A festő után végre látjuk a fotóst is: hozzáférhetővé váltak Mácsai István páratlan fényképei
Régóta tudni lehetett, hogy a 20. század második felének egyik legkedveltebb magyar festője szenvedélyes fotós is volt. Képeiből azonban alig néhányat ismerhetett a nagyközönség. Most megjelent egy bőséges válogatás a Fortepanon, és izgatottan ismerhetjük fel a fotókon a festményeken már rögzített motívumokat, helyszíneket, ahogy azokat Mácsai István kamerája látta. És még ennél is többet: az 1957-es Párizs nagyvilági fényeit, a falusias Nagymarost, a pesti gangos bérházak kopott belvilágát. A festő után most a fotós Mácsai is elfoglalhatja az őt megillető helyet a 20. századi művészettörténetben.
A Magyar Nemzeti Galéria 2017-es nagy 60-as évek kiállításával kezdődő Mácsai-újrafelfedezés talán a legizgalmasabb példa arra, amikor a művészettörténeti kánon a szemünk láttára alakul át. Mácsai István festő az 1970-es évektől teljesen a margóra szorítva alkotott, a mértékadó kritika művészetét gyakorlatilag értéktelennek minősítette. Három évvel ezelőtt, első átfogó kurátori kiállítása kapcsán részletesen bemutattuk, hogyan alakult át az életmű megítélése – összhangban a közönség értékítéletével. Mácsai ugyanis páratlanul népszerű, amiben nyilván szerepe van az egyre távolodó 20. század iránti nosztalgiának és annak, hogy művei befogadhatóak, aprólékos, bár sokszor látszólagos realizmusa megkönnyíti az élvezetüket.
Ez a népszerűség – meg annak felismerése, hogy Mácsai korábban tévútként elkönyvelt látásmódja valójában illeszkedik a nyugati művészet Edward Hopper és Andrew Wyeth, a 20. századi amerikai realizmus két legmeghatározóbb alakja által fémjelezhető vonulatához – egyszerűen felülírta a korábbi kritikai elutasítást. Az elmúlt évtizedben Mácsai megkerülhetetlen alkotója lett a 20. század második felének, és már szinte magától értetődőnek tűnik, hogy Molnos Péter a napokban bezárt, nagyszabású Budapest-tárlatán az utolsó teremben Czene Béla és Mácsai István képei képviselték a városfestészet időben utolsó fázisát. Különösen az 1961-es Pesti utca vált
a korszak ikonikus kvalitású alkotásává, a Kádár-kor egyik legerősebb képi szimbolumává,
de a Pesti fiatalok, az Óbuda és a Pesti halál is mind jobban bevésődik a közös vizuális emlékezetbe.
A Mácsai-reneszánsz újabb fontos állomásához érkeztünk: a festő után előttünk áll a fotós is. A művészettörténészek régóta tudták, hogy Mácsai István szenvedélyesen fotózott, a festészettel párhuzamosan gyakorlatilag egész életében fényképeket is készített. A közönség azonban a képekből csak nagyon keveset láthatott. A Kiscelli Múzeum 2023-as tárlatán már megjelent egy válogatás a fényképekből, és a hagyatékot gondozó Mácsai János zenetörténész jóvoltából négy fényképet korábbi cikkünkben is közölni tudtunk. Ezek között volt az a remek fotó, aminek a Kitűnő hangulat címet lehetne adni. Mácsai feleségét, Gáspár Katit örökítette meg lakásuk közelében 1956. november 4-én, a szétlőtt Mecsek presszó előtt a Mártírok útján (a „kitűnő hangulat” szöveg a presszó reklámtábláján olvasható). Ahogy már annak idején is írtuk, az elkapott pillanatot rögzítő fénykép egy egész generáció élni akarását, történelmi strapabírását sűríti magába.
Lehetett remélni – és be is harangoztuk –, hogy a fényképek jelentős része egyszer közkincsként a nagyközönség számára is hozzáférhetővé válik. Ez vált most valósággá, az örökösök, Mácsai János és testvére, Mácsai Pál színész ugyanis megengedték, hogy a tízezres fotóhagyatékból egy széles válogatás, 1053 darab kép megjelenjen a Fortepan felületén. A Fortepan évek óta részt vett a fényképek feldolgozásában, digitalizálásában, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy előbb-utóbb a publikálásra is sor kerülhet. Mácsai István utóélete szempontjából
óriási lehetőséget jelent, hogy a nyilvánosság végre a festő után a fotóst is megismerheti.
