Gyilkos kultúrharcban is sikeres kísérlet – a Szent István-terem nem lett giccs és nem is hiteltelen

·2021.08.27

Az augusztus 20-i giccsfelvonulás mellett kissé háttérbe szorult, hogy megnyílt a Budavári Palota elsőként rekonstruált épületrésze. Nemcsak a nevezetes Szent István-terem született újjá, hanem egy egész épületszárny pincétől a padlásig: részben hitelesen visszaállítva mindazt, ami a második világháború alatt és után majdnem teljesen elpusztult, részben viszont modern tereket létrehozva, ahol a rekonstrukciónak nem lett volna értelme. Járható út ez az egész hatalmas épület megújításához? A kísérlet eredménye alapján igen, még ha ennek a színvonalas szocmodern belsők eltűnése is az ára. Hauszmann 120 évvel később újra győzni látszik.

Napok óta hosszú sorok kígyóznak az Oroszlános udvarban a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) bejárata előtt, az előregisztrációs időpontok már a nyitás előtt megteltek: rengetegen kíváncsiak az újjászületett Szent István-teremre, a Budavári Palota elsőként helyreállított szobájára. A vári rekonstrukciókat a Nemzeti Hauszmann Program indulása óta heves vita övezi, aminek az indítólövését 2016-ban adta le három szakember, Csomay Zsófia építész, Lővei Pál művészettörténész és Schneller István építész-urbanista, akik kiléptek a program előkészítésével megbízott szakmai testületből. Csomayék „a Horthy-korszak jelentés nélküli kulisszáinak, esetenként egyenesen idétlen építészeti megoldásainak” újraálmodását szellemiségében is igencsak károsnak nevezték. A következő években a Várban elkészült két teljesen elpusztult épület, a Főőrség és Lovarda rekonstrukciója, miközben a vita a Telex hasábjain hullámzott tovább, de Salamon Gáspár György Péternek adott válaszával a Válasz Online-ra is átcsapott.

Ez volt az a György Péter-cikk, amelyben az esztéta a Budavári Palotát már nem is horthysta épületnek nevezte, mint Csomayék, hanem a nürnbergi Reichsparteitagsgeländéhez hasonlította, vagyis echte náci szimbólummá minősítette – nem tudni, milyen alapon. A Budavári Palota egyrészről tehát a legfontosabb nemzeti szimbólumunk az Országház mellett, évszázadok óta a magyar államiság jelképe, másrészt az Országházzal ellentétben olyan gyilkos, engesztelhetetlen kultúrharc örvénylik körülötte, amely láthatólag semmit sem csitult 1948 óta, és a nyelvezete, érvkészlete sem változott. Ebben a helyzetben nem a közmegegyezés döntött arról, hogy alapjaiban írható felül a háború utáni, csak az 1980-as évekre befejeződött szocialista kultúrfellegvár-helyreállítás, mivel közmegegyzés nem teremthető: a régóta lappangó, de inkább csak álmodozásnak nevezhető rekonstrukciós szándékot a kormányzati döntés teszi valósággá, hasonlóan ahhoz, ahogy a Kossuth téren megtörtént az 1945 után ledöntött képzőművészeti alkotások rekonstrukciója.

A korábban átadott részek a palota közvetlen környezetéhez tartoztak, a déli összekötő szárny (és benne a Szent István-terem) viszont a főépület egy darabja: ezzel vette kezdetét magának a palotának az újraalkotása. Nem véletlenül nevezték a tervezők, ötletgazdák kísérleti projektnek, ami igazolhatja a szándék megvalósíthatóságát az egész épületre vonatkozóan. Lehetett volna elrettentő példa is, ha giccs vagy hiteltelen dolog születik, de nem ez történt: a Várkapitányság által lebonyolított rekonstrukció lenyűgöző odafigyeléssel és gondossággal, a legapróbb részletekre kiterjedő átgondoltsággal valósult meg. Aki hisz abban, hogy a Budavári Palota 20. század eleji állapota rekonstrukcióra méltó, azt az eredmény meggyőzheti, hogy ehhez megvan a szükséges tudás  innen szándék és pénz kérdése, hogy az egész épület újjászülessen. 

hirdetés

Szándék egyelőre van a folytatáshoz, mivel a Magyar Nemzeti Galéria által kiürített, korábban a Munkásmozgalmi, majd a Ludwig Múzeumnak otthont adó A épületszárnyban már zajlik az előkészítő falkutatás a rekonstrukció következő fázisához. Ez az épületrész a második világháború utáni helyreállítás során kívül-belül felismerhetetlenül átalakult, Hauszmann Alajos-féle eredeti állapotára szinte nem is emlékeztet, még alapformáiban, kubusában sem. Visszaállítása sokkal nagyobb léptékű beavatkozás lenne, mint a déli összekötő szárny rekonstrukciója, amely egy kicsi, jól lehatárolt épületrészt érintett.

Európa jelentős fővárosai közül Budapest az egyetlen, ahol nincs reprezentatív enteriőrökkel rendelkező egykori uralkodói rezidencia. Londontól Rómáig, Lisszabontól Varsóig mindenhol megtaláljuk ezt a műfajt, kivéve néhány kisebb városkát, ahol soha nem volt uralkodói székhely (mint Bern vagy Ljubljana). Budapesten azonban a volt Királyi Palota enteriőrjeit a második világháború utáni helyreállítás teljes egészében eltörölte (egyetlen kripta kivételével), miközben magát az épületet kívülről csak leegyszerűsítette. Ez egészen egyedülálló állapot, és a palotában elhelyezett kulturális intézmények szocmodern belsőivel együtt megtestesíti a Kádár-kor emlékezetpolitikai kompromisszumát.

Ha megállunk a Történeti Múzeum második emeletre vezető lépcsőjén, és visszanézünk, ennek a kompromisszumnak a friss megbomlását látjuk: mintha egy időhasadékon át megnyílna a múlt, és szinte félbevágva tárulnak fel az egykori palota fehér stukkós szobái, kísérteties újszerűségben, mintha csak most vonultak volna le Hauszmann munkásai. Ez az élmény valójában sokkal többet elmond a palota mostani állapotáról, mint maga a Szent István-terem, amely zárt ajtókkal tökéletes illúziót nyújt. Már most olyan, mintha mindig is ott lett volna, és nem csak fekete-fehér fotókról ismertük volna egész életünkben.

A helyreállított előszoba feltárulása a BTM lépcsőjéről (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A déli összekötő szárny vagy nyaktag a Mária Terézia kori barokk palota déli szárnya és az Ybl-Hauszmann-féle krisztinavárosi bővítés között helyezkedik el; ahogy a neve is mutatja, összeköti a régebbi és az új épületrészt, mai funkciójukban a BTM-et és az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK). A nyaktag mindössze három tengelyes, mindkét irányban diadalkaput idéző, neobarokk kőhomlokzattal, amit Hauszmann Alajos tervezett. A földszinten kocsiáthajtó kötötte össze az Oroszlános udvart a déli várterasszal, ezt a kaput eredetileg Távírdai kapunak nevezték, mivel itt volt a palota távírdahivatala. A kapu két oldalán (az Oroszlános udvar felől) a Háború és a Béke bronzszoborcsoportját állították fel, ezek a palotát több alkotással is díszítő Senyei Károly szobrász munkái. A középtengelyt erkély, korinthoszi oszloppárok és a tetőszinten attikafal emeli ki, a belső udvarra és a Tabán felé néző két homlokzat eredetileg majdnem teljesen egyforma volt. Az ablakok keresztosztója kicsit hullámzik, ami játékosságot csempész a komoly, méltóságteljes barokk formák közé. Az épületrész kétemeletes, a dísztermek itt is az első emeleten voltak, mint mindenhol az épületben, a második emelet szobái alárendelt funkciót töltöttek be. A keskeny nyaktagban nem fért el sok helyiség, a Tabán felé néző oldalon volt/van a Szent István-terem és egy fehér stukkós előszoba, az Oroszlános udvarra néző három ablak mögött folyosó futott végig.

A déli összekötő szárny első emeleti alaprajza, balra a Cercle-terem (tervrajz: MÉM-MDK Tervtár)

A nevezetes Szent István-teremnek kötetnyi irodalma van. Szenzáció volt már a maga idejében is, a magyar iparművészet kiemelkedő remekművének tartották, de létezése első éveiben elvált a palotától: kétszer is összerakták külön, és bemutatták a nagyközönségnek. Először Thék Endre műbútorasztalos budapesti gyárában (itt tekintette meg Ferenc József), majd az 1900-as párizsi világkiállításon, mire végül 1902 elején „bekerült” a palotába, véglegesnek szánt helyére. A Szent István-terem egyike volt a Budavári Palota három úgynevezett történeti termének a Hunyadi Mátyás- és a Habsburg-teremmel együtt. Ezek a termek egészen különleges helyet foglalnak el az európai historizáló enteriőrművészet történetében, mégpedig azért, mert kilógnak abból a keretből, hogy milyen helyiségeket volt szokás kialakítani egy uralkodói palotában. Egy fejedelmi rezidencia termei kétféle funkciót láthatnak el: a díszesen kialakított szobák egy része az uralkodócsalád félnyilvános élettere, másik részük a fejedelmi reprezentációnak (bálok, díszebédek, fogadások) adott keretet (ezen túl természetesen minden palotában voltak még vendéglakosztályok, kiszolgáló helyiségek, konyhák, raktárak stb.).

Igaz ez a budai Királyi Palotára is, amely a nagy európai rezidenciák közül utolsóként nyerte el végleges formáját a 20. század első évtizedére Hauszmann Alajos tervei nyomán. A három történeti terem viszont olyasféle díszterem volt, amelyek eredendően „múzeumi” funkcióra épültek. Ha magát a Szent István-termet nézzük, ennek a szobának mindig is az volt a fő feladata, hogy a látogatók megcsodálják gazdag pompáját, és ezt kezdettől fogva meg is tehették, mert része volt a palota látogatók számára megnyitott útvonalának (1904-ben 30 krajcár volt a körsétajegy ára, és a dísztermek egészen az épület pusztulásáig, 1944-ig látogathatók maradtak; a termet rendszeresen megmutatták a magasrangú külföldi vendégeknek is). Ebben a szobában még elméletileg se lehet nagyon mást csinálni, mint álmélkodni. Hauszmann a szomszédos krisztinavárosi királyi lakosztályokat felvezető Circle-terem előtti „gyülekező teremnek” szánta, vagyis afféle díszes előszobának, ahol a vendégek várták, hogy megnyíljon az ajtó, és elkezdődjön a fogadás, ahol az uralkodóval kötetlenül társalogni lehetett (ez a circle). A történeti termeknek valódi használati funkciójuk tehát nem volt, Hauszmann megfogalmazása szerint „ilynemű terem nem szolgálhat lakás czéljára, hanem csak indifferens jellegű, időleges tartózkodásra szánt helyiség lehet”.

A Távírdai kapu és az Oroszlános udvarra néző homlokzat eredeti állapota

Ez a három terem nyugodtan lehetett volna bármilyen historizáló középületben, de azáltal, hogy a Királyi Palotában voltak, Hauszmann az épület szimbolikus hiányosságaira keresett megoldást. A dualizmus idején az emlékezetpolitikai csaták a Habsburg dinasztia történelmi szerepe és a magyar függetlenségi hagyomány körül dúltak. A palota egyszerre volt a király magyarországi rezidenciája, tehát ízig-vérig Habsburg épület, és a magyar államiság Mátyásig, az Anjoukig és az Árpádokig visszavezethető jelképe. Csakhogy azok az eredeti középkori épületrészek, amelyek kézzelfoghatóvá teszik az épület régi magyar (értsd: nem Habsburg) múltját, a dualizmus idején még a föld alatt rejtőztek. Hauszmann érezte, hogy a palotába valamiképpen bele kell csempészni ezt a réteget, de egyben a dualizmus hivatalos történelemszemlélete jegyében össze is kellett simítani a régi magyar múltat az annak szerves folytatásaként felfogott Habsburg-korral és a jelennel: ezt szolgálták a történeti termek, amelyek elvezettek az államalapító Szent Istvántól az Árpádok leszármazottjának tekintett Ferenc Józsefig, a palota használójáig. Mindez arra is figyelmeztet, hogy ezt a díszes, de viszonylag kis szobát félrevezető önmagában nézni, mert a Szent István-terem semmilyen értelemben nem volt a Budavári Palota legfontosabb terme, viszont az enteriőr egykori kontextusában jelképes funkciója volt, amit a másik két történeti teremmel és a többi díszteremmel együtt lehetett értelmezni.

A történeti termek ötletét egy Hauszmann számára tulajdonképpen zavaró közbeavatkozás adta: Zsolnay Vilmos pécsi porcelángyáros 1897-es felségfolyamodványa. Zsolnay a királyhoz címzett levelében ajánlkozott, hogy a párizsi világkiállításra épít egy szobát, ami a rendezvény után a palotába kerülhet:

„kegyeskedjék nekem megengedni, hogy az újonnan épülő királyi várpalotában egy magyar stílú szobát égetett agyagból a saját tervem szerint egészen berendezhessek.”

Hauszmann ezt természetesen nem engedhette. A palotának ő volt a főtervezője, oda más nem tervezhetett az enteriőr egységét megbontva, különösen nem magyar stílben, amivel kapcsolatban Hauszmann-nak fenntartásai voltak. A magyaros szecessziós forma, ahogy ezt akkoriban Lechnerék elgondolták, szerinte nem létezett, és a palotába legfeljebb magyar eredetű ornamentikát volt hajlandó beengedni, erősen kontrollált módon.

Zsolnay ötletére válaszul állt elő a történeti termek gondolatával, és meg is rajzolta őket, a porcelángyárosnak pedig csak annyi teret hagyott, hogy gyára elkészíthette a Szent István-terem monumentális, 4,7 méter magas, 611 darabból álló majolikakandallóját, amit Strobl Alajos szigorú tekintetű Szent István-mellszobra díszített. Zsolnay különleges szaktudására Hauszmann főleg az alkalmazott díszítőművészet területén tartott igényt: majolikából készültek a mennyezeti fagerendák közötti díszcsempék, és azok az egészen különleges pirogránit képek, amelyek Roskovics Ignác olajfestményei nyomán készültek, és Árpád-házi királyokat és szenteket ábrázoltak (két további kép az ajtók fölött Szent István megkoronázását és a kereszténység hirdetését jelenítette meg). Különös nehézséget jelentett, hogy az agyaglapokra kékes és szürkés színű pépekkel kellett festeni, és a színek csak a kiégetés után váltak láthatóvá (az összetett technológia nem is terjedt el Magyarországon).

Mindez a pirogránit lapok mostani rekonstrukciója során is hasonló kihívást jelentett, ráadásul ma már bizonyos anyagokat nem lehetett használni a mérgezőségük miatt. A Szent István-terem újjáalkotása során a kandallót és a kerámiaelemeket ismét a pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra készítette el, a képeket pedig Ódor Bence István festőművész rajzolta meg, akit azért választottak ki a feladatra, mert fotorealisztikus festmények alkotójaként nagy gyakorlattal rendelkezett a pontos másolásban. Roskovics eredeti olajfestményei szerencsére megmaradtak a Nemzeti Galériában, így nemcsak archív fotókra kellett támaszkodnia.

Kálmán király pirogránit portréjának rekonstrukciója (fotó: Várkapitányság)

A Szent István-teremben a sok majolika ellenére mégsem a kerámia, hanem a fa az uralkodó anyag. Az egész szobát meglehetősen nehézkes neoromán stílus jellemzi, modernebb díszítőmotívumokat csak a Zsolnay-csempéken fedezhetünk fel. Az összhatás konzervatív és németes, ez megfelelt Hauszmann ízlésének. Az építész az egész palotában ragaszkodott hozzá, hogy mindent magyar mesterekkel készíttessen el, mert úgy vélte, hogy ettől lesz az épület igazán a nemzet közös alkotása. A Szent István-teremben a diófa falburkolatot a kor legsikeresebb műbútorasztalosa, Thék Endre, az aranyfonalas brokát tapétát a Haas Fülöp és Fiai aranyosmaróti gyára, a függönyöket és a kárpitozást Gelb M. és fia, az intarziás tölgy-amerikai dió-mahagóni parkettát Neuschloss Marcel és Ödön, csillárokat Kissling Rudolf és Fia, a vasalatokat Jungfer Gyula, az izzókat a Tungsram szállította. Csupa olyan cég, amely részt vett a korszak nagy köz- és magánépítkezésein az Országháztól az Igazságügyi Palotáig.

A terem újraalkotásakor gyakorlatilag sikerült megvalósítani Hauszmann álmát, és ismét csupa hazai mesterrel dolgozni, jórészt olyan cégekkel, amelyek az elmúlt évek műemlék- és kastélyfelújításain szereztek rutint. A palota enteriőrjeit ilyen minőségben nem is lehetett volna húsz-harminc évvel ezelőtt újraalkotni, mert ez a fajta szaktudás akkoriban hiányzott. Egyetlen téren volt hiány most is, de ez már Hauszmann-nak is okozott némi gondot: a textilmunkáknál. Annak idején a Haas cég milánói mesterek segítségét kérte a tapétához, Gelb pedig francia importot vett igénybe az aranyhímzésekhez. Most egy pécsi vállalkozás toborzott európai teamet a textilek legyártásához, a függöny selymét egy elzászi üzem állította elő, bojt- és paszomántkészítőt pedig Münchenben találtak. Rostás Péter művészettörténész, aki több mint egy évtizede dolgozott a terem rekonstrukciójának előkészítésén, úgy fogalmazott, hogy az európai iparművészet történetében talán utoljára volt lehetséges ennyire precízen újraalkotni az eredeti szövetstruktúrákat és mintákat. A maximalizmus minden apró részletre kiterjed, például a csillárok újragyártott gömbizzói ugyanolyan apró cseppben végződnek, mint ahogy a régi fényképeken látható. Angyal Tibor építész tervező arra a kérdésre, hogy volt-e olyan részlet, amit hiteles adatok híján nem ismertek biztosan, mindössze egy eldugott, ferde felületet mutat a kandalló csempehátfalán, ami semmilyen fotón nem látszott, meg egy faragást a kandalló fölötti gerenda közepén. (A kapcsolódó terek, vagyis a folyosó és az előszoba dekorációja is jól rekonstruálható volt, de itt több volt a hiányzó részlet. Ezeket Baliga Kornél rajzolta meg, aki többek közt a Lovardán és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában oldott meg hasonló problémákat.)

A déli összekötő szárny közvetlenül az ostrom után a Tabán felől a Szent István-terem két sérült ablakával (fotó: Fortepan/dr. Kramer István)

A Szent István-terem a Királyi Palota azon helyiségei közé tartozik, amelyek ténylegesen az ostromban pusztultak el, bár pontosan nem lehet tudni, hogyan. A déli összekötő szárnyat bombatalálatok érték, és kiégett, dr. Kramer István 1945 tavaszán készült felvételén látszik kívülről a Szent István-terem két erősen sérült ablaka. A terem eredeti berendezéséből szinte semmi nem maradt fenn, két apró kivétellel: a kandallóból egy csempedarabot hazavitt a romeltakarítást végző Középületépítő Vállalat egyik mérnökének a kislánya, az egyik függöny jobb oldali csíkját pedig 1981-ben Martin Ferencné gróf Bethlen Klára ajándékozta az Iparművészeti Múzeumnak (nem tudni, hogyan jutott hozzá). Ez a két megőrzött töredék segítette a mostani alkotók munkáját, de szerencsére ennél többre is támaszkodhattak: az eredeti Roskovics-olajképekre, a kerámiaelemek próbaégetési darabjaira, amelyek a Zsolnay-gyárban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban maradtak, a Szent István-büszt próbaégetésére és a Haas-féle selyemtapéta három megmaradt darabjára (az eredeti mintadarabok még annak idején az Iparművészeti Múzeumba kerültek). A rengeteg archív fotóval együtt ez bőven elég volt.

A palota sok más részéhez hasonlóan a déli összekötő szárnynak is teljes átépítés lett a sorsa az 1952-ben megkezdett helyreállítás során. Az Oroszlános udvar felőli homlokzat keveset változott, csak az attikát verték le, és a fakaput cserélték a BTM modern bronz-üveg bejáratára. A tabáni oldalon viszont megsemmisítették a hauszmanni architektúrát, és ötablakos, vakolt, szocbarokk homlokzatot alakítottak ki. Mivel a déli oldalon kiásták az addig földdel feltöltött középkori nyugati zárt udvart, a kocsiáthajtó is megszűnt: a kapun kilépve egy keskeny terasz után több méter mély szintkülönbség jött létre, amit egy vasbeton lebegő lépcsővel hidaltak át. Az épületszárny az 1967-ben megnyílt Budapesti Történeti Múzeum része lett, a földszinten a múzeum előcsarnoka, büféje és ruhatára, az első emeleten társalgó (a metszettár kiállítótere), munkaszobák és egy raktárhelyiség, a második emeletén könyvraktár kapott helyett. A födémet mindkét szinten karcsú vasbeton pillérekkel támasztották alá, a közfalakat teljesen eltüntették  a palota eredeti belső kialakításának nyoma sem maradt. Legalábbis látszólag.

A múzeum belső tereit Németh István tervezte szocmodern stílusban; a földszinti előtér, valamint a társalgó (metszettári kiállítótér) a 60-as évek legszebb hazai alkotásai közé tartoztak. Az előtérben nemes anyagokat használtak, tardosi vörös mészkőt a padlóhoz, süttői lapokat a falakhoz és a pillérekhez, a mennyezetet két csurgatott üvegprizma-mező között Kiss Kovács Gyula régészeti témájú gipszplasztikája díszítette. A társalgót politúrozott mahagóni faburkolattal és Domonkos Géza által tervezett, fémvázas, bőrbevonatú modern bútorokkal látták el. A maga módján ez is reprezentatív enteriőr volt, még ha furcsa, feloldhatatlan ellentétben is állt az épület külsejével, amit az egyszerűsítés sem fosztott meg a palotajellegétől.

Ilyennek ismertük az épületrészt ötven évig, és semmi nem utalt rá, hogy az eredeti belső architektúrából a szocmodern enteriőr alatt bármi megmaradhatott. A Szent István-terem újjáalkotásának gondolata a Hauszmann Programot megelőzően fogalmazódott meg a BTM-ben Rostás Péter főigazgató-helyettes kutatásai nyomán, aki már 2011-ben lobbizott ezzel az ötlettel, azzal érvelve, hogy a terem kis mérete és kivételesen jól dokumentált volta különösen alkalmassá teszi egy kísérleti rekonstrukcióra, ami „a BTM-en belül, a Budavár évszázadait bemutató kiállítás részeként reprezentálhatná a palota egy fontos korszakát”. A BTM-es tervek 2015-ben találkoztak Potzner Ferenc (KÖZTI) terveivel, aki a Hauszmann Program építészeti felelőseként kezdett dolgozni a palota egészének helyreállítási koncepcióján. Egy évvel később már megszületett a terem rekonstrukciójának terve, ami néhány válaszfal kibontásával megvalósítható lett volna a metszettár helyén. Csakhogy a terem a Tabán felőli oldalon helyezkedett el, ahol az eredeti hármas ablakosztást ötösre cserélték, ezért a belső újjászületését törvényszerűen követnie kellett az elbontott Hauszmann-féle kőhomlokzat helyreállításának is. A földszinten akkor még nem tervezték a Távírdai kapu és a kocsiáthajtó rekonstrukcióját, a múzeum előterét megtartották volna kortárs térként, de új pillérekkel megerősített födémmel. Már ebben a tervfázisban megszületett az az ötlet is, hogy a palota 1950-es években felszínre került pinceszinti falát áttörik a nyugati középkori udvar szintjén, és itt új bejáratot nyitnak, vagyis az eredetileg háromszintes nyaktag lefelé bővülve négyszintessé alakul.

Az öt évvel ezelőtti terv tehát sok tekintetben megelőlegezte a végleges, megvalósult változatot, de nagyon jelentős eltéréseket is mutat. Még mindig nem volt szó egy egész épületrész lehetőleg minden értékes egykori helyiségre kiterjedő rekonstrukciójáról, az újjáalkotott Szent István-terem „1:1-es makett” lett volna, ami zárványszerűen ékelődik be a BTM modern terei közé. i

A fordulatot a 2019 áprilisában a Várkapitányság által elindított falkutatás hozta meg, ami két szinten is jelentős értékeket hozott felszínre. Az előtér szocmodern burkolatainak eltávolítása után kiderült, hogy a kocsiáthajtó két eredeti toszkán kőoszlopa és a gerendázat kapcsolódó része teljesen épen megmaradt a modern kapu betétje alatt. Az első emeleten pedig az egykori folyosó Hauszmann-kori stukkópárkányának és oldalfal-dekorációjának kerültek elő tekintélyes darabjai. Az épület tehát pont azokból a terekből őrzött meg eredeti részleteket, amelyeket a tervezők addig nem akartak helyreállítani. A 2019-es felfedezések egyrészt megmutatták, hogy olyan helyeken is lappanghatnak értékek az épületben, amit senki nem feltételezne: az egykori kibelezés ugyan majdnem teljesen eltüntetett mindent, de mégsem volt száz százalékos. Másrészt kiderült, hogy zárványszerűen helyreállított, kiemelkedő termek helyett érdemesebb teljes enteriőrsorok újjáalkotásában gondolkodni, mert a palota egykori alaprajzi beosztása, közlekedőinek, kisebb rangú szobáinak visszaállítása nélkül a rekonstrukció nem hoz létre hitelesnek érezhető, koherens épületet, és elszalasztott lehetőség marad.

Az ötablakos szocbarokk és a helyreállított Hauszmann-féle homlokzat a tabáni oldalon (forrás: Várkapitányság)

Az első emeleten így nemcsak a Szent István-terem, hanem az előszoba és a folyosó rekonstrukciója is megtörtént. Ezek a terek neobarokk fehér vakolatdíszítést és fehér faburkolatot kaptak – a gondosságot jelzi, hogy a meszes festésű falakat olyan viaszos kezeléssel látták el, ami kicsit zsírosabb, stukkószerű hatást kölcsönöz (a Hauszmann által alkalmazott régi eljárást négy próbafelületen tesztelték le). A folyosó négy sárgaréz falikarja közül három váratlanul előkerült a Várkert kioszkból, így csak a negyediket kellett hiteles másolatban elkészíteni. A két kapcsolódó helyiség barokk díszítéseit nem aranyozták ki, mivel a fotók erre  a Szent István-teremmel ellentétben  nem adtak egyértelmű bizonyítékot. Bátor döntés volt, hogy az előkerült eredeti falrészleteket megtartották, és befoglalták a helyreállított folyosóba. Az ütött-kopott, megviselt foltok, párkánytöredékek nem szépek a szó hagyományos értelmében, de a legfontosabbat adják meg a helyreállításnak: a hitelességet. Azt, hogy amit látunk, nemcsak minden részletében olyan, mint az eredeti, hanem részben maga az eredeti. A gesztus azt is üzeni, hogy ebben a sokat szenvedett épületben, amelynek megmaradt részeit is kíméletlen barbársággal romboltak szét ideológiai okokból a háború után, semmit nem szabad eltüntetni, leverni, amit a véletlen megkímélt.

A Szent István-terem, mint már jeleztük, eredetileg a királyi lakosztályhoz tartozó Circle-terem előtere volt. Ennek helye az OSZK épületrészébe esett, de a mostani helyreállítás során elköltöztették innen a könyvtári irodákat, és a helyükön modern kiállítóteret alakítottak ki, ahol a neves kortárs képzőművész, Havadtőy Sámuel Szent István intelmeire reflektáló, tíz ajtóból álló installációja, a Nyugati bejárat látható. (A Gulyás Gábor kurátor által jegyzett kiállítás másik két kiemelkedő értéke a zágrábi székesegyház kincstára által kölcsönzött, hatalmas barokk Szent István-herma, amely eddig mindössze egyszer, egy 2013-as székesfehérvári kiállítás alkalmával járt Magyarországon, valamint Aba-Novák Vilmos egy 1938 óta magángyűjteményben lappangó temperaképe, Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának.) A Circle-terem rekonstrukciójára csak akkor kerülhet sor, ha a munka egyszer a krisztinavárosi szárnyban folytatódik, mert itt jelenleg a födém sincs jó helyen.

A zágrábi Szent István-herma

Az összekötő szárny földszintjén a tervezett üvegajtók helyett visszaállították az eredeti fakapukat, és köztük a két megmaradt oszlop, valamint a Hauszmann-féle alaprajz alapján egyértelműen rekonstruálható kocsiáthajtót. A bejárat két oldalán nyíló folyosószakaszokról nem maradt fenn információ, de ezek vizuálisan egy teret alkotnak a kocsiáthajtóval, ezért historizáló stílusban tervezték meg őket. A többi kapcsolódó tér, a kávézó, az ajándékbolt és a múzeumi előtér viszont kortárs kialakítású, akárcsak az egész második emeleti kiállítótér (bár itt előkerült egy nagyon izgalmas eredeti részlet: a barokk palota egyik 18. századi külső ablaka, amit még Hauszmann falazott be, amikor az összekötő szárnyat a régi épülethez hozzáépítette). Így állt elő a helyreállított régi és a kortárs részeknek az a keveréke, amit annyi műemléki helyreállításból ismerhetünk: az épület egykori tereinek értékeit egyenként mérlegelve születik döntés arról, hogy mit érdemes és mit nem érdemes visszaállítani, de a rekonstruált terek összefüggő rendszert alkotnak, az új funkciók pedig azokon a részeken kapnak helyet, amelyek eredetileg kevéssé voltak értékesek. A palotára sokszor mondták, hogy sajátos sorsa miatt rendhagyó műemlék. A legnagyobb dicséret, ami az összekötő szárny helyreállításáról elmondható, hogy a végén egy egészen normálisnak látszó műemlék állt elő  egy történeti épület, amivel végre tisztelettel bántak.

De azért semmi nem hibátlan. Az Oroszlános-udvar felőli homlokzat visszaállított attikája fölött két csúnya szamárfül meredezik: téglából rakott kémények. Ezek nem voltak ott sem Hauszmann idejében, sem a szocialista helyreállítás után, és csúnyán megtörik a homlokzat egyébként tökéletes harmóniáját. A kéményeket egyelőre muszáj volt itt elhelyezni, de jelzik, hogy a jövőben érdemes lesz nem ennyire kis darabokban haladni a helyreállítással  a krisztinavárosi szárnyban kialakítható lenne a fűtési rendszer anélkül, hogy ilyen zavaró helyeken kémények jelennek meg (ez egyben azt is jelenti, hogy a két béna kéményt akkor lehet majd elbontani, ha az OSZK-val folytatódik a projekt).

Két szamárfül az attika fölött: a kémények megjelenése kedvezőtlenül változtatta meg a homlokzatot (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Aggodalomra ad okot a nyugati középkori udvar sorsa is. Itt egyelőre jó dolgok történtek: megtörtént a lebegő lépcső bontása és az új látogatói bejárat megnyitása a pinceszinten, ahonnan lifttel mehetünk fel a kocsiáthajtóba. A gépészettől megtisztított, vastag falakkal kamrákra osztott pincetérben ruhatár és mosdó kapott helyett, de egy középkori fal is előkerült, egy befalazott ív pedig mutatja, hogy a földalatti bemutatótér továbbépíthető az Oroszlános udvar alá, ahol jelentős középkori emlékek rejtőznek. Ugyanakkor évek óta szerepel a tervekben a nyugati udvar lefedésének a gondolata, vagyis a palota körül a 20. század eleji teraszszint helyreállítása.

A fémterasz ideiglegnes megoldás, de jobb lenne megtartani véglegesnek, a nyugati udvar lefedése elfedné az értékes középkori részleteket (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Csakhogy a nyugati középkori udvar esetében sokkal értékesebb, amit az 1950-es évek ásatása felszínre hozott, mint ez az egykori terasz. A mostani, ideiglenesnek szánt fémterasz a kocsiáthajtó kapuja előtt valójában a legjobb megoldás, amiből semmi más nem hiányzik, mint a körüljárhatóság megteremtése minimális beavatkozással a dunai terasz felé. Az Anjouk és Luxemburgi Zsigmond palotáját övező, 14. századi erődrendszert minél teljesebb és hitelesebb állapotban kellene megtartani, megteremtve azt a harmóniát a két korszak között, amit a Hauszmann-féle palotával kapcsolatos ellenszenv miatt az 1950-es, 1960-as években nem tudtak létrehozni. A Csikós és a Hunyadi udvart összekötő Hauszmann-rámpa jelenleg zajló rekonstrukciója abból a szempontból kifejezetten rossz példa, mivel itt újra 19. század végi klinkertégla köpenyezés alá rejtik az erődfalakat. Márpedig a Vár középkorán nem lenne szabad leverni a szocialista helyreállítás hibáit, és ez különösen igaz a falszorosokban rejtőző kertekre, ahol a középkor hangulata a legteljesebben maradt meg Budán.

*

Nyitókép, képszerkesztés: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult