Tájseb a déli parton: a BalaLand a NER eddigi legsúlyosabb merénylete a Balaton ellen
Jelentős részben közpénzből épült fel a Tiborcz-kör és Szepesi Richárd karibi koloniális stílusú hotelkomplexuma Szántódon, mégis nehéz felfedezni hol jelenik meg ebben a beruházásban a közérdek. Megnéztük a BalaLandot, amely megtörte azt a tabut, hogy Siófok után eddig nem álltak közvetlenül a parton a látképet romboló, túlméretezett épületek. A déli part legszebb kilátású strandján még az sem egyértelmű, hogy bemehet-e a vízbe, aki nem szállóvendég.
Nagyon ritka, hogy egy épület egyre rosszabbnak tűnik, ahogy távolodunk tőle. Ahogy a szántódi BalaLand beach bárjában eszegetjük a Cézár salátát, és megpróbáljuk felvenni a menő magyar középosztály-életérzést, a fölöttünk tornyosuló apartmanhotel nem is tűnik annyira vészesnek. A napsütés, a szépen nyírt gyep a nyugágyakkal és a fehér napernyőkkel meg persze a Balaton mindent megszépít. Ha kompra szállunk, a helyzet drámaian romlani kezd, ahogy lassan kibontakozik előttünk a déli part panorámája: a fehéren világító épületmonstrumok valahogy egyre jobban rontják a látképet. Ahogy a részletek összemosódnak, érvényesülni kezd, ami a legfontosabb: a tömeg. Ilyen tömegű épületek eddig nem álltak a partnak ezen a hosszú szakaszán.
A BalaLand Tihanyból nézve sokkal rosszabb, mint helyben, Szántódon, ahol felhúzták.
A BalaLand kapcsán mindeddig főként az üzleti-politikai háttérről esett szó. A 109 szobás Mövenpick hotelből és két apartmanhotelből álló komplexum egyike annak a 36 luxusingatlannak, amit legutóbbi listánkban a miniszterelnök vejéhez, Tiborcz Istvánhoz kötöttünk, mégpedig azért, mert a projekt tulajdonosa, a Dreamland Holding részben az Equilor Alapkezelő Zrt. által menedzselt Central European Opportunity II. Magántőkealapé. A cég másik tulajdonosa egy ismert turisztikai ingatlanfejlesztő, Szepesi Richárd, aki eredetileg önálló tényezőként mozgott a szállodaiparban a 2000-es évek elején, de ma már egyértelműen a NER elitjéhez tartozik: anyósa, Nagy Róza Matolcsy György jegybankelnök jobbkeze, és 2017-ben ő adta el tokaj-hegyaljai Andrássy Rezidenciát, a régió egyetlen ötcsillagos luxusszállodáját Mészáros Lőrincnek (azóta ez az ingatlan is Tiborczhoz került). A BalaLand óriási léptékű, 20 milliárd forintos beruházás, amit az állam a Kisfaludy-programban 6,9 milliárd forintos vissza nem térítendő támogatással segített – Szepesi a 24.hu-nak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy enélkül bele sem vágott volna.
A Kisfaludy-programban odaítélt támogatás nemcsak azért lényeges kérdés, mert tavalyi gyűjtésünkből kiderült: a turisztikai fejlesztésekre kiszórt 316,8 milliárd nagyjából ötöde Tiborcz István közelébe került, és a maradékból is óriási szeletet hasított ki magának a NER gazdasági hátországa. Hanem azért is, mert amit Szántódon magunk előtt látunk, nem tényleges, piaci alapú magánfejlesztés, hanem jelentős részben az adófizetők finanszírozták. Ebben az esetben pedig fel lehet – fel kell – tenni a kérdést: mennyiben szolgálja a köz javát. A Dreamland a projekthez 9 milliárd forintos hitelt is felvett a Nemzetközi Beruházási Bank (IIB) nevű, Magyarországon működő orosz kémbanktól. Nyilvánvaló, hogy jelentős részben az ilyen üzletek – vagyis azok, amelyekben az ország politikai-gazdasági elitje összeér az orosz rezsimmel – okozták Magyarország nyugati kapcsolatrendszerének súlyos megromlását az elmúlt években, aminek az árát szintén a köz fizeti meg. Az orosz hitelt mára kiváltotta a Central European Opportunity II, amelybe egyébként 25 milliárd forint állami pénzt pumpáltak.
Az üzleti-politikai háttér mellett kevesebb szó esett eddig arról, hogy mit jelent a BalaLand a Balaton számára.
Teremtett-e értéket, ha már Tiborcz István nyilvánosan képviselt üzletemberi identitásának az értékmentés és az értékteremtés az állítólagos kulcsmotívuma, vagy éppen ellenkezőleg, értéket rombolt.
A közhaszon és a közhozzáférés kérdését próbálták meg tematizálni a Párbeszéd-Zöldek politikusai, Szabó Rebeka és Tordai Bence is, amikor a napokban megpróbáltak strandolni a BalaLand partszakaszán. A két ellenzéki végül bejutott a vízbe, de csak azután, hogy megküzdöttek az üzemeltető képviselőjével, és telefonon beszéltek Vizvári Attilával, Szántód polgármesterével, aki arról győzködte őket, hogy nincs joguk ezen a területen bemenni a tóba. Korábban már támadt egy kisebb botrány, amikor Hadházy Ákos megírta: összesen egy zsebkendőnyi szabad partszakasz maradt a BalaLand mellett, amit egy két kerítés között futó, három méter széles „sétányon” lehet megközelíteni. Még ezt az utat is lezárták egy kapuval, de az nincs kulcsra zárva. A teljesen értelmetlen, bizarr lejárót a szántódi önkormányzat kérte a beruházótól, ki tudja minek – akaratukon kívül ezzel a Balaton-part magánérdekek általi kisajátításának tökéletes jelképét alkották meg.
A Párbeszédesek azonban most nem ezt tesztelték, hanem magát az apartmanhotelek és a Mövenpick BalaLand Resort előtti nagy partszakaszt, vagyis azt, amit a szállóvendégek is használnak. Mégpedig azért, mert Szántód 2012-ben elfogadott rendezési terve előírja, hogy a tóparton egy tíz méter széles sávot nem lehet elzárni a közforgalom elől. Ez a helyi építési szabályzat, amely külön beépítési paramétereket állapított meg a későbbi BalaLand-telekre, minden más kérdésben igen nagyvonalú módon kiszolgálta a várható befektetői igényeket: megszüntette a telken álló, régi üdülőépület helyi védettségét, és ezzel lehetővé tette a lebontását, és besorolta településközponti vegyes zónába, ahol 12,5 méteres építménymagasságot és 30 százalékos beépíthetőséget engedélyezett. Mivel a telek 5,4 hektáros, ez
a befektetőbarát szabályozás tette lehetővé egy BalaLand méretű komplexum felépítését.
A 10 méteres, szabadon megközelíthető parti sávot azonban előírta. Szepesi az interjúban ezt úgy magyarázza, hogy „bárki bejöhet, lehet sétálni a parton, bárki ihat egy kávét a bárban, be lehet menni az étterembe, de nem lehet sem fürdőzni, sem napozni.” Ugyanezt mondta az ellenzéki politikusoknak Vizvári Attila polgármester is, mire Tordaiék teljes joggal azt válaszolják, hogy a Balaton-parton mindenhol lehet fürödni, ahol nincs tiltó tábla a Balaton-törvény értelmében.
Márpedig tiltó táblát ide nem fognak kitenni, mert ez a partszakasz a BalaLand strandja, sőt az egész Balaton egyik legszebb strandja. Csodálatos kilátás nyílik róla a Tihanyi-félszigetre és tó keleti medencéjére, és a víz annyira sekély, annyira lassan mélyül, hogy egészen hosszan be lehet gyalogolni a tóba. Gyerekes családok számára ideális, nem véletlenül volt ezen a helyen korábban gyermeküdülő, és nem véletlenül az a szálloda – az első magyarországi Mövenpick hotel – identitása, hogy „family resort”, vagyis családi üdülőhely.
A BalaLand tényleg gyerekparadicsom: óriási játszóház tartozik hozzá külön épületben, a parkban hatalmas vizes játszóteret alakítottak ki, még saját kisvasútja is van. Orbán Ráhel itt nyitotta meg a második bababoltját Budapest után, ami még közelebb viszi a BalaLandot a miniszterelnök családjához. Az Odu Store egyébként nem túl nagyszabású üzlet, mindössze pár négyzetméteres alapterületű, hosszas keresgélés után találjuk meg a Mövenpick hotel előcsarnokának egyik ficakjában.
A strand tehát a BalaLand létezésének az értelme, és a szállóvendégek használják is. Mivel nem vagyunk párbeszédes politikusok, mi is simán megfürödtünk a tóban, amikor itt jártunk, hiszen nem olyan egyszerű ellenőrizni, hogy a parton pihenő emberek közül ki tartozik a szállodához, és ki az, aki csak úgy besétált az utcáról. Az üzemeltető nyilván nem szeretné, ha a partszakasz átalakulna szabadstranddá, de ameddig fennáll a tíz méteres szabály, a BalaLand ténylegesen szabadstrandként működik. Mi is arra buzdítanánk minden olvasót, hogy menjen be, és strandoljon, napozzon – ahogy említettük, az egész kóceráj jelentős részben közpénzből épült. De az is nyilvánvaló, hogy ezt a lehetőséget az üzemeltető bármikor el tudja venni, ha akarja: a területet kerítés veszi körül, és még egy belső kerítés is van a Mövenpick és az apartmanhotelek között, a kapukat be lehet zárni, vagy biztonsági embereket lehet odaállítani, akik ellenőrzik a hotelkártyákat. Minden úgy lett kialakítva, hogy a tíz méteres sáv jogát az üzemeltető ellenében rendkívül nehéz lenne érvényesíteni, és Vizvári polgármester sem tűnik a közérdek acélos bajnokának.
Szepesi Richárd specialitása a magyar turisztikában a teljesen helyidegen, valamilyen távoli, egzotikus lokációt idéző hotelek építése. Első szállodája, az egerszalóki Shiraz a Közel-Keletet jeleníti meg, a második, a felsőtárkányi Bambara Hotel pedig Nyugat-Afrikát, csak éppen AK-47-et lóbáló, dzsihádista lázadók nélkül. Ezek a fantáziák kétségtelenül nagyon jó minőségben valósulnak meg, de óhatatlanul van bennük valami alapvető mesterkéltség – ízlés dolga, hogy ezt az ember játékosságnak vagy hamisságnak látja. A BalaLand is ezt az irányt képviseli: a választott világ ezúttal karib-tengeri koloniális, vagyis pont olyan, mintha Miami Beachen építette volna egy hasonló amerikai ingatlanfejlesztő. Ebből következik, hogy a BalaLand deklaráltan, felvállaltan idegen minden balatoni építészeti hagyománytól, nem is akar úgy tenni, mintha bármi köze lenne a régió örökségéhez. A vonzerő pont az, hogy mennyire nem balatoni az egész, hogy két koktél után az ember elhitetheti magával, hogy ez majdnem olyan jó, mint a floridai nyaralás, amire nem volt pénzünk. Lehet természetesen ilyesmit építeni, de a BalaLand nagyon kiemelt, nagyon látható pontján van a Balatonnak: erre a telekre mégis inkább
egy olyan szállodának kellett volna kerülnie, ami nem karib-tengerinek, hanem balatoninak szeretne látszani.
Ha az értékteremtés felől nézzük a dolgokat, ez az egyik probléma. A másik pedig, hogy a BalaLand építészeti és helytörténeti értéket képviselő épület lerombolása árán valósult meg. Ráadásul úgy, hogy a telek hatalmas mérete miatt a fejlesztési programot a 2012-ig helyi védett ház megőrzésével is meg lehetett volna valósítani. A köztudatban tévesen Horthy-villaként élő, egyszerű, de elegáns épületnek valószínűleg azért kellett mennie, mert nem illett volna a karibi imázshoz. A telek múltját N. Kósa Judit dolgozta fel néhány éve, akinek rokona, Emma néni itt vészelte át a front átvonulását a második világháborúban. A hatalmas, vízparti telken 1927-től az Állami Gyermekmenhely hozott létre üdülőt, ahol az állami gondozott gyerekek jó levegőn, egészséges környezetben nyaralhattak. Az akkoriban még Zamárdihoz tartozó Szántódon a két háború között az egyházak és a főváros is fenntartott gyermeküdülőt: annak jele volt ez, hogy az állam egyre komolyabban vette szociális feladatait. A villaszerű igazgatósági épület 1930-ban épült, amikor a létesítmény felvette a Horthy Miklós Gyermeküdülőtelep nevet; a gyerekeket négy tágas, verandás pavilonban szállásolták el, a fiúk és a lányok 300 fős csoportokban, felváltva három-három hétig üdülhettek a tóparton. A telepen katonás rend uralkodott, reggel hatkor volt az ébresztő, de rengeteg időt hagytak a fürdésre és a játékra, a koszt pedig olyan minőségű volt, amiről ezek a gyerekek a családjaikban nem is álmodhattak: hús heti három alkalommal. Egy-egy üdülés alatt 4-6 kg-ot híztak. Önmagában az épület társadalomtörténeti jelentősége – vagyis az, hogy az állam korai népjóléti törekvéseinek bizonyítéka volt – indokolta volna a megtartását.
A háború után a telepet a SZOT vette át, és évtizedekig a szakszervezeti tagok gyermekeinek olcsó tömegüdültetését szolgálta. A parkban új épületeket húztak fel, de az igazgatósági villa a toldások ellenére nagyjából megőrizte az eredeti képét. A SZOT 1981-ben két évig tartó, átfogó felújítás után újranyitotta az üdülőt Panoráma néven, ami a partszakasz említett, kiváló adottságára utalt. Ettől kezdve a nagycsaládosok nyaralását szolgálta bérbe vehető, összkomfortos faházakkal. A rendszerváltást követően 1991-ben a Panoráma üdülő magánkézbe került, a sajtóban utoljára 1998-ban jelent meg róla hír. A Szellemvárosok Magyarországon blog 2018-ban megjelent bejegyzése és videója megőrizte az együttes bontás előtti utolsó állapotát: látszik a hatalmas, ősfás park, ahol akkoriban még egy őz is tanyázott, az elhagyott sportpályák, játszóterek és persze az építészeti minőségét még őrző főépület. Kétségtelenül hasznosításra váró érték volt ez a lezárt, zöld, elhagyott partszakasz, a Balaton egyik rejtett kincse. Mire az említett bejegyzés napvilágot látott, az új tulajdonos, Szepesi Richárd cége 2017-ben már mindent elbontott, és megkezdte a BalaLand projekt előkészítését.
Ha eltekintünk az összefonódásoktól, a közérdek szempontja kétségtelenül megjelenik abban, hogy a hotel új, jelentős részben külföldi, a Mövenpick brandet kedvelő vendégkört tud megszólítani, és a Balatonra vonzani, ezzel pedig munkahelyeket és adóbevételeket teremt. A Balaton idegenforgalmának jót tesz, hogy a szállodához egész évben használható, melegvizes termál és wellness részleg tartozik, a szezon meghosszabbítását, elnyújtását ugyanis érdemes célul kitűzni. Hogy ehhez feltétlenül közpénzből kell-e sokmilliárdos támogatást adni, az már vitathatóbb: üzletileg megtérülő, jól üzemeltethető szállodákat alapvetően ingatlanfejlesztők szoktak felépíteni piaci jellegű bankhitelből, a saját kockázatukra. A fürdő mindenesetre az egész projekt építészetileg is legjobban sikerült része, ahol sikerült elkerülni a karibi giccset, ráadásul a tópart panorámáját sem rontja, távolról nézve szépen belesimul a látképbe. Lehetett volna így is.
Ha szétnézünk Szántódon, nem kell sokáig keresgélni, hogy hol lehetett volna elkölteni néhány milliárd forint közpénzt úgy, hogy az egyértelműen a köz javát szolgálja: a rév a Balaton emblematikus helye, az egyetlen autóval is használható átkelő a két part között, ahol nyáron óriási tömeg fordul meg. Az 1962-63-ban Dianóczky János tervei szerint épült lebegő betontetős, üveghomlokzatú fogadóépület teljesen tönkretett tihanyi párjával együtt a balatoni modern legjobb korszakának a csúcsdarabja, eredeti állapotában igazi remekmű, amely nagyon megérdemelne egy műemléki felújítást. A révhez vezető úton végig ócska bódék sorakoznak, a pavilonok egy része rég bezárt, a többinek az összképe balkáni jellegű, a közterületek lepusztultak, igénytelenek.
Ugyanitt évek óta zárva van Szántód egyik legértékesebb műemlék épülete, a klasszicista Révcsárda, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy 1798 júniusában Csokonai e falak közt írta A tihanyi ekhóhoz című versét. A régi Balatonnak ezt a becses emlékét a szocializmus évtizedeiben idegenforgalmi célokra hasznosították, felújították, mellette az 1960-as évek elején – építészetileg szintén színvonalas – emeletes szálloda épült Touring Hotel néven. Évek óta zárva van ez is, a csárda környéke rendezetlen, az egyik oldalán parkoló tapad rá (amit manapság már a BalaLand látszik használni), szinte elvész a sok ócska toldás-foldás között.
Ha az állam a Balaton turisztikai vonzerejének fejlesztésén gondolkodott, a rév környékének rendezése, az itteni értékes épületek megmentése olyan projekt lehetett volna, amit a magántőkétől nem lehet elvárni, viszont klasszikusan állami feladat – sokkal inkább, mint a luxusszállodák és apartmanhotelek építésének finanszírozása. A szántódi kontraszt a BalaLand és közvetlen környéke között tökéletes példája annak, hogy a magánérdekek által foglyul ejtett állam viselkedését egyre súlyosbodó szereptévesztés jelzi.
A BalaLand azonban nemcsak ebben az összehasonlításban, hanem önmagában nézve is súlyos tévedés. A legnagyobb bűne, hogy olyan léptékű beépítés jelent meg vele a déli part középső szakaszán, ami eddig csak a siófoki Ezüstpartra volt jellemző. Ott egymás mellett állnak a szocializmus késői szakaszában felhúzott nagyszállodák, de legalább koncentráltan helyezkednek el: Wettstein Domonkos, a Balaton 20. századi építészetének kutatója a Válasz Online-nak adott interjúban mesélt arról, hogy már az 1958-as világszínvonalú balatoni regionális fejlesztési tervben is Siófok volt a kivétel: a tömegturizmusnak tett engedmény a tóparton, ahol a hagyományos léptéktől elütő épületeket is megengedték. A 70-es években aztán sorra húzták fel a feltöltött területen a tó megrontóit, a sokemeletes, rideg hoteleket. De a déli part többi településén hasonlók mindeddig nem épültek, az Ezüstpart után a part zöld volt és az épületek eltűntek a növényzet alatt.
A BalaLand esetében különösen a két apartmanhotel jelenik meg durván tájidegen módon a panorámában, mivel ezek közvetlenül a parton állnak. A hasonló magasságú és még nagyobb tömegű Mövenpick távolról nézve sokkal kevésbé zavaró, mert némileg hátra van húzva a parttól, a növényzet takaró hatása is jobban érvényesül. Ezért szoktak esztétikai szempontból érzékeny területeken egy ilyen léptékű projekt esetében nemcsak a közvetlen környéket megmutató, hanem a tájba illesztést vizsgáló előzetes látványterveket is előírni. Ha készült volna ilyen Tihany felől,
világosan látszott volna, hogy a BalaLandot ebben a formájában nem szabad engedélyezni,
a Balaton környéke ugyanis tájképvédelmi szempontból kiemelten kezelendő területnek számít – papíron, mivel a valóságban ez a jelek szerint nem jelent semmit. A BalaLand tájsebként jelenik meg a déli part látványában, megtöri a lapos zöld part egységét, konkurál a mögötte emelkedő szelíd dombokkal.
A BalaLand végső hasonló szerepet játszik a tókörnyék urbanisztikájában, mint a Mol lágymányosi felhőkarcolója Budapesten: megtört egy fontos tabut. Az ilyen gesztusok sokszor utat nyitnak újabb hasonló beruházásoknak, és ezáltal egy megállíthatatlan folyamat indulhat el, amelynek végén a kialakult, esztétikailag harmonikus összkép visszafordíthatatlanul tönkremegy. Képzeljünk el a déli parton elszórva a BalaLandból még tizet, és azonnal érthetővé válik, hogy ez miért lenne nagyon szomorú fejlemény.
Nyitókép: a BalaLand apartmanházai a tóról (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
