A tudásellenesség ördögi köre – tanárbéremelés sem mentené meg a Fidesz országát

·2022.10.06

A tanári béremelés kell, az ma már erkölcsi kérdés, ám sajnos Magyarországot már ez sem menti meg Kovács Tibor szerint. Rendszeres vendégszerzőnk a lapunk hasábjain indult oktatásügyi vitához szól hozzá, és úgy érvel: a tudásellenes társadalom ördögi körébe kerültünk, amelyet éppúgy erősít az egészségügy borzalmas állapota, ahogy a Mészáros Lőrinc-jelenség is – főként pedig a kormányfő összeszerelőüzem-stratégiája. Vélemény.

Érdekes vitasorozat alakult az oktatás ügyéről a Válasz Online hasábjain. Ehhez szólok hozzá. Amellett érvelek, hogy Magyarországon nem az oktatással van gond, hanem a tudás presztízsének leértékelődésével. A megoldás rég nem oktatási, sőt, még csak nem is politikai kérdés, mert a magyar társadalom többsége és a jelenlegi politika már nem hisz az évszázados elvben, hogy a tudás megszerzése szükséges az előrejutáshoz, a boldoguláshoz és az ország sikeréhez. Olyan gazdasági és társadalomszerkezet alakult ki, amelyben sokaknak irracionális, cseppet sem hatékony életstratégia tanulásra pazarolni az időt. Ebből azonban vesztes nemzet bontakozhat csak ki, amin már nem lehet olyan intézkedésekkel változtatni, mint a tanárok fizetésének megemelése.

A tudás már nem a boldogulás legjobb módja

A közbeszédben a magyar oktatás színvonalának leromlásáról beszélünk, és ennek egyik látványos jele a tanárok megalázóan alacsony bére. Ennek emelése ma már több mint oktatási kérdés: egyszerűen erkölcsi ügy. Meg kell lépni. Azonban még ha sikerülne is kiharcolni az emberhez méltó juttatásokat: önmagában ettől ne reméljünk a társadalom egészére ható komoly változásokat. A tanári bérek ügye csupán tünet. Magyarországon ugyanis az elmúlt évtizedben újjáépült a szocializmus tudásellenes társadalomszerkezete. Évszázados európai paradigma és a rendszerváltás utáni időszak azon kevés elve dőlt le, amit párthovatartozástól függetlenül elfogadtunk. Eszerint a tanulás útján megszerezhető tudás az egyénnek sikeresebb életet, az országnak értékesebb humánerőforrást és így erősebb nemzetet eredményez. Nényei Pál vitaindító esszéjében található ez az idézet: „A tankötelezettség célja pedig köztudomású: adassék meg minden embernek a lehetőség, hogy fejlődjön, hogy megszerezze a boldoguláshoz szükséges tudást.” Ez összefoglalja mindazt, amit sokan tartanak a sikeres társadalmak legfőbb feltételének.

Ezzel szemben 2022-re Magyarországon egyének nagy tömege és a politika ezt már nem gondolja igaznak. Orbán Viktor 2014. október 10-én jelölte ki az új irányt. A miniszterelnök által megfogalmazottak lehetnének a tudásellenes társadalom kiáltványának első mondatai is. Íme: „A szakmunkásképzésnek a becsületét vissza kell adni. Az a logika, hogy mindenki vagy nagyon sok család azt hiszi, hogy a sikeres élethez egyetlen út vezet, gimnázium, érettségi, valamilyen egyetem vagy főiskola, tévedés. Nem akarom őket tévedésben tartani, e fölött a gondolkodásmód felett eljárt az idő.” Ezzel összhangban az elmúlt évek politikai intézkedései, nemzetstratégiai elképzelései és preferenciái, sokszor talán akaratuk ellenére, de a tudást hátránnyá tették, a megszerzésére használt időt pedig ésszerűtlenül használt, elpazarolt idővé. És itt nem elsősorban a kapcsolatokra épülő sikerre gondolok, hanem arra, hogy a társadalom legkülönfélébb csoportjai számára ma a legjobb életstratégia, a boldogulás legjobb módja nem a minél több tudás megszerzése, hanem a minél előbbi munkába állás. A tanári pálya ennek legszomorúbb szimbóluma: sokévi tanulással sem képes megélhetésben versenyezni egy 8 általánost végzett határvadásszal. A kérdés azonban ennél jóval összetettebb.

Vannak még, akik hisznek abban, hogy a tudás megszerzése a boldogulás legjobb útja, de ez szűkülő réteg, akik közül egyre többen nem Magyarországon képzelik el gyerekeik  jövőjét.

Magyar GDP nincs multik nélkül

A legerőteljesebb felszíni probléma a tudásalapú társadalom koncepciójának feladása és a munkaalapú társadalom nemzetstratégiává tétele, ami szorosan összefügg Magyarország újraiparosításának Fidesz által meghirdetett koncepciójával. Bizonyos tekintetben ez a stratégia érthető, ám egyúttal történelmi léptékű kudarc beismerése is. A magyar GDP nem létezne multik nélkül. A külföldi tulajdonú vállalatok a magyar GDP nagyjából felét állítják elő a magyar munkavállalók 25 százalékával. A maradék 75 százaléknyi munkavállaló hozza létre a GDP másik felét. A legnagyobb részt a feldolgozóipar teszi ki, amelynek nemzetgazdasági súlya 34,8 százalék, a külföldi részesedés pedig 67,3 százalék.

Az Orbán-kormányok 12 év alatt elhanyagolható mértékben voltak képesek csökkenteni a külföldiek arányát. Csupán a kisebb súlyú szektorokban – turizmus, pénzügyek, energia – tudták növelni a hazai arányt a külföldi tulajdonosok kivásárlásával, de a feldolgozóiparban a külföldi részarány még nőni is tudott. A gazdaság legexportképesebb és leginnovatívabb szereplői, amelyek legnagyobb mértékben járulnak hozzá az egy főre jutó GDP növekedéséhez: külföldi ipari vállaltok. Ez azt jelenti, hogy

bármilyen nemzetstratégia, amely nem a külföldi feldolgozóiparra és általában a külföldi vállalatokra alapoz, gyorsan gazdasági katasztrófához vezet. A magyar vállalatok hatékonysága ugyanis három évtized alatt sem közelítette meg a multikét, még csak biztató trendekről sincsenek hírek.

Ugyan az oligarchák közbeszerzésekre alapozott cégei a multiknál nagyobb mértékű hozzáadott értéket termelnek, de ez nem hatékonyságukból, hanem a verseny hiányából és túlárazásból fakad. Ennek kapcsán kérdés: vajon az oligarchák elmúlt évekbeli terjeszkedése, ami a turizmusban, építőiparban, pénzügyi- és energiaszektorban, valamint újabban az IT- és a telekommunikációs ágazatban következett be, vajon középtávon nem veti-e vissza a magyar vállalati szektor hatékonyságát? Képesek lesznek-e a piacon, a multikhoz közelítő hatékonysággal működni? Az elmúlt 30 év tapasztalata alapján azt mondhatjuk, hogy nem, vagyis a terjeszkedésük végül csökkenteni fogja magyar munkavállalók által megtermelt egy főre jutó GDP-t, főleg akkor, ha a kisebb szektorokról a GDP 32 százalékát kitevő kereskedelemre is átterjednek.

Az a faramuci helyzet állt tehát elő, hogy a Fidesz-kormányzat ugyan a nemzeti tőkésosztály létrehozásáról beszélt, de a gazdaság hatékonyságát és exportképességét továbbra is a multiktól várta, sőt a korábbi kormányoknál erőteljesebben alapozott erre. A multik foglalkoztatási súlya növekedett az elmúlt 10 évben – és a Fidesz-kormányok jelentősen növelték a munkahelyekért adott támogatást. Összességében a munkaerőpiac és a GDP jobban függött az elmúlt 12 évben a multiktól, mint korábban. Az EU-ban csak az ír gazdaságban magasabb a külföldi cégek GDP-beli részaránya, mint nálunk. Ezek azonban nem ipari vállalatok. Írországban az iparban dolgozók aránya 19 százalék alatt van, míg nálunk 32 százalék fölött. A magyar munkavállalók jobban függnek a külföldi iparvállalatoktól, mint bármely másik ország dolgozói. Csehországban ugyan még a magyarnál is többen dolgoznak az iparban, de ott a cseh tulajdonú iparvállalatok részaránya magasabb.

A külföldi iparvállalatoktól való függés csapdája

Az, hogy a kormány a szakképzést erőlteti a magasabb szintű tudással szemben, nagyrészt az újraiparosítási politikából és ebből következően az iparvállalatoktól való függésből fakad, amelyet Orbán idézett 2014-es beszéde alapozott meg. Talán szerepet játszik benne kisebb részben a Fidesz értelmiségtől való általános irtózása is. Az iparvállalatok ugyanis jellemzően szak- vagy betanított munkásokat alkalmaznak – és őket nagyon jól megfizetik. Egy raktáros/targoncás három műszakban 450 és 620 ezer nettó között is kereshet, szemben egy hasonló korú tanárral, aki 3 diplomával 280 ezer nettót visz haza (konkrét példák). A raktáros el tud kezdeni 18 éves korában dolgozni, a tanár ezzel szemben csak 5 évvel később. Az iparvállalatok a magyar munkaerőpiac méretéhez képest szinte végtelen munkavállalót tudtak felszívni az elmúlt évtizedben – aki ilyen területen keresett munkát, biztos lehetett benne, hogy talál is. Egy ilyen régióban élő család, amikor gyerekei jövőjéről gondolkodik, egyértelműen akkor hoz racionális döntést, ha nem valamilyen gyengébb egyetem, hanem a feldolgozóipari munka felé orientálja őket 18 évesen. Így megspórolja a taníttatás alatti költségeiket, és azonnal magas bevételt hozó, biztos jövőt garantáló munkát kapnak az utódok. A jellemzően német iparvállalatok Magyarországon kisebb mértékben igénylik a magasan képzett munkaerőt, mert fejlesztőközpontjaikat az anyaországban tartják és kisebb részük (18 százalék) képvisel magas technológiai színvonalat.

A nyugati országokban jellemzően 20 százalék alatt van az iparban dolgozók aránya, és a munkavállalóik képzettségi szintje magasabb, mint az összeszerelőüzem-országokban Keleten, ahol 30 százalék fölött. Németország kivétel: ott a rendkívül erős gépgyártás miatt az ipari foglalkoztatottak aránya 27 százalék. A német ipar azonban a világ leginnovatívabbjai közé tartozik és igényli a magasan képzett munkaerőt is. Uszkve kétmillió mérnök dolgozik Németországban, és a vállalkozások folyamatos hiánnyal küzdenek.

A magyar összeszerelő-üzem azonban nem ilyen, és ennek a tudás hosszú távú leértékelődésében komoly szerepe lehet. Oded Galor Az emberiség utazása című könyvében idézi azokat a kutatásokat, amelyek szerint a 20. század közepétől kezdve az erősen iparosodott környékeken csökkent a humántőke értéke és a lakosság iskolázottsági szintje. Mivel nagy mennyiségben álltak rendelkezésre jól fizető ipari állások, a lakosok nem voltak érdekeltek a továbbtanulásban. Ahogy írja: „Idővel viszont az a körülmény, hogy egy olyan ipari szektoré lett a vezető szerep, amely kizárólag alapfokú iskolát végzett munkásokat foglalkoztatott, ezeken a vidékeken csökkentette a felsőoktatásba való befektetési kedvet, azaz korlátot szabott az iskolázottsági szint emelkedésének. Ezek a különbségek a humántőkeképzés terén az alacsony képzettséget igénylő iparvidékek, illetve a magasabb képzettséget igénylő szakmáknak és szolgáltatásoknak otthont adó területek között idővel tovább nőttek.” Vagyis az újraiparosított összeszerelőüzem-ország önmagában a tudás értékének csökkenéséhez vezet, ami konzerválja az elmaradottságot és a humántőke leértékelődése miatt a fejlődés potenciálját. Létrejött tehát egy csapda: az alacsonyabb képzettségű munkaerő a jövőben nem képes a magas képzettséget igénylő iparágak vonzására. Az akkumulátorgyártás ezen a téren még tovább fogja rontani a helyzet. Vagyis azzal, hogy Magyarország a Nyugat összeszerelő-üzemévé vált, zsákutcába jutott, a humántőke leértékelésével örökre bebetonozza a Nyugat előnyét, amely így a magasan képzett munkát igénylő ágazatokra koncentrálhat. Ausztria utolérése így marad örök magyar – álom.

Ezt a hatást csak tovább erősíti a munkanélküliség alacsony szintje és a munkaerőhiány. A munkavállalóknak nem kell versenyezniük az állásukért. Alacsonyabb képzettséggel is könnyű jól fizető állást találni, nincs nyomás a magasabb képzettség megszerzésére.

Meglátásom szerint tehát ez a legfőbb oka annak, hogy a tanárok fizetésének normális szintre emelése önmagában nem oldaná meg a tudás presztízsének helyreállítását.

Előrehozott GDP-növekedés

Az iparosításnak, a tudás leértékelésének, az összeszerelőüzem-országnak azonban rövid távon hatalmas előnye van – a kormányzat számára. Előre hozza ugyanis a GDP-növekedést és két oldalról is pénzügyi előnyt jelent. A Fidesz kormányzat alatt folyamatosan csökkent az egyetemre felvételizők aránya. A 2010/11-es 140 ezres csúcs után 2020-ban érte el a mélypontot alig több mint 90 ezerrel, de jellemzően 30-40 ezerrel felvételiztek kevesebben évente. Összességében

több százezer gyerek választotta az Orbán Viktor által kijelölt utat: nem felsőfokú végzettségűként képzelte el boldogulását. Ez pedig óriási lökést adott az elmúlt évtizedben a GDP-nek, aminek konkrét hatását érdemes lenne közgazdászoknak kiszámolniuk.

Egyrészt az államnak és a családoknak nem kellett felsőfokú képzésre költeni, vagyis a családoknál több jövedelem maradt, ami nagyobb fogyasztást tett lehetővé, másrészt több százezer fiatal azonnal munkába tudott állni a középfokú vagy szakoktatás befejezése után. Ez részben magyarázatot ad a gyorsan javuló foglalkoztatási adatokra, de főként hatalmas plusz GDP-növelő tényezőként jelentkezik a fiatalok gyors munkavállalása.

Az elmúlt 10 év magyar viszonylatban sikeresnek látszó GDP-növekedési eredményeinek egyik fontos hajtóereje lehetett ez. A feketeleves azonban a következő évtizedekben érkezik. A magyar humánerőforrás leértékelődött és ez középtávon a GDP-ben is meg fog jelenni. (A csökkenés már mérhető is a Világbank szerint.)

A növekedési potenciálunk tehát csökkenni fog, és az előbb vázolt csapda miatt ebből a helyzetből nem is sok esély van a kitörésre, mert a magyar felsőoktatási adatok egyre erősebben maradnak le az EU és OECD átlagától. Magyarországon a felsőfokú végzettséggel rendelkező népesség aránya a 25 és 34 év közötti felnőttek körében 30,7 százalék és csökkenő, az EU-átlag 40,5 százalék, az OECD-országok átlaga 45,5 százalék.

Az egészségügyi rendszer gyengesége, mint tudásellenes hatás

Tudjuk, hogy a magyar egészségügy komoly gondokkal küzd. A magyar átlagéletkor az alacsonyak közé tartozik az EU-ban, de még siralmasabb a helyzet a regionális különbségek terén. A II. kerületben 80 év fölött van, de a legrosszabb területeken alig éri el a 70 évet. A férfiaknál még rosszabb a helyzet. A várható élettartam márpedig összefüggésben van az iskolai végzettséggel. Ugyan a kutatások többsége ezt egyirányú utcának írja le, vagyis azt mondja, hogy ha tanulsz, növekszik az átlagéletkorod, de ez nem teljesen egyértelmű. A magas átlagéletkorú területeken élő szegény alulképzettek átlagéletkora ugyanis a lakóhelyükkel korrelál.

Az összefüggés tehát valószínűleg összetettebb és kétirányú, vagyis az alacsonyabb átlagéletkorú területeken kevésbé éri meg befektetni a jövőbe, például tanulni, ahogy erre Martin Daly és Margo Wilson tanulmányai felhívják a figyelmet a bűnözés kapcsán. Ők az optimális kamatra vonatkozó elméletet kombinálták a biológusok optimális portyázásra vonatkozó elméletével. Ahogy Steven Pinker Az erőszak alkonyában írja: „Szerintük az organizmusokban működik egy belső változó – mint egy alakítható kamatláb, amely szabályozza, hogy milyen meredeken diszkontálják a jövőt. (…) Hogy becslésük szerint meddig fognak élni. Nincs értelme holnapra tartogatni a dolgokat, ha (…) talán vissza sem kapjuk a megtakarításainkat. Daly és Wilson egy nagyváros negyedeinek számszerű összevetéséből állapította meg, hogy minél rövidebb a várható élettartam (bármely okból, az erőszakot leszámítva), annál nagyobb az erőszakos bűncselekmények aránya.”

A történelem tapasztalata is azt mutatta, hogy a várható élettartam és a tanulásban töltött idő növekedése kéz a kézben járt. Magyarország legszegényebb területein a férfiak várható élettartama nem éri el a 70 évet – természetesen ezeken a helyeken a legmagasabb a korai iskolaelhagyók száma is, ami az egyetemi felvételizők csökkenő arányával ellentétesen növekedett az elmúlt évtizedben. A hátrányos helyzetű régiókban ez eléri a 40 százalékot.

Ezzel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egészségügy színvonalának folyamatos magyarországi romlása áttételesen hozzájárul a tudás leértékelődéséhez is. Az egészségügybe való befektetés tehát kétszeresen növelhetné a magyar humánerőforrás értékét. Felértékelhetné a tudást és növelhetné a munkában tölthető évek számát.

A Mészáros-hatás – a kapcsolat fontosabb a tudásnál

A tudás magyar leértékelődése esetén nem lehet megkerülni Mészáros Lőrinc hatását. Róla olyan sokat beszélnek a médiában, hogy az egész világon ismertté és szimbólummá vált. De nem a tehetséges self made man szimbólumává, hanem annak jelképévé, hogy politikai kapcsolatokkal miként lehet teljesítmény nélkül rövid idő alatt a leggazdagabbá válni egy kis országban. Mészárosnak nincs felsőfokú végzettsége, hanem szakember, amin természetesen nincs mit szégyellni. Kétségtelen tény azonban, hogy nem tanulással, nem kockázatvállalással és egyéni teljesítménnyel szerezte vagyonát – hanem kapcsolatokkal. Ez a kelet-európai átok, nagyrészt a szocialista évek öröksége.

Mészárosnak azonban ezen túl is van egy erős tudásellenes hatása pusztán abból következően, hogy komolyabb iskolai végzettség nélkül vált a leggazdagabbá. Ez még erőteljesebben kiemeli, hogy a kapcsolatokon kívül semmilyen intézményes tudásra nincs szükség.

Szót kell még ejteni az egyetemi rendszer átalakításáról. Ami éppen azt is tükrözhetné, amit a Fidesz kommunikál, hogy az egyetemek ebben a kvázi magánrendszerben képesek lesznek jobban teljesíteni. Erre azonban kevés esély látszik. A létrejött egyetemi struktúrára nem ismerek példát máshol. Leginkább azt lehetne rá mondani, hogy a Fidesz párttulajdonba vette az egyetemeket. A függetlenség látszólagos, mert a párt informális befolyása nagyon erős, és bármilyen határozott is a szándék egy nemzetközileg erős egyetemi rendszer kiépítésére, mivel a lehetőség megvan, hogy ideológiailag és politikailag befolyásolják a tanítást, ez meg is fog történni. (Ahogy ez a közgázos kirúgások esetén már láthatóvá is vált.) A felvételi rendszer megváltoztatása is megadja a befolyásolás lehetőségét, ezért nem lehet igazán bízni benne, hogy a magyar egyetemi rendszer a tudás társadalmi megbecsültségét növeli. Sokkal inkább egy ideologikus, kapcsolatokra épülő karrier lehetőségét hozza létre.

Újra meg fog jelenni a szocializmusból ismert kontraszelekció. Ez pedig a legtehetségesebbek között a magyar egyetemek leértékelődését eredményezi majd és növeli azok számát, akik külföldön tanulnának. A magyar társadalom soha nem volt erős a legtehetségesebbek megtartásában, de a 2011-es fordulat óta a korábbi szűk legfelsőbb réteg helyett nagyobb tömegek indulnak külföldre tanulni. A kint tanulók száma a korábbi évi néhány százról, folyamatosan növekedve, mára 17 ezerig ért: a tudást továbbra is a boldogulás legjobb útjának tekintő családok gyerekei egyre nagyobb mértékben külföldön képzelik el a jövőt és még terv szintjén is csak negyedük szeretne hazatérni.

A tudás leértékelődésének ördögi köréből tehát Magyarország nagyon nehezen fog kitörni, mert ehhez egyrészt mélyreható nemzetstratégiai változásokra lenne szükség, másrészt ennek óriási, GDP-ben mérhető ára van. Az elmúlt 10 év előrehozott növekedését kellene ráfordítani, vagyis egy évtizedig beérni alacsonyabb növekedéssel, nagyobb oktatási és egészségügyi költségeket vállalva. Ehhez azonban olyan társadalomra lenne szükség, amely képes a jövőt szem előtt tartani – csakhogy az alacsonyabban képzett társadalmakban a jövőre irányultság is csökken.

A kör bezárult.


Nyitókép: a magyar közoktatás helyzete miatt tüntető diákok a budapesti Ferenciek terénél 2022. október 5-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: vélemény