Már az 50-es években világszínvonalú terv készült a Balatonra, de a kukában végezte – Válasz Online
 

Már az 50-es években világszínvonalú terv készült a Balatonra, de a kukában végezte

Zsuppán András
| 2023.05.26. | Interjú

Wettstein Domonkos, a Balaton 20. századi tervezéstörténetének kutatója az év elején megjelent Balatoni építészet című könyvében bemutatja, hogyan lett olyan a tó környéke, amilyennek ma ismerjük. És hogy sok minden alakulhatott volna másként is: miközben a spanyol és a román tengerparton betonszörnyeket építettek, Magyarországon elfogadták a korszak egyik legérzékenyebb, nyugaton is nagyra tartott fejlesztési tervét, ami teli volt még ma is korszerűnek számító elképzelésekkel. Rövid, pár éves aranykor után azonban a történet kisiklott. Van-e jövője a sajátosan balatoni ízű építészetnek, és megóvható-e a túlépítéstől az egyedi tájkarakter? Interjú.

hirdetes

– Az emberek a Balaton esetében különösen érzékenyek azokra az építkezésekre, amelyek megbontják az épített és a természeti környezet harmóniáját. Mintha a Balaton környéke – minden érzékelhető negatív változás ellenére – továbbra is különös odafigyelést, érzékenységet követelne. Mennyire tudatos tervezés eredménye a mai balatoni táj?

– A Balaton sajátossága, hogy az országban először ide készült regionális terv, a tó környékének fejlesztése különleges, kiemelt projekt volt. A Balaton környékét régóta próbáljuk másként kezelni, mint az ország más vidéki régióit, komplexebb módon, és valóban, érzékenyebben. A gyakorlatban ez nem mindig érvényesül, de az igény jelen van rá.

– A könyv az 1958-as regionális tervet abszolút fordulópontként mutatja be a Balaton 20. századi történetében. Ez nagy újdonság, hiszen a köztudatból ennek a tervnek a jelentősége szinte teljesen kiveszett.

– Igen, de az a terv sem a semmiből jött. A két háború közti időszakban már sok olyan gondolat megjelenik, ami az ’58-as tervet előkészítette, és személyi folyamatosságok is vannak, bár kétségtelen, hogy a háború utáni időszak nemcsak országosan, hanem kimondottan a tópart történetében is cezúrát jelent. Fontos előzmény még, hogy amikor elkezdtek kiépülni a tópart üdülőtelepei, a civil aktivitás is azonnal megjelent. Mindenhol fürdőegyesületek alakultak. A Balaton-part a fővároshoz képest felszabadult világ volt, ahol a MÁV-főtanácsos, a bankigazgató vagy akár a miniszter lement nyáron a tópartra, és a családjával együtt fürdőnadrágban strandolt, napozott. A közösségi élet kifejezetten játékos, oldott légkörű volt ezekben az egyesületekben, és ez egy máig jelenlévő hagyomány, amikor a balatoniságról gondolkodunk.

„Létezett a Balatonnál egy olyan sajátos regionális építészet, amit elsősorban az egyszerű, könnyed, természetközeli, felszabadult, kísérletező jelzőkkel lehet leírni” (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

– Mikor kezdődik a Balaton urbanizációja, az üdülőtáj kialakulása?

– A kezdőpont 1861, a Déli Vasút kiépülése, amely gyors és közvetlen közlekedési kapcsolatot teremtett a déli part és a főváros között. Igaz, eredendően nem a Balaton kedvéért épült, hanem az Adria felé vezetett, és kezdetben állomások is csak ritkásan voltak a vonalán. A vasút azonban modernizációs szimbólumként radikálisan átalakította a tájat: a déli part mélyen benyúló, mocsaras részeit a töltés elvágta a tótól, és kialakította a Balaton ma ismert, határozott körvonalát. A tó és a vasút közötti, addig teljesen értéktelen, homokos területek alkalmassá váltak a parcellázásra.

– A régi képeken, tervrajzokon szinte amerikai típusú nyaralótelepeket láthatunk, szabályos, sakktáblás utcaszerkezettel, sok egyforma házzal.

– Igen, a déli partot teljes hosszában kísérő nyaralótelepek szinte mind a semmiből jöttek létre. Inkább az északi partra jellemző, hogy van egy organikus ősközség, amelyhez közel létrejön egy nyaralótelep, és a kettő összevegyül, vagy maga a falu válik üdülőterületté, például a Balaton-felvidéken. De ez jóval későbbi jelenség, a déli part nem ilyen. A parcellázó cégek az ottani telepeket teljesen haszonelvű módon alakították ki, ami számtalan problémát fölvetett, és ezeket látva kezdtek az építészek új, jobb megoldásokat keresni.

Balatoni nyaralótelep terve 1939-ből Tomory Lászlótól; mintha egy semmi közepén felépült, sakktáblás utcaszerkezetű amerikai várost látnánk (forrás: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet / Technika 1944)

– Mennyire nyaralhatott a magyar átlagember ebben az időben a tóparton?

– A 20. század elején még főként a tehetősek építkeztek a Balatonnál. A települések között is voltak markáns különbségek: Földváron az arisztokrácia, Szárszón, Szemesen, Lellén, Bogláron inkább a középosztály nyaralt. Ezek elég zárt világok voltak, némelyikbe csak a fürdőegyesületi tagok ajánlásával lehetett bejutni. Őszöd például eredetileg a piarista öregdiákok telepe volt, Szemesen is erős katolikus közösség alakult ki, míg Siófok hagyományosan a kereskedők és a zsidók nyaralóhelye volt.

– Mennyire volt az üdülőtelepeknek balatoni arculata? Egyáltalán mi az az azonosítható pont, amikor a balatoniság megjelenik a tókörnyéki nyaralóépítészetben?

– Ebben az időszakban még ugyanolyan villák épülnek a Balatonnál, mint mondjuk a budai hegyekben vagy a Tátrában, főként svájci vagy legalábbis alpesi utánérzésű házak. Az üdülés teljesen modern élethelyzet, nem volt semmilyen lokális előkép, amihez nyúlhattak volna, az pedig még fel sem merül, hogy a paraszti építészetből merítsenek ihletet. Ez a gondolat majd csak az 1930-as évektől jelenik meg. Az a tehetős réteg, amely először építkezni kezd a Balatonnál, az utazásai miatt külföldi mintákat követett, és a visszaemlékezések szerint tudatosan kért a tervezőktől angol kerti villát meg svájcit vagy akár mediterránt.

– Mikor szűnik meg a tópart exkluzivitása?

– A fordulópont 1920, amikor bezárul az ország, elvész a Tátra meg az Adria, de kinyílik a Balaton-part. Addigra a vasút már mindkét oldalon kiépült, és az egyre szélesedő középosztály igényei közt megjelenik a vízparti nyaralás. A sorozatos gazdasági válságok miatt az anyagi lehetőségeik elég szolidak, a tópart arculata mégis döntően megváltozik. Iszonyatos tempóban épülnek az üdülőtelepek, amelyeknek igazából semmi balatoni jellege nem volt, hacsak az nem, hogy általában nagyon egyszerű épületekből álltak. Ezt az egyszerűséget utólag visszatekintve már sajátosan balatoni íznek érezhetjük.

Kis méretű, modern nyaraló terméskő részletekkel Balatonszéplakon 1960-ban; ezt az egyszerűséget utólag sajátosan balatoni íznek érezhetjük (fotó: Fortepan 92112)

– Mennyire jellemző a modern építészet a tónál?

– Épülnek kimondottan modern villák a Balatonnál, például Molnár Farkas, a Bauhaus magyar tagja is készített balatoni nyaralótervet, de népszerűbb volt a középosztályhoz köthető moderáltabb, visszafogottabb irányzat. A két háború közötti korszak egészére jellemző, hogy egymás mellett futnak, időnként fuzionálnak különböző irányzatok: a funkcionalista modern, a historizálás, a népi építészetből fakadó romantika vagy éppen a nemzetinek tartott, adott esetben akár erdélyi eredetű, tehát egyáltalán nem balatoni építésmód. Ami igazán érdekes, hogy ebben az időben kezdenek el építészek azon dolgozni, hogy kimondottan a lokális adottságokhoz illeszkedő, azokat tükröző nyaralókat tervezzenek.

– Kotsis Ivánt nevezi meg a könyv kulcsszereplőként a balatoni építészet születésénél. Miért?

– A Klebelsberg Kunó által létrehozott, a korszak balatoni állami presztízsberuházásának nevezhető tihanyi Limnológiai Intézet 1927-ben még neoreneszánsz stílusú, de utána Kotsis – a nemzetközi trendekkel összhangban – elhagyja a historizálást, és egy sokkal szabadabb irány felé indul el, amikor villákat tervez, és típusterveket készít balatoni nyaralók különféle változataira. Fogékony a modernre, de közben magas tetőt tesz a házakra, helyi anyagokat használ, nagyon finom polgári építészet alakít ki. Kotsis középosztálybeli megrendelőknek dolgozott, és a tervezési alapelvek megfogalmazásánál abból az új, tóparti életformából indult ki, amit tapasztalatból ismert, ugyanis Bogláron volt nyaralója.

– Milyen az ideális balatoni ház?

– Kotsis szerint az ideális balatoni nyaraló kis alapterületű, egyszerű megjelenésű, olcsón felépíthető és könnyen karbantartható. Az éghajlati adottságokból kiindulva lapostető helyett alacsony hajlású tetőt javasolt, ami ellenáll a tóparton gyakori erős szélnek, és nagy kiülésű ereszpárkányt, ami megvédi a falakat a csapóesőtől. Azt vallotta, hogy a régi villákkal ellentétben a ház és a berendezés legyen praktikus, és a felsorolás végére odaírta, hogy az ilyen épület „az egyszerű olasz kerti házak karakteréhez lesz hasonlatos”. Ez a mondat arról árulkodik, hogy Kotsisnál meghatározó volt az itáliai hatás akkor is, amikor a balatoni építészetet kereste. Voltak mások, akik ugyanebben az időben skandináv irányba tájékozódtak, ebből is születtek érdekes házak a parton, elsősorban a természetes anyaghasználat inspirálta őket.

A balatonkenesei Kresz-villa (1934) Kotsis Iván egyik legszebb megvalósult nyaralója (forrás: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet / Kotsis Iván: Épületek és tervek, Pósa, Budapest, 1945)

– Volt pár évtized, amikor mintha tényleg főként ilyen nyaralók épültek volna a tónál, és az alapelvek máig érvényesnek hangzanak. Legalábbis jobb lenne a tó körül az épített környezet általános színvonala, ha ezt követnénk.

– Az volt a vezérfonal ebben az időszakban, hogy amikor lemegyünk a Balaton-partra, akkor hátrahagyjuk azt a teátrális, nehézkes, reprezentatív életmódot és építészetet, amit a főváros jelent, és helyette megpróbálunk átvenni egy könnyed, praktikus, ahogy akkoriban mondták, fesztelen életvitelt. Ennek a gondolatnak máig van érvényessége.

–  Mikor kezdték mederbe terelni a felgyorsult urbanizációt, az üdülőtáj kialakulását?

– A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1931-ben rendezett egy konferenciasorozatot, ahol építészek mellett mérnökök, közlekedési és vízügyi szakértők beszéltek a tó helyzetéről, és megállapították, hogy a szabályozatlan, spekulatív beruházói tevékenység egyszerűen felemészti a Balaton-partot. Állami kezdeményezésre létrejött a Balatoni Intéző Bizottság (BIB), amely komplex módon foglalkozott a tó fejlesztésével. Építészeti és településrendezési mintatervek készültek, pályázatokat írtak ki például az ideális nyaralótelep megtervezésére. Mai szemmel kritikusan nézhetjük azt az összefüggő üdülőövezetet, ami a déli parton kialakult, de igyekeztek egységes elveket érvényesíteni, és valamelyest egységes arculatot, településszerkezetet kialakítani. Elég erős civil felhajtóereje is volt a korszaknak, mivel a fürdőegyesületek rengeteg építő tevékenységet végeztek, például kikötő- és strandfejlesztéseket, vitorlás klubházak építését finanszírozták. Ezek általában magas nívót képviseltek, már csak azért is, mert az építészek sok esetben maguk is egyesületi tagok voltak. Az országban vidéken a Balatonnál volt először építészeti hatósági kontroll: Siófokon a műszaki kirendeltségen nemcsak jogászok nézték át a terveket, hanem az építészeti minőség szempontjából is elbírálták a beadványokat.

hirdetés

– Felmerült a háború előtt, hogy az egész tókörnyékre egységes fejlesztési koncepció készüljön?

– A Balatoni Intéző Bizottság a háború alatt már elkezdett kidolgozni egy egységes regionális rendezési tervet. Minden községtől információkat kértek a tervezett fejlesztésekről, és ebből a listából akartak egységes koncepciót összerakni a BIB koordinálásával. Tudjuk, hogy 1941-ben vitaestet tartottak a témában, de aztán a kezdeményezést elsodorta a háború. 1948 után teljesen új világ következett, a fürdőegyesületeket felszámolták, a civil kezdeményezéseket elnyomták, és igyekeztek ellehetetleníteni azt a polgári réteget, amely a Balaton életét mindaddig meghatározta. A BIB is megszűnt, csak 1957-ben szervezték újjá, amikor a balatoni idegenforgalom fejlesztése a forradalom leverése után ismét kiemelt szerepet kapott a kormánypolitikában. Az említett 1958-as regionális terv kidolgozására már az új keretek között került sor, az Építésügyi Minisztérium megbízásából.

– Az 1958-as terv a diktatúra legsötétebb időszakában, a Kádár-kor legelején született meg, mégis mai szemmel is meglepően korszerű dolgok vannak benne. Alapvető kiindulásnak tekinti például, hogy a térség befogadóképessége limitált, és hogy a települések összeolvadásának az északi parton gátat kell vetni. Foglalkozott a természeti értékek és a hagyományos szőlőterületek megőrzésével, a bányászat leállításával, az egyes települések eltérő funkcióinak megerősítésével. Hogy születhetett ilyen előremutató terv az akkori Magyarországon?

– Az egyik magyarázat nyilvánvalóan az, hogy kiváló szakemberek dolgoztak rajta Kotsis egykori tanítványa, Farkas Tibor vezetésével, akit ugyanekkor a Balatonkörnyék főépítészének is kineveztek. A terv nemzetközi szinten is újszerűnek számított, mivel addig nem készült olyan regionális terv, amelynek középpontjában nem egy nagyváros állt, hanem egy tó, és kifejezetten egy formálódó üdülőtáj problémáira próbált megoldást nyújtani. Látszólag nagyon szerencsés időpontban született, mivel a Balaton még előtte állt annak a hatalmas fejlesztési hullámnak, ami az 1960-as évektől elindult, és úgy látszott, hogy az állami tervezési rendszerben ezt jól mederben lehet majd tartani. Ezek a remények végül csak részben igazolódtak.

A Balatonkörnyék Regionális Terve: az 1958-as dokumentum 4 méter hosszú tervlapjáról készült fénykép, a területfelhasználás és települések jellegvázlata; az eredeti tervlap nem maradt fenn (forrás: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet / Farkas Tibor hagyatéka)

– A terv számol azzal, hogy a Balatonnál a korábbinál jóval nagyobb tömeg fog nyaranta megjelenni, és ezt a tömeget valahogy el kell helyezni, kikapcsolódási, étkezési, szórakozási lehetőségeket kell biztosítani neki, ami mind építkezésekkel jár.

– Már az 50-es évek elejétől látni lehetett, hogy a tónál egy újabb társadalmi réteg jelenik meg nyaralóként: a munkásság. Az életszínvonal növekedésével az évtized végétől tényleg óriási néptömeg indult meg a tó felé, és ezzel sürgősen kellett kezdeni valamit. A minisztérium a VÁTERV állami tervezőirodát bízta meg a tervezési feladattal. Visszaemlékezése szerint a fiatal főépítész, Farkas Tibor besétált az MTA-ba Granasztói Pál főosztályvezetőhöz, és megkérdezte, hogy kell ilyet csinálni, amire azt a választ kapta, hogy ezt senki nem tudja. Farkas úgy döntött, hogy a saját feje után megy, és teljesen pragmatikus elvek mentén dolgozni kezdett a kollégáival: fogtak egy négyzethálós térképet, színezgetni kezdték, hogy hol vannak a problémák, az üdülőtáj szempontjából káros, megszüntetendő tevékenységek, hova lehet elhelyezni az új funkciókat. Így született meg a terv, ami 1965-ben elnyerte az Építészek Nemzetközi Szövetségének Abercrombie-díját.

– Mennyire állja meg a helyét mai szemmel, ahogy Farkasék a Balatonról gondolkodtak?

– Az övék erősen vizuális tájértelmezés volt, tehát arról szólt, hogy nézzen ki jól a táj, de valódi ökológiai elvek csak nagyon érintőlegesen jelennek meg benne. A kérdés számukra még nem az volt, hogyan védjük meg a Balaton vízminőségét, hanem inkább az, hogy mennyi embert lehet ebben a természeti tájban mint turisztikai értékben elhelyezni. A feszültséget ők is érezték, nem véletlenül hangoztatták: „A Balaton befogadóképessége véges!” Ugyanakkor ez a kettősség nagy kompromisszumokkal járt: az északi partot megpróbálták védeni, ott a zöldterületeket nagyon szigorúan behatárolták, miközben a déli partot gyakorlatilag feladták. Ott elég jelentős feltöltéseket engedélyeztek arra hivatkozva, hogy a tó kontúrja az idők során mindig is változott. A régi siófoki villasor elé így kerültek feltöltéssel az Arany- és az Ezüstpart túlméretezett szállodái. Mégis, ha a tervet a saját korának kontextusában nézzük, láthatjuk, hogy ugyanebben az időben építik teli betonszörnyekkel a spanyol és az olasz tengerpartot, a velünk egy táborban lévő románok meg bolgárok teljesen lélektelen, sivár üdülőtelepeket húznak fel több száz kilométer hosszan a Fekete-tenger mellé. Ehhez képest a magyar tervezők a Balatonnál szenzitív, kis léptékű idegenforgalmi fejlesztéseket vizionáltak, és megpróbáltak egy organikus helyzetet előállítani, ahol a megóvott ősközségekben ott vannak a helyi lakosok, mellettük ott vannak nyaralók, a külföldi turisták, és mindez tulajdonképpen egy harmonikus, hagyományos értékeit részben megőrző kultúrtájként működik.

A 60-as évek a balatoni modern aranykora volt, a tihanyi rév kikötőépülete (Dianóczky János) egyike volt a korszak kis léptékű, de nagyon magas építészeti minőségű alkotásainak (fotó: Fortepan 2482 / UVATERV)

– Mennyire valósult meg ez az álom?

– Az új gazdasági mechanizmus bevezetéséig, 1968-ig a tervnek megfelelően mentek a dolgok – legalábbis hivatalosan, mert már a hatvanas évek közepétől már jelentkeztek problémák. Ugyanakkor a 60-as évekre esik a balatoni modern aranykorának tekintett építészeti periódus is. Megépültek a korszak emblematikus kikötőépületei, hotelei, éttermei és üzletsorai például Tihanyban, Badacsonyban és Szántódon, amelyek a tájjal harmóniában lévő, nemzetközi szinten is kiváló alkotások voltak. Közben egyfajta rezervátumként a hivatalos műemlékvédelem megpróbálta konzerválni a népi építészet legszebb együtteseit Szigligeten, Tihanyban és Nagyvázsonyban, ami szintén úttörő, előremutató kezdeményezés volt. Látszik, hogy a kiemelt figyelem miatt a Balatonnál sok minden előbb történik meg, mint máshol az országban. Először itt ismerik fel például, hogy a népi építészet eltűnése idegenforgalmi szempontból veszteség, a tájkarakter sérülését okozza, ami ellen fel kell lépni. Ennek is megvan a 30-as évekre visszanyúló előzménye, ugyanis Tóth Kálmán – a tihanyi népművészeti ház tervezője – már abban az időben autóval és fényképezőgéppel járta a Balaton-felvidéki falvakat, és dokumentálta az építészetüket. 1936-ban a Balatoni Intéző Bizottság adta ki a Balaton-vidék népi építészetéről szóló könyvét. Ettől persze még a Balaton körül sem sikerült a falvakat megóvni az uniformizálódástól, de sokkal többet megőriztek a karakterükből, mintha ezek a kezdeményezések nem lettek volna.

– Mi okozta a terv bukását?

– A regionális terv tulajdonképpen egy olyan vákuumban született meg, amikor a helyi tanácsok 1956 után még nem igazán működtek, de a hatvanas évek közepétől újra megerősödtek, és elkezdték akadályozni a regionális terv végrehajtását. Máig ismert érveket hoztak elő: miért ne lehessen újabb telkeket parcellázni, ha a szomszéd községben ez megtörtént, kellene a hely, nem szabad akadályozni a fejlődést és hasonlók. Másrészt a kormányzat is végrehajtott 1962-ben egy fordulatot, nyitást hirdetett a nyugati turizmus felé, mert az országnak nagy szüksége volt valutára. Ehhez még több nagy hotelt, kempinget, éttermet kellett építeni, miközben a hazai lakosság számára is egyre nagyobb területeket parcelláztak. Kialakult egy többirányú nyomás, ami egész egyszerűen szétroncsolta a koncepciót. A terv érvényesítésének a kulcsa a balatoni főépítészi tisztség volt, amit Farkas Tibor a rá nehezedő nyomás ellenére nagyon tisztességes módon látott el egészen a felmentéséig, ami 1969. január 7-én történt meg. Utána a terv papíron egy ideig még érvényben maradt, de nem maradt semmilyen hatósági szereplő, aki számon kérhette volna, és elindult a települések, üdülőterületek nyakló nélküli terjeszkedése, a zártkertek és a szőlőhegyek beépítése, vagyis mindaz, amitől a Balatont megóvni próbálták.

A 60-es évek közepétől megkezdődött a táj léptékétől idegen, tömegturizmusra méretezett fejlesztés a tóparton; a Farkas Tibor által készített légi felvétel az új balatonszéplaki üdülőterületet ábrázolja 1972-ben (forrás: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet / Farkas Tibor hagyatéka)

– Van abban valami jelképes, hogy még az eredeti tervlap sem maradt meg, mert Farkas leváltása után egyszerűen kidobták.

– A könyvemben fényképmásolatban szerepel az a nagyon látványos, 4 méter hosszú tervlap, ami a külföldi kiállításokat is megjárta, 1958-ban például Liège-ben szerepelt a Nemzetközi Lakásügyi és Városrendezési Szövetség kongresszusán, ahol a nyugati szakemberek a csodájára jártak. Ez a tervlap valóban nincs már meg, nekem úgy sikerült a fényképéhez hozzájutnom, hogy a lánya támogatásával feldolgozhattam a hagyatékát, és abban megtaláltam a fotóját több más befotózott dokumentummal együtt. A fotó hátoldalára ráírta, hogy „történelmi dokumentum” és részletesen leírta a tervezéshez kapcsolódó emlékeit. Azt maga Farkas Tibor sem tudta, hogyan pusztult el az eredeti tervlap, amikor a leváltása után lényegében kidobták az irodájából, és az iratok egy részét a kukából mentette ki. Ez valóban egy újabb jelképes cezúra a Balaton történetében.

– Az elmúlt években a táj karakterét romboló projektek Aligától Szántódig rendszeresen témát adtak a napi sajtónak, a civil szervezetek egyre reménytelenebb küzdelmet folytatnak a települések túlépítése ellen. Mennyire van még balatoni táj?

– Túl vagyunk a sokadik Balaton-törvényen és annak a sokadik módosításán is. Sajnos az 1970-es, 1980-as évek óta az a tapasztalat, hogy a több irányból érkező, összeadódó fejlesztési nyomás hatására minden terv felbomlik. Folyamatos toldozgatás-foldozgatás zajlik, ami lehetetlenné teszi bármilyen karakteres vízió érvényesülését, vagy akár megfogalmazását. Nyilván van ma is egy érvényben lévő területrendezési koncepció, ami próbál valamelyest javítani egy már erősen torzult helyzeten, több-kevesebb eredménnyel. Már az 1970-es évektől, a Kádár-kor második felében elkezdődött a tömegturizmus korszaka, és létrejött az egyre inkább homogenizálódó, beépülő üdülőtáj, ami a Balatont nagyrészt körbeveszi. Az említett nagyprojektek meg a zöldterületek fokozatos beépítése valóban tovább rontják a helyzetet.

Boglári kőművesek által tervezett és kivitelezett nyaralók a balatonszemesi Hunyady-telepen a 30-as évekből; ez a sérülékeny, eredetileg szezonális tartózkodásra tervezett regionális örökség eltűnőben van a tóparton (forrás: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet / Wettstein Domonkos felvételei)

– Létezik még balatoni építészet?

– A könyvemben megpróbálom bemutatni, hogy a 20. század középső szakaszában, a 30-as évektől körülbelül a 70-es évekig bezárólag kialakult egy olyan sajátos regionális építészeti gondolkodás, amit elsősorban az egyszerű, természetközeli, felszabadult, kísérletező jelzőkkel lehet leírni. Ez mindenekelőtt az említett periódusban született nyaralókon figyelhető meg, de sok esetben a vízparti középületek is hasonlóak. Ennek az építészetnek a konkrét emlékei szinte mind veszélyben vannak, ijesztő léptékben fogyatkoznak az érzéketlen, romboló átalakítások és bontások hatására, és maga a szezonális nyaraló műfaja is elveszni látszik, mivel a tónál manapság mindenki téliesített családi házat, vagy még inkább többszintes lakóparkot épít. Ezeken az épületeken már nem tud megjelenni semmilyen olyan karakter vagy akár anyaghasználat, ami megkülönböztetné őket az országban bárhol máshol emelt családi házaktól és lakóparkoktól. Ilyen értelemben a balatoni építészet fogalma megszűnőben van, lehetséges, hogy időhöz kötött jelenség volt, ami csak egy adott történelmi korszakban létezhetett. De azért mégis épültek az elmúlt két évtizedben olyan kisebb nyaralóépületek, amelyek tervezői ezt a balatoni hagyományt ösztönösen értették, vagy tudatosan utánanéztek, és sikerült felvenniük a fonalat, megpróbálták valahogy továbbéltetni. A nagy átlag minősége lehangoló, de vannak bíztató jelek.

Wettstein Domonkos hosszú ideje kutatja a balatoni építészeti hagyományokat és a tókörnyék tervezéstörténetét, tavasszal megjelent könyve tudományos alapmű, amit áthat a Balaton eltűnőben lévő 20. századi világának szeretete

– Vannak ilyen jelek a településtervezés szintjén is?

– Balatonfüred reformkori központjának a megújítása az ezredfordulón modellértékű volt, még nemzetközi szinten is. Az utóbbi időben onnan érkező hírek, például Virág Csaba OMFB vitorlásklubjának bontása és a tóparton a helyére tervezett új épületegyüttes már kevésbé nevezhető örvendetesnek, de ami korábban történt, az maradandó értéket hozott létre. Tihanyban az alsó kikötő 60-as évekbeli modern épületegyüttesének megóvása is példamutató kezdeményezés volt, mivel ennek a korszaknak az emlékei még ma sem kapják meg a nekik járó megbecsülést. És arra is van néhány példa, hogy egy település behúzza a kéziféket, és igyekszik gátat vetni az egyre intenzívebb beépítésnek, ahogyan azt Paloznak tette. Fontos tanulság lehetne, hogy nem muszáj mindenáron minden talpalatnyi földből pénzt csinálni, lehet kicsit távlatosabban is gondolkodni a község identitásáról, települési közösségről, bevándorlókról, új építésekről. De persze én sem tudom, hogy meddig tudják azt a féket behúzva tartani, és mi következik utána.


Nyitókép: Tihany és Balatonfüred az 1958-as terven (részlet)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt

Az északi part és a Tihanyi-félsziget 1956-ban, a nagy beépítések előtt; ezt a táji harmóniát próbálta megőrizni a regionális terv (fotó: Fortepan 17857 / Kotnyek Antal)
#Balaton#építészet#könyv#táj#urbanisztika#Wettstein Domonkos