„Harminc éve szóltunk, hogy baj lesz” – vezető víztudós az Alföld kiszáradásáról
„A tét annyira nagy, hogy a víz kérdésének a nagypolitikában lenne a helye” – mondja a Válasz Online-nak Váradi József, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke. A veterán vízépítő mérnök szerint a kiszáradás elleni küzdelemben nem a vízügy, hanem a törvényhozás és az agrárium kezében van a kulcs, mert egyelőre „konkrét bírósági perek születnek abból, hogy mi visszatartjuk a vizet” a földeken. Megoldás az lehet, ha az állam érdekeltté teszi a gazdálkodókat a lecsapolások megszüntetésében. De hogyan? Min bukott el a belvízkezelés korábbi reformkísérlete? Mi legyen a Homokhátsággal? Nagyinterjú.
Nyári után téli aszály, balhé a zsilipek körül, új állami vízügyi program – év elején az egyik legfontosabb téma lett az ország és főleg a síkvidékek kiszáradása elleni küzdelem. Az ügy egyre forróbb: a vízmozgalmárok már személyesen Orbán Viktornak küldik a követeléseiket, a területért felelős államtitkár jogszabály-módosításokat és más érdemi lépéseket ígér, kutatók a tavalyihoz hasonló nyári szárazságtól tartanak. Nem szokványos, hogy a vízpolitika és az azt kiszolgáló ágazat az érdeklődés középpontjába kerül. Civilek, természetvédők rendszeresen hallatják a hangjukat, vízügyesek, vízmérnökök kevésbé, pedig most fontos igazán érteni, hogyan működik ez a világ. A lehető legavatottabb interjúalanyhoz fordultunk.
Váradi József a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, 2014 óta az Országos Vízügyi Főigazgatóság Vízügyi Tudományos Tanácsának elnöke. Egyetemi és doktori tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte, jelenleg az NKE Területi Vízgazdálkodási Tanszék címzetes egyetemi docense. Pályafutását 1974-ben a VITUKI kutatójaként kezdte, 1980 és 2003 között dolgozott a vízügyért felelős minisztériumokban főosztályvezetőként, főtanácsosként, volt vízügyi helyettes államtitkár (2002–2003). Volt a Bajai Főiskola docense, valamint az OVF-jogelőd VKKI főigazgatója.
×××
– Igaz, hogy a hetvenes években, amikor ön a vízmérnöki pálya felé fordult, ez volt az egyik legmegbecsültebb foglalkozás? Kiterjedt és erős szervezet, önálló minisztériumi háttér, rengeteg beruházás: így kell elképzelni?
– Hivatásválasztásként nem érzékeltem a vízügyi szakma különösebb népszerűségét, és bár pontos statisztikáim nincsenek, talán a Műszaki Egyetemen sem volt több érdeklődő, mint a gépész- vagy a villamosmérnöki karokon. Viszont kétségtelen, hogy az ágazatba és a szolgálatba kerülésnek volt egyfajta presztízse, mondhatni heroizmusa. Mégpedig az árvízvédekezés miatt: a vízügyes kint van a terepen, helytáll, tárgyal a hatóságokkal, döntéshozókkal, más műszaki területek embereivel. Tény az is, hogy akkoriban a vízügy nagyobb befolyással volt a kormányzatra. Talán túl naggyal is.
– Hogyhogy „túl naggyal”?
– Az ágazatnak az 1960-as, ’70-es években volt a legnagyobb hatalma, amikor az Országos Vízügyi Hivatalt Dégen Imre vezette. Az általa fémjelzett vízgazdálkodás állam volt az államban: kiváló politikai kapcsolatokkal, minisztériumi jogkörrel felruházva, az ágazat minden részére kiterjedő hatalommal bírt. Dégen többek között azt vallotta, hogy minden erővel a települések vízellátása felé kell fordulni. Ez volt akkoriban az egyik fő szocialista vívmány: legyen minden településen vezetékes víz, és minden lakos tudjon kádban fürödni. Miközben a szakma – annak legalábbis egy része – figyelmeztetett: lassan a testtel, mert ha vezetékes vízzel látunk el egyszerre egész térségeket, annak következménye lesz. Úgy hívják, hogy szennyvíz. Ha annak elhelyezéséről nem gondoskodunk, nagy baj lesz. A válasz csak legyintés volt; erre nincs pénz és egyébként is, ha víz folyik a csapból, „a dolgozót” más úgyse érdekli. Meg is lett az eredménye: a kommunális szennyvizek hazai elhelyezése ma is feladat.
Nagyjából 1000 településnek nincs szennyvíztisztítása, a működő tisztítótelepekről kikerülő vizek minősége pedig gyakran nem felel meg az előírásoknak.
Több mint ötven éve hurcoljuk ezt a problémát. Tény, hogy záródik az olló, a helyzet javul, de még mindig rengeteg a teendő.
– Ha a nagy szocialista tervezés buta és féloldalas volt is, lett azért tömegeknek vezetékes víz. Ez nem dicsőségpont az ágazatnak?
– Onnan indultunk, hogy a vízügy politikai kapcsolatai miatt állam volt az államban, és pártmegrendelésre még egy ilyen teljesen egyoldalú fejlesztést is végrehajtott. A vele szembeni averziók, vádak nem kis részben mind a mai napig abból fakadnak, hogy a dégeni vízgazdálkodás így működött. Persze igaz, hogy van még egy réteg, ami ennél is nagyobb fordulópont, és az egész szakma iránti érdeklődésre rendkívül negatív hatással volt: Bős–Nagymaros.
– Merthogy a Magyarország és Csehszlovákia között tervezett vízlépcsőrendszer megakadályozása a rendszerváltás szimbóluma lett?
– Sőt, már-már közérzületté vált, hogy aki vízlépcsőt akar, az kommunista, aki meg nem, az rendszerváltó. Pedig ez fájdalmas tévedés. Belülről ismerem ezt a világot, pontosan tudom, hogy a vízügyi szolgálatnak nem volt politikai elkötelezettsége. A cirkusz mindenesetre ahhoz elég volt, hogy meginduljon az ágazat hitelvesztése, megroppanjon az érdeklődés az egyetemi képzés iránt. Konkrétan kevesebben jelenkezetek ezután a vízépítő mérnöki karra.
– Gátat és víztározót máshol is építettek a szocializmus alatt, itt viszont a Dunakanyarba terveztek gigantikus vízügyi műtárgyat. Visszavonhatatlanul megváltoztatták volna az ország egyik szimbólumát, az Esztergom és Visegrád közötti folyószakaszt. Nem ez a fő baj?
– Magam is állítom, hogy Bős–Nagymaros esztétikailag rendkívül erősen kifogásolható, de ezt a vízügyi szolgálat is tudta. Hatalmas belső viták voltak. A koncepció hidraulikai, alapozástechnikai és hatékonysági szempontból kiváló volt; egy ilyen nagy műtárgyat tényleg a legjobb és a legolcsóbb helyen kell megépíteni. De végig ott volt a szempont, hogy a visegrádi Dunát nem rondíthatjuk el. És tényleg nem tehettünk volna ilyet. De mivel a terv készen volt, kialakult a tévképzet, hogy a vízépítő mérnök a természet ellensége.
– Nem igaz?
– Az ellenkezője igaz. Nem tud a pályán maradni, aki nem szereti a folyót, a tájat. Amikor kutatóként kezdtem ’74-ben, a főnököm előírta, hogy ha bármilyen vízfolyással, csatornával van dolgom, legyen az az első, hogy bejárom. Nem kocsival, nem terepjáróval, hanem csizmában, úgy, hogy végig lássam a vizet. A munkánk csakis természetszeretettel lehetséges és lehet sikeres.
hirdetés
– A vízügy célja mégis a természet megváltoztatása, eszközei pedig a beton és az acél.
– Mióta ember él a Földön, belenyúl a vizek rezsimjébe. Az utóbbi évszázadban ezt valóban a természettől idegen eszközökkel tette, de a módszerek mindig változnak. Viszont hadd cáfoljam a felvetését, jelesül, hogy a vízügynek önálló célja lenne bárminek a megváltoztatása, beton és acél műtárgyak építése. Nincs ilyen célja. Bős–Nagymaros megépítése sem volt célja a vízügynek.
– Akkor mije volt?
– A feladata, amit az állam adott neki. És a hajózásnak, az energetikának, az agráriumnak és egy sor másik szakterületnek. Csak amikor a problémák elkezdődtek és a társadalmi ellenállás kibontakozott, akkor mindenki kiszállt a vízügy mellől.
– Ha voltak viták az ágazaton belül Bős–Nagymarosról, miért nem vitték ki azokat a nyilvánosságba?
– Szokás mondani, hogy a vízügy félkatonai szervezet. Van benne igazság; ez az árvízi védekezések hozadéka. Ha jön a parancs, végre kell hajtani. Nincs duma. Ennek alapján nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ki lehetett volna vinni a belső vitákat. A leglényegesebb nem is az, hogy ki mit gondol belül egyik vagy másik beruházásról. Hanem az, hogy
a vízügy mindenkori megrendelője a magyar állam, melynek érzékelnie kell a társadalmi igényeket.
Mi lehetőségeket kínálunk, elmondjuk, mit lehet csinálni adott helyzetben adott társadalmi igény kielégítése érdekében. Felvázolunk előnyöket és hátrányokat. A döntést viszont nem tudjuk meghozni. Érvelni tudunk, de érdekcsoportok közötti harcokat nem tudunk eldönteni. Látja, máris a jelenben, a Vizet a tájba! programnál vagyunk.
– Mert vízlevezetésről vízmegtartásra átállni a legnagyobb vízügyi paradigmaváltás az elmúlt évszázadban?
– Hadd válaszoljak két idézettel. Beszédes József, a reformkor – Vásárhelyi Pál utáni – egyik legjelentősebb vízmérnöke ezt az intést hagyta ránk: „Házad udvaráról ne ereszd ki az esővizet vagy a hó levét, míg nem használtad, úgy határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsásd, mert az ingyen az Isten becses ajándéka.” Kvassay Jenő, a magyar vízügyi – ahogy a korban nevezték: kultúrmérnöki – szolgálat megszervezője írta 1875-ben, a Vizeinkről című dolgozatában: „Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek. Míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani.”
– Látnoki erejű szavak.
– Az idézetek is bizonyítják, hogy már Kvassayék generációja is pontosan tudta, milyen következményei lesznek a folyószabályozásoknak és annak, hogy gyorsan le- illetve kivezetjük a vizeket az országból. Az imént ön használta a kifejezést, hogy „paradigmaváltás” van a vízügynél. Pedig nincs. A vízügynél előrelátás és helyzet adta kötelező feladat van.
– És mi van, ha a kötelező feladatot adó állam későn kapcsol? Szakértők, vízmozgalmárok régóta kongatják a vészharangot, követelik a változást, a vízlevezetés megszüntetését.
– Nem igaz, hogy csak a civilek és a természetvédők szóltak, hogy baj lesz. 1991-ben magam is részt vettem a vízkárelhárítási stratégia megalkotásában. Az iratban feketén-fehéren rögzítettük, hogy át kell térni a vizek helyben tartására, tározására, és csak akkor szabad levezetni gravitációsan a főbefogadóba, amikor az ár levonult. Már akkor felvetettük, hogy a vizek helyben hasznosítása feladat, és ehhez művelésiág-váltást kell végrehajtani. Utóbbi természetesen nem a vízügy dolga. Már harminc éve leírtuk, hogy a síkvidéki vízrendezés területén jelentős változásokat kell végrehajtani.
– Miért nem ment át az üzenet?
– A társadalom akkor erre nem volt vevő. A politika sem akarta, és persze a költségvetés sem támogatta az ügyet. A program végrehajtására készítettük a Belvízreform nevű anyagot a kétezres évek elején, mely evidens gazdasági megfontolásból rögzítette, hogy a vízkárelhárítás legdrágább része a szivattyúzás, így annak kikapcsolása a belvízkezelésből nettó gazdasági haszon. Volt két mintaterületünk, az egyik a szegedi, a másik a szolnoki igazgatóság területén; mindkét helyszínen megnéztük, mennyit lehet megtakarítani, ha a területen hagyjuk a vizet. Nos, a szivattyúzási költségek eliminálásával tizedére csökkent a védekezési költségünk. Meg is írtuk erről a megfelelő háttéranyagot. És mi lett az eredmény? Bürokratikus vesszőfutás. 2004-től 2008-ig százféle egyeztetés történt, a Fővárosi Önkormányzatig bezárólag mindenki véleményezte a tervet.
– Ők hogyan kerültek egyáltalán a képbe?
– Erre máig nem tudom a választ. A lényeg, hogy végül a kormány nem ment bele a belvízkezelés reformjába.
– Mert szembementek az agrárérdekekkel?
– Az volt az általános meggyőződés, hogy ne vicceljünk már, a gazdák nem fognak vizet visszatartani a területeiken, tessék igazodni az üzemrendhez, és a vízügynek kötelessége a csatornában olyan mélyen tartani a vízszintet, hogy az ne okozzon káros túlnedvesedést.
– Ez azt jelenti, hogy az országos vízügyi váltás a mezőgazdaságon múlik?
– A vízügy az államtól kap feladatot, de való igaz, hogy az irányt az agrárium érdekei szabják. Így van ez egy évszázada, és nagyrészt most is a mezőgazdaságon, a birtokosokon múlik, lesz-e változás. Pontosabban, hogy kapnak-e olyan ajánlatot, ami miatt nagy területek tartós elöntésének tűrésében lesznek érdekeltek. Persze nem igaz, hogy a vizes ágazatnak ne lennének külső erőktől függetlenül, pusztán a saját keretei között elért eredményei. Magát a területi vízvisszatartás lehetőségét a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése nevű program – melynek koncepcióalkotásában én is dolgoztam – hozta létre huszonöt évvel ezelőtt. Nem a töltéseket emeltük még magasabbra, hanem tározókkal csökkentettük az árvíz szintjét. A Vizet a tájba! programmal is azt szeretnénk elérni, hogy a tavaszi áradásból minél több vizet hagyjunk kiterülni a mentett oldali földeken.
– Volt nagyjából ötven összefüggő év, amikor a magyar kormányok része volt egy tárca, aminek a neve úgy végződött, hogy „…és Vízügyi Minisztérium”. Az eleje változott – közlekedési, környezetvédelmi, hírközlési stb. –, de a vízügy ott volt. Tizenöt éve nincs már ilyen tárca. Ez baj?
– A miniszter hozzáállása és felkészültsége lényeges, ahogy az is, hogy a vízgazdálkodás milyen tárcához tartozik. Mégsem állítanám, hogy a kormánystruktúra lenne a garancia. Harmincöt év alatt voltam minisztériumi főosztályvezető, helyettes államtitkár, tanácsadó testületek tagja és elnöke. A maihoz képest teljesen más korszakban is elvérezhetett a vízügy.
– Tudna mesélni?
– Időt és neveket nem mondok, de tudom, milyen érzés leforrázva ülni költségvetési tárgyalás végén a Pénzügyminisztériumban, úgy, hogy az általam képviselt terület még csak szóba sem került. Pedig volt mögöttem egy „…és Vízügyi Minisztérium”, és előre lobbiztam az illetékes államtitkárnál.
– A vízügy az elmúlt ciklusokat a Belügyminisztérium alatt töltötte. Ott milyen lehetőségei voltak?
– Pintér Sándor eleinte figyelt az ágazat helyzetére, a Vízügyi Tudományos Tanács elnökeként magam is részt vettem több miniszteri egyeztetésen. Ezeket egészen addig összehívták, amíg a belügy meg nem kapta az oktatást és az egészségügyet. Onnantól a miniszternek nem volt ideje a vízgazdálkodás képviseletével foglalkozni.
– Elérik egyáltalán ezek a problémák a nagypolitika ingerküszöbét?
– A régi tapasztalat az, hogy nem érik el. Egyetlen kivétel az árvíz, kormánytól függetlenül. Akkor maguk a politikusok is ott állnak a gátakon.
Most viszont talán tényleg fordulóponthoz érkeztünk. Az állam a 2022-es és a 2024-es aszály után olyan nyomást kapott, amire reagálnia kellett.
– Társadalmi nyomást?
– A vízgazdálkodás érzi azokat a rezgéseket, néha már földrengésszerű indulatokat, amik vele szemben az utóbbi időben megjelentek. A politika is rákényszerült, hogy foglalkozzon a témával.
– Tavaly két, korábban a Belügyminisztériumhoz rendelt feladatkör, a vízgazdálkodás és a vízvédelem is átkerült az Energiaügyi Minisztériumhoz, a már korábban átmozgatott víziközmű-szolgáltatás mellé. Ezzel a teljes „vizes terület” V. Németh Zsolt államtitkár alatt egyesült. Volt változás az OVF vezetésében is, és felvállalták a vízvisszatartást. Hogyan értékeli ezeket a lépéseket?
– A szétszabdaltság megszüntetése régi belső igény volt. V. Németh Zsolt sikeres országgyűlési képviselő, akinek mostantól kettős felelőssége van, hiszen a szakma és a politika felé is meg kell felelnie. Személyében lett politikai képviselete a vízgazdálkodásnak, amit kedvező fejleménynek tartok. Az új helyzetbe került ágazat összességében dicséretes módon küzd a változásért.
– Mit ér ez addig, amíg rendszerszinten minden marad a régiben, amíg a jogszabályi környezet nincs áthangolva? A Vizet a tájba!-program fő kritikája, hogy önkéntes alapon várja az elárasztható földek felajánlását.
– Csak lépésről lépésre haladhatunk. A vízügy küzd azért, hogy szinkronba kerüljön az új elvárás és az ennek megfelelő szakmai szándék a törvényekkel. Vannak is ezzel kapcsolatban jogszabály-módosítási ötletek és törekvések. De ezek nem érnek semmit, ha a többi ágazat képviselői nem értenek egyet velük.
– Az agárérdekek elgáncsolhatják az egészet?
– Ez nem pusztán agrár-, hanem létkérdés. Ha elaprózzuk részérdekek szerint, akkor a program elbukik, és nem lesz változás. A tét annyira nagy, hogy a víz kérdésének a nagypolitikában lenne a helye. Ami a mezőgazdaság szerepét illeti, az ellentét abból fakad, hogy a gazdálkodók berendezkedtek egyfajta tájhasználatra, melynek csúcsértéke a gabonatermesztés, melyért uniós forrásból származó területalapú támogatás jár. És jövünk mi, vízgazdálkodók és azt mondjuk – persze nem csak mi – , hogy hét aranykorona érték alatt nem lenne szabad mezőgazdasági szántóművelést végezni, ehelyett a fenntartható jövőnk miatt ezeken a földeken vizeket kellene visszatartani.
– Megértik?
– Jó és rossz példát is tudok. Van, hogy megértik, van, hogy azonnal perrel fenyegetik a területi vízügyi igazgatóságot, ha azt látják, hogy a területükön nádas nő. Konkrét bírósági ügyek lettek abból, hogy mi visszatartjuk a vizet. Ezért mondom azt, hogy hiába küzd az ágazat a változásért, ha nem talál partnerségre és értő fülekre, akkor egyedül marad.
– Mivel lehetne megnyerni az agrárium partnerségét?
– Olyan ajánlattal, ami nekik is jó. Persze mi, vizesek nem tudunk ilyet tenni. A táj- és ökogazdálkodás nyereségességét be kell tudni mutatni. Magam a csak támogatásra épített művelésiág-váltásban nem hiszek. Ezért fontos, hogy létrejött a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság, ahol az agrárium és a vízügy beszélhet egymással. Hogy mire jutnak, meglátjuk, de önmagában az aktív kommunikáció is nagy előrelépés. A természeti értékek rehabilitációja nem konvertálható GDP-növekedéssé. Mégis meg kell csinálni, érdekeltté téve az összes érintett szereplőt. Ez a nehéz.
– Ön az egyik korábbi nyilatkozatában új területhasználati kategória bevezetését javasolja: a vízművelést. Mit jelent ez pontosan?
– Ezt a tevékenységet be lehetne emelni a szántó-, az erdőművelés és a legelőgazdálkodás szintjére, így „legalizálnánk” azt az állapotot, amikor a gazdálkodó területén víz van, és hozzá lehetne rendelni az elvégzendő feladatokat is, köztük a beszivárogtatást. És mindezért támogatás járna. Hozzáteszem: a törvény ma is ismeri a „vízjárta terület” fogalmát, mely a települési önkormányzat által kijelölt, időszakosan elöntésre kerülő vagy vízzel telített talajú területeket jelenti. Amiről én beszélek, ennek a továbbfejlesztése. A lényeg, hogy
a jog ismerje el és támogassa, hogy össztársadalmi érdekből szükséges a párologtatási felületek növelése.
– Zárásként nézzük meg a magyarországi kiszáradás – járványos szóhasználattal – zéró betegét, a Duna–Tisza-közi Homokhátságot. Nagy viták vannak arról, hogyan lehetne megoldani e terület vízpótlását. A régi-új, sok milliárdos vízügyes tervek szivattyús rendszerekben gondolkodnak, mások azt mondják, pénzégetés ilyesmiket építeni, a túlcsatornázás megszüntetésére és a vízvisszatartásra kellene koncentrálni. Ön hogy látja?
– Ismerem ezeket a vitákat és az a véleményem, hogy a Homokhátság vízgazdálkodásának problémáját szivattyúval fölemelt víz nélkül nem lehet megoldani. Ma már a csapadék a globális éghajlatváltozás miatt kiszámíthatatlanul és szélsőségesen érkezik. Utóbbin azt értem, hogy a víz olyan hirtelen folyik le, hogy nem szivárog be, hiába szeretnénk. A vízvisszatartásos próbálkozásokon túl vagyunk: csináltuk 1997-től 2002-ig egy projekt keretében, jó sok pénz elment arra is. Nem volt jó megoldás.
– A szivattyú az lenne?
– Személy szerint a gravitációs vízmozgást szeretem, hiszen az a természetes. Nem véletlenül hívják a vízügyben „vastüdőnek” a szivattyúzást. De itt tényleg nincs más út. Gondolkodjunk bármilyen technikában, soha ne feledjük, hogy egyik sem generális megoldás. Ezek pusztán eszközök. Ha a Homokhátságot tényleg élhetővé akarjuk tenni, Ausztria tanyás településeihez hasonló mikrovilággal, ahhoz nem elég vizet odavinni.
– Hanem az egész tájat kellene átgondolni?
– Pontosan. Milyen gazdaságot, ipart szeretnénk? Mire alkalmas a föld? Ha ezt tudjuk, akkor el kell döntenünk, hogy milyen úthálózat- és településfejlesztést akarunk. Mi a célunk tulajdonképpen a Homokhátsággal? Ilyesfajta gondolkodás nagyon hiányzik. Ne önmagában a vízről vitatkozzunk! Inkább arról, hogyan lesznek itt élhetőbb térségek!
Nyitókép: Váradi József a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke (fotó: Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
