„Lesznek halálos áldozatok” – 48 óra Európa migránspoklában

·2019.12.06
  • Bár jelentősen visszaesett a forgalom a balkáni menekültútvonalon, aki jön, az többnyire Bosznián át halad.
  • Egyszerre nagyjából 7500 ember tartózkodik az országban, a legelszántabbak többször is nekifutnak a horvát határátkelésnek.
  • Klasszikus menekült már nem nagyon van, ez már kőkeményen gazdasági migráció.
  • Közülük 800 embernek ad otthont egy aknamezőre telepített tábor; az ottani körülményeket az ellenségeinknek sem kívánnánk.

Alighanem akkor is rájönnék, hol vagyok, ha a Zágráb–Bihács autóbusz utasaként Horvátország és Bosznia-Hercegovina között nem kéne a két határőrbódé előtt libasorba állnom, hanem délutáni alvásból ébrednék egy schengeni határátlépés után. A viszonylag rendezett horvát hegyvidék római katolikus templomai után Bosznia szimbólumai összetéveszthetetlenek: török és szaúdi pénzből felhúzott modern mecsetek, az 1998-ban lecserélt, de az etnikai identitásnak ma is szerves részét képző fehér-kék-arany liliomos bosnyák zászló meg az autóbontókat jelző vulkanizer feliratok és a tőszomszédságukban téglákra felültetett, kerék nélküli öreg német autók. Az 56 ezer lakosú Bihács mindössze 15 kilométerre fekszik az uniós határtól, de hogy az EU-ból pillanatok alatt a valódi Balkánra érek, azt az autóbusz-pályaudvarnak nevezett betontorzó (egyszersmind hivatalos wifi-lelőhely) és a hegyvidéki köddel elegyedő émelyítő fafűtésszag is jelzi.

Ezektől eltekintve rendezett helységről van szó, a sétálóövezetté alakított belvárosban sorakoznak a kávéházak az ősi Fethija mecset tövében, a vízlépcsővel zabolázott Una folyó partján pedig esti randira megy Bakir és a csadoros Amina – fantázianevüket talán a friss lepényből, csevapból és joghurtból álló vacsoráért zarándokolva már az éhség mondatja velem.

De persze nem a Balkán patchwork-államában lennénk, ha a Horvátországban kormányzó jobboldali HDZ bihácsi pártirodája nem a délszláv háborús hős bosnyák elnökről, Alija Izetbegovićról elnevezett főutcára nézne.

Ennyit a külpolitikába hajló turistáskodásról.

Valamikor a 2015-ös menekültválság idején hallottam egy jó hasonlatot a tömeges migrációra. „Olyan, mint egy lufi: ha egy helyen elszorítjuk a levegőt, kénytelen lesz máshol kitüremkedni.” Magyarország az addig soha nem tapasztalt nyomás hatására úgy döntött, kerítéssel szorítja el „a levegőt”, aminek rövid úton Horvátország lett a kárvallottja. A fél évvel később, 2016 márciusában megkötött EU–Törökország megállapodás miatt viszont érezhetően csökkent a forgalom a balkáni menekültútvonalon. Ennek babérjait annak idején Sebastian Kurz osztrák kancellár és Orbán Viktor öldöklő küzdelemben próbálta learatni, holott ma is látható, hogy az igazi bábmester Erdoğan török elnök. Azok előtt ugyanakkor, akik a törökökön túljutva ma is Európa felé igyekeznek, a legegyszerűbb útvonalat továbbra is elreteszeli a határőrizeti célú ideiglenes kerítés.

Vagyis muszáj alternatív útvonalak után nézniük – emlékezzünk: levegőáramlás a lufiban –, s emiatt került a képbe Bosznia-Hercegovina.

A legutóbbi megbízható becslést az Európai Bizottság adta ki október közepén; e szerint a helyzet 2015-höz képest „nem jó, de nem is tragikus”: 2018 eleje óta 45.000 ember érkezett az országba, ebből 21.000 az idei első kilenc hónapban. Csak emlékeztetőül: négy éve, a magyar határzár életbe léptetése előtti időszakban 4-5000 ember is átgázolt a magyar–szerb határon egy nap alatt, az tehát, hogy a kormány ismét 2015-ről beszél, csak mert naponta 37 embert fognak el a kerítésnél, egyelőre nem több, mint Németh Szilárd-i értelemben vett vészhelyzet.

„Ez itt a senki tábora”

Bihács ellenben második éve egy kisváros méretű 2015-ös Keleti pályaudvar. Erre vezet az út Horvátország felé, a válságövezetekből sokszor hónapokig tartó utazásnak tehát ez az utolsó erőpróbája: itt torlódnak fel azok, akik a horvát határőrséget kicselezve Nyugat-Európába tartanak.

A város persze nem volt felkészülve a jelenségre, és 23 évvel a háború után ismét veszélyt érzékelt. Az Európai Unió eddig 36 millió euróval támogatta a boszniai menekült-ellátórendszert, egyelőre azonban csak 3300 ember fér el a helyi befogadóállomásokon, miközben úgy becsülik, egyszerre 7500 bevándorló lehet Bosznia-Hercegovina területén. A különbséget kitevő nagyjából 4000 fő tehát kénytelen más megoldást keresni – jobb híján a szabadban élni –, Bihácson pedig 2018 nyarára ebből lett elege az embereknek.

Šuhret Fazlić polgármester ezért úgy döntött, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt – különösen pedig a török Vörös Félhold (Kızılay) – segítségével menekülttábort létesít. Jó bosnyák lévén, ennek területét sikerült Bihács egy horvátok tulajdonában lévő hobbitelkekből álló külvárosában, Vučjakban kijelölni. Ide a városközpontból a kanyargós hegyi utakon 20 percig tart kiautózni, aki tehát egyszer ide kerül, az nem nagyon fog megint a bihácsiak szeme előtt korzózni. Vučjakkal azonban van pár probléma: konkrétan egy erdő közepére állították fel a sátrakat – amikor este oda taxiztam, rókák szeme világított az út szélén –,

nincs áram és víz, maga terület pedig a délszláv háborúban határmenti aknamező volt, amit máig nem tisztítottak meg.

„Adective”

A körülmények tehát még jó időben is rettenetesek, hát még most, amikor kemény mínuszok jönnek. A sátorponyván kívül az itt alvókat semmi nem választja el a külvilágtól, kénytelenek hát egész nap ébren tartani a tüzet a sátrakban, ha nem akarnak megfagyni. Ehhez a közeli erdőkből gyűjtik a gallyakat, de meggyújtanak akármit, ami éghető. Kis fantáziával el lehet képzelni, milyen szag van a sátrakban; a látótávolság nagyjából 50 centi. És még szerencsém volt, hogy ottjártamkor két napja nem esett, ezért csak bokáig gázoltam a sárban, viszont a nyirkos ruhákat a szabadban is lehetett szárítani, nem csak a sátorban rakott tűz fölött.

De hogy hányan és kik lakják ezt a tábort?

Volt, hogy 2500-an, most nagyjából 800-an, többnyire Pakisztánból, Afganisztánból, Bangladesből vagy Kasmírból érkezettek. Kizárólag férfiak, a nők és a gyerekek többsége ugyanis rendezett körülmények között él valamelyik befogadóállomáson. A felsorolt kibocsátó országokból is sejthető, hogy a jelenlegi hullám annyiban mindenképp különbözik a négy évvel ezelőttitől, hogy most már mutatóba is alig van olyan, aki a tényleges életveszély elől menekült: Vučjakban szinte kizárólag a jobb élet reményében Európába tartó gazdasági bevándorlók élnek. Egy jellemző történet, amit megörökítettem, a 17 éves Anwar Ullah elbeszélésében:

„Pakisztáni vagyok, Pesavarból. Egy éve indultam el otthonról, Iránon, Törökországon és Görögországon át értem Boszniába. Öt alkalommal próbáltam meg átszökni Horvátországba, de a rendőrség mindig elkapott. Ilyenkor mindent elszednek: cipőt, táskát, pénzt. És keményen ütnek. 25 napja vagyok itt. Meg fogom még próbálni az átszökést megint.

Anwar Ullah

Hogy miért jöttem el otthonról? Közel lakom az afgán határhoz, ott vannak a tálibok, nem hagyják, hogy éljük az életünket. Megfenyegettek, hogy megölnek, ezért elhagytam a szülőhelyemet, a családomat és az iskolámat a 11. osztály után. Jobb életért és jövőért megyek Európába; ha eljutok Belgiumba vagy Németországba, munkába állok és hazaküldöm a pénzt a családomnak: a szüleimnek, hat lány- és két fiútestvéremnek. Egyedül vagyok ezen az úton, nincs rokonom Nyugaton, de nem megyek vissza Pakisztánba; nem biztonságos ott az élet.”

Azt, hogy ezek az emberek nem a közvetlen háborús veszély elől menekültek Boszniáig, a terepen évek óta velük mozgó Vöröskereszt szóvivője, Hannu-Pekka Laiho is elismeri, ettől azonban még kötelességük segíteni a vučjakiakon. Főleg, hogy az ilyenkor feltűnő nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) vagy a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ebben nem vesznek részt – az egykor újságíróként dolgozó Laiho szerint nem akarják a nevükre venni az egyébként minden nemzetközi jellemzés szerint élhetetlen tábort.

„Ez itt senki tábora, de valakinek életben kell őket tartania; ha jön a tél, és semmi nem változik, biztosan lesznek halálos áldozatok.

Nagyjából 5 millió euróra lenne szükségünk egyévi működéshez, de ennek a Vöröskereszt központjából egyelőre csak a töredékét utalták ki” – mondja a szóvivő. A Bihács körzetében húsz főt foglalkoztató Vöröskereszt naponta kétszer szállít élelmet a 800 vučjakinak: az egyik helyi tömegkonyhán főzött ebédért több százméteres sor áll, ilyenkor a táborra ügyelő háromfős boszniai rendőrségi kontingens teljes készültségben – gumibottal és favesszőkkel – ügyel a rendre.


„Most fejeztem be a középiskolát Bihácson – kezdi a 19 éves Muhamed Čehić. – Azért csatlakoztam a Vöröskereszthez, mert segíteni szeretnék ezeken az embereken. Nem könnyű nekik itt lenniük. Azért kerültek ide, mert mindannyian jobb életre vágynak. Ezt megértem. Nem akarok politizálni, nem az én dolgom megmondani, hogy Európa feladata-e mindenkin segíteni.

Muhamed Čehić

Hét hónapja csinálom ezt, eddig még soha nem éreztem, hogy abba kéne hagynom. Önkéntesként vagyok itt, ez 150 eurót jelent havonta. Nincs mellette másik munkám. Hogy mi volt a legnehezebb, amit ez alatt a hét hónap alatt láttam? Egyszer találkoztam egy emberrel, aki egész nap sírt. Odamentem hozzá, megkérdeztem, miért sír; azt mondta, »elromlott a telefonom, nem tudok többet beszélni a családommal, és pénzem sincs már«. Ez a kép belém égett. Nem könnyű messze lenni a családodtól. Nem tudom, meddig lesz ilyen a helyzet, de ameddig nem lesz vége, addig maradok.”


Abban mindenki – EU, ENSZ, Európa Tanács, boszniai kormány – egyetért, hogy Vučjakot be kell zárni. Csakhogy Bosznia-Hercegovinában vagyunk: az országot két évtizede bénítja meg a délszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni békemegállapodásban lefektetett közigazgatási rendszer. Nem elég, hogy eleve két entitás – a Banja Luka-i központú Boszniai Szerb Köztársaság, illetve a horvát–bosnyák többségű Föderáció – kénytelen egymás mellett létezni (kiegészülve a közös irányítás alatt álló Brčkói Körzettel), de a Föderáció még további tíz kantonból áll, mindegyik külön parlamenttel, kormánnyal, rendőrséggel. Ezért fordulhat elő, hogy a három nagy etnikumot lefedő szarajevói központi kormány alatt az államapparátus még több mint száz minisztert foglalkoztat.

Esetünkben ez aztán tökéletes melegágya az egymásra mutogatásnak: a Bihácsot és környékét magába foglaló Una-Szanai kanton Szarajevót hibáztatja, a fővárosból pedig a helyi kormányra mutogatnak. Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, a segélyszervezetek pedig ebben sokszor képtelenek eligazodni. Nem véletlen, hogy az EU-s pénzügyi segítség nagy részét nem a központi kormány, hanem például az IOM kapta. A már idézett Vöröskereszt-szóvivő pedig nemcsak abban biztos, hogy a fagynak és a körülmények miatt elég valószínű járványoknak lesznek halálos áldozatai Vučjakban (az Una-Szanai kantonban idén eddig már huszonhatan haltak meg), hanem abban is, hogy meg kell várni, amíg az illetékesek valami végzetes jelzést nem kapnak, hogy végre tegyenek is valamit.

Önvizsgáló séf Vučjakban

Addig azonban, amíg ez megtörténik, a táborlakók kénytelenek a legkülönbözőbb leleményekkel túlélni. Áram híján például a telefonokat a tábor két ösvényének kereszteződésében, a „főtéren” lehet tölteni. Egymással szemben egy pakisztáni és egy afgán tett szert egy-egy generátorra, a töltőállomások előtt pedig egész nap nagy a forgalom. Töltésenként 1 konvertibilis márkát (fél eurót) kell fizetni, a biznisz pedig olyannyira gyümölcsöző, hogy az egyik állomást működtető afgánnak már beosztottjai is vannak – egyikük azt mondta, naponta 70 eurót is megkeresnek. A sátrak előtti dagonyában pedig szinte távol-keleti nemzetek konyhájában érzem magam, hiszen az alapösszetevőkből – liszt, tojás, krumpli – a saját fűszereivel egész mást hoz ki egy kasmíri, mint egy afgán. Az egyik pakisztáni büfében, a fenti kép tükrös szereplőjétől érdeklődöm az árak után: a lepény 2 márkába kerül.

A víz aranyat ér, látogatásomkor épp tartálykocsi érkezik, amit azonnal százak rohannak le, mert a bihácsi városvezetés döntése miatt az ellátás már nem rendszeres. A környező erdőkbe nem csak az aknák miatt nem érdemes sétálgatni: az emberek a dolgukat is itt végzik, a hegyeken át Horvátországba vezető ösvényt például csak Toalett utcának hívják.

Ép ésszel felfoghatatlan, hogy ennyi megpróbáltatás után, ilyen körülmények között a vučjakiak mégis kedvesek és közlékenyek, a pakisztániakkal meg a kasmíriakkal ráadásul az angol sem jelent gondot. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ha valaki hónapokat utazik egyik csempészautóból a másikba szállva, sokszor egész vagyonát az útba öli, csak mert azt hallja, hogy Európában jobb, majd nem sokkal a végcél előtt többször visszatoloncolják, még derűsen beszélget – ráadásul egy magyar újságíróval.

De hiába kérdeztem meg vagy egy tucat táborlakót, ahhoz – a sablonos válaszokon kívül – nem kerültem közelebb, hogy mégis miért éri meg a világ túlvégéről idáig hánykolódni. A vöröskeresztes sátrak között, a sárban evickélve úgy éreztem magam, mint akit hibernáltak: 2015-ben ugyanez volt a dilemmám, amikor menekültekkel találkoztam a müncheni vonaton vagy a bicskei táborban. És pont az elmúlt négy évben Európában tapasztaltak miatt még érthetetlenebb, miben reménykednek a most útnak indulók. Főleg Vučjakban.


Fotók: Vörös Szabolcs


Ezt a riportot olvasói támogatás nélkül nem tudtuk volna elkészíteni. Kérjük, legyen ön is előfizetőnk, akár már havi 1700 forinttal, csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: riport