Parkolóból városi fórum – kevés eszközzel hozott nagy előrelépést a Blaha felújítása
Az 1960-as évek hibáit kellett jóvá tenni a Blaha Lujza téren, habár az igazi bűnt, a Nemzeti Színház felrobbantását nem lehet. A felújítás körül rengeteg politikailag motivált vita habzott, de a lényeg rendben van: a történelem során szinte véletlenül keletkezett, formátlan kereszteződés most először tágas, áttekinthető, tiszta városi fórummá vált, ahol számtalan apró jel utal a múltra, és a két áruház is megfelelően érvényesül. Ennél többet elérni csak akkor lehetne, ha magához a Rákóczi úthoz is hozzányúlnának, de az nem holnap lesz.
Több mint egy hónapja adták át a felújított Blaha Lujza teret, és miután ez a fővárosi önkormányzat legjelentősebb építési projektje a jelenlegi ciklusban a Lánchíd felújítása és a 3-as metró rekonstrukciója mellett, az első hetek másról sem szóltak, mint politikailag erősen motivált vitákról: a kormányközeli média szerint a térből betonsivatagot csináltak, a szétszórt forgószékek túl távol vannak az asztaloktól, hiányzik a beígért közvécé (utóbbi állítást Karácsony Gergely főpolgármester cáfolta meg egy helyszíni videóban, a Rókus Kórház sarkán elhelyezett új közvécé mellől). Ezek a támadások csak a politikai kommunikációs térben voltak értelmezhetők, láthatólag nem a megértés szándéka vagy akár az őszinte bosszankodás vezérelte őket – de az új térnek végső soron úgyis a hétköznapokban kell bizonyítania a működőképességét. Az igazán lényeges dilemma nem az, hogy sok vagy kevés nyolcvan újonnan elültetett fa – egyébként egy ekkora városi téren: nagyon sok –, vagy oda lehet-e ülni az asztalokhoz (igen, kényelmesen), hanem az, hogy rendben van-e a tér szerkezete, jól dőltek-e el az alapvető kérdések, megfelelően szolgálja-e a köztér a környező épületeket vagy öncélú formai játékokkal rakták tele. Láttunk erre az elmúlt év térfelújításai között jó és rossz példákat egyaránt, az eredménynek nincs köze a megbízó pártállásához.
Annál is kevésbé, mert a Blaha esetében is olyan projektről van szó, amit még bőven az előző, Tarlós István-féle városvezetés indított el 2017-ben, és a terveket is döntően a váltás előtt készítették. Az új városvezetés alatt történt egy átdolgozás, elsősorban a költségek csökkentése és az elültethető fák számának növelése érdekében, de az alapkérdések már 2019-re eldőltek. A várospolitikában sokkal több a ciklusokon átívelő folyamatosság, ahogy azt a rakpart átalakítása esetében is láthattuk, mint ahogy azt a felszínen habzó viták alapján gondolhatnánk, és ez így van rendjén.
A Blaha tervezője a Lépték-Terv Tájépítész iroda volt, ugyanaz a sokat foglalkoztatott, nagy gyakorlattal rendelkező cég, amelyik például a Jókai teret és az egyelőre még csak látványterveken létező új Városháza parkot jegyzi. Az előbbit bíráltuk, az utóbbitól sokat vártunk (és még várhatunk is egy darabig: a főváros súlyos pénzügyi helyzete miatt a megvalósítást elhalasztották), a Blaha esetében pedig azt mondhatjuk, hogy letisztult, elegáns, nem túlbonyolított átalakítás történt, amely történelme során először lehetőséget ad arra, hogy a teresedés valódi városi fórumként működjön.
A Blahára is igaz ugyanis, ami a Széna térre: a fő feladat a korábbi várostervezési hibák kijavítása, a rosszul szervezett tér alapvető kontúrjainak meghatározása volt. A Blaha nem olyan hagyományos városi tér ugyanis, mint az V. kerület szerves fejlődéssel létrejött történelmi terei, vagy akár a dualizmus kori várostervezés során biztos kézzel megformált, tervezett terek a Hősök terétől a Ferenc térig. A városi terek másik nagy csoportjába tartozik, azokhoz a terekhez, amelyek
esetleges módon, több nagy út metszéspontjában keletkezett csomópontból váltak térré, ezért a történelem során hosszan keresték-keresik a formájukat. Egy ilyen tér kitalálása nehezebb és izgalmasabb feladat.
Ahhoz, hogy érthető legyen, mi történt a Blahával, muszáj egy kicsit visszamenni a város régmúltjába. Budapest esetében a városegyesítés pont 150 évvel ezelőtti korszaka már bőven a régmúltat jelenti. Ha ránézünk Pest belterületének 1872-es szabályozási térképére, még nyomát sem találjuk rajta a Blaha Lujza térnek. És bár azt hihetnénk, hogy a későbbi tér két nagy útvonal, a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében alakult ki, ez sem egészen igaz.
A Rákóczi út ősrégi útvonal, amely eredetileg a városból kivezető országút volt, és fokozatosan vált reprezentatív nagyvárosi sugárúttá. Ezen a térképen is megtalálható Kerepesi út néven, lóvasút közlekedik rajta, és látszik, hogy a Rókus Kórházig anno szélesebb volt, utána beszűkült. A mai Blaha északi oldalát jelentő házsora stabil elem a városszerkezetben, noha az egyes épületek sokat változtak, és a legfiatalabb EMKE Irodaház csak a rendszerváltás után, 1992-ben épült fel egy háborús foghíjtelken. Ezzel szemben a Nagykörút még csak szabályozási vonalként jelenik meg a térképen, széles sárga sávként, amit éppen akkor kezdtek belevágni a kialakult – bár nem túl sűrű, kertes-földszintes – városszerkezetbe. Építéséről 1871-ben törvény rendelkezett, de teljesen csak a 20. század elejére készült el. A mai Blahára eső szakaszon 1889-ben adták át a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum Hauszmann Alajos által tervezett reprezentatív épületét a Népszínház utca és az új körút sarkán, mellette 1895-ben épült fel a Rémi (ma Nemzeti) Szálló, a kiszélesített Rákóczi út sarkán pedig két nagyszabású, kupolás palota, amelyek mintegy keretbe fogták a feltáruló látványt, az út végében a Keleti pályaudvarral. Ez a millennium idejére kialakult házsor is állandó, stabil elem lett.
Kétségtelen, hogy a Blaha ott jött létre, ahol a Rákóczi út keresztezte az új Nagykörutat, de keletkezésében a meghatározó elem nem ez, hanem a Népszínház utca volt. A térképen ez Sertéskereskedő utcaként szerepel, és nyílegyenesen vezetett a Kerepesi (Rákóczi) útból leágazva arra a hatalmas, üres városszéli placcra, ahol ekkoriban még igazi alföldi jellegű állatvásárokat tartottak (a poros vásártérből lett később a Teleki László tér). A Blaha elődjét ebben a háromszögű leágazásban találjuk meg. A Népszínház utca szerepe azért lényeges, mert egészen mostanáig ez akadályozta meg a Blaha valódi térré szerveződését: az utca egykori kezdeti szakasza az Europeum és a Corvin épülete előtt hivatalosan ugyan már 1920 óta a Blaha Lujza térhez tartozott, de fizikai valójában mindeddig fennmaradt, és az autóközlekedést szolgáló úttest elvágta az áruházakat magától a tértől. Ennek a nyúlfarknyi, tulajdonképpen másfél évszázada feleslegessé vált utcaszakasznak a felszámolása a mostani térátalakítás legnagyobb nyeresége. Nemcsak gyalogos nézőpontból kellemesen tágas, korzózásra alkalmas térrészt teremtett a két városi áruház előtt, hanem megszüntette a tér szigetszerűségét is, és lehetővé tette, hogy az áruházak földszintjei adják az új térfalat. A déli oldalon végre megvalósult az, ami a másik két oldalon a nagy közlekedési útvonalak, a Nagykörút és a Rákóczi út miatt eleve lehetetlen: az épületek és a tér közötti közvetlen, szerves kapcsolat.
Az az épületsor, ami innen délről határolja a teret, két nagy tömbből áll, köztük a Somogyi Béla utca torkolatával, ami most szintén megújult, és összeköti a teret a Palotanegyed belsejével. Mindkét tömb viszontagságos történetű, a körút sarkán előbb impozáns, saroktornyos bérpalota épült, amely részben a Hírlapvállalat székházának és nyomdájának adott otthont, majd ez 1949-ben átalakult a Szabad Nép székházává. A Lux László tervei szerint átalakított Sajtóház még nem volt szocreál, a klasszikus 20. század közepi modern építészet egyik utolsó nagyszabású alkotásának számított, de ezt nem vették figyelembe, amikor 2005-ben eldózerolták. Helyére Budapest kevés városi áruházának egyike, az Europeum került.
A másik tömb a Corvin, amely 1926-ban a főváros legelegánsabb modern áruházaként épült fel art deco stílusban. A térre néző, szobor- és reliefdíszes homlokzatot az 1960-as évek végén takarták el a hírhedt alumíniumborítással, hogy elrejtsék a rossz állapotát, mivel a felújítására nem volt pénz. A Corvin most építési háló mögött rejtőzik, újjászületése az idei év egyik legizgalmasabb budapesti fejleménye lesz, és az új tér összképét is meghatározza majd, hiszen ez talán a leglátványosabb a Blahára néző épületek közül. A legrövidebb térfalat a Rókus Kórház hátsó homlokzata adja a Duna felőli oldalon, ami még a legrégebbi múltból maradt itt.
Az a térség, amit ma Blahának nevezünk, két teljesen eltérő történetű darabból áll össze, és ezek a mostani felújításig nem is értek igazán össze. A dualizmus korának várostervezői nem szántak ilyen nagyszabású teret a Nagykörútnak erre a szakaszára, sőt valójában sehova nem terveztek valódi tereket az új út mentén az Oktogont és az eleve meglévő Rákóczi teret kivéve. A Rákóczi út, a Körút és a Népszínház utca által határolt, trapéz alakú telekre engedélyezték a Népszínház felépítését 1875-ben, amely később, 1908-tól a Nemzeti Színház társulatának átmeneti otthona lett. A bécsies stílusú, pompás színházépület a hátával fordult a körút felé, és az említett három épületből álló házsor – a Blaha mai keleti oldala – eredetileg erre a hátsó homlokzatra nézett, a tér felől nem látszott. Ez látszik is a megformálásukon, a korszak soha nem tervezett volna egy ekkora városi térre ilyen jellegű épületeket (és árulkodó, hogy a két szélső saroképület a hangsúlyos, ráadásul mindkettőnek a sarka van kiemelve, hiszen ezek voltak a fontosabb rálátási pontok, nem a mostani nagytotál szemből).
