Ha Orbán Viktor ki akar léptetni minket az EU-ból, ahhoz pont így kell hozzáfognia

·2021.08.16

Ideje beszélnünk a huxitról című friss cikkében férfias erővel rántja fel a dilifolyó zsilipjét Fricz Tamás politológus, aki a néppárti szakítást ajánlja mintának a magyar uniós kilépéshez, ám kormányzati szereplők (már a higgadt Varga Mihály sem kivétel) is mind gyakrabban merengenek az EU-ból való távozásról. Az unió rekordokat döntögető magyarországi támogatottsága láttán elsőre persze politikai sci-finek tűnik a felvetés. Csakhogy egyáltalán nem az: alapvetően ugyanis anyagi okok miatt magas az EU magyarországi népszerűsége. Ha a korábbinál kevesebb pénz érkezik hazánkba, s ha ezt a tényt az állami kommunikáció a tőle megszokott „árnyaltsággal” sulykolja, megteremthető a kilépés társadalmi háttere. Ez zajlik máris? Elemzés.

Simicskó István megelőzte korát.

A KDNP-s politikus 2003-ban az egyetlen országgyűlési képviselőként szavazott nemmel Magyarország EU-csatlakozására, de mára szaporodnak követői. Kövér László házelnök egy hónapja jelentette ki kerek-perec, hogy ma nemmel szavazna ő is, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter „konzultálna” az Országgyűlés elnökével és az EU-ra továbbra is igennel szavazó Novák Katalin családügyi tárcavezetővel, ha most kellene döntenie a tagságról, nemrégiben pedig Varga Mihály lőtt fel jelzőrakétát az Atv.hu-nak adott interjújában.

A pénzügyminiszter közölte, hogy ő ugyan most igennel szavazna a belépésre, de az évtized végére, amikor Magyarország nettó befizető lesz, „a kérdés új nézőpontot kaphat. Pláne, ha a brüsszeli támadások az értékválasztás miatt folyamatosak lesznek.”

Most nem is az az érdekes, hogy mikor lesz tényleg nettó befizető hazánk. Szintén hagyjuk figyelmen kívül egy pillanatra, hogy az uniós tagság azokban a gazdag nyugat- és észak-európai tagállamokban – például Hollandiában, Németországban, Finnországban – sem igazi vitatéma, akik többet fizetnek az uniós közösbe, mint amennyit kapnak onnan. (Hiszen az egységes közös piacból, a személyek szabad áramlásából származó előnyök jóval nagyobb súllyal esnek latba az esetleges hátrányoknál.)

Az igazán figyelemreméltó az, hogy az ideológiai lándzsarázástól általában tartózkodó pénzügyminiszter lebegtette meg a tagság felülvizsgálatát, holott ha valaki, ő bizonyosan tisztában van azzal, hogy az egyértelműen gazdasági és politikai katasztrófát jelentene Magyarországnak. Merthogy az unióból való távozással ugyan megszabadulnánk az állítólag a gyerekek átoperálásán ügyködő Brüsszeltől (nem, Brüsszel még csak nem is ügyködik ilyenen, erről bővebben itt), de egyben búcsút inthetnénk gazdaságunk jelentős részének is. A ma a többi uniós tagállamban tanuló, dolgozó magyarok pedig percek alatt a senkiföldjén találnák magukat. Még a telefonos roamingdíjakon is megéreznénk a váltást. Arról nem beszélve, hogy az uniós Szlovákiában és Romániában maradt magyarokkal is megnehezedne a kapcsolattartás.

Magyarország lenne az új Szerbia – vérpezsdítő balkáni fúvósszene nélkül.

Talán nem véletlen, hogy az EU-hoz általában csatlakozni akarnak, az egyetlen kilépő az európai szinten nagyhatalomnak számító Nagy-Britannia volt. Kétségünk ne legyen: ha Magyarország búcsút intene az EU-nak, akkor az aktatologatásra tényleg hajlamos uniós bürokrácia villámgyorsan cselekedne, az uniós GDP egy százalékát megtermelő Magyarországgal fenntartott kötelékek elvagdosása sokkal gyorsabb lenne az új brit–EU viszony felépítésénél.

„Az EU-hoz általában csatlakozni akarnak, az egyetlen kilépő az európai szinten nagyhatalomnak számító Nagy-Britannia.” A brit parlament naplementében 2020. december 8-án. (Fotó: AFP/Tolga Akmen)

Hogy az említett gondolatok nemcsak a politikusok írói munkásságának részei, hanem lassan teret nyernek a Fidesz-világban, jelzi Fricz Tamás Magyar Nemzetben a hétvégén megjelent publicisztikája. A politológus Ideje beszélnünk a huxitról című cikkében férfias erővel rántja fel a dilifolyó zsilipjét: „Tudom, hogy tabudöntögetésnek számít, de valakinek le kell írnia a szót, s most először nem feltétlenül elrettentésként: huxit – azaz Magyarország önkéntes, szuverén kilépése az unióból (a brexit mintájára).” A Békemenet-karmester szerint azért kell fontolóra venni esetleges kilépésünket „merthogy a globalista pénzügyi elit és az általuk irányított uniós intézmények elszánták magukat a megleckéztetésünkre. Sőt nem pusztán arra: a megbüntetésünkre. De még annál is többre: az ellehetetlenítésünkre, ha nem tesszük meg azokat a lépéseket, amelyeket ők diktálnak nekünk. És természetesen a végső eszköz a pénzmegvonás.”

Azaz – kicsit recsegősebben ugyan, de – Fricz Tamás Varga Mihályéhoz hasonló nótát húz. Ideológiai okokból pénzügyi fegyverrel akarnak minket kivégezni, ilyen klubból pedig lehet, hogy angolosan távozni kell. A politológus egyenesen a néppárti távozás példáját ajánlja az olvasók figyelmébe: a Fidesz úgymond hosszú gondolkodás után lépett ki az európai jobbközép pártok szövetségében, de mivel magától távozott, lépése arcvesztés nélkül történt.

A néppárti párhuzam tulajdonképpen helytálló. Már ha azt akarjuk megérteni, miképpen lehetséges, hogy egy komoly károkkal járó, józan számítás alapján mindenáron elkerülendő politikai esemény mégis bekövetkezik.

Hosszú éveken keresztül mindenki meg volt győződve arról is, hogy a Fidesznek nem érdeke az erőforrásokat, kapcsolatrendszert és politikai védelmet jelentő Európai Néppárttal való szakítás. Mégis úgy megromlott a viszony, hogy bekövetkezett a válás – idén márciusi kilépésével a magyar kormánypárt pedig a semmibe zuhant. Az EU-hoz hasonlóan előszeretettel impotensnek gúnyolt Európai Néppártból senki sem követte a Fideszt, és a „lázadók internacionáléja” máig nem született meg.

A néppárti előzmények után tehát óvatosabban kell fogalmaznunk a magyar uniós távozással kapcsolatban is, mert ami sokáig képtelenségnek látszik, megtörténhet. Mint az közismert, az Európai Unióból kizárni senkit sem lehet, az uniós alapszerződés hetedik cikkelye értelmében legfeljebb felfüggeszthető egy állam szavazati joga. Jelenleg két ilyen eljárás folyik, az egyiket 2017 decemberében kezdeményezte az Európai Bizottság Lengyelország, a másikat 2018 szeptemberében az Európai Parlament Magyarország ellen. A rétestésztaként nyúló eljárás végén 26 igen szavazatra lenne szükség az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban. (Az érintett állam nem voksolhat.) Erre már csak azért sem kerül sor, mert a lengyel és a magyar kormány kölcsönösen vétózná a másik esetleges megbüntetését. Ezért is kísérte ilyen komoly figyelem a varsói kormánykoalíció múlt heti felbomlását Budapesten. (Jarosław Gowin miniszterelnök-helyettes és az általa vezetett Egyetértés nevű kis jobboldali párt távozásával papíron megszűnt a Jarosław Kaczyński-féle PiS vezette kormány parlamenti többsége, de külső támogatással helyén maradt a kabinet.)

Akárcsak az Európai Néppártban a Fidesszel kapcsolatban, az EU-ban is lenne igény Magyarország távozására. Budapest és Brüsszel, illetve a magyar és a tagállami fővárosok között a viszony éppúgy végzetesen elromlóban van, mint annak idején a jobbközép pártszövetséggel. Amikor júniusban a homoszexualitást a pedofíliával összemosó budapesti törvény volt a téma az Európai Tanácsban, Mark Rutte holland kormányfő a kiszivárgó információk szerint nekiszegezte a kérdést Orbán Viktor miniszterelnöknek: miért nem lép ki Magyarország az EU-ból? A politikus régóta a magyar kormányfő ellenében pozicionálja magát, a botrány kapcsán tett arrogáns kijelentése („Térdre kell kényszeríteni Magyarországot!”) pedig nagy vihart kavart idehaza. Arra azonban a Bloomberg hírügynökség kommentárja hívta fel a figyelmet, hogy noha Rutte elsősorban a saját közönségének beszél „ami a szívemen, az a számon”-stílusával, a magyar kilépésről szóló követelésével azt mondta ki, amit az uniós fővárosokban sokan gondolnak.

hirdetés

Rutte azért is vethette fel a témát, mert a kilépésre jogi lehetőség és előzmény is van: a britek az EU Alapszerződésének 50. cikke alapján kérvényezték kilépésüket a 2016. júniusi népszavazást követően. Hogy Rutte mennyire elszántan képviseli Magyarország EU-ból való kiszorítását, mutatja a holland parlament tavaly szeptemberi jelenete. A koronavírus-járvány miatt szükségessé vált helyreállítási csomag vitáján a holland miniszterelnök az esetleges magyar vagy lengyel vétóról szólva költői kérdést tett fel. Elképzelhető-e kormányközi megállapodással (azaz Varsó és Budapest kihagyásával) elfogadni a közös újjáépítési alapot? Esetleg újjá lehet-e alapítani az EU-t Magyarország és Lengyelország nélkül?

Utóbbi felvetés nem kivitelezhetősége, hanem elhangzása miatt fontos. Először fordult elő ugyanis, hogy egy uniós állam első embere nyíltan beszélt tagállamok távozásra kényszerítéséről.

Nem véletlen, hogy éppen egy nettó befizető ország miniszterelnöke ilyen harcias a magyar és lengyel uniós kiszorítás ügyében. Rutte ugyanis belpolitikai tőkét kovácsol abból, hogy a dolgos hollandok megtermelte eurók a „lusta déliekhez”, illetve a „jogállamiságot lábbal tipró” keletiekhez kerülnek. Paradox módon tehát mind a magyar kormány, mind legfőbb kritikusa elsősorban a pénz oldaláról közelíti meg a magyar uniós tagságot.

De hogyan is állnak a pénzügyek? A már említett, összesen 750 milliárd eurós uniós mentőcsomagból Magyarország eredetileg a rá eső teljes keretet, a hitelt és a vissza nem térítendő támogatást is le akarta hívni. Már akkor érződött a készülődő vihar előszele, amikor kiderült, a magyar kormány a neki járó, 5800 milliárd forintra rúgó összeg helyett csak 2500 milliárdot, a vissza nem térítendő támogatást igényli. (A hírek szerint a kulisszák mögött az okozott konfliktust az Európai Bizottsággal, hogy a hitelből az állami tulajdonból Fidesz-közeli alapítványokba kiszervezett egyetemeket fejlesztette volna.)

Idővel azonban a politikai szkander a 2500 milliárdos összegre is kiterjedt: a május 11-én benyújtott magyar helyreállítási-alap tervezetet a Bizottság még nem hagyta jóvá. A támogatás folyósítása előtt Brüsszel azt kérte, hogy a magyar kormány erősítse meg a korrupcióellenes intézkedéseit, az ügyészségi munkát és a jogrendszer függetlenségét.

Orbán Viktor magyar (k) és Mark Rutte holland (b) kormányfő Helmut Kohl néhai német kancellár búcsúztatásán az Európai Parlament strasbourgi épületében 2017. július 1-jén. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)

Mindez csak a sokadik fejezet a Budapest–Brüsszel-háborúban, aminek újabb frontja akkor nyílt meg, amikor tavaly a magyar és a lengyel kormány a hétéves uniós költségvetés és a helyreállítási alap megvétózásával fenyegetett, amennyiben az uniós kifizetéseket jogállamisági feltételrendszerhez kötik. Végül az a kompromisszum született, hogy az Európai Bíróság ítéletéig felfüggesztik a szabály alkalmazását. (A döntés még az idén megszülethet.)

Míg az Európai Bizottság korrupcióellenes fellépésről beszél, a magyar kormány szerint a nyílt társadalom hívei szögeznék a koporsófedelet Magyarországra.

Mivel nem engedünk a szivárványos lobbinak, ezért büntetnek minket a pénzügyi elvonásokkal – szól az érvelés. Erre utalt Varga Mihály is, amikor az értékválasztással kapcsolatos „brüsszeli támadásokról” beszélt.

Egy magyar uniós kilépés lehetőségével szemben a leggyakoribb ellenérv, hogy a magyar lakosság elsöprő többsége EU-párti. Márpedig ezen logika alapján a közvéleményt mindig nagy figyelemmel monitorozó Fidesz soha nem kezdeményezne olyan lépést, amelyben a társadalmi többség nem mögötte áll. Kétségtelen, hogy a magyar uniós tagság támogatottsága rekordokat döntöget; a Medián tavaly év végi kutatása szerint a szavazókorú népességnek mintegy 85 százaléka támogatja Magyarország uniós tagságát. A felmérés alapján még a Fidesz táborában is 77 százalékos a EU-pártiak aránya, az ellenzéknél ez elsöprő, 94 százalékos.

A felmérések általában hasonló számokat hoznak, így első pillantásra nincs sok esélye egy magyar kilépésnek. Ha azonban a számok mögé nézünk, a választók uniópártiságának alapvetően anyagi okai vannak. Erre is utalva beszélt nemrég a Válasz Online podcastjában Bojár Gábor üzletember arról: meggyőződése szerint Orbán Viktor célja 50 százalék környékére vinni a magyar uniós tagság támogatását, hogy azután már kivezethesse az országot az EU-ból. 

A kormányfő fejébe persze nem láthatunk bele, az azonban tény: ha valaki csökkenteni szeretné Magyarországon az EU népszerűségét, akkor annak valóban a pénzügyek körül érdemes keresgélnie. A Policy Solutions elemzőcég két évvel ezelőtt, a magyar EU-tagság 15. évfordulóján ugyanis alapos kutatással nézett az imponálóan magas EU-párti számok mögé.

Az eredmények márpedig azt mutatják, hogy a magyar polgárok számára az uniós lobogó alapvetően a sok pénzt jelenti.

Amikor arra kérték a válaszadókat, hogy nevezzék meg szabadon a három legnagyobb előnyét annak, hogy hazánk az Európai Unió tagállama, a válaszok 51 százalékában a Magyarországra érkező uniós támogatásokat vagy általában a közösség magyar gazdaságra kifejtett pozitív hatását említették. Habár erősen jelen van az „EU, mint közösség” és a „határok nélküli Európa” gondolata is, az európai integrációt a magyarok jellemzően a tagságunkból fakadó előnyökkel azonosítják.

A kérdés tehát ma már úgy vetődik fel: vajon megmarad-e az EU-tagság támogatottsága a mostani szinten, ha kevesebb pénzt kapunk, s ezt a tényt a kormányzati kommunikáció a megszokott „árnyaltsággal” be is mutatja? Nem arról van szó ugyanis, hogy nullára kell levinni az EU-tagság támogatottságát: elegendő a fifti-fifti helyzet. Márpedig ehhez jó bázis az a réteg, amelynek az EU csupán érkező pénz, nem több. Márpedig ma ez a legnagyobb réteg Magyarországon. Ha tehát elég sokszor elmondják, hogy nincs pénz, de nemváltás van, ők jó eséllyel nem fogják már szeretni az EU-t.

S vajon akkor kurucos daccal bevágjuk végül az ajtót, amelyen korábban mi kopogtunk beengedésért?

Aligha lesz ennél fontosabb kérdés a magyar politikában.


Nyitókép: Orbán Viktor és Ursula von der Leyen találkozója Brüsszelben 2020. december 10-én. (Fotó: Anadolu Agency/Dursun Aydemir)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál