Kardot rántunk, beledőlünk – mit nyerhetnénk Ukrajna EU-csatlakozásával?
Magyarországnak nem kellene tartania Ukrajna EU-csatlakozásától, a magyar tárgyalóerőt pedig nem a csatlakozási folyamat megakasztására, hanem annak alakítására kellene használni – írja a Válasz Online-nak küldött cikkében Kollai István történész, Közép-Európa-szakértő. Ukrajna pusztán az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének érdekében például jelentősen javította a magyar nyelvhasználat lehetőségét Kárpátalján. Vélemény – az ukránellenes kormányzati heccelés árnyékában.
Annyira nyilvánvalóvá vált, hogy Ukrajna, illetve az ukránok lesznek a 2026-os választásokig az új ellenségkép a kormánypárti retorikában, hogy ennek bemutatására kár szót vesztegetni. A csapdajelleg is nyilvánvaló: a magyar érdekkel szemben ki támogatná az ukrán csatlakozást valamiféle homályos európai szolidaritás jegyében? A csapdába, úgy tűnik, részben belemászik a nem-kormánypárti nyilvánosság, amikor Ukrajna megsegítése és életben tartása mellett morális érveket ismételget. Az EU-csatlakozás azonban nem morális kérdés, az Európai Unió sem ekként kezeli. Legfeljebb a csatlakozási folyamat esetleges gyorsított jellegét lehetne annak tekinteni, nem pedig a csatlakozási feltételek valamiféle tartalmi könnyítését. (A gyorsított tagfelvételi kérdés viszont máig nem eldöntött, egyelőre csak egy politikai bemondás, amit komoly európai erők elleneznek; és a magyar ellenzéki erők, így például a Tisza Párt sem támogatja.)
Nagyon kevés szó esik arról, hogy valójában mennyiben lenne magyar érdek a csatlakozás (a Válasz Online-on azért esett már szó erről is, lásd itt – a szerk.). Szeretnék ezért kitérni előbb a kormányzati reklámok által felvetett kétségekre-vádakra – mit veszthetnénk a csatlakozással –, majd rátérni az igazán izgalmas kérdésre: mit nyerhetnénk a csatlakozással?
A maffiavádról
A kormányzati reklámspotok két témát ismételnek: az ukrán maffia és a mezőgazdasági termékek jelentette veszélyt. A maffiáról talán annyit lehet mondani, hogy az embereknek nem az EU-csatlakozás nyit utat, hanem a schengeni övezetbe való későbbi belépés. Ez nyilván csak kellő biztosítékok mellett történhet meg. Épp emiatt Románia EU-csatlakozása (2007) és schengeni övezethez való csatlakozása között 17 év telt el! Bulgáriát is többek között a határvédelme körüli maffianisztikus összefonódások miatt tartották (tartottuk) sokáig a zónán kívül.
Ráadásul nincsen sok bizonyított összefüggés arra, hogy Schengen a maffia terjedését hozza-e el. Sok helyi maffia ugyanis éppen az adó-, vám-, ár- és egyéb szabályozásbeli különbségeket használja ki (lásd: cigicsempészés), az egységes belső piacon ezek a különbségek – a szervezett illegális csencselésben rejlő lehetőségek – elsorvadnak.
Aki olcsóbb ukrajnai cigarettát akar venni, az ma a feketepiaccal kerül kapcsolatba, 2045-ben pedig majd átgurul Munkácsra az autójával, mint ma teszik sokan Párkány felé autózva.
Lengyelországban éppen a schengeni határ és schengeni vízumkérelmek mentén alakult ki a lengyel vízummaffia. A dél-szlovákiai maffiát az egységes piachoz csatlakozás nem életben tartotta, legfeljebb sorvasztotta.
A mezőgazdaságról
A másik kérdés: az ukrán mezőgazdasági termékek az unión belül tényleg elveszik a teret a meglévő termékektől, a mezőgazdasági támogatások pedig majd Ukrajnába érkeznek Magyarország helyett?
Nem igazán releváns belemenni abba a kérdésbe, hogy a mai szabályok szerint hogyan alakulna a Magyarországnak és Ukrajnának járó agrártámogatás összege. A csatlakozási tárgyalásokat ugyanis a mi esetünkben is összekötötték a közös agrárpolitika reformjával, és ez most sincs másképp: a területalapú támogatások megváltoztatásának kérdését már meg is nyitották.
A legérdekesebb az a felvetés, ami egy bizonyos birtokméretig (családi és kisgazdaságoknak megfelelő méretig) adna támogatást, így a latifundiumok kiesnének a támogatott körből Magyarországon, Romániában és Ukrajnában. Ezekben az országokban eleve jóval nagyobb az átlagos birtokméret, mint Franciaországban vagy Lengyelországban, vagyis a nagybirtokosoknak jutó magyarországi agrártámogatások valóban csökkennének az ukrán csatlakozással. Csakhogy a támogatások célja egyébként sem a nagybirtokok további feltőkésítése volt (aminek nemzetgazdasági haszna egyébként sem egyértelmű, sőt…), hanem a kisgazdaságok versenyképességének fejlesztése, vagy a falvak életkepésségének, megtartóerejének növekedése.
Igen Ukrajna EU-csatlakozási tárgyalására: lehetőség tisztába tenni az ukrán–magyar kapcsolatokat
Mindezzel együtt is: semmi ilyen kérdés nem eldöntött előre, minden a csatlakozási tárgyalások kérdése. Magyarország pedig – egyszer remélhetőleg lesz ennek egy történelmi távlatból visszatekintő monográfiája – összességében ügyes tárgyaló volt akkor is, amikor a csatlakozási egyeztetéseken a „kopogtató” – gyengébbik pozícióban lévő – fél volt, aki be akart lépni a klubba. A technokrata alkukra épülő diplomácia jól működött Balázs Pétertől Martonyi Jánosig. 2007-től Magyarországon volt az egyik legmagasabb összegű az egy főre jutó uniós támogatás.
És ekkor még csak mint külső felet, mint aspiránst engedték oda a régi tagállamok a tárgyalóasztalhoz Magyarországot.
Azóta pedig csak nőtt a tárgyalóerőnk, amit Orbán Viktor jó ideje értelmetlen vagy alig érthető vétózásokra használt fel, végső soron épp a tárgyalóerőnket sorvasztva: az unió inkább a megkerülésünkbe, nem pedig a meggyőzésünkbe tesz energiát.
Nem azért kerülnek meg minket, mert makacsok vagyunk, hanem mert olvashatatlanok vagyunk. Nem rajzolódik ki egy tiszta magyar érdekrendszer a hazai tárgyalási stratégia mögött. Nem véletlen, hogy még a számunkra teljesen neutrális Spanyolország is zavarosnak látja a viselkedésünket, ezért attól tart, hogy Magyarország külső (orosz, kínai) érdekeket képvisel, és távol tartja piacaitól a magyar stratégiai cégeket. Majd ha a levéltárak egyszer megnyílnak, akkor talán tisztán látunk ezekben az ügyekben, de az biztos: önmagában már az is nagy probléma, hogy Madridtól Bukaresten át Varsóig nem értik, mit is akar Magyarország. És ezért, jobb híján, rosszra gondolnak.
Igaz ez az Ukrajna uniós csatlakozásának tervezett megvétózására is: semmilyen észérv nem szól amellett, hogy ne üljünk tárgyalóasztalhoz valakivel, aki tárgyalni akar velünk. Hallgassuk meg az ajánlatukat, alakítsuk úgy, hogy nekünk is jó legyen, keressük a win-win szituációkat… A vétóerőt nem a tárgyalások megakasztására kellett volna használni, hanem megakadályozni vele a tárgyalások eredményének extrém kilengését.
Magyar wirtschaftot Kárpátalján!
Mindezek azonban az egész csatlakozási téma unalmasabb részei. Az izgalmasabb az: mit kezdhetne a magyar gazdaság Ukrajnával? Ahogy Magyarország saját EU-csatlakozása előtt és alatt tartott Ausztriától, az osztrák cégektől, felvásárlásoktól, tőkebeáramlástól, úgy valójában most
Ukrajna tarthatna Magyarország cégeitől, magyar felvásárlásoktól. Ha nem is az egész ország területén, de legalább Kárpátalján.
Hogy mindennek – egyfajta piaci optimizmusnak – most miért nincs nyoma a hazai diskurzusban? Egyrészt azért, mert Magyarországon sajnos nem sok cég nőtt olyan nagyra, hogy tőkekivitelre készen álljon. Az orbáni–matolcsysta gazdaságpolitika legfájóbb sikertelensége a nagyra nőtt pénzeszsák-üzletemberek látványos életképtelensége a külföldi piacokon. Nem lenne annyi probléma Mészáros Lőrinccel (véleményem szerint), ha már rég hetedhét határon túl lenne, hogy a felhalmozott tőkéjét másutt forgassa újabb (végső soron magyar tulajdonú) befektetésekbe. Nem ez történik, hanem szerencsétlenségünkre itthon ül a „nyakunkon”; azt is nehéz meghatározni, mi a vállalatainak pontos profilja.
Ezzel együtt is vannak kisebb-nagyobb magyar vállalatok, amelyek tőkeképesek, technológiatranszfert tudnának végrehajtani, terjeszkedni tudnának. Mekkora versenyelőnyt jelenthetne az, hogy egy alapvetően angolul rosszul beszélő ukrán társadalomban él sok tízezer magyar, akiken keresztül a cégek terjeszkedésének nyelvi akadályai átléphetők lennének? Hogyan tudná újrapozícionálni magát a kárpátaljai magyarság ezáltal Kárpátalján? Hogyan tudna versenyelőnyt szerezni a magyar vállalati világ a helyismeret okán – ahogy történt Szlovákiában és Romániában, ahol kiemelkedően aktív befektetőként jelentek meg a magyar cégek, mert előbb mertek rámenni a rozsdás, privatizálás előtt álló vagyonra, mint mások?
Az erdélyi Szováta vagy a szlovák Slovnaft után most hogyan kerülhetne magyar vállalatok fókuszába Kárpátalja? Milyen jó lenne, ha az ukrán EU-csatakozás kapcsán erről (is) lenne szó!
Beregszász már most is csak 3,5 órányira van Budapesttől autóval. Jó lenne hát, ha megjelenhetnének a magyar vállalkozók Kárpátalja síterepein, amely terepek teljesen reális versenytársai lehetnének a nyugati síközpontoknak! Jó lenne, ha az EU-csatlakozás keretében, még a tárgyalások alatt lehetne kérni: a Tiszát tessék tisztába tenni! Újabb win-win helyzet: ha a Tisza tisztább Kárpátalján, akkor tisztább Magyarországon is.
A debreceni CATL gyár pedig már most munkaerőhiánnyal küzd. A Fülöp-szigetekről érkező munkásnak viszont még meg is kell tanulnia magyarul. A munkácsi meg már most is tud, vagy ha nem, könnyebben megtanulja.
Kardot rántunk, beledőlünk, széket követelünk, melléülünk
Továbbra is fenntartom, amit másfél éve a Válasz Online-on írtam: a magyar kormánypolitika saját stabilizáló képességét, illetve eredményeit számolta és számolja fel. Igaz ez az unión belüli technokrata magyar tárgyalási skillek sutba dobására is, és igaz ez a néplélek alakítására is: az orbáni világkép valamikor éppen abból a rosszkedvű tespedtségből próbálta volna kihúzni a magyar habitust, amibe most belelökni szándékozik. Az a retorika, amely szerint védekezésre rendezkedünk be egy háborúban éppen területveszteséget szenvedő országgal szemben, nem sokban áll távol a „nekünk semmi sem sikerül”, „nálunk a legyőzött is erősebb” attitűdtől. A kormány azt üzeni: mi csak kicsik merjünk lenni, nagyok közé ne üljünk le tárgyalni, mert leszédülünk a székről.
Száz év finnugor magány
Emögött nyilván nem Orbán Viktor politikai hibái állnak, ellenkezőleg: az ukránellenes heccelés lenne a 2026-os választás megnyerésének „csodafegyvere”, nem nézve annak romboló hatását Magyarország külkapcsolataira, hosszútávú gazdasági érdekeire és belső mentális egészségére. Nyilván előre le lett mérve: az „ukránpetizés” hatása esetleg túlmutat a kormánypárti szavazókon is, és elbizonytalaníthatja a ma a Tiszával úszó szavazókat.
Az ukránokkal szembeni ellenségkép-alkotásnak sajnos erős táptalajt ad két történelmi tényező: az egyik, hogy Trianon óta nem rendeződött a kárpátaljai magyar kisebbség helyzete, a másik, hogy máig alig valamit tudunk az ukrán (és kárpáti-ukrán, ruszin) világról.
Az előbbi rendezése elsősorban Ukrajna feladata. Kívülről, Magyarország felől legfeljebb éppen az EU-s tárgyalások révén lehet ebben valamit elérni. Nem is feltétlenül keveset:
Ukrajna már 2023 decemberében, az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének érdekében jelentősen javította a magyar nyelvhasználat lehetőségét.
A másik történelmi tényezővel a hazai oktatási, tudományos és civil szféra kezdhetne már rég valamit: jó lenne a kárpáti ukránokról, ruszinokról többet tudni a semminél. Azaz: ha egy-két történelmi személy révén „humanizálódnának”. Tudni valamit például arról, hogy a Szepes megyei Berkenyéd falu szülötte, Michael Strank hogyan került az amerikai hadseregbe, és hogy lett végül egyike az Iwo Jima-i zászlóállító katonáknak. És ez csak egyetlen szösszenet, amelyekből – a finnugor magánytudat helyett – összeszőhető lenne a kárpáti kultúrák kölcsönhatásának képe. Hogy ne maffiát gondoljunk minden ukrán rendszám mögé.
Nyitókép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az Európai Tanács elnökével, Charles Michellel és az Európai Bizottság elnökével, Ursula von der Leyennel tartott sajtóértekezleten az Európai Tanács kétnapos brüsszeli tanácskozásának első napi ülésén 2023. február 9-én (fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
