Azeri és iráni számokat mutat az Alföld – ezért lett kampánytéma a vízmegtartás
A választáson induló és a programírás fáradtságát vállaló valamennyi párt megígérte a vízmegtartó gyakorlatváltást, a Tisza pedig rövid időre még a kampány fősodrába is emelte a témát. Magyar Péter a kiszáradással leginkább sújtott Homokhátságon, egy önkéntes vízőrző csoport társaságában vállalta, hogy kormányra kerülésük esetén országos szinten támogatják a vízvisszatartást. Ha csak az adatokat nézzük, ez a figyelem a minimum, amit az ügy megkövetel. Hiába a téli nagy havazás és a sok olvadék, az Alföld vízszintjei katasztrofálisak, és egyre több jel utal arra, hogy az éveken átnyúló aszály a kiszáradás új korszakát nyitotta meg Magyarországon. Ahogy alább részletesen bemutatjuk, bárki kerül kormányra, példátlan kihívással kell majd szembenéznie az ország középső területein.
Hiába a tetemes aszálykárok, valamint a felmelegedés és a lecsapoló gyakorlatok egymást erősítő hatásaként a szemünk előtt átalakuló alföldi táj, a politika csúcsairól eddig nem nagyon hajoltak le a zöldnek, szubkulturálisnak tartott vízmegtartásos témákért. Orbán Viktor első és utolsó nyilvános megszólalása 2023-as: „Magyarország ma semmilyen vízhiányban nem szenved” – mondta egy parlamenti vitában. Pártelnöki szinten korábban a Mi Hazánk állt bele ennek az ellenkezőjébe, amikor Toroczkai László részt vett a Zöld Gerilla Mozgalom tavalyi dabasi zsilipzárós akcióján.
Magyar Péter szintlépést hozott a téma felvállalásában. Tavaly augusztus 20-án, a Szent István-program címen ismertetett munkatervben rögzítette először, hogy kormányra kerülve „azonnal kezeljük a kritikus aszályhelyzetet”, főként „a talaj vízmegtartó képességének növelésével”. A februárban közzétett Tisza-programban négy oldalon keresztül sorolják a problémákat és a vállalásokat, jórészt átvéve a vizes témában aktív ökológusok, szakértők, civil csoportok korábbi javaslatait, követeléseit. (A programot és az eddigi kormányzati cselekvést cikkünk második részében tárgyaljuk.) A kutatások alapján győzelmi esélyesnek tartott párt miniszterelnök-jelöltje aztán a márciust egy vizes kampányvideóval nyitotta. Az egyik legaktívabb civil vízőrző csoport mellé állva ismételte meg, hogy kormányon „igyekszünk majd minden ilyen projektet támogatni, és ami bevált, azt országos szintűvé tenni”. A bő háromperces szpot Facebookon és Youtube-on összesen több százezer embert ért el.
Ha már az ukránozós csatazaj és más őrületek mellett némi figyelmet az ország valódi létfeltételei is kaptak a kampány fősodrában, érdemes megnézni, miért égetően aktuális téma ismét a vízmegtartás.
Csontszáraz mélység
Összesen a Balaton teljes vízmennyiségének megfelelő hó formájú csapadék érkezett az országba januárban, és bár az összesített hiány ennek többszöröse, a korábbi évekhez képest óriási mennyiségű olvadék hatékonyan járulhat hozzá a felszín alatti vizek visszatöltéséhez – írtuk az év elején. A teljes országterületet befedő fehérség láttán arra lehetett számítani, hogy tavaszra minden tele lesz a beszivárgás szempontjából kedvező (bel)vízfoltokkal, pocsolyákkal, és remélni lehetett valamennyi talajvízszint-emelkedést is.
A várakozás megalapozott volt. A januári csapadék országos átlaga elérte a 46 mm-t, ami több mint 40 százalékkal több, mint a harmincéves (vagyis 1991–2020-as) átlag a HungaroMet adatai szerint. A déli, délkeleti megyékben sokfelé 60 mm-nél is több lett a teljes januári csapadékösszeg. A február elmaradt ettől, de még így sem volt rossz: az országos átlagos csapadék 36 mm lett, csupán kicsivel a harmincéves átlagos érték (37 mm) alatt.
És mit látunk most, március elején: feltöltődött-e a talaj, megmozdultak-e a felszín alatti vízszintek? Vannak-e jótékony pocsolyák Alföld-szerte, lettek-e vízmegtartási konfliktusok az olvadékból lett belvízfoltok miatt? A válaszhoz elég egyetlen ábra. Íme a felső 100 centiméteres talajrétegben mért vízhiány március 9-én:
A térképen látható, hogy az Alföld területének nagyobb részén messze nem telített a felső egyméteres talajréteg. A Dunántúlon 20–40, az Alföldön 50-80 mm víz hiányzik ebből a tartományból. Nem csoda, hogy a januárban sejtett belvízvita is elmaradt: a központi vízügyi adattár szerint sehol sem lépett fokozatba a védekezés. Nincs ugyanis min vitatkozni, mert alig vannak tartósan nagy kiterjedésű vízfoltok a földeken. Van, ahol már most, alig egy hónappal a hóolvadás után panaszkodnak a gazdák a vízhiány és a várható szárazság miatt, talajos szakemberek a vészharangot kongatják.
„A saját szemünkkel láttuk, amikor Békéscsabán jártunk, hogy a talajszelvény csontszáraz 60 centiméter mélyen. Nem tegnap, nem holnap: most”
– hangzott el a minap egy agrárszakmai fórumon.
Hogy lehet ez? Hova lett a téli csapadék, és mi történik a hazai vízrendszerben? A válaszokat két alfejezetben foglaljuk össze.
I. FOGYATKOZÓ CSAPADÉK
Az iskolában azt tanultuk, hogy Magyarország mérsékelten nedves kontinentális éghajlatú ország négy jól elkülöníthető évszakkal, melyek alatt összesen átlagosan 600 mm csapadék hullik. Utóbbi érték tényleg csak átlag, melyben benne van az Alpokalja évi 800–900 mm-e és a valamivel szerényebb, de még mindig kiadós alföldi 500–600 mm.
A gond az, hogy ezek az alapvetések egyre kevésbé igazak. Nemrég bemutattuk az ELTE éghajlatkutatóinak számításait, melyek szerint a tavasz és a nyár 25–25 nappal lett hosszabb a Kárpát-medencében, mint 45 éve volt, és a trend két váltakozó évszak felé tart, vagyis egy hűvösebb, csapadékosabb „tél” és egy forróbb, szárazabb „nyár” lesz, kevés átmenettel. Nem véletlenül használtuk a „hűvösebb” szót a „hideg” helyett. Most januárban nagyon fáztunk több hétig, mégis, a 2025/2026-os tél összességében enyhének számít a meleg december és az enyhe február miatt. A rövidtávú emlékeinkben sok réteg ruhával és állandóan feltekert fűtéssel abszolvált évszak végül 1,3 fokkal melegebb lett, mint az 1991–2020-as téli éghajlati normál a HungaroMet adatai alapján.
Még beszédesebbek a csapadékértékek. A tavalyi év teljes összege országos átlagban 453 mm volt Magyarországon. Ez 26 százalékkal marad el a harmincéves éghajlati átlagtól. Ahogy az alábbi térképen látszik, a Duna–Tisza-közén nagy területen csupán 270–300 mm hullott. A negatív rekordot a kiskunmajsai mérőállomás szállította: itt mindössze 268 mm-t jegyeztek fel a teljes évre. Ez tehát a régen megszokott alföldi csapadékátlag fele. Pont Kiskunmajsához kötődnek felvezetőben említett Marispusztai Önkéntes Vízőrzők, akiket Magyar Péter meglátogatott.
Definíció szerint ebben a tartományban már félsivatagról beszélünk (a sivatag évi 250 mm alatt kezdődik), és csapadékszempontból az Alföld középső és déli része nem a kontinentális síkságokhoz, hanem a kaukázusi régió, valamint a Közel-Kelet félszáraz vidékeihez hasonlítható. Az Azerbajdzsán keleti részén elterülő sztyeppen,
a Kura–Araksz-alföldön szokás feljegyezni az aktuális Duna–Tisza-közihez hasonló, 260–290 mm körüli éves csapadékokat,
de jobb években a Negev-sivatag északi és nyugati csapadékzónái is hozzák ezeket az értékeket. Hogy politikailag korrektek legyünk, az aktuális magyar közép-alföldi értékek nemcsak Izraellel, hanem Iránnal is összevethetők: valahol ott vannak, mint a háború sújtotta perzsa ország északnyugati fennsíkjai (~300 mm) vagy középső hegyperemi régiói (280-350 mm).
Márpedig 400 milliméter éves összcsapadék körül, öntözés nélkül, nem lesz értékelhető hozam se kukoricából, se napraforgóból (mindkettő vízigénye 500–700 mm körül van), ahogy ezt a tavaly nyári dél-alföldi riportunkban látványosan be is bemutattuk. A természetes növényzet is átalakul: erdeink és a kárpát-medencei ártéri és réti fajok többsége 450–700 mm éves csapadékhoz alkalmazkodott.
Persze nem mindenhol annyira rossz a helyzet, mint a középső és déli területeken. A pontos kép kedvéért megnéztük az elmúlt tizenöt év csapadékátlagát a teljes Alföldre:
Az ábra Debrecen, Kecskemét, Békéscsaba, Szeged és Szolnok mérőállomások 2011–2025 éves csapadékösszegei alapján készült. A mérőállomások forrása: KSH STADAT publikáció.
Látható, hogy az éves csapadék erősen ingadozott (380 és 690 mm között), de leolvasható az is, hogy tizenöt évből tízszer nem érte el az 550 mm-t. Ennél is fontosabb a piros vonal: évente 7–8 milliméteres csökkenő trend látszik. Vagyis 15 év alatt körülbelül 100–120 mm csapadék hiányzik az Alföldről. Ez, ugye, az átlag, a legszárazabb területeken a hiány 300 mm-t is meghaladja.
Még a 2022-es nagy aszály idején is azt lehetett kiolvasni az adatokból, hogy a klímaváltozás nem annyira a csapadék mennyiségét, csupán az eloszlását csökkenti. Ez a tétel megdőlni látszik.
(Bár a fenti ábrához tizenöt évet néztük, és az éghajlatkutatásban a trendek kimutatásához három évtizednyi adattal dolgoznak, az országos, 1901–2025-ös csapadékábra is csökkenő trendet mutat.)
Most érkezünk vissza az alapkérdéshez: nem azért száraz ma az alföldi talaj 50–100 cm mélyen, mert az önmagában kiadós januári csapadék kevés lett volna. Hanem mert a fenti grafikonon is jól látható módon beléptünk a szárazságok új korába. Immár nem egy-egy vízhiányos nyarat kell elemezni, mert több éves aszályhalmozódással állunk szemben. Előfordulhat egy-egy nagyobb havazás vagy hosszan áztató eső, de a csapadékmennyiség csökkenése miatt évről évre egyre több nedvesség hiányzik a talajokból. Ha volt is egy átlagosan havas/esős februárunk, előtte négy évig csak nagyon száraz februárok előzték meg. Így amit a talajok szárazságán tapasztalunk, az ezeknek az összesített hatása.
Illetve még valamié. Csökkentő csapadéktrend mellett is lehetne jobb beszivárgási adatokat látni, ha megfelelő állapotban lennének a talajaink.
II. ROMLÓ TALAJOK
Az ország kiszáradásának helyi oka a több mint százéves vízlevezető gyakorlat, a Kárpát-medencét keresztül-kasul behálózó csatornarendszer, illetve az a tény, hogy Magyarország teljes területének majdnem fele, vagyis 4 millió hektár szántóföld. Ez utóbbi terület döntő részén olyan talajműveléssel dolgoznak, amely a tábla több mint 80 százalékát „megtapossa” 15–20 tonnás eszközökkel egy-egy termesztési ciklusban. A szerves anyagot aztán kiveszik a talajból, márpedig ha biológia nincs, nincs többé igazi talajszerkezet sem, ami marad, azt inkább – a Magyar Talajtani Társaság elnökének Zöld Válaszban elmondott szavaival – földtani közegnek nevezhetjük.
Jöhetett volna akár több téli csapadék is, de ha a tömörödött, rossz állapotú felső réteg nem képes befogadni a vizet, akkor az alsóbb rétegek sem töltődnek. A tájgazdálkodás egyik legnagyobb kihívása éppen az lesz a következő évtizedekben, hogy a vízmegtartást ne csupán hidrológiai, hanem talajgazdálkodási kérdésként kezelje.
(A talajromlás okairól, következményeiről és kezeléséről hamarosan önálló riportot közlünk.)
Mit tett a kormány?
Van-e megoldás erre a helyzetre? A globális klímaváltozást Magyarországról nem tudjuk megváltoztatni, esőt sem tudunk gyártani, az egyetlen lehetőség az alkalmazkodás. Melynek legelső szintje – szól a tudományos közmegegyezés – a több mint százéves lecsapoló, vízelvezető rendszerek megváltoztatása kell, hogy legyen. Más szavakkal: át kell állítani az országot vízlevezetésről vízmegtartásra, a csökkenő csapadékból is minél többet bent kell tartani, máshogy nem állítható meg a talajvízszintek általános csökkenése és a nagyléptékű kiszáradás.
A Válasz Online-on és a tágabb témának szentelt nyomtatott lapunkban az elmúlt években szorosan követtük a vízhiányra és a sivatagosodásra válaszul adott kormányzati intézkedéseket:
- 2024 nyarán az Energiaügyi Minisztérium alatt egyesült a korábban széttagolt és – jórészt mesterségesen – legyengített vizes terület (vízgazdálkodás, vízvédelem, víziközmű-szolgáltatás).
- Ezzel nagyjából egy időben bejelentették több EU-s finanszírozású alföldi nagyberuházás (szivattyús vízpótlások, magasponti tározók, területi vízvisszatartási létesítmények stb.) előkészítését.
- 2025 elején elindult a Vizet a tájba! program, egy online, önkéntes, árasztási célú területfelajánló platform földtulajdonosoknak.
- E program támogatására jogszabály-módosításokkal bevezették az „ökológiai célú vízpótlást” és a 30 napos belvíztűrési kötelezettséget.
- A vízügyi ágazatban több üzemrendet áthangoltak: a csatornákban, folyóterekben, holtágakban visszatartják az őszi csapadékot, kevesebb az „előürítés”, vagyis a téli üzemi vízszinteket nagyjából a nyári szinteken tartják.
- Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság alakult az agrárium és a vízügy közötti dialógusért.
Az állami szemléletváltás tehát elindult, és még a szólamok szintjén is megjelent. Az területért felelős miniszter, Lantos Csaba nemrég egy tározófejlesztési projektindítón azt mondta, „ha nincs víz, nincs élet sem”. Ha ezt elfogadjuk, még erősebbnek hat
a fő szakmai kritika e fenti cselekvésekkel kapcsolatban: hogy nem tették törvényileg előírt közfeladattá a vízmegtartást.
A Vizet a tájba! program önkéntes, így a folyókból nem oda vezetnek beszivárogtatási céllal vizet, ahol az tényleg a leghasznosabb, hanem ahol találnak készséges földtulajdonost. „A program műszakilag, jogilag, szervezetileg, gazdaságilag, eljárásrendjében sincs megalapozva” – mondta a Vízügyi Tudományos Tanács elnöke, Váradi József egy közelmúltbeli konferencián. A Vizet a tájba! (több mintaszerű együttműködés, ökológiai célú elárasztás ellenére) nem hozott fordulatot a tájhasználatban és a vízkezelésben; a fő trend még mindig a levezetés, nem a megtartás.
Amíg utóbbi nem közfeladat, addig költségvetési sor se rendelhető hozzá, és szükségképpen alakulnak olyan furcsa szerveződések, mint a tavaly májustól októberig működő Aszályvédelmi Operatív Törzs, melynek 4,7 milliárd forintjából – látványos, de sok helyen erősen megkérdőjelezhető eredményű szivattyúzások mellett – olyan eszközbeszerzéseket, fejlesztéseket finanszírozott a vízügyi ágazat, amelyekre máskülönben nem jutott volna pénz.
Elmaradt a belvízszabályozás és a tájhasználat-váltást segítő egyéb törvények reformja, melyek biztosíthatnák az árhullám-kivezetés jogi hátterét, és amelyekkel kezelni lehetne az érdekellentéteket az ökológiai vízpótlás és a gazdálkodók között. A vizes területet szabályozó kormányrendeletek fogalomkészlete – ahogy korábban megírtuk – sok helyen ellentmondásos vagy tudományosan elavult, számtalan vízügyi létesítmény (csatornák, árkok, zsilipek, tiltók) tulajdonviszonya rendezetlen.
A 2024-ben bejelentett, a Homokhátság és a Felső-Tisza ökológiai vízpótlását érintő beruházások egyike sem indult még el, a „Közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása” nevű projekt lesz az első, de csak idén november végén.
Nem segítette az ügy egészét, hogy közben a (nagy)beruházásokban szinte semmilyen ökológiai szemlélet nem érvényesült. Sőt, annak ellenkezője: meredeken nőtt a mesterséges felszínborítottság, az országot megszórták vízigényes és nagy környezetterheléssel járó akkumlátorgyárakkal.
Hogy mitől annyira felemás a kormányzati összkép, arról Lázár János meglepő őszinteséggel beszélt december elején egy parlamenti bizottsági meghallgatáson. Milyen rendszerszintű választ képes adni a kormány az Alföld sivatagosodására, ha a „Vizet a tájba!” kevés? – tette fel a kérdést Keresztes László Lóránt képviselő, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke. Lázár János először is jelezte, hogy tudja a tétet: „A csapadékhiány jelenti a magyar vidék és agrárium [legnagyobb problémáját], a teljes megsemmisülés felé haladunk, olyan természeti jelenségek vannak.” Majd így folytatta: „Mi a víz szerepe? Azt akarjuk-e, hogy feltöltsük vízzel a tájat és legyen egy tájgazdálkodás, vagy profi élelmiszeripart kiszolgáló agráriumot akarunk, ahová öntözővíz kell, hogy egyáltalán még kukoricát lehessen termeszteni Magyarországon. […] Nincs eldöntve, hogy mit akarunk. […] Ebben nincs a kormánynak egy konzekvens, vidékfejlesztési-agráripari szempontokat figyelembe vevő, végigvitt döntése, ezzel adós mindenki.”
Nem keltett túl nagy hullámokat, de
a Lázár-szöveg egyfajta vízügyi őszödi beszédnek is beillik,
amennyiben a magyar kormányzat egyik legerősebb embere nyíltan kijelentette, hogy azért nincs karakteresebb cselekvés az ország egyik létfeltételt jelentő területen, mert a kabinet másfél évtized alatt nem tudta eldönteni, hogy mit akar. A tájgazdálkodás és a mezőgazdaság között nem vagylagos kapcsolat van; előbbi az utóbbi feltétele. Táji vízvisszatartás és -pótlás nélkül megyényi területeken nemhogy „profi élelmiszeripar”, de félsivatagi flórán kívül semmilyen növényi ökoszisztéma sem lesz.
Mit ígér a Tisza?
Valószínűleg nem sokan emlékeznek rá, de 2010-ben a Fidesz majd’ százoldalas kormányprogrammal állt neki a választási kampánynak. A Nemzeti Ügyek Politikája című irat két helyen tesz említést a vízről. A Matolcsy György által jegyzett fejezet szerint „Magyarország gazdag víz alatti és víz feletti vizekben, ivóvízben és termálvízben”, az új kormánynak pedig az lesz a célja, hogy „olyan sokrétű mezőgazdaságot, környezet- és tájgazdálkodást” teremtsen, amely „úgy állít elő értékes, a természetet a lehető legkevésbé terhelő, egészséges és biztonságos élelmiszereket”, hogy közben „megőrzi talajainkat, ivóvízkészleteinket, az élővilágot, természeti értékeinket”.
A Tisza-program négyoldalas vízügyi része viszont már így kezdődik:
„Magyarország vízben szegény ország, vízháztartása tartósan kedvezőtlen.”
2026-ban ez már tényszerű megállapítás. Ahogy a folytatás is: „A vízgyűjtő területek természetes működését az elmúlt másfél évszázad folyószabályozásai, lecsapolásai és belvízelvezetései súlyosan károsították: a folyók ártereinek több mint 90%-a eltűnt, a táj vízvisszatartó képessége összeomlott.”
A Vállalásaink című részben az ellenzéki párt Magyarország „újrahidratálását” ígéri „vízgyűjtőalapú, integrált szakigazgatási intézményrendszer” és „regionális vízmegőrző társulások” segítségével, valamint „megerősített környezetvédelmi, vízvédelmi és természetvédelmi hatóságokkal”. Ígérnek továbbá térségi vízmegtartó beruházásokat (a „vízvisszatartásra és fásításra alkalmas térségek feltérképezése” után), a Homokhátság vízmegtartásának javítását (további részletezés nélkül). A konkrét cselekvési tervből egyelőre hiányzik a vízmegtartás közfeladattá tétele, és az sem világos, hogyan kezelnék a konfliktusokat a vízlevezetésben érdekelt agrárszereplőkkel.
Mindenesetre Magyar Péter több nyilatkozatával és a Marispusztai Önkéntes Vízőrzőknél (akik egyébként civil, politikamentes társaság, tavaly Bányai Gábor kormánypárti képviselő is járt náluk) tett látogatással együtt a vizes ügy a Tisza Párt egyik legnyomatékosabb témája lett. Sokatmondó, hogy hosszabb-rövidebb vizes programmal a Mi Hazánk, a Kutyapárt és még a DK is előjött, de nagyobb energiákkal csak Toroczkai László pártja foglalkozik vele; közleményekben, Facebook-posztokban követelnek országos vízvisszatartási programot.
Ez nem pusztán a korszellem, a versengő pártok a jelek szerint valóban ráéreztek, hogy bonyolult, politikai szempontból a hosszú távú hatások miatt hálátlan, mégis életbe vágó témáról van szó. Ahogy a fenti ábrákon bemutattuk, akár a Fidesz folytatja, akár a Tisza kerül kormányra, példátlan kihívással kell majd szembenéznie az ország középső területein. Az átfogó cselekvés és alkalmazkodás további halogatásának következménye ugyanis egy egész térség tönkremenetele lesz.
Nyitókép: részlet az önkéntes vízőrzőknél tett látogatásról szóló videóból (forrás: Magyar Péter youtube)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
