Nagy Márton elintézte: állami pénzből épülhet a környék léptékéhez nem illő óriástömb a Feneketlen-tónál

Bódis András

Zsuppán András

| 2026.08.18. | Háttér

Annak már híre ment a nyilvánosságban, hogy 140 lakásos óriástömb épül a Villányi úton, a Feneketlen-tó és Szent Imre-templom tőszomszédságában, a volt MSZMP-pártiskola helyén. Annak szintén, hogy az „óellenzéki” kerületvezetés megszavazta, a helyi Fidesz viszont – a környékbeliek félelmeit visszhangozva – ellenzi a piacinak látszó projektet. Csakhogy, mint a Válasz Online kiderítette, a fejlesztés bizony kétharmadrészt állami biznisz. Ráadásul még a NER, egészen pontosan Nagy Márton tárcája határozott a zárt körű tőkekihelyezésről. A Tisza-kormány talán még beavatkozhat; eldöntheti például, hogy közfeladat-e egy olyan luxuslakás-beruházás, amely a későmodern építészet egy kivételesen jól sikerült emlékét teszi a földdel egyenlővé, és tovább növeli a beépítés intenzitását a Gellért-hegy lábánál.

Az Orbán-kabinet idején nemcsak a NER-felvilág jutott állami forrásokhoz. A lakásépítés élénkítését szolgáló pénzkihelyezésekből (a 2023-as Baross Gábor Tőkeprogramból vagy a 2025-ös Lakhatási Tőkeprogramból) olyan piaci szereplők is részesültek, akik hosszabb ideje benne vannak az iparban – tehát nem csak annyi a referenciájuk, hogy közel állnak Tiborcz Istvánhoz, Rogán Antalhoz vagy Nagy Mártonhoz. Merthogy például az Otthon Start-típusú kampányintézkedésekhez relatíve gyorsan megépülő, hamar elkészülő lakások kellettek. Azért is praktikusnak bizonyult a nem Fidesz-lekötelezett vállalatok (Wing, Futureal, Biggeorge, banki ingatlanfejlesztők) állami feltőkésítése, mert ezek a cégek tárgyalóképesek a DK-ból, MSZP-ből, Momentumból származó helyi politikusokkal, a fejlesztések által érintett budapesti kerületek irányítóival. Aztán még közbejött az országos Tisza-győzelem is, és mára sok régi párt- és erőcsoport szűnt meg karakánnak lenni a fejlesztői érdekekkel szemben – ha már úgysem tud eséllyel elindulni a következő önkormányzati választáson.

Ezzel a képlettel talán meg lehet magyarázni, mi történik éppen a XI. kerületben. Arról a városrészről van szó, ahol a DK–MSZP–Momentum–Párbeszéd–LMP-színekben megválasztott képviselők 2019 óta hangoztatják, hogy „Újbuda megtelt”. Ennek megfelelően sűrűn tiltakoztak amiatt, hogy az Orbán-kormány államilag tett kiemeltté rengeteg helyi lakótelep-beruházást, így nekik esélyük sem volt beleszólni az építkezések volumenébe. Nemrég azonban adódtak olyan projektek, ahol a kerületnél maradt a döntés joga. Például július elején – a „megtelt” szlogen ellenére – megszavazták azt a településrendezési szerződést, amely alapján a Forestay nevű ingatlanfejlesztő 140 lakásos társasház-komplexumot építhet az ántivilágban a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem „campusaként” jegyzett, legutóbb az MSZP székházaként is funkcionáló ingatlan helyén.

Radikálisabb hangok szerint ezzel

„legalább három tízemeletes panelház népét zsúfolják be” egy óriástömbbe, ráadásul épp Újbuda legfontosabb jelképei, a Feneketlen-tó és a Szent Imre-templom mellé.

A Forestay viszont azzal érvel, hogy a korábbról érvényes szabályok szerint akár kilencemeletes épületekben és 300 lakásban is gondolkodhattak volna, ehelyett – a kerületvezetéssel együttműködve – jóval visszafogottabb lépték mellett döntöttek.

Ebben van igazság, ugyanakkor tény, hogy amikor az MSZP-közeli Szociális Demokráciáért Alapítvány 2024-ben magánkézbe adta a közel 7000 négyzetméteres telken elhelyezkedő pártközpontot, még úgy tűnhetett, a vevő szerény, 72 szobás diákszállóként akarja hasznosítani az ingatlant – hosszabb távon is. Szó sem volt újabb funkcióváltásról, rengeteg lakásról, illetve a villamos- és buszvonalakkal már jócskán „körberajzolt”, jelenleg is be-beduguló terület pluszterheléséről (az itt megtelepülők alighanem százas nagyságrendű gépkocsiparkkal érkeznének). Most viszont már erről van szó, és a kerület áldása után lényegében indulásra kész a projekt.

Az ellenzők bánatára a Forestay-csoportot nem lehet sötét múlttal megvádolni, a hazai hátterű társaságnak ez az első lakóparkos próbálkozása, korábban csak diákszállásokat fejlesztett, illetve nemzetközi szállodamárkák integrációját segítette. A Villányi úti fejlesztés esetében nyílt építészeti ötletpályázatot hirdetett, ami nem lett volna kötelezettsége – ráadásul mindvégig európai módon kommunikált. Mint alább kiderül, a mi kérdéseinkre is érdemben válaszolt, és bevalljuk, ez felüdülésként hatott a NER-időszak állandósított hírzárlata után.

Tulajdonképpen egyetlen témáról faggattuk a beruházót. A „miből?” kérdést tettük fel több felvonásban, hiszen úgy láttuk: ezzel nem foglalkozik senki, s talán nincsenek is a döntéshozók e tudás birtokában. Háttérbeszélgetéseink során kerületi potentátok csak annyit mondtak lapunknak, hogy „ez tisztán piaci ügylet”, igazából nincs semmi látnivaló. Aztán kiderítettük, hogy

a valóságban kétharmadrészt állami bizniszről van szó.

Még az Orbán-kormány idején, Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter fennhatósága alatt döntöttek a tőkekihelyezésről – ráadásul az akkor szokásos, zárt körű, magántőkealapos logikájú, átláthatatlan konstrukcióban, melynek alaptörvényellenességére a NER-aktákban és a Válasz Online-on igyekeztünk többször rámutatni. A XI. kerületi Fidesz mostani tiltakozásának tehát nincs súlya, őket zárójelbe is tehetjük, hiszen a kormányuk nélkül ez a projekt ebben a formában nem létezne.  

Nézzük a részleteket az elejéről, hogy pontosan látszódjon, miféle történetbe keveredett Újbuda – benne a Gellért-hegy és Szentimreváros. Az előző kormány 2025 februárjában hirdette meg az úgynevezett Lakhatási Tőkeprogramot, majd a pályázóknak egy szűk hónapjuk volt a jelentkezésre, és alapkezelőként legfeljebb 20 milliárd forintnyi állami befektetést kaphattak. A Nagy Márton által felügyelt NTH Nemzeti Tőkeholding végül 19 győztest hirdetett, ám ahogy a Magyar Narancs megírta, később többen – például Mészáros Lőrinc és Jellinek Dániel érdekeltségei – kihátráltak a lehetőségből. Az NTH aktuális nyilvántartásában összesen 15 partner szerepel a Lakhatási Tőkeprogramnál. Gyűjtésünkből világossá válik, hogy a kedvezményezettek harmada egyértelműen NER-es zárt körű ingatlanalap, szintén öt érdekeltséggel vannak jelen a nagy és közismert fejlesztők, néggyel a bankszektor – és kakukktojásként ott a lakóparki újonc, vagyis a Forestay.

Kérdésünkre a Forestay egyértelművé tette: a Villányi úti ingatlan tulajdonosa a Recorde Forestay Residence Ingatlanfejlesztő Ingatlanbefektetési Alap, ennek az érdekeltségnek a befektetési jegyei pedig a fent említett, 68 százalékos állami részesedéssel működő Forestay Lakóingatlan-fejlesztési Alapok Alapjánál vannak.

Az érintett kormányszerv, az NTH ezt írta lapunknak: „A legfrissebb, negyedéves adatszolgáltatás szerint az ingatlanprojekt nem része a Lakhatási Tőkeprogramnak. A Forestay Alapkezelő Zrt. jelzése szerint a Villányi úton tervezett lakóingatlan-fejlesztését a jövőben kívánja bevonni a programban forrást elnyert Forestay Lakóingatlan-fejlesztési Alapok Alapja fejlesztéseibe. Előzetes hozzájárulás ehhez nem szükséges, az elszámolás során kerül ellenőrzésre, hogy a projekt hiánytalanul megfelelt-e a programban szereplő összes előírásnak.” Tehát Nagy Márton idején a kabinet úgy dobott meg 20 milliárd forintnyi tőkével egy alapkezelőt – illetve, ahogy fent látszik, sok másikat is –, hogy azt sem tudta, a kedvezményezett mit és hol fejleszt majd, illetve mindez összeegyeztethető-e a közérdekkel. Merthogy

az nyilván nem közérdek, hogy bárki bárhol lakótömböket hozzon létre az élhető városi környezet rovására.

Arról is érdeklődtünk a Forestay-csoportnál, miért nem maradtak a „kaptafánál”, azaz a piaci diákszállás-fejlesztésnél a Villányi út esetében is, ha már ezt jelentették be két éve, illetve ehhez értenek biztosan a referenciáik alapján. „Az ingatlan 50 éves kora, leromlott állapota miatt jelenlegi formájában nem felel meg a mai hasznosítási elvárásoknak. Egy ilyen lokációjú ingatlan esetén a kollégiumi használat csak ideiglenes hasznosításként képzelhető el. Az önkormányzattal 2024-ben elindított egyeztetés eredményeként az itt megvalósuló fejlesztés földszintje, a Bartók Béla út folytatásaként, vendéglátó funkciót kap, amely felett lakások épülnek. A szomszédokkal kötött megállapodás értelmében, amely alapján készült telepítési tanulmánytervet a kerületi vezetés júliusban el is fogadott, alacsonyabb épületmagassággal, nagyobb zöldfelülettel kerül megvalósításra, mint amire a jelenlegi szabályozás lehetőséget ad” – magyarázta a tervezett funkcióváltás okait a Forestay.

Próbáltuk megtudni a fejlesztőtől, hogy a Nagy Márton-féle állami tőkeprogram kísértése miatt váltottak-e diákszállásról lakótömbre, vagy saját erőből is képesek lettek volna erre. „A fejlesztés minden bizonnyal a Lakhatási Tőkeprogram nélkül is megvalósult volna, akár a Forestay, akár más fejlesztő által” – válaszolták, hozzátéve: az így elérhető forrás költsége szerintük „nagyságrendileg megegyezik a régióban elérhető piaci alapú finanszírozási tőkeköltségekkel, annál érdemben sem nem kedvezőbb, sem nem drágább”. Ennek ellenére a Forestay nem piaci, hanem az állami megoldás felé ment. Az átláthatóság jegyében azt is megkérdeztük a cégtől, az állami 68 százalékon felüli önrészt pontosan kik töltötték bele a Forestay Lakóingatlan-fejlesztési Alapok Alapjába. „Az egyes befektetők személyére vonatkozó információkat általánosságban nem hozhatjuk nyilvánosságra; ennek kereteit az alapkezelőkre vonatkozó jogszabályi és MNB-előírások határozzák meg” – írták. És igazuk van: a NER valóban olyan rendszer volt, hogy bár az Alaptörvény határozottan tiltja a tulajdonosrejtegető szervezetek közforráshoz juttatását, mégis simán kiutaltak bármennyi milliárdot transzparenciamentes szervezeteknek.   

A hosszú kérdezz-felelek után a Forestay azt is elismerte, hogy

a Villányi úti építkezést csak belépőnek szánja a kerületi lakáspiacra. A társaság nemrég megszerzett egy 5 hektáros területet a Galvani–Szerémi–Budafoki út térségében,

ahova 2035-ig mindösszesen 1800–2400 hajlékot terveznek. Mivel az állami 20 milliárddal működő Forestay Lakóingatlan-fejlesztési Alapok Alapjának futamideje épp 2035-ben jár le, feltételeztük, hogy ez az újabb gigaprojekt ugyanebből a „közzsákból” finanszírozódik. A Forestay megerősítette, hogy jól logikáztunk. Vagyis Nagy Mártonnak tényleg hosszú az árnyéka.

Visszatérve a Villányi-projektre, tulajdonképpen egyetlen nyitott kérdés maradt. Akarja-e az új Tisza-kormány, hogy az állam tőkéje ilyen és ehhez hasonló befektetésekben dolgozzon. Azaz felülvizsgálja-e Nagy Márton Lakhatási Tőkeprogramját. Azt már bejelentette Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter, hogy az Otthon Starthoz kapcsolódó kiemelt projekteket felfüggesztik és átvilágítják. És azt is, hogy az ő céljuk az uniós forrásokra épülő Wekerle Lakásépítési Programban nem a luxuskínálat fokozása, hanem az elérhető, emberléptékű (bérlakásos, kollégiumi) fejlesztések részfinanszírozása. Ahogy egyik, az NTH Nemzeti Tőkeholding ügyeire rálátó informátorunk fogalmaz: „A Forestay nem a NER, nyilván lehet vele tárgyalni. És ha a mostani kormány mégis inkább az eredeti, kisebb forgalmi és városképi terhelést jelentő diákszálló-koncepció megvalósítására ösztönözné a céget – a Nagy Márton-pénzek visszavonásával, és párhuzamosan az új, uniós Wekerle-források elérhetővé tételével –, talán létrejöhet valami olyasmi, ami minden érdekelt felet megnyugtat. A kerület mostani lakóit is.”

Bódis András

*

De mi a baj egyáltalán ezzel az építkezéssel?

A volt pártiskola nem az a fajta épület, amit sokan sajnálnának: a 20. századi későmodern építészetet továbbra is kevesen értékelik, egy-egy ilyen épület lebontása ritkán vált ki erősebb érzelmeket, tiltakozást. És ha kivált is, mint például a kíméletlenül lerombolt Körszálló esetében, az sem sokat ér. A Körszálló ugyan helyi védett volt, de a II. kerületi önkormányzat hozzájárult az elbontásához; az erősebb védelmet jelentő műemléki státusz pedig e korszak alkotásainak a NER idejében nem járt ki – a múlt század második felének építészetéből mindössze Makovecz Imre néhány alkotását helyezték műemléki védelem alá. Még azt az értékelő munkát sem végezte el az örökségvédelem, ami meghatározta volna, hogy mi minősül kiemelkedő építészeti értéknek, mi az, aminek az utókorra kellene maradnia.

Ennek a tudatos – hiszen kormányzati ideológiából következő – mulasztásnak a következménye, hogy kivétel nélkül minden a szabadon bontható kategóriába tartozik az 1960-as és az 1970-es évek hagyatékából, noha az ötven-hatvan éves, lassanként történeti korú építészeti emlékek esetében ez egyáltalán nem normális állapot.

Valószínű, hogy ha lett volna szisztematikus örökségvédelmi hatósági munka, a Villányi úti Pártiskola bekerült volna megőrzésre méltó épületek közé. Messze kiemelkedik ugyanis a minőségével a korszak átlagából. Ez még ma is érzékelhető, de a modern házak esetében a hibátlan állapotot mutató, építéskori képeken az eredeti tervezői gondolat sokszor jobban látszik.

A volt Pártiskolát az MSZMP Budapesti Pártbizottsága építette a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyeteme számára, amely addig egy Benczúr utcai bérházból átalakított, szűkös épületben működött. Az építési hely régóta rendelkezésre állt, mivel a terepet már a háború előtt rendezték, a Gellért-hegy lábát vízszintes bevágással megbontva. Erre azért volt szükség, mert eredetileg a templom túloldalán álló Szent Imre Ciszterci Gimnáziumnak épült volna ide egy másik szárnya. Ha Wälder Gyula 1927-es terve megvalósul, valóban nagyszabású neobarokk városépítészeti alkotás született volna a Feneketlen-tó partján, a középen magasodó kéttornyú templom két oldalán teljesen egyforma, szimmetrikus tömbökkel.

Erre azonban soha nem jutott pénz, és a telek egészen 1970-ig beépítetlen maradt.

A Pártiskola hasonlóképpen reprezentatív alkotás volt, de már egy másik korszaké,

egy olyan korszaké, amely iszonyodott a neobarokk cirádáitól és stukkóitól. Balogh István és Molnár János, a LAKÓTERV tervezői ennek ellenére törekedtek arra, hogy kívül-belül kifejezésre juttassák az épület presztízsét. Ezt szolgálta a korszakban megszokottnál jobb minőségű anyaghasználat: a fehér külső márványburkolat, amit az alsó szinten sötét, mázas kerámia vált fel absztrakt, geometrikus mintákkal, belül pedig az oszlopok és a padló kőburkolata. A geometrikus mintájú kerámia zöld színben a belső térben is több helyen megjelenik.

Az épület legmarkánsabb eleme az egész Villányi úti szárny előtt végigfutó, lendületes beton előtető, amit vékony fémoszlopok támasztanak alá; az előtető alatti fedett terasz kellemes, az utcától lépcsővel elválasztott, megemelt tartózkodási helyül szolgált az iskola látogatói – és később, az 1995 és 2015 között itt működő Általános Vállalkozási Főiskola diákjai – számára. Ennek a tetőnek a teteje is járható teraszként lett kialakítva, ahova a 600 fős nagyelőadó felső szintjéről lehetett kilépni egy újabb fedett-nyitott, pilléres tornácon keresztül. A földszinten csupa nyitott, tágas, közforgalmú tér kapott helyet: az előcsarnok, ahonnan egy mérnökileg bravúros, X-alakú lépcső vezet az emeletre, étterem, büfé, könyvtár és a 300 fős kisterem.

Míg a térszervezés levegős áttekinthetősége és nyitottsága megelőzte a korát, az épület külső megjelenésében erősen kapcsolódott a klasszikus nemzetközi modern hagyományához. A Villányi úti emeletes tömb szinte különálló épületnek érződik, amely a földszinti „lepény” fölött lebeg; ebben a kőlapokkal burkolt, monolitikus téglatestben, az árnyékolók építészeti dekorációként való használatában az 1930-as évek olasz racionalizmusának visszfényét is felfedezhetjük (például Adalberto Libera nevezetes római Postapalotájáét). A belső teret egy hatalmas műalkotás dominálja: az előcsarnok hangvetőként is funkcionáló, íves hátfalát Krizsán István díszítette 4,5 x 11 méteres, absztrakt üvegmozaik kompozícióval. Középen az ötágú csillag félreérthetetlenül utal az épület funkciójára, és segít megfejteni a mozaik – mára kétségtelenül érvényét vesztett, de művészileg ettől még izgalmasan megfogalmazott – üzenetét.

Csak ez az egy elem maradna meg az igényes belső térből, mivel a befektető ígéretet tett, hogy a bontás során szakszerűen leválasztják, és később restaurálják; az Indexnek azt nyilatkozták, van olyan múzeum, amely bejelentkezett érte, de az is lehet, hogy visszahelyezik az új lakóépületbe. Hogy a teljes belső tér pusztulása milyen veszteség, az a BTM Kiscelli Múzeum által elkészített fotódokumentáción látszik. Az intézmény hosszú ideje dokumentálja a 20. századi modernitás elvesző értékeit, megörökítették a Körszálló enteriőrjét is – a következő nemzedékeknek ezeken a fotókon kívül más nem nagyon marad a korszak alkotásaiból.

Jellemző, hogy az építészeti ötletpályázaton első díjas Vikár és Lukács Építész Stúdió még egy olyan tervvel nyert, amely megőrizte volna a Pártiskola központi, Villányi úti tömbjét. Az építészek érzékelték az épület kvalitását, és amellett érveltek, hogy az ökológiai fenntarthatóság szempontjából is kívánatos a meglévő szerkezetek legalább részleges megőrzése. Nem volt – nem is lehetett – a terv valódi műemléki szemléletű helyreállítás, hiszen a homlokzat és a belső tér teljes átalakításával számolt, de legalább az ökológiai érv biztosan megállta a helyét.

Ezzel szemben július elején Erhardt Attila alpolgármester már úgy tájékoztatta a képviselő-testületet, hogy „a Villányi út felé eső épületrészek elbontásra és újraépítésre kerülnek” – vagyis

pontosan ugyanaz várható, mint a Körszálló esetében, bár ott az „újraépítés” csak a helyi védelem kijátszását szolgálta, itt azonban erre nincs szükség.

A pályázati nyertes tervből kiindulva valószínűsíthetjük, hogy az új épületen majd az íves előtető jelenik meg mint a régiből átmentett karakteres motívum. A genius loci megőrzése? Gesztus azoknak a környéken lakóknak, akik szerették az eredeti házat? Fantáziátlanság? Bármelyik válasz mellett lehetne érvelni, de az biztos, hogy az értékőrzéshez nincs köze. (Az alpolgármesteri iratból úgy tűnik, az új tömb a háromemeletes réginél két és fél szinttel magasabb is lesz.)

Az egyik probléma tehát maga a bontás, hiszen az épületet egy időben elrendelt, komolyan vett helyi védettséggel a kerületi önkormányzat megmenthette volna. A másik pedig az új beépítés, ami a környéken elindult negatív folyamatokba illeszkedik.

Ennek megértéséhez érdemes egymás mellé tenni egy mai légifotót és a tervezett beépítés látványterveit. (Bár ezek még valamivel nagyobb épületeket mutatnak a Molnár C. Pál lejtő felőli oldalon, mivel az önkormányzat a településrendezési szerződés megkötésekor leküzdött valamennyit az épületmagasságból, a korábban tervezett F+7 és F+6 szintes lakótömbök helyett a Forestay most egy, illetve két szinttel alacsonyabb épületeket vállalt).

Ez tehát a mai állapot:

Ez pedig a tervezett beépítés a korábbi látványterven:

Talán ránézésre is nyilvánvaló, hogy ez egy sokkal rosszabb beépítés, de meg is lehet magyarázni, hogy miért.

Mint látszik, két új lakótömb jelenik meg a Villányi úti, hellyel-közzel újraépített főépület mögött, amelyek a főépülettel közös földszinti platón állnak. Ez a plató rejti a lakótömb mélygarázsát. A három épület teljesen kitölteni látszik a Molnár C. Pál lejtő kanyarja által határolt teret, és az egyik különösen ránehezedik a Szent Imre-templomra, amelynek erről az oldalról valamivel szűkösebb az oldalkertje, mint a gimnázium felé. A tervezők persze tudják, hogy ez nem jó, ezért az új házakat telerakták zölddel, alul, felül, oldalt, mindenhol – nem is házak ezek, hanem festői, mohos sziklák. Mármint a rajzon, nyilván.

A Bartók Béla út és a Móricz Zsigmond körtér nagyon külöleges nagyvárosi határzóna, ahol két rendkívül eltérő beépítésmód és városi jelleg találkozik: a lágymányosi lapályon egy nagyvárosias, a dualizmus korának kései szakaszában létrejött, jellegzetesen budapesti historizáló belvárosi szövet, ami észak felől a Gellért-hegy zöldbe ágyazott, a hegy szintvonalaival párhuzamosan futó utak köré rendeződő villanegyedével érintkezik. A két eltérő városi világ érintkezési zónája mindössze egy háztömb mélységű; ez nagyon izgalmas adottság. A Villányi út kezdeti szakaszán a 20. század első évtizedeiben olyan nagy oktatási intézmények települtek meg, amelyek ezt az határzónát tágas, zöld kertekbe ágyazva vezették tovább. E három nagy intézmény a Szent Margit Gimnázium, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium és a Notre Dame de Sion nővérek Erzsébet Leányárvaháza (ma a Budai Arborétum G épülete) volt, de valamivel feljebb negyedikként a lazaristák rendháza is ugyanezt a nagy tömbös, de laza beépítésmódot követte.

Ebbe a szövetbe kellett annak idején beágyazni a Pártiskolát az utolsó üresen maradt telekre, amelynek szűkösebb mérete a helyhez illő telepítést nem tette lehetővé, ugyanis intézményi kertnek már nem maradt hely. A tervezők mégis a lehető legjobb megoldást alkalmazták: a Villányi úti magas tömb tulajdonképpen a ciszterci gimnázium modern stílusú párdarabja, amivel megteremtődött az egykori vágyott szimmetrikus beépítés a templom két oldalán. Az alkalmazkodás teljesen tudatos volt: „Ebből a koncepcióból [mármint a Wälder-féle 1927-es szimmetrikus tervből] megtartottuk a lényeges vonásokat: a gimnázium párkánymagasságát és homlokzati hosszát, a beépítés vonalát. A földszinti terasz az övpárkány magasságát tartja” – írta az építész, Balogh István 1970-ben az akkor még csak tervezett oktatási campusról.

A telek majdnem egészét kitöltő széles lepényépület eltűnik a bevágott hegyláb mögött, légifotón ugyan jól látszik, de a Molnár C. Pál lejtőn felsétálva nem is lehet szinte érzékelni, hiszen a terepszint emelkedése eltakarja. Azáltal hogy hagytak némi helyet a telek szegélyén, még dús növényzet is ki tudott alakulni, ami lágyítja az átmenetet a hegy zöldje és a nagyvárosias beépítés között.

Ezzel szemben a tervezett új beépítés a telek brutális kihasználását irányozza elő. Igaz ugyan, hogy az épület lábnyoma a maihoz képest kevéssé növekszik, hiszen a lepényépület már most is kitölti szinte az egész telket, de azért egyáltalán nem mindegy, hogy az új lepény tetején még két hatalmas torony is állni fog. Az új beépítéssel nemcsak az a gond, hogy nagyon intenzív, hanem az is, hogy

a két eltérő negyed, a hegy és a síkság érzékeny kontakzónájában teremt kellemetlen téri feszültséget.

Amennyiben megvalósul, folytatója lesz annak a negatív folyamatnak, amely az elmúlt időszakban jelentősen sűrítette a hegylábi sáv beépítettségét a zöldterületek rovására. Az átalakulás 2008-ban a Ménesi Office Center nevű irodaházzal kezdődött, majd a két gimnázium hatalmas tornacsarnokainak felhúzásával folytatódott, bár ezekben az esetekben legalább az oktatás szükségleteivel indokolni lehetett az intézményi kertek felszámolását. Az átmeneti sávot nyugatról nagyon szépen lezáró Budai Arborétum is éppen csak megúszta néhány évvel ezelőtt, hogy az egyetemtől ingatlanfejlesztők kezére kerüljön; azóta látszólag nem érte újabb támadás, bár az ördög nem alszik.

Az önkormányzat természetesen a szokásos módon indokolja, miért adott zöld utat az újabb túlméretezett beépítésnek: annyira rossz a szabályozás, hogy ennél sokkal durvább beépítés is születhetne, de a tárgyalások során szerény engedményeket azért el lehetett érni. (Ezúttal például azt, hogy az új lepény tetejének szintjén lesz egy zöld belső kert, meg hogy az épület nem lesz magasabb 27 méternél.) Ezzel kapcsolatban érdemes rögzíteni: a rettenetes szabályozást, amihez képest minden mákszemnyi eredménynek örülni kellene, maga az önkormányzat alkotta, igaz, még 2018-ban, vagyis az előző, fideszes vezetése alatt. Nehéz is úgy harcolni a közérdekért, ha az összes rendelkezésre álló fegyvert jó előre kidobjuk. Egy dolog azonban biztos: sem a védelemre érdemes későmodern épület lebontása, sem a városképileg érzékeny területen található telek faltól falig történő beépítése nem olyasmi, amit érdemes lenne közpénzből finanszírozni.

Zsuppán András

Nyitókép: illusztráció

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>