És persze óriási lehetőség a Fortepannak is, mert ismét egy nagyon jelentős 20. századi amatőrfotós-hagyatékot tárhat a közönség elé (a legutóbbi ehhez fogható gyűjteménygyarapodás Csaba László építész fényképeinek közlése volt 2024-ben).
A válogatás néhány szórványos korábbi fotótól eltekintve 1952-től a rendszerváltásig terjed, utóbbi dátum a Fortepan archívumának időbeli határa, mivel Mácsai 2005-ben bekövetkezett haláláig fényképezett. Az anyag súlypontja az 1950-es és az 1960-as évekre tehető, az utóbbi évtized volt Mácsai festői csúcskorszaka is. Néhány képen az a csúfondáros, a groteszk iránti fogékonyságot tükröző látásmód is visszaköszön, ami Mácsai festészetének is az egyik sajátossága, például a már említett Kitűnő hangulat mellett az ablaküveghez nyomott arcú önarcképen, amely a legegyszerűbb eszközzel folytatja a groteszk barokk portrék, torzfejek vizuális hagyományát.
Műfaji szempontból döntően három nagyobb csoport rajzolódik ki: városképek, portrék és motívumfotók. Mácsai jellemzően nem fotózott eseményeket, a szabály alól az egyetlen kivételt az 1956-os forradalom jelentette, amikor annyi más amatőr fotóshoz hasonlóan Mácsai sem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy az utcán zajló történelmet testközelből megörökítse. A történelem azonban esetében nem volt hajlandó az utcán maradni, hanem a lakásba is beköszönt. A Mácsai házaspár a Mártírok útja 73. szám alatt lakott, vagyis abban a Bauhaus sarokházban, ami a Margit körút és a Kis Rókus utca sarkán magasodik.
A környék az események epicentrumává vált: a közeli Széna téren szerveződött meg az egyik legjelentősebb fegyveres csoport, és emiatt november 4-én szovjet páncélosok vonultak fel a Moszkva tér irányából, hogy a szabadságharcosokat kiűzzék. A felkelők a környék bérházaiba húzódva védekeztek, ezért a szovjetek lőni kezdték az épületeket. A sarokház különösen kitett pozícióban volt, így nem csoda, hogy kétszer is találatot kapott, november 4-én és 8-án. Mácsai lakását is romba döntötte egy belövés, a romos otthont belülről mutató képek 1956 valóságának kevésbé szokványos dokumentumai közé tartoznak. A feldőlt festőállványnak nyugodtan tulajdoníthatunk szimbolikus jelentőséget, már csak azért is, mert egy évvel korábban Mácsai megörökítette saját magát, ahogy a franciaerkély nyitott ajtaja előtt dolgozik az állvány előtt.
Városfotósként Mácsai témaválasztását főként lakóhelyei determinálták. Fiatal házasként előbb a Mártírok útja 25/a-ban, majd a már említett 73. számú sarokházban éltek. Az 1950-es években készült képeken elsősorban a budai helyszínek dominálnak, a Víziváros hegyoldalról lehúzódó kis utcái, a Várnegyed és maga a Mártírok útja. Az a városi környezet, amit ezeken a fényképeken látunk, mai szemmel meglepően idegen: minden irtózatosan megviselt, ütött-kopott, romos, foghíjas. Ez egy szomorú, szegény, még mindig egészen háborús város képe, egy olyan Budapesté, amin átszáguldott a történelem pusztító orkánja.
1960-ban a Duna-partra, a Belgrád rakpart 27-be költöztek át. Mácsai új témája a pesti belváros lett, a Felszabadulás tér, az Erzsébet híd hídfője, a Váci és a Kossuth Lajos utca. A környéket eleve sokkal kevésbé viselte meg a háború, és az 1960-as évekre már újra nagyvárosias, elegáns képet mutatott, legalábbis a maga szocialista módján. A két nagy városfestmény, a Pesti utca és a rakparton üldögélő fiatalokat ábrázoló Pesti fiatalok (valamint a mellőlük rendre hiányzó harmadik, az újjépülő Királyi Palotát háttérként használó Dunaparti Vénusz) mind ebben az időszakban és ezen a környéken készült.