Nem véletlen, hogy a régiek kedvenc nagykörúti találkozóhelyét nem Blahának, hanem „EMKÉ”-nek mondták: a névadó az Erzsébet körút első bérházának földszintjén működő EMKE kávéház volt (a rövidítés az Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesületre utal), a találkozási pont pedig a színház mögötti, órával megkoronázott, hatszögletű hirdetőoszlop a Rákóczi út sarkán. A „Blaha” ettől teljesen elkülönült: háromszögletű, elegáns terecske volt a színház nyugatra néző főhomlokzata előtt, közepén kis díszparkkal és Tinódi Lantos Sebestyén szobrával. A színház oldala mellett a tér kinyúlt a József körútig. Ük- és dédszüleink nemzedékének a Blaha még ezt a mainál jóval kisebb teret jelentette:
A mai értelemben vett Blahát a szocializmus teremtette meg azzal, hogy a Nemzeti Színházat megbocsáthatatlan módon felrobbantották 1965-ben. Ez Budapest történelmének traumatikus, máig erős érzelmeket kiváltó eseménye. A döntést az épület rossz állapotával indokolták, és összefüggésben állt a metró építésével, amelynek egyik megállóját ide, a Nagykörúthoz tervezték. Érdekes, hogy a színház eltüntetése egyáltalán nem volt eleve elhatározott, magától értetődő dolog, sőt az 1950-es évekbeli metrótervek még természetesnek vették, hogy a földalatti vasút megállóját olyan módon kell a téren elhelyezni, hogy a színházat az építkezés ne érintse. Többféle metróterv is fennmaradt ebből az időszakból, a Közlekedési Múzeum archívumában van például egy rajz, amelyen egy moszkvai típusú, oszlopos-kupolás, szocreál lejárócsarnok látható a színház és a Tinódi-szobor közé bepréselve. Ez a tanulmányterv minden bizonnyal azt az elképzelést örökíti meg, amelyről a Napi Történelmi Forrás Rákosi metróját bemutató cikkében olvashatunk: a két építményt kocsifelhajtó választotta volna el egymástól, amely a színház közönsége számára teraszként is szolgálhatott volna. A cikkből kiderül, hogy ez már egy kompromisszum volt, amit Major Tamás igazgató járt ki Révai József népművelési miniszternél, mert egy korábbi változat a metró csarnokát egyszerűen hozzátapasztotta volna az épülethez.
A korabeli sajtóban olvashatunk egy másik elképzelésről is, ami egy időben hivatalosan elfogadottá vált. E szerint a Rákóczi út bal oldali, ebben az időben foghíjas házsora helyén építettek volna fel egy monumentális, szocreál tömböt az Erzsébet körút és az Akácfa utca torkolata között, de az utóbbi torkolatát az Astoria felé L-alakban elkanyarítva. Ennek érdekében lebontották volna az Erzsébet körút 4. szám alatti bérpalotát és az összes Rákóczi úti házat, egyedül az EMKE kávéház épületét megőrizve a sarkon, amit emeletráépítéssel foglaltak volna bele az új, földszintjén végig árkádosított, impozáns épületbe. A metró kupolás lejárócsarnoka az új tömb belső udvarán állt volna, és mind a körút, mind a Rákóczi út felől megközelíthető lett volna. A metrót természetesen gazdagon díszíteni akarták domborművekkel és festményekkel. Ennek a szovjet városokra emlékeztető, grandiózus szocreál várostervezési alkotásnak részletesen kidolgozott tervei maradtak fenn a tervező, Nyiri István építész hagyatékában a MÉM MDK gyűjteményében, ebből most csak a Nagykörút felőli nézetet mutatjuk meg, mert ezen jól látszik: a színházat természetesen ez az elképzelés is megőrizte volna.
Az 1950-es évek nagyszabású terveinek megvalósítására azonban nem jutott pénz, és amikor az 1960-as években újrakezdték a metró építését egy hosszabb leállás után, már más szelek fújtak: az elavultnak tartott színházat feláldozták. A Blaha mostani felújítása során a Lépték-Terv tervezői szerették volna több ponton megidézni a tér múltját. Ezek elsőre nem feltétlenül észrevehető, de szellemes, jópofa elemek. A kiemelt növénykazetták szegélyén például kis bronzplasztikákat fedezhetünk fel, amelyek az egykori Népszínházban játszott híres előadásokat, szerepeket idéznek meg korabeli karikatúrák és fényképek alapján. A miniszobrok programját Győrei Zsolt színháztörténész alkotta meg. Ugyancsak a színházra utalnak a téren szétszórt forgószékek, amelyek formája és bordó színe egyaránt a nézőtéri székekre utal, és a téren úgy helyezkednek el, mintha csak egy robbanás szele repítette volna ki őket a házból. (A forgószékek emellett praktikus megoldást nyújtottak arra a problémára is, hogy megfelelő számú leülési, megpihenési lehetőség legyen a téren, de ne váljon az egész terület utcán élő hajléktalanok tanyájává.)
A leglényegesebb utalás az egykori színházra azonban a burkolatban fedezhető fel: akárcsak a Széna téren a Régi Szent János Kórház körvonalát, itt is megtaláljuk az egykori Nemzeti Színház lenyomatát. És ha végigkövetjük az egykori homlokzat vonalát jelölő csíkot, meglepő felfedezést tehetünk, ami a bontást is érthetőbbé teszi. A csík ugyanis megmutatja, hogy az épület bőven belenyúlt mind a Rákóczi út, mind a Nagykörút mostani úttestének vonalába, vagyis ameddig állt, mindkét főútvonal jóval keskenyebb volt. A Nemzeti Színház lebontása már az 1960-as évektől jelentkező, autócentrikus várostervezési szemléletbe illeszkedett, amely a főbb városi csomópontokat igyekezett átszabni a növekvő (és prognosztizáltan még nagyobb) gépkocsiforgalom akadálytalan áthaladása érdekében. A színházat ez a szemlélet a csomópontot beszűkítő útakadálynak tekintette, ami a műszaki érvek mellett további hivatkozási alapot adott a bontásához.
A forgalom akadálytalan áthaladását célozta az is, hogy a gyalogosok számára aluljárót építettek, ami nemcsak a metró megközelítését szolgálta, hanem a Rákóczi út és a Nagykörút túloldalát is ezen keresztül lehetett elérni. A felszíni zebrák megszűntek, a gyalogosok lépcsőzésre kényszerültek, hogy az autóknak ne kelljen megállniuk. A négy gyalogátkelő csak a mostani felújítás során került vissza a csomópont sarkaira, ami látszólag apró változás, de a város élhetősége szempontjából fontos eredmény.
Az 1966-ban, még a metró elkészülte előtt átadott aluljáró a maga idejében igazán elegáns, csiszolt kőlapokkal borított, jól megvilágított, oszlopos földalatti csarnok volt. Az archív fényképeket látva érthető, hogy a korabeli várostervezők a korszak optimista hangulatában azt gondolták, valódi földalatti korzót, a felszíni lét méltó alternatíváját hozták ezzel létre. A kereszteződés a legforgalmasabb volt a városban (ma is az), a Nemzeti Színház és a villamosmegállók között óránként tizenkétezer gyalogos haladt át, ezért az újdonságnak számító aluljárórendszer építése előremutató(nak szánt) üzenetet hordozott arról, hogy milyen lesz a jövő Budapestje.
Hogy milyen lett aztán a valóságban a jövő Budapestje, azt mind tudjuk: infernális. A minden tekintetben borzasztó állapotú aluljáró felújítása eredetileg a tér rekonstrukciójának részét képezte volna, és nagy kár, hogy áldozatul esett a kényszerű takarékosságnak. Az aluljáróra a metró miatt továbbra is szükség van, és az ottani viszonyok azt is megnehezítik, hogy a térfelszín tiszta és rendezett maradjon, mivel ez a rész továbbra is a környékre jellemző szlömösödési folyamatok melegágya. Érdemes lenne itt az 1966-os állapotok visszaállítását megcélozni, mind az aluljáró valaha kiemelkedő színvonalú építészeti megjelenését, mind rendezettségét tekintve, ha egyszer lesz forrás a felújításra.
A korszak tervezői egyébként az aluljárót csak a megálmodott többszintes csomópont első fázisának tekintették. „A csomópont távlati elrendezésben a közúti forgalom tekintetében is különszintű lesz. Ugyanis a Nagykörút közúti és villamosvasúti pályáit a gyalogos-aluljáró csarnoka alatt vezetik át” – vetítette előre a jövőt a Budapest kelet-nyugati főútvonala című FŐMTERV kiadvány 1972-ben. A Blaha Lujza tér átépítésére valójában két koncepció született, az egyik szerint a Nagykörutat vitték volna a föld alá a villamossal együtt, a másik szerint a Rákóczi út kapott volna felüljárót. A FŐMTERV a drágább, de esztétikailag elfogadhatóbbnak tartott alagutas megoldást szorgalmazta. A kereszteződés átépítése az 1980-as évekre tervezett második ütembe tartozott, és nyugodtan mondhatjuk, hogy teljesen tönkretette volna a városképet a Nagykörútnak ezen a szakaszán, ahogy az ugyanebben az időben épült Nyugati és a Baross téri felüljárók is máig megoldásra váró, súlyos városépítészeti problémát jelentenek. A két átépítési változatról makettek is készültek, amelyeket a korabeli sajtó is bemutatott (jelenleg mindkettő a Közlekedési Múzeum gyűjteményében található). Az elképzelés azonban az 1980-as évekre lekerült a napirendről.
Az 1967-es felszíni rendezés volt az első, amely a színház bontása után már a mainak megfelelő kiterjedésű Blaha Lujza térre készült. Minden korábbi térépítészeti elem eltűnt: Tinódi szobrát már 1955-ben áttelepítették a Népligetbe, hogy helyet csináljanak egy felszíni parkolónak a korábbi kis díszpark helyén a színház előtt, az EMKE-kereszteződés óráját az 1960-as években a metróépítés miatt távolították el. A téren valódi tabula rasa jött létre, a múltra a határoló épületeken kívül többé semmi nem emlékeztetett. A színház elvesztése fájdalmas veszteség, amit – legalábbis mai szemmel – semmi nem indokolhat, de mégis hozott egy lényeges járulékos hasznot: a Nagykörút legfontosabb kereszteződésében megszületett egy olyan tágas tér, aminek a kialakításával a 19. században még nem számoltak. A korabeli tervezők mégsem tudtak élni a megnyílt lehetőséggel, aminek megint csak az autók voltak az okai. Nem érték be ugyanis a főútvonalak szélesítésével, hanem egy nagy felszíni parkolót is kialakítottak, ami a kapcsolódó utakkal együtt a térfelszín körülbelül harmadát elfoglalta.
Az ekkori térszerkezet maradt fenn lényegében változatlanul a mostani átépítésig, és ez visszavezet ahhoz, hogy mi az igazán érdemi változás:
a Blaha jelenlegi felújítása során először sikerült egységesíteni, és a gyalogosoknak átadni azt a nagy teret, ami a színház lebontása után felszabadult.
Természetesen lehet vitatkozni bizonyos térépítészeti részletek minőségén, például azon, hogy esetleg érdemes lett volna visszahozni az 1955-ben eltávolított Tinódi-szobrot, vagy azon, hogy a 60-as évek térképzéséből egyedüli elemként megőrzött, gomba alakú csobogók mozaikos medencéjét miért nem állították vissza. Amennyiben a szökőkutat a korra jellemző iparművészeti alkotásnak tekintjük – és miért ne tekintenénk annak –, akkor a megcsonkítása nem elfogadható. A három krómacél fémgomba mellett a medencében eredetileg állt három kisebb, hal alakú fémszobor is, amelyek valamikor a rendszerváltás után eltűntek. Az egész kompozíciót Fekete Dániel, a BUVÁTI munkatársa tervezte, és 1967-ben állították fel. A vízforgatós szökőkút az akkoriban sokak által hiányolt régi óra helyett készült, hogy legyen a téren egy jellegzetes találkozási pont. A karakteres, késő modern alkotás – a 60-as évekbeli „Space Age” dizájn ritka hazai példája – megérdemelte volna, hogy eredeti formájában restaurálják.
Izgalmas vita volt az is, hogy kerüljön-e a térre valamiféle pavilon, vagy kiszolgálóépület. Az eredeti tervekben ez még szerepelt, mégpedig a Nagykörút felőli oldalon, és részben egy kávézó lett volna benne, részben színházi előadások, kulturális rendezvények jegyértékesítését is szolgáló információs iroda. A tervek szerint ehhez egy ledes kivetítő is kapcsolódott volna, ahol a közeli Színház- és Filmművészeti Főiskola kapott volna reklámfelületet. A pavilon a költségcsökkentési áttervezés keretében került ki a programból, de a terület szabadon hagyása az elültetett fák számának növelését is szolgálta. Habár megfontolandó érv, hogy a tér üzemeltetését segítette volna egy ilyen építmény, az elmaradása inkább nyereség: a Széll Kálmán téren a hasonló pavilonok csak fölöslegesen zegzugossá tették a terület egy részét, és néhány év elteltével egyáltalán nem nyújtanak annyira vonzó látványt, funkcióik elszegényedtek. A Nagykörút felőli házsor megérdemli a teljes, zavartalan rálátást a tér közepéről, amit egy pavilon megtört volna, és a tér szerencsés egybenyitása miatt az áruházak földszintjei teljesen alkalmasak arra, hogy a tervezett kávézót/kávézókat befogadják.
Ugyancsak a 2019 utáni áttervezés eredménye, hogy a téren a fákat a fővárosban most alkalmazni kezdett Stockholm-módszerrel ültették el. Nem kérdés, hogy a megújult Blaha sokkal zöldebb, mint a régi: a zöldfelület 300 m2-ről 1000 m2-re nőtt, és a nagy növénykazettákban több ezer cserjét, évelőt lehet elülteni. A fák száma 25-ről nőtt 89-re, kilenc idősebb fa megőrzésével, a többit a kora és az egészségi állapota miatt kellett kivágni. A Stockholm-módszer azt jelenti, hogy a fahelyek a megszokottnál jóval tágasabbak, és szerkezeti talajt hoztak bennük létre, talajélettel, mikrobiológiával, ami remélhetőleg lehetővé teszi, hogy a fák a városi környezet ellenére szépen fejlődjenek. A Blahán egyébként nagyon nehéz volt fákat telepíteni, nemcsak a rengeteg közmű miatt, hanem mert a föld teli volt sittel, az elbontott épületek alapozásainak maradványaival, ezért mindenhol teljes talajcserét kellett végrehajtani. Park természetesen nem lett a Blaha, de ez nem is lett volna észszerű gondolat: a város legforgalmasabb gyalogos csomópontjában a felületek nagy részének muszáj burkoltnak lennie, az ilyen helyeken a kiemelt ágyások kínálják az egyetlen lehetőséget összefüggő zöldterületek kialakítására. Ebből lett is három nagy kiterjedésű, ovális folt.
Ezek a kérdések, bár fontosak, mégis másodlagosak. Igazán az számít, hogy amit az 1960-as évek várostervezői nem tettek meg, a mostani tervezők elvégezték: felszámolták mind a parkolót, mind a megközelítését szolgáló útfelületeket, megszüntették a szigetet a tér közepén, és egybenyitották a teret azzal a járdával, ami a két áruház előtt húzódott. Ez olyan maradandó, jelentős eredmény, amit semmilyen későbbi átalakulás során nem fognak felülbírálni. Ennél többet elérni csak akkor lehetne, ha magához a Rákóczi úthoz is hozzányúlnának, de az nem holnap lesz.
Nyitókép: a felújított Blaha Lujza tér a magasból (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
