Normalitásból a szürrealitásba – képekben a Válasz Online 2020-a

Szöveg és kép: Vörös Szabolcs

Január 1-jén még joggal reménykedtünk abban, hogy ugyanúgy végezhetjük a munkánkat, ahogy eddig. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A Válasz Online fotósaként és gyakran utazó külpolitikai riportereként hamar be kellett, hogy lássam: ha tudok is valamiről képet alkotni, akkor azt idén itthon kell megtennem. Néha ugyan sikerült kijutni az országból, de mióta újságíró vagyok, még soha nem voltam ennyit Magyarországon. El-elvetődtem ezért olyan eseményekre is, amelyekről cikk ugyan nem született, nekem viszont fontos volt, hogy ott legyek. S ahogy a Válasz Online nem híroldal, úgy ez a válogatás sem 2020 képes krónikája – inkább két tucat olyan fotó, amelyek keletkezését még most is fel tudom idézni, és így fontosak maradtak. Némelyiküket olvasóink már láthatták egy-egy interjúnk, riportunk illusztrációjaként, mások meg felhasználatlanul pihentek az archívumban. Mostanáig.

KÖSZÖNJÜK!

A Válasz Online szerkesztőségi tulajdonban van, létét „előfizetőinek” köszönheti. Kérjük, csatlakozzon támogatói körünkhöz, cserébe napi tartalomajánlót, klubmeghívót küldünk!
CSATLAKOZOM

Tényleg úgy indult, mint minden normális év. A liberális oldalhoz sorolt sztárzenész a győri fideszes polgármesterjelölt mellett kampányol, mi sem természetesebb hát egy nagyinterjúnál. Lovasi Andrásnál február elején jártunk; az interjú után a portré készítésekor megkérdezte: „Milyen fejet vágjak?” Némi hezitálás után kiböktem: „Olyat, amivel a győri fideszes polgira szavaznál!” Az tehát, ezek szerint, ilyen.

Ma már szintén abszurdumként hangzik, de 2020 első hetei még a gyöngyöspatai cigányoknak megítélt kártérítéssel kapcsolatos nemzeti konzultációról szóltak. A hányattatott sorsú falu krónikáját oda-vissza ismerő Élő Anita kolleginával autóba ültünk hát, hogy megnézzük, ki mit szól az újabb országos figyelemhez. Mivel a cigánysoron a többség vagy nem hagyta magát fotózni, vagy pénzt kért érte, a szimbolika felértékelődött. Mint itt.

Sok éve mindig megfeledkezem a kommunizmus áldozatainak február 25-i emléknapjáról. Idén szerencsére az eszembe véstem, pont az ilyen pillanatokért.

Nagyjából 90 hajléktalan él a budapesti Örs vezér terétől pár sarokra fekvő Terebesi erdőben. Kiderítettük: az erdő legnagyobb része a Fővárosi Önkormányzat tulajdona, azaz nem közterület, az itt élőket nem háborgat(hat)ja a rendőrség. A hajléktalanokat gondozó Vöröskereszttel február elején mentünk ki bejárni a területet, és szót váltani azokkal, akik erre arccal, névvel hajlandók voltak. Egyikük a Jászberényi úti vasúti töltés árnyékában kész mesebirodalmat berendező Asztalos Irén, aki életfilozófiáját Németh Sándor-idézetekkel támasztotta alá.

A koronavírus első hulláma alatt direkt kerestem olyan papokat és lelkészeket, akik kreatív megoldásokat találtak arra, hogy a gyülekezetet a templomlátogatási tiltás ellenére is összetartsák. A budakalászi református lelkészházaspár, Bereczky Judit és Örs például egy helyi önkéntes atyafi segítségével még a húsvéti úrvacsorát is előre rögzítette, a hívek pedig a Youtube-on nézhették vissza.

Előszállás plébánosa, Mihályi Miklós heteken át celebrált autós miséket.

A Nógrád megyei Bérben szolgáló evangélikus lelkész, Thuránszky István két segítőjével járta körül a falusi portákat, a rövid igehirdetések után pedig a hallgatóság által kiválasztott énekek következtek. Ez a kép a falu egyik csomópontjában készült, ahol több ház lakói egyszerre hallgatták a vasárnapi üzenetet.