Érdekes megfigyelni, hogy Mácsainál a festés és a fényképezés mennyire együtt járt, mintha egy munka két fázisát látnánk. A Pesti utca keletkezéstörténete
nem érthető meg a fotósorozatok nélkül, amiket Mácsai a Felszabadulás téren készített;
abban az időben, amikor a képen dolgozott (de még a következő években is) szinte megszállottan fényképezte a teret, és ezeken a fotókon visszaköszönnek az ikonikus festmény alapmotívumai: a telefonfülke, a trolimegálló, a villamos, a kirakatok és természetesen a járókelők. De nincs egy fotó sem, ami a teret pontosan ugyanolyannak mutatná, mint a festmény: az alkotást ezekből a valóságos elemekből komponálta meg, de ami művészi szempontból az erejét adja, az a fotókon még nem látható, legfeljebb halványan sejthető vagy a festményből visszafejthető.
Ezzel szemben a Pesti fiatalok előzményének tekinthető 1963-as rakparti fotósorozat a Duna-parti lépcsőn üldögélő fiatalokról helyenként olyan, mintha egy az egyben a festmény világát látnánk. Nemcsak azért, mert egészen konkrétan megjelennek tevékenységek és alakok, például a gitározó fiú és az olvasó lány, hanem még inkább azért, mert a fotókon ezek a jólöltözött, fiatal emberek időnként ugyanolyan különös, nyugodt, kifejezéstelen arccal bámulnak a távolba, mint a festményen. Az a néma, kifejezhetetlen elvágyódás, ami a képet olyan emlékezetessé teszi, mintha a valóságban is ott lett volna az arcokon. Mácsai erejét mindig az adja, hogy önmaga körül észrevette ezeket a szavakkal nehezen kifejezhető tartalmakat, és ezektől a legjobb képei egy egész nemzedék életérzését sűrítették magukba. A rakpart kimódoltan idillikus fényképei ugyanezt tudják – és elég valószínű, hogy például az alábbi fotón Mácsai némi beállítással rá is erősített erre, megkérve a fiatalokat a pillanat kimerevítésére.
Az elvágyódás tárgya Mácsai esetében biztosan a szabad és fényes nyugat volt, ahova az 1950-es évek első felében nem jutott el, de már az évtized közepétől elég sűrűn megfordult. A városfotók között ezért jelentős helyet foglalnak el az utazásokon készült képek: a Szovjetunió, Bécs, Párizs, Hollandia, Velence, Lengyelország. Tamási Miklós Fortepan-szerkesztő szerint ezek közül az 1957-es párizsi utazás képei a legizgalmasabbak. Mácsai 1957 nyarán a Salon Populiste csereprogramja keretében utazhatott ki egy franciaországi tanulmányútra négy másik festővel együtt. Több hónapot töltött Párizsban és Amszterdamban, múzeumokba, kávéházakba járt, emigráns magyar értelmiségiekkel találkozott, az éppen kibontakozó fogyasztói társadalom világával ismerkedett.
Hogy mit jelentett egy nyugati nagyváros az 1957-es Budapestről érkezett látogatónak, az mai szemmel szinte felfoghatatlan. „Micsoda felfokozott élet, micsoda szárnyalás a pesti poshadt péntek esték után! (…) Sorra gyúlnak ki a lámpák, a reflektorok, csillognak már a szökőkutak. A Place de l’Opéra már fényárban ég. Cinzano, Coca-Cola, Loterie nationale, Voyage autour du monde, piros Martini, fehér Martini, zöld Martini, (…) Fiat, Chrysler, Citroën. Itt állunk a Place de l’Opéra közepén, a világ közepén. Szikrázás, pislogás, lángolás, lobogás” – idézi Mácsai naplóbejegyzését a párizsi utazásról szóló tanulmányában K. Horváth Zsolt.
Felvethető persze a kérdés, hogyan juthattak ki kevesebb mint egy évvel a forradalom leverése után a magyar festők nyugatra. A választ B. Nagy Anikó, a Kiscelliben rendezett kiállítás kurátora derítette ki: természetesen állambiztonsági akció volt, az öt festő közül az egyik beszervezett ügynök volt, akinek Gánóczy Sándorhoz, az emigráns magyarok párizsi lelkipásztorához kellett közel kerülnie. A többiek erről mit sem tudva beszélgettek arról, ami egy magyar művészt ebben az időben leginkább foglalkoztatta. Hogy érdemes-e ebbe a nyilvánvalóan sikeresebb világba emigrálni. Mácsai naplójából tudjuk, hogy erről beszélgetett a később valóban emigráló Csernus Tiborral és Sylvester Katalinnal a prizsi Café Danton teraszáán, de arra jutottak, hogy
„otthon nem lehet élni, de sehol nem lehet élni, csak otthon”.
Mácsait nemcsak a hazaszeretet hozta haza a csillogó Párizsból, hanem az a felismerés is, hogy az emigráns magyar művészeknek kint nem volt könnyű dolga, a megélhetésért tehetségükhöz nem méltó gyakorlati munkát kellett végezniük. És most a fotóknak köszönhetően látjuk a Danton teraszát is, ahol ez a beszélgetés megtörtént.
A Fortepanon most megjelent válogatásban még két helyszín szerepel hangsúlyosan: Sárospatak, ahol az 1950-es években művésztelep működött és Nagymaros, ahol 1956-ban hoztak létre alkotóházat a festőknek egy Duna-parti üdülőházban (ez egészen a bős-nagymarosi vízlépcső építkezésének megindításáig működött).
Mácsai mindkét helyszínen sokat fotózott. Sárospatakon megörökítette a helyi cigánytelep lakóit, ezek a szociofotók teljesen egyedülállóak az életművében. Nagymaroson egy olyan archaikus falu jelenik meg az 1960-as években készült fotóin, ami már egészen meghökkentőnek hat a fehérre meszelt falú parasztházaival, szekereivel, a meredek, havas utcákon szánkózó gyerekekkel. A képek arra emlékeztetnek, hogy Magyarországon még egy olyan jómódú vidéki térség, mint
a Dunakanyar is meglepően sokáig, egészen a 20. század utolsó harmadáig döntően hagyományos, paraszti világ maradt.
1972-ben a Mácsai házaspár Újlipótvárosba, a Pannonia utcába költözött. Ez Mácsai számára tulajdonképpen hazatérést jelentett, mivel szülei egykor a Katona József utcában laktak. Az utolsó évtizedekben érdeklődése e környék, a híres Bruegel-átiraton is megörökített Szent István körút és a környező utcák felé fordult, de előszeretettel fotózta a pesti belváros megviselt, ütött-kopott gangos bérházainak belső világát, kapuit, udvarait is. Ebben az időben mintha még jobban eggyé vált volna a festő és a fényképész Mácsai: jó néhány ismert, kései festmény szinte egy az egyben azonos kompozíciót mutat, mint a fényképek, vagy csak egy meghatározó motívumot cserélt ki rajtuk.
Jó példa erre az 1973-as Csönd című kép, amely a pesti historizáló belváros egyik legszebb udvarát ábrázolja. Az árkádos összekötő szárny a Jósika utca 26. számú bérház dísze, és romladozóan festői állapotában mások is fotózták, például Makovecz Benjámin. Érthető, hogy ez a rejtett, elvarázsolt világ megragadta Mácsai figyelmét, aki a festményt minden bizonnyal otthon, a helyszíni fotó alapján készítette el. Ha egymás mellé tesszük a fényképet és a művet, szinte teljes az azonosság, még a csöndes udvart borító vékony hóréteg is látszik. A fotón azonban egy ponyvával letakart autó áll az udvar közepén, 1973-ban még nem volt ritka, hogy egy ekkora bérházban is csak egy lakónak volt személyautója. A festményen ehelyett egy Volkswagen Bogár roncsát látjuk: enyhén valószerűtlen, szürreális motívum, amitől a kép átkerül a mágikus realizmus műfajába.
A művészettörténészek számára mindenképpen izgalmas feladat lesz az életművet összeszőni a két „hordozóból”. Laikusként pedig egyszerűen örülhetünk annak: ismét előjött az ismeretlenségből egy nagyon jelentős 20. századi fotóshagyaték, aminek a létéről tudni lehetett ugyan, de valós képünk eddig nem lehetett róla. Mácsai Istvánnak a Fortepanon volt a helye, és valószínűleg ő maga is boldog lenne, ha tudná, fényképeit most már bárki böngészheti, festői motívumok, ismert művészportrék, nosztalgiát ébresztő városi részletek után kutatva.
Nyitókép: a Felszabadulás tér a régi Erzsébet híd még álló pilonjával 1960-ban (Fortepan 31408 / Mácsai István)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
