„Remélem, Isten hamar fölvisz a mennybe, ott meglesz a saját otthonom”

·2020.02.10
  • Nagyjából 90 hajléktalan él a budapesti Örs vezér terétől pár sarokra fekvő Terebesi erdőben.
  • Kiderítettük: az erdő legnagyobb része a Fővárosi Önkormányzat tulajdona, azaz nem közterület, az itt élőket nem háborgat(hat)ja a rendőrség.
  • A hajléktalanokat gondozó Vöröskereszttel mentünk ki bejárni a területet, és szót váltani azokkal, akik erre arccal, névvel hajlandók voltak.
  • Cikkünk nem ötlettár a hajléktalankérdés megoldására, pusztán helyzetkép.
  • Riport három portréval, köztük Németh Sándor egyik hívével.

II. János Pál pápa tér–Mátyás tér–Kálvária tér–Golgota tér. A 99-es busz szociológiai terepgyakorlattal felérő útvonalrészlete. A Népligeten átérve pár száz méter gyalog a Vöröskereszt kőbányai központja a Bihari úton. Ingyenkonyha – áll a felirat a homlokzaton; az épület előtt pár vendég. Gyanús, hogy nem volt ez mindig hajléktalanellátó – nem hát, egy bölcsőde épületét kapták meg másfél éve a szocmunkások. Mivel a bürót eredetileg totyogós csemetékre tervezték, elég szűkös helyen kell itt irodát meg melegedőt működtetniük. Innen oldják meg három külpesti kerület – a két szektorra osztott 10., a 16. és a 17. – hajléktalanjainak ellátását, a melegedőben pedig 19 fő kap napi háromszor enni, ezenkívül lehet állást keresni, mosni, fürdeni, tévézni.

„Az utca veszélyesebb, mint a börtön. Ha terepre megyünk, mi vagyunk a vendégek.”

Mohácsi Csaba, a Vöröskereszt munkatársa

Február eleje van, vagyis még bőven a november elejétől április végéig tartó krízisidőszak, úgyhogy a kapacitás, ha az Emmi kiadja a vörös kódot, 27-ig bővíthető. Terepre négyszer két fő száll ki, reggel 8 és este 10 között, két műszakban.

„235 aktív ügyfelünk van a felügyeletünk alá tartozó kerületekben. Hogy mitől aktív? Mert rendszeresen látogatjuk őket. Hogy miért ügyfél? Ez a kifejezés alakult ki a szakmában. Ad némi méltóságot” – kezdi eligazításomat a Vöröskereszt munkatársa, Mohácsi Csaba. A szociálpedagógus végzettségű 46 éves férfi – civilben nagypapa – öt éve járja az utcát. Sok minden nem tudja már meglepni, korábban 13 évig börtönőr volt a Kozma utcában. „Még Ramil Szafarovot, a baltás gyilkost is őriztem. Vele mondjuk nem volt sok gond: okos srác, ráadásul katona, úgyhogy követte a szabályokat. De az utca veszélyesebb, mint a börtön. Saját tapasztalataim szerint a klienseink háromnegyede büntetett előéletű, és ha terepre megyünk, ott mi vagyunk a vendégek.”

Bölcsődéből Vöröskereszt-központ

„Az Örs felé tartó buszokra tucatjával felszálló csövesekre” meg a lakóhelyükül szolgáló rejtélyes erdőre panaszkodott pár hete egy ismerősöm, gondoltam, megnézem, miről van szó. Hamar kiderült, hogy a Terebesi erdő a keresett terület, ahová Mohácsi Csaba és kolléganője jár ki rendszeresen, hogy az itt – kolóniákban vagy magányosan – élő nagyjából 90 hajléktalanon segítsen: gyógyszerkiváltásban, ügyintézésben vagy egyszerűen csak beszélgetéssel, ami mellé jár némi bónusz – most épp konzerv meg karácsonyról maradt adomány-szaloncukor.

Erdő létére a Terebesiben nem szokás kirándulni. A kőbányai Terebesi, Gyógyszergyári, Keresztúri és Jászberényi utak által határolt, mintegy 60 hektáros területen nemcsak a hajléktalanlétnek, hanem például az illegális szemétlerakás miatt kialakult állapotoknak is külön irodalma van.

Meg persze annak, hogy ezért ki a felelős. Mivel a tulajdoni viszonyok elég homályosak, a Válasz Online a földhivatali dokumentumokból kikutatta, hogy az erdőnek a Terebesi út felőli északnyugati szegleténél kezdődő 38 hektáros – s ezzel alighanem a legnagyobb hányadot képező – része a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában van. Kerestük a Városházát, de csak későbbre ígértek felvilágosítást, van-e arra hosszú távú stratégiájuk, mit lehetne kezdeni a terebesi hajléktalan- és szeméthelyzettel. Ami az arra járóknak tényleg egészen nyilvánvaló, a vöröskeresztesekkel csak száz méterre térünk le az útról, és máris egy népesebb kolóniába botlunk.