„Szlovákia talán leghíresebb kisbabájának felcsillan a tekintete, ahogy meglát minket, pedig félelmetesen nézünk ki a hajunkat és arcunkat is elfedő steril öltözékben. Riško nem tart tőlünk, érdeklődve nézeget bennünket. Mi is őt, mert őszintén szólva a kislegényen semmi vitézes nincs: csont és bőr szegényke, hét kilót nyomhat összesen, holott már közel kétéves. Pedig Richard tényleg nagy harcos” – írta júniusi riportjában Élő Anita, akivel a budapesti Bethesda Kórházban kezelt szlovákiai sma-s kisgyerekekhez engedtek be, a magyar médiumok közül elsőként. A két kissrác, Riško (képünkön) és Alex türelme, szüleik nyitottsága, a kórházi dolgozók segítőkészsége, na meg kitűnő szlovák tolmácsunk mind kellettek ahhoz, hogy ne valami felületes bulvárriport szülessen.

Mint minden, nem állami médium által készített miniszterelnöki interjúhoz, ehhez is szerencsés véletlenek együttállása kellett. A tavasszal hatalomra került Igor Matovič szlovák kormányfő egyik első útja Budapestre vezetett, ahol csak a Válasz Online-nak adott interjút. Mivel a beszélgetés 200 százalékos időtúllépéssel is csak 25 perces volt – ennyit engedtek –, nagyjából csak a Magyarország számára releváns „kötelező” témákra maradt idő. Ezt azért sajnáltam, mert Matovič személyisége legalább annyira (sőt bevallhatom: jobban) érdekelt, mint az, hogy mit rizsázik a Beneš-dekrétumokról, idő viszont nem maradt rá. Ahogy a fotózásra sem sok, de azért készségesen mosolygott a maszkja mögül.

A nyár elején visszakapott, de átmeneti szabadság napjaiban igyekeztem kimozdulni Budapestről. Pünkösdkor például Hollókőre.

A trianoni centenárium napján a Kossuth téren volt a helyem. Sejtettem, hogy lesz néhány érdekes személyiség, de az abszolút főnyeremény ez az úr volt a Nagy Imre-szobor helyére újraállított vörösterror-emlékmű oltalmában.

Nyáron hosszú idő után Berlinben jártam, hogy az egyik legnépszerűbb idei Netflix-sorozat ihletadójával készítsek interjút. A sorozat a holokauszt után Brooklynban letelepült haszid közösségről szól, a Deborah Feldman írónővel való beszélgetés előtt pedig tökéletes lelki zsilipet jelentett a Brandenburgi kapu melletti holokauszt-emlékműnél merengés. Valahogy így.

A németországi út másik véglete a náci háború bűnös, Hans Frank még élő Niklas fiával készített interjú volt. A nevével akkor találkoztam először, amikor egy részben az ő bevonásával készült könyvről írtam recenziót, és már ott világos volt, hogy elképesztő sors az övé. Hónapikig tartó levelezés után végül eljutottam hozzá Hamburg melletti parasztházába, ahol a kertben apja náci bőrkabátja funkciónál madárijesztőként. Az interjú számomra 2020 csúcspontja volt – szakmai értelemben.

Nyáron még egy szicíliai magánút is belefért az újabb lezárások előtti utolsó pillanatban. Az egyik taorminai estén az Alexandriai Szent Katalin-templomba menekültem a rekkenő hőség elől, és ez a látvány fogadott.

Nyár végén még nem volt második covid-hullám, így oda lehetett figyelni a belarusz eseményekre. Helyi kapcsolataim segítségével – a magyar sajtóban elsőként – sikerült Skype-interjút készíteni a Lukasenka-ellenes tüntetések vezéralakjával, Marija Kalesznyikavával, akit pár nappal a beszélgetés után bebörtönöztek (azóta is ott van). Előre szóltam neki, hogy szeretnék egy olyan képet, amin olvasóinkat is köszönti védjegyének számító kézmozdulatával – szerencsére nem volt kifogása.

Miközben nem a legvidámabb beszélgetés volt, mégis az egyik legkellemesebb emlék Stumpf András Mucsi Zoltán-interjúja. A színészről nehéz nem jó képet csinálni.

A Válasz Online idei egyik legnagyobb dobása egy másik Stumpf-interjú: a Lázár Jánossal készült szópárbaj. Állítólag nem tetszett magának a képeken, amit meg tudok érteni. Szerencsére tartott elég ideig a beszélgetés ahhoz, hogy mesterséges fényekkel is kísérletezzek. Ebből született ez a kép. (A vörös alapú minta Lázár antik karosszékének részlete, a szabályos formát a feje mellett átszüremlő vakufény-maradék rajzolta.)

Október elején látogattam meg Cziglányi Zsolt kozármislenyi plébánost, akivel két napig jártam a hozzá tartozó, főként elöregedő falvakat. A 200 fős Kisherenden, a mise utáni alkonyatban szokatlan látványra lettem figyelmes: feltűnt egy gyerek.

Tüntetéseket fotózni hálás dolog. Főleg ha elég nagy a tömeg ahhoz, hogy egy hosszú záridős kép is elmondjon valamit. Az október 23-i SZFE-tüntetés pont ilyen volt. Az ideális fix pontot az Astoria egyik villanydoboza szolgáltatta.

Covid ide vagy oda, Lengyelországban az abortuszszigorítás ellen tüntető nőkről szólt a késő ősz. A szolidaritási hullám akkora volt, hogy a budapesti lengyel követség előtt is több száz fős tömeg gyűlt össze. Köztük ő.

Az ellenpont bemutatására Varsóba utaztunk, ahol a szélsőjobb által kisajátított függetlenségi meneten is végigvonultunk többszáz focihuligánnal. A kép érdekessége, hogy annyira a szétütött orrú ultrára koncentráltam, hogy a „Fehér-piros Lengyelország” feliratú szurkolói sálból csak a „Fehér Lengyelország” látszik, s képaláírásnak is pőrén ennyit használtam. Szerencsére a kormánymédia nem volt rest leleplezni mindezt, az egyik orbánista megmondóember által főszerkesztett oldal Így hazudoznak az „igazkonzervatívok” a lengyel hazafiakról címmel számolt be e botrányos megtévesztésemről. „A manipuláció lényege az, hogy a kedves firkász a lengyel sálról egy olyan megfelelően megvágott képet helyezett el a szövegben, ami azt a benyomást kelti, hogy a tüntetők »fehér Lengyelországot« akarnak” – fogalmaznak. A képet nem vágtam meg, csak igazítottam rajta, de a kritikát innen is köszönöm, hiszen így legalább világos, kiket tekint hazafiaknak a névtelen szerző és közössége.

Lengyelországból hazafelé olyan látvány tárult a szemem elé (alá), amilyen ritkán: az egész Magas-Tátra áttört a felhőkön, a délelőtti napfény pedig tökéletesen megvilágította a hófödte hegycsúcsokat. A töküres repülőn szerencsére addig kísérletezhettem, mire a hatodik ülésen megtaláltam az ideális beállítást.

Újabb riport Élő Anitával: november elején a helyszínen néztük meg, hogy zajlik a teljes lakosság koronavírus-tesztelése Szlovákiában. A dunaszerdahelyi kultúrházban nemcsak az volt szokatlan, hogy a tesztelésért felelős katona emberi hangon beszélt velünk, újságírókkal, hanem hogy az ott szolgáló – magyarul értő – egészségügyiseknek még egy mosolyra is volt kapacitása.

Kevés olyan kép volt idén, amit nehéz szívvel készítettem, ez az egyik. Bár az is lehet, hogy az egyetlen. Három és fél évig tanultam a Pázmány piliscsabai campusán, ebből három évig kint is laktam. Arra csak a helyszínen, a Zsuppán András kollégámnak a kar bezárásáról szóló cikke illusztrációinak készítése közben jöttem rá, mennyire elszomorító, amit látok. Gyakorlatilag minden egyes bokorhoz külön emlék köt, így zarándokoltam el a kosárlabdapályára, ahol sok délutánt pattogtattam végig. A kép az ott felgyülemlett egyik pocsolya „közreműködésével” készült. A cikkre érkezett reakciók hevességére jellemző, hogy a falu város helytörténésze már azt is kifogásolta, hogy volt pázmányosként egyáltalán fotókat készítek egy ilyen cikkhez, míg egy oktató azt vetette a szememre, hogy nem én írtam a cikket. Miközben elfogadtam az indulataikat, egyik észrevétellel sem nagyon tudtam mit kezdeni, hiszen világos, hogy nem a 2000-es években Piliscsabára járt hallgatók szép emlékei – köztük az enyémek – miatt zárták be a campust, hanem más okai voltak. Nekünk az volt a dolgunk, hogy ezeket felgöngyölítsük.

Az év lezárásaként Borbás Barna kollégámmal Mustó Péternél jártunk Dobogókőn. Ahogy haladtunk felfelé, egyre zúzmarásabb lett minden, így egyértelmű volt, hogy ha a 85 éves jezsuita szerzetes hajlandó erre, akkor ki kell vele menni a lelkigyakorlatos ház elé, hiszen nincs annál tökéletesebb háttér. Mustó pedig hajlandó volt.


Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!