Antall József nem volt al-kal-mat-lan! – mítoszrombolásunk 4 pontban

·2020.05.22

Antall József éppen harminc évvel ezelőtt megalakult kormányának alkalmatlanságáról szinte közmegegyezés van a magyar közéletben. A jobboldal a „puhaságot” és az SZDSZ-szel való lepaktálást emlegeti, a baloldal azóta is a gazdasági szakértelem hiányát rója fel. Antall József tényleg a liberálisok kottájából játszott? Leírható lett volna az államadósság? Ideológiai okokból mondtunk le az orosz piacokról? Mítoszok, amelyeket a Válasz Online az évfordulóra tekintettel lerombol.

Forró hangulatú falusi lakossági fórum, nem sokkal az Antall-kormány megalakulása után. A gyűlésen Kónya Imre, az MDF elnökségi tagjának szemébe vágja egy idős parasztember: nem történt rendszerváltás, mert téesze elnökét az új hatalom még mindig nem váltotta le. A politikus igyekszik megmagyarázni, hogy a rendszerváltás megtörtént, éppen ezért  pártvezetőknek már nincs joguk téeszelnököket lecserélni. Látva, hogy érvei hatástalanok, mentőötlete támad. „Le tudja cserélni, ha annyira akarja” – mondja meghökkent beszélgetőpartnerének, s kifejti: összefoghat társaival és együtt meneszthetik az elnököt. Az idős parasztember némi töprengés után kiböki: „Lehet, hogy így van, de én nem merem.”

Kónya Imre 2016-ban megjelent És az ünnep mindig elmarad? című emlékiratában olvasható ez a kis történet, s dióhéjban összefoglalja az éppen harminc évvel, 1990. május 23-án ezelőtt esküt tett Antall-kormány működését, illetve emlékezetét. A jogilag alátámasztott, politikailag egyszerre tisztességes és naiv érvelés kerül szembe a jogos indulattal – meg a tanult tehetetlenséggel.

A három évtizeddel ezelőtt megalakult kabinet politikai szempontból már 1990 őszére, a taxis blokáddal lejtőre került. Antall kormánya a magyar társadalom jelentős része számára az elszegényedés, a zűrzavar időszakát jelenti. A kommunista rezsim bukása által felszabadított energiákat gyorsan felemésztette a mindennapi megélhetésért vívott küzdelem.

Jobb- és baloldali kritikusai azonban rendszerint figyelmen kívül hagyják az Antall-kormányt gúzsba kötő politikai-gazdasági örökséget és a rendkívül szűk mozgásteret. A felemás igazságtételtől a katasztrofális a személyzeti politikáig persze számos jogos kifogást lehet sorolni. (Utóbbihoz két adalék: Keleti György 1990-ben az MSZP országos listáján szerepelt, mégis 1992-ig a Honvédelmi Minisztérium szóvivője lehetett, Szilvásy György pedig a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára volt.)

Ezzel együtt megkockáztatható: kicsit jobban talán lehetett volna kormányozni, sokkal jobban azonban nem. S hogy ezt az állítást mire alapozzuk? Először is egy számra, amely a ciklust, sőt még évtizedeket is meghatározta. 21 milliárd – mégpedig dollárban. Mire Antall József hivatalba lépett, Magyarország fejenkénti nemzeti adóssága a legmagasabb volt az egész közép-európai térségben. Ez még „békeidőben” is elképesztő megterhelést jelentene, de 1990-ben nem olyan időket éltünk.

A gazdasági helyzetet tovább rontotta a krónikus magyarországi tőke- és devizahiány, illetve a választások kimenetelétől tartó külföldiek betétkivonása (ez is 800 millió dollárra rúgott az új kabinet hivatalba lépésig). A csődhelyzetben lévő ipar és mezőgazdaság legnagyobb felvevőpiaca, a Szovjetunió az átvett termékekért viszont nem nagyon akart és egy idő után már nem is tudott fizetni. Szép szavakon kívül az Antall-kabinet nem sokat kapott a nyugati államoktól, még az Antall Józseffel személyes jó viszonyt ápoló Helmuth Kohl német kancellár is csak módjával nyitogathatta erszényét: a német újraegyesítés úgy falta a márkamilliárdokat, hogy azt a gazdasági szuperhatalom költségvetése is erősen megérezte.

Az újonnan megválasztott Antall-kormány. Fotó: MTI

Az első szabadon választott kormány további szerencsétlenségére ez a korszak a diadalmas piacpártiságról szólt. Miniszterelnök-jelölti programbeszédében hiába mondott ma is figyelemreméltó mondatokat Antall József a közjó által korlátozott magánérdekről, a szociális piacgazdaságról, sőt a környezetvédelemről, hiába próbált ezek szellemében kormányozni, ha Magyarország hitelezői, a hidegháborút megnyerő nyugati hatalmak, az ellenzéki pártok és a hazai pénzügyi establishment egyaránt a minél gyorsabb privatizáció, a deregulálás és a piac mindenhatóságát zengte.

A kedvezőtlen gazdasági környezet mellett a belpolitikai feltételek is rosszul alakultak. A sokszínű MDF mellett a koalíciót is egyben kellett tartani, Antall Józseffel pedig kemény, idővel kíméletlen ellenzék, az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP állt szemben. Ráadásul a mainál összehasonlíthatatlanul fontosabb (mert egyetlen) állami televízió, illetve a sajtó nagy része a kezdetektől nyíltan ellenséges volt. Jelképes, hogy Antall József miniszterelnöki programbeszédét egyszerűen lekeverték egy BEK-döntő miatt.

A gazdasági csőd, a kemény ellenzék mellett a kormányzás harmadik külső nehezítő tényezője a rendszerváltás jellegéből adódott. Ahogy Tölgyessy Péter az Ellensúly folyóiratnak adott nemrégi interjújában keserűen jegyezte meg: nálunk a nyolcvanas évek végén a kommunizmussal nem áll szemben úgy tömegmozgalom, ahogy a szolidaritásos Lengyelországban, az NDK-ban vagy Csehszlovákiában. Ezekben az országokban a társadalom széles rétegei érezhették úgy, hogy személyesen kötődnek a rendszer megdöntéséhez, s ez adott tartalékot a nehézségek elviseléséhez.

Igaz, a rendszerváltás legitimációja másutt is gyorsan elfogyott: 1995-re az egy Csehország kivételével mindenütt a volt állampárt utódai uralták a kelet-közép-európai országokat.

A Válasz Online alább a harminc évvel ezelőtti kormány működésével kapcsolatos máig legnépszerűbb politikai és gazdasági mítoszokat vizsgálja meg.

1. Antall József az SZDSZ-szel kötött paktummal hátbaszúrta saját pártját és behódolt a liberálisoknak”

A választások után, de még a kormányalakítás előtt megkötött alku nélkül képtelenség lett volna kormányozni, ugyanis még egy költségvetés elfogadásához is kétharmados többség szükségeltetett. (Az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült pártok 1989 nyarán még attól tartottak, hogy az MSZMP könnyedén megnyerheti a választást 1990 tavaszán, ezért ragaszkodtak az állampárttal való tárgyalás során a kétharmados  szabály széleskörű alkalmazásához.) A választás után lényegében két opció maradt: MDF-SZDSZ-nagykoalíció, vagy széleskörű megállapodás a két nagy párt között az kétharmados törvények számát radikálisan csökkentő alkotmánymódosításról. Antall utóbbi mellett döntött, cserébe az SZDSZ jelölhette az államfőt. A dezignált miniszterelnök ragaszkodott Göncz Árpádhoz, akit ifjúkora óta ismert, s akiben megbízott. (Reményeiben aztán csalódnia kellett.)

A sors iróniája, hogy párton belül azok – jellemzően az MDF népi-nemzeti szárnyához tartozók – bírálták a leghevesebben Antallt a paktum megkötéséért, akik egy nagykoalíció esetén azonnal kiléptek volna az MDF-ből. A miniszterelnök nemcsak azért utasította el a liberálisokkal való közös kormányzást, mert komoly politikai nézetkülönbségei voltak velük. (Jellemző szarkazmusával megállapította, hogy egy MDF-SZDSZ-kormány estén nem tudná garantálni miniszterei testi épségét egy kormányülésen). Azért sem akart koalíciót,  mert úgy gondolta: az átmenet nehézségei miatt kormánya óhatatlanul elhasználódik, s 1994-re kell lennie nem posztkommunista alternatívának. Azt persze nem sejthette, hogy az SZDSZ végül az MSZP-vel köt koalíciót.

„Ragaszkodott Göncz Árpádhoz, akit ifjúkora óta ismert, s akiben megbízott.” A köztársasági elnök eskütétele 1990. augusztus 3-án. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ma már feledésbe merült, de az 1992-es dolgozatában a paktumot és Antall József politikáját élesen bíráló Csurka István is a megállapodás pártján állt. Az író-politikus a Magyar Fórumban úgy fogalmazott 1990. májusában:  „Senki sem vitathatja, hogy az MDF és az SZDSZ egymástól erősen eltérő magyar nemzetfelfogást képvisel. Kormányozni, az ország és a nézet előtt álló irdatlanul nagy és nehéz feladatokat megoldani anélkül, hogy e között a két nemzetfelfogás között ne vertünk volna hidat, nem lett volna kellőképpen felelősségteljes kezdet.”

A kritikusok szemére hányták Antallnak, hogy a párt háta mögött tárgyalt. Kónya Imre már idézett visszaemlékezéséből viszont kiderül, hogy elnökségi felhatalmazással tette:  

„A tárgyalás nem a paksi csőszkunyhóban, hanem MDF Bem téri székházában volt, ahová Tölgyessy nem álruhában, hanem kinyúlt barna szvetterében érkezett.”

Politikai bírálatok mellett még inszinuációk is érték a már védekezni képtelen néhai miniszterelnököt. Fricz Tamás politológus 2014-ben egy televíziós műsorban mindenfajta bizonyíték nélkül azt állította, hogy az MDF-SZDSZ paktumot külföldi bankárok nyomására kötötte meg a miniszterelnök. Ugyanekkor Bogár László közgazdász a rendszerváltást követő gazdaságpolitika kárait a második világháborúban elszenvedettekhez hasonlította.  (Ha ez így lett volna, akkor ő bizony társtettes: 1990 és 1994 között az Antall- és Boros-kormányok Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkára volt.) A megalapozatlan állítások ellen Antall József tizenkét korábbi munkatársa, kormánytagja – köztük Boross Péter volt miniszterelnök, Bod Péter Ákos egykori ipari miniszter, Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter, Martonyi János ex-államtitkár – tiltakozott.

2.  „Antall József nem foglalkozott a gazdasággal”

Fricz Tamás és Bogár László mondatai átvezetnek minket a második népszerű mítoszhoz. Eszerint az átmenet nehézségei abból fakadtak, hogy a történész miniszterelnök nem foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Bod Péter Ákos ipari miniszter, majd a Magyar Nemzeti Bank elnöke hívja azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy Antall József már egyik legelső hivatalos megszólalásában, az 1990. május 22-én elmondott miniszterelnök-jelölti programbeszédében milyen nagy szerepet szánt a szociális piacgazdaság gondolatának. Részletesen beszélt a gazdaság szükséges szerkezet-átalakításáról, a kis-és közepes vállalkozások támogatásáról, a külföldi tőke helyéről, a földtulajdon szerkezetéről, a veszteséges nehézipar átalakításáról is.

„Az igazi jó szociálpolitika mindig a gazdaságpolitika!” – adta ki a jelszót beszédében a miniszterelnök, mondván, a piacgazdaságra való áttérés nem jelentheti szociális téren az állami felelősség csökkenését.

Noha jobb- és baloldalon egyaránt gyakran felvetődik, hogy az első szabadon választott kormány idején herdálták el a nemzeti vagyont, a privatizáció elő nagy, szinte kontroll nélküli hulláma már lezajlott addigra. Már 1989. január elsején hatályba lépett ugyanis a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény. Privatizációs visszaélések, áron alul értékesített vagyonelemek persze az Antall-kormány idején is előfordultak – amiképpen jól sikerült magánosítások is a javarészt korszerűtlen magyar iparban, szolgáltatószektorban. Egyes stratégiai területeken (bankszektor, közműcégek) pedig nem is jelent meg nagyarányú külföldi tulajdon az első ciklus idején, ott majd a Horn-kormány alatt indul be igazán a magánosítás.

„Részletesen beszélt a veszteséges nehézipar átalakításáról is.” A Csepel Művek 1990-ben. Fotó: Fortepan/Erdei Katalin

A gazdasági folyamatok megszabásában viszont a korábban már említett tényezők (magas államadósság, tőke- és devizahiány) miatt gyorsan egyértelművé vált: nemcsak Magyarország, de a térség többi országa sem tudja magát Münchausen báróként, saját hajánál fogva kiemelni a mocsárból. Hieronymi Ottó svájci magyar közgazdász, Antall József gazdaságpolitikai tanácsadója felidézte: a nemzetközi pénzügyi intézmények következetesen elzárkóztak a korábbi kommunista országok erőforráshiányának megvitatásától. Elutasították azt a felvetést is, hogy a fennálló nemzetközi bank- és pénzügyi rendszer csak tovább súlyosbítja ezt az erőforráshiányt. „A nemzetközi szervezetek bürokratái következetesen azzal érveltek, hogy »a magántőke majd mindent rendbe hoz«. Nem ismerték, vagy nem értékelték megfelelően azokat a módszereket, amelyek Nyugat-Európa és Japán második világháború utáni sikeres újjáépítéséhez vezettek, és nem voltak hajlandók figyelembe venni a kommunista rendszer összeomlása után jelentkező egyetlen kivételt, vagyis a Németország újraegyesítése során alkalmazott tehermegosztást (mely nem csak a két országrész, hanem az EU és Németország között is érvényesült).”

Hiába volt az 1990. októberi taxisblokád idején a Helmuth Kohl által a magyar kormány megsegítésére Budapestre küldött német szakértői csapat vezetője Otto Schlecht, aki korábban a német gazdasági csoda atyjaként számontartott Ludwig Erhard jobbkezeként dolgozott, ő sem akarta megérteni a magyar szociális piacgazdaság jelentőségét. Hieronymi szerint Schlecht nem reagált arra a javaslatra, hogy 1991-től három éven át évi egymillárd dolláros hitelt kérne a magyar kormány, amit az infrastruktúra modernizálására, a hitelélet konszolidálására, szociális beruházásokra költene – az adományozó országok ellenőrzése mellett. Ezzel nemcsak a gazdasági növekedés indulna be – szólt az érvelés –, de növekedne a fiatal magyar demokrácia nem túl széleskörű társadalmi támogatottsága is. 

3. „Az Antall-kormány meg sem próbálta az államadósság eltörlését/átütemezését kérni”

Az elmúlt harminc évben gyakran felbukkanó legenda szerint Magyarország a berlini fal lebontásában játszott szerepe miatt kérhette volna kolosszális államadósságának eltörlését. A mítosz egyik alváltozata szerint ezt Németország/az Egyesült Államok fel is ajánlotta, ám Antall József – hozzá nem értésből, rosszul értelmezett becsületből, netán a nyugati tőkével való összejátszásból – elhárította.

Ha ez így volt, akkor az első szabadon választott kormányfő minden idők legnagyobb dzsentri gesztusával 21 milliárd dollár kártyaadósságot vállalt magára, illetve az országra. Ez esetben Antall József nemhogy tiszteletet nem érdemel: a magyar történelem legostobább embereként emlékezhetnénk rá.

A mítosz azonban egy próbát nem áll ki: a valóságét. Hiteles dokumentum, egykori magyar vagy külföldi döntéshozó visszaemlékezés máig nem került elő a témában. Nem is kerülhet. A miniszterelnök és legközelebbi munkatársai  ugyanis a legelső pillanattól kezdve mérlegeltek minden lehetséges forgatókönyvet és minden követ megmozgattak, hogy hazánkat kihúzzák az adósságcsapdából. Hieronymi Ottó már idézett visszaemlékezései szerint a kormányzás kezdetén a gazdasági kérdésekkel foglalkozó csapat legfontosabb feladata éppen e probléma kezelése volt. Mérlegelték a moratórium, az adósságcsökkentés kérését és az államcsődöt is. Mint oly’ sokszor a magyar történelemben, most is csak a rossz és a rosszabb között lehetett választani.

hirdetés

Rabár Ferenc akkori pénzügyminiszter nem sokkal a kormányból való 1990. decemberi távozása után emlékezett arra, hogy Magyarország még adósságkönnyítésre sem támaszkodhatott. „Aki figyelemmel kíséri a fejlett országok politikáját és áldozatkészségét, az sejti, aki pedig részt vett konkrét tárgyalás-sorozatokon, az tudja, hogy ez több mint feltételezés: ez egyszerű tény.”

Felhozható ugyanakkor, hogy Lengyelország jóval sikeresebb volt ezen a téren. Azonban a két ország helyzete alapvetően különbözött: a nálunk négyszer nagyobb népességű ország súlya jelentősebb volt a nemzetközi porondon, miközben adóssága „csak” kétszerese, 41 milliárd dollár volt a magyarnak. Ráadásul a lengyelek javarészt állami hitelezőknek, s azon belül az Egyesült Államoknak tartoztak, s így könnyebb volt az egyezkedés – Magyarországot a kommunista diktatúra jellemzően magánhitelezőknek, például japán nagybankoknak adósította el, s ők ragaszkodtak a pénzükhöz. (Ráadásul Lengyelországban a külföldi elvárásoknak megfelelően a Mazowiecki-kormány Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter vezetésével 1989-ben gazdasági sokkterápiát vezetett be. Az eredmény: 1990-ben a 33 százalékos magyar inflációval szemben a lengyel adat 250 százalék volt, a magyarországinál jobban megugrott a munkanélküliség és nagyobb arányban esett vissza a GDP is. Más kérdés, hogy a lengyel gazdaság 1992 óta megszakítás nélkül, évente átlagosan három százalékot növekszik, a mi elmúlt közel harminc évünk a közelében sincs ennek az eredménynek.)

Magyarország már az új kormány felállása előtt kétségbeejtő helyzetbe került. A Magyar Nemzeti Banknak 1990 márciusában alig volt devizatartaléka, a hitelezők már a választások előtt arra kérték az esélyes MDF-et, hogy garantálja a hiteltörlesztést – az esetleges nemleges válasz államcsőddel lett volna egyenértékű. A Nemzetközi Valutaalap is a fizetési szándék fenntartásához kötötte az áthidaló hitel folyósítását, amire égető szüksége volt a magyar államnak. Azaz: egy kivéreztetett, a hozzá hasonlóan rossz gazdasági helyzetben lévő Lengyelországnál kisebb geopolitikai súllyal rendelkező, alapvetően nem államoknak, hanem magánhitelezőknek eladósodott országnak kellett volna eredményt elérnie úgy, hogy segítésre semmiféle szándék nem mutatkozott. Lehetetlen küldetés volt.

4. „1990 és 1994 között ideológiai okokból lemondtunk a szovjet/orosz piacról”

Ez a mítosz a baloldali körökben népszerű: az állítólag „múltba révedő”, zsigeri okokból oroszellenes Antall-kormány önként feladta a magyar gazdaság akkori legfontosabb piacát, ezzel is súlyosbítva a honi gazdasági válságot. A valóság ezzel szemben… Antall József már az MDF országgyűlési frakciójának első kihelyezett frakcióülésén azt mondta 1990 nyarán: fontosak a szovjet piacok és nem politikai szimpátia kérdése, hogy „a gazdasági racionalitás határain belül őriznünk kell őket.”

Épp a gazdasági racionalitás szólt azonban közbe. Amint Botos Katalin közgazdász, az Antall-kormány tárca nélküli minisztere 2015-ben felidézte: a szovjetek irányította gazdasági rendszer, a KGST összeomlása kiütötte a Szovjetuniót. Már leszerződött szállítások is elmaradtak. Az akadozó szovjet olajszállítás miatt kritikus szintre csökkentek a magyar tartalékok, ezért is kellett a benzin árát váratlanul megemelni 1990 őszén, ami közvetlen kiváltó oka volt a taxisblokádnak. Az orosz fél egyre gyakrabban nem fizetett az átvett áruért, gyorsan egymilliárd dollárra emelkedett a magyar követelés még a Szovjetunió 1991-es megszűnése előtt. Mivel Magyarország maga is hitelre szorult, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy puszira szállítson a rogyadozó egykori szuperbirodalomnak.

Antall József Mihail Gorbacsovval, a Szovjetunió elnökével a párizsi OSCE-csúcson 1990. november 20-án. Fotó: AFP/Vitaly Armand

Paradox módon a drámai szovjet élelmiszer-hiány is a magyar mezőgazdaság ellen szólt. A közellátás 1990-re már annyira leromlott, hogy a teljes destabilizációtól, éhséglázadásoktól tartó nyugati hatalmak hatalmas élelmiszersegélyeket küldtek az egykori riválisnak, hogy az legalább etetni tudja saját polgárait. Mivel azonban az oroszok így ingyen jutottak mezőgazdasági termékekhez, kevésbé volt szükségük a piacukra nagy tömegben szállító magyar agráriumra – tovább növelve ezzel gazdaságunk válságát, s az első kormány nehézségeit.

Ahogy más területeken, az Antall-kormány a szovjet relációban is szinte megoldhatatlan problémákkal szembesült. A késői utódok tehát alighanem akkor járnak el méltányosan, ha a hibák mellett a mentő körülményeket is számba veszik a harminc évvel ezelőtt esküt tett „kamikázekormány” értékelésekor.


Nyitókép: Antall József az MDF-pártközpontban 1990. február 14-én. Fotó: AFP/Boris Horvat

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat