Toronydaruk erdeje jelzi, hogy gőzerővel zajlik a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítése. Van köztük több egykori minisztérium, hivatali épület és magánpalota is. Amiben közösek, hogy a második világháború után mindegyiket azért bontották le, mert úgy látták, hogy túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is. Most, hogy betonvázuk lassan az eredeti magasságban tornyosul, újra átélhetővé válik, miért tartották ezeket a 20. században a Vár megrontóinak. Bónusz: a monstrumokhoz ragaszkodnak ugyan, de csak addig, amíg nem a miniszterelnök hivatala elé kellene építeni. Onnantól már nem olyan fontos a sokat hivatkozott hitelesség sem.

A Táncsics utca 1. szám alatti egykori OMF székház a magyar műemlékvédelem nagy korszakának jelképe volt, erényeivel és hibáival együtt. Az intézmény megszüntetése után öt évvel az állam most eladta a sokat látott palotát, ahol egykori Carl Lutz svájci alkonzul dolgozott a budapesti zsidóság megmentésén, majd évtizedekig várak, templomok, régi házak rekonstrukcióját tervezték a legjobb hazai szakemberek. A 70-es évek kiemelkedően színvonalas belsőépítészeti alkotására minden bizonnyal kibelezés vár.

A Hauszmann-féle állapotokat itt csak részben lehetett helyreállítani, és ennek is nagy ára volt – az impozáns középkori erődrendszer eltakarása. Ami jó lenne, ha nem válna bevett gyakorlattá.

György Péter szelektíven válogat a budai Királyi Palota történetében, és nem hagy teret semmi más értelmezésnek, mint hogy az épület a Horthy-kor politikai szimbóluma, amit önkényes módon a nácizmus építészetével állít párhuzamba. Salamon Gáspár válaszcikke a műemlékvitához.