Mór mesevilág Pesten: a romjaiból feltámasztott Rumbach a zsidó-magyar együttélés emlékhelye lett

·2021.08.13

Sok évtizedes elhanyagoltság, majd egy többször félbeszakadó, több mint harminc évig húzódó felújítás után végre újra látogatható Pest második legrégebbi zsinagógája. A Rumbach a világhírű osztrák építész, Otto Wagner egyetlen magyarországi alkotása, olyan építészeti remekmű, amely eredeti szépségét visszanyerve Budapest egyik fő látványossága lehet. De legalább ilyen izgalmas a kiállítás is, amely a Politzer-Misner család történetén keresztül a zsidó-magyar közös múlt 250 évét meséli el. Mind a fényes, mind a sötét oldalát.

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga hosszú-hosszú ideig egyike volt Budapest rejtett csodáinak. Sokan ismerték, de kevesen jártak benne, különösen a rendszerváltást megelőző időkben, amikor a legendásan szép belső tér lelakatolt kapuk mögött pusztult. A több mint három évtizedig húzódó felújítás idején már be lehetett jutni néha, az elmúlt években vezetett séták is voltak, de most, hogy a rekonstrukció befejeződött, és ajtók tárva-nyitva állnak (persze csak a biztonsági ellenőrzés után), a látogató földbe gyökerezett lábakkal áll az ezer színben pompázó kupola alatt, a nyolcszögletű zsinagógai tér közepén. Micsoda helyek vannak ebben a városban! A falakon körös-körül kék-sárga-piros arabeszkek, olyan végtelen, szőnyegszerű, növényi és geometrikus motívumokból összeálló ornamentika, amihez hasonlót a mór építészet emlékein láthatunk, a granadai Alhambra vagy a marokkói paloták falain. A fény színes üvegeken át szűrődik be: a kupoladob gazdagon mintás ablakai szinte összeolvadnak a szintén szőnyegmintás fallal, az oldalsó nagy körablakokon viszont nagy méretű, kék és sárga csillagokon tör át a napfény, újabb színes foltokat festve a csupa szín falakra. Ez a sok-sok szín mind frissen ragyog, utoljára talán az 1872-es avatás idején lehetett a látvány ilyen harsogóan eleven és makulátlan.

A jól ismert utcai homlokzat nem készíti fel az embert erre a színorgiára, bár keletiesen egzotikus az is, különösen a levantei iszlám építészetre jellemző vörös-fehér falsávozás, a stukkódíszes falbetétek és a két határozottan minaretszerű saroktorony. A szűk utcáról nézve nem áll össze a kép, az épület egészére sehonnan nincs rálátás, de a kék ég háttere előtt kirajzolódó tömzsi, erkélyes tornyok egészen olyanok, mintha Kairóban vagy Damaszkuszban járnánk. A felületes járókelő mégis nézhetné az épületet díszesebb bérháznak, mert a tornyoktól, a mózesi kőtábláktól meg a ráccsal védett, keskeny, nyitott előcsarnoktól eltekintve kívülről szinte semmi nem utal a vallási funkcióra. A kétemeletes utcai szárny eredetileg valóban rabbilakást, iskolát és különféle közösségi tereket, irodákat tartalmazott, besimult a zsidónegyed házai közé, a nyolcszögű zsinagógatér pedig megbújik a telek mélyén, kívülről láthatatlanul. Az épület reprezentatív, de soha nem uralta a környezetét, mint a Dohány utcai nagytemplom. Gazdagsága nem kifelé, a városnak szólt, hanem a gyülekezet által használt zsinagógatérben teljesedett ki.

A Rumbach kopottan és romosan is lenyűgöző volt, még ha egészen másként is, mint ma, vagy mint ahogy egykori építői megálmodták.

„Amikor először léptem a félig rommá lett épületbe 1989 koratavaszán, szívszorító és mégis felemelő élmény fogadott. A sötét templomtér végén a szentély fölött a beszakadt tetőn keresztül besütő nap fényében a tóraszekrény úgy ragyogott fel, mint Petrában, a nabateusok romvárosában, a sötét szurdokból a fényben fürdő Haznet al-Faraún.”

Így írta le az első találkozást az akkor már teljesen romos zsinagógatérrel Baliga Kornél, a belső tér helyreállításának tervezője. Egészen különleges helyzet, hogy a Rumbach megmentésén a nagy időtáv ellenére ugyanazok a szakemberek dolgoztak: Baliga Kornél 1989-től 2019-ig mindegyik fázisban, az építész tervezők, Kőnig Tamás és Wagner Péter pedig a 2006-os pályázat megnyerésétől mostanáig. Még az 1989 és 1993 közötti felújítási szakasz tervezője, Zalka István is segítette tanácsadóként a későbbi munkát. Ez a folyamatosság tette lehetővé a korábbi hibák egy részének korrekcióját. A használaton kívüli, már-már menthetetlen állapotú zsinagógát 1988-ban adta el a Budapesti Izraelita Hitközség az Alba Regia Állami Építőipari Vállatnak. A székesfehérvári cég a műemlék megmentésének szándékával vágott bele a projektbe, mert a Rumbach sorsa akkoriban már évek óta téma volt a nyilvánosságban. Ráday Mihály 1980 augusztusában, az Unokáink sem fogják látni negyedik adásában foglalkozott először a zsinagógával, és később rendszeresen visszatért rá. 1987-ben Makovecz Imre, akinek akkor a szemben lévő házban (a 15-ös szám alatt) volt az irodája, azt mondta, „elviselhetetlen együttélés számára emellett a ház mellett dolgozni…. Azt hiszem, ha ez az épület bárhol Európában állna, akkor a világ csodájának tekintenék.” A homlokzatot állványzat takarta, amin macskák és galambok járkáltak, a benti viszonyokat Baliga Kornél 1989-es képsorozata örökítette meg:

Makovecz ugyan felkínálta, hogy tervezési díj nélkül elkészíti a felújítási terveket, de a hitközségnek erre nem volt pénze, inkább az eladás mellett döntöttek, az Alba Regia pedig jószándékú vevőnek bizonyult. Az épületet Zalka István tervei szerint kezdték átszabni, a beszakadt tetőt és a kupola üvegelemeit helyreállították, de a belső dekoráció (főként a falatkat borító stukkótáblák és a terazzo padló) az esővíztől addigra annyira tönkrement, hogy szinte teljesen újra kellett gyártani. Az átépítésnek azonban ára volt: mivel az Alba Regia új funkciót keresett az egykori zsinagógának, az utcai szárnyban irodákat alakítottak ki, a nyolcszögű teret pedig konferencia- és rendezvényteremmé akarták alakítani. Ennek érdekében elbontották a közepén álló, öntöttvas ráccsal és négy kandeláberrel szegélyezett bimát (tóraolvasó emelvény) és az épület szívét, a kupolás tóraszekrényt is. A lépcsős női karzatok meredek lejtését megszüntették, és egy üveghíddal kötötték össze az utcai épület két szárnyát a karzat terén keresztül. Az utcai szárnyból csak a főfalak maradtak meg, mindkét kapu mögé egy-egy vaskos betonlépcsőházat építettek, ami szinte kitölti az egyébként meglepően keskeny épületet. Az akkori műemlékvédelem mindezt elfogadható kompromisszumnak tartotta, az üres zsinagógák belterét egyébként sem volt szokás megtartani (a Dózsa György úti zsinagógából a Budapest Honvéd vívóterme, a kecskemétiből a Tudomány és Technika Háza lett) – itt legalább nem építettek be födémeket, és törekedtek a díszítés megőrzésére/újragyártására.

