„Lehet, hogy nem kellünk senkinek” – exkluzív riport EU-s hadifoglyokkal Ukrajnából
Egy szlovák meg egy olasz. Az egyik mély meggyőződésből, a másik meg pénzért, de mégis: mindketten az orosz hadsereg zsoldosai lettek. Aztán, néhány roham után, ukrán katonák fogták el őket a keleti fronton. Azóta egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban tengődnek. Azt pedig legalább az egyikük már belátta: szülőhazáik egy fűszálat nem tesznek keresztbe a szabadságukért. A Válasz Online a magyar sajtóban elsőként kapott lehetőséget arra, hogy a táborban hosszabban beszélhessen velük. Történeteiket monológokba szerkesztve meséljük el, a szomszédunkat ért nagyléptékű orosz agresszió kezdetének negyedik évfordulóján. Exkluzív riport valahonnan Nyugat-Ukrajnából.
Vannak helyek, ahová nem vágyunk vissza. Ukrajnában különösen. Temetők, tömegsírok, frontvonal, dróntámadások helyszínei – ki akarja ezeket újra meg újra látni? Mi sem jókedvünkben szembesülünk velük. Ahogy az orosz hadifoglyokkal sem.
Első élményünk velük 2023 végéről származik. Szorongással vegyes megbecsülést éreztünk, amikor – a New York Times, a Kyodo japán állami hírügynökség és a TVP lengyel köztévé mellett negyedikként, de első magyarokként – bekerültünk azon médiumok közé, akiknek az ezért felelős Hadifoglyokkal Való Bánásmód Koordinációjáért Felelős Parancsnokság (Ukrajnában használatos rövidebb formában: Koordstab) megmutatta egyik legnagyobb fogolytáborát Nyugat-Ukrajnában. Karácsony előtt voltunk néhány nappal, de alighanem bármikor máskor különös hangulata lett volna.
2025 elején mélyebb interjúkra nyílt lehetőség egy keletebbre felső ukrán nagyvárosban működő nyomozati elkülönítőben (posztszovjetül: SziZO-ban). Itt már nem mutatták meg a menzát, a tévészobát vagy a kórházfolyosót – egyből a beszélgetések következtek. Két fiatal orosz, akiknek története Budapestről persze hihetetlen, Ukrajnában azonban semmi különös nincs bennük: megszállók, akiknek szerencséje, hogy életben maradtak, most pedig – az 1929-es genfi egyezményeknek megfelelően – az ukrán állam gondoskodik róluk, hogy saját hadifoglyait visszakaphassa. Sokkal rosszabb állapotban.
A Koordstabbal folytatott többhetes levelezés után azonban ezúttal
olyasmire nyílt lehetőségünk, amire a világsajtóban sem sokaknak: európai uniós állampolgár hadifoglyokkal beszélni. Hozzájuk pedig vissza kellett térni Nyugat-Ukrajnába.
Egy ideje ugyanis itt tartják fogva az összes nem orosz állampolgár katonát, akiket az ukránok elkapnak. A pontos számukat nem tudjuk, csak annyit, hogy az ebédet négy váltásban szervírozzák – egy váltás pedig legfeljebb 140 fő. Közép-ázsiaiak, törökök, kaukázusiak, moldávok, Doneck és Luhanszk megye megszállt részeiről valók. Meg egy szlovák és egy olasz. Hogy kerültek ide? Mi motiválta őket, hogy berukkoljanak az orosz hadseregbe? Hogyan estek fogságba? Tolulnak bennünk a kérdések, amíg az egyik különszobában várjuk őket. Végül felsorakoznak a szoba előtti folyosón.
⁕
Magas, vézna, csontos-beesett arcú férfi ül le velünk szembe. Január vége van, a mínuszok itt is történelmiek, nem csak Kijevben. Sapka marad még pár percig. Néhány pillanatig a sarokban még álló karácsonyfa melletti akvárium bugyborékoló vízforgatója az egyetlen hang. Aztán már nem. A szlovák hadifogoly elég érthető oroszsággal beszélni kezd.
„A little, da!”
Jaroslav Halajčík vagyok Szlovákiából, a Szobránci járásból. 36 éves.
Először 2022-ben mentem turistaként Oroszországba. Tbiliszin keresztül Moszkvába. Tetszett nagyon, pedig egy kis faluból származom. Sok park, sok erdő, igazi tél, mínusz 22 fokkal. Volt valami romantikája. 2024. január 1-jén tértem vissza. Immár az állampolgárság reményében.
Nem értettem egyet ez európai politikával. Szerintem nem helyes. A Nyugat kezdte a háborút. Nemcsak ezt, 2022 óta, hanem a polgárháborút 2014-ben. Meg akarják gyengíteni Oroszországot, és közelebb vinni hozzá a NATO határait. Miért nem segített az Európai Unió a Donbaszban élőknek? Nekik is vannak emberi jogaik.
– Az ön országának miniszterelnöke…
– … Fico!
– … a legoroszpártibb uniós vezetők egyike. Hogyhogy mégis menni akart?
– Meg akartam változtatni az életemet. Eredetileg építőmunkás vagyok, de nyolc évet dolgoztam Nagy-Britanniában teherautósofőrként.
– De hát akkor tud angolul!
– A little, da!
– Jól olvastam a szlovák sajtóban, hogy otthon volt dolga a törvénnyel?
– Igen, marihuána miatt.
– Igaz. De erről nem szeretnék beszélni. Kilenc évet kaptam érte.
Oroszországgal szimpatizáltam régóta, az a civilizáció tetszik. Meg az ottani természet. Lélekben magasabb rendűek az oroszok. Jobban segítik egymást az átlagemberek.
Az európai ember kizárólag a pénzért dolgozik, egyre többet akar egyre gyorsabban. Oroszországban ez kiegyensúlyozottabb – pedig senki orosz nincs a családban, addig nem foglalkoztam orosz politikával. Nem értettem egyet azzal, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, de meg akartam nézni, mi történik, mert a tévében csak dezinformációt látni, nem a valóságot.
„Én állok a jó oldalon”
Moszkvában, 2024 januárjában észrevettem a toborzóplakátokat. Szépek voltak; szerződéses katonai szolgálatról, magas fizetésekről, szabadságról szóltak. Bementem hát a vojenkomatra, a hadkiegészítőre. Elkérték az útlevelemet, a telefonszámomat és a bankszámlaszámomat. Nagyon kedvesek voltak és segítőkészek. Tudtak angolul is. Azt mondták, hogy a fasiszták ellen kell harcolni menni. Oszvobozsgyenyije, vagyis a felszabadítás szót használták. Mert az orosz, az ukrán és a belarusz testvérnemzetek – a szlovákok meg kicsit azok. De én nagyobban gondolkodtam: Kelet a Nyugat ellen. Meggyőződésem volt, hogy én állok a jó oldalon, az igazságért pedig még fegyvert is fogok. Ezt két évvel később is így gondolom, bár nagyon nem tetszik, amikor a híradóban azt látom, hogy orosz rakéták és drónok pusztítják az ukránokat. Oroszországban meg ennek az ellentettjét, az ukrán pusztítást mutatják.
Január 25-én írtam alá a szerződést. Felszereléskor kapunk 195 ezer rubel egyszeri elnöki bónuszt, a moszkvai kormányzói bónusz akkoriban félmillió volt, a havi fizetés pedig 205 ezer. [Összesen 900 ezer rubel, azaz 3,8 millió forint – A szerk.] Ezek közül semmit nem kaptam meg, és a fizetésem is csak 140 ezer volt. Amikor rákérdeztem, azt mondták, a politikai tiszttel kell beszélni, tőle függ, hogy rendeződhet-e. Azóta sem rendeződött.
A 20. hadsereg 254. ezredének 2. zászlóaljához kerültem, az 5. századba. Nem én voltam az egyetlen külföldi: volt egy belarusz, két ukrán – az egyik Szumiból! –, egy kazah és egy üzbég. Az aláírás után már február közepén vittek minket. A Brjanszki körzeten át Luhanszk megyébe. Két hét kiképzést kaptunk, lövészettel, gránátdobással, aztán rögtön be is vetettek minket. Egy evakuációs alakulatnál, nem a rohamozóknál. Utána még két hét kiképzés.
Amikor ennek vége lett, két-három rohamban vettem részt az evakuátorokkal. Nem az első vonalba mentünk, hanem azokat vártuk, akik ott megsérültek. Saját maguknak kellett eljutniuk hozzánk. Akkor is, ha nem volt lábuk. Külön képzést erre nem kaptunk, annyit tudtunk csak, hogy felrakjuk az érszorítót, aztán két kilométert gyalogolunk velük az orvosokig. A drónok miatt ez elég bonyolult volt.
– Megnyomorodott embereket cipelni – így képzelte a haza szolgálatát?
– Tüzér akartam lenni. De úgy döntöttek, nem az leszek.
– Csalódás volt?
– Az evakuálás is rendben volt. Volt fegyverem, de nem kellett használni.
Ami nincs rendben, az a roham. Vagy te semmisíted meg a másikat, vagy ő téged. Úgy történik, hogy három-négy embert előreküldenek. Nekik be kell ásniuk magukat, aztán pár nap múlva jön a váltás, akik mennek tovább.
Engem is így küldtek előre. Nagyon ijesztő volt. Halottak hevertek az úton, géppuskatűzben voltunk, 120-as aknavetőkkel lőttek, kamikaze drónok potyogtak ránk. A többiek meghaltak, én éjszakára behúzódtam egy fedezékbe.
Ijesztő volt, de dolgozott az adrenalin, hogy túl akarom élni. Reggel rájöttem, hogy ehhez ki kell onnan jönnöm; még időben indultam, mert négy kamikaze drón teljesen lerombolta a fedezéket. Elkezdtem a saját vonalaink felé rohanni, de ott aknamező volt. Azt csak egy ukrán egység felé tudtam kikerülni. Fölém repültek egy drónnal, rám világítottak, mire azt mondtam: „Jaroszlav vagyok, veletek vagyok, ne lőjetek!” Eldobtam a fegyvert és megadtam magam.
Jogos bűnhődés
2024. május 28-án estem fogságba Luhanszk megyében, Kreminnánál. A megadás? Az jár a fejedben, hogy megölnek-e, vagy nem. Amikor elfogtak, tudtam, hogy életben hagynak. Két roham között ebben nem olyan biztos az ember. Hátrakötötték a kezemet, bekötötték a szememet. Hátrébb vittek, kaptam cigit és ételt. Még hülyéskedtek is, hogy „na, a banderisták fogtak el!” Normálisak voltak. Másnap autóba raktak, két órát mentünk, aztán bevittek egy lakóház óvóhelyére, ahol az SZBU kikérdezett. Ha nem tetszettek a válaszaim – már nem emlékszem, mik voltak –, megvertek. De nem nagyon. Amikor rájöttek, hogy szlovák vagyok, akkor még kevésbé. Annyit biztosan nem kaptam, mint az oroszok. Két napot voltam ott.
Júliusban lesz két éve, hogy ebben a táborban vagyok. Itt már normálisak a viszonyok. Nem gondoltam volna, hogy így bánnak majd velem: fűtött szoba, napi háromszori étkezés.
Arra számítottam, hogy sokkal gyorsabban kicserélnek majd, de nem történt semmi. Minden külföldivel ez van. Lehet, hogy nem kellünk senkinek.
Próbálok pozitívan gondolkodni és a természetre gondolni. Mindennap meditálok; mielőtt ide kerültem, foglalkoztam valamennyit jógával. A karmában hiszek: amit te teszel másokkal, az fog veled is történni. Tisztában vagyok vele, hogy sok rosszat tettem, így a jövőben sok jót kell tennem.
– Az, hogy ide került, mit egyenlít ki a karma-logika alapján: a korábbi bűneit, vagy azt, hogy Ukrajnára támadt?
– Inkább a korábbiakat. Nem volt jó életem.
– Jogos bűnhődés?
– Az.
– És mit mond a karma, meddig tart még a büntetés?
– Most már eleget ültem.
– És ki fogja innen kivinni: Robert Fico?
– Senki. Talán a háború végén lesz egy nagy „mindenkit mindenkiért” csere, és Oroszország kivált. Szlovákia nem fog. Erre elég rég rájöttem.
Nincs saját családom. Ha lett volna, nem csinálom ezt. A szüleimet kicsit átvertem: azt mondtam, önkéntesnek megyek Oroszországba, segíteni. Ezzel nem volt bajuk. Azzal már igen, hogy a hadseregnél aláírtam a szerződést. Most háromhavonta tudok velük levelezni a Vöröskereszt közvetítésével. Korábban havonta lehetett telefonálni is, de egy ideje nem engedik, nem tudom, miért. Valószínűleg csak akkor láthatom őket, ha eljönnek Oroszországba. Szlovákiába egyébként sem mehetek, mert lecsuknak, amiért zsoldosnak álltam idegen országban.
Hogy hősnek gondolnak-e majd az oroszok? Nem hinném. Talán felszabadítónak. Sok mindent nem csináltunk, a feladatot pedig nem tudtuk teljesíteni.
De ha Moszkvába érek, remélem, kifizetik az elmaradt zsoldomat. Azt hallottam, hogy fogság alatt a fele jár, de mivel két éve itt ülök, így is lesz pár millió. Egy orosz faluban szeretnék élni, a pénzből venni egy kis házat és gazdálkodni, kecskéket tenyészteni.
– Mindent összevetve: helyes döntést hozott, amikor harcolni ment Ukrajna ellen?
– Amikor Luhanszkban a gyerekek integetve köszöntöttek minket, akkor éreztem, hogy a jó oldalon vagyok.
– Semmi megbánás?
– Van kicsi.
– Mi miatt?
– Hogy nem becsültem jobban az élet értékét. Most már jobban tudom. A sajátomét is.
⁕
Az Urál melletti Cseljabinszkban a Puskin és a Plehanov utca sarkán működő Mozzarella étterem hű akart lenni a nevéhez: olasz szakácsot foglalkoztatott. 2024 őszéig. A séf felmondott és az orosz hadsereghez írt alá. Azóta sem tért haza. Itt ül ugyanis a nyugat-ukrajnai táborban, hadifogolyként. Azt kéri, beszéljünk hozzá hangosan. Légnyomást kapott.
„Mínusz négy ujj”
Gianni Cenni vagyok. Nápolyi. Orosz feleségemmel három gyerekünk van: egy tizenkét és egy hatéves fiú meg egy hároméves kislány. Olaszország válságról válságra haladt, magasak voltak az adók, drága lett az élelmiszer. A fizetésem nem volt elég a család eltartására, a gyerekeket pedig bullyingolták az oroszságuk miatt.
2018-ban döntöttünk úgy, hogy Oroszországba költözünk. Először sokkolt, mennyire mások az emberek meg az életszínvonal. Nem beszéltem a nyelvet sem, fokozatosan lehetett csak hozzászokni. Nem volt egyszerű.
Cseljabinszkban telepedtünk le. [Az olasz sajtó szerint korábban Szamarában is éltek, ahol Cenni a helyi tiszteletbeli olasz konzul éttermében főzött. Munkaadója úgy jellemezte: „Tipikus nápolyi fajta, lobbanékony karakterrel. Nem lepett meg, amikor megtudtam, hogy harcolni ment.” – A szerk.] Reggel kilenctől este kilencig a Mozzarella konyháján dolgoztam, utána hajnalig taxiztam. 120 ezer rubelt [500 ezer forintot] tudtam megkeresni, ebből 45 ezer volt az adó. Ez sem volt elég a családra, pedig minden áldozatot igyekeztem meghozni értük. Úgyhogy – úgy is, mint az olasz hadsereg ejtőernyőseinek korábbi őrmestere – jelentkeztem a hadseregbe.
Két nap múlva felhívtak és alaposan kikérdeztek. Például, hogy ismerek-e valakit Ukrajnában. Mindent rendben találtak. 2024. november 7-én írtam alá. Azt csináltam, amire jelentkeztem: konyhai vonalra osztottak. De csak két hónapig csinálhattam.
Először Rosztovba kerültem, ahol egyhetes kiképzést kaptunk. De csak elméleti blabla volt kézifegyverekről meg gránátokról. Utána mentem is főzni. Egészen 2025. január 9-ig, amikor a Harkiv megyei Kupjanszknál ukrán tüzérségi találat érte a tábori konyhánkat. Három bajtársam meghalt.
– Ön megsérült?
– Mínusz négy ujj a jobb lábon. Megmutassam?
– Nem szükséges.
– Máshol is vannak repeszsérülések. Légnyomást is kaptam. Háromszor műtöttek.
A találat után estem fogságba. Átadtam a rádiómat meg a fegyveremet. Tudom, hogy hibát követtem el, amikor aláírtam a szerződést, de kértem, hogy bocsássanak meg, hiszen feleségem és gyerekeim vannak. Egyetlen embert sem lőttem le, a gyerekeimre esküszöm! A kincstári 120 lőszert is hiánytalanul átadtam. Kizárólag a pénzért csináltam. Ha tudtam volna, hogy ez történik, nem írom alá a szerződést. Most, hideg fejjel látom igazán, mivel járt. Nem lőttem senkire, az orosz hadsereg katonáit etettem csak.
Működött a pénz illúziója. Hárommillió rubelt ígértek, de csak felet kaptam. A feleségem minden hónapban megnézi az online bankszámlát, de még mindig nem fizették ki! Börtönben vagyok, hogyan oldhatnám meg? Ha hazaérek Oroszországba, ügyvédet fogadok!
Nápolyt (nem) látni
Csalódott vagyok amiatt, hogy még mindig börtönben vagyok. Mintha én lennék a legnagyobb háborús bűnös! Olasz–orosz kettős állampolgár vagyok, arra várok, hogy kicseréljenek. Mindennap erre gondolok, de nem tudom, miért nem történt még meg! Szenvedek, sajnálom a családomat. A feleségemnek kell dolgoznia! Csak levelezni tudok velük. Az utolsót tavaly novemberben kaptam.
Csalódtam az orosz hadseregben. Nem fizettek ki, azokat pedig, akik tényleg embereket öltek, pár hónap alatt kicserélték. Hogyan lehetséges ez?
Az orosz hadsereg tagjaként jártam először Ukrajnában. Ez az ország senkinek nem akarna ártani. Oroszország volt az, amelyik rárontott, hogy megölje az embereket. Ebben a táborban minden rendben van. Dolgozom az üzemben, betartom a szabályokat, és nincs semmi baj. Békés természetű vagyok, agresszív rabokkal nem barátkozom. Van egy négy-öt fős társaságom, munka után velük tévézünk vagy dámázunk. Van, aki Bibliát olvas. Én is nagyon hiszek Istenben. Nézze csak!
Vissza akarok menni Oroszországba. Ott van a családom. Olaszországban semmim sincs már. Újra az étteremben akarok dolgozni meg sofőrködni. A hadsereg? Finito!
⁕
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
