Ismeretlen visszatérő: ilyen lesz a Királyi Palota újjáépülő szárnya
Eredetileg is csak néhány reprezentatív belső tér volt a Királyi Palota hauszmanni állapotra visszaépülő északi pavilonjában. Az épületszárny ezért nem is lehet más, mint a rekonstruált régi és jelenkori használatú enteriőrök keveréke, amely elsősorban a palotaegyüttes bejárataként szolgál majd. Még ennél a néhány enteriőrnél is szinte nyomozni kellett, hogy eredetileg hogy néztek ki. A Királyi Palota rekonstrukciójáról szóló cikkünk második részében belépünk a főkapun – egyelőre csak gondolatban.
A Királyi Palota északi pavilonjának rekonstrukciójáról szóló cikkünk előző részében megmutattuk, hogy a mostani építkezés, ami első ránézésre műemlékrombolásnak tűnhet, valójában nagyrészt a kádári újjáépítés során keletkezett részek bontását jelenti, és az épületszárny 20. század eleji állapota jelentős bontás nélkül nem is lenne visszaállítható. Megmutattuk, hogyan jött létre a bonyolult előtörténetű pavilon, amely egykor a palota egyik – Szent György térre néző – főhomlokzatát alkotta, és amely a híres dunai teremsor első díszes helyiségét, a palota egykori előcsarnokát tartalmazta. Eddig főként a pavilon külsejéről volt szó, most viszont gondolatban belépünk a nagyszerű, kovácsoltvas díszkapun, és az egykori vendégek útját követve megnézzük, mi rejtőzött a bejárat mögött, és mi az, ami abból egy rekonstrukció esetén reálisan visszatérhet.
A Nemzeti Hauszmann Program az elmúlt években már több lépésben közzétett látványterveket. Ami az épületrész külsejét illeti, itt a cél az előző cikkben bemutatott hauszmanni állapot maradéktalan rekonstrukciója: az északi pavilon tehát a lebontottnál kisebb (az eredetinek megfelelő) alapterületen épül vissza, visszakapja homlokzatainak 20. századi eleji, gazdag vakolatarchitektúráját, tagolt manzárdtetejét, osztott ablakait, díszes Szent György téri főbejáratát és a Hunyadi-udvarra nyíló hátsó kapuját. Rekonstruálják az 1950-es évek legvégén elpusztított műalkotásokat is, vagyis Jankovits Gyula Hungaria-szoborcsoportját a főbejárat fölött, a Jungfer Gyula-féle kovácsoltvas díszkaput és az épület sarkait díszítő trófeákat. A Hunyadi-udvarban visszaépül az egykori rámpa. Mindez így nézne ki elölről:
Hátulról a Hunyadi-udvar felől a kőgúlás kandeláberekkel díszített rámpával:
És oldalról, a visszacsökkentett épülettömeg miatt újra előálló lejtős levezető úttal, aminek a végében feltűnik a Mátyás-kút (a látványtervek optimista módon a többi épületszárnyat is hauszmanni állapotú rekonstrukcióként ábrázolják):
A palota rekonstrukcióján 2021 óta Gutowski Robert dolgozik, aki több cikkben és előadásban publikálta azt a nagyon alaposan kidolgozott módszertant, ami lehetővé teszi a rekonstrukciót (A Budavári Királyi Palota komplex rekonstrukciójának módszertana – Országépítő). Az északi pavilon bontását és újjáépítését megelőzte a részletes tudományos dokumentáció összeállítása (ez a folyamat több lépésben 2020-tól elkezdődött). Azt hihetnénk, hogy az ország egyik legfontosabb műemlékéről régóta mindent tudni lehet, de a helyzet egyáltalán nem így áll: a palota viharos 20. századi története és az állandó koncepcióváltásokkal ide-oda rángatott háború utáni újjáépítés miatt a puzzle eddig még soha nem lett összerakva. Az épületről nem készült monográfia, a legfontosabb dokumentumok, képi és írott források a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek.
Egészen bizarr helyzet, hogy a budapesti Királyi Palota a mostani rekonstrukcióig kimondottan hiányosan feltárt múltú műemlék volt.
A tervezés során végre sor került a teljes hauszmanni tervanyag feldolgozására és digitalizálására. Az épületről nagyon részletes alaprajzok, homlokzati és részletrajzok maradtak fenn. Ezt a tervanyagot részben a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK), részben a Kiscelli Múzeum őrzi, és a mostani munka során a legrosszabb fizikai állapotú tervrajzok megmentésére is jutott némi forrás. A tervek között bőven voltak olyanok, amelyeket eddig nem digitalizáltak: ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kutatók is alig-alig fértek hozzájuk.
Valóban lenyűgöző részletességű tervekről van szó: mennyezeti stukkókról, ajtókeretekről, lábazati kőkiosztásról, ablakbélletekről külön részlettervek készültek. A rajzokon sok esetben a méretezést is feltüntették, így akár centire meghatározható az egykori architektúra minden részlete. Nyilvánvaló, hogy egy hiteles rekonstrukcióhoz – és csak hiteles rekonstrukcióknak van értelme – ezek megkerülhetetlen források.
Mutatunk egy példát a MÉM MDK gyűjteményéből:
A fenti rajz a kézzel ráírt meghatározás szerint „Kőmegrendelés a Vestibulum számára” az északi szárnyban, vagyis a díszrácsos főbejárat mögötti kocsiáthajtó kapualj falképzését és alaprajzát mutatja. Mivel a kőfaragók számára készült, pontos méretezéseket tartalmaz. Ez a példa remekül mutatja, hogy miért annyira megkerülhetetlenül értékesek az eredeti tervrajzok: erről a térről jó minőségű fénykép nem maradt fenn. Bármilyen különös, a Királyi Palota belső tereinek nagyon nagy részéről semmilyen fényképet nem ismerünk. A dísztermekről persze igen, ezeket képeslapokon, albumokban is megörökítették, de már a reprezentatív terek között is van rengeteg, amit fényképen nem látunk. Az alárendelt helyiségek, például a különböző vendégszobák, kiszolgáló funkciójú terek, konyhák láthatatlansága valahol érthető, az már kevésbé, hogy az ország legfontosabb épületének tartott palotát mintha szisztematikusan soha nem fotózták volna végig.
Összességében a palotában jóval több volt az olyan tér, amiről nem maradt fenn fénykép, mint amiről igen.
Elképzelhető, hogy valahol lappanganak még fényképek, de a kutatás során most megpróbáltak minden archív fotót és rajzot összeszedni, mert a legapróbb részlet, egy szokatlan szögből készült fotó is sokat segíthet a rekonstrukció tervezése során. Nagyon fontos lenne, hogy idővel az egész archívumot szabadon felhasználható módon közzétegyék, mivel a palota múltjának dokumentumai a legszélesebb nyilvánosságra tartoznak.
Mindenki, aki foglalkozott már régi épületekkel, tudja, hogy a fényképek legalább olyan lényegesek, mint a tervrajzok. A kivitelezés során ugyanis nagyon sokszor nem egészen az valósult meg, ami a tervrajzon szerepelt. Az aprólékosan kidolgozott terveken is módosíthattak ugyanis a kivitelezés során, és csak a fénykép bizonyíthatja, hogy egy részlet ténylegesen hogy festett a megvalósult állapotában. Ha maradunk a kapualjnál, arra még könnyen találunk magyarázatot, hogy miért nem fotózták meg: a vendégek a főkapun belépve átsiettek (vagy kocsival áthajtottak) rajta, itt senki nem állt meg fotózni. Ettől még nagyon is lényeges tér, hiszen belépve ezt látnánk meg legelőször a palotából.
hirdetés
Hasonló helyzetben a Szent István-terem és a déli összekötő szárny rekonstrukciója során váratlan meglepetés érte a tervezőket: ott sem volt pontos ismeret arról, hogy a földszinti kapualj hogy nézett ki, de a Kádár-kori falburkolatok, elfalazások bontásakor bőven előkerült annyi eredeti részlet, sőt, teljes oszlopok, hogy a tér hitelesen újraalkotható volt. Az északi pavilonnál ilyesmi nem történt, nem is történhetett, hiszen korábban megmutattuk, hogy az 1959-ben kezdődő újjáépítés során az épületrészt nagyrészt lebontották.
Egy ajtó azonban néha véletlenül félig nyitva marad. A Királyi Palota főkapujáról is előkerült néhány felvétel, ahol a Jungfer-féle díszkapu nincs zárva. Mutatunk is kettőt:
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a fotóknak a készítői nem a kapualjat akarták megörökíteni, mégis megtették: mindkét képen megfelelő digitális reprodukción kivehető a kapualj tényleges falképzésének, oszlopainak látványa, sőt a fenti Fortepan képen az a kovácsoltvas viharlámpa is, amiről ezen az egy képen kívül semmilyen más felvétel vagy tervrajz nem maradt fenn. De már ez is elég a rekonstrukciójához. Olyan ez, mint egy aprólékos bűnügyi nyomozás, aminek tárgya maga a lerombolt épület. És az egyáltalán nem számtalan, inkább nagyon is kevés és hiányos mozaikdarabot összerakva mégis megalkotható az egykorvolt kapualj hiteles látványterve, és elkészíthető a rekonstrukció. A fotók egyébként a kapualj esetében is igazolták, hogy egyes részletek a valóságban nem a tervrajznak megfelelően készültek el.
Ezt a munkát minden egyes helyiség esetén el kell végezni, amennyiben az adott teret ténylegesen rekonstruálni szeretnék. Ahol pedig ez lehetetlen, mert tényleg nincs elég adat, ott nem marad más, mint egy teljesen jelenkori enteriőr megalkotása, hiszen hazudni nem szabad:
a palota rekonstrukciója csak akkor lehet sikeres, ha a hitelesség sehol nem csorbul.
Ezeket a jelenkori használatú, de formagazdag, részben kézműves módon megalkotott tereket a palota rangjához illő képzőművészeti, iparművészeti alkotásokkal együtt tervezték meg olyan módon, hogy a történeti és a jelenkori terek között ne legyen törés. Látogató élmény szempontjából az épületrész harmonikus egységet alkotna.
Ha tehát végre belépünk a főkapun, ebben kapualjban találjuk majd magunkat, amennyiben a rekonstrukció megvalósul:
Az archív fényképeken és tervrajzokon túl természetesen van még egy csomó más forrás, ami ezt a munkát segítheti: térképek, metszetek, rengeteg építkezéshez kapcsolódó irat (például számlák, anyagmegrendelések, keresetkimutatások, művezetőségi jelentések stb.), valamint a háború utáni elhúzódó újjáépítés dokumentumai. És beszél maga az épület is, hol többet, hol kevesebbet, attól függően, hogy mennyi eredeti részlete maradt meg, szinte véletlenül. Az északi pavilonban jóval kevesebb lelet került elő, mint amire máshol számítani lehet, de még ez a szárny is tartogatott fontos és kevésbé fontos felfedezéseket. Például az, hogy a dunai oldal földszintjén előkerült néhány darab a korszakban mindenhol alkalmazott Walla-féle műkő padlólapokból, a kevésbé lényegesek közé tartozik, legfeljebb érdekesség, hogy most már tudjuk: a portás és a templomszolga konyhájának padlóját pont ugyanolyan metlachival burkolták a palotában is, mint bármelyik budapesti bérházban. A pavilon legfontosabb helyisége, az előcsarnok esetében ennél jóval lényegesebb felfedezéseket is tartogattak a falak.
De egyáltalán mennyi az, amit az északi pavilon belsejéből rekonstruálni lehet?
Az előző cikkben elmagyarázott sajátos terepviszonyok miatt a kapun belépve a látogató mindjárt a palota első emeletén találta magát. Ezen a szinten voltak mindegyik szárnyban a legjelentősebb terek. A pavilonban ez lényegében egyetlen jelentősebb helyiséget jelentett, az előcsarnokot, valamint egy három részből álló, de gyakorlatilag összefüggő térsort, amit a kocsiáthajtó alkotott: a bejárati kapualjat, a fedett udvart és a keskenyebb hátsó kapualjat. Ezeket a tereket lehet és érdemes rekonstruálni, és a tervek is csak ezek visszaállítását tartalmazzák:
Az épületnek ezen kívül volt még két teljes emelete, a mélyebben fekvő „földszint”, valamint a második (a Szent György térről nézve első) emelet. Ezekben egyáltalán nem voltak rekonstruálható helyiségek. Durva becsléssel a pavilon egészét tekintve a rekonstruálható enteriőrök aránya nem éri el a 20 százalékot sem, de ez a négy helyiség összefüggő térsort alkot, és mindazt tartalmazza, amit az egykori vendégek maguk is láthattak a pavilonból. Legfeljebb egy olyan további tér van, amelynek kapcsán még felmerülhetne a rekonstrukció lehetősége: a Szent György téri oldalon, a kaputól balra volt egy lépcsőház, ami az emeletre vezetett, és egy kisebb átjárón keresztül kapcsolatban állt az előcsarnokkal. Erről sem maradt fenn fénykép, de a tervrajzok alapján végülis megismerhető. Ugyanakkor ez a lépcső kiszolgáló funkciót látott el, nem volt különösebben látványos, és az újjáépített pavilon tervezett közlekedési rendjébe nem illene bele a visszaállítása.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi volt a pavilon többi részében, amelyekről alig-alig tudunk valamit. Az épületrészt korábban az őrség szállásának szánták, de a koncepció még az építés közben megváltozott. A főemelet egész nyugati oldalát a várkapitány lakása foglalta el, amelynek nagy része teljesen privát tér volt, csak a főbejárattól jobbra eső sarkon volt egy kissé nagyobb fogadószoba. Az emeleten lakások és irodák voltak: az udvari plébános és a káplán lakrésze, Loebenstein Henrik udvari szertartási igazgató apartmanja, az udvarnagy lakása és a főudvarmesteri hivatal. Fogalmunk sincs, hogy ezek hogy néztek ki. A teljesen alárendelt szerepű földszint dunai oldalát a portás és a templomszolga lakása foglalta el – tulajdonképpen elég különös belegondolni, hogy a nagyszerű dunai teraszra néző ablakok mögött ennyire szerény lakók kaphattak szállást. Az épület nyugati oldala a terepviszonyok miatt gyakorlatilag pinceszerű volt ezen a szinten, itt boros- és fáspince, konyha, mosókonyha, kamra és más hasonló helyiségek voltak.
De lássuk a valóban értékes tereket!
A kapualjról már korábban volt szó, a fedett udvarról viszont még nem. Megdöbbentő módon egyetlen olyan fénykép sincs, ami ezt eredeti állapotában mutatná, megmutatjuk viszont azt a kettőt, ami megörökítette romosan:
Elég nehéz elhinni, hogy ezt az udvart, ahol a palotába érkező vendégek az üvegtető alatt kiszálltak a kocsijukból, soha nem fényképezték, de úgy látszik, ez a helyzet. A fenti két kép azonban a nagy részletességű tervrajzokkal együtt elég információt nyújt a rekonstrukcióhoz. Az első közvetlenül a háború után készülhetett, és jól érzékelteti, hogy az északi pavilon milyen súlyosan megsérült az ostromban. Látszik, hogy a második emeleten az udvar körüli folyosó boltozata – az emelet sok más helyiségéhez hasonlóan – beszakadt, de az üvegtető Schlick-vasszerkezete még a helyén van (ennek a fényképnek a forrása ismeretlen, rossz felbontásban kering a neten). A másik fénykép már 1957-ben készült, amikor nagy erőkkel zajlott a tervezett bontást előkészítő romeltakarítás; a második emeletet már nagyrészt visszabontották, a tetőszerkezet és a Jungfer-kapu hiányzik, de a Hungaria-szoborcsoport még mindig a helyén áll. Ez a fénykép nagyon jól megmutatja azokat a kisebb saroktereket, amelyek a kapualj két oldalán nyíltak: újabb értékes puzzle a mozaikból.
A fedett udvarról is megjelent már rekonstrukciós látványterv:
Ezen egyrészt azt a díszes kiképzésű kaput láthatjuk (balra), amin keresztül a vendégek beléphettek az előcsarnokba, illetve szemben a hátsó fakapu belső oldalát a hátsó kocsiáthajtó kapualjjal, vagyis pont az ellentétes oldalát az udvarnak, mint a romfotókon. A burkolat eredetileg fakockás volt, remélhetőleg megint az lesz. Az üvegtető kétrétegű üvegezéséből az alsó réteg eredetileg festett volt, a fennmaradt dokumentumok alapján ezt a korszak legnevesebb üvegfestő mestere, Róth Miksa szállította, és fehér alapon sárga szőnyegornamentika díszítette. Fénykép erről sem maradt, ezért a rekonstrukciós tervek csak külső és belső analógiák alapján megtervezett szerkezettel számolnak, díszítőfestés nélkül. A fenti látványterv egyébként néhány éves, azóta sikerült megállapítani, hogy a főpárkány alatti széles, rabichálós fiókok nem voltak ilyen simák, ezeket is vakolatornamentika díszítette, amely a kiviteli tervekre már rákerült.
A jón márványoszlopok közötti kétszárnyú, szentkoronás üvegajtó tulajdonképpen a palota belső főkapuja volt: innen indult a nevezetes díszteremsor, aminek az első helyisége egy gazdagon díszített, pillérekkel és oszlopokkal tagolt előcsarnok volt, amely ruhatári funkciót is betöltött. A terem a dunai homlokzat és az udvar között a keleti szárny teljes szélességét elfoglalta. Az előző cikkben említettük, hogy ezt a termet már a palota belépőjegyes látogatói, a turisták is megtekinthették. Éppen ezért számtalan archív fénykép fennmaradt róla. Mindkét irányba fordulva meg tudjuk mutatni. Először a Szent György téri oldal, vagyis észak felé nézve:
Majd megfordulva dél felé, ahonnan az út továbbvezetett a díszteremsor felé:
Az előcsarnokba belépő vendég a dunai ablakok előtt elhelyzett, márványkorláttal elválasztott ruhatárban adhatta le a kabátját, és jobb kéz felé fordulva indulhatott el a tényleges dísztermek felé. Balra nem volt dolga, ott egy hatalmas tükör zárta le a falat, hatásosan a végtelenbe kifuttatva a teret, mellette csak két kisebb ajtó nyílt (az egyik az említett melléklépcsőházba vezetett). A csarnok déli vége valamivel magasabban volt, ide öt márvány lépcsőfok vezetett fel – Hauszmann a szintkülönbséget ugyan majdnem teljesen el tudta tüntetni a bejárati megoldással, de ennyi szabálytalanság megmaradt. Az északi pavilon ezen a ponton tulajdonképpen véget is ért, a kétszárnyú üvegajtó után következő kisebb helyiség, az I. előszoba – később Munkácsy-teremnek nevezték – már a tényleges északi szárnyhoz tartozott.
Kivételes szerencse, hogy pont ebből a teremből a fizikai valóságban is megmaradt néhány részlet. Ezeket a falkutatás során fedezték fel, és pont olyan információkhoz segítik hozzá a tervezést, amit sem a fotók, sem a dokumentumok nem nyújtanak: a terem eredeti színvilágát és a felületképzés jellegét mutatják meg. Az állva maradt dunai fal belső oldalán az egykori architektúra számos lenyomata megmaradt: a levésett pilaszterek és a falikarok helye, a faltükrök széle, néhány kisebb fehér műmárvány felület, amely megmutatja, hogy milyen volt a Detoma Antal által készített egykori stukkómárvány borítás, amelyet krétával festettek át, és fényesre súroltak, hogy a valódi márványhoz hasonló, fényes, csillogó hatást keltsen, bár csak gipszből volt. A legnagyobb darabka a dunai fal egyik ablakbélletében maradt meg, ezen még az egykori díszítésből is értelmezhető mennyiség látszik:
Ez olyan jól felismerhető részlet, hogy könnyen meg lehet találni az archív fotókon. Az ehhez hasonló eredeti felületeket a déli nyaktag esetében megőrizték, és belefoglalták a rekonstrukcióba. Jó lenne, ha ez az északi pavilonnál is így lenne, mert minden eredeti részlet, legyen az bármilyen csekély, enyhíti az épület radikális újjáépítéseiből fakadó hitelességi hiányt.
Az előcsarnokban volt egy értékes, egyedi műalkotás: Jankovits Gyula Libatolvaj című szobra. Ezt bájos, carrarai márványból készült zsánerszobrot, amely libákat megragadó parasztfiút ábrázol, 1911-ben állították fel az előcsarnok déli, magasabb padlószintű részén, a Munkácsy-terembe vezető ajtótól jobbra. Maga a szobor a Királyi Palota számára készült néhány évvel korábban, és eredetileg a krisztinavárosi szárny lépcsőházának első emeleti pihenőjén állították fel, de hamarosan áthelyezték ide. Ezt az egykori elhelyezést mutatja egy gyönyörű képeslap, amely Rabati Magda történész-kutató mindmáig kiadatlan palotaalbumában maradt fenn:
A lap a kordonnal védett szobor mellett jól mutatja a terem e zárt sarkának más képeken nem nagyon látható részleteit: a szobor fölötti domborműves mezőt antik trófeákkal, a jobboldali fal vakívét és a mellette lévő, díszes oldalajtót, a Zellerin gyár által szállított 14 darab bronz falikar egyikét, amelyekről azt is tudni lehet, hogy galvanizált aranyozást kaptak. Ráadásul ennél a bepillantásnál jobb fénykép a Munkácsy-teremről sem lesz.
Nagy szerencse, hogy a Libatolvaj megvan. Az ostromban súlyosan megsérült, letört a fiú és a két liba feje, de a torzót nem dobták ki, mint annyi más műalkotást, hanem évtizedekig hányódott a Budapesti Történeti Múzeum kőanyag-depóniájában. Végül a Budapest Galéria udvarán találtak rá 2016-ban a tuják alatt eldugva, és egy évig tartó gondos munkával restaurálták, kiegészítették. Azóta a múzeum állandó kiállításán látható, de ha az előcsarnok újjászületik, a szobor visszakerülhet az eredeti helyére.
A belső tér összes lényeges helyiségének sorra vétele rávilágít, hogy az északi pavilon tulajdonképpen olyan szerepet töltött be, mint egy nagy opera nyitánya: valóban csak a felvezetést jelentette a tényleges attrakcióhoz. Önmagában is elegáns, gazdagon díszített volt ez a néhány helyiség, de a palota egészét tekintve nem tartoztak a legfontosabbak, leglátványosabbak közé.
A jövő nagy kérdése éppen ez: meddig juthat el a hauszmanni állapot visszaállítása? Az eddigi kormányzati elképzelések az egész palota rekonstrukciójával számolnak. A projektet öt évig irányító Fodor Gergely kormánybiztost azonban áprilisbab váratlanul és indoklás nélkül menesztette Lázár János építési miniszter, miután alig két hónappal korábban áthelyezték a Várkapitányságot a fennhatósága alá (addig a Miniszterelnökséghez tartozott). Ez önmagában is hordoz bizonytalanságot, mint ahogy az is, hogy egy esetleges jövő évi kormányváltás után mi várható.
Egy biztos: a Kádár-korban a Munkásmozgalmi Múzeum számára felépített A épület teljes bontása után az északi pavilon újjáépítését semmilyen körülmények között nem lenne racionális döntés megakasztani.
A Királyi Palota nem maradhat csonka, a bemutatott rekonstrukciós tervek pedig hitelesek, alapos kutatómunkára épülnek.
A Várkapitányság nem tett közzé semmilyen képet az épületszárny nagy részét kitevő jelenkori használatú terekről, de a hozzánk eljutott információk szerint ezek a főemeleten elsősorban a látogatók kiszolgálását, fogadását szolgálnák, vagyis itt kapna helyet a palota központi jegypénztára, kávézója, mosdója. Egy ilyen bejárati fogadótér ma nagyon hiányzik az egész komplexumból, és nem nagyon képzelhető el neki jobb hely, mint az újra megnyíló Szent György téri főbejárat mögötti épületrész.
A jelenlegi tervek az északi pavilon földszintjén kiállítóterekkel számolnak, amelyeket az egykori északi lépcsőház helyén kialakított új lépcsőn lehetne megközelíteni (természetesen lefelé és nem felfelé haladva, ellentétben a hauszmanni állapottal). A második emeleten irodák lennének, vagyis a nagyközönség elől csak ez a soha közfunkciót nem kapott szint lenne elzárva.
A rekonstruált udvar és az előcsarnok nyilvánvalóan önmagában is megállja a helyét mint egyfajta embrionális palotamúzeum (első szakasza) – de természetesen jó lenne a mai B épületben újabb rekonstruált helyiségekkel folytatni ahhoz, hogy a nagy európai királyi palotákkal legalább összemérhető látnivalót kínáljon. Ennek minősége végső soron azon múlik, hogy az elindított rekonstrukció meddig jut el a dunai oldalon. Erről azonban ma nem kell semmilyen döntést hozni, hiszen még az északi pavilon eddig bemutatott tervei is csak a képernyőn léteznek. Megvalósításuk bőven ad feladatot néhány évre.
Nyitókép: az előcsarnokról közölt rekonstrukciós látványterv (forrás: Nemzeti Hauszmann Program)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
