Elmaradt tabudöntés – az alaszkai csúcsnak Putyin háborúján túlmutató jelentősége volt
Putyin egy százéves amerikai külpolitikai doktrínát, az 1945 után érvénybe lépett nagyhatalmi konszenzust próbálta felrúgatni Trumppal Alaszkában pénteken. Az amerikai elnök néhány szimbolikus gesztussal jelezte ugyan a nyitottságát, de végül ellenállt. A nagy tabudöntés a területszerző háborúk jóváhagyása lett volna. Világmagyarázat.
Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök pénteki találkozójának szerencsére nem lett történelmi jelentősége. Azért szerencsére, mert ez a találkozó békét biztosan nem hozhatott volna, hiszen Ukrajna nem képviseltette magát. Arra viszont volt esély, hogy a világ két legerősebb atomhatalma együtt deklarálja: a hódító háborúk ismét legitimek. Amennyiben Donald Trump hivatalosan elfogadta volna, hogy Ukrajnának mindenképpen le kell mondania az Oroszország által elfoglalt területeiről, évszázados nyugati alapelvet mondott volna fel.
A nagy tabu
Az első világháború tragédiája után fektették le az alapelvet: a Népszövetség megalapításával a világ kormányai akkor egymás után fogadták el, hogy nem indítanak soha többé területszerző háborút.
Persze a kísérlet súlyos kudarcot vallott. Németország és Japán 1933-ban, Olaszország 1937-ben, Magyarország 1939-ben lépett ki a Népszövetségből, a Szovjetuniót pedig Finnország ellen indított háborúja miatt kizárták. Kitört a második világháború, az előzőnél is sokkal nagyobb pusztítást hozva.
Az ENSZ 1945-ös megalapításával a világ másodszor is próbát tett a területszerző háborúk betiltására. Voltak és vannak háborúk azóta is, de egy másik ország elfoglalására irányulóból nagyon kevés akadt. A nagyhatalmak közül utoljára Kína követett el ilyet, amikor 1950-ben bekebelezte Tibetet.
Polgárháborúkba beavatkoztak nagyhatalmak, segítették szakadár területek önállóvá válását is, sokszor egymás ellen is harcoltak szövetségeseiken keresztül; de olyan, hogy jogilag magukhoz csatoljanak megszállt területeket, és az ottani államok legalább papíron ne őrizhessék meg a szuverenitásukat, nem fordult elő. A világrendet az ENSZ BT-n keresztül felügyelő nagyhatalmak ilyet 2022-ig, az oroszok Ukrajna elleni hódító háborújáig nem követtek el. És a kisebbek is alig. Országok sora szakadt szét súlyos harcok után (Koszovótól Kelet-Timorig hosszú a lista), vagy alakult meg egykori gyarmatok helyén, de olyan 1945 óta tényleg elvétve fordult csak elő, hogy az egyik ország egy másik rovására lett nagyobb.
Az erőszakos területszerzés a második világháború után tabuvá vált.
Pedig korábban a háborúk többsége a gyengébbek leigázásáról szólt. Ennek a törekvésnek a kollektív feladása humánusabb korszakot hozott. Nem hozta el a világbékét, nem jelentette a befolyási övezetekért vívott küzdelmek leállítását, de mindenképpen új minőséget jelentett.
A szuverén államok (vagy részeik) bekebelezésének tilalma a mai napig alapvető szempontja a világpolitikának. Ezért tesz Kína óriási erőfeszítéseket, hogy alig legyen kormány a világon, amely elismeri Tajvan függetlenségét, hiszen így a tabu megtörése nélkül fenyegetheti a szakadár szigetet. Ezért volt fontos, hogy a hidegháború végén egyetlen ország sem fogadta el, hogy Irak megkísérelte magához csatolni Kuvaitot: ezzel is jelezték, hogy a hódítás tilalmának alapelve az éppen alakuló új világrendben is megmarad. Ezért nem csatolta hivatalosan magához Észak-Ciprust Törökország. Ezért hozták létre az oroszok Grúziából kiszakítva Dél-Oszétiát és Abháziát, illetve Moldovából kiszakítva a Dnyeszter Menti Köztársaságot, ahelyett, hogy annektálták volna ezeket a területeket.
Ennek az alapelvnek a látszólagos elismerését jelentette, hogy amikor Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krímet, illetve Donyeck és Luhanszk megyék keleti felét, álcázták a hadműveleteket. A Krímben felségjelzés nélküli fegyveresek léptek fel („kicsi zöld emberek” – ahogy a világsajtóban gyorsan elterjedt), a keleti megyékben pedig szakadár alakulatokat szerveztek, mintha spontán felkelés tört volna ki. A 2015-ös minszki megállapodásnak nevezett fegyverszünetet ezért is fogadhatták el a nyugatiak: polgárháborúként lehetett a harcot beállítani, nem az oroszok területszerző hadjárataként. A Krím annektálását pedig egyetlen ország kormánya sem ismerte el.
Ezt, a hódítást tiltó civilizációs megállapodást mondták fel az oroszok 2022-ben, amikor nemcsak háborút indítottak Ukrajna ellen, de hamarosan teljes ukrán megyéket csatoltak jogilag is magukhoz. Putyin e hódítások elismerését követelte most Alaszkában. Ennek az igénynek az elfogadhatatlanságáról szólt az európaiak közös tiltakozása az alaszkai csúcs előtt, amelyet a magyaron kívül az EU összes kormánya aláírt. A tiltakozásnak van gyakorlati értelme is: Ukrajna támogatása, amit politikai és katonai érdeknek tart az európai országok túlnyomó többsége; de van általános elvi jelentősége is. A háborús területszerzés elismerése ugyanis az erőszakot tenné a világrend szervező elvévé. Ha ezt lehet, akkor pár éven belül szomszédok sora esik majd egymásnak szerte a világon.
A Trump-kormány mutatott hajlandóságot a tabu felmondására
Ezért is aggódtak nagyon Európában, amikor a Trump-kormány vezető emberei, például az alelnök és a hadügyminiszter, rögtön hivatalba lépésük után arról kezdtek beszélni, hogy Ukrajnának el kell fogadnia bizonyos területei elvesztését, és legalább a Krím Oroszországhoz csatolásának elismerése tárgyalási alap lehet számukra. És ezért is tettek meg mindent az európai vezetők, hogy az alaszkai csúcs előtt lebeszéljék Trumpot arról, hogy Ukrajna beleegyezése nélkül elfogadja egyes területek Oroszországhoz csatolását. A beavatkozás egyébként sikeres volt: a csúcs előtti nap szervezett videókonferencián az európaiak ezt megígértették Trumppal (Zelenszkij ukrán elnök Berlinből, Merz német kancellár mellől csatlakozott a híváshoz, majd Londonba utazott, ahol a brit miniszterelnök szintén felszólalt a területek elcsatolása ellen). Az eddigi nyilatkozatok szerint ezt képviselik majd hétfőn a Zelenszkij mellett felsorakozó európai vezetők Washingtonban is:
„hódítást nem ismerünk el”.
Nem felesleges óvatoskodás hangsúlyozniuk ezt: hogy Trump nyitott lenne leszámolni a hódítások tilalmával, az már első elnöksége idején kiderült. Akkor fordult elő nagyon hosszú évtizedek óta először, hogy az USA elismerte erővel elfoglalt területek elcsatolását. Egyrészt Izrael területének ismerte el a Szíriától 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkot, másrészt Marokkó fennhatóságát is elismerte Nyugat-Szahara felett (utóbbi végül csak deklaráció maradt, a Biden-kormány leállította a folyamat jogi részét). Ennél is aggasztóbb volt, hogy Trump mostani elnöksége elején igényt formált a Panama-csatornára, a Dániához tartozó Grönlandra és Kanadára is. Grönland esetében ráadásul nem volt hajlandó kizárni a katonai megoldást sem.
Ezért nevezték sokan a csúcs vesztesének Trumpot már a találkozó előtt is
Trumpot már az alaszkai találkozó előtt sokan támadták Amerikában azzal, hogy Putyin legyőzte őt, mivel már maga a találkozó megszervezése is azt jelentette, hogy aláment az orosz akaratának. Egykori emberei, az első ciklusában magas beosztásokban neki dolgozó szakértők, például John Bolton (volt nemzetbiztonsági főtanácsadója) és Fiona Hill (volt oroszügyi tanácsadója) is ezt képviselték. Ezek a kritikák a fenti világrendlogika mentén értelmezendők. A hódítás tilalmát fontosnak tartók ugyanis egyszerűen elfogadhatatlannak tartják, hogy Trump ünnepélyes állami fogadáson, egyenlő partnerként tárgyaljon azzal a Putyinnal, aki nyílt erőszakkal felmondta a konszenzust és alapvető tabut sértett meg. Hasonló elvi konfliktus miatt érezte sok amerikai megalázónak azt is, amikor Trump az első ciklusában egyenlő partnerként kezelte Kim Dzsongun észak-koreai diktátort, aki azzal mondta fel a nemzetközi konszenzust, hogy atomfegyver bevetésével fenyegetőzött, ezért nem számít szalonképesnek. Az USA által immár száz éve képviselt külpolitikai doktrína szerint Putyin sem lehet már szalonképes, és azzal, hogy Trump Alaszkában partnerként kezelte, már el is fogadta az erőszakkal kikényszerített új játékszabályát.
Új szabály, hogy nincs szabály?
Trump és köre pedig azért nem érzi ezt vereségnek, mert számukra ez a játékszabály eleve érvénytelen. A Trump-adminisztráció inkább vonzódik egy olyan rendszerhez, ahol az erő önkorlátozás nélkül érvényesíthető. Ahol a legrégebbi és leglojálisabb szövetségeseket is lehet vámokkal büntetni, ahol nincs szükség segélyekkel és idegen nyelvű sajtóval szervezett puha befolyás erősítésére, nem kell külföldön szimpatikusnak lenni, hanem elég csak keményen fellépni, és az érdekeket nyersen érvényesíteni.
Az orosz hódítás Ukrajnában Trumpék számára nem elvi probléma, csupán gyakorlati. Zelenszkijt nem azért kell támogatni, mert vele van a nemzetközi jog és a morális fölény, hanem legfeljebb akkor érdemes a segítségre, ha tud cserébe valamit nyújtani. Oroszországot pedig legfeljebb azért szükséges rendre inteni, hogy a világ lássa, ki erősebb még nála is. Ezért volt lehetséges, hogy az ukrán elnököt Trumpék február 28-án megalázták a Fehér Házban, míg Putyin elé vörös szőnyeget fektettek pénteken Alaszkában.
E logika szerint Zelenszkij kliens, Putyin pedig egy rivális patrónus.
Amit Trump kritikusai önfeladásként értékelnek, az Trumpék számára az új keret működtetése, amelyben legközelebb az USA is felléphet erővel, ha úgy alakulnak a dolgok.
Ennek az erőfölényen alapuló logikának a nemzetközi elfogadtatásán Putyin elég régóta dolgozik. 2015-ben, az ENSZ megalapításának 70. évfordulóján tartott New York-i beszédében például világosan elmondta, hogy szerinte a jaltai egyezmény garantálta a békét a világban a második világháború után, és a NATO keleti bővítését a konszenzus a felmondásaként értékelte. Ukrajnáról szóló eszmefuttatásának a lényege az volt, hogy a befolyási övezetek módosítása nem lehet a helyiek ügye, mert ez végső soron a nagyhatalmak dolga. Az Iszlám Állam akkori terjeszkedését a demokráciaexport kudarcaként mutatta be, jelezve, hogy a diktátorokat békén kell hagyni, és nem lehet a nyugati berendezkedést felsőbbrendűnek tekinteni más rendszerekhez, vagyis az autokráciákhoz képest. (Erről szólt Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszéde is.)
Most Alaszkában ugyanezt a logikát erőltette Putyin, amikor Trumppal közös sajtótájékoztatóján a második világháborús amerikai–szovjet-szövetség jelentőségéről beszélt. Annak nyomán ugyanis az oroszok hatalmas területeket szálltak meg Európában, és tartottak ellenőrzésük alatt még 45 évig. Amikor az európai biztonsági rendszer újragondolását követeli a béke egyik feltételeként, akkor azt is mondja, hogy vissza kell térni az 1945-ös logikához, amikor a nagyhatalmak döntötték el, hogy a kicsik merre és meddig élhetnek a mozgásterükkel. E logika nyomán pedig éppen úgy jogot formál Ukrajnára, ahogy elődei 1956-ban is jogot formáltak Magyarországra, függetlenül a helyben élők akaratától.
Az erősek kiváltsága a gyengébbek sorsának meghatározása: ennek az elvnek a megerősítéséért ajánlott Putyin Alaszkában új partnerséget Amerikának. Rajzoljanak új térképet, mint elődeik tették Jaltán, egy közösen vívott háború közben. Ezért helyezett virágot az Alaszkában eltemetett második világháborús orosz pilóták sírjára, letérdelve egyenként mindegyik előtt. Bemutatta, hogy azok voltak az igazán jó idők, amikor az USA és a Szovjetunió, ha riválisokként is, de a nagy harc után átvették a világ vezetését a britektől, németektől, japánoktól, franciáktól.
Az alaszkai csúcs csak akkor lehetett volna történelmi jelentőségű, ha Trump ebbe a közös térképrajzolásba ott nyíltan belemegy. Bár nyilván tárgyaltak a lehetséges ukrajnai forgatókönyvekről, de a találkozó alapvető tétje nem az ottani béke volt. Hanem az, hogy a szimbolikus gesztusokon túl a Trump-kormány elfogadja-e az erőszak logikáját a világrend új főszabályának. A jó hír az, hogy ez most nem történt meg.
Ám nem is dőlt még el, hogy az USA mennyire adja át magát az erőszak logikájának. Már csak azért sem, mert nem biztos, hogy elvi kérdésként merült ez fel a mostani konkrét helyzetben. Valószínűbb, hogy csak az volt Trump számára a dilemma, mit lehet jobban eladni az amerikai választóknak és mivel lehet több pénzt keresni? Alaszkába menet a repülőn Trump azt nyilatkozta, hogy most elégedett azzal, hogy az európaiak megveszik az amerikai fegyvereket („szép nagy csekk” – mondta) és azokat odaadják Ukrajnának. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem kapott Putyintól ennél jobb ajánlatot. Lehet, hogy ennyin múlt csupán és egy szép nagy csekk állta útját, hogy ezen a hétfő reggelen ne csak egy új hétre, de egy új történelmi korszakra, új világrendre is ébredjünk.
Nyitókép: Putyin és Trump kézfogása az alaszkai találkozó végén, 2025 augusztus 15-én. Fotó: Drew Angerer, AFP.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