Zubor László

„Pesten születtem, tízkerületi vagyok. Decemberben múltam 45. ’94 óta vagyok az utcán. Össze-vissza. Külföldön, mindenhol. Bécsben kezdtem. ’94 előtt a BKV-nál voltam: Ferencváros kocsiszín, 24-es villamos. Udvaros voltam, mindenfélét csináltam, de meguntam a hülyeségüket, elhagytam az országot. Később hazajöttem: voltam a Főkefénél is meg a kukásoknál, elvoltam, mint a jó befőtt. De végig a placcon – az magyarul az utca. Három éve nincs munkám, bár ha nagyon akarnám, most is meglenne a meló: egy szemétválogató 180 ezret keres. De olyan jó fasza apósom van – itt lakik a szembesátorban –, hogy inkább nem dolgozok.

Zubor László

Harmadik éve lakok az erdőben, ezt a kunyhót az asszonyom építette – asszonyállat, dolgozzál! Öt éve vagyunk együtt, itt találkoztunk az erdőben.

Hogy hogy telik egy nap? Vagy agyonüssük egymást, vagy nem. Kukázok a napi betevőért; tudok pár okosságot. Engem ismernek a zsaruk.

Bécset is megoldanám seperc alatt – már öt éve is napi 10 eurót kaptam –, de itt is megoldom magam. Ezzel a buggyanttal valakinek el kell lennie. Hova menjek innen? A bús picsába – a nyolc kerületbe? Itt vannak kacsák meg csirkék. A Mázsa téri piacon vesszük, a kacsa a drágább, az 650 forint. Nem itt alszunk, ez csak a konyha, hanem amott, abban a sátorban. Fűt minket a szerelem, hahaha.”

Az utca és a kannásbor gyorsan amortizálja az embert, sokadszorra is nehezen hittem, hogy Zubor úr még csak 45 múlt. Ahogy a kolóniájukban kialakult furcsa rokoni viszonyok sem voltak elsőre egyértelműek; legyen elég annyi, hogy a Habsburg-ház is megirigyelhetné.

Közben földutakon kanyargunk a Vöröskereszt autójával, legújabbkori felgyűrődött szeméthegyek között, aztán a Keresztúri úton egy keveset megtéve az éppen újított vasút mellett parkolunk le. Az egyik trafóház mögött, már a fák között valami bizarr meseországot rendezett be egy őszinte meggyőződéssel hitgyülis néni. Kukázott plüssjátékok keverednek keresztény szimbólumok naiv ábrázolásával. Beszélgetésünket olykor-olykor vonatzakatolás tompítja, de a hölgyet semmi nem zökkenti ki az evangelizálásba oltott monológokból.

„Nekem ő a főnököm, a Jézus!”

Asztalos Irén

„Mennyinek gondolsz? Mert mindenki kevesebbnek néz. Na, megmondom: 62 vagyok. Hevesben születtem, de 50 éve Pesten. Kilenc éve kerültem az utcára, előtte Gyálon laktam albérletben. Otthagytam a munkahelyemet, pénz nélkül semmit nem lehet csinálni. Mosogatós voltam. Hogy miért hagytam ott? Hát azért. Mert nem tetszett. A páromtól elváltam, a gyerekem éli az életét: dolgozik, lakásban lakik. Meseszép lányom van, 42 éves, Mónika. Várj, előkeresem a képét. Jár ide néha, három hete volt itt. Mindig mondom neki, hogy

ez az én utam, ez az én életem. A lányomnak miért kéne miattam szenvednie egész életén keresztül, miért kéne neki engem az egycsepp pici szobájába bevinni?

Hat éve lakom ebben az erdőben, előtte egy másikban voltam. Gyertyával fűtök, este 8-ig megy. Énnekem internetem is van. Meg három telefonom, hát hogyne volna! Máma voltam mosni. Van egy melegedő a Jászberényi úton, odamegyek fél 10-re, megfürdök, feltöltöm a három telefonomat, addigra már dél van, onnan vagy ide jövök haza, vagy Csepelre kukázni. Amiket találok, azokat a Szarvas téren próbálom eladni a piacon. Vagy ide hozom. Azt a jézusos órát is én csináltam, az újságból kivágva.

Stáci-óra

És te keresztény vagy? Nézd meg, nekem ő a főnököm, a Jézus! Rengeteg szép énekem meg képem van róla. Meg videóm. Van olyan, amelyiken a Sándor beszél, várj, megvan – »térjetek meg a n’z’reti Jézussh Krisztussh által« –; az egész rokonságom, az összes testvérem Németh Sándorhoz jár, mindenki ott tért meg. Én ’90-ben, akkor még abban a nagy sportcsarnokban voltunk. Az egyik testvérem, aki szintén komoly keresztény, ő 1300 forintot ad minden hónapban, hogy az internetemet 1 gigára feltöltsem. Dehogy elég egy hónapra! Három napra csak. Itt egy szép kép a Nick Vujicicról meg a miniszterelnökről. Nézd, hogy térdelnek! Nagyon tetszik, először az újságban láttam, aztán letöltöttem.

Sosem vagyok egyedül. Van nekem egy istenem, a Jézus Krisztus, ő vigyáz énrám, beszél énhozzám. Éjszaka hallok egy kis mozgást, rögtön beszél hozzám:

»– Félsz mi? – Hát hogyne félnék! – Hát ne féljél, vigyázunk rád!«

Jézus arra is vigyáz, hogy sötétben ne mászkáljak ki.

Hogy még sokáig vigyázzon rám? Isten őrizz! Istentől megkaptam már azt – minden nap elmondja –, hogy innen hamar el fog vinni. Minden nap nagyon-nagyon várom. Utálok a Földön lenni! Ezt a sátrat is utálom! Remélem, Isten hamar fölvisz a mennybe, ott meglesz a saját otthonom!”


Későre jár, de a Vöröskeresztnek még egy klienshez ki kell mennie. Magányos házaspár az erdő szélén, nemrég épült lakóparkok mellett vezet az út egy meredély alatti ösvényhez. Vaksötét van, úgyhogy egy vékony női hangra leszünk figyelmesek meg az egyre erősebb ürülékszagra. A férj nincs itthon.

Andrea

„44 éves vagyok. Nemrég még pelenkáztak, etettek, tavaly meg tavalyelőtt is autó gázolt el. 70 százalékos rokkant vagyok, 11 éve az utcán. Apám meghalt, a testvéreim meg eladták a lakást, ahol egyedül éltem. Mezőcsáton nőttem fel. Sajnos hozzámentem egy romungró emberhez, az agyonvert: 2008 májusában megesküdtünk, júniusban eltörte a bordámat.

Feljöttem Pestre, megismertem a Pistit, vele lakunk itt együtt. Ő hoz kaját meg mindent, ami kell. Pamutfonálgyártó voltam Miskolcon, dolgoztam tehenek közt is, 50 kilós zsákot is emeltem! Kellett a pénz. Menni? Ha kell, akkor tudok, bottal.

Andrea

Egyik testvérem nyolc éve meghalt, a másik Németországban ápolónő. A lányom 23 éves, tanítónőnek tanul Miskolcon. Ő egy élettársamtól van. Tavaly júniusban láttam utoljára, amikor műtöttek. Néha beszélünk telefonon.

Hazamenni? Áááá! Miskolc, Borsod? Hát onnan jöttem el! Nincs semmi munka. Itt nem zavar senki, szemben itt az új lakásokból sem szólnak, sőt szokott jönni egy kutyás ember, a Roy kutyával. Meg van egy patkányunk is.”


Három portré, de lehetne még több tucat. Csak a Terebesi erdőben. Mit keresnek ezek az emberek itt? Miért nem a melegedőkben vannak? Jogos kérdések egy délutánnyi szociodráma után. Biztos válaszok nincsenek, és általánosítani sem szeretnénk, de annyi megállapítható:

ha magukban nem érzik a motivációt, hogy változtassanak a helyzetükön, akkor nincs az az ellátórendszer, ami fel tudná őket emelni.

Költöztessünk mindenkit üresen álló lakásokba? Mohácsi Csaba szerint ez sem megoldás: ez a környezetváltozás legalább annyira hirtelen és kockázatos, mint a fordítottja. Tiltsuk be erővel a csövezést? Mennyivel jobb, hogy a Blaha helyett a külvárosokba kényszerítjük a hajléktalanokat? A Terebesi erdő például, mint jeleztük, legnagyobbrészt fővárosi tulajdon, azaz nem közterület, hogy a rendőrség a törvény erejével tessékelje ki az itt élőket – akik így „legálisan irritálják” a három külvárosi kerület lakóit.

Történik mindez a magyar gazdasági jólét eddigi csúcsán, vagyis: ennél valószínűleg már sosem lesz kevesebb ilyen emberi sors.


Fotók: Vörös Szabolcs


Ezt a cikket olvasói támogatás nélkül nem tudtuk volna elkészíteni. Kérjük, legyen ön is előfizetőnk, akár már havi 1700 forinttal, csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: riport