Ma már persze nem így látjuk. Az utcai szárny teljes kibelezésén és az üveghídon már nem lehetett segíteni, de a legutóbbi rekonstrukciós fázisban (2015-2020) a bimát és a tóraszekrényt hitelesen újraépítették. A tóraszekrény bontását már annak idején is hevesen ellenző Baliga Kornél rétegenként felmérte és dokumentálta a bontást, ami most lehetővé tette a pontos rekonstrukciót. A tóraszekrény növényi indás stukkódíszítése az egyik legszebb részlet a zsinagógában, az ajtó vasalása pedig egészen olyan, mintha egy keleti mese kincseskamráját rejtené, bár a művészettörténészek szerint inkább díszesen kötött imakönyvet idéz. A bima négy kandelábere eredeti, ezeket annak idején eltették, a tóraszekrény előtti két kandeláber viszont megint csak rekonstrukció. Kőnig Tamásék ötletes megoldást találtak arra a problémára, hogyan lehet rendezvények számára alkalmassá tenni a teret: a visszaállított bima egy hidraulikus rendszer segítsével a padlóba süllyeszthető, így a tér közepe szabaddá válik, de amikor nincs program, akár szertartásokat is lehet tartani, mert minden liturgiai szempontból lényeges elem a helyén van. A rég elpusztult bútorzatot nem állították helyre, sőt – és ez talán a helyreállítás egyetlen hiányossága – nem került vissza a pazar, kehely alakú szószék sem, noha ez megvan (2019-ben a zuglói, Jávorka Ádám utcai, kiürített zsinagógában tárolták).

Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

A karzatokon csak egy széksor utal az egykori elrendezésre, itt az épület és a magyar zsidóság történetét mutatják be tizenkét lightbox-oszlopon. Az elhúzódó felújítás történetéből következik, hogy a lenyűgőző belső térben valójában elég kevés dolog az, ami anyagában is eredeti. Elsősorban az öntöttvas karzat, amely a maga idejében rendkívül modern technikai megoldásnak számított.

Az 1989-es kibelezés az utcai szárnyban végképp szabad kezet adott a tervezőknek. A rabbilakásból, az eredetileg jóval szűkösebb két lépcsőházból és az utcai előcsarnokból a női karzatra vezető feljárókból semmi nem maradt. A múzeumi kiállítóterek, az új kávézó és a legfelső szinten lévő közösségi és irodaterek semleges, modern kialakításúak lettek, ami a funkció szempontjából kedvező, bár az épület egykori funkcionális rendje a látogató számára már nem értelmezhető. A saroktornyocskákba soha nem lehetett felmenni (az erkély látványa megtévesztő, valójában nincs feljáró), de a tetőterasz hiánya azért némiképp kihagyott ziccer.

hirdetés

Széles körben elterjedt, sokszor még szakkönyvekben is előforduló információ, hogy a Rumbach utcai zsinagóga a status quo ante irányzaté volt. Erre hivatkozva próbálta meg 2004-ben a Köves Slomó által vezetett Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) megszerezni az épületet, mivel ez a közösség az 1950-ben megszüntetett Magyarországi Statusquo Ante Hitközségek Országos Szövetsége jogutódjának vallja magát. (Csak hogy gyorsan befoltozzuk a kronológiai lyukat: az Alba Regia a rendszerváltás után leállt a felújítással, és 1994-ben átadta az államnak a félkész házat. A zsinagógát ezután többször meghirdették eladásra, de szerencsére nem akadt rá vevő.) A 2000-es évek elejére a Budapesti Zsidó Hitközség is megbánta a zsinagóga eladását, és 2005-ben egy ingatlancserével sikerült az államtól visszaszerezniük. A cél kezdettől az volt, hogy Együttélés Háza néven a magyar-zsidó múltat bemutató kiállítóhely legyen, és az elakadt helyreállítás befejeződjön, de ez csak az elmúlt években valósult meg 3,2 milliárd forintos kormányzati támogatással.

A zsinagóga valójában soha nem volt a status quo ante irányzaté, ugyanis ilyen közösség Budapesten nem létezett. Ez a mítosz a rendszerváltás idején terjedt el, és részben valós tények félreértésén alapult, részben pedig egyszerűen csak jól hangzott: a pesti „zsidó háromszög” három nagy zsinagógáját hozzá lehetett kötni a három hazai vallási irányzathoz, a Dohány utcát a neológokhoz, a Kazinczy utcát az ortodoxohoz, a Rumbach utcát pedig a kettő között középen álló, konzervatív status quo antéhoz. Haraszti Gyula történész egy 1993-ban megjelent cikkében részletesen feltárta a zsinagóga építésének körülményeit, csak hát a szakcikkek ritkán rombolnak le közkeletű mítoszokat. Aztán néhány éve Komoróczy Szonja közérthetőbben is megírta a valóságot: a Rumbach utcai zsinagóga ugyanúgy a neológ Pesti Izraelita Hitközség zsinagógája volt, mint a Dohány utcai nagytemplom, de ezen belül a konzervatívabb ízlésű híveké. Nem véletlen, hogy a 20. század közepén kis zsinagógaként emlegették, a Dohány utcai nagyhoz viszonyítva, de status quo ante zsinagógának soha nem hívták, mert nem volt az. Viszont az itteni liturgia tényleg hasonló volt a status quo ante zsinagógákéhoz, sőt még annál is régebbi pesti tradíciókat őrzött. A zsinagógának kezdettől saját rabbija, kántora, férfi és női kórusa volt.

Ami nem mítosz, hogy a Rumbach a világhírű osztrák építész, Otto Wagner fiatalkori alkotása, mégpedig Magyarországon az egyetlen. Wagner érett, szecessziós épületei Bécs legnépszerűbb látnivalói közé tartoznak, de a zsinagóga még egyértelműen mestere, Ludwig Förster stílusában készült, ugyanabban a keleties mór stílusban, mint Förster főműve, a Dohány utcai nagytemplom vagy az 1938-ban a nácik által földig rombolt bécsi Leopoldstädter Tempel. A 26 éves Wagner pályázaton nyerte el a megbízást 1868-ban, a végleges terveket azonban munkatársa, Kallina Mór dolgozta ki, aki emiatt jött először Budapestre, de aztán itt ragadt, és a kor egyik legjelentősebb magyar építészévé vált.

A Rumbach utcai kis zsinagógát azok építették, akik számára a tíz évvel korábban felavatott Dohány utcai zsinagóga túlzottan modern volt, ezért istentiszteleteiket továbbra is a régi zsinagógában tartották az Orczy-házban, a pesti zsidóság ősi központjában, a hitközségtől pedig ízlésüknek megfelelő új épületet követeltek.

Mint látjuk, nem a keleties stílussal volt bajuk, az nagyon is tetszhetett nekik, hanem a hosszhajós elrendezéssel, ami túlzottan emlékeztetett a keresztény templomokéra. A régi ízlésű liturgiához centrális tér kellett, aminek a bima áll a közepén, ezért tervezett Wagner nyolcszögletű zsinagógateret. A Rumbach utcai telket a közösség 24 tagja vette meg, de elég szűkösen fért el rajta a megálmodott, 1260 fő befogadására alkalmas zsinagóga. A helyszűkéről tanúskodik a három kupolával fedett, keskeny utcai előcsarnok és az annál is keskenyebb belső előtér a falikutakkal. Wagner cipőkanállal szuszakolta be a telekre az épületet, amit három oldalról tűzfalakkal határolt, szűk belső udvar övezett. Ezt később teleépítettek kisebb toldalékokkal, amelyek ma már nem állnak, de érdemes a parkosított udvarra kinézni, mert a nyolcszögletű épület innen egész más arcát mutatja.

Otto Wagner tervrajza a zsinagógáról (forrás: Otto Wagner: Einige Skizzen Projecte und ausgef. Bauwerke, Bécs, 1905)

A belső udvar udvar visszaköszön azokon a festményeken, amelyeket egy Szlovákiából Budapestre menekült, zsidó építész, Bárkány Jenő készített az épület történetének legsötétebb korszakában, a második világháború idején. Az udvar 1941-től internálótáborként szolgált, kezdetben azokat a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat gyűjtötték itt össze, akiket a magyar hatóságok aztán átadtak a náciknak, és Kamenyec-Podolszkijben legyilkoltak, majd más menekülteket, egészen az 1944-es német megszállásig. A németek a zsinagógát koncentrációs táborrá alakították, de a pesti gettó létrehozása után, december közepétől újraindulhattak az istentiszteletek, és a zsinagóga végig működött a legsötétebb hetekben. A gettó deszkapalánkja egyébként a zsinagóga mellett zárta le a Rumbach utcát, a szomszéd modern bérház már kívül esett a területen.

A zsinagóga második világháború utáni története némiképp homályos, de az biztos, hogy a kisebb háborús károkat gyorsan kijavították, és 1947-ben újraszentelték. A Fortepanra felkerült számos esküvői fotó tanúskodik róla, hogy a közösség a háborút követő években még használta az épületet, és az 1927 óta szolgáló rabbi, Fischer Benjámin is csak 1958-ban emigrált Angliába a családja után. Utána új rabbit már nem neveztek ki, de a közösség dr. Kéri Lajos elöljáró vezetésével egyben maradt. Igaz, számuk egyre fogyatkozott, részben az elöregedés, részben az 1956 utáni elvándorlás miatt. Komoróczi Szonja már idézett cikkében egy hitközségi iratra hivatkozva azt írja, 1961 nyarán zárták be a zsinagógát, miután egyre rosszabb állapotba került, és a kitört ablakokon át bejártak a galambok. Kéri jóval később, 1993-ban úgy emékezett, hogy ez már az ’50-es évek elején megtörtént, miután elmozdult a kupola egyik fatáblája, és a hitközség elnöke nem volt hajlandó kijavítani a károkat, sőt szándékosan sorsára hagyta az épületet (a dátumra szinte biztosan rosszul, a tényekre nagyjából jól emlékezhetett; a kiállításon olvasható szövegekben 1959-es bezárási dátum szerepel).

Az biztos, hogy a 70-80 főre zsugorodott gyülekezet az 1960-as évek elejétől már csak az emeleti imatermet használta az utcai szárnyban, a zsinagógateret bezárták, raktárként hasznosították, mígnem 1979 novemberében beszakadt a tóraszekrény fölötti tető. 1982-ben az imatermet egy betörés során kifosztották, és a gyülekezet maradéka ezután átköltözött egy másik helyiségbe a Wesselényi utcában, ahol még sokáig összejártak. A Rumbach utcai épület aktív vallási használata ezzel 110 év után megszűnt.

A magyarországi zsidóság múltját bemutató két legfontosabb múzeum, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont és az emlékezetpolitikai állóháborúba került, hét éve megnyitásra váró Sorsok Háza egyaránt a holokauszt felől mutatja be ezt a történetet. A Rumbach utcai kiállítás ezzel szemben a közös élet felől közelít: a 250 éves együttélés a témája, aminek a holokauszt kétségtelenül lényeges része, de legalább ilyen fontos az is, hogy milyen sikeres volt az emancipáció és az asszimiliáció útját járó hazai zsidóság sokáig, különösen a dualizmus időszakában, amikor kulcsszerepük volt a modern ország és főként Budapest felépítésében. A történetet egyetlen család, a Politzer-Misner família múltján keresztül meséli el, akik a helyszínhez olyan módon kapcsolódnak, hogy Politzer Zsigmond, a család egyik legismertebb tagja a zsinagóga 1872-es átadásakor két imaszéket vásárolt, vagyis ehhez a gyülekezethez tartozott.

A választott módszernek vannak korlátai, hiszen a Politzerek nem reprezentálják a magyar zsidóság összes rétegét, társadalmi és vallási csoportját, a történetüknek nem sok köze van mondjuk a kárpátaljai ortodox falusi zsidókéhoz, de mégis működik, mert a közös múlt szempontjából ez a legfontosabb sztori. Egy lenyűgöző, több generáción átívelő karrierút, amelynek kezdetén Eisik, egy szegény vándorhegedűs áll, aki 1740 körül menekülni kénytelen a morvaországi Politz városkából, mert összerúgja a port egyik keresztény szomszédjával. Vándorlásai során elcsábítja egy horvát cserzővarga lányát, és apósa dühe elől futva Magyarországra jön, ahol Pozsony mellett, Köpcsény városkában telepedik le, a zsidókkal szemben barátságos Esterházyak birtokán. A család korai történetét Politzer Zsigmond gyűjtötte össze 1912-ben, amikor feljegyezte a családi emlékezetben még élő történeteket. Ezekben valószínűleg sok a pontatlanság és a hiány, de azért

kirajzolódik belőlük egy olyan etnikai-vallási csoport sztorija, akik az akkori társadalom peremén éltek, állandó kiszolgáltatottságban, de ahogy oldódni kezdett a hagyományos kirekesztettség, és fokozatosan megszűntek a szegénységet okozó jogi korlátozások, belevetették magukat a modernizációval megnyíló lehetőségekbe.

Az orvosi hivatás végigvonul a Politzerek történetén Eisik második fiától, a jómódú pozsonyi polgárokat gyógyító Moische Bodertől az 1848-as szabadságharcban Nagyváradon katonaorvosként szolgáló, már magyar érzelmű Politzer Illésen át egészen Politzer Ádámig, aki Bécsben a fülészet tudományának megalapítója lett. Politzer Ádám az egyetlen a Politzerek közül, aki a világhírig jutott: 1878-ban ő írta az első egyetemi tankönyvet a fülészet témájában, számtalan fülbetegséget diagnosztizált és kezelési módot dolgozott ki, köztük a máig használatos politzerezést, a dobüreg átfújását. A philadelphiai világkiállításon anatómiai gyűjteménnyel szerepelt. A Monarchia polgárságának legfelső rétegéhez tartozott: a császártól 1902-ben udvari tanácsosi címet kapott, Gonzagastrassei lakásában sokan megcsodálták világhírű műgyűjteményét Rubens, Bronzino, Ribera, Dürer és a nagy kortárs Klimt képeivel, akihez szoros barátság is fűzte.

Politzer Ádám egy kis alföldi faluból indult, Irsáról, amely jelentős zsidó közösséggel rendelkezett, és ahol apja, Ábrahám letelepedett az 1820-as években, miután feleségül vette egy zsidó terménykereskedő Golde nevű lányát. Irsán boltot nyitottak, ami szerény, de stabil megélhetést adott, és tizenöt gyereket neveltek fel: közülük nemcsak Ádám vitte sokra, hanem a fiúk közül szinte mindenki. Pont ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amely 1867-ben fiatal felnőttként élte meg a zsidók teljes egyenjogúságát garantáló törvény elfogadását, és így vagy úgy, de mindannyian részt vettek a Gründerzeitnek nevezett nagy gazdasági fellendülésben.

Érdekes, hogy pont a tudományt választó Ádám jutott legmesszebbre, de a kereskedelemmel foglalkozó, majd a váltó- és sorsjegyüzletre átnyergelő Politzer Zsigmond is akkora vagyont szedett össze, hogy azzal bekapcsolódhatott az új főváros, Budapest építésébe. Zsigmond sok más zsidó származású üzletemberhez hasonlóan bérházépítésbe fektette a vagyonát, és családjával a Teréz körút 47. szám alatti pompás, neoreneszánsz Politzer-palotában lakott. A frissen kiépült Teréz körúton nem kevesebb, mint három nagy házat húztak fel a Politzerek: a ma 25-ös számú épületet Gusztáv, a 32-es számú sarokházat Ármin építette. De a 45-ös számú palotához is volt közük, ahol a neves, zsidó származású ügyvéd, Misner Ignác lakott feleségével, Politzer Jozefával, Zsigmond unokahúgával.

Ádám öccséhez hasonlóan Zsigmond is a művelt, nagypolgári réteghez tartozott, és számtalan társadalmi elismerést begyűjtött. Ott volt a Magyar Automobil Klub alapítói között, vagyis a főváros első autótulajdonosainak egyike lehetett, fia pedig kikeresztelkedett, és Török Kornél néven Magyarország tiszteletbeil konzulja lett Brüsszelben a Horthy-korszakban. Lánya, Margit olyan tehetségesen zongorázott, hogy az Bartókot is lenyűgözte.

A történet, amit tulajdonképpen tíz kisfilm mesél el – eredeti tárgyak nincsenek is a kiállításon, de a filmeken sok archív fotó és irat megjelenik –, a Misnerekkel folytatódik. Misner Ignác nagy magyar hazafi volt, három gyermekét Árpád-házi királyokról és királynékról nevezte el Margitnak, Gizellának és Istvánnak, a millennium évében alapítványt tett a magyar nyelv művelésére. Nagyon magas kort ért meg, ezért látnia kellett azt is, ahogy ez a páratlanul sikeres emancipációs felemelkedéstörténet megtörik: 1935-ben még ő tartotta az ünnepi beszédet az ügyvédi kamara alapításának évfordulóján, mint a szervezet rangidős tagja, négy év múlva viszont a zsidótörvények eltiltották az ügyvédi hivatástól, majd a vagyonától és az állampolgári jogaitól is megfosztották. Hiába írt az érdemeire hivatkozó könyörgő levelet a kormánynak, végül neki is be kellett vonulnia a pesti gettóba, ahol éhen halt.

A Misner-Politzer-(Ambrus-Virány)-család öt tagja veszett oda a vészkorszakban, a távoli rokonságból valószínűleg sokkal többen. Az 1930-as és az 1940-es évek történetét két forrásból tudta a kiállítás történész kutatója, Gyekiczki András rekonstruálni. Misner Ignác Margit nevű lányának unokája, Virány Gábor zenetörténész önéletrajzi írásából és egy váratlan felfedezésnek köszönhetően, ami az óceán túlpartján történt. 2011-ben tűz ütött ki egy magyar származású amerikai család, az Ambrusok családi házában, és a tatarozás során a lányok, Linda és Madelaine találtak egy dobozt a pincében, teli régi családi iratokkal és fotókkal. Ekkor derült ki számukra, hogy valójában zsidók, amit szüleik mindvégig eltitkoltak előlük. A budapesti Politzerek leszármazottai. Apjuk, Ambrus Gyula Misner Margit unokája volt, egyetemistaként élte át a holokausztot, és a munkaszolgálatból megszökve a Bükkben bujkált. Egy Bayer Klára nevű keresztény lány bújtatta, akivel egymásba szerettek, és 1947-ben együtt emigráltak Amerikába. Ambrus Gyula mindezt még akkor sem mesélte el a lányainak, amikor felesége megkapta az embermentőknek járó Világ Igaza kitüntetést. Az utolsó kisfilmben a családtörténetet feltáró, identitását kereső Linda Ambrus így mesél:

„Leültem apám ágya mellé, feltettem a kérdéseimet és tudtam, hogy a válasz hallgatás lesz.”

A 250 éves magyar-zsidó családtörténet tehát a holokauszttal megszakad, mivel a család ismert tagjai közül Misner Margit volt az utolsó, aki Budapesten élt: a háború után még helyreállította a Teréz körúti családi bérházat, de a sztálinista fordulat után mindenét elvették, és burzsoá elemként Bözsi lányával együtt kitelepítették Nagyrédére, ahonnan csak 1953-ban térhettek vissza. Az 56-os forradalom után Bözsi is emigrált a családjához Amerikába, de a 80 fölött járó Margit itthon maradt, és élete végéig nyelvtanításból meg szerény nyugdíjából élt a Teréz körúton visszakapott lakásában.

A történet azonban nem teljes, és a kiállítás nem is akarja teljesnek mutatni. Titkok és a természetes felejtés korlátozza a tudásunkat. Eisik Politzernek több száz leszármazottja élt Magyarországon, és mindannak ellenére, ami a 20. században történt, biztos, hogy ma is vannak olyan magyarok, akik az őseik között tudhatják a Morvaországból egykor idetelepült, kalandvágyó vándorhegedűst, még ha nem is feltétlenül tudnak erről. A gyülekezetét vesztett, üres, de gyönyörű zsinagógában azonban ez a lezártnak látszó, legfeljebb rejtett ágakon folytatódó családtörténet pont a helyén van.

*

(A Se együtt – se külön: A Politzer Saga című kiállítást a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár valósította meg, a kutatás és a tématerv Gyekiczki András munkája, a kurátor Toronyi Zsuzsanna volt, a kisfilmeket Forgács Péter rendezte.)

*

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs

Képszerkesztés: Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult