„Az emberi ostobaságon akarjunk elégtételt venni, ne egymáson” – Szécsi Noémi írónő a Válasznak

·2019.12.05

Bárhova nézünk a történelemben, mindig volt oka a női nyomorúságnak: száz éve a szabadsághiány, ma a túl nagy függetlenség – ez az egyik nagy tanulsága Szécsi Noémi nőtörténeti kutatásainak. Az író minap megjelent kötetéhez, a Lányok és asszonyok aranykönyvéhez az első magyar orvosnő hagyatékában talált századfordulós rendelési naplókat olvasta végig. Kiderült: a „cilikeség” fogalom volt annak idején. A naiv, hebehurgya fiatal nőt jelölte. Szécsi Noémi kérdésünkre beszél a kultúrharc értelmetlenségéről, a humor életmentő szerepéről és arról is, miért nem lehet csak írásból megélni Magyarországon.

1899. szeptember közepén egy fiatal lány különös kéréssel állított be Hugonnai Vilma doktornő magánrendelésére. A 21 éves, éppen házasságra készülő K. Mariska nem gyomoridegességgel vagy vérszegénységgel küzdött, hanem tanúsítvány kellett neki. Hugonnai fennmaradt orvosi naplója szerint K. Mariska „bizonyítványt kért, hogy virgó”. Vagyis szűz. A doktornő pontosan tudta, hogy a fiatal nőnek ez nem holmi egészségügyi vagy anatómiai kérdés. Mariska joggal félt kérője elvesztésétől, hiszen a szüzesség volt az egyik legfontosabb tényező, amely egy fiatal nő értékét meghatározta a „házassági piacon”.

Ez csupán egyetlen valós történet a Lányok és asszonyok aranykönyvében olvasható több tucatból. Szécsi Noémi kötetéből a 19-20. század fordulójának intim, titkos világa bomlik ki. Részben ismerjük ezt, hiszen aki olvasott életében egyetlen Mikszáth- vagy Gozsdu-művet, lehet képe arról, milyen volt a férfiak és nők száz-százhúsz évvel ezelőtti élete. Hogy milyen relevanciája van az akkori életmódnak 2019-ben? „A múlt századfordulón indult változások alapozták meg azt a nőképet, amely aztán a 20. század során kialakult, és napjainkra uralkodó lett: a tanuló, dolgozó, a családon kívül is mozgástérrel rendelkező nőét, akit egyre kevésbé csak a külseje és termékenysége határoz meg” – írja a kötet előszavában Szécsi Noémi. A szerzőt kutatásai tanulságairól és a magyar irodalom helyzetéről is kérdeztük.

×××

Négy év alatt három női életmódtörténeti kötetnek volt (társ)szerzője. Ennyi munka után hogy látja: az utóbbi 150 évben mikor volt a legnehezebb nőnek lenni?

– Személyiségtípustól függ. Akit feszít a függetlenség és az önérvényesítés vágya, annak keményebb élete volt a 19. században vagy a 20. század elején.

Azt hittem, azzal kezdi, hogy a zéró emancipáció kora tömény borzalom.

– A nőtársadalom nem homogén massza. Mai fejjel azt gondoljuk, hogy függni valakitől vagy valamitől csakis rossz lehet, és mindenkinek függetlennek kell lenni. Pedig a minden függő viszonyt kizáró egyénekből nincs se közösség, se társadalom.

Az individualizmus túlnyerte magát?

– A 19. században és a 20. század elején megvetették azokat, akik ki akartak szakadni a hagyományos nőszerepekből. Ma fordított a helyzet. Hallottam már nőt arról ábrándozni, hogy bárcsak otthon ülhetne a családjával, úriasszonyként. Régen minden teljesítménykényszer és felelősség a férfiak vállát nyomta. Ma ezek megoszlanak, és ezt egyes nők jobban bírják, mint mások. Hogy több területen is helyt kell állni, munkában és a családban is teljesíteni.

– „A nő vagy asszony lesz, vagy örömlány” – idéz a könyvében egy újságírót 1909-ből. Ilyet ma már – eltekintve szerencsétlenebb történelmi fejlődésű régióktól – nem írunk.

– Ez az idézet arról szól, hogy a férfiak óvilágában minden nőnek el kellett adnia magát valahogy.

A minden függő viszonyt kizáró egyénekből nincs se közösség, se társadalom

Az érett kapitalizmusban nem kell?

– De, tényleg így van ma is. Száz éve mégis más világ volt: minden hatalom és pénz a férfiak kezében összpontosult. A nők jogi és gazdasági kiszolgáltatottságban éltek. Hogy mást ne mondjak: házasként nem birtokolhattak, nem lehetett magánvagyonuk. A társadalom is sokkal jobban ki volt hegyezve a nemek közötti megosztottságra. Ma a pénz és a hatalom valamivel jobban megoszlik nő és férfi között.

Készen van a „nő felszabadítása” projekt?

