Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. február 13-án ért véget a második világháború egyik leghosszabb városostroma: Budapest romokban hevert. A Bécsi kapu téri evangélikus templom alatti óvóhelyen háromtucat ember majd’ két hónapot töltött. Köztük volt a fiatal Bagár Iván segédlelkész, aki családját vidékre küldte, de ő szolgálati helyén maradt. Nemrég felfedezett kéziratos naplója és az abból rendezett kiállítás nemcsak az ostromban szerzett sérülésébe belehalt papnak, de a felfoghatatlan gyötrelmeket kiálló vári lakosoknak is emléket állít.

Mit jelentett „tisztes őrizetbe” kerülni és hogyan veszett el a becsület a törvényszolga kezei között? Kik vehettek leégett házhelyet Buda ostroma után a Várban, és kik éltek a Tabán fecskefészkekként egymáshoz tapasztott viskóiban? Milyen volt az élet a kertvárosi jellegű Teréz- és Józsefvárosban? És hogyan lehetett átjutni a Dunán Európa egyik legnagyobb piacára, amely miatt olykor harmincezer fő is nyüzsgött a szűk pesti utcákon? Géra Eleonóra történész válaszol.

Hosszú hányattatás vár a Hadtörténeti Múzeumra, amit azért költöztettek ki Kapisztrán téri épületéből, mert Szalay-Bobrovniczky Kristóf miniszter mindenképpen a Budai Várba akart költözni. A múzeumot csendben bezárták, azóta szétszórt telephelyeken, időszakos kiállításokkal működik, és a jelek szerint hosszabb időre Székesfehérvárra kerülhet. A vidékre költöztetés ellentétes az alapítói szándékkal, valamint a múzeum érdekeivel is. Ilyen banális okból még nem nagyon tettek tönkre fontos nemzeti kulturális intézményt.

Megújult a Budai Vár egy részlete, a Csikós-udvar északnyugati sarkán álló, Karakas budai pasáról elnevezett torony. Csak egy torony, de benne van az egész vári probléma: olyan sok alakváltozást élt meg az elmúlt másfél évszázadban, hogy a történetén keresztül megérthető, a Budai Várban szinte semmi nem az, aminek látszik. Minden egyes elem összetett elvi és gyakorlati problémák elé állítja azokat, akik az épületegyüttes újabb, nagyszabású átalakulásáról döntenek. Tökéletes megoldás ezúttal nem született.

Toronydaruk erdeje jelzi, hogy gőzerővel zajlik a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítése. Van köztük több egykori minisztérium, hivatali épület és magánpalota is. Amiben közösek, hogy a második világháború után mindegyiket azért bontották le, mert úgy látták, hogy túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is. Most, hogy betonvázuk lassan az eredeti magasságban tornyosul, újra átélhetővé válik, miért tartották ezeket a 20. században a Vár megrontóinak. Bónusz: a monstrumokhoz ragaszkodnak ugyan, de csak addig, amíg nem a miniszterelnök hivatala elé kellene építeni. Onnantól már nem olyan fontos a sokat hivatkozott hitelesség sem.

A Táncsics utca 1. szám alatti egykori OMF székház a magyar műemlékvédelem nagy korszakának jelképe volt, erényeivel és hibáival együtt. Az intézmény megszüntetése után öt évvel az állam most eladta a sokat látott palotát, ahol egykori Carl Lutz svájci alkonzul dolgozott a budapesti zsidóság megmentésén, majd évtizedekig várak, templomok, régi házak rekonstrukcióját tervezték a legjobb hazai szakemberek. A 70-es évek kiemelkedően színvonalas belsőépítészeti alkotására minden bizonnyal kibelezés vár.

A Hauszmann-féle állapotokat itt csak részben lehetett helyreállítani, és ennek is nagy ára volt – az impozáns középkori erődrendszer eltakarása. Ami jó lenne, ha nem válna bevett gyakorlattá.

György Péter szelektíven válogat a budai Királyi Palota történetében, és nem hagy teret semmi más értelmezésnek, mint hogy az épület a Horthy-kor politikai szimbóluma, amit önkényes módon a nácizmus építészetével állít párhuzamba. Salamon Gáspár válaszcikke a műemlékvitához.