfelület pedig valamelyest (nem nagyon) növekedni fog. Természetesen a Zeneháza telkén sem őriztek meg végül minden fát, de a tervnek az a lényeges motívuma, hogy a lebegő tető nyílásai közül meghagyott fák nőnek ki, alapvetően megvalósult.

Fudzsimoto stílusának jellegzetessége a kinti és a benti terek közti határ elmosódása, ami a Zeneháznál is megfigyelhető (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A Zene Háza valóban a természet és az épített környezet harmonikus együttélésének látomása, olyan, mint egy japán kert közepén álló szentély kortárs építészeti nyelven megfogalmazva. Kérdés, hogy a valóságban ez az együttélés mennyire harmonikus, hogy a megőrzött fák egészségesek maradnak-e, és hogy a hatalmas üvegfelületek hány madár halálát fogják okozni. Zubreczki Dávid építészeti közíró évek óta figyelmeztetett az utóbbi problémára, és az elkészült épület idei bejárásán lefotózott egy halott feketerigót. Az ember és a természet viszonyára nézve az is elég szimbolikus, hogy a csodálatos ház, amit azért építettünk hatalmas üvegfalakkal, hogy szinte a parkban ülve hallgathassunk zenét, és ami számunkra szinte eggyé válik a természettel – más élőlények számára értelmezhetetlen és kikerülhetetlen halálcsapda.

A Zene Háza viszonylag kis mérete ellenére meglepően összetett épület. A felszínen a lábakra állítás miatt jóval kevesebb területet foglal el a parkból, mint a lebegő lepény átmérője, ennek köszönhető, hogy a zöld beúszik az épület alá. A határ elmosódik a ház és a park között, amit erősít az előtér tájépítészeti kialakítása: burkolt és gyepes felületek kockái egyfajta küllőszerű rendszerben váltakoznak, amivel a burkolt részek a házból kifutva feloldódnak a parkban. A lepény alsó felületét alumíniumlemezekből álló áttört, aranyszínű díszítés borítja, amit a városligeti platánok ősszel aranysárga színeződő lombja ihletett.

A koncertterem hatalmas üvegfalakkal nyílik meg a Liget felé (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A földszinten egy tágas aulából nyílik a ház legszebb belső tere, az üvegfalú koncertterem. Ez valódi különlegesség, hiszen a zenehallgatást szolgáló terek szinte mindig kőszínházszerűen zártak, míg itt koncert közben az üveghomlokzaton át feltáruló park látványában gyönyörködhetünk. Akusztikai szempontból az egységes hangzás biztosítása nagy kihívást jelentett. A feladatot egy nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkező japán cég, a Nagata Acoustics oldotta meg. A külső üveghomlokzat mögé egy kisebb üvegfelületekből álló, cikkcakkosan megtörő belső üvegfalat húztak fel, aminek felületéről a hang szétszóródva vetül vissza. A tökéletes akusztikai minőséget a mennyezeten elhelyezett hangelnyelő panelek és az aranydíszítés mögött rejtőző perforált lemezek biztosítják, de az összhatásban még a székek kárpitozásának is szerepe van. A kisebb előadóterem hagyományosabb fapaneles borítást kapott, de a cikkcakkosan megtörő akusztikai üvegpanelek itt is megjelennek: a funkcionális okokból alkalmazott elem egyben meghatározó, az egész házon végigvonuló építészeti motívummá is válik. A földszinti terekben különösen szépen érvényesül az igényes anyagválasztás: a sok üveg, a falakat burkoló fekete kerámilapok, az alig néhány székes páholy rézkorlátja, a mennyezet alumíniumcsillagai, a nyersszínű faburkolatok olyan gazdag és változatos anyaghatást adnak, ami inkább csak a történeti építészet alkotásaira jellemző, kortárs épületekben jóval ritkábban fordul elő.

Az épület öt szintjét egy rendkívül elegáns, spirális fehér vasbetonlépcső köti össze, aminek orsótere a tető felülvilágítóján át természetes megvilágítást kap. A lépcsőszerkezet egyszerre emlékeztet természeti formákra, az ősi tengeri csigák házának kövületeire, és idézi meg a New York-i Guggenheim Múzeum híres lépcsőspirálját. A kiállítóterek a föld alatt vannak (az állandó kiállítást hamarosan külön cikkben mutatjuk be), az emeleten pedig multimédiás könyvtár, zenepedagógiai terek és irodák kaptak helyet a lepény megvastagodó belsejébe elrejtve. A tetőbe vágott lyukak alatt kilenc nyiladék végigfut a teljes épületen, üvegfalas kutakat képezve, amelyek révén a természetes fény átjárja az egész házat, sőt az egyik kút a földszinti födémet áttörve még a földalatti terekbe is lelátást enged.

A szinteket összekötő spirális lépcső olyan, mint egy csigaház belseje (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Fudzsimoto építészetének egyik fő jellemzője a kinti és a benti világ közti határvonalak feloldása, az épület és környezete viszonyának radikális újraértelmezése. Bár időnként sztárépítésznek mondják, Fudzsimoto valójában nem sztárépítész, hanem egy olyan japán alkotó, aki a 2010-es években világszerte ismertté vált, és számtalan rangos elismerést kapott, de épületeit még alapvetően ő maga tervezi, és azok karakteres, egyéni alkotások. 2013-ban ő volt a legfiatalabb építész, aki negyvenegy évesen elnyerte a lehetőséget, hogy megtervezze a londoni Serpentine Gallery ideiglenes nyári pavilonját. A Serpentine pavilon az egyik legrangosabb kortárs építészeti megbízás, amit egy alkotó megkaphat; a sort 2000-ben Zaha Hadid nyitotta meg, és azóta több olyan építész is követte, aki a szélesebb közönség számára pont ezáltal vált ismertté. Közéjük tartozik Fudzsimoto is, aki addig főként egészen egyedi lakóházakat tervezett Japánban, például az NA House nevű tokiói épületet, amely leginkább egy teljesen nyitott polcrendszerre hasonlít. A budapesti Zeneház Fudzsimoto első igazán jelentős, nem ideiglenes épületre szóló megbízása Japánon kívül, bár 2019-ben Montpellier-ben felépült egy különös, borzas fehér fára emlékeztető lakótornya, a L’Arbre Blanc.

Fudzsimoto pont abban a fázisban van a karrierjében, amikor minden művére nagyon odafigyelnek a világban, de még nem vált elkoptatottá – ezúttal nem arról van szó, hogy egy nagy építészeti világcég 13/b irodájában három ismeretlen thaiföldi munkavállaló tervezett valamit Budapestnek, aztán ráírták, hogy Norman Foster.

Kinek volt végülis igaza a Zene Háza körüli vitában? Budapest valóban gazdagodott egy nagyszerű épülettel, de ez minden korábbi kritikát semmissé tesz? Nem egészen.

A Zene Háza olyan építészeti varázslat, aminek minden részlete átgondolt, és következetesen kidolgozott (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Bardóczi Sándor, a főváros főtájépítésze – korábban maga is ligetvédő – pontosan megfogalmazta az a szempontot, amiért a Zene Háza felépítése ezen a helyen a bírálók számára elfogadhatatlan: „Minden más megközelítés, mint a korábbi korszakok tévcselekedetei során odakerülő burkolatok, romok lebontása és a helyére gyep, fa, cserje ültetése egy közpark ellen mindig erőszaknak minősül. Egy park a zöldfelületei miatt park, ezt igényeljük ott, erre van ott szükség.” Mindez független az építészeti minőségtől, bár természetesen egy silány épület még rosszabb lenne, de nem ez a fő szempont. Bardóczi a New York-i Guggenheim Múzeum példájára hivatkozik, amit nem engedtek a Central Parkba építeni, csak mellé, és a bilbaoi Guggenheimre, amit egy felhagyott rendezőpályaudvar helyén, volt ipari területen építettek fel. „A hely határozta meg mit lehet és hová. Az egyik nem rövidített meg egy parkot, a másik felemelt egy ipari zónát és jó hellyé tette. S ez, ennek a gondolatnak a hiánya sajnos provinciálissá, balkánivá teszi a Liget Budapest projektet a mostani állapotában.”

Az egykori Hungexpo irodaház (forrás: Magyarország elhagyottan – BCO urbex)

Természetesen igaz az, hogy közvetlenül a Zene Háza felépítése előtt ezen a helyen ócska épületek álltak, és a volt Hungexpo telek zárványként ékelődött be a Városligetbe. Lehet nagyon hatásos összehasonlító fotókat közölni a lepusztult, csernobili hangulatú épületekről meg a fák közt aranylón csillogó Zeneházról, ahogyan Orbán Balázs miniszterelnökségi államtitkár tette, és azt állítani kampányüzemmódban, hogy mindenki, aki a helyszínválasztást elfogadhatatlannak tartja, a korábbi állapotokat akarta konzerválni.

A valóságban azonban a Zeneház nagyszerű építészet, ami nincs jó helyen.

A Városligetnek ez a szeglete mindig is a park szerves része volt, a Paál László és a Stefánia út (ma Olof Palme sétány) között a 20. század közepéig két fás, gyepes sziget volt, amit elválasztott egy kisebb ösvény. A Hungexpo telek, ahogyan az elmúlt évtizedekben ismertük, annak a korszaknak a maradéka volt, amikor a Városliget 1954-től vásárvárossá alakult, és jelentős része egyszerűen megszűnt parkként. A Budapest Ipari Vásár, majd 1963-tól a Budapesti Nemzetközi Vásár pavilonjai a Városligeti-tó mögött szinte minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. A vásárváros közepe a mai Napozórét helyén lévő szökőkutas tér volt, főbejárata pedig pont ott nyílt, ahol az Olof Palme sétányon Beszédes János hortobágyi számadó csikóst ábrázoló, 1928-ban felállított bronzszobra, a Pányvavető állt (ez utóbbi a Zene Háza építkezéséig a helyén is maradt). A bejáratot három modern, háromszög formájú acélszerkezet emelte ki, ezek ugyan a vásár kiköltözése után már eltűntek, de egészen a 2016-os bontásig a főkapu helye és a vásárvárost erről az oldalról övező kerítés is felismerhető maradt.

A Budapesti Nemzetközi Vásár főkapuja 1972-ben, felismerhető a 2016-ig álló kőkerítés (fotó: Nagy Gyula / Fortepan 50138)

A kapu mögötti területen már 1960 körül elkezdtek állandó épületeket felhúzni az irodák részére, 1970 körül pedig egy nagyobb, kétemeletes irodaházat is emeltek a Hungexpo vállalatnak. Ez volt az oka annak, hogy amikor 1973-ban a BNV kiköltözött Kőbányára, és a vásár területét visszaadták a parknak, a két sétány közötti telek a Hungexpo birtokában maradt, és továbbra is elzárt maradt. Az, hogy itt épületek álltak, rendellenes állapot volt, ami évtizedekre beragadt, mert az állami vállalat nem mondott le a telephelyéről, ahol az irodaház mellett egy sor kisebb, földszintes-egyemeletes pavilont is összetákoltak.

1999 májusában az első Orbán-kormány ezt a telket választotta ki az új Nemzeti Színház számára, miután eldöntötte, hogy nem építi meg az elődje által az Erzsébet térre szánt épületet. A főváros ellenzéki vezetése azonban nem volt oda az ötletért, egyrészt a színház ügye erősen átpolitizálódott addigra, másrészt nem tartották szerencsésnek, hogy a park közepére beékelődjön egy ilyen jelentős kulturális intézmény, mert feltételezték, hogy előbb-utóbb meg kéne nyitni az autóforgalom számára az Olof Palme sétányt, hogy kocsival megközelíthető legyen, ezt pedig nem akarták. A vitában megjelenik a Zeneház körüli konfliktus több lényeges eleme: a kormányzati szándék reprezentatív kulturális épületek felhúzására, a főváros aggodalma, hogy a Városliget végképp feldarabolódik, és persze az egész konfliktus mérgezett, kultúrharcos jellege. A telek azonban a fővárosé volt (csak a felépítmények voltak az állami cég vagyonkezelésében), így a kormány kénytelen volt a tervről lemondani, miután 1999. augusztus 3-án a fővárosi közgyűlés megtagadta a hozzájárulását.

Egy szerényebb, de szerethető alternatíva: a Kertem. Az ilyen helyek lassanként a város külső részeire szorulnak (fotó: Kertem Facebook)

Az ezredforduló táján az irodaházat a Hungexpo külön cégbe kiszervezett Reklámügynöksége használta, amit 2002-ben privatizáltak, ezért kénytelen volt innen kiköltözni. Az épületek ezután jórészt üresen álltak, bár 2008-2010 körül előbb Novus, majd Théba néven magán művészeti iskolák bérelték egy részét. 2008-ban nyílt meg a telek kisebb részén a Kertem nevű szórakozóhely, ami 2015-ös kiköltöztetéséig a város egyik kultikus helyének számított. Soha annyi fiatal nem járt ki a Ligetbe, mint azokban az években, amikor a park egyik oldalán a Kertem, az Ajtósi Dürer sor túloldalán pedig a Dürer Kert működött (aminek a helyét most tarolja le éppen egy állami hátszéllel kiemeltnek nyilvánított gigaberuházás).

Az egykori Hungexpo telek kisebb részét, a két sétány találkozásánál lévő háromszöget visszakapta a park. Itt újra megnyílt az átlátás a Napozórét felé, aminek a túloldalán az egykori Petőfi Csarnok helyét jelző építési palánkok állnak. Ez jelentős zöldterületi nyereséget jelent, mint ahogy az is, hogy az Olof Palme sétány, aminek ez a szakasza széles aszfalttenger volt, és ahol 2016-ig trolibusz közlekedett, visszaalakult valódi sétánnyá. Az aszfalt nagy részét feltörték, gondozott zöldfelületeket alakítottak ki, a megmaradó út vonalvezetését szelíden kanyargóssá tették. Egyszerre igaz az az álltás, hogy a korábbinál zöldebb és civilizáltabb lett a környezet, megszépült a Ligetnek ez a része, de az is, hogy a Zene Háza mégiscsak örökre épülethellyé tette a volt Hungexpo-telek nagy részét, vagyis egy darabot végleg elvett a parkból.

Az engedélyes terv részletén látszik, hogy az egykori Hungexpo főbejárattól jobbra eső kisebb háromszöget kapta vissza a park, a balra eső nagyobb terület lett az építési hely, bár az épület előterében sok fa megmaradt

A Városliget esetében egy zöldbe ágyazott, valóban varázslatosan szép koncertterem felépítését még nyereségnek is tarthatnánk, ha a park háromszor ekkora lenne. A problémát a Liget-projekt összes építkezése esetében az arányok jelentik: annyi különböző létesítmény van a Ligetben, hogy a park lassanként eltűnik köztük, illetve az egyes épületeknek alárendelt zöldterületek mozaikjává esik szét. Ha a Városligetre a 19. század vége óta egyre bővülő kulturális negyedként tekintünk, mint ahogy Baán László teszi, akkor ezzel nincs semmi probléma, ha viszont Európa egyik első közparkjaként, akkor tragédia. Ez valóban érzékelhető majd a jóval nagyobb Új Nemzeti Galéria és a Magyar Innováció Háza megépítése után lesz, amikor az építkezések kumulatív hatása is láthatóvá válik. A Magyar Zene Háza egyszerre urbanisztikai tévedés és építészeti remekmű – ha alkalmasabb helyen épül fel, csak az utóbbi lenne.


Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult