Líbia, a Nyugat szégyene – exkluzív riport

·2019.06.14

Nyolcadik éve tartó káosz, vallási és törzsi frakciók harca a hatalomért, ostromgyűrűbe zárt főváros: ez ma Líbia, amely a 2011-es arab tavaszkor a Nyugat naivabb politikusaiban még a demokratikus átmenet reményét keltette. Ebből annyi maradt, hogy nyugat-európai óriáscégek marakodnak a mesés líbiai olajvagyonon – országaik pedig proxyháborújuk legújabb epizódját vívják. A Válasz Online bejutott a frontvonal közelébe, Tripoliba – dühös helyi vezetőket, belső menekülteket és szürreálisan pezsgő belvárost talált.

Az egy bandita – foglalja össze mintegy axiómaként a véleményét a tuniszi medina fűszerárusa. Néhány évvel ezelőtt már jártam a boltjában, amely a tunéziai főváros ikonikus mecsete, a Zajtuna tövében van. A gondosan tárolt friss fűszerek illata már sarkokkal arrébb az ember orrába szökik, szinte csukott szemmel is odatalálni. Sáfrány, koriander, curry, kömény, berber harissza chili, rasz el hanut-keverék, teák. – Vigyen még, ilyet máshol úgysem talál. – Tudom, de nézze meg, már így sincs hely a táskámban. – Miért, honnan jött? – Líbiából.

A végszó nem hatástalan, meggyőzi emberünket, hogy ez most nem az az alkalom, amikor tovább kell próbálkoznia. Helyette aggodalommal kérdezi, mi van Tripoliban, majd a nem túl hízelgő rögtönzött beszámolót hallva kiböki: – Itt minden rendben van. De azok ott őrült emberek. Szarrádzs meg egy bandita (a közeli porcelánboltban árult Kadhafi-dísztányér sok mindent megmagyaráz a helyiek attitűdjéről).

A tuniszi Zajtuna jellegzetes minaretje. Fotó: Vörös Szabolcs

Mondja mindezt azok után, hogy megtudta: „banditáéktól” jövök éppen. Csak azért nem pontosan tőle, mert az imidzsépítésnek szánt, népes EU-delegációnak (politikusok, szakértők, újságírók) tartott tripoli patyomkinnapok alatt a jobb nemzetközi sajtóra áhítozó líbiai miniszterelnök, Fáiz Szarrádzs az egész csapatot fogadta – az újságírókat kivéve. A kedves gesztus ellenére meghallgattuk, akit tudtunk.

×××

Jártam már néhány frontvonalon az elmúlt években, de az még nem fordult elő, hogy olyan reptéren kelljen landolnom, amit az érkezésem előtt két nappal tüzérségi találat ért. Márpedig a tripoli Mitigán ez történt, a korábban szétlőtt nemzetközi repteret helyettesítő, most a polgári gépeknek is otthont adó tengerparti katonai bázis stratégiai fontosságú a líbiai fővárost ellenőrző egységkormány (hivatalosan: Nemzeti Egyetértés Kormánya – GNA) számára, hiszen itt állomásoznak légierejének utolsó, még hadra fogható darabjai. Így aztán az ellenségnek (róluk nemsokára) sem mindegy, megmarad-e a tripoli vezetés egyetlen értelmezhető kijárata a külvilág felé. Méltán ismeretlen líbiai légitársaságok Airbusai és különböző propelleres gépei vegyülnek itt a Szovjetunióban gyártott Il-76-os katonai szállítógépekkel, a futópálya melletti rozsdatemetőben pedig a Kadhafi-korszak mára hadrendből kivont MiG-23-asait eszi az enyészet.

„A frontvonal 40-50 kilométerre van a város körül, és bár háború folyik, önök biztonságban vannak” – tájékoztat érkezésünk után a Mitiga reptér biztonsági főnöke, miközben az útlevelünkre várva hazafias tévéhíradó megy, végtelenítve adva a frontról érkező képeket, némi naiv-patrióta grafikával. A város felé haladva a reptér felé vezető bekötőutat őrző maszkos milicisták tűnnek fel, a tengerpart mellett futó főút mellett pedig a kellemes meleg miatt éjfél körül is tele vannak a vidámparkok – bizarr összhatás egy ostromlott városban.

A biztonságunkért kezeskedő kormányemberek semmit nem bíznak a véletlenre: akármerre megyünk, két fekete ruhás szekuritis mindig a járda túloldalán sétál pár méterrel mögöttünk, majd felajánlják, hogy bevisznek a belvárosi Mártírok terére (Kadhafi-korabeli nevén a Zöld térre).

„Minden alkalommal más történeteket hallok: embereket rabolnak el, megnőtt a bűnözés, nincs elég készpénz az országban, inflálódik a dinár, egekben az élelmiszerárak

– panaszkodik az egyik biztonsági ember, Dzsamal, s közben meg is érkezünk a térre. – Az volt ott Kadhafi lányának irodája.”

Pózolás Haftarral és a sejkekkel. Fotó: Vörös Szabolcs

A Mártírok tere olyan, mintha egy délolasz város főterén lennénk, az egykori gyarmattartó a belváros építészetén is nyomot hagyott. A katonai felvonulásokra használt területen még jóval éjfél után is helyiek csocsóznak, az árusok meg galamberdőben pakolnak össze. A háborús szimbolika itt csúcsra jár, szinte minden villanyoszlopon a fővárost ostromló hadúr, Halifa Haftar pirossal áthúzott portréja tűnik fel, de a tér északi részén kifeszített molinóra, az egyik főszponzor, az Egyesült Arab Emirátusok két vezetője, Abu-Dzabi és Dubaj sejkje is felfért.

Mi folyik Líbiában? Kronológia, 2011–2019

2011. február 15. – október 23.: a tunéziai és egyiptomi rendszerbuktató tüntetéssorozat begyűrűzik Líbiába, majd polgárháborúvá fajul. A felkelőket a Kadhafi-rezsim kemény kézzel leveri, ezért az ENSZ BT – brit és francia nyomásra meghozott – határozata alapján a NATO a felkelők oldalán beavatkozik a konfliktusba. Augusztus végén beveszik Tripolit, Kadhafit pedig október 20-án szülővárosa, Szirt mellett fogják el és ölik meg. A felkelőket tömörítő Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) átveszi a hatalmat.

2012. augusztus: a júliusi választásokat követően az ÁNT átadja a hatalmat az Általános Nemzeti Kongresszusnak (ÁNK).

2014. február: tüntetések kezdődnek, miután az ÁNK a mandátuma lejárta után sem oszlik fel.

2014. május: Halifa Haftar Líbiai Nemzeti Hadserege (LNA) támadást indít a Bengázit uraló iszlamista csoportok ellen, csapatai pedig behatolnak a tripoli parlamentbe.

2014. június-július: választásokat rendeznek, alacsony részvétel mellett, az iszlamisták vereségével. Harcok törnek ki a megválasztott új parlament és az ÁNK hívei között. Távoznak a külföldi diplomaták a biztonsági helyzet miatt.

2014. október: Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár közvetítésével tárgyalások kezdődnek a Tobrukban székelő, júniusban megválasztott kormány és a Tripolit ellenőrző iszlamista milíciák között.

Tripoli milicista. Fotó: Vörös Szabolcs

2015. január: tűzszünet az LNA és a tripoli milíciák között.

2016. március-április: az ENSZ támogatásával hivatalba lép a GNA Fáiz Szarrádzs vezetésével, az ENSZ visszatér Líbiába.

2016. szeptember-december: Haftár LNA-ja elfoglalja a keleti olajkikötőket, később a vele szemben álló, miszrátai vezetésű milíciák kiűzik Szirtből a várost másfél éve uralma alatt tartó Iszlám Államot (IS).

2018. július: az LNA kezére kerül Derna, az utolsó iszlamista irányítású város.

2018. szeptember: tucatnyian halnak meg Tripoli külvárosában a várost ellenőrző milíciák összecsapásában.

2019. április 4.: Haftar Tripoli és Szarrádzs ellen vezeti az LNA-t.

Megértjük az olvasót, ha nehezen igazodik ki a líbiai káoszon, ezért pőrén rögzítsünk annyit: miután a Nyugat a NATO-bombázások után magára hagyta az országot, elhúzódó polgárháború vette kezdetét, amely áprilisban azzal újult ki, hogy az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Oroszország és a nem is annyira hallgatólagos francia támogatást élvező Haftár tábornagy több mint két hónapja állóháborút folytat az országnak a nemzetközi közösség – köztük így az előbb felsorolt államok – által elismert kormánya ellen, amelyet leginkább Olaszország, Törökország, Katar és a Muszlim Testvériség segít. Jól látják:

két EU-s ország proxyháborút vív Líbiában – bizonyára Macron és Salvini egója is szerepet játszik benne, de így azért mindjárt érhetőbbé válik az évtizedek óta nem látott francia–olasz diplomáciai feszültség.

Azt talán publicisztikai túlzás lenne állítani, hogy a Total és az Eni olajcégek háborúja ez, de kétségtelen: a francia támogatással bíró Haftár februárban az olasz Eni és a líbiai nemzeti olajtársaság, az NOC vegyesvállalata által működtetett kutakat is megszállta.

Líbia a világ 13. legnagyobb olajexportőre, a termelés lassan utoléri a polgárháború előtti szintet, az olajbevételek pedig a GDP 60 százalékát teszik ki, így életbevágó, hogy semmi komplikáció ne legyen az olajmezők körül – mint ahogy most van. A 6,5 milliós Líbiában az ENSZ adatai szerint minden negyedik ember áll a kormány alkalmazásában, így ha elapad az olajpénz, őket sincs miből fizetni.

Haftar-ellenes szimbolika Tripoliban. Fotó: Vörös Szabolcs

Ma még megjósolhatatlan, Róma vagy Párizs lesz-e a befutó a líbiai olajmezők fölötti koncessziós jogokért, de az már biztos, hogy a helyieknek nagyon elege van abból, hogy a papíron mindenki által támogatott központi kormány ellen induló tábornagy ellen az ENSZ BT az állandó tagok között meglévő érdekellentétek miatt nemhogy határozatot, de még egy sajtónyilatkozatot sem volt képes kiadni az elmúlt tíz hétben.

A Válasz Online tudósítója is részt vett egy olyan eseményen, amelyen Tripoliba hívott polgármesterek és civil szereplők kérdezték fel az EU-s delegációnkat – különösen annak francia tagjait –, a szép szavak és a kiábrándító valóság közötti szakadék okait tudakolva.

„Részt vettetek az ország szétverésében, de most nem csináltok semmit:

ez a diktátor olyan, mint az előző, és nincs legitimációja. Romba döntötte az ország keleti részét, most meg Tripoli ellen jön. Ki támogatja ezt a diktátort? Tudjuk, hogy néhány európai ország” – fakadt ki egyikük. Még nyíltabb volt a ránk vigyázó biztonságiak között szolgáló líbiai–magyar kettős állampolgárságú Hani (az édesanyja Egerből származik, orvosként került Líbiába a 80-as években), aki Macronról arab akcentusos, ámde folyékony magyarsággal csak annyit mondott:

„Ez a francia gyerek – ő irányít mindent.”

Hadmozdulatok a Tripoli melletti frontvonalon június 1-jén. Fotó: AFP/Mahmud Turkia

A líbiai káosz legújabb fejezetét egyelőre fegyverekkel próbálják írni, és nem a tárgyalóasztaloknál, pedig az ENSZ név nélkül nyilatkozó legmagasabb rangú helyi képviselője szerint csak a politikai megoldás lehet a kiút. Míg ugyanis április elején úgy tűnt, Haftar zsoldosaiban megvan a lendület, a főváros köré érve megtorpantak, és a frontvonalon második hónapja állóháború zajlik, eddig 650 – köztük 50 civil – áldozattal.

A front hossza nagyjából 100 kilométer, amit mindkét oldalon 1000-1000 katona tart, ami azt jelenti, hogy Haftár és Szarrádzs oldalán is fogytán az emberi erőforrás, de az állóháború megnyerhetetlenségét még egyik félnek sem akaródzik elismeri,

márpedig – folytatja az ENSZ-illetékes – enélkül képtelenség lesz őket tárgyalóasztalhoz ültetni, miközben az ENSZ BT-t „skizofrénia” uralja. Ráadásul amíg az elvileg nemzetközi porondon is szalonképes erők egymással vannak elfoglalva, az Iszlám Állam visszatérése még egy ilyen, elhúzódó alacsony intenzitású háború esetén is valós veszély lehet a közeljövőben. „Nemrég találkoztam Mike Pompeo amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel is, bízom benne, hogy a következő hetekben megszülethet a politikai megállapodás, mert ezt a konfliktust katonailag már egyik fél sem tudja megnyerni.”

×××

Mivel a háború az ország majdnem felének otthont adó főváros környékét és külső kerületeit érinti, április eleje óta már több mint 90 000 IDP (belső menekült) lett Tripoliban, akiknek egy része a kormány által fenntartott szállásokon talált átmeneti otthonra. Nem csoda, hogy a vendéglátók gondoskodtak róla, hogy meglátogassunk Grad-rakétával szétlőtt lakóépületet, iskolát és szállást – utóbbiban szürreális volt helyi cserkészekkel találkozni –, a frontvonal viszont szigorúan tiltott terület volt.

Belső menekült kisgyerek játszik egy külső-tripoli iskolaudvaron. Fotó: Vörös Szabolcs

Jobb híján ezért Tripoli belvárosában döbbentünk rá (újra), mennyire más egy háború a helyszínen, mint ahogy azt a tévéhíradókból elképzelnénk: a városban minden nehézség ellenére hömpölyög az élet, a régi bazár üzleteiben és kávézóiban nyüzsögnek az emberek, miközben 40 kilométerre tőlük egymást lövik a zsoldosok. A homokos tengerpart kevésbé szemetes szakaszain tele vannak a strandok, miközben senki nem tudja, Haftar mikor bombáz közéjük. Azt viszont mindenki tudja, ki miatt tehetné meg.

 

Borítókép: líbiai cserkészlányok tisztelegnek egy tripoli átmeneti szállás Korán-idézetekkel díszített fala előtt. Fotó: Vörös Szabolcs

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: riport