Ulánbátornak szeretettel – így lett hamis filmtorzó a tatárjárásos megaprodukció
Az 1242 – A Nyugat kapujában lehetett volna akár fantasy vagy mesefilm is, de a meséről nem hazudhatjuk magunknak, hogy „hiánypótló magyar történelmi film” – írja elemzésében B. Szabó János történész. De vajon miért nem a magyarok hősies védekezéséről szól a közpénzmilliárdokat felemésztő mongol–magyar megaprodukció? A választ a Nemzeti Filmintézet táján kell keresni, ahol 2023-ig meghatározó szereplő volt az ezoterikus fantasy szerző, Harrison Fawcett, vagyis Fonyódi Tibor. A céhes történelem ellen kardot rántó, a radikális szubkultúrában népszerű író az Andy Vajna utáni korszakban a sorban készülő történelmi filmek döntnöke lett. Az ő fejében született meg az a sztori is, amiben Batu kánt egy pilisi pálos táltos fordítja vissza.
Az október 2-i bemutató óta számos kritika és kimerítő okfejtés jelent meg az 1242 – A Nyugat kapujában filmről, hogy az vajon bukás-e (többen annak látták), hogy mi is igazából a műfaja (leginkább tévéjátékra emlékeztette az ítészeket), milyen az operatőri munka (figyelemre méltónak találták) és a színészi játék (ilyesminek két kivétellel nem hagytak sok teret az alkotók), és hogy nemzeti vagy nemzetellenes-e a mondandója (e téren megosztónak bizonyult). A kommentekből pedig kiderült, hogy egyszerűen lehetetlen annyira rossz filmet készíteni, ami ne tetszene mégis valakinek.
Magam történész vagyok, egyik fő témám éppen a tatárjárás. Ezért elsősorban kutatói szemmel elemzem a filmet, kitérve olyan részletekre is, amelyekre az eddigi kritikák nem vesztegettek sok energiát. Pedig a moziba betévedő nézők érdekében nem haszontalan rendbe tenni egy-két dolgot. Írásom végén pedig igyekszem bemutatni a film hátterét és keletkezéstörténetét is.
Elöljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy – ismerve a magyarországi tatárjárás forrásadottságait és a Mongol Birodalom története iránti töretlen nemzetközi érdeklődést – remek ötletnek tartottam, hogy film készüljön történelmünk eme fejezetéből. Rogerius váradi kanonok túléléstörténete, IV. Béla király menekítése a vesztes muhi csatából, Pannonhalma, Székesfehérvár vagy épp Esztergom sikeres védelme mind-mind megannyi hálás téma egy lebilincselő filmhez.
A közelmúlt magyar „történelmi kalandfilmjeit” (Hadik, Petőfi-film, Hunyadi-sorozat) látva sok mindenre számítottam – de amit végül a mozivásznon láttam, arra nem.
Történelmi mérleg
„»Fontos, hogy adjunk is és szórakoztassunk is« – fogalmazott Soós Péter rendező a szándékairól. Ennek megfelelően igyekeznek szórakoztatni a nézőt, miközben történelmi tényeken alapuló sztorit visznek filmre” – írta a Magyar Nemzet két évvel ezelőtt. Akkoriban a Magyarságkutató Intézet és a filmkészítő stáb közös sajtótájékoztatóján az is elhangzott, hogy az egész vállalkozás „igazi jelentősége abban áll, hogy a nagyszabású történelmi kalandfilmben végre saját magunk mesélhetjük el saját történeteinket”. Érdemes hát mérleget vonni, hogy a film készítői hogyan is sáfárkodtak a „történelmi tényekkel”, és
miben is áll ez a bizonyos „saját” nézőpont a tatárjárásról.
A Nagy Mongol Birodalom hadai Dzsingisz kán unokája, Batu vezetésével 1241-ben valóban lerohanták a Magyar Királyságot. Április 10-11-én Muhinál valóban súlyos vereséget szenvedtek a magyar hadak – itt lép elénk a film valódi főhőse, Batu, méghozzá egy halom elesett magyar vitéz holttestén tapodva, amint legközelebbre épp Esztergomnál ad „randevút” a honvédők csapatainak. A városnál, amely a magyar királyi dinasztia ősi fészke; jó okkal vették hát ostrom alá a hódítók hadai. Valójában azonban csak sokkal később, 1241-42 telén, a befagyott Dunán átkelve jutottak el odáig. Pár hónap ide vagy oda – a filmidőben ilyesmi nem számít, hiszen a sztori szándékoltan az esztergomi ostromzár utolsó három napjának eseményeire koncentrál.
A filmben Ögödej nagykán halálhíre az esztergomi vár alatt éri a mongol sereget, és előkerül a dilemma: visszatérjenek a kánválasztásra, vagy pedig folytassák az offenzívát? Megindul az erjedés a vezérkarban, ami aztán a film végén egy Batu elleni nyílt fegyveres fellépésben csúcsosodik ki.
Ilyesmire persze a valóságban nem került, nem is kerülhetett sor.
Mivel később maguk a mongolok híresztelték, hogy kivonulásuk oka az új nagykán megválasztása volt, és mongol belső forrásokból az is tudható, hogy komoly ellentétek voltak Batu és az elhunyt nagykán fia, Güjük között, a felvázolt konfliktusmező reális – még akkor is, ha a mai tudomány már jóval árnyaltabban látja a kérdést, és a kivonulás okai között fontos szerepet juttat a kemény és széles körű magyar ellenállásnak is.
A kán halálhíréről azonban már néhány éve tudjuk – többek között Obrusánszky Borbála hívta fel rá a figyelmet –, hogy csak a kivonulási döntés után érte el Batuékat, és ekkor Güjük herceg már legalább egy éve nem volt a sereggel. A filmmel ellentétben viszont a hadjárat végéig Batuval maradt a tapasztalt, félszermű veterán vezér, Szubotáj, akit csak Güjük 1246-os megválasztása után rendeltek vissza keletre a nagykán szolgálatára.
Ebben a mezőnyben
Batu főszereplőként még viszonylag érdekesen kidolgozott karakternek számít
– egészen addig, amíg a film vége felé a történet át nem csap teljes irrealitásba. Sámánja egyetértésével a vezér az ellenséges terület kellős közepén, éjszaka, minimális kísérettel elhagyja a seregét, miközben alvezérei épp lázadást terveznek ellene.
Batu és Güjük konfliktusának magva azonban egyáltalán nem derül ki a filmből – ahogy más szereplők háttértörténetei sem. Hogy segítsük a mankó nélkül maradt nézőt: valójában arról volt szó, hogy Dzsingisz kán első feleségét, Börtét egykor elrabolta egy másik törzs, és a fogságból már terhesen szabadult. Ennek következtében a világhódító legidősebb gyermekének, Dzsocsinak a származására a gyanú árnyéka borult. Ezért nevezik az összeesküvők fattyúnak Dzsocsit és a fiát, Batut is a filmben.
A mongol szál a megfelelő „kulturális betétekkel”’ vizuálisan és a filmidő szempontjából is igen erős. A készítők a körülményekhez képest nagy hangsúlyt fektettek a jelmezek, a fegyverek, a környezet bemutatására – nagyjából az angol Man-at-Arms füzetek szintjén –, hiszen nem lehetett néhány kopár kőfallal letudni a dolgot, mint az esztergomi vár esetében. (Még ha dramaturgiai okokból néhány klisészerű túlzás azért be is csúszott, mint Batu női testőre, aki az egyetlen észrevehető női és „harcművész” karakter a produkcióban.) Ezt tehát mindenképpen a film javára írhatjuk. De a tervezőknek és kivitelezőknek nehéz dolguk volt, mert a 13. századi ázsiai anyag messze nem olyan alaposan ismert és kutatott, mint a hasonló korú európai, így esetükben egyelőre a hitelesség mércéjét is máshová kell tennünk.
Azt azért nyugtázhatjuk, hogy
legalább a mongol koprodukciós partner elégedett lehet az eredménnyel,
s valóban – ahogy a felvezető kampányban fogalmaztak – „hiánypótló történelmi film született”. Igaz, nem a magyar védőkről, hanem a 13. századi világhódító mongol seregnek a távoli, egzotikus Európában kalandozó hőseiről. A Magyar Királyság népét az utcákon válogatás nélkül lenyilazó, amúgy a foglyaikat ketrecekben elevenen elégető mongol sereg a „néprajzi” jellegű betétek és a karakteresebb szereplők miatt fokról-fokra közelebb kerül a nézőhöz – ami a magyar félről egyáltalán nem mondható el.
Mivelhogy olyan gyakorlatilag nincs ebben a filmben.
A két hazai szereplő közül – akiknek még a neve is kiderülhet a nézők számára –, az egyik Esztergom várának védője, Simon. Ő születése szerint aragónai, azaz katalán. De nem zsoldos – mint ahogy a beharangozókban oly sokszor leírták –, hanem „migráns”, hisz a saját aragóniai hercegnőjéhez való hűsége hozta magyar földre, s történetünk idején már le is telepedett itt. Az esetleg hozzá köthető mongolpusztító európai „csodafegyver”, a számszeríj ugyan feltűnik a filmben, de teljesen okafogyottan. A film utolsó perceiben közvetlen közelről mészárolnak vele lovasokat egy falszorosban. A vár közelébe lovagló mongolok réme ugyanis nem a számszeríj, hanem távlövő világbajnokunk, a filmben statisztaként szereplő Mónus József – a Farkas – íja lenne. (És persze a Farkas el is találja, amit el kell találnia, de mivel a kamera hol őt mutatja szemből, hol az áldozatot szemből és távolról, nem derülhet ki, hogy tényleg az ő lövése talált-e célba.)
Ezzel nagyjából véget is ér a magyar oldalon felmutatott „történeti tudás”, illetve harci virtus. Nagy kár, hogy
alighanem soha többé nem lesz mód egy tiszteséges filmet létrehozni erről a témáról.
A védők esetében a produkció anyagi része sem csillog túlzottan: a filmbeli Esztergomban igencsak gyöngécske faalkotmánynak tűnik a „Nyugat kapuja”, s a magyar királyok székhelyének pompája helyett leginkább csupasz kőfalakat látunk a vásznon. (Ehhez képest még az Aranybulla-sorozatban is kifejezetten gazdag volt a 13. századi Magyarország anyagi kultúrájának bemutatása.) A magyar vitézek, úgy tűnik, festetlen furnérból készült pajzzsal a kézben őrzik a várkaput, hozzájuk képest a pápai legátus ki tudja, honnan jött kun gyilkosainak felszerelése szinte művészi kivitelű, bár meglepően „kortalan” ebben a közegben. A keresztény védők fegyverzeténél sikerült legalább nagyjából eltalálni a 13. századot, nem hordanak például ókori római katonai övet, mint egy másik nemrég elkészült produkcióban a „törökök”.
Az esztergomi vár védelmének vezetői – akiknek még a neve sem nagyon derül ki – mind inkompetens, elkerülhetetlen sorsukra váró öngyilkosjelöltnek tűnnek, akik a mongolok követének szeme láttára is képesek összeveszni. Így pedig nemigen érzékeli a néző, miért is annyira nehéz dió ez a vár a világhódító mongol sereg számára, hogy mindenképpen belülről, árulással kellene a támadók kezére játszania egy semmiből felbukkanó, őrült pápai legátusnak és marcona kun pribékjeinek.
Pilis „szent” barlangjai
Hogy a legátust ki küldte – hiszen a pápa (kettő is) halott –, nem derül ki. Mindenesetre a biztonság kedvéért Cesareaninek hívják – majdnem pont úgy, mint az 1400-as évek derekán élt legátust, Hunyadi János és I. Ulászló király balsorsú kortársát. Bár frissen érkezett Itáliából, pontosan tudja, hogy a Pilis a magyarok „szent hegye”, s amikor a szeme sarkából észreveszi a hegyről érkező remeték fura mókolását, azt is rögtön tudja róluk, hogy ezek valójában pogány eretnekek.
Kissé meglepő, de ő az egyetlen szereplő a keresztény oldalon, akinek világos célja van, a maga módján „békét” akar: a védők egyszerűen adják fel a várat, mentsék legalább a bennrekedt emberek életét, azok meg menjenek Isten hírével, ahová akarnak – hogy ő minél hamarabb hozzájuthasson a világuralomhoz a mongol fegyverek segítségével. Nem gondoltam volna, hogy
2025-ben ilyen mondatok hangzanak el a „béke” mellett érvelve a magyar mozikban.
Akad azért egy majdnem mindenütt jelenlévő magyar szereplő, Eusebius esztergomi kanonok, akiről a film legvégén az is elhangzik, hogy ő valójában Boldog Özséb, a pálos rend majdani alapítója. Ő hol nőket, gyerekeket ment a nyílzáporban (sikertelenül), hol a magyar haditanácsban tűnik fel, hol a mongol táborban szorgoskodik Batu vendégeként. Ő a mostanság divatos érzékenyítés korai „prófétája” – ezt sem hittem volna egy 2025-ben bemutatott magyar mozifilm magyar szereplőjéről. Ő már ekkor hisz benne, hogy a másság látszat csupán, hogy a mongolok is csak esendő emberek – még ha most épp ez nem is látszik rajtuk –, de ő az, aki azt is tudja, hogy vendéglátói csak a behódolást fogadják el, az ellenállókat pedig mindig kíméletlenül elpusztítják. Végül, de nem utolsósorban: ő az, aki magyar létére képes a saját testével menteni a seregvezér Batu életét egy magyar vitéz nyilától.
Persze csakis azért, hogy azután elvezethesse a magányos mongol vezért a Pilis „szent barlangjába”, ahol maga a Szent Koronát „biztos helyre” rejtő IV. Béla király fogadja egy szál egyedül, ünnepélyes barátsággal Batut. (Miközben azon az éjszakán elfogott, ketrecbe zárt alattvalóit épp élve égetik el a mongolok a várvédők szeme láttára.) Ezen a ponton a magyar király szájából olyan sok szó esik a békéről, hogy elég nehéz megérteni, hogy ha tényleg így gondolkodott, akkor 1241 húsvétján Vereckénél vajon miért nem sóval és kenyérrel várták a mongolokat.
Ám hiába reklámozták nem is olyan régen még Batu és IV. Béla közeli portréfotójával a filmet,
a magyar király a bemutatott verzióban csupán festett báb, bármiféle érdemi szerep és mondandó nélkül.
Ha eddig a szellemvilágban a magyar király után kutató, a pilisi szívcsakra dobogását hallgató mongol sámánnál még esetleg kétségeink lettek volna, itt már biztosan feldereng, hogy alighanem átkeveredtünk egy másik, párhuzamos univerzumba.
Ugyanis míg a valóságban IV. Béla előbb a dunántúli ellenállást szervezte, majd Trau városába menekült az őt még mindig üldöző mongol sereg elől, itt a békéről szónokló királynak csupán az a dolga, hogy bemutasson Batunak egy idős „keresztest” (erről onnan értesülünk, hogy egy nagy kereszt van festve a ruhájára), akiről kiderül, hogy réges-régen keleten járt, ahol – micsoda véletlen – közeli barátságba került Batu nagyapjával, a filantrópiájáról közismert Dzsingisz kánnal.
Neki köszönhetően fedezte fel magában a magyarok ősi hitvilágának, a tengrizmusnak az igazságát, azóta pedig egy kis tengrista sejtet működtet itt, a magyarok szent hegyei között. Így lett Eusebius is az ő tanítványa. Hogy az öreg mondandója hitelesebb legyen, meg is ajándékozza Batut Dzsingisz kán három híres jakfarkas zászlójának egyikével, amit a mongolok elveszettnek hittek. Ezek után ki csodálkozna, hogy Batu magába száll, megvilágosodik, rátalál a belső békéjére, és miután saját kezűleg leszámol lázadó seregvezéreivel, békében hazavezeti hadinépét – a Volgához.
Mindez bizony már nyilvánvalóan egy másik, „rejtélyes Univerzumban” játszódik. Ez bizonyosan nem a magyar vagy a mongol történelem, hanem leginkább Fonyódi Tibor világa.
A táltosfantasy mestere
Fonyódi neve egyetlen, de rendkívül fontos helyen bukkan fel a film honlapján: „Story by Fonyódi Tibor”. Vagyis az ő történetére építve írták meg a filmet a mindenhol másutt nevesített forgatókönyvírók, Horváth Áron és Joan Lane. Aki nem ismerné Fonyódit:
angol írói álnevén, Harrison Fawcettként neves szereplővé nőtte ki magát a ’90-es évek bimbózó magyar fantasy és sci-fi irodalmában.
Szerzőként Fonyódi maga segít eligazodni működésének korábbi szellemi hátterét illetően. Életrajzának egy korábbi wikipédiás verziója szerint ugyanis „sorkatonai szolgálata alatt olyan paranormális jelenségekkel szembesült, amelyek az elkövetkező évek során markánsan meghatározták világnézetét, gondolkodásmódját”. Az életrajz szerint „intellektuális érdeklődés” vezette a Pázmány Péter Római Katolikus Akadémiára, ahol 1989–1991 között levelező tagozaton teológiai tanulmányokat végzett. Első publikációi 1992-ben jelentek meg a Harmadik Szem Magazinban a kultúrtörténet és okkult tudományok témakörében. 1993-ban végérvényesen hátat fordított az okkult tudományoknak, állítása szerint „kigondolkodta magát a témából”.
Írói munkásságán azonban később is kitapintható ez az indíttatás. Vallomása szerint az író „nem magyar nyelvtan-tanár”, hanem „a normalitás és az őrület határán egyensúlyozó valaki”, a transzcendencia nagykövete, „eleven kapcsolat Ég és Föld között”. Fonyódi szerint ha az író munkája során „bármikor kételkedik abban, hogy a regösök örököse, inkább gyorsan hagyja abba az írást, mert ilyen hozzáállással nem lesz képes hatást gyakorolni a hallgatóságára, jelen esetben az olvasókra”.
A magyar történelem iránti érdeklődése sem új keletű, a professzionális történettudományról alkotott véleménye pedig elég sommás: „A hangsúly nálam mindig a múlton van, és nem a történelmen. Kizárólag a mondából, a mítoszból és a szakrális őshagyományból merítek, tudniillik a »hivatalos magyar őstörténetet«, a nyelvünk és népünk eredete kapcsán kifejtett akadémikus álláspontokat általában az érzékeny emberi hülyeség teljes hajórakományaként tudom csak értelmezni”.
Ezek után talán nem is annyira meglepő, hogy Hidán Csaba, az akkori Magyarságkutató Intézet és a Károli Gáspár Református Egyetem munkatársa volt a most bemutatott film egyetlen megnevezett hazai „tudós-történész” szakértője.
Fonyódi sajátosan értelmezett „ismeretterjesztő” missziójának az eredménye „történelmi-fantasynak” nevezett regények sora lett.
2002-től jelent meg az öt kötetet számláló Hadak útja sorozat, illetve a 2011-től kiadott Torda-trilógia. Egyik misztikus-történelmi regényét 2005-ben még franciául is megjelentették. Ekkor írta meg Keleten kél a nap címmel Szörényi Levente számára az Árpád népe című opera történetét. Szörnyivel való együttműködése azonban biztosan nem ekkor kezdődött: már 2001-ben megjelent a hír, hogy Szörényi ötlete nyomán, Fonyódi közreműködésével televíziós sorozat készül a pálosok alapítójának, Boldog Özsébnek az életéről. A Batu kánt visszafordító „pilisi táltos pálos” alakja tehát már majd pontosan negyed évszázada várt a manifesztációra Fonyódi számítógépének merevlemezén.
De vajon hogyan lehetett ennek a valószínűleg nem túl népes szubkultúrának, a nemzeti ezo-fantasy műfaj kedvelőinek és a „pilisi pálos táltos” hívőknek egyaránt kedves történetből több milliárdos állami támogatással az elmúlt évek nemzeti történeti filmprogramjának egyik vezérhajója?
Úgy tűnik, a magyarázat Fonyódi pályaívében rejlik. 2006-tól a regényíró átigazolt a forgatókönyvíróbizniszbe, ahol a Tűzvonalban című sorozattal elég sikeresnek bizonyult; később még Alföldi Róbert főszereplésével is készítettek filmet az egyik munkájából. A Géniusz, az alkimista című minisorozat 2009-ben készült, s e misztikus krimi rendezője nem volt más, mint az Űrgammák és a Tűzvonalban veteránja, Soós Péter.
A pályamódosítás szemmel láthatóan sikeres lett. Amikor 2017 őszén az éppen „néppártosodó” Jobbik egyik prominens vezetője, Dúró Dóra bejelentette, hogy
a párt értelmiségi holdudvara fontos új személyiséggel bővült,
az akkor már kormányközeli Origó leplezte le ezt a személyt: Fonyódi Tibort. „Számos hasonló kaliberű írásából és könyveinek borítóképéből egy B kategóriás író képe rajzolódik ki, aki ontja magából a piti fantasyregényeket. Fonyódi esetében is igaznak mutatkozik a népi bölcsesség: a mennyiség a minőség rovására megy” – írta akkor az Origo Fidelitasból igazolt munkatársa, Bordács Bálint. A cikk címe így hangzott: „Kilóra megvett, piti sci-fi író az antiszemita Jobbik értelmiségi arca.”
A 2018-as választás azonban nem váltotta be a Jobbik reményeit, 2019 tavaszán pedig meghalt Andy Vajna. Így amikor az év őszén megújult a Filmszakmai döntőbizottság, abban helyet kapott Fonyódi is. 2019 októberétől egyenesen ő lett a Magyar Nemzeti Filmalap fődramaturgja és művészeti vezetője.
A Vajna utáni korszak „történelmi” filmgyártási hullámának tehát Fonyódi lett az egyik legfontosabb szereplője.
Egy darabig.
2020-ban pedig Obrusánszky Borbálát nevezték ki Magyarország mongóliai nagykövetének, s az ő találkozása Sipos Kornél filmproducerrel kipattantja a gyújtószikrát: a mongol–magyar kapcsolatok építésének jegyében vissza kéne nyúlni a tatárjáráshoz. Aki azonban épp a tatárjárás fundamentumára kívánja építeni a két nép modern kori barátságát – mint Obrusánszky Bobála nagykövetasszony –, annak a történelmi tények miatt kifejezetten nehéz dolga akad. Micsoda szerencse, hogy az NFI illetékes vezetőjének épp akadt egy, a korszakban játszódó, megfelelően hangolható, megfilmesítésre váró sztorija.
Nem tudni, ezek után hol mindenhol kerülhetett „homokszem” a gépezetbe, de az NFI-nek 2023 januárjában 1 milliárd 232 millió forinttal lényegében meg kellett dupláznia a film támogatását, 2023 júniusában pedig már az is napvilágra került, hogy mivel a produkció leállt, producert is kellett váltani. A jelentősen megemelt állami támogatás ellenére az alvállalkozók továbbra sem voltak kifizetve.
Közben 2023 májusában a Nemzeti Filmintézet „integrálta” a korábbi Forgatókönyv-fejlesztési igazgatóságot a Gyártástámogatási igazgatóságba, Fonyódit pedig „érdemei elismerése mellett” áthelyezték egy másik munkakörbe. A döntés indoklásban az szerepelt, hogy a fejlesztett pályázatok elbírálásánál logikus fejlemény, hogy „egy adott projektről ne a korábbi fejlesztését vezető szakember hozzon döntést”.
Fonyódi Tibor 2024 eleje óta már nem dolgozik a Nemzeti Filmintézetnél – ám mint a mozikban most láthatjuk, a Pilisnek igen hosszú árnyéka vagyon.
A teve is ló, csak egy bizottság tervezte
Véleményem szerint kár azon vitázni, hogy jó vagy rossz-e az 1242 – A Nyugat kapujában, mert amit végül láthattunk, az szinte biztos, hogy nem kész film, hanem valamiféle torzó. Nem kizárt, hogy igaz a szóbeszéd: pusztán az állami támogatás visszafizetésének réme miatt kényszerült mostanság a mozikba, és
a készítők meg a forgalmazó ezzel már csupán a károk minimalizálására törekedhettek.
Ettől még voltak, lehettek a finanszírozóknak és az alkotóknak eredeti szándékaik ezzel a filmmel, melyek szerintem akkor is kiolthatták volna egymást, ha a produkció az eredeti tervek szerint készül el. Az adófizető választópolgároknak nagyszabású, a magyar történelmet bemutató filmeket ígértek, ami a nyugati koprodukciós partnerek bevonásával és angolszász sztárok felvonultatásával a hatékony országimázs része lehet. Ezzel nem biztos, hogy jól megfért a készítők szándékának magvában lakozó,
az utolsó pillanatig gondosan rejtegetett „buddhista fantasy” ötlete,
valamint Obrusánszky Borbála nagykövetasszony igyekezete a magyar-mongol kapcsolatok felvirágoztatására.
Érdekes kérdés az is, vajon hogyan is viszonyulhattak a nyugati koprodukciós partnerek ahhoz, hogy a filmjük „remekül érzékelteti, hogyan találják meg a magasrendűséget a valóban tradicionális népek kvalifikált képviselői egymás között.” S akkor még nem szóltunk a mégiscsak elég közelről érintett Magyar Katolikus Egyházról és a magáról Remete Szent Pál rendjéről.
Ha a készítők bátrabbak, talán a kidolgozott misztikus háttér lehetett volna az a cement, ami összeköti és ténylegesen értelmezi az egész történetet – mint az igen jól sikerült Az Északi cím film esetében. Lehetett volna akár fantasy vagy mesefilm is, mert abban legitim szüzsé, hogy IV. Béla pilisi táltosai sárkányt idéznek, vagy bika képében küzdenek meg az ellennel, hogy elriasszák a mongolokat az országból. Feltéve, ha ki tudjuk fizetni a CGI sárkányokat – és közben nem hazudjuk magunknak a meséről, hogy ez aztán a „hiánypótló magyar történelmi film”.
Nyitókép: Batu kán az 1242 – A Nyugat kapujában c. filmben
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