– Ha a kérdés az emancipációra vonatkozott, akkor abban óriási különbségek vannak. Budapest lehet, hogy „túlemancipált”, de én vidéki lány vagyok, az Alföldön nőttem fel, a nagyszüleim vagy az édesanyám teljesen más szerepeket mutattak, mint amiket akkor láttam, amikor idejöttem tanulni. Az emancipáció tehát térbeli kérdés is, nem csak időbeli. Nagy tanulság, hogy bármelyik pontját vesszük is a történelemnek, azt látjuk, hogy a nyomorúságunk állandó. Csak mindig más formát ölt.

A nők évszázadokig attól szenvedtek, hogy otthon a négy fal közé voltak zárva, most pedig attól, hogy nem érnek haza a tengernyi feladat miatt. Száz éve abba rokkantak bele, hogy túl sok gyereket kellett szülniük, most sokan azért boldogtalanok, mert egyáltalán nem szülhetnek.

Ami újdonság, hogy olyan nők is növekvő számban vannak, akik úgy döntenek, egyáltalán nem akarnak gyereket.

Ezek voltak a régi idők női bajai: bezártság, szabadsághiány?

– Amikor Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő eseteit olvasgattam, meglepődtem, milyen panaszokkal fordultak hozzá: nem testi nyavalyákkal, hanem pszichés és szexuális bajokkal. Egy nő például azért ment el hozzá, mert a férje évek óta nem feküdt le vele. A Teleki téri vécésnéni is hozzá fordult, amikor meghalt a férje, hogy kibeszélje a depresszióját. Egy másik hölgy, aki szintén elvesztette a férjét, azt panaszolta, hogy szexuális gerjedelmek gyötrik.

Erre mit tanácsolt Hugonnai?

– Hogy menjen fürdőbe.

Kielégülni?

– Lehűlni. Mert az a fürdő idegi panaszokat is gyógyított. Legalábbis a források alapján így értettem. A lényeg az, hogy a nők azért keresték szinte tömegével Hugonnai Vilmát, mert nemcsak az első, de az egyetlen női orvos volt az országban, és olyan bajokat is el lehetett neki mondani, amilyeneket egy férfinak talán soha.

Nagy tanulság, hogy a nyomorúságunk állandó

Az olvasók nemcsak Hugonnai Vilmát ismerhetik meg új könyvéből. Az is kiderül, hogy 1902-ben az újságolvasó közbeszédet bizonyos „Cilike”, a jellemhibás fiatal lányka kalandjai uralták. Az újságíró gúnyt űzött Cilike és a hozzá hasonló lányok „pipiskedéséből”, „hiúságából”, „arcátlan szerelmeiből”. Bujtatott aktuálpolitikai üzenet?

– Mire gondol?

Bulvárcímlapos, „pipiskedő” Cilike… Mintha ma is ismernénk ilyet.

– Véletlen! Nincs ebben semmi szándékos, nem írok körbe így miniszterfeleségeket. De a „cilikeség” fogalom volt annakidején, a naiv, hebehurgya fiatal nőt jelölte.

Az áthallás azért nagyon vicces.

– Ilyesmiből sok van. Gyakran érezheti az olvasó, hogy a történelemben ugyanazt éljük át újra és újra. És már azt is tudom, mire jó ez: a történelem tanulmányozása segít abban, hogy elviseljem a jelent. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy minden rosszból, kicsinyességből csak neki, az ő korának jutott. Nem így van. Minden ismétlődik. A történelem arra jó, hogy megismerhetjük és kinevethetjük a múltat – vagyis a saját jelenünket. Ugyanezért jó külföldi sajtót olvasni. Ha az ember csak magyar politikát olvas, belebolondul, milyen világ ez. Ha viszont olvas más nyelven is, rájön, hogy a borzongás nem magyar dolog. Az emberek Amerikában ugyanúgy tépik a hajukat. És ezen lehet nevetni.

Ez pedig, mármint a nevetés, önnek nyilván fontos: a regényei tele vannak nyelvi humorral, szarkazmussal. Még olyan fajsúlyos témákhoz is így közelít, mint a kommunista múlt, a Tanácsköztársaságtól a Kádár-rendszerig.

– Azért választottam nehéz témákat, mert nagyon érdekel a múlt terhes öröksége. És azért lettem író, hogy az egészet lássam. Az egészet, vagyis a történelmünket minél teljesebben, minél átfogóbban.

A humor pedig azért kell, hogy a fajsúlyos témák után ne egymáson akarjunk elégtételt venni. Legfeljebb az emberi ostobaságon.

Az előbb azt mondta, hogy a történelem „segít abban, hogy elviseljem a jelent”. Ezért fordult a regényektől az ismeretterjesztő könyvek felé?

– A történelmi ismeretterjesztő könyvekkel érzem, hogy teszek valamit: feltárok egy eddig nem kutatott területet, megismertetem vele az olvasót. Női íróként egyfajta kötelességem, hogy közvetítő legyek régi korok és a jelen között. A regényektől viszont elment a kedvem.

hirdetés

Miért?

– Úgy érzem, a szépirodalommal nem tudom elérni az embereket. A történelmi ismeretterjesztő könyvekkel jobban. De az más, ott nem ideákkal, hanem tényekkel dolgozom.

Baj van a példányszámokkal?

– Én a szépirodalmi eliten kívül állva írok rétegirodalmat. Nehéz szerep. Nem feltétlenül a példányszámok miatt, hanem mert úgy érzem, a témafelvetéseim nem találkoznak a közérzülettel. Eközben az egész irodalmi piac szűkül, vagy inkább: átalakul. A saját 16 éves lányomon is látom: 8 évesen falta a könyveket – a Harry Potter-sorozattal kezdte –, de már csak elvétve vesz a kezébe egyet-egyet. Felnő a generáció, amelynek az olvasás nem létszükséglet. Pontosabban: nem könyvek formájában veszi magához az élményt. Olvas, de máshogy. Vizuális kultúrában létezik, ahol a képeknek sokkal nagyobb a jelentősége, a szövegek pedig máshogy „kódolódnak”. A mémek sikere nem véletlen. Kíváncsian várom, hogy ebben a helyzetben a szépirodalomnak milyen szerep jut majd a kultúrában.

A Heti Válasznak adott 2014-es interjúban a kérdésre, hogy „Meg lehet élni az írásból?”, egyértelműen rávágta: „Nem.” Ma sem?

– Magyarországon továbbra sem lehet megélni az írásból, a dolog mégis átalakult. Ha az ember íróként akar létezni, írnia sem kell. Fontosabb bevételi forrás például fesztiválokra járni.

Ott fizetnek?

– A legtöbb helyen igen. És rogyásig vannak különféle kulturális rendezvények, melyekre támogatást lehet szerezni. Régen az írók inkább lapokba, folyóiratokba írtak, de mára ezek visszaszorultak vagy nem tudnak fizetni. Marad a hakni, ahol azoknak áll a zászló, akik színpadképesek. Az emberek szeretnek az irodalom közelében lenni, látogatják ezeket az eseményeket, de a legnagyobb példányszámot azok érik el, akiket valahonnan máshonnan: tévéből, újságokból, közösségi oldalakról, online magazinokból ismernek. Nem lehet már csupán az irodalomban létezni. A hozzám korban közelebb állók közül talán a nyáron elhunyt Térey János volt az utolsó „klasszikus”, „nyugatos” írófigura, aki még megpróbált főfoglalkozású író lenni. De nekünk, nála fiatalabbaknak már több lovat kell megülni.

Azoknak áll a zászló, akik színpadképesek

Mindezek után hogyan látja a hol jobban, hol takaréklángon zajló vitát az irodalmi elitről?

– Én ebből nagyjából egy évvel ezelőtt kiszálltam. Várandós voltam akkor, és nagyon nem volt komfortos azt érezni, hogy gyakran elveszítem a türelmem, és hisztérikus reakciókat produkálok.

Mármint otthon?

– És a Facebook-falamon. Pedig nem vagyok híve, hogy egy író sikító hangon méltatlankodjon, ha valami nem tetszik neki. Nekem valamiféle higgadtságot vagy bölcsességet kellene, illene sugároznom. Úgyhogy próbálok nem beleolvasni ezekbe a sokszor személyeskedő, gyűlölködő vitákba.

Pedig anno a Magyar Időkben kezdődött, méltán hírhedt Kinek a kulturális diktatúrája? cikksorozatban ön is listázva lett, mint balliberális író.

– Címkéztek már engem „jobboldali ezoterikusnak” is. Van véleményem, de nem függök egyik oldaltól sem, és főleg nem akarok egyiknek sem szívességet tenni. Persze most a jobboldalnál van a pénz és hatalom, ők vannak nyeregben…

Éppen erről szól a vita: hogy nem is! Hogy a politikai hatalom mellé meg kell szerezni a „kétharmadot” a kultúrában is.

– A közönséget nem lehet leváltani. Mindegy, hogy tetszik-e ez a kultúrközeg a hatalomnak vagy sem, nem lehet elvitatni, hogy kiterjedt olvasótábora van. Bár, mint mondtam, fogyatkozó világ ez is. És ne legyenek illúzióink: fogyatkozik a jobboldali olvasótábor is.

Marakodunk itt ideológiai kérdéseken életre-halálra, miközben az olvasók meg szépen elszivárognak, fontos fórumok megszűnnek, a fiatalokat pedig egyre kevésbé érdekli a könyv.

Tulajdonképpen röhejes ez az egész vita arról, hogy ki a magasirodalom és ki nem, kit kellene kizárni és kit nem, ha egyszer a létünkért küzdünk.


Fotók: Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Irodalom