Nem erről volt szó – az Orbán-rendszer konzervatív kritikája

·2021.06.03

Az utóbbi időszak legfontosabb, legtöbbet idézett Orbán Viktor-interjúját a Postoj jelentette meg. A szlovák konzervatív médium később vitát kezdeményezett a magyar miniszterelnök politikájáról – és ebben a Válasz Online-nak is szerepet szánt. A főszerkesztő arra kérte lapunkat, írjuk meg az Orbán-rendszer konzervatív kritikáját – merthogy ők csak a kormányfőnkkel kapcsolatos klasszikus baloldali-liberális fenntartásokat ismerik a nyugati sajtóból. Megtettük. A Postoj most publikálta cikkünket szlovákul – mi pedig itt, magyarul. A lényeg: ha Orbán ellenzékben lenne, és a kormányon lévők azt tennék, amit most ő, épp vadul kommunistázna. És igaza lenne.

Miért ír cikket a Postoj nevű szlovák lapnak a magyar Válasz Online szerzője? Ha patetikusan akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, „ezzel is elő kívánjuk mozdítani a jószomszédi kapcsolatok fejlődését, a közép-európai térség együttműködését”. A valóság ennél jóval prózaibb: erről (is) Orbán Viktor tehet. A kormányfő május elején nagy hatású interjút adott Postojnak (a szöveg hivatalos fordítása itt érhető el), melyre aztán reagált több korábbi szlovák miniszterelnök – sőt a lap lengyel, cseh és magyar újságíróktól, köztük a Válasz Online csapatától is kért egy rövidke kommentárt.

Akkor azt hittük, ennyivel megússzuk, ám a Postoj főszerkesztője felvetette: mivel a Válasz Online konzervatív, de pártfüggetlen, sőt Orbán-kritikus médium hírében áll, igazán megírhatnánk, mi fán terem a konzervatív Orbán-kritika. Merthogy ők csak a kormányfőnkkel kapcsolatos klasszikus baloldali-liberális fenntartásokat ismerik a nyugati sajtóból. Rövid tanakodás után elvállaltuk a felkérést, noha nem vagyunk politikai tényezők, sem ilyen-olyan think-thankek elemzői. Ahogy a „Nagy Konzervatív Ítélőszék” bírái sem – sőt még tévedhetetlenek sem vagyunk. Újságként tudunk csak viselkedni – úgy viszont tudunk és akarunk.

A tényeknél semmi sem radikálisabb

Az újságírói alapállás annyit tesz, hogy főszabályként nem a személyes világnézetünket, elveinket kérjük számon egy-egy politikai erőn, hanem a saját ígéreteit, vállalásait. Mert hisszük, hogy ezek a vállalások valójában szerződések: a választókkal kötött szóbeli, írásbeli megállapodások (amelyeket vis maior esetén vagy a felek egyetértésével persze lehet módosítani). Ha tehát egy zöldpárti politikus magas szén-dioxid-kibocsátású üzemet engedélyez egy erdő helyére, ott nyilván van dolga a sajtónak. Akkor is, ha például egy szocialista kormány magánbiztosítók versenyére akarja átállítani az egészségügyet. Vagy amikor egy liberális mozgalom „véleményterroristává” válik, és disztingválatlanul ledönt minden korábban emelt szobrot. Szintén cikkért kiált, ha a karanténidőszak idején illegális brüsszeli melegpartin vesz részt egy olyan politikus, konkrétan a házasságban élő Szájer József, akinek – a hatályos magyar alkotmány szövegezőjeként – elvileg a törvényes rendet, a hagyományos családmodellt és a „keresztény kultúrát” kellene képviselnie. Vagy ha a konzervatív kormánypárt egyik polgármestere titkos adriai jachtpartin, prostituáltakkal csalja meg feleségét. Az is megér egy misét, ha a 2021-es Orbán Viktor köztulajdonnal, privatizációval, médiával, bulvárpolitizálással, pluralizmussal és nemzeti szuverenitással kapcsolatos gyakorlata nyomokban sem emlékeztet a korábban (vagy akár mostanában) hangoztatott elveire. 

Egy magát kereszténydemokrata, konzervatív, jobboldali politikusként meghatározó közszereplőt persze lehet bírálni zöld, szocialista vagy progresszív alapról is, ám az ilyen kritikáknak nincs tükörfunkciója. Orbán Viktor ugyanis sosem volt klímaaktivista, a segélyalapú társadalom propagandistája vagy a genderideológia apostola; az őt megválasztó tömegeket ilyen ügyekben biztosan nem verte át, valójában ezeken a területeken nincs mit számonkérni rajta. S bár pártja, a Fidesz utoljára 2010-ben írt érdemi és hivatalos választási programot (később csak annyit ígért, hogy „folytatjuk”), mivel Orbán mindig axiómaszerű mondatokkal dolgozott, ezzel-azzal azért lehet szembesíteni. Pláne, hogy tizenegy éve kétharmados parlamenti többség áll a kormánya mögött – részben a pártja által „eltorzított”, nagyon aránytalanná tett választási rendszernek köszönhetően. A szembesítés viszont csak akkor működik, ha nem vagdalkozásban ölt testet, hanem tényalapú; az alábbiakban is a konkrétumoké lesz a főszerep, hiszen a tényeknél semmi sem radikálisabb.

Egy politikus legalább négyféle módon tud reagálni, amikor a választókkal kötött „szerződése” ügyében tükröt tart neki a sajtó. Például elismeri, hogy hibázott, és visszatalál eredeti küldetéséhez. Vagy bizonyítja, hogy nem benne van a hiba, hanem az újságírók tévedtek; koszos, homályos tükröt toltak oda az arca elé. Esetleg válogatás nélkül fake news-nak nevez minden róla szóló, szembesítő jellegű cikket vagy műsort – és a kritikusokat kezdi hitelteleníteni. És persze lehet, hogy összetöri a tükröket.

Hogy Orbán Viktor és a Fidesz a fenti négy lehetőség közül melyeket részesíti előnyben, azt az olvasók fantáziájára bízzuk. Az viszont biztos, hogy egy mai magyar kormánypárti politikusnak leginkább a „konzervatív kritika” fáj, a baloldali-liberális bírálatoknak még örül is – pláne, ha ezek külföldről, Nyugatról jönnek –, hiszen így rá tud mutatni az ellenfeleire. Márpedig aki politikai harcosnak nevezi magát – ahogy Orbán teszi –, annak jól azonosítható ellenségek is kellenek. Ha odahaza nincsenek kéznél ilyenek, akkor meg kell teremteni őket – legalább virtuálisan. Elnyomó brüsszeli bürokraták vagy világuralomra törő Soros Györgyök ellen harcolni mégiscsak olyan nemes cél, amely minden létező politikai eszközt szentesít.

Hosszúra nyújtottuk a bevezetőt, de most röviden is megismételjük. Amikor a Postoj főszerkesztője magyar újságíróktól kérdezi, hogyan lehet konzervatív alapról bírálni az Orbán-rendszert, arra egy válaszunk van: valójában csakis konzervatív alapról lehet érdemben bírálni. Tehát úgy, ha saját vállalásait, saját elveit kérjük rajta számon. Sokak szerint ez „szőrözős”, kötözködő hozzáállás: az adókedvezményeken alapuló családpolitika és a „segély helyett munka” szlogennel leírható fideszes társadalompolitika annyira kiérlelt, annyira működőképes, hogy nem fair dolog rámutatni az „apróbb” következetlenségekre. Azt is tapasztaljuk, hogy külföldről – akár a szomszédból, Szlovákiából – nézve a magyar miniszterelnök ösztönös geopolitikai zseninek látszik, aki épp átrajzolja Európa párttérképét, tehát pláne nem érdemli meg a konzervatív kritikát. Mi azonban Magyarországon élünk; a komfortérzetünk szempontjából pedig lényeges, hogy hazánk ne Orbán „hátországaként”, udvartartásaként létezzen, hanem tényleges demokráciaként és valóságos államként forduljon rá a következő évekre, évtizedekre.

Posztkommunisták, hegemónia, szuverenitás, silány politika

Az Orbán-rendszer konzervatív kritikájához induljunk ki a magyar miniszterelnökkel készített Postoj-interjúból. Ebben a kormányfő legalább négy alaptételt rögzít:

  • Mindig „a szabadság oldalán álltunk, és a posztkommunisták ellen, ez nem változott”.
  • Angela Merkeltől „azt kértem, ne hegemóniára törekedjen, hanem pluralizmusra”. Magyarországon, a magyar médiában például senki „semmilyen hegemóniát nem láthat, hanem pluralizmust”.
  • „Meg akarjuk tartani a szabadságot, melyet a nemzetek szintjén nemzeti szuverenitásnak nevezünk.”
  • „A modern politika már nem a meggyőzésről szól, hanem szlogenekről, jelszavakról és mozgósításról. Ezért a mai európai politika sokkal silányabb, mint a harminc évvel ezelőtti.”

E négy ponthoz átfogó, tények tömegén alapuló Válasz Online-cikkeket fogunk linkelni a közelmúltból. A magyarul nem értők kedvéért röviden össze is foglaljuk az anyagokat – hogy érzékeltessük a szavak és a tettek között feszülő ellentétet.

1. Mi ez a visszatérő kommunistázás, posztkommunistázás Orbán Viktor részéről bő harminc évvel a magyarországi rendszerváltozás után? A magyar jobboldalnak régi fájdalma, hogy az egykori állampárt emberei különböző privatizációs gyakorlatok segítségével gazdasági befolyássá mentették át a politikai hatalmukat. A közvagyon magánjogalanyokhoz került, cserébe az állam alig kapott valamit. Később pedig – a Fidesz narratívája szerint – ez a bebetonozott „kommunista” világ buktatta meg a legelső Orbán-kormányt még 2002-ben. Az állításokban nyilván van igazság, ám az is tény, hogy

ez a kabinet most ugyanúgy magánjogalanyokhoz szervezi ki a közvagyont, mint a sokat szidott régiek.

Sőt: ha a magánosítási hullámok intenzitását nézzük, a Fidesz kommunistább a kommunistáknál. Ami arra utal, hogy Orbán Viktoréknak nem a régi bűnök fájnak igazán, hanem az, hogy annak idején mások követték el ezeket.

A jelenleg zajló „perverz privatizáció” három pilléren nyugszik. A 2010-es váltás után a Fidesz még arra törekedett, hogy állami kézbe vegye a külföldi érdekeltségek által birtokolt nemzeti közműveket, stratégiai cégeket – lényegében erre kapott felhatalmazást a választóktól Orbán Viktor kormánya. E törekvés mára úgy módosult, hogy az ország alapinfrastruktúráját főszabályként nem az állam veszi vissza, hanem a miniszterelnök gazdasági énjei, a túlárazott állami közbeszerzések leggyakoribb nyertesei (például a vele közvetlen kapcsolatban álló Mészáros Lőrinc) lesznek e létfontosságú vagyonelemek magántulajdonosai. A mostani privatizációs felbuzdulás második eleme arról szól, hogy egyes gazdasági tevékenységek felügyeletét hirtelen egy olyan új hatóság alá rendelik, amelynek irányítóit Orbán most kilenc évre nevezi ki – azaz belátható időn belül leválthatatlanok. Ezek azok a gazdasági ágazatok, amelyek papíron állami monopóliumok, de az elmúlt időszakban koncessziós formában mégis Fidesz-közeli piaci szereplőkhöz kerültek (ilyen Magyarországon a kaszinóüzemeltetés és a dohánykereskedelem, de a hírek szerint a 2022-es választásokig más szektorokat is ide sorolnak majd). A „perverz privatizáció” harmadik pilléreként a kormány alapítványokba szervez ki állami cégeket – például a Slovnaftot birtokló Mol-csoport eddig köztulajdonban lévő részvénycsomagját –, óriási földterületeket, kastélyokat és rengeteg felsőoktatási intézményt. Ezek élére olyan – részben mai miniszterekből és Orbán-tanácsadókból álló – kuratóriumok kerülnek, melyek vissza sem hívhatók, sőt a későbbi új tagokról is maguk döntenek, nem pedig az alapító állam, azaz a mindenkori kormányzat.

Akármi lesz tehát a 2022-es vagy az azt követő választások eredménye, ezek a most felálló testületek gazdálkodnak majd az egykor volt közvagyonnal, költik el a hozzájuk érkező EU-pénzeket.

Orbán Viktor azt mondta, mindez azért illő és üdvös, mert így nem jutnak soha „internacionalista-globalista” emberek az egyetemek és a többi „alapítványosított” szervezet élére. Mondanunk sem kell, hogy e logika szerint a kétharmados parlamenti többség most minden funkciójától megfoszthatná a magyar államot, nehogy valaha más ideológiájú döntéshozók merészeljék bitorolni a közhatalmat.

Mindehhez lábjegyzetként hozzá kell fűznünk: 2010-es hatalomra jutásakor a Fidesz tiszta közéletet, korrupciómentességet, az állami vagyon megóvását ígérte az országnak. Az európai szabályozással összhangban harcot hirdetett az offshore-vállalatok és minden tulajdonosrejtegető cégforma ellen. Még az új alaptörvénybe is beleírta, hogy „a központi költségvetésből csak olyan szervezet részére teljesíthető szerződés alapján kifizetés, amelynek tulajdonosi szerkezete, felépítése, valamint a támogatás felhasználására irányuló tevékenysége átlátható”. Ehhez képest az Orbán-rendszer mára mégis létrehozta a maga titkos „pénzeszsákjait”, az úgynevezett magántőkealapokat, amelyekhez az állami pályázatokon rendre diadalmaskodó Fidesz-közeli vállalatok extraprofitja részben befolyik. Mint a Válasz Online-on megírtuk, immár 43 olyan – forintmilliárdokat kezelő – magántőkealap működik Magyarországon, amelynek a tulajdonosi, tényleges haszonhúzói szerkezete felderíthetetlen, de a közreműködő személyek (strómanok) révén mégis egyértelmű, hogy a kormányzati felsőelithez tartoznak. Nem szokásunk a találgatás, de úgy sejtjük: ha Orbán Viktor épp ellenzékben lenne, és azt látná a kormányzóktól, hogy úgy privatizálnak, ahogy most ő, illetve olyan magántőkealapokba gyűlnek az állami tenderekből kimentett milliárdok, mint ma, akkor épp vadul kommunistázna.

2. Az eddigiek fényében talán az is különösen hangzik, hogy Orbán rendre azt kéri az Európai Unió vezetőitől, hogy „ne hegemóniára törekedjenek, hanem pluralizmusra”. Egy ilyen kijelentés mindenképp megszívlelendő lenne, ha ugyanő a saját országában pluralizmusra törekedne a hegemóniával szemben. Ám nyilván nem az egyeduralom letörésére szolgál, ha a magyar gazdaság jelentős szektorait és a felsőoktatást Fidesz-üzemmódba kapcsolják, és a jövőben megválasztandó politikusok elől elveszik a közvagyont érintő döntési lehetőségek meghatározó részét. Ráadásul a Fidesz-többség úgy alakította át a választási rendszert, hogy az ellenzéki pártoknak – a már „elhasználtaknak”, lejáratódottaknak és a frissebb erőknek – még a voksolás előtt kényszerkoalícióba kelljen tömörülniük, ha legalább elméleti esélyt szeretnének a fideszes kétharmad felszámolására.

Mindemellett persze az a Postojnak elejtett orbáni mondat sem feltétlenül igaz, hogy a magyar sajtópiacon senki „semmilyen hegemóniát nem láthat, hanem pluralizmust”. Ebben a cikkben igazoltuk, hogy

88 országos jelentőségű médium közül 44-ben egyértelmű tulajdonosi befolyást gyakorol a Fidesz és gazdasági holdudvara; ez egyben azt is jelenti, hogy a párt központi üzenetei szinte akadálytalanul hatolnak át ezeken a felületeken.

S bár a magyar kormányfő rendre azt sugallja, hogy a nyilvánosság másik fele automatikusan „ellenzéki”, valójában a központosított hatalmi médián túli terület jórészt egymástól is független szigetekből áll. Ahol a sokszínűség tényleg létezik, az az internetes sajtópiac – ám ez sem a kormány akaratából, hanem épp az akarata ellenére alakult így. Üzemelnek egyrészt közpénzzel és állami hirdetésekkel kitömött Fidesz-hívő portálok, de életképesnek bizonyul több pártfüggetlen weboldal is. A magyar társadalom propagandára kevésbé fogékony része ugyanis ráérzett a közösségi finanszírozás „ízére”, és valóban több médiumot eltart – például a Válasz Online is nagyrészt az előfizető olvasóknak köszönheti működését.

3. „Meg akarjuk tartani a szabadságot, melyet a nemzetek szintjén nemzeti szuverenitásnak nevezünk” – mondta a Postojnak Orbán Viktor. Akceptálandó törekvés, de a magyar kormányzat mostanság a szuverenitás parancsát valahogy csak az euroatlanti térséggel szemben óhajtja érvényesíteni. Az oroszokkal való szívélyes kapcsolat évek óta egyértelmű, ám hogy Orbán Kínával is eljegyezte magát, relatíve friss fejlemény. A kabinet a teljes magyar felsőoktatás egyévi támogatásának megfelelő összeget fordít a kínai Fudan Egyetem budapesti megtelepítésére – ráadásul mindezt ottani hitelből. Ha ehhez hozzáadjuk a Budapest–Belgrád-vasútra felvett közel 500 milliárd forintos, szintén kínai kölcsönt, máris ezermilliárdos (közel 3 milliárd eurós) kínai kitettségnél tartunk. Ráadásul Orbán 2017 decemberében a magyar közrádiónak adott interjúban kimondta: nem érdekes, hogy a Budapest–Belgrád-vasútvonal anyagilag megtérül-e valaha. Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy ez a magyar nemzeti szuverenitás záloga?

4. Orbán Viktor már-már sajnálkozva közölte a Postoj olvasóival, hogy a modern politika „szlogenekről, jelszavakról és mozgósításról” szól, tehát sokkal silányabb, mint régen. Nagy igazság ez. Csakhogy Magyarországon a politikai beszéd leegyszerűsítésének, bulvárosításának és elaljasításának szomorú „feladatát” épp a Fidesz vállalta magára. Orbán ugyan a kereszténység fogalomkészletét mind gyakrabban emeli be a kommunikációjába, az is igaz, hogy a nyilvánvalóan nem a keresztény értékek mentén szerkesztődő bulvármédia jelentős hányadát épp a kormánypárti médiaholding birtokolja – és használja egyebek mellett politikai bunkósbotként is. És még csak most ősszel indul majd a választási kampány…

A Covid sem volt akadály 

A Magyarországon kívüli sajtó sokszor nevezi az Orbán Viktor-féle politikai tömböt egyszerűen konzervatívnak vagy kereszténydemokratának. Az eddigiekben épp arról írtunk, hogy Budapestről nézve más a helyzet: kétségtelen, hogy

a Fideszben van konzervatív vonulat, melyből például konkrét családpolitikai intézkedések levezethetők, de a párt valójában nem világnézeti, hanem hatalmi párt, melynek a közjóval, a közvagyonnal, a közbeszerzésekkel, a médiával, Kínával vagy Oroszországgal kapcsolatos politikája szöges ellentétben áll korábbi önmagával.

Ráadásul a kormányfő a parlamenti kétharmada birtokában szinte a végletekig kitágította a hatalom eszközrendszerét. És mindezt a folyamatot a Covid-időszakban gyorsította fel, vagyis amikor senki nem a privatizációval, a pluralizmussal és a szuverenitással kapcsolatos kérdésekkel volt elfoglalva. Hogy ez rövid- és középtávon milyen hatással lesz a magyar politikai életre, megjósolhatatlan – de rossz az előérzetünk.

Tulajdonképpen mindenki most eszmél, hogy mi is történt velünk az elmúlt hónapokban. Egyre többen emlegetik viccesen, hogy Orbán ezt vagy azt „már biztos nem meri megcsinálni”. De csak azért, hogy a beszélgetőtársak azonnal rávághassák: „Dehogynem.”


Nyitókép: AFP/POOL/Francisco Seco

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény