„Tavaly év végén sikerült egy államcsődöt elkerülni” – közgazdászpárbaj a magyar gazdaság kilátásairól

Ablonczy Bálint
| 2023.09.04. | Interjú

Ha nyár vége, ősz eleje, akkor Győrffy Dóra–Lentner Csaba-vita a Válasz Online-on: lapunk immár harmadik alkalommal kérte eszmecserére a kritikus konzervatív értelmiségieket tömörítő Eötvös Csoport tagját és a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Alapítványának elnökhelyettesét. A mostani alkalom hozta a legparázsabb vitát: Győrffy Dóra a felpörgetett akkumulátorgyártás miatt komolyan tart attól, hogy tíz év múlva „Magyarország mérgező sivatag lesz”. Lentner Csaba szerint viszont ez gazdasági szükségszerűség, bár azt ő sem szeretné, hogy ilyen üzem épüljön a kertje végébe. Ugyanakkor ő sem takarékoskodik a kritikákkal: szerinte „műparaszt-mentalitással nem lehet agrárminisztériumot vezetni”, Rákay Kálmán pedig jobban tenné, ha filmjeivel foglalkozna és nem a nemzeti tőkésosztályba igyekezne bekerülni. Szellemi bokszmeccs következik.

– Ha jól látom, megerősödve tértek vissza a pihenésből.

Győrffy Dóra: Tényleg jól telt a szabadság, de miért fontos ez?

– Tudják, a nyár nagy eredménye, hogy közös erőfeszítéssel üstökön ragadtuk az inflációt. 

Győrffy: Így már értem, csak nem értek vele egyet! A gazdaság nem így működik, ahogy azt Orbán Viktor szereti bemutatni. Tavaly nagyon felfutott az infláció, mára lement 20 százalék alá, de még mindig háromszorosa az uniós átlagnak. A csökkenésnek három fő oka van. Egyrészt több mint tíz százalékkal visszaesett a kiskereskedelmi fogyasztás és a reálbérek is hasonló mértékben csökkentek. A másik magyarázat külső fejlemény, nemzetközi szinten is mennek le az energiaárak. Végül, a Magyar Nemzeti Bank által régiós összevetésben is magasan tartott kamatszint hozzájárul ahhoz, hogy költséges legyen a forint ellen spekulálni. Összességében ezek a tények játszanak szerepet a pénzromlás mérséklődésében, nem a kormányzati politika. 

Lentner Csaba: Most kifejezetten jól állunk, különösen ahhoz képest, hogy tavaly év végén, az idei év elején sikerült egy államcsődöt elkerülni.  

– Azt tudtuk, hogy a gazdaság rossz állapotban van, például augusztusban a GDP 2,3 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitől. De ennyire a szakadék szélén táncoltunk?

Lentner: Igen, miután nem kaptuk meg az uniós forrásokat a helyreállítási alapból. Sőt, a fejlesztési és helyreállítási forrásokon túlmenően a lejáró államadósság-tételek és a hiány finanszírozásához szükséges források is szűken álltak rendelkezésre; végül távol-keleti és arab barátaink siettek a segítségünkre. Ha fuldoklunk, akkor az az első lépés, hogy megpróbálunk tartósan a víz fölé kerülni. A pénzügyi stabilizáció volt a legelső lépés az inflációcsökkentési harcban. Úgy gondolom, a Magyar Nemzeti Bank kamatpolitikája helyes volt. Mégis amondó vagyok most, ne dőljünk hátra, hiába csökkent nyolc százalékkal a pénzromlás mértéke. Mivel ahhoz, hogy a háromszázalékos tartományba lemenjen, jelentős hatékonysági javulást kell még elérnünk.

– Hol kezdené a rendrakást?

Lentner: A mezőgazdaságban, ugyanis Bulgária után nálunk a legversenyképtelenebb az agrárium az EU-ban. Másrészt a forintárfolyamot is kézben kell tartani. A prompt intézkedéseknek, mint például a Gazdasági Versenyhivatal hatékony fellépéseinek van hatásuk. Ám ahhoz, hogy tartósan is hatékonyak legyünk, meg kell újítani a gazdasági szerkezetünket. Tavaly még Varga Mihály pénzügyminiszter és Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter Parragh László önkéntes hadviselővel kiegészülve nekiesett a Magyar Nemzeti Banknak, mondván, hogy a jegybank inflációt generál. Célt tévesztettek. Az árdrágulásban ugyanis az agrárminisztériumé az oroszlánrész, mert képtelen volt hatékonyan megszervezni a termelést, ebből adódóan jelentős élelmiszerimportra szorulunk.

Műromantika az agrárnemzet-önképünk. A forint romló árfolyama csak növelte a polcra kerülő élelmiszerek árát.

Az ársapkák betartását sem ellenőrizték megfelelően. Készlethiány lépett fel. Sőt, megtűrték, hogy az ársapkás termékeket helyettesítő élelmiszereknél akár duplájára is felmenjen az ár. Így lett drágább a sertéslapocka, mint a sertéscomb, amire még nem volt példa a történelemben. De a 2,8 százalékos, ársapkás tejen túlmenően a tej- és tejtermékek ára is felugrott 80-100 százalékkal. Hát ez okozta a bajokat! 

– Lentner Csaba egy minapi interjújában azt mondta, a „brüsszeli bürokraták és Washington” hátráltatják a magyar gazdaságpolitikát. E logika szerint megroggyant gazdaságunknak soha ekkora szükségünk nem volt nyugati szövetségesekre.

Lentner: Nem számíthattunk és ezután sem számíthatunk tőlük segítségre.

– Ez kinek a hibája?

Lentner: Brüsszelé, mert a magyar állam működésébe való beleszólás helyett pénzt kellene adnia. 

Győrffy: Nem értek egyet Csabával! Tagjai vagyunk egy klubnak, amelynek vannak szabályai. Az Európai Unió általunk is elfogadott Szerződésének második cikkelye tartalmazza a demokrácia és a jogállamiság követelményeit. Amikor aláírtuk a csatlakozási szerződést, elköteleződtünk ezen értékek mellett. Az elmúlt tíz évben olyan uniós pénzeket érintő visszaéléseket tártak föl Magyarországon, amelyek miatt az Európai Bizottság jogosan tesz fel kérdéseket. A magyar gazdaságnak eminens érdeke az állam kiszámítható működése. Amiképpen az is, hogy ne tűnjenek el az uniós források büntetlenül gyakran túlárazott, sokszor értelmetlen és szinte mindig baráti oligarchák által végzett beruházásokban. Azaz a jogállamiság nem valami gonosz fondorlat az elveszejtésünkre, hanem alapvető magyar nemzeti érdek. Eddig az uniós forrásokból épült ki az illiberális rendszer, és az Európai Unió érdeke, hogy ne finanszírozza tovább saját ellenségeit. A folyamatos jelzések ellenére azonban a magyar külpolitika egészen szürreális irányba megy. Elég arra utalnom, hogy az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékezetének ünnepén kik ültek az atlétikai vébé díszpáholyában és a Karmelita kolostorban. Amikor folyamatosan a háborús agresszor Putyin nézeteit és érdekeit képviseljük a szövetségesei rendszerünkben, akkor megszűnik irántunk a minimális jóindulat. Ez megint csak nemzeti önsorsrontás: mi magunk tesszük lehetetlenné, hogy politikailag hasznos legyen a velünk való megállapodás. 

– Akkor fenntartja tavalyi állítását, hogy továbbra sem jönnek az uniós források?

Győrffy: Igen, de tavalyi beszélgetésünk óta a helyzet tovább romlott.

Lentner: Egyetértek abban, hogy nem jutunk hozzá az uniós pénzekhez. Tényleg csatlakoztunk egy klubhoz, aminek az a szabálya, hogy a tagországoknak jár a támogatás. A hiányolt pénzünk talán már nem is létezik, elkölthették azokat Ukrajna felfegyverzésére. A jogállamisági kifogásokra azt mondom, hogy az angol gyep is többszáz év alatt lett ilyen dús és ápolt. Ott már a 16-18. században lezajlott az eredeti tőkefelhalmozás, kialakultak az alkotmányossági keretek. Ahhoz, hogy a mi társadalmunk a nyugat-európaihoz hasonlítson, nem kell ugyan többszáz év, de azért még hosszú időre van szükség. Nálunk csak most zajlanak azok a folyamatok, amelyek egy nemzeti tőkésosztály kialakulásához vezetnek. Különben elég visszatetsző, hogy az Európai Unió kéri számon tőlünk a korrupciót, miközben Ursula von der Leyen német védelmi miniszterként kínos ügyekbe keveredett, vagy a vakcinabeszerzés kapcsán kitörölte a Pfizerrel, pontosabban az ott dolgozó férjének cégével váltott SMS-eket. De gondolhatunk a korrupt szocialista európai parlamenti képviselő Eva Kaili ügyére is. Erős túlzásnak érzem, hogy ő oktatnak minket.

Győrffy: Egyszerűen nem igaz, hogy a magyaroknak járó EU-s pénzeket elköltötték volna Ukrajna segítésére! Mivel nem tagállam, Ukrajna nem jogosult sem a felzárkóztatási támogatásokra, sem a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (RRF) forrásaira. A korrupció kapcsán a kérdés a mérték és az, hogy a visszaélés szabály vagy kivétel. A magyarországi korrupció minden felmérés és állampolgári érzékelés szerint is kirívó és rendszerszerű. Ahogy Lánczi András megfogalmazta, amit mások korrupciónak neveznek, az a Fidesz politikájának lényege.  

– A valódi kapitalisták innoválnak és kockáztatnak, de ez a „nemzeti tőkésosztályból” ez teljesen hiányzik. Állami ingatlanok áron aluli megszerzéséből, majd közforrásokból való felújításából és a haszon magánzsebekbe csorgatásából nem születik meg a magyar nagyvállalkozói réteg. Amiképpen az uniós forrásokból véghezvitt, túlárazott infrastrukturális beruházásokból sem. Különösen, ha a profit külföldi magántőkealapba vagy 60 méteres jachtba kerül. 

Lentner: Most Mészáros Lőrincre utal?

– Hogy találta ki?

Lentner: Mészáros Lőrinc? Igen, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A nemzeti tőkésosztály megteremtése kapcsán én is érzek diszkrepanciákat. Jobb volna, ha mondjuk Rákay Kálmán Balaton-felvidéki földek és műemlék kúriák elnyerése helyett elsősorban a történelmi filmjeire összpontosítana. Ne akarjon Kálmán Zala vármegyei földbirtokos és kastélytulajdonos lenni! Ez nem az ő profilja. De nem hiszem, hogy mondjuk az Unilever-Ferucci konzorciumnak vagy egy amerikai olajvállalatnak különb lenne a múltja. Tudomásul kell venni, Magyarországon rendszerváltozás zajlik. A nyolcvanas évek végétől túlságosan nagy befolyást szereztek a külföldi cégek, ennek a korrigálása zajlik most. Szerintem megvan az esély, hogy a nemzeti nagytőkések arányérzéke az elkövetkező időkben javuljon.

Győrffy: Mitől javulna a teljesítménye valakinek, aki nem talál ki semmit, nem vállal kockázatot és nem versenyez? Úgy teszünk, mintha Magyarország zárványként működne, s nekünk kellene az összes többi európai államot utolérnünk. Csaba, ez egyszerűen nem igaz! Hét másik közép-európai országgal csatlakoztunk az Európai Unióhoz 2004-ben, azóta belépett még Románia, Bulgária, Horvátország. A rendkívül központosított, a korrupciót szervezőerőként használó utat rajtunk kívül senki más nem választotta.

Gazdasági mutatóink alapján mégis lemaradunk, én azért itt felfedezek némi ok-okozati összefüggést.

Régen Csehország és Szlovénia volt a viszonyítási pont, ma Romániában magasabb az egy főre eső jövedelem és fogyasztás. Észtországban a digitális innovációval léptek előre, mi pedig kiválasztott, versenyképtelen és innovációra alkalmatlan vállalkozókhoz irányítottuk az irdatlan uniós pénzeket. Így akartunk felzárkózni az elmúlt tizenhárom évben. Nem ment és most szólok, így nem is fog menni.

– Lentner Csaba már tavaly is a „nemzeti tőkésosztály” fokozottabb tehervállalását javasolta. Fenntartja állítását? 

Lentner: Most is azt gondolom, hogy gazdasági visszaesés idején be kell szállni erősebben a közteherviselésbe a nemzeti tőkésosztálynak. Nehéz időket élünk, ráadásul ipari-technológiai forradalom zajlik. Az olajjal-benzinnel működő autóknak leáldozott, jön az elektromos autók kora. Dórával ellentétben úgy vélem, sajnos illúzió, hogy Magyarországot teljes egészében innovációra lehetne alapozni. Mi eleve hátrányból indulunk, mert a rendszerváltozás után már kiárusították a nemzeti javaink javát. Nincs megfelelő indulási alapunk, csak a kényszer. A magyar kormány annyit tehet, hogy az elektromos autókhoz szükséges akkumulátorokat gyártó távol-keleti cégeket idecsábítja. Senki nem szereti ezeket a gyárakat, én sem szeretném, hogy egy ilyen legyen a kertem tövében. Halkan jegyzem meg, hogy Franciaországban, Németországban, Spanyolországban is szép számmal akadnak akkugyárak. 

– Amilyen ütemben épülnek nálunk, még a kertje végében is kinőhet egy!

Lentner: Kényszerhelyzetben vagyunk, mert sajnos a kkv-szektort nem tudja majd olyan mértékben támogatni az állam, mint az elmúlt években. Az ágazatban tömeges munkanélküliség várható, de az onnan felszabaduló munkaerőnek lesz hol elhelyezkednie az akkumulátorgyárak révén. 

– Győrffy Dóra a Közgazdasági Szemlébe írott tanulmányában nagyon kritikus az akkumulátorgyártó üzemekkel, pedig tizenkét európai országban épülnek ilyen gyárak. Ha Németország vagy Lengyelország is beszállt a versenybe, mi miért maradjunk ki?

Győrffy: Abban egyetértünk, hogy valamennyi akkumulátorgyártó kapacitásra szükség van. A fő kérdés ugyanakkor a mérték. Magyarországon 2021-ben 420 ezer autót gyártottak, ha mindegyiket felszereljük 100 kw/órás, nagynak számító akkumulátorral, akkor összesen 40 GWh kapacitásra van szükség. Amennyiben nagyot álmodunk és hatalmas teljesítménnyel számolunk, legyen 80 GWh. Ehhez képest most tartunk 200 GWh bejelentésnél. Azaz nem a magyar autóiparnak, hanem az egész világnak gyártunk majd egy semmilyen érdemi hozzáadott értékkel nem rendelkező iparágban. Importáljuk a technológiát, az előállításhoz szükséges energiát, a tőkét és a munkaerőt is. Vendégmunkásokat kell hozni ugyanis Ázsiából. Magyarország egyedül termőföldet és a vizet ad a gyárakhoz. Ez tulajdonképpen a környezetszennyezés joga. Az egész erősen emlékeztet az ötvenes évek gazdaságpolitikájára, a vas és acél országának programjára, illetve a narancs- és gyapottermesztésre – egyikhez sem voltak adottak a feltételek, mégis megpróbálták.

– De az elektromos autóké a jövő!

Győrffy: Ha még így is lenne, akkor is irtózatos állami támogatást kap az akkumulátor-iparág. A G7 gazdasági portál írása szerint 64 millió forint/munkahely dotációban részesülnek a cégek. Ennek a fele közvetlen támogatás, a másik az infrastruktúra. Az egyik vonzerő tehát a hatalmas támogatás, a másik a nagyon laza környezetvédelmi és munkavédelmi szabályozás. Nem véletlen, hogy szinte minden nap hallunk mérgezésről, balesetről, halálesetekről. A helyzet ráadásul csak rosszabbodni fog. Az uniós szabályozás ugyanis roppant szigorú, a használt akkumulátorokat 100 százalékban vissza kell venni, 2031-re pedig az újrahasznosított anyagokat fel kell majd használni az új akkumulátorokban. Ez két szempontból rémdráma. Logisztikailag az az ésszerű, ha az akkumulátor-újrahasznosítás minél közelebb van a gyártáshoz, azaz mindenhonnan ideáramlik majd a szennyező hulladék. Másrészt még nem áll rendelkezésre a gazdaságos újrafeldolgozást lehetővé tevő technológia. Tehát veszteséges és mérgező iparág települ majd ide elképesztő mértékű állami támogatással. Komolyan tartok attól, hogy tíz év múlva Magyarország mérgező sivatag lesz.

Ha mi leszünk a negyedik legnagyobb gyártó a világon, mi leszünk a negyedik legnagyobb újrafeldolgozó is.

Csakhogy 93 ezer négyzetkilométeren élünk, nem akkora területen, mint az Egyesült Államok vagy Kína. Igaz, hogy másutt is van akkumulátorgyártás, de nem ilyen léptékben. Németországban a CATL épít egy 8 GWh kapacitású gyárat, amit majd bővítenek 14 GWh kapacitásra. Teljesen más nagyságrend a debreceni kertvárosi a 100 GWh tervekhez képest. Nemzeti tragédia, hogy nincs más. És tényleg nincs más lehetőség, mert a jogállamiság leépülése, az innováció hiánya, az oktatás lezüllése miatt nagy számban már nem jön ide magas hozzáadott értéket termelő külföldi tőke. Még a magyarok is egyre inkább külföldön vállalkoznak.

– Lentner Csaba szerint is nemzeti tragédia az akkumulátorgyártás?

Lentner: Csak abban az esetben, ha Magyarország bagatellizálja a környezetvédelmi szabályokat. Máskülönben az volna a nemzeti tragédia, ha a gazdaság öt éven belül nem tudna felszívni 500 ezer embert, akik elveszítik majd az állásukat a kkv-szektorban, a mezőgazdaságban, az iparban – például a Dunai Vasműben foglalkoztatott több ezer ember. Ha Emmanuel Macron francia elnök Kínában lobbizik akkumulátorgyárért, akkor Magyarország sem léphet vissza egy ilyen lehetőségtől. 

Matolcsy György Nemzeti Bank-elnök márciusban arról beszélt, „2021-ben tévesztettünk utat, és ezt sajnos folytattuk 2022-ben”. Majd kitért arra, a miniszterelnök egy beszélgetés során azt mondta neki: „ha mérek, veszítek” – azaz nem szólhat az ország valódi állapotáról a közélet. Ez lenne a magyar gazdaságpolitika krédója?  

Lentner: Egy miniszterelnöknél mindig előrébb kerülnek a politikai szempontok. Matolcsy György viszont a jövőbe lát, 1999 és 2002 között dinamizálta a magyar gazdaságot, 2010 után pedig olyan fordulatot hozott, amelynek nyomán 2013-ban kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól és 2013-19 között sikeres monetáris politikát folytattunk. A 2010-es évek végén a Magyar Nemzeti Bankban felmerült a gazdaság hatékonyságának, erősebb modernizálásának kérdése. Sajnos a kormányzati és iparkamarai gazdasági irányítók javarészt bagatellizálták az összeállított versenyképességi programot, ez óriási veszteséget okozott. Úgy kerültünk bele a válságba, hogy ellenálló-képességünk nem a legjobbnak bizonyult. Mert ugyan ment az előző évtizedben előre a magyar felzárkózás üteme, de viszont az összes volt szocialista ország megelőzött bennünket. Még Románia is… De az nyilvánvaló, hogy az 1990-es és a 2000-es évekhez képest óriásit léptünk előre. Vagyis korábbi önmagunkhoz képest eredményesebbek, jobbak, de a nemzetközi versenytársakhoz képest halványabbak lettünk.

– Nincsenek uniós források és kétséges, hogy lesznek-e; az egy főre jutó magyar jövedelem tizenhárom év teljhatalom után továbbra is az egyik legalacsonyabb az EU-ban – ezek mérhető kudarcok. Tavaly Lentner Csaba azt mondta, ha nem jönnek a pénzek, a felelősség a miniszterelnöké.

Lentner: Sajnos miniszterelnök urat sokan okolják. De a fő probléma, hogy az egyes szakterületekre kijelölt miniszterek nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A megbízást kiadó vezető előre nem vonható a felelősségre, mert nem tudhatja előre, hogy minden paraméter alapján szakembernek látszó miniszter bakot lő. Műparaszt mentalitással nem lehet agrárminisztériumot vezetni, mert a nem hatékony mezőgazdasági struktúra fenntartása inflációt generál. Az élelmiszerbiztonságunk csak foszlányaiban létezik. Abszurdum, hogy alapélelmiszerekből behozatalra szorulunk, például krumplifogyasztásunknak 60 százaléka francia, lengyel import; ugyanez a helyzet a tejjel és a hússal is. A hetvenes-nyolcvanas években 15 millió emberre elegendő élelmiszert termeltünk, ma 6-7 millióra. De az EU pénzek megszerzésével kapcsolatban is komoly problémákat látok…

– De legalább megvan az ország kenyere!

Lentner: Igen, 1500 forintért; ez egyszerűen túl drága. Persze a rendszerünk olyan, hogy a felelősséget a miniszterelnökön kérik számon, nem Nagy István miniszteren.

– Folyamatosan sorolja a gazdasági problémákat, miközben támogatja a 13 éve kormányzó Fideszt. Ez komoly ellentmondás.

Lentner: Nem, mert összességében pozitív a kormányzás, de lehetne még jobb is. Önmagában siker az, hogy az elmúlt 13 évben semmi nem tudta kikezdeni ennek a politikai tábornak a támogatottságát. Valószínű azonban, hogy az elkövetkező évek növekedése aligha lesz már a 2010-es évekéhez hasonlóan erőteljes. Adott viszont a lehetőség, hogy gazdaságszerkezeti reformokkal és a tudástőke beruházásokkal javítsunk a helyzetünkön. És államcsődbe sem fogunk menni, mert ha minden kötél szakad, akkor is ott lesznek a keleti barátaink.

Győrffy: Korábbi atlétaként és közgazdászként számomra elfogadhatatlan a „ha mérek, veszítek” állítás. A kiválóan sikerült atlétikai világbajnokságon rengeteg honfitársunk is láthatta, hogy szigorú, mindenkire érvényes szabályok alapján versenyeznek a sportolók, akiknek számszerűen mérik a teljesítményét. Ilyen környezetben születnek a világraszóló eredmények, nem úgy, hogy a szívünknek kedves versenyző előbb startolhat vagy valaki átbújhat a léc alatt. Közgazdászként ugyanígy gondolom: cselekvés előtt számolunk.

A „mérek és veszítek” állítása tökéletesen összefoglalja az akkumulátor-őrületben megnyilvánuló ötletszerű gazdaságpolitikát.

A kormány részéről egyáltalán nem gondolták át az erőltetett gyárépítést, hiányoznak az alapvető gazdasági és környezeti hatástanulmányok. Így van ez nagyjából az állami működés összes területén. A „méréshez” hozzátartozik a szabályalapú cselekvés, enélkül képtelenség hatékony és virágzó gazdaságot építeni. Ám ha valamit nem szeret ez a kormány, azok a rá is vonatkozó szabályok. 

– Ez nem rugalmasság? Másutt nehezen reagál a politika a válságokra, nálunk ezzel nincs gond: hétfő éjszakáról keddre virradóra is születnek törvények.

Győrffy: Vigyázat, a rugalmasság nagyon fontos, de az ember mindig egy tervvel kapcsolatban tud rugalmas lenni. Ha nincs terv, nincs mihez viszonyítani. Az akkumulátorgyártásban semmilyen komparatív előnye nincs a magyar gazdaságnak. Ennek ellenére ma már ott tartunk, hogy lassan a működőtőke-befektetések 70 százaléka ebben a szektorban történik. Én is azt szeretném, hogy Magyarország virágzó hely legyen, de azt nem úgy érjük el, ha egy politikai csoport megszerzi és monopolizálja a hatalmat. Az ország számára tragédia, ahogy kivész a verseny a politikából és a gazdaságból. 

Lentner: EU-pénz nincs, akkumulátorgyár van. Márpedig a  modernizációhoz pénzre van szükségünk, és nekünk addig is talpon kell maradni. Különben a sportolók az atlétikában is doppingolnak. Majd aztán betartják a versenyszabályokat. Az igazi erő pedig az, ha a szabályokat mi írjuk. 

– Egyetért Nagy Mártonnal abban, hogy külföldi tőkebefektetés pótolja az uniós forrásokat?

Lentner: Más lehetőség nincs, kényszerpályán vagyunk. Jó lenne, ha olyan problémákkal szembesülnénk, mint Finnország, de nem ez a helyzet.

Győrffy: A működőtőke nyilvánvalóan nem helyettesíti az uniós forrásokat. Az akkumulátorgyárak esetén ez például gépsorokat jelent, míg az uniós források alapesetben a közösség számára hasznos fejlesztéseket (infrastruktúraépítés, oktatás, egészségügy) finanszíroznak. A kettő közötti különbséggel alighanem Nagy Márton is pontosan tisztában van. 

– Majd az idevonzott cégek befizetik az adót és abból valósulnak meg a fejlesztések!

Győrffy: Nem tudjuk, mikorra térülnek meg a kínai akkumulátorgyárak külföldiek számára munkahelyeket teremtő, de a magyar vizet és földet szennyező beruházásai. A Közgazdasági Szemlében igyekeztem ezt a számítást elvégezni a rendelkezésre álló korlátozott adatokból. Arra jutottam, hogy az irdatlan, ezermilliárd forint feletti állami támogatás több mint tíz év alatt térül meg a magyar költségvetés számára – és jó eséllyel addigra teljesen más technológiával készítik majd az akkumulátorokat. 

Lentner: Csak ismételni tudom, hogy kényszerpályán vagyunk.

– Ezért ki a felelős?

Lentner: A szocialista tervgazdasági rendszer, az akkor elmaradó fejlesztések, a piacgazdasági átalakulás gyors, átgondolatlan levezénylése mind oka jelenlegi helyzetünknek. Önálló karaktert jelenthetett volna még az élelmiszergazdaság 1990 után, de az is szétesett az MDF, majd az MSZP–SZDSZ-kormányok idején. Az uniós csatlakozás sem hozott lényegi változást. Az EU nem tudta, hogy mit akarnak a magyarok tőle, de nem azért, mert jól titkoltuk, hanem mi sem tudtuk – azon kívül, hogy sok pénzt. Nem volt konszenzuson alapuló nemzeti stratégia, megosztott ország volt és az is maradt. Ezzel együtt úgy vélem, amennyiben a gazdaság a mostanihoz hasonlóan működik, meglesz a kétharmad 2026-ban, ha jobban menne, meglenne a négyötöd. 

– Lassan több idő telt el a rendszerváltás óta, mint amennyi ideig a Kádár-rendszer tartott. A balti államok, Csehország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia mind hasonló társadalmi berendezkedésű, történelmű, gazdasági fejlettségű ország, s megtalálta a helyét az európai együttműködésben. Mi miért nem? 

Lentner: Nemzeti sorstragédia, hogy pesszimisták vagyunk. A török hódoltság 150 éve alatt…

– Meddig mutogatunk a múltra? Lengyelország például a 18. század vége és 1918 között nem is létezett, a nyolcvanas években éheztek, mégis 30 éve töretlenül növekszik a gazdaságuk!

Lentner: … valahogy elveszítettük optimizmusunkat, ami a lengyeleknél, szlovákoknál, cseheknél sokkal inkább megmaradt. A Nyugat-Európával az elmúlt  13 évben kialakult konfliktusokat részben azzal magyarázom, hogy próbáljuk megtalálni saját nemzeti karakterünket, kibújni a gyámkodás alól. Újrakötni keleti, távol-keleti rokonainkkal a gazdasági kapcsolatokat, hogy azokat a magunk javára kamatoztassuk. Be kell látni, Nyugat-Európára nemcsak a forrásoknál, más szempontból sem számíthatunk. Az EU az Egyesült Államok katona- és gazdaságpolitikája alá rendelte működését, ami most Ukrajna kapcsán világosan látszik. Nekünk viszont az energiabiztonságunk az oroszoktól függ, s ezért óhatatlan a nézetkülönbség a Nyugattal. Miniszterelnök úrnak valamelyik évben, Kötcsén volt egy olyan megjegyzése, ha valakivel üzletelni akarunk, akkor nem rúgjuk rá az ajtót emberi jogi kérdésekkel. Ez szerintem jól megmagyarázza a keleti partnerekkel folytatott kereskedelmet. 

Győrffy: Én a finnugor nyelvrokonságot szeretném idehozni, Észtország és Finnország például megtalálta a helyét az EU-ban. Csaba felsorolásából hiányoltam a Trianon utáni helyzetet. Klebelsberg Kuno révén ugyanis az ország megértette, a mi vagyonunk a tudás. Ezért mélyen elkeserítő, hogy a kormányzat részéről fel sem merül a tudásgazdaság fejlesztése. Bojár Gábor szokta emlegetni a magyar matematika hagyományait, márpedig a matematika az informatika alapja – és Észtországtól Romániáig szinte mindenki erre helyez nagy hangsúlyt, nem az akkumulátorgyártásra. Észtország a kilencvenes években az EU fejlettségének 30 százalékán állt, most pedig az a kérdés, hogy Észtország vagy Litvánia fogja-e előbb elérni a 100 százalékot. A tudásra építettek és az informatikában vezető szerepet játszanak. Többször elhangzott már az angol gyep meg az évszázados elmaradás, de ha épp ellentétes irányba haladunk, soha nem lesz felzárkózás.

Lentner: Adófegyelemben, innovációban is érződik, hogy Kelet és Nyugat között található Magyarország. Az adófegyelem soha nem lesz olyan jó, mint Svédországban, de sokkal jobb, mint Pakisztánban a pastu törzseknél. Tudomásul kell vennünk, hogy mi keleti ország vagyunk, amely mindig Nyugathoz akart tartozni.

Be kell azt is látni, hogy a világ néhány évtizede a kétpólusosság felé megy, azaz a nyugati világ ereje gyengül.

Ezért nekünk Kínához is közelednünk kell, ez verte ki a biztosítékot Nyugaton.

Győrffy: A Nyugat hanyatlása több mint százéves tévképzet. Az innovációra, jogállamiságra, a gazdaság és politika szétválasztására épülő nyugati rendszer igen ellenálló és alkalmazkodó. Kína természetesen fontos és erős hatalom, de dominanciája távolról sem magától értetődő. Súlyos demográfiai, termelékenységi és pénzügyi problémákkal küszködik, csak éppen kevesebbet beszélünk róla. Éppen Oroszország ukrajnai háborúja mutatja meg, hogy mennyire korlátozott a keleti autoriter világ felemelkedése. Oroszország akkor is a tartós hanyatlás korszakába lépett, ha meg tud tartani területeket és Kína vazallusa lesz. A sorozás elől elmenekült közel egymillió, magasan képzett férfi, ők nagyon hiányoznak. Kínának ugyan szüksége van az orosz nyersanyagokra, egyébként viszont nem érdekelt Oroszország fejlesztésében. A háború ismét összehozta a nyugati szövetséget, vele szemben azonban nincs egységes „keleti” tömb. Ráadásul Kína Oroszország támogatásában is ambivalens, mert sokkal jobban rá van szorulva az EU-val és az Egyesült Államokkal való kereskedelemre, mint Oroszországra. Teljes félreértés ezért odakötni magunkat egy olyan világhoz, amellyel a valóságban kevés a kapcsolatunk, miközben kiszorulunk a saját szövetségi rendszerünkből.

Lentner: Egyetértek azzal, hogy Oroszország elveszítette világpolitikai befolyását. Azonban azt is látni kell, amennyiben Ukrajna mögé nem állt volna oda a Nyugat, úgy egy hét után véget ér a konfliktus. Ez a háború nem Oroszország és Ukrajna között, hanem Oroszország és a nyugati világ között zajlik. Az kétségtelen, hogy Moszkva Peking alá szorult, de ez is alátámasztja Kína súlyának növekedését. 

Győrffy: A nyugati szövetségnek elemi érdeke Ukrajna léte és biztonsága, 1994-ben éppen Budapesten szavatolták Ukrajna függetlenségét és határainak sérthetetlenségét. Putyin hatalmas tévedését jelzi az, hogy úgy gondolta, Ukrajna egyedül marad a létéért folytatott küzdelemben. 

– Ha egy év múlva ismét beszélgetünk, milyen állapotban leszünk?

Lentner: A háború sajnos még tartani fog, továbbra is érvényben lesznek a szankciók, amelyek alól Magyarország továbbra is próbálja majd magát mentesíteni. Uniós források továbbra sem lesznek a gazdasági modernizációra, de csordogál, sőt mi több, özönlik majd a külföldi működőtőke. Az állam költségvetési pozíciói gyengülnek, s miniszterelnök úrnak a hatékonysági kérdésekre is nagyobb figyelmet kell majd fordítani. Mindent összevetve politikai kockázatokat nem látok: az ellenzék megosztottságát látva nem a kétharmad, hanem a négyötöd a kérdés a következő választáson. 

Győrffy: Alapvetően pesszimista vagyok. Lesz egy kis gazdasági növekedés, csökken az infláció, de még így is jóval magasabban marad az uniós átlagnál. Én sem számítok EU-forrásokra, veszély, hogy a bóvli kategóriába kerülünk a hitelminősítőknél. Az életszínvonal legjobb esetben is stagnál majd, pedig már idén is csak Bulgáriát előztük meg az EU-ban az egy főre jutó fogyasztásban. Ebben a kontextusban abban bízni, hogy a magyar kormány látja jól a világot a Kelet felemelkedésével és a Nyugat hanyatlásával – nemzetrontó stratégia.

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt