Csernobil, cigánytelep, pózoló Tarlós: ez volt 2019 a kameránk mögül

Szöveg és kép: Vörös Szabolcs

Ez nem az a galéria, ahol az év legfontosabb eseményeiről kiválasztják a legjobb képeket, hiszen a Válasz Online nem híroldal. A most következő képsorozat a saját sztorijainkhoz készült illusztrációk legjava, 2019 januárjától decemberéig. Hogy lehetett rávenni Tarlós Istvánt, hogy portréhoz pózoljon? Milyen előkészületek után lehet egy muszlim nőt lefotózni, és mennyit kellett kutatni Csernobil túlélői után? A Válasz Online fotósának mini-sztorijaiból kiderül.

KÖSZÖNJÜK!

A Válasz Online szerkesztőségi tulajdonban van, létét „előfizetőinek” köszönheti. Kérjük, csatlakozzon támogatói körünkhöz, cserébe napi tartalomajánlót, klubmeghívót küldünk!
CSATLAKOZOM

Az, hogy lapunk törzsgárdája mindössze fél tucat újságíróból áll, kényszerhelyzet elé állít minket: mindenkinek muszáj másod-, harmadfeladatot vállalnia, különben nem tudnánk eleget tenni az indulásunkkor kitűzött céloknak. Van, aki naponta több órát foglalkozik a támogatóink nyilvántartásával, a velük való kapcsolattartással. Más minden egyes kéziratot órákig szerkeszt, és van olyan is, aki a technikai részletekért felel. Úgy alakult, hogy rám a fényképezés és a képszerkesztés hárult. A dolog nem volt ismeretlen, zöldfülűként a Magyar Hírlapban, majd az Origónál és a Heti Válasznál is jelentek meg a saját cikkeim mellé készült illusztrációk. Tavaly december óta azonban nincs „fölöttem” egy fotórovat, ahol megmondják, mit hogyan kéne csinálni, a legtöbbször magamra vagyok utalva. Nem állítom hát, hogy az elmúlt évben minden tökéletes volt, de törekedtem rá, hogy az legyen. Az alábbi képek ennek a lenyomatai, s mivel mind ugyanazzal a géppel készült, a válogatás nem lehet nem szubjektív.


Az év utolsó napján szinte évtizedes távolságnak tűnik, de 2019 elején még javában tartottak a túlóratörvénnyel szembeni tüntetések. Az ellenzéki politikusok emlékezetes közmédiaszékházas kálváriája után az ünnepek miatt pár napig csend volt, majd január 5-én újraindultak a demonstrációk. Arra számítva, hogy a törvény körüli botrányok miatt szükség lesz néhány illusztrációra, aznap kimentem a Kossuth térre fotózni, de még mielőtt elértem volna a tömeget, a metrómegálló előtt észrevettem egy fáradt arcú rendőrt, aki épp a felszerelését ellenőrizte. Leguggoltam a járdára, hogy a Parlamentből és a vízkereszt előtti napon még álló karácsonyfából is látszódjon valami: így készült el ez a kép. A rendőr szerencsére néhány másodperccel később vett csak észre.

Budapest egykori főpolgármestere legendásan irtózik attól, ha fényképezik. Olyannyira, hogy ha a munkahelyén kérdezték az újságírók, a fotósoknak még a helyváltoztatásra sem nagyon sikerült őt rávenniük. Figyeljék meg akármelyik interjúját, ugyanabban a sarokban – a városházi dolgozószobája előtti tárgyaló egyik zugában – beszélt. Csakhogy ebben a tárgyalóban van egy hatalmas gobelin, stilizált magyar harcosokkal és a főváros középkori látképével.

„– Főpolgármester úr, helyet foglalna egy portréhoz előtte? – Nem!”

Nagyjából kettő percem volt, hogy rávegyem az ellenkezőjére, úgyhogy ledobtam az előre bekészített atomot: 2017 nyarán, egy Heti Válasz-os értekezleten mesélte el Borókai Gábor főszerkesztő, hogy az aktuális lapszám csütörtöki megjelenése után pár nappal, vasárnap ebédidőben telefont kapott Tarlóstól, aki elmondta, abból a lapból leginkább a kazahsztáni riportom tetszett neki. „– Maga ír is? Akkor minek fotózik?” – tette fel a logikus kérdést, miután felfedtem kilétem, de mielőtt válaszolhattam volna, egy ökölpacsival nyomatékosította, hogy hajlandó pózolni az impozáns háttér előtt. Így születhetett meg márciusi Tarlós-interjúnk nyitóképe.

Márciusban jutottam el Törökországba, a szír határ közelében fekvő Adanába, ahol a szír gyerekek beiskolázását nézhettem meg, szakszerű ENSZ-kísérettel. No meg azt is, miért hamis a kormánynak a 2019 első harmadára szánt kommunikációs csodafegyvere, a migránskártyákkal való riogatás. Ahogy a nemzetközi újságíró-küldöttség belépett az egyik iskolába, a szünetre kirajzó gyerekek reakciója vegyes volt: a legtöbben egyből megrohantak minket, de voltak, akik tartózkodóbbak voltak. Mint ők ketten. Csak később vettem észre, hogy a szír kislányon egy Atatürk-fejes póló volt, Mustafa Kemal halálának évszámában (1938) pedig a fektetett 8-as alighanem a halhatatlanságát szimbolizálja.

Ugyanezen a török túrán persze nemcsak a gyerekekkel, hanem az őket oktató, arabul tudó tanítónőkkel is beszélhettünk. Egyikük boldogan mesélte, mennyit változtak a háború elől menekülő tanítványai. Rögtön tudtam, hogy kötelező megszólalója lesz a riportomnak, de kicsit zavarban éreztem magam, mi történik, ha nem engedi, hogy lefotózzam. Nagy szerencsémre egy török nő tolmácsolt, aki megfelelő udvariassággal tudta elmagyarázni, mit szeretnék, úgyhogy életem talán legtapintatosabb kérdései után a tanítónő ragyogó arccal nézett a fényképezőgépembe.

Április elején Ukrajnába készültem másfél hétre. Indulás előtt a friss híreket olvastam, és megakadt a szemem egy Reuters-cikken: Daria Marcsenko kijevi képzőművész A korrupció arca címmel készített portrét Ukrajna akkori elnökéről, Petro Porosenkóról, a tulajdonában álló Roshen csokigyár használt csomagolópapírjaiból és a keletukrán frontról származó töltényhüvelyekből. Szerettem volna interjúzni Marcsenkóval – meg persze látni a Porosenko-képet –, úgyhogy írtam a Reuters fotósának, Valentyin Ogirenkónak, aki szó nélkül összekötött vele. Csakhogy a művész korábban kapott elég fenyegetést ahhoz, hogy óvatos legyen, ezért csak akkor árulta el a címét, amikor meggyőződött róla, hogy Kijevben vagyok. A portré készítésekor szerencsére elmúlt a gyanakvása.

Az ukrajnai út azonban a csernobili évfordulóhoz kapcsolódott. Igyekeztem minél több helyszínt végigjárni, mielőtt magába a Zónába indultam, ezek egyike a kijevi Csernobil Múzeum. A kéthelyiséges állandó kiállítás a kiindulópontja kellene, hogy legyen bármilyen katasztrófatúrának: korabeli fotók, egyenruhák, dokumentumok egy rakáson. A kedves teremőrnénik alighanem hülyének néztek, amiért vagy 10 percet fotóztam az egyik likvidátorbábút: a gázmaszkban, a terem túlvégéről tükröződő fotót szerettem volna belekomponálni, de csak sokadjára sikerült.

Az egész Csernobil-projekt talán legemlékezetesebb momentuma ez a kép. Mindenképp meg szerettem volna nézni a túlélőknek épített szovjet mintavárost, Szlavuticsot. Az volt a terv, hogy lefényképezek pár jellegzetes épületet, aztán sietek vissza Kijevbe. Csakhogy egy sokkörös véletlen folytán a város egyik leglelkesebb önkormányzati képviselője vezetett körbe, aki persze minden idős túlélőt ismert. El is vitt Lidija Malisevához, aki elmesélte a katasztrófa körüli emlékeit. El kellett érnem az utolsó kijevi buszt, úgyhogy csak fél órám volt nála, és ebbe még néhány kép elkattintása is bele kellett, hogy férjen. Egy ponton Lidija asszony felvetette, hogy van nála egy kép, ami egykori lakóhelyét, a ma szellemváros Pripjatyot ábrázolja régi pompájában. Több se kellett, megkértem, hogy tartsa maga elé az emlékeit. Megköszöntem, ő pedig ajándékokkal traktálva bocsátott vissza Kijevbe.

Még mindig Csernobil, és még mindig a túlélők, csak már a Zónában. Valószínűleg az utolsó esélyem volt, hogy beszéljek az ott élő illegálisan visszatelepült nyugdíjasokkal, a szamoszelekkel. A 85 éves Hanna Zavorotnya, miután belém diktált négy felesnyit a kertjében termett krumpliból főzött szeszből, vagy egy órán át mesélte, mi történt velük 1986-ban. És főleg: utána. A portré itt sem maradhatott el, az égi és kijevi védőszentekkel borított fal ideális háttér volt. Felettük a tükörrel, amelyben szellemileg leépült húga, a mögöttem az ágyán ülő Szofija látható.

Májusban, Élő Anita kolléganővel jutottunk el Bagra, ahol egy helyi civil szervezet próbál hidat építeni a cigánytelep és a falu többi része között. Egész nap jártuk a cigány családok házait, Anita interjúk tucatjait készítette el, mígnem az egyik nappaliban olyan háttér tárult elém, ahová be kellett állítani a család egyik gyerekét, Brájent. Csakhogy a kissrác egy pillanatra nem bírt nyugton lenni, élvezte a felhajtást, úgyhogy a vele foglalkozó tanító komoly ígéretspirálba csavarodott, amíg három másodpercre az ideális helyre állította Brájent. Aki azonnal futott megnézni az eredményt.

Ugyancsak Bag. Jázmin egy pillanatra megállt előttem, majd továbbszaladt. A kettő között ez történt.

Június elején kaptam egy különös üzenetet Ciprusról: nincs kedved Líbiába menni? Mivel megbízható helyről érkezett a kérdés, igent mondtam, noha a célállomást, Tripolit akkor – és azóta is – ostrom alatt tartja a Kadhafi-éra egyik hadura, Halifa Haftar. A frontvonalra sajnos nem sikerült kijutni, ellenben a belső menekültek szállásaiból jónéhányat megnéztünk. Ott készült ez a kép: líbiai cserkészek Korán-idézetek előtt. Először azt hittem, ők maguk is belső menekültek, de aztán – szerencsére még riportunk megjelenése előtt – a közben Facebook-ismerőssé vált őrsvezetőjük tisztázta, hogy egy tripoli cserkészcsapat tagjai, és önkénteskednek a menekültszálláson. Beszédes tekintetekkel.

Életkép az emlegetett tripoli menekültszállás udvarán: kisiskoláskorú fiú játék géppisztollyal.

Stumpf András kollégát több tucatnyi interjújára elkísértem 2019-ben, de számomra a legemlékezetesebb a Háy Jánosnál tett látogatásunk volt. A beszélgetések alatt próbálom kizárni a külvilágot és csak a fotókra összpontosítani, itt viszont már az elején tudtam, hogy ez lehetetlen lesz, Háy annyi mindent és annyira jól mondott. Egyvalamit viszont sikerült végiggondolni az interjú alatt: a nyitóképnek szánt portrét az oldalról beömlő természetes fény mellett és a díszes komód előtt szeretném elkészíteni.

Az év egyik legfurcsább élménye a Borbás Barna kollégával az állampusztai börtönben tett látogatás volt, ahol a hét évre bevarrt, papnak készülő Zoltai Tiborral találkoztunk. Már-már zavarba ejtő jámborsága párosult némi naivitással; nem nézném ki belőle, hogy súlyos gazdasági bűncselekményeket követett el. Jó magaviseletű fogvatartottként a fotózás alatt bármit lehetett kérni tőle – mint itt, a börtönkápolnában. Azt rá bíztam, hogy hová néz.

Augusztusban hat év után térhettem vissza a Gázai övezetbe, egy hamarosan kiadandó első világháborús kötet szerzőjét kísértem be. Mindössze néhány órát töltöttünk Gázavárosban, úgyhogy sok alkalmunk nem volt körbefotózni. Éppen ezért örültem ennek a véletlennek: a pirosban állunk egy kereszteződésnél, mellettünk egy beszédes graffiti, a csadoros nő pedig felénk közelít; ablak lehúz, kép elkészül. Pár másodperccel korábban nem hittem, hogy ez lehet belőle.

A gázai kaland után Ciszjordániába utaztam, ott is célirányosan Hebronba, látni akartam ugyanis a masszív palesztin többség által a belvárosban körülvett zsidó telepet. Épp szombat volt, az állig felfegyverzett izraeli katonák és az őket szuggeráló arabok miatt amúgy sem túl vidám környék igazi kísértetvárossá tette a telepet. Az töküres utcákon aztán feltűnt ez a zsidó srác, akinek tekintetében minden ott van arról, mit gondolt rólam, mikor rá emeltem a gépet – szabbatkor, amikor tilos fotózni.

Kivételesen nem ember, hanem a hülyesége. Szeptemberben jelent meg Borbás Barna riportja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, illetve annak néhány féltve őrzött bizarr kincséről. Ami mindent vitt, az ez: 1954. május 21-én a nagybaracskai tanácselnök egy galambot talált lelőve az utcán. Figyelmes lett arra, hogy a madár lábán alumíniumból készült gyűrű van, „Sombor” felírással; vagyis postagalamb lehet. Nagybaracska a déli határhoz közeli település, Zombor pedig az akkori Jugoszlávia területéhez tartozott, így a tanácselnök jó elvtársként, biztos ami biztos alapon beszállította a galambot a belügyeseknek, ahol megvizsgálták, mint egy esetleges titoista kémakció potenciális szereplőjét. A szárnyat Baján iktatták 1954. május 22-én. Teljes valójában az 50-es évek paranoiája.

Idén arra lettünk figyelmesek, hogy az etnikai magyar pártok a Felvidéken és Kárpátalján is leszerepeltek, így adódott az ötlet, hogy adjuk ennek metszetét a Szlovákia és Ukrajna határán fekvő szétszakított faluban, Nagyszelmencben és Kisszelmencben. A 20. századi Magyarország nagyjából minden történelmi sebét magán hordozó faluban persze meg kellett keresni azokat, akik még emlékeznek a 70 évvel ezelőtt történtekre. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a képen szereplő Bugis Béla volt az egyetlen, akitől ezeket még meg tudtuk hallgatni.

A falu ukrajnai oldalán már nem találtunk olyat, aki – névvel – vállalta volna, hogy elmeséli, mi történt. A szomszéd helységben, Palágykomorócon viszont véletlenül összefutottunk ezzel a három népmesébe illő figurával – Kövér Zoltánnal, Danicskó Istvánnal és Bálint Sándorral –, akik jócskán megszakértették, ki, mit és hol rontott el. Tételmondat: „Szegények vagyunk, de jól élünk, ritkán eszünk, de jót!”

Talán nem ér a szexizmus vádja, ha azt mondom: nőket fotózni nehéz. Mindig attól rettegek, tetszenek-e majd maguknak. Pláne ha azt kérik, mutassam meg a képeket megjelenés előtt. Éppen ezért örültem meg, amikor Szécsi Noémi írónő visszajelzett, hogy a fenti kép végre egy „mosolygós szemből portré, amiből nagyon kevés van nekem”. A vele készült interjú pedig egyszerűen csak jó.

Ez év utolsó külföldi riportja a boszniai Bihácson készült, ahol évek óta probléma az EU-ba tartó, de a horvát határon elakadó bevándorlók feltorlódása.

A bihácsi utazás szomorú attrakciója a riportunk megjelenése napján végre felszámolt menekülttábor, Vučjak volt, amire az embertelen körülmények miatt az egész világsajtó felkapta a fejét. A képen a tábor egyik ponyvája alatt egy krumplislepényt áruló pakisztáni srác látható, akit úgy sikerült lefényképezni, hogy közben a cimboráit kérdeztem, ő pedig emiatt magára figyelt.


Ezek a képek olvasóink támogatása nélkül nem készülhettek volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!